Dr. HAMLET.
Kékes, áttetsző párafátyol ereszkedett a kis falura. Fenn állottunk a hegyoldalon, s lenéztünk a völgybe, ahol a bányászházikók terpeszkedtek egymásnak, mintha valami nagy vizmosás hordta volna őket össze, megannyi domtalan nagy követ. Hüvös szél járt a fenyők között. Még följebb kopácsoltak az ácsok valami kivágott nagy fenyőszálon. Hozzánk is elhallatszott a fejszéjük csattogása.
Az orvos leült egy fatörzsre:
– Üljön le ide mellém – mondta – és hallgassa meg. Elmondom ugy, ahogy történt. Ezernyolczszáznyolczvankilencz junius negyedikén neveztek ki bányaorvossá. Junius ötödikén már itt voltam, ebben a nyomoruságos faluban. Hatodikán megismerkedtem az egész intelligencziával – most se több, mint négy család – és hetedikén már elhatároztam, hogy feleségül veszem a részvénytársasági igazgató lányát.
Gyönge, finom teremtés volt, virágtestü szomoru sóhajtás… Nagyon megszerettem, és járni kezdtem a házhoz. Az igazgató meg a felesége szivesen látott, s láttam a szemükből, hogy nem mondanának nemet, ha a lányuk kezét megkérném. Eltelt aztán egy hét, két hét, egy hónap s én napról napra szerelmesebb lettem. Talán azért, mert az a kis lány folyton egyformán bánt velem. Az arczán egyazon mosolygás derengett mindig. Olyan mosolygás, amilyennek sirás a folytatása, mert ilyen is van. Egy vasárnap aztán, miután számot vetettem magammal, elmentem az igazgatóékhoz és megkértem a lány kezét. Az anya félrehivott:
– Doktor úr – mondta – boldog vagyok, hogy ily derék emberre bizhatom a lányom sorsát, de valamire figyelmeztetnem kell önt. Komoly emberek közt, komoly pillanatban eshetik szó ilyesmiről is. A lányom bolondos gyerekfejjel egy irnokba volt itt szerelmes. A fiu is szerette, de már két hónap óta nem jár a házunkhoz, mert kitiltottuk. Ön nem is látta. A nevét is megmondom: Szabónak hivják…
– Láttam az irodában. Hideg, szótlan ember. Szorgalmas fiu.
– Igen. Nos, hát a lányom ezt már kiverte a fejéből. Ostobaság volt az egész. Csak azért mondtam el önnek, hogy ne titkoltam légyen el. Ne tulajdonitson neki semmi jelentőséget.
Kissé meglepett a dolog, de oly okosan beszélt velem az asszony, hogy valóban jelentéktelen dolognak tartottam az egészet. Én meg három hónappal azelőtt szakitottam egy asszonynyal, akiről azt hittem, sohse fogom elhagyni… Gondolkozó ember vagyok. Éreztem, hogy a kis Klári iránt komoly érzéssel viseltetem. Az érett ember megállapodott vonzalma volt az, amiben kevesebb a poézis mint a fajfönntartási ösztön, s éppen ezért maradandó.
Klárit egy hét mulva eljegyeztem s minthogy semmi okunk se volt a várakozásra, egy hónap mulva már a feleségem volt. Az első dolog, ami meglepett, az volt, hogy az irnok nem jött el az esküvőnkre. Hisz tudja, mily óriási esemény az ilyen kis fészekben egy úri esküvő!… Nem, nem jött el…
Kissé elhallgatott s idegesen simitotta végig a haját. Aztán folytatta:
– Nem jött el. És én folyton erre gondoltam, amikor kifelé jöttünk a templomból. Nagyon ideges voltam. Az asszonyka arcza olyan volt, mint a hó, és én kezdtem komolyan venni az irnokot. Utóvégre is az életem boldogságáról volt szó, hát csak gondolkodhattam egy kicsit!
Aztán boldogan teltek a napok, röpültek a hetek. Három héttel az esküvőm után találkoztam az irnokkal. Nem köszönt, nem volt bemutatva nekem. Aztán én se akartam megismerkedni eleinte vele. Elment szótlanul mellettem, olyan volt az arcza, mint a szoboré, merev, kifejezéstelen. Maga elé nézett, ahogy ment, azt hiszem, hogy a multba nézett. Őszintén megvallom, azon az éjszakán nem tudtam aludni.
A feleségem kedves, szelid, engedelmes volt, de nem szenvedélyes. Most már melankolikus se volt soha. Az arczán az érzések skálája a vidámságtól a közönyösségig terjedt. Csak nem szerettem, hogy néha összehuzta a szemét, mint a rövidlátók. Ilyenkor tudom, hogy ő is a multba nézett, s engem bántott az, hogy ennek a két embernek van mit nézni egy multban, amelyet én nem ismerek.
Történt aztán, hogy egy szomoru őszi reggelen, hogy esett az eső, eljöttek értem kocsin a szomszéd faluból. Kanyargós hegyi ut vezet oda, s a ló csak lépésben mehet. Egy nagy hegyet háromszor is meg kell kerülni, mig odaér az ember. Tudtam, hogy este előtt aligha térhetek vissza, mert aznap bányakerületi konferenczia is volt. Elbucsuztam a feleségemtől, s amikor kikisért a kocsihoz, szelid gondoskodással betakart, megcsókoltam. Az arcza hideg volt. Amikor a kocsis megrántotta a gyeplőt, összehuzta a szemét. Akkor először történt velem, hogy ott akartam hagyni kocsit, beteget, mindent, hogy otthon maradhassak. Amikor már elhagytuk a főutczát, megvallom, arra gondoltam, hogy visszalopózom. De ez visszataszitó volt még gondolatnak is. De azért nagyon sajnáltam, hogy olyan visszataszitó, mert nagyon szerettem volna visszamenni. Utközben aztán hirtelen eszembe jutott, hogy féltékeny vagyok. Eleinte nevettem, de amikor a szomszéd faluba érkeztem, már minden gondolatom otthon volt. Nagyon kinos napot töltöttem el. Csak este tértem haza. Kis feleségem az asztalnál ült és varrt.
– Nem volt itt senki? – kérdeztem.
– Nem, édes.
– Maga se ment ki a házból?
– Itthon voltam egész nap.
Bejött a cseléd a vacsorával. Kissé meg voltam nyugtatva. De nagyon szerettem volna a cselédtől is megkérdezni mindezt. Beszélgettünk, s a vacsoránál kissé vig volt az asszony. Jóllaktam, s már akkor nem bántott semmi féltékenység. Akkor megint azt szerettem volna hazudni, hogy az irnokkal találkoztam, hogy lássam a hatást az arczán. De nem szóltam semmit, különben is, soha egy szó nem esett köztünk az irnokról. Aludni tértünk, s ugy félálomban éreztem, hogy az asszony ébren van. Ez bántott. Azt pedig csukott szemmel is világosan éreztem, hogy nyitva van a szeme, és rám néz. Aztán egyszerre megremegtem. Tisztán élt bennem a tudat, hogy abban a pillanatban összehuzta a szemét és visszanézett a multba. De elaludtam.
Ne részletezzük a dolgot. Kis lányom született és az irnok jelentéktelen alakká vált. A gyerek ugy lekötött mindkettőnket, hogy eszem ágában se volt rágondolni. A feleségem is egészen megváltozott. Egész nap dalolt, a piczi lánynyal bibelődött s mondhatom önnek, hogy zavartalan volt a boldogságunk. Az irnokkal ugyan még találkoztam, de belenyugodtam abba, hogy neki olyan merev az arcza. Utóvégre is hát másnak a lába merev, neki az arcza. Aztán végleg elfeledtem, ugy, mintha sohse élt volna.
Négy évig éltünk boldog házasságban, amikor – hisz tudja – a járvány idején szegény kis feleségem meghalt. Akkor azt hittem, hogy kiszakitották alólam a földet s kiszivták a világból a levegőt. Kábultan, zugó fejjel jártam hónapokig. Azt hitték, hogy megőrülök. Én is azt hittem. De csak megöregedtem rövid két hónap alatt. A mi élet még volt bennem, azt a kis lányom tartotta, az az édes kis aranyhaju angyal.
Az első napon, amikor kimentem a házból – egy hónappal a temetés után – találkoztam az irnokkal. Szinte sajnáltam szegényt, hogy még sohse beszéltem vele. De oly hidegen, oly érzéketlenül ment el mellettem, hogy megint csak nem ismerkedtünk meg.
Siessünk. Egy év mulva körülbelül, egyszer éppen orvosságot csináltam a szobámban valami beteg tót asszonynak, amikor az ötéves kis lányom fölmászott a kert kőfalára, s onnan hanyatt esett le. Meghalt rögtön, s én világosan, fizikai fájdalommal ugy éreztem, mintha valaki kérges tenyérrel durván rácsapott volna benn a szivemre. Akkor aztán már semmim se maradt ezen a világon. Oda volt minden, ami ehhez a földhöz kötött. Kezdhettem volna ujra az életemet. A kis gyereket ravatalra tettük az apósommal, akit már akkor reszkető aggastyánná kinozott közös sorsunk. Én támolyogva, hangtalan sirással mentem oda át a kis temetőbe a sirgödröt megrendelni. Azt mondtam, hogy az anyja mellé fektessék szegénykét. Akkor rám nézett a plébános, és egészen nyugodtan szólt:
– Nem lehet. Azt a sirhelyet már megvették.
Csak ugy gépiesen kérdeztem:
– Ki vette meg?
– Szabó ur.
– Az irnok?
– Az.
Nem értettem.
– Hogyan? Hát előre megvette, vagy talán valaki másnak? Kije halt meg?
– Senkije. Maga vette meg, hisz olyan excentrikus ember; ki is fizette. Azt mondta, hogy ő akar ott feküdni.
A kis lányt az apósom temettette el, az irnok sirhelye mellé. Énrólam azt mondják, hogy két napig nem ettem, nem ittam, hanem mosolyogva bámultam ki az ablakon.
Megvette.
Nem is értem, hogy abban a pillanatban nem vesztem ott el. Most egyszerre tisztán állott előttem minden. Az az ember megvette a sirhelyet, hogy mellette nyugodhassék. Egyszerre megértettem mindent.
Az orvos itt megint elhallgatott. A hangja rekedtes lett, a többit már szinte nyöszörögve mondta:
– Ki akartam ásatni a feleségemet. Aztán meggondoltam a dolgot. A gyereket is exhumáltatni akartam…
Már sirt:
– Kérem, ott fog ez az ember feküdni közöttük az ő kőarczával… hárman egymás mellett… és én valahol messze tőlük, hogy oda se mehetek…
Sirt, és a tenyerével idegesen dörzsölte a homlokát.
– Nem lehet… tudom, hogy tenni kellene valamit… de nem lehet… Azt is gondoltam, hogy elköltözünk egy más temetőbe mind a hárman, és ott hagyjuk az irnokot… De meggondoltam… Nem bolygatom…
Már most ugy zokogott, mint egy gyerek, s összegörnyedve, reszketve ült a fatörzsön.
– Csak attól félek, hogy nem tudok majd feküdni máshol… Ők meg hárman együtt lesznek…
Nagyot sóhajtott:
– Együtt lesznek… az anya, a gyerek, az apa…
– Doktor ur – szóltam – jőjjön, menjünk haza. Ebédre jár az idő.
Akkor fölállt, az órájára nézett s mosolyogva szólt:
– Igaza van. Éhes vagyok. Megeszem a köveket. A sirköveket is.
Szólt, és elnevette magát, borzalmas vigsággal.
*
Egy hét mulva elutaztam a kis faluból. A vasutnál egyetlen ember ült egy padon. Ujságot olvasott. Hogy kiléptem, rám nézett.
Merev, szoborarczu ember volt. Sápadt, valami szomoru vonással az ajka körül.
Végigsiklott a tekintete rajtam, aztán tovább olvasta az ujságját. Még mielőtt a vonat megérkezett volna, szivarra gyujtott s nyugodtan besétált a faluba.