REISMANN TANÁR ÚR.
I.
Már negyedet csöngettek a gimnáziumban, és a hosszu, világos folyosón alig lézengett néhány gyerek. Egyszeribe csönd lett, az osztályok ajtai becsukódtak. Még a pinczéből, ahol a zsemlyét árulták, fölrohant a földszintre néhány teleszáju, majszoló gyerek, meg a vizvezetéktől is jött néhány, a fal mellett lapulva. A kezefejével végigtörülte a száját és besurrant a tanterembe. Aztán végleg nagy csönd lett.
Az első emeleten megcsikordult a nagy üvegajtó és három tanár jött ki a tanári szobából, panyókára vetett télikabáttal, utolsót sziva a czigarettájából. Az utolsó bezárta az ajtót s azzal megindultak mind lefelé a földszintre. A kis fekete szépirástanár az első osztályba ment, a szőke latin professzor az ötödikbe. Reismann tanár úr, az ásványtan tanára, magas, szőke fiu, a negyedik felé tartott. Benyitott az ajtón, mire a suttogás is elhalt benn, és mind fölállottak a gyerekek. De a tanár ur a küszöbön maradt, s éppen csak hogy beszólt:
– Held Aurél, gyere csak ki, fiam.
A kis Held fölugrott az első padban és fontoskodva ment ki a folyosóra. Akkor nagy csönd lett a teremben és a vigyázó komolyan szólt:
– Leülni!
Leültek s ujból megindult a mormolás, a suttogás.
Kint igy szólt a tanár úr, kissé zavartan, izgatottan:
– Aurél, nem tudom…
– Tessék, tanár úr.
– Nem tudom: ma van-e a zsúr nálatok, vagy holnap?
– Ma van, tanár úr.
Reismann tanár úr végigsimitotta a homlokát és erőltetetten szólt, elárulva, hogy hazudik:
– A kedves papával szeretnék beszélni. Otthon lesz?
– És mikor jön vissza?
– Egy hét mulva.
Erre nagyon megijedt a tanár. Beküldte a kis fiut az osztályba, és maga még kibámult az udvarra. Már zöld volt künn a vadszőllő, és az iskolaszolga csöpp lányai kergetőztek a kavicson. A tanár érezte, hogy ez a hét lesz a küzdelem ideje. Az öreg Held elutazott és Heldné egyedül van. Gyöngébb ember volt, mintsem hogy örült volna az alkalomnak. Huzni, halogatni szerette volna a dolgot, s ime most egyszerre cselekednie kell. Kellemetlenül érezte magát. Szinte haragudott az öreg Heldre, hogy Bécsbe utazott.
Az iskolaszolga lányai nagyon kiáltoztak, kaczagtak lenn. Akkor Reismann tanár ur kinyitotta a folyosóablakot és lekiabált:
– Csöndesebben, Rózika! Kikapsz!
Majd eldobta a czigarettáját, ráhágott, és belépett az osztályba. Betette maga után az ajtót és elcsöndesedett minden. Mintha nagy munkában görnyedt volna az egész gimnázium, nesztelen, szinte kinos hallgatás uralkodott benne. A nap besütött a folyosókra és megvilágitotta a falakon a szamárfüles torzképeket. A Rózika elhallgatott az udvarban, és a babájával piszmogott. Fölülrül, nagyon magasról elfojtva hangzott egy skála, amit az énekórán énekeltek a harmadisták. A harmónium zugott, aztán hirtelen elhallgatott. Most már igazán nagy pihenő csönd borult az épületre, fáradtnak látszott ez a borzasztó nagy kőház, amely már reggel óta türte a lármát, a hanczurozást. Fél egy felé járt az idő, és az iskolaszolga ebédelt.
Akkor egyszere zengő pördüléssel, pengő zongorahangon fölcsendült egy verkli a szomszéd utczában. A nyitott ablakokon a tavaszi napos szellővel együtt ringott be a hangja az osztályokba, és egyszerre elveszett a ritmus a tanár urak beszédéből, a szin a hangjukból. Lengő, pattogó ritmusu indulót játszott a verkli, és a közfeltünést fölhasználva az utolsó padban a szeplős Csónakos odasugott a szomszédjához:
– Reismann szerelmes a Held mamájába.
Azzal mind a ketten a tanárra néztek, aki félig lehunyt szemmel élvezte a friss levegőt, a napot, a pattogó muzsikát, miközben a táblánál egy fiu mormogott érthetetlen szavakat, és csikorgó, koppanó krétával rajzolta föl a kristályalakokat.
II.
A verkli elment és már óra vége felé járt az idő. A tanár ráhajlott kis noteszére és keresgélt benne. Visszafojtott, nagy, rémületes csönd lett erre. Némelyek a tanárra néztek, várva, hogy ki fog felelni, mások lázasan futották át a leczkét, térdeiket idegesen rázogatva. Egyszerre megszólalt a tanár, egyre keresgélve:
– Jőjjön ki… jőjjön ki… hát kérem… mondjuk… Held.
Mindenki föllélegzett, a kis Held kiment és felelt. Nem valami jól felelt és Csónakos meg is jegyezte:
– Ne félj, azért nem szekundázik be!
A kis Held felelt, gyöngén. Kinyögte a vegyi képleteket és belegabalyodott az oktaéderbe. A tanár úr segitett neki:
– Nos, most A-tól B-ig vonalat huzunk…
Igy aztán valami formája lett a feleletnek. A tanár úr megdicsérte Aurélt:
– Held, látom, hogy készültél. Az nem baj fiam, ha nem is megy ugy, mint a karikacsapás. A szorgalmat látom, és ez elég. Jeles.
Beirta. Azzal megczirogatta a fiut, és belenézett az arczába. Nagyon hasonlitott az anyjára. Megczirogatta, azzal beküldte a helyére. Még ott is utána szólt:
– Jól feleltél fiam. Nagyon meg vagyok elégedve. Jeles.
A kis Held leült a padjába és a kabátjához törülte krétás ujjait. Aztán elbámult maga elé, és szégyenkezett. Hallotta, amint valaki szólt a háta mögött:
– Reismann kivételt tesz vele.
Hátrafordult pirulva. Nem tudta még biztosan, szegény tizennégy éves gyerek létére, de gyanitotta, hogy az anyja miatt tesz vele kivételt a tanár. Nem tudott mit felelni, csak nagyon szeretett volna sirni, szégyentől, haragtól, fájdalomtól. És félig-meddig sirt is, a mikor hátraszólt, nem tudva mást mondani:
– Nem tesz kivételt…
Már akkor egy másik fiu felelt, de látták, hogy a tanár rá se figyel. A falra bámul, merőn egy pontra és pislog. Az ujjával az asztalon babrál és néha ugy belekapar, hogy a festék is lejön róla.
Éhes, fáradt, kábult volt már mindenik, igy, egy óra felé. Némelyik aludt is. Majd hirtelen belevágott a csöndbe a csengő és mind felugráltak. A tanár is vette a kabátját és a nagy zajban, hogy igazán alig hallotta valaki, feladta a leczkét:
– Holnapra…
III.
Délutánra nagyon csuf lett az idő. Ebéd után még sütött a nap, de aztán felhők tolakodtak egymásra az égen, és elborult a világosság. Majd lecsattant a magasból a zivatar, zuhogva esett az áprilisi eső, nagy ezüstszálakban, bőven. Később alábbhagyott, de csak éppen, hogy csöndesebb lett. Sár, pocsék, viz uralkodott a sötétes utczákon egész délután.
A tanár úr bekopogtatott Heldékhez.
– Senki se jött, – mondta az asszony – skandalózus ez az idő.
Aztán hozzátette könnyed lipótvárosi akczentussal:
– Csupa pocsék… nem fogja abbahagyni estig… üljön le, tanár ur.
A sovány Reismann belesüppedt egy karosszékbe az ablak mellett. Az asszony – kissé érett, egészséges, kivánatos nő – szemben ült vele és rövidlátó szemét összehúzva nézett ki az esőfátyolon át, mintha keresne valamit. A Duna fölött köd uszott, és ez eltakarta a budai hegyeket. Nem lehetett nagyon elkalandozni a messzeségbe, hát itt maradt a lelkével.
– Miért nem beszél, tanár ur…
Nem kérdőleg mondta. Látszott, hogy csak muszájból teszi. A tanár daczosan szólt:
– Nem tudok. Ha magával ülök szemben, elakad a hang a torkomon. Mondtam már sokszor és egyszer majd csak beleőrülök. Érzem.
– De tanár ur…
– Érzem, hogy gyönge vagyok, de ha aztán egyszer kitör belőlem a lelkem, a pokolba kárhozunk mind, mind… az egész világ… lángba borul a világ…
– Nem értem…
És rámeresztette meleg pillantásu, érzéstsugározó szemét, amelyet mintha a jeruzsálemi lányoktól, ősanyáitól örökölt volna. Ezeknek az asszonyoknak két ezredév melegsége sugárzik a szemükből…
– Maga szerelmes, Reismann?
– Ne kérdezzen ilyet tőlem. Tudja, hogy…
Nem birta tovább. Leesett elébe a földre és vakon, őrülten fogta át térdét, puha, selyemharisnyás lábát. Odaszoritotta fejét a ruhában megfeszült térdre és sirt, nyögve, csuklóan, mint ahogy a meglett, nagyon ideges tanárok sirnak.
– Bolond! Hagyjon…
A haját tépte az asszony, el akarta lökni magatól, de a sovány fiú csak fogta, szoritotta, mintha az élete szakadna meg, ha ettől a testtől elválik. Az asszony nagyon izgatott volt.
– Kidobatom… hallja!
Aztán hátravetette a fejét, és villanó szemmel nézett az ajtóra. Határozott, éles hangon kiáltott:
– Aurél!
Belülről felelt a fiu, hogy jön. Aztán eltelt egy pillanat kétségbeesett csöndben. És visszaült a helyére a tanár, kibámult az ablakon, hogy ne lássa a gyerek az arczát.
– Mi tetszik mama?
– Semmi, fiam. Csak tudni akartam, hogy itt vagy-e. Menj vissza tanulni.
A fiu visszakullogott, de megint erőt vett rajta az a szégyenkező fájdalom, amely délelőtt az iskolában bántotta és hallgatózni kezdett az ajtón, szepegve, sápadtan.
Benn szomorúan szólt az anyja:
– Mit erőszakoskodik, tanár ur…
– Nem erőszak az… maga hiteget, kaczérkodik… a multkor is…
– De hát nem szeretheti egymást az ember igy, távolról? Lássa, én olvasom most Werthert és az én lelkem teljesen megnyugszik, fájdalmas megnyugvással, abban, hogy hát az ember igy messziről szereti egymást… szenved és meghal…
– Ostobaság. Egy csók és azután a halál. A pokol.
Nagy csönd lett. A kis Aurél már pirult és ugy hallgatózott, az ajtóra szoritva a fülét. Várt, várt, semmi nesz nem hallatszott a szobából. Künn zuhogott ujból az eső, talán az fojtja el a hangot? Nem. Már fáradt volt a görnyedéstől. Akkor hirtelen neszt hallott. Vad horkanást, mint amikor megölnek valakit. Közel az ajtóhoz mozgást – értette – ölelést és csókot hallott. Vad, nehéz lélekzetet, elfojtott sirást, odábblökött butor zaját.
Kétségtelen, a tanár megcsókolta az anyját. És az anyja nem kiáltott. Akkor a kis fiu visszafojtotta a sirást, és hátraszaladt a könyvéhez. Előbb izgatott, remegő hangon, félhangosan olvasta:
– A tömecset még mehanikai uton kisebb részekre lehet bontani…
Aztán kitört belőle a sirás, és szegényke talán komikus is volt, amikor föl-alá járt az asztal mellett, és sirva, hulló nagy gyerekkönnyekkel valami nagy, lemondó kétségbeeséssel dadogta:
– De az atomot semmiféle… eszközzel… nem…
IV.
A tanár úr megint lapozott a noteszében. Ujra nagy csönd hallgatott az osztályban. Megint nyitva volt az ablak, sütött a nap. Tavaszszal oly egyformák a délelőttök.
A tanár úr ma már jobban figyelt a feleletekre, mint máskor. Belekorrigált, haragudott, dorgálta a nem tanulókat. Egy rossz tanuló felelt, és sehogy sem boldogult vele Reismann tanár úr.
– Megint nem készültél, fiam. Igy megbukunk, gyerekem. Már két szekundád van ebben a harmadban.
Csönd lett. A fiu – szegény – meg akarta menteni a feleletét, és izgatottan kinozta, tépdeste, gyömöszölte a szivacsot a kezében. A tanár mosolyogva szólt:
– Ne bántsd azt a szegény spongyát.
Nagy röhögés zugott végig az osztályon. A tanár is nevetett a maga viczczén. Aztán fölsóhajtott:
– Hát nem tudsz, fiam, nem tudsz. No gyere ki, Held Aurél, magyarázd el neki. Figyelj rá, és végy róla példát.
A szeplős Csónakos szólt az utolsó padban:
– Tudtam.
Held Aurél kiment a táblához, kissé sáppadtan, bizonytalanul. A tanár úr hátradőlt a székében és ásitott. Nem nézte oly izgatott lázzal, oly szomoruan, mint máskor. A mellénye nyilásába akasztotta két hüvelykujját és az ujjaival a levegőben zongorázott.
A kis Held csak ugy tudta a leczkét, mint máskor. Talán jobban is. Nyögött, látszott rajta, hogy tanult. Aztán elakadt. A tanár nem figyelt rá, hanem kibámult az ablakon, az égre. Majd fölriadt:
– Nos, te se tudod, Held?
– De igen, csak ez itt…
És egy számra mutatott a kristályalakzatok mellett.
Reismann tanár úr lelépett a katedráról, a nadrágzsebébe mélyesztette a kezét és unottan járt föl-alá, szót se szólva. Nagy volt a hallgatás és látszott, hogy a tanár úr nem törődik az egészszel. A mellényét nézte. Aztán visszaült a katedrára és elővette a noteszét. Künn megint megszólalt pengő hangon a verkli.
A kis Held látta, hogy négyest fog kapni, életében először, csak azért, mert szórakozott a tanár úr. Szepegve szólt:
– Én készültem, tanár úr…
Reismann tanár úr beletette vékony czeruzáját a noteszébe és oda se nézve, szólt egy ásitással vegyesen:
– Ha tudod, hát csináld, fiam…
Majd, hogy tovább is hallgatott a kis Held, közönyösen szólt:
– Hármas, fiam.