A HUSZÁR.
I.
Öt óra felé járt az idő. A szalonban égett a villamos csillár és ezuttal lehuzták az aranyos butorokról a vászontakarót. Csupa rend és tisztaság volt minden; a mama meg a lány is néha megállott a nagy álló tükör előtt, egyet igazitott a ruháján, aztán odább sétált a szobákban. Mindenütt akadt valami rakosgatni való. Egy apró, nagyszakállu kinai porczellánbaba háromszor is változtatta a helyét a sok apró figura közt.
Aztán csöngettek. Előbb két lány jött, aki rögtön elmondta, hogy a cseléd kisérte őket ide, de az Irén nem jöhetett, mert megjött délben a mamája, és hogy a gazdag Steinerné tegnap Abbáziába utazott. A kalapját egyik sem akarta levenni.
És ugy ültek ott az aranyos, selymes székeken, kalapban addig, amig kellőleg meg nem látta mindenki a kalapot. Aztán többen is jöttek, egymásután szólt a csengő az előszobában. Künn vetköződtek, és bejöttek: a lányok kalapban, keztyüben, az urak feketében, frissen borotválva. Lassan megtelt a kis szalon, a levegő fülledtebb lett, valaki a zongorán próbálgatott egy keringőt. Kérték, hogy játszszék, amire elpirult és megesküdött, hogy társaságban nem szokott játszani.
A házikisasszony sorba járt a lányokhoz, egyikkel is, másikkal is volt titkos beszélni valója. Néhány ifju bankhivatalnok egy csomó arczképet fedezett föl, azon vihogott, azt kritizálta.
A mormogás, beszéd mind hangosabb lett, összevegyültek mind, a Lloyd-bálról és a lipótvárosi piknikekről beszéltek. Aztán amikor legélénkebb volt a hangulat, egy nagy, szőke lány hangosan elkiáltotta magát:
– De hát hol a huszár?
A házikisasszony mosolyogva nézett körül.
– A bátyám? – szólt, s mindjárt felelt is – bizonyosan öltözik… mama, hol van Artur?
– Künn a szobájában…
Az egyik fiatalember kiment hozzá. Néhány pillanat mulva visszajött, és el akarta mondani, hogy nagyban öltözködik a huszár, de már akkor más témáról beszéltek. Igy hát csatlakozott egy csoporthoz, ahol Guy de Maupassantról folyt a társalgás.
Egy lány kérdezte:
– Elza, magának szabad Maupassant-t olvasni.
– Igen…
Álmodozva, alig figyelve a kérdésre, felelt Elza. Aztán a szék egy rojtjával babrálva tette hozzá:
– Nekem mindent szabad olvasni…
– Nekem nem – mondta egy másik lány.
Már azok is letették a kalapjukat, akik legutoljára érkeztek, és az ebédlőben ozsonnához teritettek. Akkor csöndesen kinyilott az ajtó és bejött a huszár.
– Szervusz Artur! – kiáltotta feléje egy kis könyvvezető, és akkor fölfedezték a huszárt.
Ő előkelőn mosolygott, leült egy puffra, az egyik lábát amugy huszárosan előre nyujtotta. Finom, vékony lakkcsizma volt rajta világoskék zsebkendője kikandikált a blúzából. Lovaglópálczáját is behozta, ok nélkül. A lányok nagyon nézték, mert ritka huszár volt. Nagy protekczió kellett hozzá, hogy fölvegyék a huszárokhoz, mert ott sok a dzsentrigyerek, és nagyon kevés az olyan, amilyen ő. Általában az urak irigységgel néztek rá, mert ők legföljebb a furvézerségig jutottak. Ez a fegyvernem, ugy látszott, mintha az ő számukra lett volna fönntartva.
A huszár tovább mosolygott, és simogatta rövidre vágott, gondosan fésült haját. Aztán egyet nyujtózott és mondta:
– Nem éppen nehéz a szolgálat, de sokat kell lumpolni…
A szőke lány ezt szellemesnek találta és kaczagva ismételte:
– Kell? Hallják, azt mondja, hogy kell!
A szomszédnője csöndesen jegyezte meg:
– Előkelő fiu az Artur.
Az Artur folytatta, az ujjain számlálva:
– Tegnapelőtt Brandéknál volt muri. Tegnap a jurista bál…
Ez imponált a társaságnak. Ők nem szoktak a juristabálra járni.
– Hová?
– Előbb az orfeumba, aztán fölnézünk a medikusbálba… csak egy perczre… az a Gosztonyi Gyurka nem hágy békében. Ő miatta lumpolok már harmadik éjjel…
A huga közbevágott:
– Hát a gróf Brády?
– No igen… a Brády Pista pláne! Azt mondta, ha ma el nem megyek, összevagdal!
A bankhivatalnokok már mind tátott szájjal hallgatták, elkápráztatta a szemüket ez a sok dzsentri-ismeretség. Az Artur karriért fog csinálni. Igen hunczut szerencséje van, hogy bejutott a huszárokhoz. Ahogy beszélt Artur, a huga az egyik karosszékben hátradőlt, és csöndesen szólt, csakhogy éppen akkor, amikor mindenki hallgatott:
– Fess gyerek a gróf… a Gyurka meg olyan viczczes fiu.
Most már a lányok is irigykedtek, és érezték, hogy ez a familia sokkal előkelőbb lett, mint aminő volt, mióta az Arturt bevették a huszárokhoz. A fivéreikre néztek, akik összehuzták magukat, és valami félénk tisztelettel, fájó irigységgel nézték a huszárt, aki kaczéran ült a puffon, és lovagló ostorával gyöngéden veregette a lakkcsizmáját. Kettő beszélni is kezdett róla suttogva, titkon:
– Sok pénzébe kerül.
– Van nekik elég.
– Na, majd összehuzza magát októberben, ha kiszabadul és visszaül a bankba…
– De azért tartalékos marad – végezte a másik, és látszott, hogy rosszul esik neki, hogy az Artur huszársága nem enyészik el végképp októberben.
Akkor pedig bejött a mama és kinyitotta az ebédlő két ajtószárnyát. Kivülről beömlött a nagy, gazdag villamos csillár fénye és látszott a fehér asztal, meg a két főkötős szobaleány. Előkelő könnyedséggel mosolygott a mama és nyugodtan mondta:
– Hát már kész az ozsonna.
A huszár fölugrott, összecsönditette a sarkantyuját és duhajkodva kiáltott:
– Éljen! Olyan éhes vagyok, mint két farkas… Elza, a karját…
Karonfogta és mentek. Utánuk a többi, rendetlenül, lassan.
Ahogy rendezkedtek, leültek, a huszár a sarokban pengette a sarkantyuját, elegáns csárdást tánczolt Elzával, divatos mozdulatokkal, a karját eltartva a testétől, a fejét rázogatva. Hangosan, élesen fütyült hozzá.
A mama elégedetten mosolygott és senki se merte gondolni, hogy neveletlen a huszár.
II.
Már mind elmentek a vendégek és ujból teritett a szobalány, csakhogy most már a vacsorához. Az apa még nem volt itthon, a kaszinóban kártyázott. A mama ujságot olvasott, aztán bement a lányához, aki levetette a bársonyruhát és valami kiszolgált, megszokott fakó ruhába bujt. Aztán kijöttek mind az ebédlőbe és hallgatagon ültek a nagy zsivaj, lázas lárma után.
A huszár kibámult az ablakon. Csepergett az eső, ami ritkaság igy télen. Az utczán futkostak az emberek, és a szomszédház első emeletén, ahol egy nagy gabonaüzlet irodája volt, gázlámpák mellett görnyedtek, körmöltek a hivatalnokok. Aztán az anyjához ment a huszár, és unottan, ásitva szólt:
– Kezeit csókolom, mama.
– Igen.
Megczirogatta a fiu arczát és őszintén szólt:
– Három éjjel nem aludtál, fiam… az árt.
A lány közbeszólt:
– Farsang van.
– Meglátszik az arczodon, édes fiacskám – folytatta a mama – egészen sáppadt vagy. Talán jobb volna, ha itthon maradnál és lefeküdnél… Korán kell holnap fölkelned.
Valami furcsa szomorúság szállott a huszár arczára. A tekintete a semmiben kóválygott és látni lehetett, hogy másra gondol, itt ebben a csöndben, amelyben mintha még visszhangozott volna a délutáni nagy, zsongó fecsegés, csörömpölés, kaczagás.
Lassan ingatta a fejét és máshová nézett:
– Nem lehet, mama… megigértem a Brády Gyurkának…
Aztán hirtelen összeszedte magát és az anyja szemébe nézve, erősebb hangon szólt:
– Nem lehet. A Brády Gyurkának megigértem.
Azzal kezet csókolt, megnézte az aranyóráját és elment. Fölvette a köpenyét, sapkáját és lement a lépcsőn. Az anyja visszahivta:
– Csak azt akarom mondani fiam, hogy ne maradj sokáig… van nálad elég pénz?
– Van.
– Vigyázz, mert azok az urak nagy lumpok. Ne kártyázz…
Azzal lement az utczára a huszár és igen komoly lett az arcza. Nekivágott a Koronaherczegutczának és végigment a fényes, csillogó kirakatok előtt. A sarkon elfogott egy üres kocsit. A hágcsóra tette az egyik lábát és odaszólt a kocsisnak:
– Vándory kávéház!
Ott leült egy asztal mellé és maga elé tette az óráját. Számitani kezdte, hogy itt marad tizig, végigolvassa a képes lapokat. Akkor elmegy vacsorázni és onnan fölnéz az orfeumba. Akkor már a bálon lesznek az urak. Az orfeumból pedig visszajön a kávéházba egy órára. Itt marad háromig.
A nadrágzsebébe mélyesztette a kezét és most mind a két lábát előre nyujtva, hátrahajtotta a fejét a széken. A nem éppen fiatal kassziroshölgy kaczéran nézegetett feléje, a szomszéd asztalnál pedig két furvézer-önkéntes bujt össze. Ezek is tisztelettel, irigységgel nézték.
Aztán egyszerre lárma hallatszott az ajtó előtt, majd kinyilott az üvegajtó. A pinczérek odaugráltak. Artur arra nézett. A huszárönkéntesek jöttek, elől a Brády György, meg a többi: a Gosztonyi Pista, a báró Streng, szóval valamennyi.
Udvariasan szalutáltak Arturnak, és leültek egy nagy kerek asztal mellé, amely a kávéház másik végében volt. A Gosztonyi Pista oda is ment Arturhoz. Artur fölállott:
– Hát nem az orfeumban vannak? – kérdezte mosolyogva – ugy hallottam, hogy oda szándékoztak…
– Nem… megváltoztattuk a tervünket. Itt iszunk egy pikkolót, aztán fölmegyünk a bálba… maga mit csinál ma éjjel?
Artur határozottan szólt:
– Én az orfeumba megyek. Ott vannak az enyéim.
Aztán az órájára nézett:
– Hü! már fél tiz… Pinczér, fizetek! Még elkésem…
Gosztonyi Pista kezet nyujtott neki, hideg előkelőséggel mosolygott és szólt, hogy éppen mondjon valamit:
– Na hát, siessen.
Azzal visszament a többiekhez.