A REIF ESZTI HANGULATAI.
I.
Igen korán reggel, még talán nyolcz óra sem volt, elindult Reif Eszti a czirkuszból, a melynek nagy, kerekes bódéi künn állottak valahol a városligeten is túl. Szép utczai ruhájába öltözött és elindult, hogy némi apró bevásárlásokat tegyen a városban.
Hajnalban esett az eső és már kezdett fölszikkadni a nyoma a langyos, szellős tavaszi reggelen. Ahogy ment a város felé lassan, a fák között, érezte a tavaszt, csak ugy sejtve, halvány érzéssel. Itt-ott már fü is sarjadt az utszélén, és a silány, halványzöld kis gaz közt piszkált Eszti a napernyőjével, ahogy lassan, nagyokat szíva a langyos levegőből, ment, mendegélt a város felé.
Nem sütött még a nap, inkább szürke volt a reggel, de tele volt erővel, sarjasztó éles illattal a levegő. Kissé szédült is Eszti, ahogy ment a liget szélén.
Már közel járt a pályaudvarhoz, és a fülébe zsongott a Kerepesi-utról a zaj. Ahol a házak kezdődnek, a hepe-hupás utczákon már golyóztak a gyerekek. Szeliden nézte őket Eszti és eszébe jutott az ő kis fia, aki tavaly halt meg. Nem lehet éppen mondani, hogy könnyezett a szeme, de oly vizes, lágy fényben csillogott, amely a könnyezést szokta megelőzni.
Akkor éppen friss lehellet suhant elő a liget felől. Kissé megborzongott Eszti és tovább ment a város felé, most már teljesen mint Reif Eszti, a polgárleány. Nem pedig mint Eszterella, a lég királynője, ahogy a czirkuszi müsoron olvasni lehetett.
II.
Benn sorra rótta az utczákat, veszekedett a boltosokkal, mindent lealkudott a felére, de azért szépen bevásárolt, ahogy kellett. Általában sok helyen a boltoslegények meglátták rajta, hogy kicsoda és nem nagy tisztelettel viseltettek iránta. A főnökök nagysádnak szólitották és igen udvariasak voltak, de ha nem néztek oda, a segédek több illetlen dolgot engedtek meg maguknak.
Talán nem is éreztették vele, hogy tudják, hogy nem becsületes lány, de benne volt valami hajlandóság, hogy mindent maga ellen magyarázzon.
Mondhatni, hogy bosszus volt, amikor végzett a boltokkal, ugy fél tizenkettő felé. Akkor nem tudott mit csinálni a városban. Arra járt a Dohány-utcza felé.
– Ez itt a templom – gondolta – rég nem láttam.
A templom előtt sok ember, asszony állott. Ünnep volt. Eszti átment a másik oldalra és az órára nézett.
– Még korán van – mondta.
Aztán nagyon kihallatszott az orgonabugás. Szép, nagy melódiát énekelt benn a hivők serege és méltóságos, szomorú bugással kisérte őket az orgona.
– Bemehetnék – gondolta Eszti álmodozva – még nem vagyok éhes és ebédig éppen bennmaradhatok.
Azzal szép lassan bement, föl a karzatra és a nagy hideg templomban meghuzta magát. Csuf gondolata is támadt eleinte, de ez már az ő mesterségével jár. Azt gondolta, hogy mily gyönyörü trapézt lehetne ide függeszteni a mennyezetre és milyen szép, nagy ivben lengene az a nagy ürben.
Majd megint belevágott valami mély, dongó hangba az orgona. Fönn a kóruson széles, nagy énekbe kapott sok fiatal gyerekhang. A templomból pedig lassan, vissza-visszanézegetve kiszállingózott mindenki, akinek még éltek a szülei. Meggyérültek a sorok, csak a kijáratnál tolongott még egy nagy csomó ember. Egyszerre nagyobb lett a visszhang a szép épületben. Érezni lehetett, hogy valami szükebb körü család maradt itt, amelyben valami szomorú közösség uralkodik. Lenn, a ritus szerint, szépen, komolyan a padra hajtották az emberek a fejüket, és ugy énekelték az igen szomorú énekes imádságot a halottakért. Az orgona lágyabban szólt, mintha az orgonista is csupa ismerősnek játszanék.
Reif Esztinek nagyon a szivére szállt az ének. Keveset aludt az éjjel, és álmos, kissé szentimentális volt. Valami vonaglás járt a torka körül, a mellében, mint a kezdődő sirás. Már nem is hallotta az éneket, tompa, bugó mormogássá olvadt körülötte az egész. Csak a gyerekhangokat hallotta fönn a kóruson, a mint kissé ügyetlenül, de azért szépen csengtek össze a mély zengéssel. Ilyenkor mind a nyomoruságok és bántások fölébrednek az emberben, és mintha ez a fojtogató, bus muzsika kiolvasztaná valamennyit a lélekből.
Egy öreges asszonyság ült mellette, kövér, egészséges alak, aki nagyon sirt. Lassan közelebb hajlott hozzá Eszti, és talán a vállára is hajtotta a fejét igy ismeretlenül. De föl se nézett az asszonyság, mert oly nagyon összeforrott itt mindenki ebben a hideg, kongó templomban, amelybe nagy, mélyen bugó akkordokkal, szinesen csengő gyerekhanggal ontotta a kórus a melegséget és a vigasztalást.
Lázat érzett Eszti az arczán, ahogy lenézett a karzatról. Általában valami nagy, ideges hangulat reszketett a levegőben, sokan sirtak, némelyek zokogtak, rángatózó, össze-összecsukló vállal. Voltak, akik zsebkendőkbe rejtették az arczukat. Mások mereven bámultak az oltár nagy gyertyáiba. Már fáradtnak érezte a lelkét Eszti, nem lévén hozzászokva az ilyen nehéz, erős hangulathoz, ami oly mélyen, oly erősen markol az ember lelkébe. Zugott a feje és kifelé indult. De már akkorra vége lett az éneknek. Harsogni, zúgni kezdett az orgona, bömbölt, hogy szinte remegtek belé az emelet magasságu sudár oszlopok, a gyerekek kórusa elolvadt, eltünt benne. A kántor kipirultan állott az oltár előtt, extázisban emelte föl karjait az ég felé, és énekelt, de nem szép csendesen, ahogy kezdte, hanem lázas, exaltált hangon, inkább jajgatva, kiabálva, mintha ezredéves fájdalom szaggatta volna a mellét. Aztán a mellüket verték az emberek, hajlongtak, némelyek rekedten, sivó kiáltással mondták az imát, a kántor mögött dörgött, reszketve bugott az orgona, és ugy érezte mindenki, hogy most megy el az istenek istene, a bosszuálló Jehova ebből a nagy csarnokból, ahonnan immáron lázas zokogással, izgatott fényben csillámló szemekkel, mellüket verve, sirva, nyögdelve, reszketve néznek utána a századokon át meggyötrött emberek.
Lassan csönd lett és mind kifelé tolongtak a szabad levegőre.
Eszti lebotorkált a lépcsőn. Zugott a feje, kábult volt. És leért az utczára, ahol hullámzott a tömeg.
Enyhén, langyos sugárzással ömlött el a házak között a nap.
Csillogott minden. A városban lassu, édes rengéssel szállt a harangszó.
Dél volt.
III.
Reif Eszti ugy érezte, hogy minden tagja reszket. Már sajnálta, hogy bement a templomba, ugy elővette az a nagy ének. Most itt a csöndes, világos utczán sétálni kezdett, mert szüksége volt a langyos, enyhe déli levegőre. Nagyon elkábult a feje s igy vonzódott a fölületes, tarka látványok után. Például a Váczi-utczába szeretett volna menni, hogy éppen a déli korzó toalettjeit lássa.
A lelke mélyéig szomorú volt és nemesebb érzések ébredtek benne. Magasabban hordta a fejét és egy férfira sem nézett. Még az asszonyok ruháin is csak ugy érintve, fölületesen suhant el a tekintete. Teljesen önmagára gondolva, mintegy önmagába bámulva járt az utczán, a széles köruton, aztán a czifraházas utczán le a Váczi-utcza felé. Már a bazáron átmenet sok embert látott. A férfiak világos, tavaszi felöltőben, az asszonyok szisebb ruhákban jártak.
És nagy, fehér sugárzással folyt szét a langyos napfény az utczán, a tolongó, lassan mozgó párok között, akik mind a napon akartak járni, ugy hogy majdnem üresen maradt az árnyékos oldal.
Ment Eszti, tüdejére szivta ezt a napfénytől átitatott langyos levegőt. Lassan ment és megállott egy kirakat előtt. Benézett a czifra üvegek közé és akkor meglátta az üvegben, hogy valaki áll mellette és erősen nézi.
Odafordult. Egy fiatal gyerek volt, talán tizennyolcz éves, bajusztalan, félénk. Amint Eszti ránézett, elpirult és elkapta a fejét. Ilyen fiuk romantikus reményekkel kisérik a szép asszonyokat a Váczi-utczán.
Eszti hirtelen elment a kirakattól. Bántotta, zavarta ez a fiu. Ő nyugodt szomorusággal akart itt sétálni s ime egy gyerek jön utána, aki szerelemre gondol és kalandokra. Szinte csodálkozott:
– Hát olyannak tart ez engem?
Máskor szivesen belement volna a kalandba. Most nem. Szinte szökött a fiu elől, menekült. Semmi kedve sem volt a játékhoz. De a gyerek szivós tolakodással ment folyton nyomában.
– Hallatlan – mormogta Eszti.
Aztán besurrant egy félreeső utczába, hogy elveszitse maga elől a gyerek. Az utcza közepén megállt és visszanézett. A fiu ott állt mögötte lihegve, kipirultan, az ajkát harapva. Látszott rajta, hogy valami nagy dologra készül. Aztán hirtelen lekapta a kalapját és elszántan szólt:
– Nagyságos asszonyom…
Nagyot lélekzett. Fáradt volt.
– Nagyságos asszonyom… tudom, hogy illetlenség, de nem tehetek róla…
Eszti igen kellemetlenül érezte magát. Oly szép nyugodtan, ismeretlenül járt itt a városban, a szomorú templom után. A férfiak kitértek neki az utczán, és a női ruha tiszteletet szerzett neki. És most…
Hirtelen elfordult a fiutól és tovább sietett. A fiu hebegve szólt utána:
– Bocsánat… én…
A többit nem hallotta Reif Eszti. Rohant, szinte futott egy kis vendéglő felé. És a korcsmaajtóban megállt, visszanézett. A fiu nem volt sehol. Elmaradt, vagy elment… Föllélekzett és bement a vendéglőbe.
Künn még erősebben tűzött a nap, sugárzott, sziporkázott egy utczalámpa üvegje a fényben. Az emberek lassan jártak a meleg világosságban.
IV.
Kis szerény korcsma volt, ahová betért. Valami exotikus állathoz volt czimezve és igen kitünő volt a konyhája. Mindjárt az ablak mellett ült le Eszti, hogy az utczára is kilásson. S miután megrendelte a levest, kissé hátradőlt a széken, dobolt a késsel a tányéron és nézte a napon sugárzó aszfaltot.
A korcsmában csönd volt és igen házias kedélyesség. Csupa törzsvendég ült az asztaloknál a piros abrosz mellett, mind ismerte egymást. Ott járt köztük a korcsmáros, az aktuális kérdéseket fejtegette és rendelte a söröket.
Eszti csak most érezte a fáradtságát. De perczről-perczre jobban érezte magát. Kellemes zsibbadó érzés járt a lábában, mint amikor az ember nagyon sok járás után megpihen. Még érzett egy kis zavaros szomorúságot, de itt oly csöndes volt minden s a levesben oly sok volt a zamat, hogy mind nyugodtabb lett.
Néhány pillanat alatt végzett a levessel és a hust már kevésbbé türelmetlenül várta. Szét is nézett a kis szobában, és a söntés mellett meglátta a korcsmáros leányát, nyurga, fakóhaju sáppadt gyereket, aki tizennyolcz éves lehetett, s most álmodozva, csodálattal nézte Eszti ruháját. Majd a férfiak felé nézett, és észrevette, hogy néhányan figyelik. Mire a pinczér megérkezett a hussal, már mindenki őt bámulta, ami igen jól esett neki. Kis fehér keztyüje ott hevert az asztalon, s a napernyőjét maga mellé támasztotta. Határozottan elegánsan ült az asztalnál.
Enni kezdett, de nem volt kenyér az asztalon. Halkan koczogtatott a késsel.
– Pinczér!
A pinczér el volt foglalva valahol. Egyszerre három vendég is kiáltott:
– Józsi!
Józsi előugrott. A gazda harsány, kissé büszke hangon szólt:
– Első ablak! Kenyeret.
A kenyér egy pillanat alatt ott volt és ahogy letört belőle egy darabot Eszti, körülnézett. Az urak jóleső mosolygással nézték, hogy milyen jó az étvágya, a sáppadt, nagykezü lány pedig szinte dühös irigységgel bámulta.
Ahogy jóllakott, kitünően érezte magát. Az udvaron pördülő zongorahanggal muzsikálni kezdett egy verklis. Valami nagyon ritmikus népszerü indulót játszott, vidámat, pattogót, ugy, hogy a vendégek nagy része, ki a fejével, kezével, ki a lábával, taktusra mozgott hozzá.
A tészta után már ismét a régi Eszti lett. Jóllakott, és sütkérezett egy sugáron, amely nagy fényes csikot vont az asztalára. A templomra már nem is gondolt. Csak verte apró ujjaival a taktust az asztalon, sőt a fejét is mozgatta az induló dallama szerint. Látta, hogy már meghóditotta itt az egész kis korcsmát. Minthogy egy pohár sört is ivott, oly érzés vett rajta erőt, hogy szeretne valami csintalanságot elkövetni. Előbb a vendégekkel kaczérkodott, majd irigységet akart kelteni a sovány kisasszonyban, és a ruháján babrált, meg a czifra, szép kalapját igazgatta. Most már valczert játszott a verkli, és Eszti zavartalanul toppantotta ki a taktust a lábával, ugy, hogy mindenki hallotta. Mosolygott is, és pokoli kedve támadt. Szerette volna azt a kövér, vörösorru törzsvendéget megcsókolni az arczán, czuppanósan, hangosan. Egyben fricskát szeretett volna mérni az erényes kisasszony orrára. Igazán, semmi elegánczia, semmi sikk nem volt abban a lányban.
Akkor egyszerre kinézett az utczára. Az a fiu ment el az ablak előtt, aki elől az előbb oly zavarban szökött el. Az benézett az ablakon, és meglátta. Elpirult ujból, és elment. Eszti majdnem haragos lett, és a vállát vonogatta:
– Hogy lehet valaki ily szamár!
Érezte azt az ellentétet, ami köztük van; az a fiu még mindig komolyan veszi a dolgot.
Tudta, hogy vissza fog jönni erre, hát ugy ült, hogy rögtön meglássa, amint az ablak elé ér. A vendégek figyelték, hogy mi lesz. Kezdett bennük feltámadni az irigység az iránt a semmi gyerek iránt, akire ok nélkül mosolyog a kivánatos kisasszony. Egyik-másik fészkelődött. A vörösorru fölállott, nadrágzsebébe tette kezét és egészen Eszti asztaláig sétált, ahol nagyon megfikszirozta.
Eszti várt, várt, komoly, de azért mégis csintalan ábrázattal, kissé türelmetlenül. Vajjon fog-e jönni a fiu?
A törzsvendégek már mind fészkelődtek. Az egyik szólt:
– Most várja…
Az egyik vendég, akiből kicsordult a polgári erkölcs, megszólitotta a korcsmárost:
– Legyen tekintettel a leányára, Weissenbrand úr!
Ez, szegény, tehetetlenül mozgolódott. Arra is gondolt, hogy kiküldi a lányát, de ez feltünő lett volna.
A botrány mind nagyobb lett. A vendégeket izgatta, csiklandozta ennek a telt, szép leánynak a jelenléte. Már szemtelenkedtek vele, nevetgéltek, oda is szóltak hozzá. Weissenbrand ur mentegetőzött.
– Tudja, Klein úr, én miattam, nem bánom, csinálhatnak akármit, de a lányom…
Majd fölülkerekedett benne az üzletember és odaszólt a lányának:
– Menj föl, fiam… haza…
A lány már értette. Ment.
A korcsmáros is mosolygott most már, nagy volt a derültség, és szinte versengtek az urak.
Éppen akkor lassan visszafelé jött a fiu az ablak előtt. Nagyon lassan ment, és szomorú, szentimentális pillantással nézett be Esztire.
Reif Eszti pedig, ezuttal félig-meddig mint Eszterella, ránézett belülről, igen szemtelenül mosolyogva, pajkosan félrehajtott fejjel, és félig-meddig kacsintott is hamiskás szemével. A fiu bámult, tulvilági boldogsággal.
És Eszti ismét kacsintott, ezuttal már teljesen mint Eszterella, a lég királynője, és oly pajkosan, hogy hátul, a vendégek közt dühös irigységgé fajult a vágyakozás. Majd lenéző irigységgel nézték a künn boldogságtól ragyogó fiut.
Eszti pedig a kellő pillanatban hirtelen fölállott, éppen akkor, amikor már tulfeszült iránta az érdeklődés, és kiszámitott kaczérsággal, hogy tőrt döfjön a törzsvendégek szivébe, hangosan szólt:
– Vendéglős úr, fizetek!
És valami jelt intett ki a fiunak, hogy várjon.