PÁN.
I.
Kora hajnalban, hogy megült a harmat az ujonsarjadt füszálakon, a sok nagy világossárga virágon, végig a mezőn, utra kelt Pán. Előbb végigkalandozott a domboldalon, be-bekukkantott a kertekbe, majd fölment a széles domb hátára a halványzöld bársonyfüvön és megállott egy barna ház előtt.
A barna házban keresztény tudósok laktak, buvárkodtak nap-nap után, és sok fájdalommal éltek ezen a világon. Amikor az élet nem hozott nekik fájdalmat, maguk vertek sebet a testükön.
Messze, tiszta fehér fénynyel világolt a nap a lankás, szelid hullámos vidéken; az ég tiszta, nagyon világoskék volt, világoszöld a fű, világos, tiszta minden.
Pán nesztelenül járt a füvön, és mint mondám, megállott egy ház előtt. A sötét, nagy kapun kalapács lógott. Pán azzal kopogtatott és messze döngött a kopogtatás a belső folyosókon. Azután kijött egy ember:
– Pán…
– Igen, Pán. Itt van a tudós Theodoros?
– Itt.
– Hivd ki. Mondd, hogy várom…
Azzal megfordult, lenézett a széles, virágos völgybe és várt. Néhány pillanat mulva kijött Theodoros:
– Itt vagyok, Pán. Ugy látom, hogy kissé megvárattalak.
– Az nem tesz semmit. A virágos bokrokat néztem, és igy szivesen várnék alkonyatig is. De jőjj.
És elindultak, kószálni a friss tavaszi reggelen a mezőkön, ligeteken keresztül, ahogy minden nap szokták. Mert jó barátságban voltak: Theodoros, a keresztény tudós ifju, és Pán, a pogány isten. Theodoros a názáreti vallásalapitó tanairól beszélt neki, s erre eltünt Pán arczáról a vigyorgás. Szőrös kecskelábát lassan rakosgatta, és ringó testtel, hallgatagon ment Theodoros mellett. Hogy valamivel foglalkozzék, nádszálat rágott, s végül ez a nádszál lett Theodoros beszédének a kritikája. Ha csak gyöngén mardosta a fogával, akkor nem sokat hatott rá a beszéd. Ha izgatottan harapta, törte, morzsolta, akkor mosolygott Theodoros és izmos vállára tette kezét:
– Nos, Pán?
Pán nem tudott vitatkozni. Csak nevetett, vagy sirt. Pán nem volt tehetséges isten.
Ahogy ma is igy mentek, s Pán hallgatta az uj, ismeretlen vallás tételeit, elérkeztek egy nagy kőfalhoz. A kőfalba szük ajtó volt vágva, s az ajtó előtt egy töpörödött vén asszony gubbasztott, hangos sirással.
– Nos, mi bajod, anyóka, – kérdezte tőle Pán.
Az öreg nehezen emelte föl szemét, és megijedt a kecskelábú Pántól.
– Csak beszélj bátran.
Nyögve, siránkozva mondta az öreg asszony:
– Én haldoklom itt, jó emberek. Érzem, hogy közeledik a végem, és már látom is az alvilági mezőket. Nyugodtan halnék meg, de félbemaradt a munkám és ezért sirok…
– Félbemaradt a munkád?
– Igen. Van nekem egy gyönyörű szép leányom. Glaukopisnak hivják, mert kék a szeme, mint a tenger. Tizennyolcz esztendős most. Amikor megszületett, idehoztam e mögé a magas kőfal mögé a kertbe. Itt laktunk mostanáig és Glaukopis nem látott embert rajtam, az anyján kivül. Itt neveltem, tanitottam egészen máig, hogy majd lemenjek a városba, egészséges, szép, okos férjet keressek neki s ahhoz adjam. Bezárva tartottam ebben a nagy kertben tizennyolcz évig, hogy semmit se tudjon a bünökről, a lopásról, gyilkolásról, és paráznaságról. Most pedig, hogy el akartam menni férjet keresni számára, utamba állott a halál. Meg fogok halni, érzem, a nélkül, hogy végére jutottam volna a munkámnak. És most nagyon nagy lesz a baj, mert tapasztalatlan a szegény leány.
Igy szólt, a falhoz tette a fejét, és meghalt csöndesen, szépen, komolyan. Aztán csönd lett; sem Theodoros, sem Pán nem tudott szólani. Bogarak zugtak végig a füvek fölött és a darazsak letelepedtek a virágokra. Alul, a völgyben, szelid csobogással folyt a folyó és azért nagy csöndesség uszott a reggeli levegőben. Végre megszólalt Pán, halkan:
– Nem állhatunk itt estig. Keressük föl a kékszemü lányt, Theodoros.
Azzal megindultak be a kertbe. Szép nagy kert volt, csupa virág, virágos fa, virágos bokor. Csupa, illat, üde frisseség. Mentek, sokáig mentek, amig egy nagy, lombos olajfa alatt megtalálták a leányt. Ott feküdt a füben, oldalvást és egy csomó virágot bontogatott, tépdesett. Semmi ruha nem volt rajta, ugy feküdt ott meztelenül, rózsaszinü fiatal teste körül a zöld pázsittal.
Nem vette észre őket. Akkor megszólalt Theodoros:
– Glaukopis…
A lány fölpillantott. És rögtön megijedt, rémült futásnak eredt, sikoltozva, a bozót felé.
– Utána! – kiáltott Pán nagyot szökellve, – mert elveszitjük…
És szaladt, ugrálva, gyorsan, fürgén osonva surranva a bokrok közt. Alig ért a nyomába a tudós. Végre egy bokor mögött, a fal tövében utólérték. Összezsugorodott, leguggolt szegény, és reszketve, sirva várta, hogy mi lesz vele. Theodoros megszólalt.
– Ne félj, leányom, mi jót akarunk veled.
Remegve, nagyra meresztett szemmel bámult rájuk Glaukopis.
– Mi férfiak vagyunk – folytatá a tudós – ez itten, ez a szőröslábú egy isten, és én egy másik istennek, az igazi istennek szolgája vagyok. Az anyád meghalt künn a fal tövében, két lépésnyire az ajtótól.
– Meghalt? Mi az?
– Elment, gyermekem, és soha többé nem tér vissza. Éppen most mentek arra a szántóvetők, és azok elvitték a testét. Te nem látod többé.
– És ti mit akartok tőlem?
– Mi gondoskodni fogunk rólad.
Pán közbevágott:
– Velem jösz virágot szedni, és kószálni a réteken. A nimfák fogják gondodat viselni, s velük fogsz tánczot lejteni a holdfényes éjjeleken a forrás mentén.
A lány bámult. Theodoros kezdett beszélni.
– Jőjj velem. Leviszlek a városba, és meg foglak keresztelni. Megtanitalak arra, hogy ki az igazi isten. Megtanitlak a szeretetre és megmutatom neked a Krisztust, aki töviskoronával a homloka körül vérzett el a többi emberekért.
Glaukopis a fiatal, szép tudósra meresztette égszinü szemeit. A tudós szép ember volt, fehér volt az arcza, és ábrándosak a szemei. Pán rút, kampósorru szörnyeteg. És szőrös a lába, meg kecskecsülökben végződik.
– Itt nem maradhatsz – folytatta Theodoros – jőjj velem.
Kézen fogta, és megindultak mind a hárman az ajtó felé. Künn azt mondta a leány:
– Ez nagyon nagy, itt kivül. Bizonyára ez a világ, amelyről anyám beszélt.
– Igen – felelt Theodoros – ez a világ, és a világ az én uramé.
Glaukopis szólt:
– Félek ettől a szőrös embertől. Vezess el innen…
Akkor Theodoros rátekintett Pánra, aki szomoruan állott a fal mellett, s tekintetével igy szólt hozzá:
– Pán, te nem kellesz neki. Ő már megunta a virágokat és a füben való kószálást. De az én tanom uj előtte, és velem akar jönni. Maradj csak, Pán.
Pán elértette ezt és maradt. A tudós pedig lassan távozott a leánynyal, oldalt, a domb lejtőjén lefelé, hogy mindig kevesebb látszott belőlük. Pán szomoruan nézett a gyönyörü leány után, és fölsirt valami fájdalom a lelkében. Akkor belemarkolt a fübe, tépett egy nagy csomó virágot, és előrerohant a távozó pár felé.
– Glaukopis! Glaukopis! – kiáltotta – én neked adom a mezőt, a virágokat, az illatot, a hajnalt és a zengő forrásokat…
És marokkal szórta feléje a vadvirágot.
A lány vissza se fordult. Ment lassan a város felé, amelynek fehér háztetői, kupolái szikráztak alant a napfényben. Csodálattal nézett le, kiváncsian, izgatottan és nem hallotta, amikor Pán melléből fölsirt keservesen a zokogás, végigsivitva a mezőkön, gyerekesen, fájdalmasan, hogy reszkettek belé a virágok.
II.
Ahogy eltüntek lenn egy fordulónál, Pán fölült a kőfal tetejére és ott gubbasztott három nap és három éjjel. Egy nap és egy éjjel fennszóval zokogott, egy nap és egy éjjel csöndesen sirdogált. A harmadik napon és éjszakán pedig szomorun bámult maga elé a fübe, ahol hétcsövü sipja feküdt összetörve.
És ott ült a negyedik éjszakán is, már kissé kevesebb szomorusággal és szivta az illatokat, a melyek megelőzik a napfölkeltét. Hüs szellő lebbent a ligetek felől és az hozta az illatot. Tökéletes csöndesség borult a vidékre és alulról minden kis hullám loccsanását föl lehet hallani a dombra. Lehorgasztott fővel ült ott Pán és várt. Akkor egyszerre a nagy csöndességben hallotta, amint könnyü lépések közelednek a füvön. Szinte lehetett hallani a füszálak hajladozását, gyönge suhogását.
Pán leugrott a falról. Glaukopis jött sietve.
– Glaukopis…
Suttogva mondta. A lány megrezzent, aztán ránézett tiszta szemével. Majd ő is suttogva szólt:
– Pán…
A madarak finom, halk füttye hallatszott a ligetek felől. Ott állottak mozdulatlanul mind a ketten és a szelid hegyek mögött fölbuggyant egy izzó vörös buborék. Az egész égbolt egyszerre halvány rózsaszinü lett, fölül átolvadt az éjjeli kékségbe. A hold még fönn volt, tiszta fehéren, fénytelenül.
Ébredeztek a füvek és a virágok. Mind több madár füttye suhant át a levegőn.
Glaukopis nagyon csöndesen szólt:
– Visszajöttem, Pán. Lenn ruhába kellett öltöznöm, pedig igy szebb vagyok. Lenn szeretni kellett azt, akit gyülöltem, mert rút volt és rossz. Lenn meg kellett bocsátanom annak, akinek a halálát kivántam. Lenn emberek laknak, Pán.
A pirosság halványult a hegyek felől, de az egész vidék világosabb lett. Már halványan, elmosódva bár, de látni lehetett a szineket. Alól pirosan tükrözte az első sugarakat a kis folyó. Már csicsergés, csevegő üde hangzavar hallatszott a liget felől, és a füveken piros ragyogással szikrázott a harmat.
Pán hallgatott, mélyen, komolyan. Aztán fölemelte a fejét, mind magasabbra, diadalmasan hátravetette és nem volt nevetséges előreálló kis szakálla. Két törpe szarva koronaként állott kusza haja között. Pán mosolygott, büszkén, szépen és Glaukopis csodálattal nézte.
Már egészen kivilágosodott. A nap korongja izzón, sziporkázva állott a hegygerinczek fölött, és a pirosnak, rózsaszinnek ezer finom árnyalata folyt szét belőle a messziség párás levegőjében. Egy darab ég mintha lángolt volna.
Akkor sietve, gyors lépéssel, lihegve érkezett meg alulról Theodoros. Megrettent, amikor a lányt itt látta. Meglepetten susogta:
– Este óta kereslek… hiába. Most itt talállak…
A lány rá se nézett. Csak Pán forditotta feléje a fejét, mosolyogva, büszkén, és félig lehunyta a szemét, ugy nézett rá. Majd odalépett a lány mellé és megfogta a kezét. Theodoros bámulattal állott helyén, és nem mert mozdulni.
Akkor már magasabbra emelkedett Phoibos tüzes szekere, és messzi ontotta végig a világon fényét. Reggel volt, világos, tiszta felhőtlen reggel. A madarak versengve daloltak, harmóniában, tiszta csicsergéssel, és Pán elindult a leánynyal. Előbb lassan mentek, majd szaladni kezdtek, mind gyorsabban, le a halványzöld pázsiton, a lejtőn, bele a tiszta reggeli levegőbe, száguldva a virágokon, a bokrok felé, a völgybe. Szaladtak kézenfogva, büszke mosolylyal, diadalmasan: Pán és a födetlen testü leány, és dobogott lábuk alatt a pázsitos föld.
És nekitámaszkodott a fiatal Theodoros a falnak, nagyot sóhajtva. Lenézett az aranygőzben fürdő völgybe, ahol még mindig szaladt Pán a leánynyal a virágok közt, vidáman. Aztán kezébe fogta az állát, fejét lehajtotta, és a völgybe nézve nagy szomorusággal szólt:
– Neked végig szőrös a lábad, Pán, és vigyorgó az orczád. Pán, te hasitott csülökkel jársz a mezőn, s mégis te szaladtál le a dombon a leánynyal. És én érzem, óh Pán, hogy Glaukopis nem jön vissza a dombra soha többé.