A VIZIMALOM.
I.
Egymás mellett állott a piszkos kis hegyipatak mentén a sok érczzuzó mühely. Éjjel-nappal dobogott mindenikben a nagy fakalapács és csöndes éjszakákon olyan volt ez a hang messziről, mintha a föld szive dobogna egyenletes, tompa veréssel. A viz másik partján csupa zöld volt. Áthajlottak a szürkészöld füzek a másik partra, hátrább, ahogy emelkedett a hegy, sötét bokrok csomósodtak össze rendetlenül.
A vizimalom a legcsöndesebb épület volt a parton. Lomhán forgott nagy, ócska kereke a vizben, s belülről valami szelid kopogás, zörgés hallatszott mindig. Nem nagyon nyitogatták a kapuját, alig ment be valaki rajta. Csöndes malom volt, amint ott állott a sok zöld között kopott-szürkén, szinte szomorúan.
Hajnal elmulott és már nagy sugarakkal folyt végig a gyepen a tavaszi napfény. A segédtiszt pedig a malom mellett állt és nézte a nagy kereket, amelyet csöndes zugással hajtott a viz. Aztán átkerült a másik oldalra. Onnan a füzeket nézte, meg a bokrokat. Nagy darab kék ég borult föléje, s abba belemélyesztette a tekintetét, mint valaki, aki huszonhat éve csak követ látott, utczát, meg gázvilágitás mellett teleirt és teleirandó papirosokat.
Nagyokat lélekzett, szivta a fenyők felől jövő szellőt és ez kipirositotta az arczát, lüktetésbe hozta ereit. Izgatott volt szegény Rók István.
És amint járt-kelt a malom körül, ahol a gyerekkora eltelt, szembe találta magát a méltóságos urral.
– Alázatos szolgája, méltóságos uram…
– Jó reggelt, Rók. Mit csinál itt ilyen korán?
– Sétálok, sétálok. Az ember szeret itt sétálni, ahol már huszonhat éve nem volt.
A méltóságosnak kellemetlen volt ez a melankolikus emlékezés. Közbevágott:
– A különvonat mikor érkezik?
– Igen? Már találtam lakást a kegyelmes urnak. Gyönyörü két világos szoba, konyha…
Ezt mondta és piszkált botjával a füben. Czilinder volt rajta, meg világos felöltő. Előkelő arcza volt, kissé őszes bajusza.
Rók csak elbámult a hegyi patak felé és csöndesen szólt:
– Huszonhat éve.
– Igen…
– Akkor itt játszottunk… Emlékszik még, méltóságos uram? Itt halásztunk a malom mellett, pedig soha hal nem volt ebben a vizben… meg horog se volt a pálczánkon…
Mosolygott. Kitört belőle az emlékezés és majdnem kevesebb tiszteletet tanusitott a tanácsos iránt, mint máskor. Már hadart, izgatott gyorsasággal beszélt az őszes fejű, görnyedt kis ember:
– Akkor a sánta Zsitko volt a molnár. Hol lehet most már az öreg? Az Annica… szép lánya volt. Haj, haj!
A tanácsos az óráját nézegette. Kelletlenül lépkedett erre-arra. Éppen most, éppen itt kellett ezzel a szürke alárendeltjével találkoznia.
– Elmult, vége… – folytatta Rók, aztán a malom falán keresgélt a sok karczolás, irkafirka között – itt van még a nevünk is, méltóságos ur, nézze!
Gyerekes öröm villogott a szemében, amikor fölfedezte az ákombákom irást. Gyerekes nagy vonásokkal volt a falra irva: Rók Pista, Gömöry Bandi, örök jó barátok. Alatta az évszám, meg egy idétlen koszoru.
– Ezt együtt csináltuk, amikor elment iskolába Pestre a méltóságos úr… ugy-e, tetszik emlékezni?
A tanácsos elpirult és ajkát harapdálva nézte az irást. Igen, ők csinálták, régen, huszonhat esztendeje.
Akkor aztán egyik se szólt többet. Rók ugy érezte, hogy tiszteletlenség a méltóságost erre az irásra figyelmeztetni. A méltóságos meg szégyelte az irást. A botjával meg is piszkálta.
Aztán hirtelen, előkelően sarkon fordult.
– Jó napot Rók, megyek a vasuthoz. Háromnegyed tizenkettőkor legyenek ott mind.
Rók meghajolt, köszönt és elbámult a tanácsos után, amint az ringó, óvatos lépéssel ment a kissé nedves uton, a botját pörgetve keztyüs ujjai közt, majd jobbra pillantva az egymáshoz dülő alacsony tót házikókra, majd balra, a rohanó patak felé.
Bámulta, nézte és fájdalmat érzett. Sajgott valami az ő szürke lelkének legmélyén. Utóvégre is itt születtek mindaketten és miért oly előkelően hideg most a méltóságos. Kidüllesztette beesett mellét és könny is csillogott a szemében. A malomból szelid, ritmikus zörgés hallszott és a patak locsogott a kerék alatt. Ökölbe szoritotta kezét és az irásra nézett. Örök jó barátok. Igen, ez a tizéves gyerekek stilusa.
A méltóságos már messze ment. Csak világos foltnak látszott az uton előkelő tavaszi kabátja. És ő belőle csak napidijas lehetett. Ugy érezte, hogy ha most erre rohannának a tépettingű, véresfejü szoczialisták, amilyeneknek ő őket képzelte, velük rohanna, bukdácsolva, nehezen, sirva orditaná a Marseillaiset és rohannának aztán mind a méltóságos után, akiből már semmi se látszott a hosszu uton.
Akkor arra zörgött egy szekér és a szegény rongyos tót kocsis mélyen kalapot emelt előtte.
A nap kisütött széles, nagy fehér sugárzással és friss szellő jött a fenyvesek felől.
II.
Az ujon elkészült Lajos-tárnát ünnepélyesen megnyitották. A miniszter magas röptü beszédet mondott a bánya-iparról; a sok kiséretbeli ur tapsolt, az igazgatók hajlongtak, az ujságirók jegyeztek. Aztán a bányászok énekkara elénekelte a himnuszt.
Nagy ünnepély volt ez a kis faluban, talán száz évben se esik meg egyszer.
A bankett lenn volt a nagy vendéglőben, a falu tulsó végén. A kocsik mind előállottak, de a kegyelmes ur szeszélyes volt.
– Gyalog megyünk – mondta – eleget ültünk a vonaton. Ez a kis ut nem árt, ugy-e direktor ur?
A direktor ur szivéből kaczagva felelt:
– Nem árt! Már hogy is ártana, kegyelmes uram…
Azzal megindultak szépen lassan, elől a miniszter az igazgatókkal. A vidék megnyerte a kegyelmes ur tetszését, és élénken magyaráztatta magának a szebb pontokat.
– Ez itt a Granicza… Ott fönn a kápolna körül van a temető. Az a fehér obeliszk tizenöt bányásznak szól, aki meghalt negyedéve a nagy robbanáskor.
Rók hátul ment a sok kisebb hivatalnokkal.
– Én itt születtem – mondogatta – meg a méltóságos ur is. Együtt játszottunk mindig…
Már közeledtek a vizimalomhoz, és a kollégák nagyon érdeklődtek a dolog iránt.
– Ő is itt született? Lehetetlen…
– Hát már mondtam. Együtt játszottunk.
– Aztán emlékszik rád?
– Eddig nem emlékezett. Ma reggel aztán találkoztunk itt, véletlenül. Ő előrejött a lakások miatt, én a személyzet közt voltam, mellette. Most már emlékszik…
Egy gunyos hang szólt:
– Majd Pesten megint nem fog emlékezni!
Rók érezte, hogy ennek igaza van, de azért belemagyarázta, hogy nincs.
– Már hogyne emlékeznék… Látjátok ott azt a malmot?
– Melyiket?
– Azt a kopottat, ott a patak mellett a füzfáknál…
– Igen. Nos?
– Ott játszottunk mindig. Rá is van irva a falra a nevünk.
Büszkén nézett körül, és csodálkozást látott társai arczán.
– A nevetek?
– Igen. Az van utána irva, hogy „örök jó barátok.“ Majd mindjárt megmutatom.
Mind közelebb értek a vizimalomhoz. A kollégák a fákat bámulták, a fenyőillatos erdőt, a friss eget, a hegyeket a távolban.
A malomnál megállottak. Az első csoportok már jó messze mentek, utánuk senki se jött.
Rók kipirultan szaladt a malomhoz:
– Itt van… – mondta, de még nem látta az irást – itt… vagy a tulsó falon, már magam se tudom…
Átmentek a tulsó falhoz, egymás vállán át nézték, keresgélték az irást.
Rók izgatottan tördelte az ujjait. Aztán a gallérjába kapaszkodott, azt huzogatta, tágitotta. A nyakát forgatta erre-arra, és piros volt, izzadt.
Az irás nem volt ott. Le volt kaparva az egész a szürke, vakolatos falról.
– Hol van? – kérdezték.
Bambán nézte a falat vizes, szürke szemével, amelybe ezuttal nem futott könny. Nagyon csöndesen, alig hallható suttogásal mondta:
– Nincs. Valaki lekaparta.
Aztán tovább mentek. Jó darabon senki se szólt egy szót se. Mindenkinek kellemetlenül esett, hogy nem volt ott az irás. Akkor Rók érezte, hogy mondani kell valamit. Élénken, mintha nem is tartaná fontosnak a dolgot, mondta:
– Hiszen már huszonhat esztendeje, hogy odairtuk…