A CSÓKOK ÉJSZAKÁJA.
Prológus.
Friss rózsaszinnel kel a hajnal messze a kék hegyeken túl. És rózsaszinnel szomorodik el az égboltozat alkonyatkor, amikor szerelmes zenét suttognak egymásnak illatnyelven a virágok. Felhő sohasem járt azon a vidéken, esőt sohse láttak, akik arra laknak. Csupa kék a mennybolt, nappal világos, éjjel mélységesen sötét. Ott különös filozófiával élnek az emberek, s talán csak ezzel magyarázható, hogy éppen ott esett meg az én mesém, amelyben ugyan kevés morált fogsz találni, kedves olvasó, de legalább lesz benne az életnek valamelyes filozófiai fölfogása.
I.
Messze, igen messze, Ázsia kellő közepén volt az Abomár király birodalma. Boldogan éltek benne az emberek, mert nagyon ritkán történt valami esemény, nagyon ritkán volt valami izgalom ebben a szép országban. Csak minden évben egyszer volt emelkedett a hangulat, az ország egyetlen ünnepén.
A csókok éjszakája volt ez az egyetlen ünnep. Az eredete a régi korokba száll vissza s alapja egy legenda.
Ugy hangzik ez a legenda, hogy élt a birodalomban valamikor nagyon régen, egy gyönyörű szép asszony. A haja selymes, sötét aranyszinű volt, kétfelé választva hordta és a homloka fölött keskeny bársonyszalaggal szokta volt átkötni. Ez az asszony volt az Abomár király birodalmának egyetlen vértanuja. Ugyanis végtelenül becsületes, tiszteletreméltó szent asszony volt, aki sokat szenvedett a férjétől. Mert brutális, vad, borotválatlan arczu ember volt a férje. Ok nélkül ütötte, verte, szép haját a kezére csavarta s úgy tépte, csupa alaptalan féltékenységből.
Az asszony angyali türelemmel tűrte mindezt. Egy jajszava sem volt soha. Végre egyszer nagyon haragosan jött haza az ura. Ráfogta a szelid szép asszonyra, hogy szeretőt tart, hogy megcsalja a hitvesét. Az asszony csak ennyit mondott:
– Nem igaz.
Többet nem is védekezett, mert ártatlan volt, mint a hópihe, amely a föld felé esik s amely még nem ért a sárhoz. De a férj nem hitt neki. Este elkezdte kinozni. Tüzes vasakkal égette. Levagdalta kezeit, majd a lábait. Kinozta, de nem ölte meg a szent asszonyt. Csak reggel felé, amikor kisütött a nap első sugára, szenvedett ki a mártirasszony kinos halállal. És a monda szerint három nap és három éjjel ezüstfény sugárzott az arczából, jeléül, hogy vértanuhalált halt a szegény Illi asszony.
II.
Hát ezen a legendán alapult a csókok éjszakájának ünnepe.
Azóta, hogy a szegény Illi asszony vértanuhalált halt, bosszúálló törvényt hoztak az ország bölcsei.
Ugyanis kimondták és kihirdették Illi asszony temetésekor, az ő virágos fehér koporsója fölött, hogy ettől a naptól fogva minden esztendőben megünneplik az Illi asszony ünnepét. Megkinoztatása éjszakájának minden évfordulóján meg van engedve, hogy az asszonyok hűtlenek legyenek férjeikhez. Igy bosszut állnak az Illi urának vétkeért a férjek seregén, és egyszersmind levétkezik mind azt a sok, évezredekre elegendő borzasztó büntetést, amit ártatlanul szenvedett a szent Illi. Ez az asszonynép kárpótlása.
S azóta minden évben egyszer, kora, zsendülő tavaszszal este, hogy hüvösebb szellők szállnak a tenger felől, megkondul a harang az Abomár király minden városában. Akkor egyszerre üresek lesznek az utczák, mert halállal bünhődik mindaz a férfiember, aki ilyenkor az utczán van.
A férjek kivétel nélkül kötelesek a ház padlásán aludni, hogy ne lássák menni, vagy jönni asszonyaikat. Az asszonyok pedig, amint férjeik aludni térnek, mehetnek, ahová akarnak, akihez akarnak. Hütlenek lehetnek hitestársukhoz, de amint a nap első sugára megjelenik a hegyek mögött, haza kell térniök.
És szigorúan meg van tiltva, hogy házastársak egymás közt erről az ünnepről beszéljenek. Mert elég az, ha minden férj csak annyit tud, hogy joga van őt ma megcsalni a feleségének. Hogy tényleg megcsalta-e, vagy nem, azt sohse tudja meg.
S ez jó, mert száz közül kilenczven azt hiszi, hogy az ő felesége otthon marad a csókok éjszakáján…
III.
Történt pedig, hogy ezuttal is, mint minden évben, elkövetkezett a csókok éjszakája. Alkonyatkor megkondult a harang s egyszeribe kihaltak, csöndesek lettek az utczák. A férjek sóhajtva mentek a padlásra aludni, a legényemberek izgatottan csinositották szobáikat és az asszonyok mind a tükör előtt állottak.
Aztán, hogy besötétedett, lefátyolozott asszonyi alakok siettek végig az utczákon. Előbb egy, majd kettő, három, tiz, száz… Nyüzsgés, sietés lett, hangtalan surranás. Egyik házból kijött valaki, a másikba besurrant. Majd rövid félóra mulva ismét csöndes lett az utcza.
Csak néhány elkésett asszony sietett végig a kongó köveken, mind gyorsabban, majd szaladva.
Végre azok is eltüntek és nagy, mélységes, kékes feketeség borult a városra, amelynek – nem véve tudomást a csókok éjszakájáról – ezuttal is morajló, édes altató danát zugott messziről a tenger.
IV.
Nikola mester, a fiatal tudós egyedül ült a szobájában ezen a szerelmes éjszakán. Izzott, főtt a feje, s előtte halmazban hevert a sok ócska könyv, lomha fóliáns, görbült pergamen. Szinte el volt temetve a sok régi irás közé. Az asztalra hajtotta fejét, kutatott, keresett, gondolkodott.
Ő nem törődött a csókok éjszakájával. Egy asszony ismerőse se volt a városban, nagyon visszavonultan élt. Könyveinek, régi pergamenjeinek szentelte fiatal életét. Pedig izmos, szép fiu volt, s talán a karriérje is gyorsabb lett volna, ha törődik az asszonyokkal.
És ahogy lapozgatott, kutatott, egyszerre csak nagyot ütött az egyik fóliánsra, ugy hogy porzott tőle az ócska könyv. Aztán mosolyogva, halkan szólt:
– Megvan…
Vagyis Nikola mester fölfedezte azt, ami után évek óta kutatott. Régi könyvekben, irásokban, följegyzésekben keresett adatokat arra nézve, hogy a szentnek, vértanunak nevezett Illi asszony bünös volt.
És most végre megtalálta. Megtalálta egy könyv kötési táblájában azt az irást, amely kétségkivül bebizonyitotta, hogy Illi asszony valóban bünös volt, s meg is érdemelte azt a sok kinzást. Egy katonának a végrendelete volt az az irás, amelyet soha senki sem látott. Az olvasni nem tudó könyvkötő mester könyvtáblába ragasztotta értéktelen pergamendarabokkal együtt.
A végrendeletben meg volt irva, hogy ő volt Illi asszony szeretője. Évekig tartott a viszonyuk, s nem volt alaptalan a férj gyanuja. Le voltak másolva az Illi szép szerelmes levelei, amelyekben találkát adott. Szóval minden.
Nikola mester óvatosan széthajtogatta azt a pergament, letette az asztala közepére, egy koponyát tett rá, s vetkőzni kezdett, hogy aludni térjen.
Közben mosolygott és elgondolta, hogy most egyszeribe vége szakad a csókok ünnepének…
– Ugy kell nektek, asszonyok – gondolta magában, s már arra gondolt, hogy mivel ok nélkül volt megengedve az asszonyoknak a csalás sok évig, most a férfiaknak lesz megengedve, hogy visszaadják az asszonyoknak a kölcsönt…
Mosolygott Nikola mester, hidegen, és belebujt az ágyába. Majd még bámult egyideig a levegőbe, aztán még egyszer elmosolyodott, gúnyosan, kárörvendően és elfútta a lámpáját.
Csönd lett, álmotadó csönd.
V.
Ugy éjfél felé zörejt hallott Nikola mester az ajtaja előtt. Felkönyökölt az ágyában és figyelt a sötétbe, nagyra meresztett szemmel.
Valaki kopogtatott az ajtón.
– Ki az?
Egy női hang felelt halkan:
– Bocsáss be, Nikola mester…
– Ki vagy?
– Majd meglátod. Hamar nyisd ki az ajtód, mert fázom.
– Nem nyitom ki. Majd holnap reggel jöjj, ha dolgod van velem.
– Akkor későn lesz, Nikola mester!
Végre is megharagudott a fiatal tudós, hirtelen kiugrott az ágyából és kinyitotta az ajtót:
– Hát mi az?
Finom, karcsu termetü asszony surrant be. Bezárta maga után az ajtót, és lihegve szólt:
– Ugy siettem, Nikola mester… de csak hogy már itt vagyok. Szeretlek Nikola…
És levette a fátyolát.
Nikola mester elbámult. Mintha Illi asszony állott volna előtte nagy, sötét aranyszinü hajával, szalaggal a homloka fölött, ahogy már most nem hordják az asszonyok.
– Tudod talán – folytatta halk, hizelgő hangon az asszony – hogy ma van a csókok éjszakája?
– Igen… – hebegett a mester.
– Nos, hát én csókért jöttem hozzád. Tulajdonképpen a testőrkapitányhoz készültem, aki már egy év óta szerelmes belém. De most, hogy elmentem hozzá, éppen akkor ment be az ajtaján a főadószedő felesége. Soha többet nem nézek a szemébe a gazembernek!
– És? hát micsoda kérdés ez. Idejöttem hozzád, mert szép és tudós férfiú vagy, Nikola mester. Megengedem, hogy megcsókolj…
– De hisz én nem is ismerlek!
– Az nem baj. Nevezz, ahogy akarsz. Nevezz Illinek… akárhogy…
A tudós összeborzadt, mert úgy hasonlitott a szent és éppen most leleplezett Illire az idegen asszony.
– Nos, csókolj meg! – szólt szerelmes simulással az asszony, és Nikola nyaka köré fonta karjait.
Az ifjú mester nagyon elvörösödött, de jól esett neki a puha asszonyi kar érintése.
– Én… nem… – hebegett.
– Csókolj meg…
Végre hajlandó lett őt megcsókolni Nikola mester. És éppen, amikor ajkával közeledett felé, az asszony nagyot sikoltott, s ellökte magától.
– Juj! Koponya… vidd el onnan!
A higgadt és nőgyülölő mester készségesen ugrott az asztalhoz, és ugy vágta a sarokba a koponyát, hogy ezer darabra tört. Azután visszajött, hogy megölelje a szép idegent. De az asszony már akkor a könyvek közt kotorászott. A fontos pergament is megtalálta az asztalon.
– Mi ez? – kérdezte.
– Semmi. Add ide…
– Dehogy adom…
Olvasni kezdte, föl-fölkapva a levegőbe, amikor Nikola ki akarta venni a kezéből. Éppen akkor kapta ki végre, amikor már végig olvasta az asszony. Óvatosan elzárta a szekrényébe.
– Ez nem szép – szólt az asszony.
– Mi nem szép?
– Hogy ily aljas módon megrágalmazzák a szent Illit!
– De hisz ez szóról-szóra igaz!
– Nem igaz!
Vitatkozni kezdtek. Végre megsokallta a dolgot Nikola mester, mondván:
– Ne vitatkozzunk. Talán csak nem azért jöttél? Csókolj meg…
– Nem. Amig ezt a pergament a tüzbe nem dobod, nem csókollak meg.
S hogy a csók hiányát annál érezhetőbbé tegye, czirógatni, beczézgetni kezdte a mestert. Ez végre is sirva fakadt a nagy dilemmától:
– De hisz az én egész dicsőségem függ ettől a pergamentől! Halhatatlan leszek, és megszüntetem a csókok éjszakájának intézményét!
– Dobd a tüzbe.
– Énnekem nincs szivem ahhoz. De ha megigéred, hogy esküvel bizonyitod, hogy láttad, bedobhatod a tüzbe.
– Igérem.
– Itt a kulcs.
Aztán mindjárt a tüzben volt a pergamen. Künn éjfélt harangoztak.
Csönd lett megint.
VI.
Már dél felé járt az idő, amikor Nikola mester fölébredt. Az asszony már az első hajnalsugárkor elment. A szoba üres volt, és villogó zsarátnok szunyókált a kandallóban a pernye alatt.
Nikola mester félőrülten ugrott ki az ágyából s rohant a kandallóhoz.
Ott lebegett még a parázs felett az elégett pergamen. Ahogy a léghuzamra végigvillogott rajta az izzás, a betüket is olvasni lehetett. És ugy, a kandalló előtt mezitláb guggolva piszkált a parázs közt Nikola mester. Ahogy hozzáért, szétfoszlott a pergamen.
Könnyezve ment vissza az ágya felé. Az uton belelépett a törött koponya egy darabjába. Erre aztán kitört belőle a keserüség és sirni kezdett, mint egy gyerek. Rávetette magát az ágyra és belezokogott a párnájába.
Epilógus.
Morál ugyan nincs sok a mesémben, kedves olvasó, csak némi életfilozófia. Mert utóvégre az is felfogás, hogy valaki egy csókos éjszakáért odaadja életének legnagyobb tudományos vivmányát.
Azok számára, akik tanulságot keresnek, az is akad a mesémben, még pedig sok. Az nem éppen utolsó köztük, hogy az asszonyok még a tulvilágról is eljönnek vétkezni, ha arról van szó, hogy a jóhirüket megmentsék.