MINDEN POKLOKON KERESZTÜL

TÖRTÉNETI REGÉNY

ELSŐ RÉSZ.

I.

Előre bocsátom, hogy ez nem valami költött mese; mert ha az volna, vakmerőnek kellene neveznünk azt a képzeletet, a mely ilyenre vetemedett; hanem valóságos igaz történet, melynek krónikai vázlata kéziratban megtalálható, zsombori evangelikus lelkész Rozsondai László úrnál, Orbán Balázs tudós történetirónk bizonysága szerint; – az akkori korszak rajzolásához való adatok is a valóságból vannak véve, a leghitelesebb kútfők nyomán; – és így minden kételkedés nélkül olvashatja azt mindenki s ha némely eseményt rendkívülinek fog benne találni, magyarázza meg neki azt a rendkívüli idők szelleme.

Az erdélyi «királyföld» határán egy gúlaalaku hegy tetején áll Zsombor vára; a minek a hovatartozása felett örök időktől fogva sok vita volt. A szászok azt vitatták, hogy ő hozzájuk tartozik, mint Kőhalomszék határvára, a székelyek szintén magukénak állították; a vár maga is hol ide, hol amoda költözött, a szerint a mint a vár birtokosa az erdélyi vajdával jó barátságban, vagy ellenségeskedésben élt, de egyszer megtörtént vele az a csoda, hogy még a szászszéknek a fővárát is elhozta magával a székely földre: Kőhalom várát, a mit ők «Reps»-nek neveznek, a rómaiak pedig hajdan «Romadivum-nak» hittak. Hogy ez mint történhetett meg, az ebben a mi történetünkben érthetővé lesz téve.

Zsombor várát a tizenharmadik század második tizedében Lebée László székely gróf birta. A székelyeknél ugyan csak «primor»-oknak hitták az előkelő várurakat; hanem Lebée László aként jutott a grófságához, hogy ő is egyike volt annak a száz székely testőrnek, a kik Visegrádon a király mellett voltak, s Gertrud királyné idejében jó dali tánczos volt: akkor kapta ezt a czímet, több más korabeli leventékkel együtt. Gertrud királyné siralmas esete után aztán hazajött Lebée László is Erdélybe, itt megházasodott, elvette Homoród-Szent-Mártonról a gazdag Tompa Márton leányát, a kivel sok világi kincset kapott; de minden kincsnél és vagyonnál drágábbat e megbecsülhetetlen jó nőnek szivében, a kinek történetéhez hasonlót nem egyhamar hall az ember. A nőt Máriának hitták: árva leány volt, apja anyja korán elhalt, az öcscsét is, Annát odavette magához a férje a várába, a hol mindenben bősége volt.

Már több mint két esztendeje volt férjnél Mária, és az ég még mindig nem áldotta meg gyermekkel, a mi nagyon búsította. Megkisértett mindent, a mihez az ilyen gyász esetén tisztességes nők folyamodni szoktak; (mert valóban épen olyan gyász az, mikor valaki, a kit nagyon szeretnének, nem születik, mint mikor valaki, a kit nagyon szeretnek, meghal.) Szent fogadásokat tett, elment bucsura gyalog a csodatevő Boldogasszony képhez, arany klenodiumokat tett le az oltárra, sőt saját kezével himzett egy oltárszőnyeget a szűz anya képével, de az mind nem használt; már a javasasszonyokhoz is folyamodott, s ámbár annyira nem hagyta rábeszéltetni magát, hogy bájitallal, kenőcsökkel tegyen kisérletet, a miket tilt a jó erkölcs; de az ártatlanabb babonákat nem hagyta megkisértetlen, a mik arra vannak kigondolva, hogy a nő mi módon nyerje meg a maga urának igaz szeretetét. Hogy ennek annyiféle babonája van, az mind csak azt bizonyítja, hogy mi sokat kellett a szegény nőknek szenvedniök világteremtése óta ebben a nagy dologban!

A szegény úrasszony e közben azzal áltatta a szivét, hogy ha valami várbeli asszonyának volt kis gyermeke, azt vette magához, hogy legyen a kit gyügyögtessen, a kinek a gagyogását hallja, s a kit utána hordjanak, hogy azt hihesse valaki, az övé.

Egyszer aztán egy vajákos asszony azt mondta neki, hogy «végy magadnak tükröt» – mivelhogy abban az időben a székely asszonyok nem használtak tükröt, azt tartva, hogy nem jó abban nézegetni az asszonyembernek a saját orczáját: mert a míg szép, addig csak hivalkodóvá teszi a tükörbe tekintés, ha pedig egyszer elkezdi a szépségét veszteni, akkor meg csak bánatot okoz neki. Azért jobb azt nem hozni a házba. Mária most aztán kérte az urát, hogy hozasson neki egy tükröt, a mit az szivesen meg is tett. A tükör aztán azt mondta neki: «szép vagy! szép vagy! de még sem olyan szép, mint az öcséd, a szép Anna.» – De még ebből nem értett semmit.

Végre elmondta a lelki fájdalmát a gyontató atyának, hogy talán valami bűneért látogatja ekép az Isten.

A gyóntató atya bölcs férfiú volt s azt a tanácsot adta Máriának, hogy «add férjhez öcsédet, Annát.»

És Mária még ebből sem értette meg a titkot, a minek a sejtelméhez hiányzott a lelkéből minden fogalom.

De azért szentirásnak vette a gyóntató atya tanácsát s rajta volt, hogy az öcscsét, Annát minél elébb konty alá kerítse. Ne mondja aztán a tükör, hogy «van náladnál szebb is a háznál.»

Nem is kelle pedig messze menni az alkalmas vőlegény keresésével. Ott volt a szomszéd Kőhalom ura, gróf Henning Brüniszkáld lovag, a ki gyakran átjárt Zsombor várba, s sólymot, agarat hordott ajándékba Anna leányasszonynak, jó indulata jeléül. Az nem is titkolta, hogy Annát szeretné elvenni: csak neki adnák. S a szász gróf szép deli levente volt, sürű, világosszőke hajjal, nagy, őszinte, szép kék szemekkel, piros, derült arczával, s bajvivó termetével. Vitézi tornában is tört már lándzsát Anna tiszteletére s az ő szalagját viselte a kalapja mellett. És a mellett olyan jó fiú volt, mint egy falat kenyér: mindenre készen állt, a mit csak kivántak tőle; ha azt mondták neki, hogy ugrasson be lóháton a jégzajos folyóba, megtette s ha azt mondták neki, hogy üljön le a porba a kis gyerekekkel pitykövet játszani, hát azt is megtette. Pedig sok ilyen próbát ki kellett neki állani az ő jó barátjától, Lebée Lászlótól, a kivel együtt gárdistáskodtak Visegrádon, az udvarnál. Mikor megkérte tőle Anna kezét, azt mondta neki Lebée László: «elébb tanulj meg magyarul, ha egy év alatt megtanulsz: neked adom.» Az udvarnál nem tanulhatta azt meg Brüniszkáld, hanem lement a faluba s ott megtanult magyarul két hónap alatt. Akkor megint azt mondta neki Lebée László: «hja, édes játom, te idegen vagy, s székely leányt idegenhez nem adunk; mert a mi törvényünk az, hogy az idegennel nősült székely nő minden vagyonát elveszti. Ha az Annát el akarod venni, elébb légy székelylyé.»

Brüniszkáld még erre is ráállt. Pedig az nem ment országbontás nélkül. Neki elébb ki kellett jelentenie, hogy a maga várával, Kőhalommal átlép a székely Udvarhelyszék területébe. E miatt az egész szászság majd megölte; a szebeni szász gróf égre-földre protestált az átszökés ellen: fenyegette, hogy ostromot visz rá; de Brüniszkáld azzal mind nem törődött: olyan jó fiú volt, minden boszuságot eltürt, még is beállt székelynek, s behagyta a szőke haját fonni három üstökbe, gyöngyös szalagok közé, a hogy akkor a székelyek viselték.

Ennél erősebb próbára csakugyan nem lehetett már állítani a derék szász ifjút, annálfogva nem maradt hátra más Lebée Lászlónak, minthogy kitüzze a menyegző napját, a mikor aztán csakugyan oda kell adni az Annát a derék Brüniszkáldnak.

És ennek a napnak úgy örült előre – nem a menyasszony, – hanem a nénje Mária. Valami szent sugallat azt mondá neki, hogy ettől a naptól kezdve majd ő tökéletes boldog nő fog lenni aztán.

De nagy teketoriával jár ám az ilyen székely lakodalom; annyiféle ürügye van a huzás-halasztásnak, hogy nagy csoda, ha a szerető szivek meg nem unják a várakozást.

Nyolcz nappal elébb megtartják a «Siratót». Azon az egybekelendők minden férfi és nő gyermekkori pajtásának össze kell gyűlni s a társaságukból kiváló párt vigan elsiratni. Ezután jön az eljegyzés.

Azután jön a hivatalos leánykérés: egész segédszemélyzettel, násznagyokkal, vőfényekkel, nagy nyoszolyókkal, kis nyoszolyókkal. A leányos ház ura nem akar semmit tudni az egész eljegyzésről: soha hírét sem hallotta a kérő leventének; utoljára bottal kergeti ki valamennyit. Akkor maga jön vissza a násznépével a vőlegény s erőszakkal töri be az ajtót s követeli a menyaszonyát, különben kárt tesz a házban! Arra aztán előhoznak neki egy sánta, pupos vén banyát; itt van hát a mátkája, vigye el: sorba hordják a világ minden rútját eléje, hogy válogasson belőlük, míg végre nagy nehezen előteremtik az igazi szerelmesét. De akkor meg agyon faggatják bolondnál bolondabb kérdésekkel; a mikre magától kell neki kitalálni a feleletet, addig nem kapja meg a leány kezét. Ha annak vége van, következik a moringolás: a kelengye adása, vevése: kegyetlen szerződéseknek csomóra kötése. Még aztán egy csuprot le kell lőni nyillal egy magas szálfa hegyéről, addig nem lehet menni az esküvőre; aztán következik egy hosszú lakoma, a minek vége várhatatlan ételfogásaihoz a vőfények verseket mondanak. Asztalbontás után meg a végtelen táncz: a miben a menyasszonynak sorban kell egyet lejteni a násznép valamennyi férfiával, öregéval, ifjával. A vőlegény maga is szeretne már hozzá jutni, hogy egyet tánczolhasson vele; de mindig elkapja más az orra elől, s addig ki nem adja, míg váltságot nem fizet érte. – Végre egyszer aztán széttaszítja két öklével Brüniszkáld az utját álló sokaságot s megragadja kezénél fogva a szép menyasszonyát, át is öleli a derekát s azt kiáltja: «no most már mégis csak az enyém vagy!» S aztán int a czifra selyemkendővel a hegedüsnek és trombitásoknak, hogy most már az ő nótáját huzzák: a vőlegény tánczát.

Rázendítik szépen. Brüniszkáld délczegen lejti a dali tánczot, bájos szép aráját kezénél vezetve. «Bizony szép egy pár ez!» mondogatja fenszóval minden ember. De összeillenek! – Mária szemében is ragyognak könnyek. Az öcscse boldogságán örül, de talán a magáén is.

Ekkor, midőn legjavában lejtik a vőlegénytánczot, kivül a tornáczról belebődül a vidám zenébe valami bus kürthang; az ajtó felnyilik s belép rajta, feltett tollas süveggel a fején, mellén az ország czimerével, egy pánczélos alak, a kinek az orczája rémületet gerjeszt marczona tekintetével; de még szörnyűbb az arczánál az, a mit a kezében magasra emel: egy vértől csepegő pallos.

A zene elnémul, a vigság megszünik; a palloshordó alak megáll a tánczterem közepén s sok kiabálástól félig berekedt hangon így rivall:

– A király nevében! Vitézlő székelyek, primórok és lófők! Én, az ország pristáldja, felhivlak titeket, hogy azonnal lóra, fegyverre kapjatok, hadseregbe gyüljetek, a «vitéz sereg» azonnal táborba szálljon, a «gyönge sereg» hirmondásra készen álljon, a «tehetetlen sereg» a várakba felvonuljon. A véres karddal hivlak a király nevében ősi szokás szerint, én az ország pristáldja. Teljesüljön a törvény!»

Azzal megfordult a sarkán a czímeres alak, s a mily merev ünnepélyességgel jött, olyannal távozott a teremből.

Tudnunk kell mindenek előtt, hogy a székelyeknek kemény törvényük volt arra, hogy mikor a király körülhordatja a véres kardot, akkor minden felnőtt férfiúnak lóra fegyverre kell kapni és menni az ellenség elé s egy egész hónapra való eleséget vinni magával. Nagy csoda, hogy egy betörő ellenség tovább tartson, mint holdujságtól holdfogytáig, ha folyvást kopogtatja a fejét a székely a buzogánynyal. Ez tehát igen jó törvény volt. – Egyéb adót úgy sem fizetett a székely. Csak olyankor, ha a királynak fia született, billogoztatott el minden kapu birtokosa egy ökröt a királyfi számára. Bárcsak több ökröt billogoztak volna el!

A jó Brüniszkáld tehát ráhagyta magát beszéltetni, hogy a menyegzője kettőbe szakadtával, egyedül, menyasszony nélkül baktasson haza a várába s összegyüjtve a zászlója alá valamennyi harczosait, levonuljon a székelyek táborába, a kik mind Aranyos széken az Aranyos víz rónáin gyültek össze táborokba: mintha onnan várnának valami ellenséget.

Otthon maradt atyafiai, a szászok, ki is csufolták jól: «Látod! úgy kell neked! Minek csaptál fel székelynek? Most nem kellene táborba szállnod.»

Mikor aztán már nagyon sokan gyülekeztek össze a táborban, egyszer csak jön nagy énekszóval onnan a Királyhágó felől egy bucsujáró sereg feléjük. Csupa zarándok volt az, hosszú keresztvégű botokkal a kezében, a palástján, meg a kalapja mellett csigahéjakkal, a mellükön pedig kereszttel. Előttük lovagolt egy veres barát, szamárháton, szentképes zászlóval a kezében. Volt abban a zarándok seregben mindenféle nemzetbeli szerzet: még olyanok is, a kiknek soha hirét sem hallották a két magyar hazában azok, mind deák zsolozsmákat énekeltek.

Mikor odaérkeztek a tábor közé, a vezérlő szerzetes leszállt a lováról s azt kérdezte, hogy kik ennek a seregnek a vezérei. Épen Brüniszkáld lovagtól kérdezte: annak volt a legfényesebb vértezete.

– Hát ki volna más, mint én, meg a süvem, vitéz Lebée László itten.

A szerzetes erre megölelte, megcsókolta Brüniszkáldot, a mi annak sehogy sem volt kedves, mert olyan szaga volt, mint mikor a penész, meg a hagyma összeházasodik. Hanem hát ez csak azt bizonyítja, hogy a jámbor zarándok vezér többet lakott földalatti odukban, mint a fényes palotákban, s élelmét nem a nagyurak fényes asztaláról, hanem a mezőkről szedegette.

A barát aztán azt mondta Brüniszkáldnak, hogy térdeljen le, hadd áldja meg.

– Biz én nem térdelek! Ha megakarsz áldani, ágaskodj fel.

Hanem a süve, a Lebée László, az letérdelt a barát előtt, azt meg is áldta az; azután a dolmányára rátüzött neki egy keresztet veres posztóból. Brüniszkáldnak is akart, de az azt kérdezte elébb, hogy mire való az?

A barát valami olyan nyelvet beszélt, a mi magyarból, németből és olaszból volt keverve: így aztán megértette Brüniszkáld, hogy ha ő azt a szent jelvényt a köpenyére feltüzeti, akkor ő neki minden eddig elkövetett és még ezután elkövetendő bünei teljesen meg lesznek bocsátva.

– Hát tudod, monda Brüniszkáld, én még eddig nagyon kevés bünt követtem el; hanem ezután szándékozom nagyon sokat elkövetni; de hát te ki vagy? miféle szerzet? hogy ha az adósságomat valaha szememre vetik, azt mondhassam, hogy te elengedted?

– Az én nevem Zenobius. Vagyok pedig a ti vezetőtök a túlvilágon a szentek paradicsomába, ezen a világon pedig a szent földre.

– Hát oda ugyan nekem nem kell semmi vezetés, mondá Brüniszkáld; mert most is rajta állok. Ez nekem a szent föld, a hazám.

Ez a mondás nagyon tetszett a székely hadnagyoknak, kik a két vezér körül gyülekeztek; de annál kevesbbé Zenobiusnak.

– No azt pedig el kell hagynod; és elindulnod minden hadaiddal együtt az igazi szent földre, Palaestinába.

– Van eszemben odafáradni! Otthon hagytam egy félig feleségül vett menyasszonyt, a kivel még jól meg sem ismerkedtem.

– Már pedig otthon kell hagynod a legkedvesebbedet. is. Endre király Spalatóban vár reátok, a hol veletek együtt hajóra fog szállni.

– Hát Endre királyt mi lelte, hogy Palaestináig meg sem akar állni.

– Szent fogadása készti. Megfogadta boldogult atyjának a halálos ágyán, hogy elmegy a hitetlenek ellen harczolni.

– Hej de régen volt az! Azóta vissza is jöhetett volna! Csak most ér rá, hogy a fogadását beváltsa! Könnyű neki! Mikor Halicsban járt hadat viselni, az alatt a magyarok megölték a feleségét; Isten nyugtassa meg; kegyetlen egy asszony volt. Most újra megházasodott, elvett egy vén hárpiát onnan Thüringiából: már most azt hiszi, hogy ha elmegy, attól is megszabadítják a magyarok. De én nekem csinos takaros kis feleségem van, a kit nem hagyhatok itthon nádorispánra. – Ha fogadta Endre király az apjának, hogy elmegy szerecsent ölni; hát csak menjen, én nem tartóztatom, – én nem fogadtam az apámnak semmit; én itthon maradok.

– Istentelen pogány beszéd! kiálta fel elszörnyedve Zenobius.

– No Brüniszkáld! szólt közbe Lebée László; ne rugódozzál az ösztön ellen: a mi parancsolat, az megáll. Mikor a véres kardot körül hordatja a király, akkor minden székelynek lóra kell ülni és táborba szállni.

– Megtettem; ideszálltam. Ismerem a törvényt. Mint székely tartozom az országom határát védelmezni köröskörül mindenféle ellenség ellen. Meg is teszem. Hozza ide Endre király az ellenséget; közé vágok: nem ugrok előle a Marosba; de én ellenséget keresni nem megyek a világ végére; a ki én nekem semmit sem vétett.

– Istentelen! Hát a kik a Krisztus sirját tapostatják lovaikkal!

– Az én Krisztusom a mennyországban van régen, az nincsen a sirban.

– A kik ellen négy pápa hirdetett keresztes háborut.

– Én azt tanultam, hogy a Krisztus visszadugta Szent Péternek a kardját a hüvelyébe s azt mondta, hogy ő miatta ne verekedjenek. Én Szent Péterrel tartok.

– Irtóztató pogány beszéd. Hiszen az ilyenért meg kellene az embert égetni a székelyeknek.

– Azt mondom, hogy ne hozzatok dühbe! mert ha megharagszom, székelyebb leszek valamennyiteknél s kitüzöm az őshit zászlaját a váramra s behozom a lóáldozatot és leszek inkább pogány, de még sem megyek.

De nagyon tetszett ez a beszéd a székely hadnagyoknak, azt mondták, egészen igaza van Brüniszkáldnak, nincs a székelyeknek semmi keresetük Mezopotámiában, csak menjen vissza Zenobius atya, a honnan jött s mondja meg a küldőinek, hogy a székelyek itt állnak, táborban, s ha ellenséget kapnak, megverik; de ha Ázsiába akarják őket kivinni, arra azt felelik, hogy «ma nem!»

Lebée László elővette minden ékesen szólását, helyesebben mondva, minden szitkozódási tehetségét, hogy a székely harczosokat jobb erkölcsökre birja. De hasztalan volt minden erőltetése, a székely inkább hagyta magát a Hopczihér ördöggel fölétetni, mintsem hogy háztűzhelyétől megváljon és olyan messze földre elmenjen, a mely kelet felé fekszik, és mégis napnyugot felé kell elindulni és menni, menni holdujságtól holdfogytáig, a mig az ember egy olyan tengerre talál, a melyiken hajók vannak, a mik aztán megint tovább szállítják. S a víznek nincsen gerendája.

De hogy mi ütött egyszerre Lebée László lovaghoz, hogy ilyen nagy buzgó keresztyén lett belőle? holott mind ez ideig idehaza úgy ismerték, mint félpogányt, a visegrádi várban pedig a papok nem győztek rá panaszkodni világi magaviselete miatt? ő maga azt állítá, hogy Zoérárd vértanu sirkövének az érintése idézte elő nála ezt a nagy változást, a mit azonban mink korán se higyjünk el. Hiszen majd «a holt tyúk is kikaparja!»

Annyi bizonyos, hogy a szentföldre való kirándulás még a boszniai hadjáratnál is kedvetlenebb vállalat volt. Ez már az ötödik keresztes háboru akart lenni. Négy szent hadjárat lefolyt, a nélkül, hogy abban Tuhutum és Árpád nemzedéke részt vett volna. Más nemzetek százezernyi számmal vérzettek el a siriai pusztákon, a bethlehemi, jeruzsálemi sziklasivatagok völgyeiben. Francziának, angolnak, németnek mind elég volt már a dicsőségből, csak a magyarnak nem volt még benne része. Ez pedig nehezen volt megmozdítható. Szent László megmondta, hogy ő nem tartja magát érdemesnek egy ilyen vállalat vezetésére, Könyves Kálmán okos ember volt, Vak Béla nem látott, az utána következő királyok mindegyike, mikor valami nyavalya utólérte, fogadást tett, hogy elmegy a szent földre, ha azután belehalt a mirigybe, akkor a fogadás a fiára maradt, az megint elhuzta-halasztotta, pénze természetesen egyiknek sem volt az ilyen költséges utazáshoz, míg végre második Endre királynak körmére égett a tapló! Most vagy soha! parancsolák neki Rómából, rá kellett adnia a fejét, de úgy is ment az, mint a mikor a kutyát bottal kergetik a nyúl után.

A székelyek, a kik még akkor csak alig keveredtek ki az ős napimádó vallásból, s csak a régi hunnus irásjegyeiket használták, nem is igen könnyen voltak fellovalhatók a szaraczénok elleni hadjáratra, de még sokkal megátalkodottabbak voltak ezeknél a szászok, a kik csak nem rég kerültek ide ebbe a boldog országba, s a privilegiumaikat semmiképen sem akarták elhagyni, olyan helyre törekedvén, a hol azok nincsenek kihirdetve.

Brüniszkáld gróf még a mellett magas míveltségű előkelő lovag vala a maga nemzetében, a ki a többi kortársak közül egy fejjel kiemelkedett, nevelését az anyjának köszönheté, ki thüringiai grófné volt, s ennélfogva, bár irni nem tudott is, de olvasni igen jól tudott, s meg tudta mondani első látásra, hogy melyik könyv van minuskel, és melyik majuskel irással szerkesztve?

És ebben a tekintetben előtte állt páter Zenobiusnak, a ki a latin alfabetből csak három betűt ismert, de azokról sem tudta, hogy melyik az első, melyik a harmadik. Annálfogva igen könnyű munkája volt vele, a mikor a tudomány fegyverét fordítá ellene.

– Hallod-e te, páter Zenobius. Te bizonyosan ismerni fogod páter Chartuicius legendáját a szent Gellért püspök vértanúról: a mit én Visegrádon, a királyi könyvtárban olvastam. Hát az a szent férfiú, mikor még olyan rücskös barát volt, mint te, szintén el akart menni Palestinába a hitetleneket megtéríteni. De az apátura, a bölcs Rasina (hallottad hirét?) nem eresztette oda. Azt mondta neki: «ugyan minek mennél te Jeruzsálembe, hogy ott a zsidóknak, meg a szaraczénoknak hirdesd az igét, a kik még az apostoloknak a szavát sem vették be? Ha pedig a tengeren hajótörés talál érni, minden tudományoddal együtt a tengerbe veszesz, mert nem vagy te Jónás próféta, hogy a czethal gyomrában három napig maradhass. Azt mondom én neked, hogy ha te a hitetlenek lelkeit az ördögök körmei közül akarod megszabadítani, ne lódulj el olyan messzire: gyere ide a magyarokhoz, térítsd meg azokat az istentelen pogányságból, ne búsulj semmit, azok is olyan jól agyon tudnak téged verni, mint a zsidók és a szaraczénok.» Ezt mondta szent Gellértnek Rasina apátúr. Én sem mondhatok neked okosabbat: ha pogányokat akarsz megtéríteni, ne menj messze, még a magyarokig se menj, itt vannak az én szász atyámfiai, eredj közéjük, térítsd meg őket, mert én ezeknél istentelenebb pogányokat sehol ezen a világon nem tapasztaltam!

Páter Zenobius szót fogadott az aranyszáju ifjúnak s elment az egész zarándok csapatjával együtt a szászföldre: majd meglássuk, hogy lesz-e benne köszönet?

Brüniszkáld gróf pedig hozatott bort a várából a táborba, s áldomást ivott a székely hadnagyokkal, a kik között igen nagy leve az ő becsülete: a miért ilyen szépen elbánék vala a baráttal.

II.

Nem sokára azután, hogy Zenobius és az ő zarándok csapatja a Maros mentében bevonult a szászföldre, történt az az Isten csudája a földön, hogy a legbékeszeretőbb népfaj között egyszerre csak kiütött a zenebona.

Még pedig ezt nem valami felnőtt okos emberek kezdték, a kiktől az ilyen bolondság leginkább kitelik, hanem az idétlen eszű gyermekek.

Előtámadt a hátszegvidéki erdőkből egy pásztorgyerek, kinek se atyját se anyját nem ismerte senki, s az azt állította, hogy ő az Isten fia. Elkezdett a vásártéreken prédikálni, hogy ő neki a Jézus megjelent álmában s megbizta, hogy vezesse az utolsó keresztes tábort a szent földre: a pogányoktól megfertőztetett sirjának visszavívására. A mi addig annyi pánczélos lovagnak, faltörő gépekkel, nem sikerült, a hitetlenek várait bevenni: végre sikerülni fog azoknak, a kikről azt mondta az idvezítő: «ilyeneké a mennyeknek országa!» Gyermekek fogják a szent földet visszahódítani! Fegyver nélkül, vértezet nélkül, csupán egy ágakból kötözött kereszttel a kezükben vívják ki a diadalt, mely a pogányokat megszégyeníti. Az ő gyermeki éneklésektől omlanak össze a megdönthetlen erősségek falai!

Olyan volt az, mint a ragály, mely a gyermekeket választja ki áldozatául. A felnőttek járhatnak, kelhetnek miatta, meg nem lepi őket, csak a gyermekekre éhezik. Egy holdváltozás alatt az egész szászföldön el volt harapózva az a szent őrjöngés, a hét esztendőstől a tizenháromig terjedő életkor nemzedéke faluszerte, városokban egyszerre mind fölkerekedett, megszökött a szülői háztól s futott ki az erdőre, Hinczót, a pásztorból támadt prófétácskát fölkeresni. Táborrá, sereggé szaporodott fel a számuk, neki zúdultak énekelve, imádkozva, végig az egész királyföldön, s mindenütt magukkal sodorták a kis apró gyermektársakat. Mindegy volt: fiú, vagy leány? ment velük az egész nemzedék: pogányokat összetörni, szent országokat elfoglalni, erdő, mező visszhangzott a harczi rivallásuktól. A vezérük Hinczó ismert egy csillagot az égen, bizonyosan a szent földre vezet, annak a nyomán akarta elvinni az egész seregét.

Hogy ez a gyermekháború nem volt Zenobiusnak tudta nélkül, arra bizton tűzbe tehetjük a kezünket. Ő osztotta ki a kereszteket, a miket a gyermekek a ruháikra akasztva viseltek, s hordta őket egyik völgyből a másikba, mig a számuk ezerekre nőtt fel, s valamennyit megáldotta és bűnbocsánatot osztott nekik s fogadást tétetett velük, hogy a szent sirért életüket föláldozzák.

Aztán pedig az egész tábornak a tarsolyában összevissza nem volt egy dénár úti költség sem, a mivel Palestináig menjenek. Apjaik, anyjaik odamentek a gyermekeikért, hogy visszavigyék őket, de nem birtak velük: úgy meglepte azokat a szent őrjöngés tüze. «Hová akartok menni annyi tengeren keresztül?»

Hinczó, a kis próféta megnyugtatta a kételkedőket. «Ne féljetek! Ebben az esztendőben két nap fog lenni az égen, az egyik nappal, a másik éjjel fog sütni. S azok olyan forróságot támasztanak majd, hogy minden tenger kiszárad előttünk, mi valamennyien száraz lábbal kelünk át a tengerek fenekén.»

Ezt már csak el kellett hinni, mert Zenobius is bizonyította.

A szászföldön nem maradt egy gyermek az apai háznál. Fiúk, leányok mind tódultak seregestül Hinczó proféta, meg Zenobius után, s a míg az erdélyi részeken huzódtak keresztül, addig volt is nekik mit enni, mert a kegyes nép csak nem engedhette, hogy annyi ártatlan poronty rakásra hulljon az éhségtől, mint a fürjek a pusztában.

Az volt a legkülönösebb, hogy a szomszédban lakó székely fiúkra nem ragadt el ez a kórság, mind csak a szász csemetéket ragadta magával: a mint hogy a német fajta a leghajlandóbb a rajongásra; talán az is előmozdította a nagy zenebonát, hogy a szászok földje már határos a patarénokéval: az pedig ravasz egy czinczár fajta! Kis-Ázsiából ide keveredett kupecz-nemzet. Csunya lélekvásárló, emberbőrrel kereskedő szerzet. Még akkor hazánkban is dívott a rabszolgavásár, sok bűnnek az volt a megtorlása, hogy az elkövetője piaczon rabszolgául eladassék, a szomszéd Ráczországban pedig el sem lehettek a nélkül. Ezt a vásárt a patarénusok közvetítették. (Csunya kereset volt.) Hát ez a sok lélek-kalmár, a mint ezt a gyerekribilliót megórrontotta: egyszerre odakeveredett a kis keresztvitézek táborába, biztatták őket sok hazug beszéddel: ámították a paradicsomi vidékek szépségével, a mik rájuk várnak, osztogattak nekik czifra csecsebecséket, a nagyobbacska leányoknak még öltözetet is, igértek nekik czifra palotákat, aranyalmás kerteket, repülő lovakat. S van-e olyan bolond, a mit el nem hisz a nép, a mikor még gyermek, s a gyermek, a mikor még nép? A czudar kufárok pedig abban sántikáltak, hogy rakhassák csak egyszer hajóra ezt az ártatlan vitézlő hadat, majd elviszik ők azt, nem sajnálják az útiköltséget, Marokkóba, meg Tunisba. S ott eladják őket a hitetleneknek.

De hogy a velük együtt csatangoló jámbor zarándokok és szerzetes barátok az ilyen gonosz szándékot hogyan mozdíthatták elő? ez a kérdés csakugyan nagyon megpróbálja a keresztyén embernek az istenfélő hitét. Hát biz az akkori pápa azt mondta erre a gyermekhadjáratra, hogy ez igen szomorú jelenség, de nem tehet felőle: az az Isten büntetése a keresztyéneken, hogy a gyermekek ébrednek fel, mivel hogy az apák alusznak.

Tudta Zenobius, hogy mit kaszál.

Már csaknem hogy letelt az egész hónap, a mióta a véres kard körülhordoztára a székelység táborba szállott a keresztes mezőn, az egy hónapi eleség ugyan fogytán is volt s ha napjára újat nem küld a király: másnap már ugyan hült helyét találja itt a tábornak. Ekkor megérkezik Zenobius a gyermeksereggel. Voltak azok már valami hatezeren. Némelyik fiú még maga meg sem tudta kötni a bocskor szíját, s a kis leányoknak azóta senki sem fonta be a haját, a mióta az anyjuktól elszöktek. A Maros partján vonultak végig nagy keserves énekléssel, ott aztán, hogy a jó fedett dobogó hidon átjöhessenek Maros-Portusnál, a mit a szászok építettek nagy tudománynyal meg kellett állapodniok, mert ott Brüniszkáld őrizte az átjárást.

A szász lovag már az innenső partról megismerte Zenobius atyát, a szamaráról meg a veres csuklyájáról s tréfásan enyelegve kiálta át hozzá: «ejnye te barát, de sok siheder porontyot összeszedtél! Talán biz bérmálni viszed őket?

– Viszem őket a szent sírt visszavívni! kiáltá vissza Zenobius. Bocsásd a szent tábort a Hidon keresztül!

Brüniszkáld felkaczagott nagy hahotával.

– Átbocsátom biz én, csak dalolják el elébb a hidjáró nótát: «Ereszszetek jó révészek!» «Nem, nem, nem eresztünk! Mert a minap itt jártatok, hidunk lábát eltörtétek, Meg sem csináltátok!» «Arany kulcscsal koczogtatjuk, Mégis megcsináljuk!» «Hidnak is van váma!» «De micsoda váma?» «Egy kemencze kalács, s egy szép leány!» «Bújj! bújj bokrostul, bokron innen által!» «Vagyok bátor jó vitéz, megyek hidon által!» No hát lássuk azokat a bátor vitézeket!

– Majd mingyárt meglátod őket! kiálta vissza Zenobius s azzal a gyermektábor közül kivált egy ötven-hatvan főre menő csapat, az körülvett három vezérnek látszó alakot, s azokkal együtt átkelt a hidon.

Az egyik vezéri alak pásztorfiú öltözetet viselt, kifelé fordított szőrü ködmönt, a másik kettő közül az egyik fiúnak látszott, a másik leánykának, valamikor himzett, de az út viszontagságaitól most már lerongyollott öltözet volt rajtuk, s azon fölül durva darócz kámzsa, mely az orczáikat is eltakarta. A lábujjaik kinéztek már az elszakadt csizmából.

Az első volt Hinczó, a próféta. Rá lehetett ismerni arról, hogy tele volt koldusdióval a haja meg a ködmöne.

Alacsony termetü kis hordódugasz emberke volt; hanem azért mégis úgy nézett el égfelé forgatott szemeivel az óriás Brüniszkáld feje fölött, mintha az állna ő alatta.

– Na öcsém, kiálta rá Brüniszkáld; hát te kinek a juhászbojtárja vagy?

A büszke mezitlábos legényke kenetteljes hangon felelt meg a lovagnak rögtönözve.

– Én a Názáretbeli nagy királynak a juhait őrzöm, a kinek a száma hatezerhatszázhatvanhat.

– No ez bizony szép kis nyáj! Hát aztán hova vinnéd őket legeltetni, ha lehetne?

– Viszem őket a szent földre, visszafoglalni a Kanahánt a pogányoktól és a zsidóktól.

– Hát aztán tudod-e, hogy merre van az a Kanahán?

– Az, a ki a «három királyokat» a csillag által elvezette Bethlehembe: minket is elvezet az által.

– Hát aztán mit esztek odáig?

– Az, a ki a zsidókat mannával kielégítette a pusztában, minket még inkább meg fog segíteni.

– Hát aztán a tengereken hogy mentek keresztül, a miket útban találtok?

– Az, a ki a zsidók előtt kétfelé választotta a veres tengert, mint egy kőfalat, hogy száraz lábbal átmehessenek rajta, mi értünk még sokkal inkább meg fogja tenni ezt a csudát.

Brüniszkáld kezdte átlátni, hogy ez az apró próféta olyan erősen áll a lábán, hogy nem lehet a helyéből kiforgatni.

Hát aztán, ha a hitetleneknek a seregére rábukkantok valahogy, mivel fogtok megverekedni? hiszen fegyveretek sincs.

– Az, a kinek a nevével Szent Dávid, a ki pedig csak zsidó volt, legyőzte az óriás Góliáthot egy parittyával: minket is győzelemre fog vezetni! Az, a ki Józsué kürtszavára ledönté a falakat, a mi énekünkre még inkább meg fogja azt tenni. S ismét énekelni fogják a szüzek, miként hajdan: «megverte Saul az ezerét; Dávid pedig a tízezerét!» «Megverte Bouillon az ezerét, Hinczó pedig a tízezerét!»

De már erre Brüniszkáldot elhagyta a keresztyén türelme.

– Óh te békából keletkezett füzfapróféta! a ki irgalma van az apádnak! Elszaladj innen előlem mindgyárt, mert kapom a kopjámnak a boldogabb végét s úgy kiverem vele a hátadból az egész prófétaságodat, hogy még mikor akasztani visznek is, a szádban lesz az ize!

S olyant is emelt kopjáján, hogy fel lehetett róla tenni, hogy a mit igért, azt meg is teszi.

Hanem ekkor a másik két vezető, a fiú és leány egyszerre rákiáltott: megállj! s egy szóra mind a kettő megkapta gyönge kezével Brüniszkáld hatalmas varégeri karját: miközben a csuklya hátraesett a fejükről s arczukat kimutatta.

A fiú lehetett tizenkét éves, a leány tizenhárom; gyönge, fehér bőrü két úri gyermekek valának.

De Brüniszkáldnak a kezéből csak egyszerre kiesett a felemelt kopja, mintha zsibbasztó géppel ütöttek volna rá az astronomus varázsműhelyében; még a térdei is megrogytak alatta… A két kis testvérére ismert a növendék gyermekekben.

– Vilibáld! Lenóra! hebegé ijedve, s nem akart hinni a szemeinek, odarántotta őket magához s szétrántotta a kámzsáikat, hogy jobban megláthassa őket. Ugyanaz a himzett wammsz volt a fiucskán, ugyanaz a virágos rokolya a leánykán, a mit még az anyjuk készített a számukra, csakhogy már ágtól, bozóttól megtépve, sárral bepiszkolva.

Aztán mind a két gyermek épen olyan ég felé forgatott szemekkel állt eléje, az ajkaik beszédközben épen úgy tajtékzottak a szent lelkesedéstől, mint a vezérüké.

– Hát ti hogy kerültök ezek közé?

– A názáretbeli király hív bennünket magához, felelt rá a fiucska, nem a bátyjának a szemei közé, hanem a felhőkbe nézve.

– Eredj! Te mindig vad, szilaj ficzkó voltál. Sokszor megvertelek, mikor az anyádat megkeserítetted. De te! Te Lenóra! Te szelid kis gili madárkám! Hát mivel bántottalak én meg téged, hogy engemet el akarsz hagyni? Hát nem az ölemben vittelek-e a patakon keresztül, mikor az erdőn jártál velem? Nem leszedtem-e a tövist a rózsáról elébb, mikor neked szakasztottam? Micsoda véresek a lábaid az uti göröngytől! Te! Az édes anyánk szívbeli bubája! Hát te hová indultál?

A lányka szívére tette a két kezét s felsóhajtott.

Aztán bátran megfelelt a bátyja kérdésére.

– A leány elhagyja az ő atyját és anyját s követi az ő jegyesét.

– De hát ki az a te jegyesed? Te hetednapos bárány!

A leány felmutatott az égre:

– Oda fenn! A názáretbeli király.

Brüniszkáld elkezdett e szóra sirni! de úgy sirni, a hogy az oroszlán tud, meg a fiavesztett medve. Leesett térdére s úgy kapta nyalábra a két haszontalan kis nyáladék gyermeket, s felordított az égre, pogány bolond beszéddel.

– Óh te Uram Jézus Krisztus! Hát miért választod te ki magadnak ezt a két nyomorult gyermeket, hogy megölesd? Hiszen te tudod jól: Isten vagy, tudnod kell, hogy ennek a gyenge csemetének szaraczén vasa sem kell; a szél is megöli, meg a forró nap a pusztán. Mi dicsőséged neked az ilyen tehetetlen árvák halálából? Mért szállta meg őket a te szent lelked? Hiszen ha megtetszettek a te irgalmas lelkednek, ha azt akarod, hogy hozzád jussanak, vedd el rögtön! Vannak a te Atyádnak halálangyalai számosak, olyan a gyermekélet, mint a viráglevél: egy déli szél ráfuvall és lehull. Inkább, ha kivánod, rögtön neked adom őket! Fogadd el! Vidd fel magadhoz: de pogány rablánczára, török satrafák prédájára az én két kölykem nem adom.

Azzal felkapta mind a két gyermeket rettentő karjaira s úgy szorítá őket egymáshoz, hogy meg sem moczczanhattak, azzal neki rohant velük a Marosnak, hogy most mingyárt belehajítja őket.

Meg is tette volna, ha utját nem állják. A zarándokokon ugyan keresztül rontott könnyen: egyiket jobbra, másikat balra rugta fel, hanem a parton utólérte a süve, Lebée László, s annak a markából nem olyan könnyen szabadíthatta ki a gallérját.

– Légy hát Istennel! kiálta rá László. Csak nem akarod a két véredet a Marosba fojtani?

– De oda én! Inkább, hogysem a világba hagyjam elzülleni.

– De ezt a bolondot nem teszed. Nem kell mingyárt a vastag végin fogni a dolgot. Hátha másképen is megy.

– Hogyan menne?

– Hátha ez a kan-barát3) megteszi azt, hogy a hogy elhozta őket, úgy vissza is viszi.

Brüniszkáld azt mondta, hogy: jól van, igazad lehet Lebée László; hát tegyünk úgy, a hogy te jobbnak látod.

De csak a szája mondta ezt, a szíve azzal volt, hogy de bizony sokkal jobb lesz ezt a két gyermeket most mindjárt beledobni a vízbe, s utána a többit, a zarándokokkal együtt! Mért hogy nem tette meg?

Hát aztán csak letette az öcscsét is, meg a hugát is az öléből, de azért nem ereszté el a kezeiket a kezéből; visszament velük és Lebée Lászlóval a zarándokok generálisához.

– Ugyan te barát, nem sajnálod ezt a sok nyomorult ártatlan gyermeket a mészárszékre hurczolni? Te országos hentes!

– Szebb szavakkal illesd! sugá neki Lebée László, mert különben nem áll kötélnek.

– Én nem hurczolom őket – mondá Zenobius. Ők visznek engem. Őket pedig viszi az Urnak a lelke.

– Betlehemi gyermekgyilkolás! Pogányabb vagy Heródes királynál! Add vissza őket az anyjaiknak, a kiktől elragadtad.

– Én küldeném őket vissza bizonyára, mert sajnálja őket az én lelkem, de ők már szent fogadást tettek, hogy a hitetlenek ellen harczolni fognak, s a szent fogadás alól nem mentheti fel őket senki más, mint a szentséges pápa.

– Kitalálod te annak a módját a pápa nélkül is, csak törd rajta a fejedet.

– Valóban kitalálom. Mivelhogy az Urnak lelke az apák álnokságának megbüntetéseül szállotta meg a gyermekeket, annálfogva, mihelyt az apák és bátyák konoksága megszünik, azonnal elmulik a gyermekekről is ez a mennybeli szellet.

– Ez annyit tesz jó magyarul, hogy ha mink, gyeprevaló legények magunk elmegyünk Mezopotámiába, akkor a kis öcséinket, meg a hugainkat békén visszaviszed a házi tüzhelyeinkhez.

– Valóban rajtatok áll, hogy a keresztet elvegyétek az ő vállaikról!

– No hát én elveszem a magam keresztjét, mondá Brüniszkáld, leszakítva a kis huga válláról a vörös keresztet s a saját palástjára tüzve.

– Hozsánna! hozsánna! kiálta föl erre Zenobius. Áldott legyen az Ur, a ki ezt a csodát mivelte!

Utána zengedezték ez üdvkiáltást a többi zarándokok is.

De nem úgy a gyermekhad.

A mint Hinczó, a vezér észrevette, hogy micsoda alku folyik itten az ő bőrükre, azaz, hogy annak a megmentésére, felugrott egy hidkarfára s onnan kezdett el a társainak prédikálni.

– Testvéreim az Urban. Mi szent fogadást tettünk, hogy a hitetlenek ellen harczolni fogunk. Ettől minket senki fel nem oldoz. A ki hisz, az követ engem. Az Ur, a ki Mózest átvitte a veres tengeren, minket is átvisz száraz lábbal a Maroson.

S azzal a híd karfájáról beleugrott a Marosba. Társai mind utána.

Brüniszkáld csak alig birta elkapni a két kis testvérét, hogy azok is Hinczó után ne rohanjanak a vízbe.

A gyermekcsoportnak fele odaveszett a hullámok közé; hanem a többi kiuszott szerencsésen a tulsó partra, s ott azután a gyermektáborba megérkezve, tele lármázták a kis világot azzal a csodával, hogy ők száraz lábbal jöttek át a széles folyóvizen; a mitől ott még nagyobbra nőtt a szent lelkesedés dühe. Zászlóikat lobogtatták, ezernyi botokat emeltek az ég felé; s a parton alá s fel proczesszióztak, így tüntetve fogadásuk mellett.

– Hallod-e barát; ezek nem fogadnak szót te neked, nem akarnak visszatérni: fut, mint a birka a kolompos után.

– Csak te a magad vitézeiről felelj, szólt Zenobius, én az enyéimet majd megtérítem. A mikor ti indultok előre, ők indulni fognak hátrafelé. Ezt fogadom a szent dárdára, melylyel a megváltót átszegezték; s melyet te neked kell feltalálnod a szent földön, hős Brüniszkáld lovag.

Azzal megfogta a két gyermek kezét, s hitét kötötte hozzá, hogy visszaviszi őket az anyjuk házához.

– No hát láss hozzá! Mi meg menjünk a magunk táborába.

Azzal Brüniszkáld összetrombitáltatá a maga vitézeit, s a dombtetőről, a hol a vezér sátora állt, lelkesítő beszédet tartott hozzájuk. Beszélt előttük a király iránti hűségről, a kit elhagyni a leghívebb szászoknak nem illik, azután még többet a Megváltó szenvedéseiről, a miket megboszúlni minden keresztyénnek igaz kötelessége; végre a pápa bullájáról, mely másvilági üdvösséget s ezen a világon teljes bűnbocsánatot adományoz, s hogy kicsorduljon a pohár, elmondta nekik minden czikornyázás nélkül, hogy ha ők nem mennek, a kemény férfiak, Endre király táborába, Spalatóba, hajóra rakodni, akkor ez a zarándokvezér elviszi magával az összes szászföld valamennyi gyermekeit, leányait a keresztes hadjáratba, hogy azok közül soha egy sem tér vissza többet az apai házhoz. Ez az ok győzött. A szász vitézek, nem igen nagy kedvvel ugyan, de annál nagyobb elkeseredéssel neki szánták magukat, hogy követik hát a vitéz hadnagyukat, Brüniszkáldot a szent földre, ha mind oda vesznek is. Inkább ők, mint a gyermekek.

Soha se hitte volna Brüniszkáld, hogy ilyen nagy ékesenszólás lakjék benne. Bánta is eleget; de hát kénytelen volt vele.

Lebée László azonban a maga részéről nem tett semmit, csak engedte a süvét buzogni tetszése szerint, azt várta, hogy mit határoznak a szászok?

Mikor aztán Brüniszkáld sátora elé kitűzték a veres keresztes fehér lobogót, s a szász vitézek készülőre trombitáltak, akkor ő is odalovagolt a felállított hadrend elé s így szólt a székelyekhez.

– Ne te né! Látjátok már ezt? Hogy a szász vitézek már abrakolnak az ellenség elé. – Csak nem engedjük a vitéz székely nemzeten azt a szégyent esni, hogy a mikor a szászok ellenségre mennek, mink elmaradjunk tőlük? Induljunk utánuk!

– De nem is utánuk, hanem előttük! kiabálták a székely vitézek. Ha a szászok már abrakolnak az ellenség elé, mink már nyergeltünk is!

És így történt meg, hogy a székely és szász vitézlő seregek kimozdulának a maguk jó hazájukból, a minek sokkal több szüksége vala az ő karjaiknak hősi erejére, mint a syriai homoksivatagoknak, hogy neki menjenek egy olyan hadjáratnak, a melyhez a királyi vezéren elkezdve, az utolsó zászlótartóig senkinek sem volt semmi kedve.

És így történt meg, hogy Brüniszkáld lovag megvált az ő hites feleségétől, a nélkül, hogy egyszer kedve szerint megcsókolhatta volna.

Sirt is miatta, erős férfi létére.

– No ne sirj, süvem, vigasztalá őt Lebée László, a hová most megyünk, ott vannak ám még csak szép asszonyok!

– Mit ér, ha egyik sem enyim!

Nem ilyen könnyű munkája volt Zenobiusnak a gyermektábor visszafordításával.

Azokat már a velük együtt kóriczáló patarénok gonosz lélekkufárjai úgy felbujtogatták, hogy semmi okos beszéd nem fogott rajtuk többé. Ezek az átkozottak nem vették azt jó cserének, hogy a gyermekek helyett a férfiak mennek a keresztes hadba, mert ők mind arra néztek, hogy ezt a sok apró csemetét, kit a byzanczi hebdomon piaczon, kit meg az afrikai partok városaiban jó áron rabszolgákul eladogatnak, a szemrevaló leánykákat különösen pártfogásuk alá vették – azoknak czifra ruhákat, klárisokat ajándékoztak, sok pénzük bánta már, azt nem lehetett veszendőbe hagyni. Ők szították a szent tüzet legjobban a gyermekek közt, hogy ne engedjék magukat visszatéríteni a hitetlenek elleni hadjáratból. «Nem viszi kend ezeket vissza békességgel Zenobius apó!»

– No ha nem viszem vissza békességgel, visszaviszem háborgással.

Zenobius összegyűjté az egész gyermektábort a Maros partjára, a leglármásabbakat a maga közelébe; s akkor elővett a tarsolyából egy nagy függő pecsétes levelet. Azt mondta, hogy ez a pápának a bullája; mindenki boruljon térdre, a ki azt hallgatja.

Szót fogadtak neki, az egész tábor köröskörül letérdelt. A kik azonban nem követték a példát, azok voltak a patarénok. Nekik a pápa nem volt pápájuk, mert ők áriánusok, sőt manichæusok voltak. Ők csak állva hallgatták a teherhordó szamaraik mellől a szép szókat.

Azok pedig ő rájuk nézve nem voltak szép szók; mert nem egyéb mondatott azokban, mint hogy igen üdvös dolog a hitetlenek ellen harczra kelni és őket mindenütt e föld szinéről elpusztítani; de minek előtte megtámadnók azokat az ő országukban: elébb tisztítsuk meg tőlük a saját országunkat. Ime itt közöttünk élnek, dobzódnak, duskálkodnak, vérünket szívják, erkölcseinket megrontják, csalnak, lopnak, ragadoznak, hamis pénzt vernek, és boszorkánymesterséget űznek, leányokat elcsábítanak fiuknak vérét veszik, azzal Bafomet bálványainak áldoznak – a gonosz patarénusok! Rajta, ifju keresztyének: üssétek, vágjátok, tűzbe vízbe dobáljátok; átkozott kincseiket feloszszátok, a hol őket találjátok.

Ez a rendelet pedig fölöttébb megtetszett a fiatal keresztes tábornak. Ott mindjárt el is kezdték azt foganatosítani a köztük őgyelgő patarénokon; a kik későn vették észre a nyakukra szorult hurkot. Sok lud disznót győz.

A kit ott agyon nem vertek, azt a vízbe dobták, az árukat prédára vetették, s akkor aztán beleizlelve az olcsó háboruba, neki fordultak a hátuk mögött hagyott városoknak, tűzzel és parittyával; azokban minden ott letelepült patarént elvertek, agyonvertek, kivertek, házaikat, sátoraikat szétbontották, felégették: dúlva, rombolva szétoszlottak az ország minden részébe, összekeveredve mindenféle tolvaj csőcselékkel s hurczolva szét a rémületet az egész királyföldön; majd felfordították az egész országot.

Zenobius tehát hiven beváltotta a szavát, hogy a gyermektábort visszafordítja a saját országába; de ugyan nem volt köszönet benne.

Csodálatos módon változnak az idők!

Ugyanabban a magyar nemzetben, mely száz év előtt az országán keresztül vonuló keresztes hadakat olyan szépen fogadta, hogy a míg csak ki nem tisztultak az országból, mindig ütötte a hátukat, most egyszerre feltámadt a nagy lelkesedés, magának is lóra ülni a szent sír védelme végett. Még lóra hagyján; de hajóra, tengerre, a minek nincsen gerendája. Hiszen tudni való, hogy a magyar elődök mindig hires utazók voltak. Előjöttek Scythiából, avagy pedig Scandinaviából: – nem lehet tudni bizonyosan, mert sehol még egy fizetetlen árjegyzéket sem hagytak maguk után, a mivel a veszekedő historicusok egymás fejére olvashatnák, hogy őseink a kalevain, vagy a turkomán korcsmárosoknak maradtak-e adósok a széna árával? Látszik, hogy mindenütt készpénzzel fizettek. Ide megérkezve Attila örökségébe: itt sem volt pihenésük; le-leutazgattak Olaszországba, aztán megint fel Spanyolországig, keresztül a megnézésre érdemes Németországon, s benézegettek Konstantinápoly rézkapuján; de mindig lóháton utaztak. Most először adták rá a fejüket, hogy a vizen uszó gerendákra lépjenek. A legrosszabb időben. Amonnan mély Ázsiából fenyegető nagy néptenger hömpölygött Európa határai felé: Dzsingiszkán fiainak százezernyi mongol hordái, a kikkel szembeszállni ugyan kellett minden ember a gátra; idebenn pedig hegygyel-éllel összehányva az egész ország: a nép kizsarolva a főuraitól, a szaraczén adószedőktől; a nemesség elkeseredve; az udvarnál Zsodoma és Gomora; a királyné elcsábíttatja az öcscsével a nádor feleségét, erre a primás a királyné ellen olyan tanácsot ád, a mit kétfélekép lehet olvasni, a nádor férji boszúból megöli a királynét; s a visszatérő király azt mondja rá: «no fiaim, ez többet meg ne történjék!»

S ekkor jutott eszébe Endre királynak, hogy ő elmegy Palestinába, a Jordán vizében megfürödni. Látszik ebből is, hogy milyen régi szokás az, hogy mikor a családapának nagyon sok a házi gondja, boszantják, zaklatják, exequálják, olyankor úgy tesz, hogy elutazik fürdőkre, jó messze.

De hát menni kellett. Minden európai nép megöntözte már a vérével Palæstina mezőit, csak két nemzet nem járt még ott: a magyar, meg a porosz. – Az utóbbi azért nem, mert még akkor pogány volt. Ravasz burkus! Ezt is úgy tudta kispekulálni, hogy az egész keresztes hadjárat alatt, a mig mások tengerszámra öntötték a vért s bányaszámra az aranyat és ezüstöt Syria homokjába, azalatt ő ott sütötte a makkot a Perkúnász, meg a Pikollosz istenek számára, s csak a foglyai vérét áldozta meg a Potrinposz istennek; de nem a magáét. Mikor még legbutább volt is az európai népek között, már akkor is legokosabb volt közöttük.

Tehát a magyar maradt legutoljára.

De a mint ez felkerekedett, akkor aztán egyszerre a többi nemzetek is összeszedték magukat s gyültek a fegyvereseikkel a dalmát tengerpartra, a hol a velenczések Lloyd társasága várt rájuk a hajóival, hogy átszállítsa őket Ázsiába: természetesen illendő viteldij mellett.

Ellenben megérte a magyarok királya azt a nagy dicsőséget, hogy ott mindjárt Spalatóban, a hajdani római császár, Diocletian fényes fővárosában az összes keresztyén nemzetek minden keresztes hadai őtet kiáltották ki az új hadjárat fővezérének; s e nagy tisztesség folytán a magyar király, mint fővezér mellé sorakoztak alvezérek gyanánt Bajorország és Ausztria nagy fejedelmei, s valamennyi kisebb német fejedelmek, herczegek, a mi már maga megérdemlette ezt az utat.

Spalatóban a Diocletian császári palotájából átalakított fölséges szentegyházban fogadta az első áldás a magyar királyt, a kinek hadait az «arany kapun» bocsáták be a városba, és az «ércz kapun» bocsáták ki a tengerre, a hol kedvező szél fogadta a vitorláikat, úgy hogy minden nagyobb baj nélkül megérkezének Cyprus szigetére, a hol már várta őket a jeruzsálemi királynak és patriarkának a küldöttsége s a templomos vitézek, a szent János lovagok és a németrend főfő generálisai.

De még Cyprus szigete népét is magukkal ragadták királyostul együtt; úgy hogy mikoron nagy diadallal megérkezének Ptolomais városába, oly nagy hadsereget szállítottak partra, hogy ahhoz hasonlót Szaladin ideje óta nem látott a szent föld, a hogy ezt az egykorú arabs történetiró Ibn-Alatir följegyzé, hozzátévén, hogy ezt a roppant hadsereget három frank király vezette. (Az egyik volt a magyar, a másik az osztrák, a harmadik a cyprusi; hanem hát az arabs nyelvnek, mely az oroszlán számára hetvenöt névvel bővelkedik, valamennyi keresztyén nemzet számára csak egyetlen egy elnevezése van: «a frank»).

Volt azután Ptolomais városában valamennyi szentegyházban általános Te Deum laudamus, hogy a magyar király megérkezett legyőzhetetlen hadsereggel, megszámlálhatatlan lovassággal, és remekbe készült vítornyokkal, hajítógépekkel és más efféle várostromló szerszámokkal.

Előttük volt hát a szent föld, csodákkal nevezetes vidékeivel, a mikre gondolni a távol lakó híveknek oly lélekemelő óhajtozás!

Csak két dolgot nem találtak maguk előtt: – először kenyeret, a mit megegyenek; és másodszor ellenséget, a kit megverjenek.

Ez évben inség volt Syria leggazdagabb vidékein, kiasztak a vetések, magának az ottlakó népnek sem volt mit enni.

Pénzért sem lehetett kapni eleséget. A nyájak is mind fel voltak hajtva a hegyek közé a porrá aszott mezőkről, az ott maradtaknak csak a csontja volt, meg a bőre.

– Hát ez az a tejjel-mézzel folyó Kanahán? zúgolódának a magyarok. (Az európai katona nincs szokva a koplaláshoz, mint az ázsiai, s ez nagy bizonyíték nem-ázsiai eredetünk felől, mert a magyar katona legkevésbbé szereti a koplalást.)

Hiszen tudtak volna ők magukon segíteni; tele volt a vidék gazdag kolostorokkal, s ha az egész világ éhen hal is: ezekben soha sincs inség; hanem az a nagy veszedelmük volt a magyaroknak, hogy magukkal hozták a bajorokat. A hogy Richard de Saint-Germain bizonyítja, a bajorok voltak azok, a kik legjobban kitüntették magukat a kolostorok kirablásában, úgy, hogy az utánok jövő magyaroknak már nem maradt mit elvenni. Mikor egy kolostorajtóhoz érve, azt hallották a guárdiántól, hogy «itt már a bajorok jártak»: akkor csak bátran visszafordulhattak és odább mehettek.

Utoljára a ptolomaisi patriárka arra fakadt, hogy «adtál uram keresztes hadat; de nincs köszönet benne!»

S annál nagyobb baj volt, hogy ellenség nem akarta magát mutatni sehol.

A zúgolódásban a legkifogyhatatlanabb volt a jó Brüniszkáld lovag.

– Mért nem hagytatok engem otthon? Az egész úton majd a lelkemet adtam ki a tengeri nehéz nyavalyában. Semmi étel nem maradt meg a gyomromban. Most meg már a mikor megmaradna, nincsen a mi bele menjen. Héj te csodatevő Zenóbius! most mutatnád meg, hogy mit tudsz? Itt van a Mózes próféta pusztája! Itt van az éhező Izrael. Keresnéd meg a pusztában azokat a fürjeket, a mikkel Mózes táplálta a maga népét; vagy nem bánnám én, ha manna lenne is; mert én már csak úgy zörgök a pánczélomban, mint a mogyoró a hajában, a nagy elsoványodástól.

S valóban ez volt a véleménye a többi szász vitézeknek is. S talán ez volt az utolsó eset, hogy a magyarok a szászokkal tökéletesen egy véleményen voltak.

Azt mondá erre Zenobius, hogy «no hát jól van, elmegyek a pusztába, és bizonyára találok a számotokra valamit, a mi csodálatos lesz».

El is ment, oda volt három napig a Cison folyam vízesései között, akkor visszatért – egy dárdával a kezében.

– Ime itt van: rátaláltam.

– Ugyan mi az a mit találtál? monda Brüniszkáld.

– Megtaláltam a szent dárdát, a mivel a keresztfára feszített Idvezítő oldalát megöklelte a római lictor.

– De hát honnan tudod, hogy ez épen az a dárda?

– Hát először is rá van vésve Longinusnak a neve a dárda nyelére; másodszor a vasa egész odáig, a meddig az Ur szent testébe behatolt, most is meg van aranyozódva az isteni vértől; és harmadszor: bármely kés hozzá ér a dárda vasához, rögtön hozzá tapad és rajta marad függve.

Hát ilyet még Brüniszkáld soha sem látott. A bizony igaz volt!

Mindjárt vitték nagy processióval Endre királyhoz a feltalált ereklyét, annak ajándékozta Zenobius. A magyar király már ekkor sok mindenféle drágaságot összeszedett, a többek között (Tamás érsek feljegyzései szerint) Szent Péternek a koponyáját, Tamás apostol jobb kezét, s egyet a hét rézkancsó közül, a mikben Jézus a kánai menyegző alkalmával a vizet borrá változtatta. De a szent lándzsa mindezeknél nevezetesebb ereklye volt.

A király ezt a lándzsát, különös kitüntetésképen, a vitéz székely vezérre, Lebée Lászlóra bizta, hogy ő vigye azt elől majd a csatában, a hitetlenek ellen.

Ismerjük azonban a szászoknak az örökös versengését a székelyekkel. Hát már ez nekik csavarta az orrukat, hogy mért bizta a király épen Lebée Lászlóra a szent dárdát, mért nem inkább Brüniszkáldra.

Elkezdték alattomban a szász grófot ösztökélni.

– Hallod-e, süvem, László, azt mondá Brüniszkáld a székely vezérnek, én beszéltem itten több zarándokokkal, a kik már régóta letelepedtek a szent földön.

– Kedves egészségedre kivánom.

– Hát azok nem olyan ostobák ám, mint mi ketten.

– Talán bizony olyan ostobák, mint mi tízezeren?

– Azok tudják mindazt, a mi már eddigelé a keresztes hadjáratok alatt történt.

– Akkor bizony sokat tudnak.

– Hát azt is tudják, hogy ezt a szent lándzsát már régen megtalálták más keresztes vitézek, a kik Bouillon Gottfrieddal itt jártak, meg is tette ez a maga csodáit az antiochiai ütközetben, a mikor Kerboga szultán marhasokaságú szerecsen táborát tönkre verték. Már akkor kezükben volt a szent lándzsa.

– Hát bizonyosan megint elvesztették.

– De nem vesztették el; mert ugyanazzal a szent lándzsával indultak a harczba a burgundok, aztán meg az olaszok, majd meg a németek, Cappadociában, meg Korazánban!

– Ejnye! Ha szabad volt németnek, francziának, olasznak megtalálni a szent lándzsát, hát nekünk magyaroknak ne legyen szabad tán? Azért is ez az igazi szent lándzsa! A többi lehetett hamis.

– De bizony az volt az igazi, a mit Barthelemi szent Péter megtalált, mert az annak a valódiságát csodatétel által is bebizonyította.

– Ha csak csoda kell! Itt a tenyerem, fogadjunk, hogy a mi Zenobius atyánk minden csodát megtesz, a mit a franczia szent el tudott követni! Majd bizony: egy magyar szent egy franczia szent elől hátul fog maradni!

– No hát tegye meg azt, a mit Barthelemi megtett: a tűzpróbát a két máglya között.

– Négy máglya között, ha úgy kivánod!

– De az egész hadsereg szeme láttára.

– Megcselekszi!

Azzal mind a ketten felmenének a patvarkodó felek a királyhoz követelni, hogy a szent lándzsa hitelességének megpecsételése végett parancsolja el a két máglya közötti tűzpróbát Zenobiussal; a mit a király, neki nem kerülvén semmibe, azonnal el is rendelt.

Kinn a szabad síkon állították fel a két nagy farakást, egymástól csak épen akkora távolban, hogy egy ember átmehetett a szoros közlén.

Jelen voltak a csodatevő istenitéleten a magyar királyon és az ő zászlós urain kívül sok más potentátok, Európa minden országaiból, a kik egymás nyelvét meg sem értették s mind azok a sátoraik alól nézték ezt a szívemelő látványt.

Lehet bizony, hogy Brüniszkáldot még mindig bántotta a belső féreg, hogy Zenobius által így elhagyta magát ragadtatni a szerető felesége öléből, a jó káposztás hús mellől ide ebbe az éhhalál országába, a dögvész birodalmába s azért szerezte a számára ezt a dicsőséget, a mi elől Zenobiusnak épen nem lehetett kitérni. Brüniszkáld mindenütt a sarkában volt egész az utolsó pillanatig: nehogy a jámbor lélek még Illés próféta szekerét is megtalálja valahogy s elillanjon rajta a messzeségbe. Elkisérte őt egész a két máglyáig, a mi az aljától a tetejéig meggyujtva, egész lángban égett. Ezen két tűz közötti szoroson kelle átsétálni a jó Zenobiusnak ép testtel és csuhával, kezében a szent dárdát emelve magasra; s még csak a szakállának sem volt szabad megperzselődni, hogy a csodatétel tökéletes legyen.

Brüniszkáld csak nem hitte, hogy a tüzes folyosó tulsó oldalán Zenobius élő testben jőjjön el.

És mégis úgy történt. A próféta a szent dárdával épkézláb jött ki a két tűzrakás közül.

«Miráculum! miráculum!» rivallá az egész fegyverhordó népség, a mint ezt a csodát meglátta; a főurak és potentátok, a kik ennek szemmellátó tanui voltak, követelték a patriarchától, hogy Zenobius atyát rögtön «szentnek» nyilvánítsa; a mi menten meg is történt. Az új szentet a harczi nép vállaira kapván, úgy hordozá körül a táborban: Ime ez már egy valóságos eleven szent! Igazi csodatevő, a kiben nem lehet kételkedni; mert saját szemeivel látta őt mindenki! Ennek az ereklyéi használnak minden bizonynyal! Csak kapni lehetne belőle! De hogyne lehetne, mikor itt van? Eleinte csak az olvasóját rántották ki az övéből, azon osztoztak meg szemenkint, majd az oldalára kötött kordájára került a sor, azt is szétvagdalták: boldogok a kiknek jutott belőle! Aztán elkezdték a bocskorait leszedni a lábairól, majd a csuhájának estek; egyik is hasított belőle egy darabot, a másik is; míg utoljára úgy leszedtek róla minden rajtalevőt emlékezetnek okáért, hogy nem maradt rajta semmi sem. – Ellenben még egy tizedrésze a tábornak sem kapott belőle ereklyét, s az egész nép odatolakodott hozzá, hogy valamit nyerhessen tőle. Hátha a szakállán megosztozni lenne a legkegyesebb tisztelet? Nosza neki estek: azt is szálankint kitépték, de még így sem jutott belőle mindenkinek. Pedig ha ez a barbár nép egyszer bele kerül a buzgóságba, ez aztán meg nem tér belőle. Egyik tisztelőjének az jutott eszébe, hogy egy fül nem a világ: s már akkor a kezében volt. A példa meg gyújtott: – a mint egy kikezdte, a többi folytatta az új szent szétdarabolását; széttépték izekre, minden csontocskáját szörnyen megbecsülték; a fejét megtartották a király számára; – nagyobb megdicsőülés halandó embert soha nem érhetett, mint Zenobius atyát a hű magyar, szász és bajor keresztyének között.

Ime tehát ismét megtaláltatott a szent dárda, a melylyel a keresztes vitézek annyiszor visszaadták a pogányoknak a kegyetlen öklelést, a mit Pilátus katonája idvezitőnk testén elkövetett, s ezuttal magyar kézbe került a dárda. – Már most azután semmi sem hiányzott a diadalmas hadjárathoz egyéb, mint az eleség és ellenség.

Az is megérkezett. De nem azon az úton, a melyen hajdan Mózes élelmezte a népét, égből hulló manna képében: (ez rosszabb; de az olcsóbb methodus) hanem velenczei kereskedő hajók alakjában, a mik bőséggel szállítának mindent, a mi szájat és torkot gyönyörködtet (ez a jobb; de a drágább módszer). Oh a velenczések nagyon bölcs emberek voltak: az egész keresztes hadjáratból ők nyerték meg a legtöbb krisztust, (azt tudniillik, a mit mi nálunk «pénz»-nek hínak) s ha mások harczoltak az «igazi keresztnek» a fájáért, ők harczoltak az igazi keresztes tallérokért.

Tehát a velenczei hajóraj megérkezte után lett enni inni a keresztes táborban, a mennyi csak kell s a mint ennek hire futamodott, rögtön itt termett az ellenség is.

De nem az az ellenség, a ki jön lóháton, puskával, tegezzel; hanem az a sokkal rosszabb, a ki jár mankóval, rongyokban: a koldusok rettentő tábora.

Ezek voltak az igazi Sisera hadai, a kik a keresztes vitézek táborát minden oldalról ostromolták, pogányabbak a pogánynál. Azt irják róluk, hogy mikor egyszer a keresztes hadak egy várost ostrommal bevettek, a hol a védő sereg már minden élelmi szert elfogyasztott: a berohanó koldusok sokasága egyebet nem találván, megette magát a lemészárolt ellenséget! – Igen bölcs gondolat volt a keresztes hadak fejedelmeitől, hogy ezeknek is adtak egy vezért, a kinek «koldusok királya» volt a neve. Ennek a hivatala volt a koldusországot administrálni, a koldus nemzetet jó rendben tartani; büntetéseket kiosztani; a ki nem odavaló, azt elcsapni. Mert akadtak olyan hitehagyott koldusok is, a kik elszegődtek a nemes urakhoz, lovat tisztítani s ezért bért kaptak, sőt még a sánczásásban is részt vettek, fizetésért; az ilyenek nem érdemlik a koldus nevet, mert az igazi koldus nem dolgozik: hanem csak énekel és sántít.

Tehát ilyen akadt százezer Ptolomais város alatt, a mint neszét vették, hogy ott nagy a dinomdánom az uraságok közt. Volt ott minden nemzetbeli koldus, férfi, leány, gyermek és banya. Itt vannak ezek már Husleves Gottfried4) óta. A koldus nem fogy el soha.

Az volt aztán a nagy tudomány a fővezérek részéről, megnyerni tyúkkal, kalácscsal a kolduskirályt, hogy ne az ő táborára hozza a maga ármádiáját, hanem vigye a szomszéd vezérére: annak énekeljenek.

Azonban még ez sem volt az ellenségek legrosszabbika.

Hanem egyszer csak megtelt a város, s onnan valamennyi tábor minden oldalról összesereglő asszonyi szépségekkel. Egész gályateher számra vitorláztak oda távol szigetekről azok a vállalkozó tündérek, a kiket az elébbeni keresztes vitézek a hitetlenek földén összeszedtek, de visszatértükben magukkal haza Európába nem vihettek; mert az ottani kegyetlen törvények szerint a házasságon kívüli szeretőket máglyára vetették. Most azután ujra nekik állt a világ! Ázsiában minden szabad. Egy az Isten és négy az asszony! Ez a Mahomed vallása. De külömben az ott lakó görög szépségeket sem kellett nagyon oktatni az eleusi mysteriumokra; emlékeztek ők azokra még Aphrodite asszonyság idejéből. – Lett ott tivornyázás, de olyan, hogy Sardanapál látta mássát.

És még akkor a rózsának nem volt tövise: a mit csak két századdal később adott ajándékba az újvilág az ónak.

Hogy Lebée László nem tagadta meg magától a világi örömöket, a miket a kedvező alkalom kinált, azt legjobban tudta a jó Brüniszkáld, a kinek a süve minden diadalával el szokott dicsekedni, a miket meghódított szépségek szivein nyert; ez pedig csak szörnyűködni tudott rajta.

– Bizony istentelen ember vagy te, édes süvem László.

– Hát hiszen Oroszlánszivű Richárd király is csak így tett. Ha annak szabad volt.

– Mikor te neked olyan szép, derék, hűséges feleséged van otthon.

– Hiszen épen az, hogy «otthon» van.