A MAMA.
I.
Már annyi ideje ment a vonat, hogy nem öröm, hanem kín volt az utazás. A nagy melegség belevette magát a rohanó kocsikba s hiába volt nyitva minden ablak.
Az egész kupéban ketten ültek. A lengyel a sarokba huzódott, mellének szegte széles, erős fejét, az asszony a középen ült. Mind a ketten azért haragudtak, mert a másik miatt nem hámozhattak le magukról valami kis ruhát.
Az éjszaka igen fülledt volt, mintha a közelgő zivatar összesüritette volna maga előtt a levegőt. Végre a lengyel nagyon bágyadtan megszólalt:
– Bocsásson meg, asszonyom, de nekem volna egy ideám. Különben…
Valami kimondhatatlan nevet mormolt, pirulva, hogy nem a bemutatkozáson kezdte. Az asszony mosolygott. Sudár növésü uridáma volt. Az arczán örök mosoly bujdosott, hol a szája szélén, hol a szeme sarkában, hol finom orrczimpái mögött huzódva meg.
– Nos, halljuk az ideát.
– Hát… ha mind a ketten hátat forditanánk egymásnak, esetleg… valami kis könnyebbséget…
Belezavarodott. Az asszony kisegitette:
– Hagyja csak. Most már csak kibirjuk reggelig. A hajnal hüvös lesz. Nyolczkor Pesten leszünk. Nem tud aludni?
Már fél napja utaztak együtt, jól ismerték egymás arczát, sőt apróbb szokásait is. Kénytelenségből tanulmányokat tettek egymáson s most, hogy megismerkedtek, mint régi barátok csevegtek.
A hajnal is megjött, s elaludtak mind a ketten. A tagbaszakadt lengyel csak éppen lehunyta a szemét, már aludt. Egy pillanatra még fölnézett s látta, hogy az asszony is alszik. A bujdosó mosoly eltünt, s szinte ridegen komoly, ernyedt volt az arcza.
Majd, hogy világosodott, mind a ketten aludtak, ahogy a vonaton szokott aludni az ember: fejfájással, mindig izzadva, mégis fázva s unos-untalan átriadva a teljes álomból a félálomba.
Hét óra felé horkolni kezdett a lengyel s erre az asszony fölnyitotta a szemét. Előbb a férfira nézett, aztán kibámult álmos csodálkozással a mezőkre, majd sóhajtott egyet, visszahajtotta fejét a bőrtámlára s tovább aludt.
Nyolczkor megérkeztek. A kiszállásnál igen esetlen volt a lengyel. Látszott rajta, hogy nem szokott éjjelezni, mert nagyon szomoru volt. Az eső is zuhogott már, csupa pocsék volt minden. A lengyel nem beszélt, végre azonban kijelentette, hogy kocsit hoz.
– Elférünk ebben mind a ketten! – mondta az asszony, aki megint friss volt, mintha egész éjjel pompásan aludt volna.
A kocsi elindult velük.
– Tudja, hogy én fázom? – mondta a lengyel komolyan.
– Most már tudom, – felelt mosolyogva az asszony.
A lengyel elnézett az esőbe, és halkan szólt:
– Nagyon pocsék idő.
– Van valakije itt nagysádnak?
– Nincs.
A lengyel nagyon ránézett, ugy, hogy erre a nézésre felelni kellett az asszonynak:
– A férjem otthon maradt. Egyedül jöttem. Talán…
– Oh, dehogy… csak bátorságát csodálom.
Még robogtak egyideig, az asszony sok mindent mondott el életéből, s a lengyel oly kitünően hallgatta, hogy az asszony szinte sajnálta otthagyni. Mint amikor valaki igy megtalálja egy személyben az ő egész publikumát, amely egy szempillantással helyesel, megért, hizeleg, csodálkozik.
A kocsi megállt. Az asszony szállt ki elsőnek.
– Itt lakom, látja… sürgönyileg béreltem szobát. Hát találkozunk holnap valahol. A kiállitási nagyvendéglőben, reggel… tizkor. Majd együtt bejárjuk a kiállitást. Helyes?
– Ahogy parancsolja.
– Isten önnel!
Minden bujdosó mosoly egyszerre a szemébe villant a köszönésnél. A kezét nyujtotta a lengyel felé, majd megfordult, fölkapta ruháját s bement a szálló kapuján. A lengyel csak nézett utána. Aztán egyszerre hátrafordult a kocsis:
– Hová megyünk?
A lengyel hirtelen fölrezzent s pirulva szólt:
– A körutra…
És hátrahuzódott a sarokba, most már még szomorubban, hogy ez az egy ismerőse is elvált tőle, egészen egyedül ebben az esős, locsogó, szomoru városban. És hogy a kererepesi-uton ment fölfelé a kocsi, még gondolkozott, hogy nem kellene-e neki is oda szállni, ahová az asszony.
Aztán arra gondolt, hogy mért pirult ő el, amikor a kocsis kérdezte. És megint elpirult, erre a gondolatra, ugy, hogy nagyon megharagudott és kibámult az utczára. Akkor még jobban elszomorodott a szive, gyerekes, fájó mosolygás jelent meg széles, nagy arczán és hunyorgatva, fejét kissé félrehajtva nagyon halkan szólt:
– Mamám.
Érezni lehetett, hogy ez a szó nagy bucsusiráson, négynapi magányosságon, ezen a sok pocsék felhőn tört keresztül a lelkében. Ismételte már egy könynyel:
– Anyuczikám.
II.
Már a sok mindentől zavart volt a fejük. Az asszony mondta is:
– Elég ebből ennyi egy napra. Különben is hét óra van már. Ha akarja, együtt is vacsorálunk itt a vendéglőben.
Előbb azonban sétálni mentek.
Most már nagyon összebarátkoztak. A lengyel tetszett az asszonynak és sétaközben már a karjába is kapaszkodott. Ha valaki igy látta volna őket, biztosra vette volna, hogy férj és feleség… A lengyel nem is tudta, miért is jár ő itt a kiállitáson karonfogva egy asszonynyal, holott egyedül jött Varsóból.
– Tudja mit? – szólalt meg egyszerre az asszony. – Jőjjön föl hozzám egy csésze teára.
– Én?
– Maga.
Nem fért a fejébe, hogy egy hölgy csak igy meghivja őt. Félénken kérdezte:
– Sokan lesznek?
– Nem. Kevesen. Mi ketten leszünk csak.
És megint a szemébe szaladt villanva minden mosolygás. A lengyel megrémült, és nem tudta, mit mondjon. Az asszony rá se figyelt, csak sürgette:
– Holnap megint találkozunk itt kilenczkor. Nos, akkor siessünk most, mert még aludni is kell…
Beültek egy kocsiba, és a lengyel borzasztóan zavart volt. Mintha a vesztőhelyre vitték volna. Az anyjánál nevelkedett gyerekkora óta, nagy istenfélelemben; a vallásos öreg asszony sirással nevelte. Ha a fiu csintalan volt, az öreg mama sirni kezdett. Erre a fiu is riva fakadt, összecsókolóztak és rendben volt minden. Nagyon lágy volt a szive a lengyelnek. Most is a mamájára gondolt, s mivel már oly sokszor kért tőle tanácsot, maga elé képzelte az öreg asszonyt, hogy mit szólna ehhez a teához. De éppen, hogy behunyta a szemét, az asszony megfogta a karját:
– Nézze, itt vagyunk. Csak nem álmos?
– Én?… nem…
Kiszálltak, s az asszony mondta:
– Nyujtsa a karját.
Fölmentek a lépcsőn, s a lengyelnek már hideg veriték ütött ki a homlokán. Annyit pirult össze-vissza a sok portás, pinczér előtt, hogy már sirni lett volna kedve. De ugy érezte, mintha az asszony vitte volna fölfelé.
A szobában aztán leült. Mosolyogni próbált, mert hisz az idejövésen már túl volt. Mi lesz a vége ennek?
Az asszony letette kalapját, kis fehér kötényt kötött, és nekilátott a teafőzésnek. Addig is czigarettával kinálta meg a lengyelt. Az elfogadta, és szótlanul nézte az asszonyt, hogy babrál apró fehér kezével, hogy tipeg ide-oda. Furcsa, de azt észrevette, hogy milyen finom, csöpp lakkczipője van.
Az asztalt is megteritette, s a lengyel odaült. Szemben ültek egymással, s egyszerre csak végig futott a hideg a fiun. Látta, hogy az asszony nem úgy néz rá, mint máskor, hanem valami elkeseredett daczczal. S még hozzá sem nyult a párolgó csészéhez, amint egyszerre kitört a sirás az asszonyból. Szegény lengyel csak nézte, gyürdöste az asztalkendőt, nem tudta, mit kell ilyenkor csinálni. Végre megszólalt:
– Kérem, miért sir?
Erre az asszony megfogta a két kezét, szoritotta puhán, melegen. A lengyel kétségbeesett:
– Mi baja?
– Oh, maga nem tudja… engem ugy bántanak… azért is jöttem egyedül, a férjem ugy kinozott… Meg is csalt, egyre bántott…
– Oh, szegény asszony!
Fölkelt, melléje ment, s már-már neki is sirni lett volna kedve.
– Magához bizalmam van, – folytatta halk sirással az asszony, – olyan jó fiu.
Simogatta a kezét, majd fölkelt, s mindkét karját szorosan a lengyel nyaka köré kulcsolta:
– Nagyon szeretem magát… nincs senkim ezen a világon…
A lengyel még mindig nem tudta, hogy miért van ő itt, miért szereti őt az asszony és miért történik minden ugy, ahogy történik.
Az asszony csak tartotta a nyakát, hozzásimult, s a vállára hajtotta a fejét. A lengyel nevetséges figura lett, félreforditotta a fejét, hogy ne érezze az asszonyi haj illatát. Igy voltak néhány pillanatig, nagy csöndben. A lengyel szeretett volna otthon lenni. Aztán végre is visszafordult az asszony felé. Az már mosolygott a könnyein keresztül, a szemébe nézett s szinte csodálkozva, valami idegen hangon, nagyon csöndesen szólt:
– Szeretlek…
És szorosabban ölelte. A lengyel megrázkódott.
– Kérem! – szólt olyan hangon, aminőn a lányok szólnak, ha nagyon merész velük szemben az ember.
Az asszony fölvetette a fejét és összeszoritott fogai közül daczosan mormogott:
– Szeretlek.
A lengyel eltolta magától, de már érezte, hogy nem tud ellenállni. Nagyon ideges volt és szeretett volna egyszerre kirohanni innen. Fuldokló hangon szólt:
– Kérem… én becsületes ember vagyok. Én megesküdtem az anyámnak…
Az asszony leült s az asztalra hajtotta a fejét. A lengyel lábhegyen a székhez lopódzott, vette a kalapját. Az asszony háta mögött állott s szinte siránkozó mosolylyal, a kalapot nagyon gyorsan forgatva izgatott ujjai közt, csöndesen mondta:
– Én megesküdtem, kérem.
Az ajtóhoz ment. Ott mondta:
– Az anyámnak.
S kiosont, már a küszöbön mondva:
– Kezit csókolom.
Künn megállt egy pillanatra, nem tudva megbirálni, hogy nagyon helyesen, vagy nagyon helytelenül cselekedett-e. De a szobában minden csöndes maradt. Akkor a fejére tette a kalapját, s gyerekes örömmel rohant le a lépcsőn, szinte hangosan mondva:
– Megesküdtem a mamámnak… a mamuczikának…
És minden értelem nélkül hozzátette, elégedetten, mintegy annak bizonyságául, hogy ime, mint gondol rá:
– Mamuczikám…
III.
Egyedül ült a lengyel másnap reggel kilenczkor a vendéglőben.
– Ostoba vagyok – gondolta – hogy még várom. Csak nem jön el a tegnapi eset után.
Kialudta jól magát az éjjel, s érezte, hogy nem érett férfihoz illő módon cselekedett.
– Szamár voltam – mondta. Azzal czigarettára gyujtott, s elnézett a korzó felé. Arra gondolt, hogy most talán már soha többé nem látja az asszonyt. Pedig már ugy hozzászokott. És valami apró fájdalom, amely erre a gondolatra lelkében éledt, mutatta hogy más az, a mikor egy asszonyhoz szokik az ember. Szép is volt, nagyon…
Aztán hirtelen nagyon megijedt, mert ugy látta, mintha a korzón jönne az asszony. Föllállott, és nézte. Csakugyan jött. Elébe menjen? De hátha nem akar vele találkozni. Novellákban olvasta, hogy az asszonyok nem bocsátanak meg annak, aki eljátszotta az alkalmat. Aztán dühbe jött:
– Mit töprengek! Mindenkinek van joga a vendéglőben ülni. Ha idejön, jó, ha nem jön ide, az is jó. Bánom is én.
És büszkén, jogainak tudatában, nagyuri fölénynyel vetette magát hátra a székben.
És jött az asszony. Mosolygott:
– Ah, ön már itt van? Pontos, pontos!
A kezét nyujtotta.
– Nem is tudja – folytatta – hogy mily hálával tartozom önnek.
– Nekem?
– Igen…
Leült melléje és szomorúan nézett a férfi szemébe.
– Maga egy hős, félisten! Magának köszönhetem a lelkem nyugalmát, a becsületemet. Adja a kezét.
A lengyel elejtette azt az érzést, hogy szamár volt tegnap este. Kezdte hinni, hogy félisten, s ezért bizonyos büszke öntudattal nyujtotta a kezét. Az asszony hosszan, erősen szoritotta meg.
– Meg szeretném csókolni ezt az erős becsületes kezet…
Erre visszakapta a lengyel. Az asszony már könnyezett. Kitépett mellcsokrából egy rózsát:
– Ezt adja oda, ha száradtan is, az anyjának. És mondja meg neki, hogy csókoltatja a kezét egy szerencsétlen, nyomorult asszony… akit az ő fia a becstelenség széléről rántott vissza…
A lengyel érezte, hogy ő van most fölényben, s ridegen szólt, zsebredugva a rózsát:
– Ma a műipari osztályt nézzük meg.
IV.
Este megint együtt sétáltak. Az asszony álmodozva szólt:
– Oly szép az este… Gyalog megyünk haza. Ugy-e elkisér?
– Nagyon szivesen.
Elkisérte. És a szálló kapuja előtt minden átmenet nélkül, egészen természetesen, mintha tegnap semmi sem történt volna, hideg nyugalommal mondta az asszony:
– Jőjjön fel egy csésze teára.
A lengyel nyugodtan ment föl. Utóvégre is a tegnapi eset után igazán csak tea következhetik.
Ugyanaz a bevezetés. Az asszony kötényt kötött, babrált, megfőzte a teát. Aztán odament a lengyelhez, megsimogatta az arczát.
– Mindjárt forr, édesem…
A lengyel nyugodtan, – hisz a tegnapi eset után semmi sem történhetik már – átfogta bal karjával az asszony karcsu derekát és beszélgetett vele a kiállitásról, az időről, Budapestről.
Egyszerre elugrott tőle az asszony:
Eloltotta a spirituszlángot, és öntögetni kezdte a teát. A lengyel mögéje állott. Az asszony egyszerre csak hátrakapta a fejét, ugy, hogy a lengyel vállára nyugtatta. Összenéztek. Az asszony mosolyogva szólt:
– Hány czukrot tegyek bele?
A lengyel is mosolygott és szép csöndesen ráillesztette az ajkát az asszony ajkára, megcsókolta, szinte hidegen. Aztán még egyszer megcsókolta, már erősebben, át is ölelte, hogy az asszonynak kibomlott a haja. Szinte vadul csókolta már.
Az asszony bugva, szerelmesen kaczagott a csókok között. Kaczagva azt mondta egyszerre csak:
– Adja… add vissza a rózsát…
A lengyel kivette a rózsát a zsebéből, megszagolta, megcsókolta és visszaadta. Kissé szomoruan, de boldogan mosolygott és mentegetőző hangon, szinte szánakozva mondta:
– Anyuczikám…