A csudafa

Nagy Bűbájos varázslószobájának ablakán haloványan szürődött be a reggeli napsugár. Szikra lassanként ébredezni kezdett a mély álmából, körülnézett, dörzsölte szeméből az álmot. Most már tudta, hol van, s hirtelen lepattant a kemence padkájáról. Ujra meg ujra körülnézett a szobában Szikra, szeme mind a Nagy Bűbájost kereste, de a nagy karosszék, amelyben előző este ült a Nagy Bűbájos, üres volt, ajtó, ablak becsukva s olyan mélységes mély csend a szobában, hogy Szikra valósággal reszketett a félelemtől. Nemcsak félelmet, de nagy éhséget is érzett, de hiába dugta bele az orrát a tégelyekbe meg a fazekakba, sehol sem talált ennivalót. Egy egész sereg fazékban gyíkbőrök áztak, aztán több fazékban patkányfogak voltak fodormentalevéllel letakarva; volt egy sereg fazék, amelyek denevérszárnyakkal voltak tele. Isten tudja, hogy mi volt a többiben, mert Szikra a többibe nem is nézett bele: úgy émelygett, hogy valósággal forgott vele a világ. Búsan ült vissza a kemence padkájára, s már a körmét rágicsálta nagy kínjában, amikor egyszerre nehéz léptek zaja hallatszott kivülről, aztán egyszerre csak nagy dördüléssel félrecsapódott az ajtó és belépett azon a Nagy Bűbájos, s mögötte kullogott alázatosan a tányérszemű kutya.

– No, te aprólék, – mennydörgött a Nagy Bűbájos hangja, ám a hangjában nyoma sem volt a haragnak, nyájasan nézett Szikrára – kinyitottad-e a pislogódat?

Szikra már egy szikrát sem félt a Nagy Bűbájostól, megszokta arcának a rútságát, hangjának a mennydörgését, most is jókedvűen, bátran pattant fel a kemencepadkáról, a Nagy Bűbájos előtt mélyen meghajtotta magát s mondá:

– Adjon Isten jó reggelt, Nagy Bűbájos! Kinyitottam bizony a pislogómat, de mi tűrés-tagadás, féltem egy kicsit ebben a nagy csendességben.

– Köszönd, hogy jó kedvemben találtál, te aprólék, – mondá a Nagy Bűbájos, s közben letelepedett a nagy karosszékbe, – mert bizony mondom, nem lett volna időd a félelemre. Látod-e azokat a tégelyeket, meg azokat a fazekakat?

Szikra arrafelé nézett, amerre a Nagy Bűbájos mutatott s pisze orrocskáját elfintorította.

– Csak nem pácoltál volna engem is a patkányfogak közé oh, csudás kotyvalékok nagy mestere, ha véletlenül bal lábbal kelsz fel az ágyadból?

– Úgy? – komorodott fel egy kissé a Nagy Bűbájos. Úgy látszik, belekukucskáltál a tégelyeimbe, te aprólék, te.

– Oh, Nagy Bűbájos, bocsáss meg nékem, de töltött káposztára fájt a fogam s azt hittem, találok valamelyikben. Hajh, keservesen csalódtam!

A Nagy Bűbájos arca most ismét barátságosan mosolygott, aztán belenyult feneketlennek látszó mély zsebébe, onnan piros, ropogós cipót huzott ki, meg egy akkora gombolyag turót, mint egy jó nagy labda.

– No, aprólék, egyél, – biztatta jóságosan a Nagy Bűbájos.

Hiszen nem kellett valami erősen biztatni Szikrát, mert zöldet-vöröset látott a szeme, muzsikált a gyomra rettenetesen, egy-kettőre asztal mellé telepedett s alig tekintett szét a Nagy Bűbájos: volt cipó, nincs cipó, volt túró, nincs túró.

– Oh, Nagy Bűbájos, bocsáss meg szegény fejemnek, – mondá Szikra, amikor már hült helye volt cipónak is, túrónak is, – megfeledkeztem rólad, s lám kenyeret is, túrót is elettem előled.

– Hát te mit gondolsz rólam, te aprólék, te, – vigyorodott el a Nagy Bűbájos arca, – azt hiszed, hogy én effélével élek? A te gazdád emberfia, annak holmi cipó, meg túró is jó, s jó a szolgájának is; de a Nagy Bűbájos, jegyezd meg magadnak, tüzes parazsat eszik s kigyóbőrből sajtolt bort iszik reá.

Szikra önkéntelen felszisszent a tüzes parázsra, a kigyóbőrből sajtolt borra pedig elfintorította pisze orrát.

– Már pedig én, – mondá alázatosan Szikra, – inkább eszem kenyeret s túrót s iszom utána friss forrásvizet. Igy élek én, amióta az eszemet birom.

– Tudom, fiam, tudom, – mondta jóságosan a Nagy Bűbájos, – hiszen azért hagytalak magadra, mert nem akartam, hogy lássad, mivel táplálkozom én. Nem akartalak a magam ételére-italára fogni tégedet.

Azzal kihuzott a zsebéből egy mázas korsót, letette az asztalra:

– Nesze, fiam, igyál, ihol a te italod.

Szikra jót huzott a korsóból, illedelmesen megköszönte Nagy Bűbájosnak a jóságát, aztán kiváncsian nézett föl rá, s várta, hogy mit határozott az ő gazdája dolgában.

A Nagy Bűbájos most felállt és a kemencéhez lépett, a tüzet eloltotta, a falról leakasztott egy durvaszövésű kék köpenyeget, a kamrából kihozta a varázspálcáját, aztán az ajtó mellett fekvő tányérszemű kutyához lépett. Mélyen aludt a kutya, mint a fekete föld, rettentő vastag szemhéjai mint valami vastag bőrfüggönyök takarták el a szemét, veres szájából két hatalmas fog ágaskodott ki, szörnyű nagy körmű lábai meredten nyultak végig a földön. A Nagy Bűbájos a varázspálcájával jól fejbe sujtotta a kutyát, s Szikra azt hitte, hogy nem lát jól, újra meg újra megdörzsölte a szemét, de hiába dörzsölte, mert csak azt látta, amit először látott: a tányérszemű kutya eltünt nyomtalan, s helyén egy szürke pamutgombolyag hengergett a földön. A Nagy Bűbájos felvette a gombolyagot, a zsebébe dugta, aztán mintha az egész dologban nem lett volna semmi csudálatos, Szikra felé fordult és mondá:

– Hát ezzel csak készen volnék, indulhatnék a nagy útra, de mit csináljak veled, te aprólék, te?

Hej, de elmelegedett erre Szikra! Bizony semmi kedve sem volt arra, hogy ő is gombolyaggá, vagy ki tudja, mivé változzon. Mélyen meghajolt a Nagy Bűbájos előtt, aztán fejét kérően emelte rá:

– Oh, Nagy Bűbájos, engedd, hogy maradjak meg a saját bőrömben. Még igen kevés ideje, hogy benne járok, se nem szorít, se nem bő, éppen én hozzám illő. Aztán, ha meghagysz a bőrömben s magaddal viszel, mennyi mindent láthatnék, hallhatnék, tapasztalhatnék a te társaságodban! Oh, engedd meg, Nagy Bűbájos, hogy bujjak a zsebedbe. Esküszöm az én kedves gazdám életére, hogy bármi történjen útközben, meg nem ijedek, meg sem pisszenek.

A Nagy Bűbájos egy kicsit elgondolkozott, aztán vállatvont:

– Hát jól van, te aprólék, én nem bánom, bújj a zsebembe, de aztán a te bajod, ha valamihez hozzálapítlak, vagy amikor a zsebkendőmet keresem, kirántlak és földre pottyantlak. Igen, igen, hát csak bújj a zsebembe s induljunk, mert telik, múlik az idő, már pedig nagy út áll előttünk.

Szikra felkapaszkodott a Nagy Bűbájos zsebébe, de mielőtt belebújt volna, alázatosan megkérdezte:

– Ne haragudj a kérdésemért, oh, Nagy Bűbájos, de szeretném tudni, hová s merre viszel?

– Hallod-e, – ráncolta össze a homlokát a Nagy Bűbájos – ha már most elkezded a kérdezősködést, mogyoróvá varázsollak, – de amikor látta Szikra megszeppent arcát, jóságosan hozzátette:

– A Föld Szelleméhez megyünk, aprólék, mert ő az egyetlen, aki megszabadítja a te gazdádat.

Szikra most már nagy örömmel ugrott bele a Nagy Bűbájos zsebébe, amely olyan mély volt, hogy még a sapkájának a csücske sem látszott ki belőle. Bizony, nem esett valami kényelmes ülés ebben a zsebben, mert temérdek mákhéj, vastag pókláb s a jó ég tudja, még mi minden volt benne. Bezzeg szurták, szurkálták, izgatták szegény Szikrát ezek, de nem sokáig türte, egy-kettőre kihajigált mindent a zsebből, s mialatt a Nagy Bűbájos eloltotta a tüzet és gondosan bezárta a varázslószoba ajtaját, azalatt Szikra jó nagy lyukat hasított a zseben, éppen a szeme tájékán s mindjárt ki is könyökölt rajta, akárcsak egy valóságos ablakon. Hát hiába vágott magának ablakot, mert amint a Nagy Bűbájos kilépett az ajtón, olyan sűrű sötétség fogta körül, hogy fejszével lehetett volna vágni azt. A Nagy Bűbájosnak azonban nem sokáig tartott ez az út ebben a rettenetes sötétségben, egy-kettőre kint voltak a sárga sziklán, amelyről a hó egészen eltisztult, amíg ő a Nagy Bűbájos szobájában aludt. Szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól Szikrának, s bár megigérte a Nagy Bűbájosnak, hogy pisszenni sem fog, nagy csudálkozásában összecsapta a tenyerét s felkiáltott a Nagy Bűbájoshoz:

– Oh, Nagy Bűbájos, oh, mindent tudó mester, hogyan lehetséges az, hogy tegnap még derekamig ért a hó, s ma már nyoma sincs, de sőt, mindenfelé sarjadzik, zöldel a fű?

Elkacagta magát a Nagy Bűbájos, de úgy kacagott, hogy egész teste táncolt belé, táncolt a zseb is, benne Szikra is, aztán, amikor jól kikacagta magát, mondá:

– Rég volt az a tegnap, te aprólék, amikor te énhozzám jöttél. Nem háborgattalak alvásodban addig, amíg be nem köszönt a tavasz, mert a Föld Szelleméhez csak akkor lehet bejutni, egész télen át alszik, s alvásában senki léleknek nem szabad megzavarnia. No, meg aztán egyéb sem kellett volna nekem, mint hogy egész télen át hallgassam a te fecsegésedet, locsogásodat.

Ezzel aztán vége is szakadt a beszélgetésnek, ismét sötétség borult a Szikra fejére, mert a Nagy Bűbájos a nyaka köré terítette a durva kék köpönyeget, s érezte Szikra, hogy mind följebb és följebb emelkednek, szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, s úgy kihevült Szikra ebben a szertelen gyors repülésben, hogy a Nagy Bűbájos teste szinte lángot vetett a nagy forróságtól. Nagy Bűbájos hirtelen lenyult a zsebébe, s amikor érezte, hogy Szikra már-már tüzet fogott, a körmével meghasított egy felettük nyargaló felhőt s annak a vizét föléje csurgatta. No, éppen ideje volt, mert már úgy füstölgött a Nagy Bűbájos zsebe, mint ahogy füstölgött volt a sas tolla, amikor Szikra ennek a hátán fölrepült a Sárga szikla tetejére. Hát csak csurgott, csurgott az eső Szikrára, bőrig ázott, még a foga is vacogott, de ő csak az ő kedves gazdájára gondolt, s nem törődött többet a maga bajával. Sokáig, igen sokáig szállt a Nagy Bűbájos a magas levegőégben, a szél már meg is szárította az átázott zsebben kucorgó Szikrát, amikor a Nagy Bűbájos egyszerre csak hirtelen, váratlan megállt s a vak sötétségből egyszerre olyan világosságba került Szikra, hogy csak hunyorogva tudott kinézni a magacsinálta ablakon. A Nagy Bűbájos ledobta magáról a kék köpenyeget, s ím ott voltak a ragyogó, napfényben tündöklő tenger partján.

– No, te aprólék, – szólalt meg a Nagy Bűbájos – nem égetted-e ki a zsebemet?

Szikra jó kedvvel dugta ki a fejét a kis ablakon:

– Kiégetni éppen nem égettem, oh, Nagy Bűbájos, de bizony, bizony, kicsi hija volt, hogy lángra nem lobbantam, porrá nem égtem. S már-már mind azon sóhajtoztam, hogy soha, soha nem fogom látni az én drága jó gazdámat, ő sem engem.

– No, ne félj, – mondá a Nagy Bűbájos – most olyan helyre megyünk, ahol nem gyulsz meg.

– Hová, hová, oh, Nagy Bűbájos?

– A tenger fenekére, te aprólék, te. De jól vigyázz, hogy ki ne sodorjon a víz a zsebemből, mert ott bizony meg nem kereslek, ha megszakad is a gazdád szive utánad.

Szikra ijedten nézett a tengerre, aztán felsóhajtott:

– Haj, haj, mi lesz velem, amíg a tenger fenekére érünk? Sokszor megkóstolom én a tenger vizét.

– Mit, talán félsz? Hát akkor csak ülj le ide, s várj, amíg visszajövök.

– Ne, ne haragudj rám, oh, Nagy Bűbájos, – kérlelte Szikra – de hát nemcsak a nevem Szikra, az vagyok magam is, csuda-e, hogy a vizet sohasem szerettem? Hogy a víztől mindig reszkettem?

– Jó, jó, elég volt a nyelvelésből, fecsegésből, locsogásból, hunyd be a szemedet, fogd be az orrodat meg a szájadat, jól belékapaszkodj a zsebembe, aztán majd csak lesz, ahogy lesz.

Úgy tett Szikra, ahogy a Nagy Bűbájos mondta, úgy összehuzódott a zsebben, ahogy csak tudott, aztán a Nagy Bűbájos leszállt a tengerbe. Lassan, nyugodalmasan ereszkedett lefelé, de szegény Szikrát úgy csapkodták, verdesték a hullámok, hogy egyszer ki is sodródott a Nagy Bűbájos zsebéből, ég felé fordult a lába, ijedtében lekapta orráról a kezét, hogy azzal is belékapaszkodjék a Nagy Bűbájos zsebébe, s ím egyszerre csak nagyot zökkentek, felnyitotta a szemét Szikra, s hát, volt viz, nincs viz, volt tenger, nincs tenger, – ott feküdt a földön, mellette meg ott állt a Nagy Bűbájos vigyorogva.

– No, aprólék, itt volnék a „fazék“ fenekén, még annál is lejjebb. (Egyszerüen fazéknak nevezte a Nagy Bűbájos a tengert). Sok viz kortyog-e a gyomrocskádban?

Prüszkölt, hápogott, krákogott Szikra, ugyancsak törülte arcáról a csurgó vizet, aztán nagy vígan felelte:

– Nem azért vagyok én Szikra, hogy megijedjek egy kis fazék viztől.

– No, a nyelvednek semmi baja sem esett, – mondá Nagy Bűbájos – pedig nem ártott volna, ha elveszted a hegyét, s itt marad ebben a fazekacskában. Itt ugyan soha többet meg nem találnád, s nem locsognál, fecsegnél többet olyan sokat.

Egy kicsit sütkéreztek a napon, amíg mindkettejüknek megszáradt a ruhájuk, aztán Szikra ismét visszatelepedett a Nagy Bűbájos zsebébe, a Nagy Bűbájos pedig elővette a varázsvesszejét, rásujtott egy sziklára, amely magasan emelkedett ki a többi szikla közül. Szikra kinézett az ő ablakán, s jól látta, amint a szikla lassan megmozdult, a helyéből kifordult s Nagy Bűbájos ott áll egy gyémánt ajtó előtt. Egy kicsit gondolkozott a Nagy Bűbájos, aztán alig hallható hangon mormolta e bűbájos szavakat:

– Nyilj ki, nyilj ki, gyémánt ajtó, ereszd be Nagy Bűbájost a Föld Szelleméhez!

Aztán csak rásuhintott varázsvesszejével, nagyot csikordult a gyémánt ajtó, egyszeribe kinyilt, Nagy Bűbájos belépett, s az ajtó nyomban bedöndült utána. Hosszú, végtelen hosszú sziklafolyosón mentek keresztül, de ezek a sziklák tiszta csupa gyémántsziklák voltak, s úgy világítottak, mintha ezer ablak lett volna vágva a szikla oldalába. A folyosó végén arany ajtóhoz értek, ott is elmormogta a varázsszavakat Nagy Bűbájos:

– Nyilj ki, nyilj ki, arany ajtó, engedd be a Nagy Bűbájost a Föld Szelleméhez.

Rásuhintott erre a varázsvesszejével, kinyilt egyszeribe az arany ajtó is, s amint belépett a Nagy Bűbájos, bedöndült utána. Ismét egy igen-igen hosszú folyosón mentek végig, de itt már nem volt olyan nagy világosság, mert színarany volt mind a szikla, amelyek közt elhaladtak. Ennek a folyosónak a végén ezüst ajtó állott, s mint a két első, úgy nyilt ki ez is.

Ezüst sziklák közt haladtak végig s ennek a végén vaskapuhoz értek, amely olyan nagy volt, hogyha három akkora Nagy Bűbájos, mint amekkora, meghajlás nélkül is átférhet rajta. Itt azonban szörnyű nagy sárkánykutya állott, s amikor meglátta Nagy Bűbájost, kitátotta rettentő nagy száját, úgy rohant Nagy Bűbájos felé. Szikra vissza is kapta nagy hirtelen a fejét az ő kicsi ablakából, de a Nagy Bűbájosnak még a szemepillája sem rebbent meg. Varázsvesszejével csak megérintette a kutyát, az nyomban meglapult, nyöszörgött, vinnyogott, farkát behúzta s félre oldalgott a kapu mellől. Nagy Bűbájos ismét elmormogta a varázsszavakat, s szörnyű nagy csikordulással nyilt ki az ajtó. Amint ez a kapu is bedöndült utánuk, volt mit lásson Szikra, aki most nekibátorodott és kinézett az ablakán. Mint a hangyák, úgy futkostak szerte-széjjel, össze-vissza a kis fekete manók, törpék, tengeri sellők, vizitündérek, bámulták a Nagy Bűbájost, ráncigálták a vállára vetett köpenyeget, huzgálták övig érő szakállát, aztán ráfonódtak a lábára, úgy, hogy az óriás Nagy Bűbájos meg sem tudott moccanni. Egyideig csak nézte, nézte, mosolyogva nézte Nagy Bűbájos, hogy ezek az apró jószágok mint lábatlankodnak körülötte, Szikra is az ablakán keresztül fel-felfricskázta, akit csak elért a kezével, de végre is csak úgy tudott megszabadulni tőlük Nagy Bűbájos, hogy istenesen megrázta magát, s nagy csomókban, sikoltozva hullottak le róla ezek a furcsa apróságok. Ugyancsak kellett vigyáznia a jó Nagy Bűbájosnak, hogy rá ne lépjen valamelyikre, amig elébb-elébb lépdegélt.

A vaskapú kristály üvegterembe nyilt, beragyogott oldalán Isten áldott napja s amerre lépett Nagy Bűbájos, a földön mindenütt virág és gyümölcs hevert, a sellők, a manók, a tündérek hangos kacagással játszadoztak köztük s dobálták egymást arany almával, arany körtével, arany dióval s arany mogyoróval. Bezzeg, hogy jószivvel kiugrott volna Szikra a Nagy Bűbájos zsebéből, hogy játszadozzon velük s lakmározzon a sok minden jóból, de a Nagy Bűbájos félre sem pillantva ment, mendegélt előre, mignem egy selyem kárpithoz ért, azt félrehúzta, s most egyszerű nagy terembe jutottak, ahol nagy lánggal égett a tűz. A tűz mellett egy nagy-nagy öblös karosszék állott üresen, a Nagy Bűbájos e szék elé lépett, varázsvesszejét maga körül megforgatta s ezt mondotta:

– Föld Szelleme, te nagy úr, mindenek ura, parancsolója, Bűbájosok ellensége, jere elő hívásomra föld alól, víz alól, a levegőégből, akárhol vagy, halld meg hívásomat!

Amint elhangzott Nagy Bűbájos hívása, egyszerre megrendült az üvegterem, magasra csapott a tűz lángja, ekkor a Nagy Bűbájos köpönyegébe burkolózott, az üvegterem keleti sarkába nézett, s im, halljatok csudát, ahogy odapillantott, nagy darab helyen meghasadt a föld, sűrű, fekete füst gomolyodott ki belőle, s a füst közül halványan tünedeztek elő egy óriás alak körvonalai. Még a vér is megfagyott Szikra ereiben, amikor a Nagy Bűbájos hangjánál százszorta erősebb hang dördült végig a sziklafalak között.

– Hogy mertél munkámban megzavarni, Nagy Bűbájos? Mit gondolsz, ki s mi vagyok én, a Föld Szelleme! Hogy nagy munkámban akárki megzavarhat?

– Oh, Föld Szelleme, – hajolt meg mélyen a Nagy Bűbájos, – jól ismerem én a te nagy hatalmadat, s azt is tudom, mennyire gyűlölsz minket, bűbájosokat.

– Hogyne gyűlölnélek, – vágott a Nagy Bűbájos szavába a Föld Szelleme, – amikor belekontárkodtok az én munkámba. Többet akartok tudni nálam. Im, ezt még meg megbocsátom, de azt soha meg nem bocsátom nektek, hogy hét esztendővel ennekelőtte, holdtöltekor, elraboltátok tőlem legkedvesebb kutyámat, a Mindentudót.

– Oh, hatalmas Föld Szelleme, megesmérem, hogy van okod a gyűlöletre, de nem maradtál adósunk, mert te nevelted fel a csudafát Tündérországban, s most neveled a másikat Mirkó király országában. Ahol pedig ezek a fák felnőnek, ott vége a mi hatalmunknak.

Hej, Szűz Mária, Szent József, akkorát kacagott most a Föld Szelleme, hogy csak úgy táncolt belé az üvegterem, s szegény Szikra két kézzel kapaszkodott belé a Nagy Bűbájos zsebébe, hogy ki ne repüljön onnét.

– Hát, ezt jól eltaláltam, úgy-e, Nagy Bűbájos? Nem is nyugszom meg addig, amig annyi csudafa nem nő, hogy valamennyien vissza nem húzódtok Bűbájos-országba, ott aztán tőlem bűbájoskodhattok, ahogy nektek jólesik. De nincs időm arra, hogy veled fecsegjek, mondd el szaporán, hogy miért jöttél, mert azt tudom, hogy nem jó kedvedből jöttél ide.

– Azért jöttem, – mondá a Nagy Bűbájos – mert vissza akarom adni neked a te Mindentudó kutyádat, hadd legyen vége köztünk az örökös háborúskodásnak.

– Úgy? Visszaadod? – kacagott hangosan a Föld Szelleme – aztán mi kéne érte?

A Nagy Bűbájos erre kevés szóval elmondta, hogyan lett virággá Bűbájos a csudafán, s kérte a Föld Szellemét, hogy szabadítsa meg őt s ennek fejében visszaszerzi a kutyáját.

Mély hallgatásba merült a Föld Szelleme, végre aztán megszólalt:

– Hát jó, teljesítem kérésedet, mert Mindentudó kutyám ezer Bűbájosnál is többet ér. Nem szívesen teszem, mert hiszen azért ajándékoztam meg Tündérországot a csudafával, hogy megmenekedjen tőletek. De nyisd ki a füledet s hallgass ide: ha még egyszer valamelyitek a lábát Tündérországba beteszi, hozzám ugyan hiába jöttök, kis ujjamat sem mozdítom azért, aki oda merészkedik.

– Hallottam szavaidat, Föld Szelleme, minden szavad parancs nekem s parancs az összes bűbájosoknak. De hát gyerünk gyorsan, mert, ha sok időt vesztünk, hiába szabadítjuk meg ezt a szerencsétlen Emberfiát, a szabadulásból nem sok haszna lesz.

– És én Mindentudó kutyámat mikor kapom meg? – kérdezte a Föld Szelleme.

Mondá Nagy Bűbájos ünnepélyesen:

– Abban a pillanatban, amelyben előttem áll az Emberfia, melletted fog sündörögni, ugrándozni a Mindentudó is.

Többet egy szót sem szóltak, azt is lassan mondták, a Nagy Bűbájos maga körül összevonta a köpönyegét, s Föld Szellemével együtt eltüntek a föld hasadékán át. Sem akkor nem tudta, sem azután nem tudta Szikra, hogy ébren volt-e, aludt-e, mert olyan nagy sötétségben szálltak, hogy még az ujja hegyét sem látta. Egyszerre aztán megtorpant a Föld Szelleme is, Nagy Bűbájos is, im, ott voltak Tündérországban, mégpedig a csudafa előtt.

Holdas éjszaka volt, a teli hold megvilágította a csudafát, s most tán még szebb volt, ragyogóbb, szemkápráztatóbb, mint nappal. És csend volt, mélységes csend a csudafa körül, hogy Szikra még egy elkésett méhecskének a zümmögését is hallotta. A Föld Szelleme odalépett a csudafához, s mielőtt még megkondultak volna a virágok, kezét rátette a fa egyik ágára. Szegény szív-virág, még most is könnyezett.

– Nézd, nézd, Föld Szelleme, – mondá Nagy Bűbájos, s rámutatott a szív-virágra, – ez az a Bűbájos, akit egykori alakjára vissza kellene változtatnod.

Fölemelte most mind a két kezét Föld Szelleme s mondá halkan, alig hallhatóan:

Ezalatt a Nagy Bűbájos és Szikra mind a szív-virágot nézték, az meg lassan fejét lehajtotta, aztán halkan felsóhajtott, s egyszerre csak lehullt az ágról, ott hevert a Föld Szelleme előtt. Nézte, nézte Föld Szelleme, aztán lehajolt, a virágot felemelte, ráfuvintott és suttogta:

– Földre hullott virág, légy azzá, aki voltál.

Ebben a pillanatban a virágot szép gyöngén leejtette a földre, s im halljatok csudát, ott állt Bűbájos a maga valóságában, csillogó-villogó szemével csodálkozva nézett körül, Nagy Bűbájoshoz szaladt, térdét átölelte s mondta nagy boldogan:

– Eljöttél hát értem, te Nagy Bűbájos, hogy a csudafától megszabadíts engem! Mivel háláljam meg e nagy jóságodat?

– Ne nekem köszönd ezt, fiam, – mondá Nagy Bűbájos, – hanem köszönd a Föld Szellemének, mert itt viríthattál volna, míg a világ s még két nap, ha ő kérésemre ide nem jön, s ki nem szabadít téged.

Bűbájos most a Föld Szelleméhez futott, de az szóhoz sem engedte jutni, rámennydörgött a Nagy Bűbájosra:

– Ne köszönjétek, amit tettem, mert nem jószívvel tettem. Add vissza a kutyámat, Nagy Bűbájos. Aztán minél messzébb inaljatok innen, mert bizony mondom, ha még egyszer magához ölel valakit a csudafa, soha, mig a világ, meg nem szabadul innen.

A Nagy Bűbájos nem is mondatta ezt magának kétszer, kivette a zsebéből a szürke gombolyagot, rásuhintott varázsvesszejével s egyszeribe ott állt előttük a tányérszemű kutya.

No, de olyan ugrándozást, szűkölést a világ még nem látott, amilyent a tányérszemű kutya művelt, amikor régi gazdáját megpillantá. Nyalta-nyalogatta, rá-ráugrált, körülszaladgálta, szertelen jó kedvében majd felfordította. A Föld Szelleme, amikor kedves kutyája jól kiörvendezhette magát, szót sem szólt, csak rátette a kezét, s úgy eltünt a levegőégben, mintha a föld nyelte volna el.

Bezzeg, a bűbájosok sem tátották el a szájukat, amint eltünt a Föld Szelleme, szaladva-szaladtak az Arany folyó partjára, ott fölkapaszkodtak a földre szállott holdsugarakra, a következő pillanatban már az Arany folyónak a tulsó partján voltak. Ideje is volt, mert a csudafán már lassan ringatózni kezdtek a virágok, s amint a Föld Szelleme eltünt, az ágak is nyujtózkodtak, mind hosszabbra-hosszabbra, hogy magukhoz emeljék a két Bűbájost. Ezek azonban ekkor már felemelkedtek a levegőégbe, a csudafa ágai csak egyszer kondultak össze, mindjárt el is némultak. A túlsó parton aztán letelepedtek, mert ott már semmitől sem kellett tartani. Bezzeg, hogy itt Szikra is kipattant a zsebből, szertelen örömében táncra perdült, sapkáját a levegőbe dobálta, csak úgy csengett erdő, mező, amint dalolta:

A bűbájosok jó ideig mosolyogva nézték Szikra nagy jó kedvét, de aztán lefülelték, a harmatos fűben meghengergették, mert a nagy tánctól úgy neki tüzesedett, hogy csak úgy pattogtak már belőle a szikrák.

– Hát most hová, merre, édes fiam, – kérdezte a Nagy Bűbájos a kis Bűbájost, amikor ez mindent elmondott szép rendibe, úgy, ahogy történt.

– Én most itt maradok, oh, Nagy Bűbájos, mert éppen most van letelőben a hetedik esztendő, amikor Mirkó király országában is akkorára nő a csudafa, mint Tündérországban. Amint kitelt a hét esztendő, a király s a királynő eljönnek a leányukért. Ihol, itt van a zsebemben az arany iskátulya, ebben van a sastoll, a pillangó szárnyának a pora és a Csengővisszhangnak a gyöngye, megpróbálok ezekkel minden bűbájosságot, hátha magamhoz tudom csalogatni a hétszer szép királykisasszonyt, mielőtt hazaérne.

– Ejnye, ejnye, hát nem volt elég neked a sok s nagy szenvedésből? – csóválgatta fejét a Nagy Bűbájos. – Még mindig nem tudsz lemondani arról a lányról, aki véresre sujtotta az arcodat?

Bűbájos szeméből kicsordult a könny, szomorúan mondta:

– Oh, Nagy Bűbájos, egyedül a hétszer szép királykisasszony válthat meg a varázslattól, és én addig kűzdök érte, mig vagy enyém lesz, vagy a kűzdésbe belepusztulok.

Nem igen tetszett ez a beszéd a Nagy Bűbájosnak, de még annyira sem tetszett Szikrának, ki elszontyolodva ült gazdája lábánál.

– No, ezért kínlódhatánk, – duzzogott Szikra. – Alig mentettünk ki egyik bajból, fut belé a másikba.

A Nagy Bűbájos azonban sokkal jobban ismerte Bűbájost, semhogy meg is próbálta volna lebeszélni. Felállt és búcsúzódni kezdett:

– Vilámodik már, fiam. Te tudhatod, hogy nappal járni nem szeretek, csak éjszaka. Hát járj szerencsével, s ha megint bajba kerülnél, szalaszd hozzám ezt az aprólékot, hogyha tudok, segítek rajtad.

Nagy búsan megölelték egymást, aztán Szikra fejére barackot nyomott a Nagy Bűbájos, amitől ez hármat is bukfencezett, beburkolózott kék köpenyegébe s a hold világa mellett eltünt a Nagy Bűbájos.

– No, Szikra, fiam, – szólalt most meg Bűbájos – derekasan viselted magadat, dícsérem az eszedet, de most aztán egy-kettő, perdülj haza, rendet csinálj a házban, kertben, hogy amikor hazamegyek, mint a fényes nap, minden úgy ragyogjon.

– Oh, hát én nem maradhatok veled? – pityeredett el Szikra.

– Nem, fiam, nem maradhatsz, – mondá nagy komolyan Bűbájos – mert én most nem igen leszek a magam képében, s te csak terhemre lennél, el is árulhatnál, s még nagyobb bajba kerülnék. Hanem, hogy sokat ne kelljen fáradoznod, ihol, beleduglak a felhőmbe, abban szépen haza repülhetsz.

– Jaj de jó, jaj de jó, – örvendezett a kis bohó – repülni, repültem eleget a Nagy Bűbájos zsebében, repültem a sas hátán is, de felhőben még sohasem repültem.

Bűbájos most leintette a fák felett gomolygó felhőt, Szikrát belécsongojította, varázsvesszejével megsuhintotta. A felhő lassan felemelkedett a magas levegőégbe, s eltünt egy szempillantás alatt nyomtalan.

Egyedül maradt Bűbájos, a hold elbujt a hegyek mögé, s Hajnal kisasszony arany haja megvillant az ég alján. Bűbájos behúzódott egy sűrű ciheresbe, ahonnét jól átláthatott Tündérországba, aztán hanyatt feküdt, nézte, nézte az eget, egyszerre csak bekoppant a szeme s aludt mélyen, mint a fekete föld.

*

Mirkó király és felesége ezalatt szép lassan közeledtek Tündérország felé. Mondjam-e, hogy egész úton nem igen beszélgettek egyébről, csak a leányukról, hogy milyen is lett hét hosszú esztendő alatt. Vajjon nem hült-e el tőlük? S hátha úgy megszerette szép Tündérországot, hogy haza sem akar jönni? Ilyenkor egy kicsit elszontyolodtak, aztán megint megvígasztalódtak s mert nincs az a hosszú út, amelynek egyszer vége ne szakadjon, egyszerre csak ott voltak az Arany folyó partján. De volt-e öröm odaát, szép Tündérországban! A királykisasszony éppen ott labdázott a tulsó part mentén a tündérkisasszonyokkal, a tréfacsináló Retek pedig ott üldögélt egy magas szikla tetején, csuporkájából nagy szappanbuborékokat fujt a levegőbe s egyszerre csak úgy lecsapta a csuporkát, hogy ezer darabba tört, s lekiáltott a szikláról a királykisasszonynak:

– Hagyma legyen a nevem, ha nem jön errefelé Mirkó király virágos hajója! Nézz arra, nézz arra, hétszer szép királykisasszony, jönnek a szüleid!

Hej, lett erre futás! Eszük nélkül szaladtak mind ahányan voltak a hajó elébe, Retek azonban a palotába szaladt, s lelkendezve jelentette a tündérkirálynőnek Mirkó királyék érkezését. Éppen harisnyát kötött a királynő, nosza, lecsapta a harisnyát kötőtűstől, mindenestől, összekiabálta a szolgálóleányokat, egyiket erre, másikat arra szalasztotta, aztán beszaladtak a belső leányok, öltöztették a királynőt, s mire a hajó kikötött, ő is ott volt aranyos hintaján.

De azt emberi szó nem tudja elmondani, mily nagy volt az öröm! Sírt örömében Mirkó király s a királyné, s nem győzték eléggé csudálni a királykisasszony csudaszépségét, mert bizony mondom, nem is hétszer, de hetvenhétszer szebb volt, mint amikor idehozták. Amikor aztán valamennyien kiörvendezték magukat, még föl sem mentek a palotába, mondta a tündérkirálynő:

– Jőjjenek, jőjjenek, édes komámuram, komámasszony, nézzék meg a csudafát, s hogy mi lett az én keresztlányom ellenségéből.

Nosza, odamentek, nézi, nézi, keresi a tündérkirálynő a szív-virágot, felteszi még a pápaszemet is, de bizony ott híre-pora sem volt a szív-virágnak. Három kicsi nebánts-virág volt a helyén. Hajnalban nyilt ki mind a három.

– Megszabadította valaki a Bűbájost! – kiáltott magánkívül a tündérkirálynő s szörnyű haragjában pofon rittyentette Retket, aki körülötte lábatlankodott.

– Megmenekült, – sóhajtott halkan a királykisasszony, de a lelke elmosolyodott, mert igen-igen megsajnálta a szüntelen könnyező szív-virágot.

Hát bizony egy kicsit elszomorodva lépkedett fel a társaság a palota lépcsőjén, de aztán lassankint megvígasztalódtak, jókedvre derültek, mert hiszen Mirkó király országában is virágzik már a csudafa, ezer virág rajta. A királykisasszony, hogy megvígasztalja Retket, aki elszontyolodott a pofon miatt, piros szalagot font a hajába, s megigérte, hogy hazaviszi magával. Egyéb sem kellett Reteknek, elfelejtette a pofont, s ebéd után olyan ugribugri táncot járt, hogy valamennyien a hasukat fogták a nagy kacagásban.

Nosza, a tündér fiúk s lányok is kedvet kaptak a táncra, a muzsikásokat felrendelték a palotába, szólt a zene, ropták a táncot, lett nagy heje-huja, dinom-dánom. Táncolt a királykisasszony is, még mosolygott is, de hiába táncolt, hiába mosolygott, nem volt igazi jó kedve s szüntelen bujdosott az elméje: Oh Istenem, Istenem, vajjon hová tünhetett a csudafáról az a csudálatos szemű, értem síró csunya Bűbájos?