A tenger.
A tengerről beszélgettünk. „Sei mir gegrüsst du ewiges Meer“, – szavaltam németül öreg barátom kedvéért. Azután Heineről beszélgettünk; azután asszonyokról és ekkor – a fedélzet elhagyatott volt és a tenger éjszakája felségesen csendes – öreg barátom ezt a történetet beszélte nekem.
*
Utazott ezen a vonalon – Marseilletől Port-Szaidig megállás nélkül, onnan két rövid megszakítással az első indiai kikötőig – harminc évvel ezelőtt egy fiatal asszony. Az angol gőzös, amelyen utazott, nem volt még ilyen pompás és hatalmas alkotmány, de a maga korának egyik legszebb hajója volt; erős, gyorsjárásu és kényelmes. A fiatal asszony, akiről szó van, el volt ragadtatva a kajütjétől, amikor Marseilleban hajóra szállott. Német asszony volt és a német hajók – akkoriban – nem kényeztették el az utasaikat dísz és kényelem dolgában.
Német asszony volt: szőke, de feketeszemü; a germán fajnak oly ritkán található tisztán megmaradt típusa; semmi valkürszerüség, semmi Brünhild-erő, annál több tiszta és szelid szépség és egyszerü báj. A hajóra két férfival jött. Az egyik volt az ura, akivel Bombaybe voltak költözendők; a másik legjobb barátjuk: előkelő és vagyonos úr, aki – bár ez akkor még nem volt olyan mindennapos dolog, mint ma – a kedvükért egy indiai utazást tett.
Marseilleből nyár elején indult a hajó; a koranyár a Földközi-tengeren éppen olyan kimondhatatlanul szép volt, mint most. Az asszony szinte ujjongva élvezte az utazást, a tengert, az út szépségeit, fiatal élete egész örömét, de Szicilia tájékán – itt valahol, amikor az Aetna eltünőben volt a szemhatáron – lassan elborult a jókedve. A dolog úgy kezdődött, hogy előbb valami semmiségen összeveszett az urával. Ugy folytatódott, hogy nem tudtak kibékülni, ami már baj volt. A házasságuknak a harmadik éve volt ez; az a harmadik év, amelynek a veszedelmeit még egymást szerető emberek feje fölül is csak az tudja elhárítani, hogy gyerekük van. Nekik nem volt gyerekük és a harmadik év kis lelki földrengése aggasztó erővel jelentkezett. Összevesztek; és nemcsak nem tudtak kibékülni, hanem az első után újabb és újabb – immár nem hangos, de annál kegyetlenebb és annál keserübb – összeveszések jöttek; mély sebeket ütő, irgalmatlan szavak; konok és jéghideg tekintetek, makacs és kérlelhetetlen szembenállások… A harmadik év kis földrengése – úgy látszott – kettétépi a lelkük és a testük közösségét; még együtt voltak, de már idegenek voltak egymáshoz; még együtt laktak, de nem beszéltek; még hallották éjszakánként az egymás lélekzetvételét, de ellenségesen és rosszindulatuan füleltek rá.
Mindez a hajón, a csodaszép, kék, nyári fényben fürdő Földközi-tengeren. Ha a barátjuk nem lett volna velük – úgy érezték – elviselhetetlen volna az élet, az egymáshoz láncoltság, az összezártság. Igy az együttlétük tűrhetetlen feszültségét enyhítette egy harmadik ember jelenléte és enyhítette az, hogy elpanaszolhatták – külön-külön – a sajgó fájdalmaikat egy jó barátnak; aki szeretettel és részvéttel hallgatta meg a panaszt. A baráti részvét azonban a helyzetet nem javította; ellenkezőleg; rontotta. Valahogyan minden panaszkodás után még távolabb voltak egymástól; valahogyan minden tanács fölforralta az ingerültségüket és mérget öntött a sebeikbe.
Kikötöttek Port-Szaidban. Az asszony itt a hajón maradt; a két férfi pár órára partra szállt. A hajó fölvette az új szénrakományát és tovább indult. Áthaladt a csatornán és bejutott az ázsiai tengerekbe. Ekkor már nyár volt; és a nyár itt maga a pokol. A sorvasztó, ádáz hőségben tikkadtan úszott a hajó az átkozott tengeren; bágyadt, fulladt lihegéssel törte magát előre; az élet csak éppen pihegett rajta; az élet alig él egy ilyen hőségverte hajón; az ellenséggé lett két embernek csak a bágyadt gyűlöletre volt ereje; szinte minden megmaradt életenergiájuk tompa haraggá lett a másik ellen. Ha két ember – különösen férfi és nő – gyűlölni kezdi egymást, akkor mindegyik számára szinte inzultus a másiknak a puszta léte is. A hajó a poklok hőségében fuldokolva úszott előre és szinte csak két konok és szikrázó gyűlölet élt rajta. Férfi és nő. Férj és feleség. A tegnapi szerelem ízével az ajkukon. – Ekkor már nem is beszéltek egymással.
A hajó kikötőt ért. A legszörnyűbb hőségek tengerét elhagyta; ez a félnapos kikötés olyan, mintha az egész nagy hajó szabadabb, frissebb lélekzetet akarna venni a bágyadt és fuldokló előrevergődés után. A férj partra száll. „Jössz?“ – kérdezi a barátjától. „Nem“ – feleli a barátja, – „fáradt vagyok“. A férj a feleségét meg sem kérdezi, jön-e. Napok óta nem beszélnek.
A férj partra száll, az asszony a fedélzetről keserü haraggal néz utána. Utána néz, a keserüség egyre fájdalmasabban önti el a szívét, lemegy a kajütjébe. Sír. Az ajtó fölnyílik. Bejön a barátjuk.
Az asszony vígasztalást vár, de a férfi nem vígasztalja. Igazat ad a kifakadásainak, megerősíti a vádjait és a szavain lassan átszivárog egy vállvonogató, sajnálkozó gyanu. Minek egy ilyen ázsiai kikötővárosban partra szállni? Ezek a városok a romlottság fészkei, alantas orgiákra vannak berendezkedve. Port-Szaid is ilyen…
Az asszony megérti ezt a gyanút és rémülten, fölindultan és remegve bámul rá arra, aki kimondta. Még nem tudja, mit tegyen. Egy másodpercig habozik, a szeme részeg a fájdalomtól, a második másodpercben már két kar átkarolja, egy éhes vágy megrohanja, az ájuldozó ellentállását legyőzi. Rablótámadás volt. Kiméletlen, ravasz és becstelen rajtaütés. Orgyilkos merénylet.
A hajó tovább indul enyhébb vizek felé, zöld partok felé és az asszony kábultan és reszkető lélekkel bámul ki a megszelidülő nagy tengerre. A férje visszajött és ő nem mer ránézni. Egyetlen pillantást vetett rá és ez az egyetlen pillantás olyan megváltozottnak mutatta, hogy ha ránéz még, akkor – attól tart – térdre kell előtte buknia és sírva kell a nyakát a lába alá hajtania. Ez az az ember, akire tegnap fülledt gyűlölettel és villámló haraggal nézett? Honnan volt a haragja? Miért gyűlölte. Miért marcangolták egymást? Nem érti haraggal telt heteiket; szeretni még nem meri a férjét, mert nem tudja, mit ró majd ki önönmagára büntetés gyanánt, de az emlékezetében földereng a forró és tiszta szerelmük boldogságának két esztendeje és úgy érzi, bele kell magát vetnie a nagy oceánba, hogy a halállal mossa le magáról az árulás bűnét.
A férje megérez valamit abból, ami az asszony lelkében történik és – egyelőre dacosan, félvállról, szinte az elmult harag hangján – közeledni próbál hozzá. Az asszony lesütött szemmel, rémülettől meghidegedő szívvel elutasítja. A férfi érzi, hogy a az elutasítás nem gyűlölködő többé. A haragja fölolvad, a makacssága ellágyul, a régi szeretettel, új alázattal, szégyenkező megbánással közeledik. Az asszony lesütött szemmel elutasítja. A férfi nem érti ezt az elutasítást. Elbeszélné a barátjának… de egy bizonytalan érzés, valami téveteg ösztön megállítja. Egy halk, távolról villódzó gyanu lobban föl benne; a szeme vérbe borul tőle, de még nem tud semmit; áll; vár; lesben áll. Feszült, visszafojtott figyelés pár napig; három ember remegő idegekkel figyeli egymást; a csendbe a halál szárnya suhog bele. Itt valaki meg fog halni.
Az utolsó napon az asszony tisztán lát. Még mindig nem tudja, mit kell tennie, de a harmadik férfinak, a barátnak, az ellenségnek a szerepét tisztán látja. Rabló volt. Ha ő nincs itt, régen megbékültek volna. Ő vágta mélyre a szakadékot közöttük. Ők azt hitték, békít. Uszította őket. És azért jött velük, hogy kihasználja ezt az utolsó alkalmat, ezt az összeszorultságot, amelyben megfülled a harag, mert nincs, ami levezesse. Most világosodik meg – mint mikor erős villámsugár hasít bele a sötétbe – az egész mult. Egy év óta próbálkozik már: csöndesen, óvatosan, lábujjhegyen, hogy őt meg ne riassza. Az ő éber és érzékeny szerelme csendes, nagy undorodást ébresztett volna benne ez iránt a közeledés iránt még két hónappal ezelőtt; de éber és érzékeny szerelmét megmérgezte a tenger, a hajó, az összezártság, megmérgezte az a harmadik ember, aki ide lopódzott melléjük és aki hideg gonoszsággal állt lesben, míg ők marcangolták egymást. Mi történjék ezzel az emberrel? Mi történjék ő vele magával?
Kint óriási villámok suhogtak bele a sötétségbe és a hajó ömlő záporban zakatolt előre. A tenger tajtékot túrt, hánykolódott és nemsokára bömbölve rázta a hajót. A hajó rémülten verte magát előre egy kikötő felé.
Féléjszakás küzdelem, szürkülő hajnal, a közelben már a kikötő, akkor egy ordítás, egy roppanás és a hajó szirtre jutott. A legénység jól megállja a helyét, a kapitány nyugodtan intézkedik, a matrózok katonásan dolgoznak, leeresztik az első mentőcsónakokat. Az asszony nem tudja, nem volna-e jobb a hajón maradni, a férje erőszakkal hurcolja be egy csónakba.
Partot érnek és dideregve nézik a távolban feketéllő, lassan sülyedő hajót. A csónakok visszaindulnak a tajtékos tengerre, egymásután érik el a hajót és egymásután térnek ujra vissza a partra. Még két csónak van kint a tengeren. A másodikban már a kapitány is jön a tisztjeivel, az első még utasokat hoz. Kik vannak ott? A férfi körülnéz a rémült, csapzott tömegben; a barátjukat nem találja; az ott van az első csónakon. A két csónak nehéz harcot vív a hullámokkal. A vihar még egy utolsó nekifeszülésben tombolja ki magát, a tenger sistergő és tajtékos, egy-egy fekete hullám úgy zúdul rá a két csónakra, hogy a parton állókban elszorul a szív. A két csónak lihegve harcol a viharral. A férfi figyelmezteti erre a harcra az asszonyt: a halállal viaskodó csónakban, mondja, ott van a barátjuk is. Az asszony fölemeli fáradt fejét; előbb alig érti, miről van szó; amikor megérti, akkor talpra ugrik és előrehajtott fejjel, nagy szemmel, feszült várakozásban bámul ki a tengerre. A férje gyanakodva és ingerülten nézi.
A két csónak harcol a viharral. Az egyik – a kapitányé – már biztosságban van, a másikat a vihar mindig visszaveri a parttól. A parton csend van; a tömeg remegve nézi a halálos küzdelmet; néhányan imádkoznak; az asszony véresre harapja az ajkát, hogy azért ne imádkozzék: ne teljesüljön a többiek imája. A gyötrő várakozás izgalmát szinte nem birja már el; megremeg a lába és összeesnék, ha az ura karjába nem kapaszkodhatik. Belekapaszkodik az ura karjába; hozzásímul: és reszketve bámul ki a tengerre.
A parton állók fölsikoltanak; a csónakra egy szélesen hömpölygő, fekete hullám dől rá, megfordítja, fölhajítja, ronggyá vágja egy sziklán. A partról új csónak indul el menteni. Az asszony még mindig vár és görcsösen kapaszkodik a férje karjába. De amikor ez a csónak csüggedten visszatér és amikor már bizonyos, hogy akik a másik csónakban ültek, azokat elvette, visszavette az ős haragos oceán, akkor a keze görcsös szorítása megenyhül, a torkán egy nagy boldog zokogás tör ki, egy ujjongó, végeérhetetlen, nevető sírás; kinyitja a két karját, megöleli a férjét, rátapad a mellére és ott marad, amíg az őrjöngő, nevető zokogásából – a férje csittító, símogató keze alatt – csendes, nyugodt, fáradt gyereklihegés nem lesz.
*
Öreg barátom fölállott és nézte a tengert. Hatalmas alakja élesen rajzolódott bele a félhomályba. „Thalatta“, – mondta halkan, – „thalatta…“.
– Mi lett az asszonyból? – kérdeztem később.
– Az, ami azelőtt: boldog, jó és tiszta asszony. Olyan jó, hogy a férje, amikor sok év mulva megkérdezett és megtudott mindent – amit addig sejtett és fájdalmas sebhely gyanánt csak kerülgetett – akkor már csak magát tudta vádolni azért, ami történt. Olyan jó, hogy a férje tiszta boldogságát már ez az önvád sem zavarhatta meg.
Megkérdeztem még öreg barátomat, hogy honnan tudja mindezt.
– Onnan, – felelte – hogy az az asszony az én feleségem volt.