A czigánybáró; Minden poklokon keresztül

Jónás meglátott egy tornyot a távolban, arra felé tartott. Közbe esett egy nádas, bátran neki vágott, belegázolt; – mikor már jó messze benn volt, egyszerre csak puskaropogást hall. «Ki mer itt lövöldözni az én uradalmamban?» Odarugtat. Hát egy egész nagy vadásztársaságot talál a nádasban, mely tíz csónakban egész kedvvel lövöldözgeti a kacsákat. A vezércsónakban egy czifra egyenruhás katonatiszt ül, a ki németül kommandéroz. Jónás úrfi nem sokat tétovázott, hanem beleugrott a mély vizbe a lovával, s odausztatott a vezércsónakhoz.

– Kassamadiner! Kicsoda az úr?

– Én báró Feuerstein generális vagyok; szolgálatjára, felelt a tiszt úr; hát nekem kihez van szerencsém?

– Én pedig Hamzabassaviczi Botsinkay Jónás vagyok. Ki engedte meg az uraknak, hogy itt az én «tilos»-omban vadászszanak?

«Hahhahha!» Az egész vadásztársaság kaczagott.

– Hát bizony nem tudtuk, hogy ez a mocsár «tilos» s igen szép kacsászat esik benne. Felelt a tiszt úr.

– Ez pedig «tilalom», mert az én nemesi birtokomon van. Ide azzal a puskával!

– Hogyan van?

– Úgy, hogy megzálogolom az urat. Ha nem adja szépen, mindjárt felfordítom ezt a ladikot.

Nem volt tréfa; de mégis jó tréfa volt. A tiszt úr inkább nevetett, mint boszankodott, a mikor a csónakja orrát emelgető lovagnak átnyújtá a szép duplapuskáját.

(Az anyjától hallott hasonló esetet Jónás úrfi az apjáról, a mikor az a szomszéd uraságot a tilos vadászatért minden kiséretestül elfogatta: azt hitte, neki is úgy kell tenni.)

– De csak nem fog el bennünket csoportostul? kérdé a tábornok-vadász.

– Hajh! volna csak száz vendégágy kastélyomban, s száz hordó bor a pinczémben mint az apámnak volt: két hétig nem ereszteném ki az urakat.

– Hisz ez derék egy ficzkó! mondta a tábornok a kisérőinek. Hát nemes lovag úr, Botsinkay de Hamzabassavicza: legyünk jó szomszédok; én is itt lakom; és most tisztelje meg az úr az én kastélyomat azzal, hogy legyen vendégem.

– Azt megtehetem.

– No hát legyünk pertu! A puskám neked hagyom emlékül.

A vadásztársaság az ejtett prédával együtt kicsónakázott a mocsár szélére, ott szekerekre rakodtak s négy lóval tovább szeleltek a gyepen; Jónás úrfi lóháton vágtatott együtt velük. Azután következett egy határ homokpuszta, ott csak lépést lehetett menni. E csendes baktatás alatt ráért a két szomszéd az ismerkedésre. Jónás úrfi úgy ismerte meg Feuerstein bárót, mint egy délczeg, daliás gavallért, ki még nem volt negyven éves, s vitézsége által vitte ilyen magas rangra. Szép férfias alakja mellett csupa szikrázó élcz volt a beszéde, a mi kétszeresen kedvessé tette. Beszélt magyarul, törökül, ráczul; a mi közűl az egyik Jónás urfinak valószinüleg az anyanyelve. A tábornok ellenben úgy ismerte meg Jónás úrfit, mint a világ legegyűgyűbb teremtését, egy igazi parlagi guvatot; a kinek még csak álma sincs a világi életről, a kivel nagyon sok tréfát lehet majd csinálni.

Jónás úrfi mindjárt első ismeretségre kitálalta az egész szándékát, hogy ő most feleséget keresni indúlt; mert ő neki egy czigányasszony megjövendölte, hogy a mit a felesége álmodni fog a mennyekzői éjen, ez neki nagy szerencsét hoz: erre pedig sürgetős szükség van. «Ugyan kérlek, nincs te neked eladó leányod?»

Báró Feuerstein nagyot nevetett rá.

– Nincs, pajtásom. Mert csak tavaly házasodtam.

– Ühüm! Gondolá magában Jónás úrfi. Hát fiatal menyecske van a háznál?

Nem kérdezősködött felőle. Tudta, hogy a török nagyurak nem szeretik, ha valaki a feleségeikről beszél. Magában elképzelte, hogy milyen szépnek kell lenni annak a Kadinának, a kit egy ilyen bimbasi kiválasztott ezer közül?

– Nálam nincs eladó leány! édes czimborám: de a szomszédban, a sugoviczi kastélyban ott van egy neked való kisasszony: igazi gyöngyömadta szép Diána!

– Szép-e?

– Mint egy tündér. Sugár, kevély termet, mint egy tevepárducz!

– Ah! És a szemei is olyan szépek mint a tevepárduczé?

– De százszorta szebbek. Fekete szemöldökei csaknem összeérnek!

– Hajh! De szeretném ha egészen összeérnének!

– Ajka olyan piros majd megcsattan!

– Meg is csattan az hát!

– Aztán az apja éktelenül gazdag: egyetlen leány.

– Micsoda az apja?

– Hát biz az öreg Loncsár nem valami előkelő nemes; – az előtt disznókereskedő volt, most azonban már földesúr.

Jónás úrfi nagyon fintorgatta az orrát erre a felfedezésre. Mert azt az ember könnyen elfeledi, hogy sajátmaga pojácza, kávésinas volt; hanem azt, hogy az ősei hetediziglen fölfelé mind nemes urak voltak, azt soha sem felejti el.

– No, majd meglássuk.

A vadásztársaság megérkezett a báró kastélyába, s arra valamennyien tisztelkedni mentek a bárónéhoz. Jónás úrfi is lesimította a haját a két megnyálazott tenyerével erre az alkalomra.

De majd sóbálványnyá vált ámulatában, a mikor a bárónét meglátta, a kit csak tavaly vett házas társul az ő daliás szomszédja. Nem ilyennek képzelte ő azt.

A delnő, a milyen kicsiny volt, olyan kövér volt. A két kezét a világért össze nem tudta volna tenni elől; a feje is ép oly gömbölyű volt, minden elképzelhető nyak nélkül; az orra és a szemei alig látszottak ki az orczájából. Mikor ment, úgy tetszett, mintha gurulna.

– Hüh, barátom! mondá Jónás úrfi a házi gazdának. Iszonyú gazdag lehet ez a te feleséged, ugy-e?

Ezen aztán, a kik hallották, mind nagyot nevettek. A rossz élcz eljutott a házi asszony fülébe is; az is jót nevetett rajta; kivált miután a férje megismertette vele az új szomszédot s azt is elmondá róla, hogy házasodni jár, a szomszédban leányt keres.

A báróné aztán odaülteté maga mellé Jónás úrfit az ebéd alatt. Nagyon szellemes hölgy volt. Olyanok voltak a szavai, mint a hegyes nyilak. Beszélt a környezetéhez németül és francziául: csipős észrevételeket téve a furcsa ficzkóra. Azt nem is sejtette, hogy ő mind ezt érti; hiszen tolmács volt Sztambulban. Ő hozzá csak ráczul beszélt.

Egyszer aztán azt mondá a báróné Jónás úrfinak.

– Vigyázzon kegyelmed magára, mikor házasodni indúl. Ha gazdagot keres, inkább egy ilyen guggonűlő chinai bálványt vegyen el, a milyen én vagyok; hogysem egy délczeg karcsú tündért; mert a chinai bálványt nem lopják el kelmedtől; de a bűbájos Diána bizony felrakja kelmednek a homlokára azt a koronát, a mivel Acteont elvarázsolta.

Tudta is azt Jónás úrfi, hogy mi az az Acteon? Nem is értette ő, hogy min kaczagnak most olyan nagyon? Nem is akart ő semmi gorombaságot mondani erre: csak a philosophiáját fordítá kifelé.

– Deiszen, báróné asszonyom, volt az én nevelőapámnak, a ki yongleur volt, egy látványbódéja: abban volt nekünk egy kövér asszonyunk, a ki négyszerte kövérebb volt még excellentiádnál is. Alláhra mondom: még azt is elszöktették tőlünk egy éjszaka.

Mai világban az ilyen gorombaságért az embert kikergetnék, de a régi módi mellett ez megjárta tréfának: még sokkal inkább «felvágta az égót» az olyan ember, a ki nem engedte magát lecsepülni, hanem visszatromfolt.

A magára maradó férfitársaság aztán együtt maradt tovább mulatni, egy darabig leginkább Jónás úrfi rovására; de később aztán, mikor kártyázásra kerűlt a dolog, a mulatság árát mások fizették meg. Azt nem mondta meg nekik Jónás úrfi, hogy a legszükségesebb tudományt a világon milyen tökéletesen megtanította a nevelőapja: a kártyázás tudományát, ebben tökéletes volt. Az urak azt mondták rá, hogy «a bolondé a szerencse.» De semmi illetlen paklizáson rajta nem kaphatták.

Ez a mulatság egy kicsinyt segített Jónás úrfi megcsappant tarsolyán.

Arra is kiterjedt Jónás úrfi bölcsessége, hogy mikor az ember ma egy helyen agyon nyerte magát a játékban, onnan jó hajnalban, a kapufélfától véve bucsut, iramodjék odább.

Ő bizony nem várt vele, a míg az uraságok tíz-tizenegy óra felé felébredve kezdenek kiabálni szappany és melegvíz után, hogy a képes felüket megborotválják; hanem a mint első pirkadásra elkezdték a sárga rigók a kertben kiabálni a «mit hoztál fiú?»-t, azonnal csizmát rántott, lement az istállóba, felnyergelte a lovát, senkinek borravalót sem adott; odább állt nesz nélkül.

A falu végén a disznópásztortól megkérdezte, merre van Sugovicz? Az megmagyarázta neki, hogy a merre a legtöbb disznótúrás van: – nem téveszthetni azt el. A szag után odatalálhat. – Nincs olyan illat a világon, mint a jó friss sertésállás zamatja.

Délre már ott volt Jónás Sugoviczon, Loncsár uram kastélya udvarán.

Az is egy olyan régi urától elhagyatott nagy épülethalmaz volt; a mit az új gazda, – a ki nem tudta egyszerre beletalálni magát a nagy uraságba, – csak félig tett lakályossá: a kastély egyik oldalán hirdették a megvakult, porral belepett ablakok, hogy azokban senki sem lakik; a többiek ellenben annál inkább ragyogtak tarka szines üvegekkel.

Loncsár uram a legnagyobbik teremben ült, többi czimboráival együtt, a mikor újon érkezett vendégét hozzá bevezették.

Ők akkor jártak a vacsora vége felé.

(Nem felejtettem ám el, hogy odafenn az volt mondva, hogy Jónás úrfi délre érkezett meg, azért mégis jól van mondva; ez a vacsora volt: tegnap kezdték, ma végzik. Majd azután az ebédhez ülnek, s annak éjfélre lesz vége.)

A vendégek is mind rácz uraságok voltak. Tagjai annak a harminczezer rácz családnak, a kiket Csernovics Arzén patriarka hozott be magával Szerbiából Magyarországra, a legutolsó török hadjárat alatt.

Azért nem volt ám senki ittas. Mert nem az a részeg ember, a ki sok bort iszik; hanem az, a ki nem győzi.

– No fiam! – kiálta Loncsár uram az új vendég elé, a kit hat vadász-kutya kisért nagy csaholva végig a tornáczon: – hát én hozzám jösz látogatóba, vagy a lányomhoz?

– Biz a leányodhoz én.

– Hát akkor kotródj, vakaródj, ebanyádba, a czifra szobába. Csak aztán meg ne bánd.

Elég őszinte volt Loncsár uram, a mikor mindjárt előre megmondta a leánykérőnek, hogy vigyázzon magára, a mikor az ő leányához akar közelíteni.

Mert furcsa teremtés volt Arzena kisasszony. (Már a neve is ellentmondás, mert «arzen» görögül «férfi»; s a mellett gyökszava az arsenicumnak.)

Először is körül volt véve mindenféle állatokkal, a mik a látogatóknak alkalmatlanságára voltak. Volt egy nagy kutyája, amelyik azt a tréfát csinálta, hogy odatette a két lábát az embernek a vállára s úgy nézett a szeme közé kilógó nyelvével lihegve. A míg ezt igyekezett a nyakáról elhárítani, azalatt odasompolygott hozzá egy vadmacskának született nagy kandur, s az a tíz körmével elkezdte méregetni a lába szárain, hogy milyen magas lesz a jövő télen a hó? s hogy hátulról is ostromolva legyen, odarepült a vállára egy tarka ördög, valami emberi nyelven beszélő görbe orrú madár s akkorákat sikoltott a fülébe, hogy majd a füle dobja hasadt, s ha ez sem volt elég, megrángatta a hunczutkáit.

S jaj volt annak a legénynek, a ki csak fel is szisszent; a tündéri szép Arzena annál jobban kaczagott rajta.

S jól illett neki a kaczagás: minden porczikája arra volt teremtve, hogy nevessen; kigyózó szemöldökei, kárbunkulus szemei, göndör haja, gyöngén pelyhező felvetett ajka, gödrös arcza, álla; egész teste nevetett vele. Tudja ő ezt jól maga is; azért is volt mindig azon, hogy bolondot csináljon az emberből.

Hanem Jónás úrfi már az állatoknál megmutatta, hogy mi lakik benne. Menazséria körűl nőtt fel; farkast, hiénát, még kigyót is tanított tánczolni. Az első szavára úgy megjuhászodott kutya, macska, papagáj, hogy az egyik a lábához feküdt, a másik az ölébe, a harmadik a vállára s szundikálni kezdtek. Azoknak ott fel nem szabad kelni, a míg ő meg nem engedi.

Arzena törökösen ült a kereveten, a lábait maga alá szedve, a mikből csak egy igazgyöngyökkel és rubintokkal gazdagon hímzett papucs volt látható; fején párta volt, arany pénzekkel kirakva; a keblét hét sor arany pénzfüzér takarta.

Igen szivesen fogadta a látogatóját, a mint az megnevezte magát, s odaülteté magával szemben egy hímzett bőrpárnára, s aztán parancsot adott a legyező cselédjei egyikének, hogy hozzák rögtön a csemegét. Ráczoknál az a legelső, a mivel a vendéget fogadják. – Hanem Arzéna kisasszonynak nagyon furcsa izlése volt csemegék dolgában. A mit egy nagy fedeles ezüsttálban felhoztak, az nem volt más, mint eleven cserebogár. A mint fölemelte a tál födelét, mingyárt kivett belőle egy ilyen népdalba való bogarat, leszakítá a fejét, s egész delicziával kezdte ropogtatni a fogai között: «ez nekem a legkedvesebb csemegém, tessék Botsinkay uram!»

A megkinált vendégnek ilyenkor rendesen a hideglelés állt a hátába s elzöldült az undortól: de Jónás úrfi egész készséggel markolt bele a tálba, s csak úgy tömte az eleven bonbonokat befelé.

Arzéna nagyot bámult rá.

– Hát kegyelmed is szereti a cserebogarat?

– Pompás valami ez! De még ha a sáskát megkóstolná a kisasszony! Az még a valami!

S aztán beszélt neki annyi mindenféle bogarakról, lárvákról és fertelmes kukaczokról, a miket az ázsiai és afrikai czivilizált népek inyenczségül lakmároznak, hogy elvégre maga a kisasszony kérte, hogy ne mondja már tovább: elég lesz ebből ennyi. Inkább igyanak rá egyet.

Az italt pedig, hogy más országban jégbehütve hozzák fel, úgy ő nála kis ezüst katlanban felforralva hozták, hogy csak úgy buzgott; alant az edényben izzó parázs volt: úgy merített belőle Arzéna kanállal s tölté a vendége serlegébe: «tessék, igyék kegyelmed!» – De még azonkívül is úgy meg volt az az ital fehér borssal erősítve, hogy gyönge szívü ember, a mint egy kortyot leszalasztott belőle a torkán, majd a lelkét prüszkölte ki tőle.

Jónás úrfi nagy gyönyörüséggel szürcsölgette biz azt.

– Fölséges egy ital!

De hogy még jobban érezzék a zamatját, kivett a katlanból egy égő parazsat, és azt is lenyelte utána.

Arzéna kisasszony kezdte észrevenni, hogy mesterére akadt. Az egész lakoma mind ilyen veszedelmes fogásokból állott: piros paprikákat hoztak, keserű mandulával töltve s lánggal égő krámpámpulit, a mibe mazsolát, fügét dobáltak s abból halászták ki: úgy ették meg égve. A végén az mondta Jónás úrfi, mikor az izlandi zuzmóval kevert fekete kávét megitatták vele, hogy most még csak egy kis arzenikum volna az asztalon, hogy a kisasszony nevének tiszteletére azt is a kávéjába hinthetné.

Ezután a «lakoma» után pedig kártyát hozatott elő Arzéna kisasszony, s felhivta Jónás úrfit egy kis gyenge halberczvelvire.

Hogyne állt volna rá? Aranyban játszottak. Jónás úrfi engedte Arzéna kisasszonyt nyerni. Ő volt a bankadó. Gondolta, ezzel kedvét lehet lelni a kisasszonynak. Aztán megint a kisasszony adott bankot. Jónás bég észre vette, hogy a kisasszony ért a csaláshoz. Hát ezt is megengedi az ember, azért, hogy kedvét keresse. Hanem aztán, mikor a kisasszonynak folyvást sikerül a csalás, kezdi kinevetni az áldozatát, s még gúnyolódik vele.

– No megállj! mondá magában János úrfi: ha csak az kell, hogy ki tud jobban paklizni?

Egypár forduló után Jónás úrfi elnyerte a bankot.

Akkor aztán Arzéna kisasszony tűzbe jött: erőltetni akarta a szerencsét, lassankint minden pénzét elvesztette. Még jobban nekihevült; lekapcsolta nyakából a hét sor aranypénzt; azt tette fel. Az is odaveszett. Hiába folyamodott minden csalási furfanghoz: Jónás még nagyobb mester volt ebben. Utóbb feltette a kártyára a pártáját: az is a Jánosé lett. Egész halmaz arany állt már előtte. – Ekkor Arzéna kisasszony egész nekiveresedett arczczal kiáltá: «áll az egész bank!» s azzal lerántva lábáról az egyik hímzett papucsát, oda veté az asztalra.

– Tartom! mondá Jónás úrfi, s aztán egész mosolyogva nézegetett Arzéna arczára, a míg a kártyát osztá: úgy, hogy ebből a tekintetből megérthette Arzéna a szándékát; ezt a játékot meg hagyta neki nyerni. A kisasszony visszakapta az egész veszteségét! Jónás bég odatolta eléje az egész aranyhalmazt; a kis papucsot azonban elébb megcsókolta; a miért Arzéna kisasszony a papucs talpával a körmére koppantott: «hogy merte kegyelmed megcsókolni, a mi nem a magáé.»

Hanem aztán mégis oly kegyes volt, hogy odaültette maga mellé ugyanarra a kerevetre, s nargilékot hozatott, s aztán úgy pipáztak együtt, egymással szemközt fordulva ketten, a kerevet vánkosaira vetve hátra a fejüket s vetekedtek benne, hogy melyik tud szebb karikát fujni a füstből?

Arzéna kisasszony a közben folyvást tartotta mesékkel Jónás úrfit; rémséges, kisértetjárta, rablógyilkosságtól borzasztó meséket, a mik mind nagyon alkalmasak arra, hogy valakinek az éjszakai álmát elrontsák.

Jónás úrfi pedig erősen hitt a kisértetekben és a boszorkányokban.

Aztán mentül jobban bealkonyodott, annál ijesztőbb regéket suttogott Arzéna vendégének, s mikor már jó sötét volt a szobában, akkor bizalmasan közlé vele, hogy ez a kastély, a miben ők laknak, szintén ilyen kisértetektől lakott elátkozott hely. A hajdani várkisasszony, a ki menyekzője napján halt meg, kisért a szobákban, s valahányszor valami kérő jön a házhoz, annak éjfélben megjelen, mindenféle pokolbeli ijesztő zaj mellett, odamegy az ágyához, rálehell a fejére, s a hol az a lehellet érte, reggelre tiszta fehérré őszül egy tincs haja a fiatal embernek. Ezért nem is mennek a vendég urak éjjel a szobáikba aludni; hanem együtt mulatnak az ivószobában, s csak a harmadik kakaskukoritás után feküsznek le. Már tudniillik az olyan urak, a kik lánynézőbe jönnek ide.

– Én pedig leánynézőbe jöttem, mondá Jónás úrfi. Az ivók közé azonban nem megyek; mert inni nem tanultam: abban nincsen tudományom. Tehát majd csak ott aluszom, a hol a szép kisértet jár.

– Kegyelmed talán nem hiszi, hogy a sirava valósággal itt jár a kastélyban?

– De nagyon hiszem. Csakhogy én tudom, hogyan kell vele beszélni?

– Hát hogyan kell? Mondja meg igen szépen kérem.

– Hát megfordítva!

– Megfordítva? Hogyan megfordítva?

– Nem tudom jobban megmagyarázni. Megfordítva!

Éjfélre válván az idő, Jónás bég elment lepihenni abban a nagy puszta szobában, a hol ágyat vetettek a számára.

A kardja, puskája (a mit Feuerstein bárótól vett el) oda volt téve az ágya mellé.

Mikor az éjfélt ütötte az óra: egyszerre nagy zsivaj riasztja fel, mindenféle állati hangok, bömbölés, visitás, ördögök röheje.

Nosza felkapja a puskát: akkor veszi észre, hogy az a cső végig tele van öntve szurokkal; rángatja a kardját, az meg nem jön ki a hüvelyéből, meg van babonázva.

Azután jön az, hogy láthatatlan kerekek gördülnek végig a szobájában, láncz-csörömpölés hangzik körülötte, s mintha patkós macskák nyargalnának végig csapatostól.

Mikor ez is elmulik, kisértetes nyögés támad a tornáczban, feltárul az ajtó és sirbolti világosság dereng át a sötéten. Jónás úrfi egy hosszú fehér ruhába öltözött hölgyalakot lát lassú csoszogással közeledni, a kinek a fejét köröskörül leomló menyasszonyi fátyol takarja. A nyakából vékony ezüstláncz csügg alá, egy nagy világító kő, a mi a sötétben magától sugárzik: az derengeti ezt a sírbolti világot.

Jónás úrfi tudta azt nagyon jól, hogy ha a meglátogatott férfi olyan erős szivű, hogy nem retten meg a kisértő alaktól, aztán bátran odamegy hozzá, és felveti a fátyolt a fejéről, hát egy csont koponyát lát meg alatta, s akkor aztán a réműlettől igazán ónossá válik. Ennyi ismerete volt neki a túlvilági dolgokról. – Ellenben boldogult édes anyjától megtanulta azt, hogy ha kisértet jön ellene, azzal hogyan kell beszélni? Szemközt kell menni rá; csakhogy megfordítva: nem a talpaival, hanem a tenyereivel a földön s a fejével lefelé. – Nem minden ember tudja azt megcsinálni: de Jónás úrfinak ez volt a kenyere nagy időn keresztül.

Nosza hirtelen a két tenyerére vetette magát, s a talpaival az ég felé, elkezdett a tenyerein lépegetni a kisértő lélek felé.

A kisértő lélek erre a fogadtatásra nem volt elkészülve.

A mint a halandó embernek a két sarkát látta maga előtt a levegőben billegni, egészen megkonfundálódott; nem jött előbbre.

Jónás úrfi viszont lefelé levén fordítva a feje, megpillantá a szemeivel a kisértő lélek fehér uszálya alól kikandikáló papucsokat: azok voltak a szép igazgyöngygyel és rubinttal kivarrottak.

– Ohó! Ezt a papucsot én már láttam.

Azzal az egyik papucsot megkapta a markával, lerántá a kisértet lábáról s hirtelen hátrafelé vetve bukfenczet a levegőben, a talpaira állítá magát.

A kisértő lélek pedig nagyot sikoltva, megfordult, s a félpapucscsal a lábán, elszaladt, a szobákon minden ajtót becsapkodva maga után.

Jónás úrfi köszönte a megboldogult édes anyjának, hogy lám milyen jó tudományt hagyott rá!

Másnap korán reggel felkelt és lement sétálni a kastély kertjébe. – Már ott találta Arzena kisasszonyt. – Virágokat szedegetett s bokrétákat kötözött.

– Kinek a számára lesz az a bokréta?

– A kegyelmed számára.

De egészen át volt változtatva a kisasszony. Szelid volt, mint a tej, és szemérmetes, mint a tiszta viz. Alig birt ráismerni Jónás úrfi.

– Az éjjel meglátogatott ám a kastély kisértete.

– Tudom.

– Ott is hagyta nálam az egyik papucsát.

– Jól tette.

– Most én oda akarok menni Loncsár uramhoz, s ajánlatot szándékozom neki tenni, hogy én megszabadítom a kastélyát attól a félelmetes kisértettől.

– Tegye azt kegyelmed.

– De csak úgy tehetem, ha a szép Arzena kisasszony is támogatni fogja kivánságomat.

– Bizonyos lehet felőle.

– No hát, mihelyt kialussza magát Loncsár apó, megyek hozzá s előadom a könyörgésemet.

Addig is azonban felhivta magához Arzéna kisasszony Jónás úrfit reggelizésre.

Ezuttal azonban egész okos megennivaló dolgok kerültek az asztalra, a hogy más rendes háznál szokták; válogatott izes körömfaladékok; s italnak friss tej, meggyviz és almabor.

– Hát ma nem eszünk cserebogarat? kérdezé Jónás úrfi.

– Csak tréfa volt az: arra való, hogy kitudjam a szivének az erejét. Bocsásson meg érte!

Arzéna kisasszony egyszerre csupa hajadoni alázatosság lett. Még az alkalmatlan házi fenevadak sem voltak körülötte, azok helyett egynehány galamb repkedett, turbékolt a szobában, a mikről Jónás úrfi első látásra felismerte, hogy azok postagalambok. Fehér a testük, fekete a fejük. Egy-egy leszállt Arzéna vállára s a leány azzal enyelgett.

És azután beszélt igen okos dolgokról Jónás úrfival. Elmondá neki hosszasan, hogy mi az oka annak, hogy az ő birtoka most víz alatt fekszik. Azt is elmondta neki, hogy ezen a bajon hogyan segíthetne, az elrontott vizigátak helyreállításával. Tanácsolta neki, hogy e végett is egyezkedjék ki az ő apjával, mint felső szomszéddal, a ki a vizeket ráereszti; mert szükséges, hogy a birtokát ismét jó rendbe hozza. – Jónás úrfi ebből a beszédből meggyőződhetett a felől, hogy Arzéna kisasszony egész komolyan óhajt az ő felesége lenni, s hogy kapitalis asszony fog válni belőle!

Alig várhatta, hogy eljöjjön az a reggeli óra, a melyben Loncsár urammal beszélhet: a mi ha váratott is magára, de egyszer csak mégis, no ha délfelé is, de megvirradt.

Csakhogy Loncsár uram addig szóba nem áll senki fiával, a míg felébredvén pipára nem gyújtott. Azt meg azután nem kivánhatja tőle senki, hogy a pipáját kihagyja aludni. Addig meg nem szólal, a míg azt ki nem szítta. Akkor meg azt feleli a «leánykérésre»:

– No fiacskám, erre imákozzunk elébb egyet!

«Imádkozás» annyit jelent Loncsár úrnál, hogy egy szűk nyaku üveg pálinkát kiüríteni.

Jónás úrfi hiába szabadkozik, hogy ő már imádkozott ma, aztán meg az ő vallása szerint nem is szokás így imádkozni: nincsen kegyelem! inni kell.

Ha meg aztán az ember az első poharat kiitta: akkor a a másodikat ki kell inni a barátságért, testvériségért; arra aztán következik a csókolódzás; Jónás úrfi hiába protestál, hogy ő nem szereti a férficsókot: neki nem az apja kell, hanem a leánya! No hát igyál a szép leányért! Ha nem iszsza ki, a gallérjába töltik, vagy megkeresztelik vele. Akkor meg aztán lehetetlen rá nem kezdeni a danolást: «Valahányszor az oláh, mondja «szinetátye!» Ennek a nótának pedig hetvenkét verse van. – Nem lehet az öreggel egy okos szót beszélni erről a kérdésről, hogy «adja-e a lányát?»

– Maradj itt a vajas hétig, mondja Arzéna a nyugtalankodó udvarlónak. (Már anynyira vannak, hogy tegezik egymást). Akkor az öregnek egész héten bőjtöt kell tartani.

Tehát megvárta ott a vajas hetet, s különösen a három olajos napot. – Hiszen nem lehetett ez alatt semmi panasza a várakozás ellen; az egész nap turbékolással telt le; választottja csupa jóság volt iránta: minden kézszorítását visszaadta, sohajtozni is segített neki: csakhogy épen megcsókolni nem engedte még magát; mind csak azzal biztatta, hogy «holnap!»

Végre a várva-várt keserves bőjti napok is elérkeztek: a mikor Loncsár urnak minden vendége haza takarodott; otthon pedig nem ettek egyebet, mint olajos babot, meg kemény tojást. Ekkor egészen kijózanúlt a kegyes atya.

Csakhogy az ilyen napon meg nagyon rossz kedve volt. Senkinek a pofája sem tetszett neki. Nagy fanyalogva végig hallgatta Jónás úrfi leánykérő beszédét, nagyokat nyelve közben, mintha száraz hal volna; s mikor mindent jól megértett: azt is, hogy a kisasszony is beleegyezett már a hozzámenetelbe, akkor azt mondá neki, összevissza fintorgatott ábrázattal:

– Hát üsse part! Kutya bánja! Egyik hunczut olyan mint a másik. Azt szeretem, hogy olyan jó czinczár pofád van. Hát vedd el a leányt, köss követ a nyakadba, ugorj a Bégába; bánom is én! Majd visszaadnád még, ha a tied lesz. Hanem én csak egy föltétel alatt adom hozzád a leányomat. Ha én nekem báróvá fogsz lenni.

– Báróvá? Hebegé Jónás úrfi. Ugyan hogy legyek én báróvá?

– Hát az a te dolgod. Csak úgy osztogatják most a grófságot, báróságot. Fogj magadnak egyet ott, a hol más. Ha tudott egy Beleznay gróffá lenni, egy Grassalkovics herczeggé lenni, miért ne lehetne egy Botsinkayból báró? Próbáld meg! De én a leányomat máshoz nem adom, mint báróhoz. Vedelj meg!

– Megvedleném biz én szivesen, csak tudnám, hogy kell elhullatni a hollótollakat, s aztán a pávatollakat szedni fel a helyébe.

– Óh te piszliczár! ha még azt sem tudod! Hát van-e pénzed?

– Pénzem? – Hökkent vissza Jónás úrfi. – Erre a kérdésre nem is igen volt elkészülve.

– Sok pénzed? – Hát csak nem vagy ágról szakadt, vagy mi? – Ha egy Loncsárnak a leányát akarod elvenni, csak nem vagy talán kápsáló diák? Mi volt az apád?

– Hogy az én apám mi volt? pattant fel erre Jónás úrfi, s egyszerre fölébredt benne a nemesi büszkeség. Úr volt! Nemes úr volt! Még a hetvenhetedik öreg apja is az volt.

– No hát akkor kincseket is hagyott rád?

– Hogyne hagyott volna? Ezüst tálból aranykanállal evett nálunk minden vendég! S ebéd után magával vihette az evőeszközét minden ember: olyan szokás volt.

– De azért maradt is?

– Micsoda? egy pincze, tele aranynyal, egy másik tele ezüsttel, egy harmadik karbunkulussal, meg gránát gyöngyökkel! Hordók! Hordók befenekelve, tele pénzzel; nem is számlálják, hanem mázsával mérik! Hogy nekem van-e?

Ez alatt a nagy henczegés alatt észre sem vette Jónás úrfi, hogy lassankint felgyülekeztek az újra érkezett vendég urak s a czifra gyékényen a fal mellett letelepedének s pipára gyújtának, úgy mulatták magukat az ő hallatlan nagy sulyokhajigálásán.

Egyszer azonban egyike a vendéguraknak egy kis ostoba pofáju parasztgyereket tuszkol előre s uszogatja a hetvenkedő leánykérő úrra, míg az csakugyan vérszemet kap s odamer hozzá sunnyogni, s mikor az legjobban számlálgatja, hány arany bokálylyal, hány vert ezüst vederrel bővelkedik az ő kincses háza, megrántja hátulról az öve kantárját s azt mondja: «hallja kee!»

Jónás hátratekint, s meglátva az alkalmatlankodó kicsi tökmagzacskót, el nem tudja gondolni magában hirtelen, hogy hol látta ő ezt már valahol az életben? de bizonyos, hogy látta.

Hát te neked mi kell?

A gyermek nagyot nyel s felszíja az orrát, s aztán belehuzza magát a szűrkankójába az orra hegyéig, mintha ottan nagyobb biztosságban érezné magát; s onnan kezd előbeszélni.

– Hallja maga, izé! azt izeni keednek a botsinkai plébánus, hogy hát má azt a két kanalat mikor adja vissza?

– Hát te micsoda bolond vagy? förmed reá Jónás, haragba hozva.

A rácz vendég urak előretaszigálták a sekrestyés fiút s biztaták, hogy ne féljen semmit. Nem is hagyta az magát.

– Dejszen ne tegye keed magát, mintha sohse látott volna! Három faluban kerestem már keedet sorba, hogy hová lett a két ezüst kanálval? Csakhogy rátaláltam. Adja keed vissza szépen!

Jónás úrfi méltóságán alulinak tartá egy ilyen ripőkkel disputába elegyedni s elbocsátó kézmozdulattal kisérve, ilyen választ adott neki:

– Csak eredj fiam vissza a tisztelendő úrhoz, és mondd meg neki, hogy én semmiféle kanalát sem hozám el, a mivel ebédeltünk: ott vannak azok, csak keresse, és rájuk fog találni.

A ministrans gyereknek azonban volt nagy bátorsága.

– Dejszen, azt mondta a plébánus úr, hogy keed lopta el aztat!

Erre a szóra aztán feldült a türelem köcsöge Jónás úrfi kebelében: kikapá a légycsapót Loncsár úr kezéből, a mivel az az alkalmatlankodó legyeket justifikálá vala, s megrohanta vele a ministrans fiut, a ki is a püfölés elől ordítva szalada ki a szobából végig a folyosón, és ki a kapuig, a meddig Jónás úrfi folyvást verte a hátát, neki pedig viszont valamennyi agár és kopó kapkodott az inához, utána rugaszkodva.

Egészen elromlott vele a leánykérése.

Csak az a fácit maradt meg belőle, hogy ha leányt akar kapni, elébb kerítsen magának egy báróságot.

Ezzel a válaszszal nagy szomorúan kullogott vissza Jónás úrfi a szive választottjához, s elmondta neki, hogy az öreg beleegyezett ugyan a házasságukba; de milyen «görög kalendárium»-ot gondolt ki hozzá határidőnek: a nagy heczczet a ministrans gyerekkel el is hallgatta.

– Gondoljunk ki valamit, mondá Arzena. Nincs valami ismerősöd, a ki az udvarnál bemutathatna?

– Ismerősöm? kutatá Jónás; s elgondolkozott, ki volna az? A botsinkai pap? az nem válik be. A Czafrinka czigányasszony? Ez se lesz alkalmas. Megvan! Itt van Feuerstein. Ezzel már jó barátok vagyunk. – Megkisértem!

Azzal nem mondott többet, hanem szépen búcsút vett Arzénától, lovat nyergeltetett s neki indult a világnak, azzal a homályos szándékkal és határozatlan képzelődéssel, hogy valjon hogyan lehetne, akár lesből, akár cserkészetből egy báróságot lőni?

A lova fejét arra fordította megint Feuersteinék faluja felé. Délre el is ért a határig: ott látott egy szép lóherevetést; nem állhatta meg, hogy a lovát meg ne kapassa benne egy kicsit. Maga leült addig a garádra.

Hát egyszer lát a levegőben egy galambot repülni, a mit egy nagy kánya üldöz. Rá ismert, hogy az postagalamb.

Volt neki valami titkos tudománya, hogy ha az ember valami sziszegő fütyülést hallat, hát arra a légben repülő kezes galamb egyszerre bukfenczet vet s oda száll le a csalogató ölébe. Sok galambot elcsízelt ő ezzel a mesterséggel gyerek korában.

Most is sikerült. A hivogatott galamb egyszerre oda szállt le a légből az ölébe: a kánya elkóriczált másfelé.

S csakugyan jól sejté. A feketefejű fehér galambnak a szárnya alá egy levélke volt kötve. A levél Feuerstein bárónak volt czimezve.

Soha se hallott arról Jónás úrfi semmit, hogy más levelét elolvasni nem illik; kivált mikor le sincs pecsételve. Ő bizony felnyitotta.

De egyelőre nem sok hasznát vette ennek az elkövetett bűnténynek; mert az a levél németül vala irva; ezt az egy nyelvet pedig Jónás urfi nem érté. Hanem azért gondolt ki valamit, mert nagyon kinozta a kiváncsiság; elővette a tarsolyából az iró szerszámjait s az imádságos könyvének a hátuljára betü szerint lemásolá az egész levélke tartalmát. Majd talál ő ki valami módot, a mi által ennek az értelmét kisüsse; azzal a levelet megint oda köté a galamb szárnya alá, megcsókolgatta a kis postának a ragyogó szemeit, azzal felhajította a levegőbe, az szárnycsattogtatva repült tovább.

A BÁRÓSÁG HÉTFÉLE PRÓBÁI.

Ezután csak folytatta az útját Jónás úrfi Clarissendorf felé. (Abban az időben ez volt a neve annak a bánáti falunak, a ráczok Hajduczisának hítták, a magyarok Ludasnak, a törökök Majdánnak.) Uj néppel volt az most megtelepítve; mecklenburgiakat hoztak bele, a kiknek a császári kormányzó kész házakat építtetett, bebutorozva, konyhaedényekkel ellátva, kamaráik élelemmel, istálóik házi állatokkal megtöltve (még macskát is kaptak); a szántóföldeiket bevetteté, nekik csak aratni kellett. Ilyen «német csángónak» ugyan jó volt lenni.

A Feuersteinék lovagkastélyában már előkészülve várták a mulatságos vendéget; trombitatussal fogadták, mikor megérkezett s a báróné és a báró egész a lépcsőtornáczig lejöttek eléje, olyan nagyon megtisztelték.

Ezúttal is díszes nagy társaság volt együtt a kastélyban: pompás öltözetű és fényes egyenruhájú urak és urhölgyek, kik között Jónás úrfi az által tünt ki leginkább, hogy ő volt a legkopottabb. Biz ő neki eddig soha sem volt még két öltöző ruhája egyszerre, hogy az egyiket levesse, a másikat felvegye; inget is csak egyet tartott, azt maga mindennap kimosta este, s reggel felvette tisztán. Ezt úgy tanulta az anyjánál otthon. Azért nem volt csoda, ha azokon a helyeken, a hol még azt is megbirálják, hogy kinek milyen szélesre van kötve a czipője csokra, s hogy a mellénye kihajtásán szabályszerű aranycsipke van-e, avagy csak alsóbbrendű zsinórzat? a módis uraságok csufondároskodásra tartották ezt a fakó uraságot. Az ilyet az az istenesebb, a ki jobban megtréfálhatja.

A méltóságos asszony e mellett abban a gúnyos kitüntetésben részesíté, hogy az ő karján jelent meg a teremben, s midőn helyet foglalt a diványon, megengedé Jónás úrfinak, hogy odatámaszkodjék közvetlenül az ő háta mögé. Úgy bánt vele, mintha különös kiválasztott kegyencze volna.

A fényes társaság között volt egy bécsi kókler; holmi ezermesterféle, a milyent akkor minden úri háznál tartottak. Ezt úgy hítták, hogy meister Pumpernickel.

A kókler ezuttal keletindiai mágusnak volt felöltözve, hegyes süveggel, hosszú palásttal, a mire a zodiacus jegyei voltak kihimezve. Horoscopot csinált, jövendőt mondott belőle. Az akkori charlatánok módjára keverte a beszédében a németet, francziát, olaszt, ráczot, még a magyart is. Jónás urfi mindent értett belőle, csak a németet nem. Meister Pumpernickel legelőször is az új vendéget kivánta varázstudományával kitüntetni: miután a hölgyeknek már sorba jövendőt mondott a tenyereikből, kinek-kinek a saját tetszése szerint.

– Ah, signore Botsinkai, lo prego, geruhen sie a félkeztyűjét lehuzni a kezéről.

Keztyűje azonban Jónás urfinak soha sem volt: hanem az igaz, hogy a keze olyan barna volt, hogy azt irhabőrnek is el lehetett nézni. De ez a gonoszkodás egy cseppet sem hozta zavarba. Teljes kevélységgel mondá, oda nyujtva a barna tenyerét a kóklernek: «magyar nemes nem szokta a kezét keztyűbe eldugni; mert az mindig tiszta!»

A báróné tapsolt a mondásnak: a többiek meg nevettek.

Meister Pumpernickel végig huzgált az ujja hegyével az eléje nyujtott tenyér vonásain s aztán az orra hegyére téve a mutatóújját, úgy jósolt belőle.

– Magának, chèr enfant, áll egy igen jó partie, una fata, a ki magát éperdument lyubija. Tantummodo van egy schweres obstacle, a zsupane de padre nem csinálik lakodalom, dumque ficsor nem csinálik magát báró.

Jónás urfi elámult. Ez már csak mégis varázslat! Hogy tudhatja ezt az ő titkát ez a boszorkánymester, a mit ő még senkinek sem mondott el, csak Arzénának? S hogy előzhette ez meg az ő idejövetelét?

Könnyenhivő és nyiltszivű kedély volt. Azt hitte, hogy mindazt a gratulátiót, a mi erre a jóslatra következik az úri társaság részéről, egészen komolyan kell venni. Ezek neki mind jóakarói. Csak egy kis faggatás kellett hozzá a báró részéről, hogy elmesélje rögtön az egész szerelmi történetét a vadonszép ráczleánnyal; egész odáig, hogy most már nem áll a boldogságának semmi az útjában, csak az a nehéz föltétel, a mit az apa kötött a beleegyezéshez: hogy legyen elébb báróvá. Ő bizony nem tudja ennek a módját. De hát azért jött épen ide, hogy azok által, a kik már ezt tudják, útbaigazíttassa magát.

– Nagyon jó helyre jött kegyelmed, monda a bárónő, intve a körüllevőknek, hogy komolyan viseljék magukat, s belenevetéssel el ne rontsák a jó tréfát. Mi vagyunk a legjobb barátai, a kik bizonyára mindenben előmozdítandjuk a dolgát, hogy a báróságot megnyerhesse. Mert a ki ezen rang elnyerése után vágyik: annak hétféle próbát kell letenni majd az udvar előtt.

– Leteszem én, ha még annyi lesz is. Mik azok a próbák?

– Először is az erényesség, másodszor a vallásosság, harmadszor a hűség, negyedszer a nemesség, ötödször az illendőség, hatodszor a vitézség, hetedszer a bölcsesség próbáit.

– Ej, de drága ez a báróság! S ezzel mind kell egy bárónak birni?

– Ezt mind megkivánják az udvarnál. Legelső az erényesség; ez a főfő tulajdon. Az ellenkezőjeért a legnagyobb büntetést osztják.

– Meg is érdemli. De hogyan próbálja be valaki azt, hogy van erényessége? Azt, hogy nincs, be lehet bizonyítani, de azt, hogy van: hogyan, miképen lehet?

– A legegyszerűbben. A próbatevő lovag minden társaságban azon hölgyet mulattatja, azzal tánczol, annak udvarol, a ki legkevésbbé szép a társaságban s így az erényét meg nem rontja; fogjon hozzá kegyelmed.

A bárónénak az a gyászos szokása volt, hogy az egész udvartartásához mind afféle hölgyeket válogatott össze, a kik vagy olyan régen lehettek szépek, hogy senki sem emlékszik már rá, vagy sohasem. Ezzel hitte a férje erényét jégbehűthetni; annálfogva nagyon gonosz feladat volt tőle Jónás úrfi számára, hogy keresse ki hát, hogy erényessége próbakövéül melyiknek vállalkozik udvarló lovagául a jelenlevő hölgyek közül? Hanem ugyan megjárta vele; mert Jónás urfi azt cselekedte, hogy felvette a báróné legyezőjét s elkezdte őt a legudvariasabban legyezni vele; a min a többiek magukban titkon nevettek, a bárónő pedig majd megpukkadt mérgében. Ez őt találja az erénye legjobb próbakövének!

– Halljuk hát a másodikat!

– Hát azt már hallotta kegyelmed; mondtam már; a vallásosság, szólt mérgesen a bárónő, kikapva Jónás kezéből a legyezőjét.

– Jól van, jól van. Emlékezem reá. Abban nincs is nálam semmi fogyatkozás; tudom én a hiszekegyet, miatyánkot, üdvözletet, mint a karikacsapás.

– De azt diákul kell kegyelmednek megtanulni mind; mert a királyi asztalnál, ha ebédre lesz hivatva, nem imádkozhatik a maga tatárnyelvén.

– Megtanulom; csak legyen, a ki elmondja előttem.

– Megtanítja rá kegyelmedet a professor Pumpernickel.

Pumpernickkelnél pedig már készen voltak a travestált latin szövegei mindenféle bohókás tartalmu imádságoknak, a mikből majd nagy nevetés fog támadni, ha azokat Jónás úrfi idegen társaság előtt közrebocsátja.

– A harmadik próba lesz a hűség. Hogyan tud a lovag megtartani valami fogadalmat! Például azt, hogy az egész lakoma alatt mindenből eszik, a mivel kinálják; de poharát érintetlen hagyja; nem iszik hozzá.

– Ennek is helyt állok valahogy.

– No most a negyedik próba: a nemesség.

– Az megvan.

– De a leszármazásnak van próbája. Mi van kegyelmednek a czímerében?

– Egy buzogányos férfi, a ki egy medvét kopjával keresztül üt.

– Azt meg kell tenni kegyelmednek, hogy ősapjától való leszármazását bebizonyítsa.

– No még ezt is elvállalom; csak kedvemrevaló hajító kelevézt kapjak hozzá; medve csak lesz itt az erdőn?

– Azután jön az illendőség próbája. A lovagnak meg kell tanulni az udvarnál szokásos üdvözléseket, az etikettet, a komplimenteket, a menuettet, és a kontratánczot, meg a Hofceremoniellet.

De már erre nagyon vakarta a tarkóját Jónás urfi: «ez nagyon savanyú alma!»

– Mind megtanítja kegyelmedet erre professor Pumpernickel, csak bizza reá magát. Úgyszintén a vitézség próbáira is, a karddal és fleurettel való vívásra.

– Dejsz azt jobban tudom én professor uramnál!

– No, majd megválik a próbatételnél; nem olyan könnyen megy az, mint kegyelmed gondolja. Térjünk a legutolsóra. A tudomány és bölcsesség szintén el nem maradható tulajdonságok egy bárónál. Tudniillik beszélhet akármiféle ostobaságokat, de kell, hogy azokat németül és francziául beszélje.

Arra számított a báróné s az egész úri társaság bizton, hogy ettől a két utolsótól retten majd meg igazában Jónás lovag, s oldódni fog a bocskorszíja menten.

De nagyon kellemetesen csalatkozának. Jónás urfinak most kezdtek el csak igazán szikrázni a szemei.

– Németül is meg kell tanulni? kapá fel a szót. Ezt már szeretem. Semmit sem óhajtok olyan nagyon, mint németűl tudni. Ezért meg is fizetek professor Pumpernickel uramnak; mindennapra kap tőlem egy aranyat. Hogy mondják németül, hogy «csókolom a kezét az asszonynak».

– Küsse die Hand, Madame.

– Kiszti hand, madame!

A báróné elkapta a kezét, s ráütött a legyezővel.

– Hát maga csakugyan engem talált a legrutabbnak a társaságban? (Ezt nem birta elnyögni.)

– A legerényesebbnek, asszonyom.

Ezzel helyre volt ütve a nagy affront.

Minden ember tapasztalhatá, hogy Jónás urfi teljesen ártatlan gyermeteg természet, a kivel minden tréfát el lehet követni, semmiért sem orrol meg; s a hogy visszavág rá, az úgy jön tőle, mint a ki nem is sejti azt, hogy most odavágott. Ez sok mulatságot fog szerezni a társaságnak.

Össze voltak már beszélve, hogy végig játszatják vele az egész komédiát. Professor Pumpernickelre rá volt bizva, hogy vegye a keze alá az áldozatot, s ki ne ereszsze a keze közül. De nem kellett azt most már félteni, hogy elszökik: ő maga csimpajkozott inkább Meister Pumpernickelbe, úgy, hogy el nem maradt a sarkából sehol. – A vacsoránál is melléje ült s kezdődvén az első próba: a dús lakomát végig enni, a nélkül, hogy innia is szabad volna, ő töltögette a meister poharát folyvást, és maga tűrte a pokolbeli szomjat, a mivel a hűséget be kellett próbálnia: s a közben folyvást kérdezősködött a meistertől, hogy hívják németül a bort, a vizet, a poharat, a sült pulykát, asszonyt, urat, ránczos pofát, vadmacskát? s más efféle heterogen dolgokat.

Még éjjel sem hagyott békét a meisternek, a ki egy szobában hált vele: folyvást kérdezte tőle, hogy mondanák ezt németül? Ő természetesen nem tudott aludni a kinzó szomjuságtól.

Másnap délig az volt feladva Jónás urfinak, hogy tanuljon francziául. Meister Pumpernickel kezébe adott egy franczia grammatikát, kiszabva belőle a számára olyan határhalom penzumot, hogy ezt még Mezzofanti se tudta volna megtanulni. A fényes uraságoknak aztán nagy mulatságuk telt benne, elnézni az ablakredőnyök mögül, hogy jár-kel Jónás urfi az angol kert útjain alá s fel, s büfflálja fenhangon a grammatikát, mint valami iskolás gyerek, a ki fél, hogy botot kap, és ebédet nem kap, ha a feladatot az iskolába beharangozásig jól be nem magolta. Nem is került onnan vissza hamarább, csak a déli harangszóra; a mikor a villás reggelire felgyülekezének a magas uraságok.

– Nos, hát tudja-e már kegyelmed a feladott penzumaimat? kérdé professori aszaltszilva komolysággal meister Pumpernickel a tanítványát.

– Mit? A kend penzumait? Az egész rongyos könyvet megtanultam. Mi az egy magyarnak? Elteheti! – S azzal udvariasan oda fordulva a bárónőhöz, a legtisztább kiejtéssel mondá: «agréez moi, ma déesse, que je vous embrase le main», és kezet csókolt.

Az egész társaság elbámult. Ez egy nap alatt megtanult francziául nem csak beszélni, de még a kifejezéseket is megválogatni! Hisz azt csak a nagy versátus emberek tudják, hogy a franczia gavallér az úrhölgyét «ma déesse»-nek szólítja, s a csókolás csak a parasztok közt «baiser», az urak közt «embraser». – Hisz ez tátos!

Azt nem tudta senki, hogy a nevelő-apja franczia volt, s ő maga tolmács Brussában.

Most már aztán nem lehetett vele mókázni a háta mögött, mert megértette, a mit francziául beszéltek; németül conversálni pedig úri társaságban nem volt szokás: ez csak a szerelem nyelve, négy szem közötti társalgásra való.

Már most világos, hogy ezt a szerelmesek nyelvét is épen olyan gyorsan meg fogja tanulni.

Délutánra azonban még egy próbatét várt Jónás urfira, a nemesi leszármazás bebizonyítása, azzal a medvével.

Hiszen medve mindig volt a főúri házaknál! azokat ott tarták a vadaskertben rácscsal körülvett udvarban, kettő, három is volt; s azoknak neveik voltak: Gyuri, Laczi Guszti. Egyet közülök feláldoz a vár ura a társaság mulatsága végett. Botsinkay Jónás fogja bebizonyítani rajta igaz nemesi leszármazását, hajító kelevézzel a kezében, lenn a várudvaron az egész uri társaság szeme láttára.

– Hozzák elő a Gusztit! parancsolja Feuerstein báró a peczéreknek.

– Az a legmérgesebb medve! dörmögi meister Pumpernickel Jónás fülébe.

– Nem bánom én, ha olyan mérges is, mint egy oroszlán: csak egyszer a kelevéz a kezemben legyen.

– Jó lenne még is két kelevézt vinni magával, hogy ha az egyikkel elhibázza a fenevadat, kéznél legyen a másik.

– Nem hibázom én el; dehogy hibázom hiszen…

Majd kivakkantotta, hogy hiszen a piaczon az volt a főfő mesterfogása, mikor a dzsiriddel eltalálta a tánczoló kigyó fejét.

A férfiak komolyan biztatták, az asszonyságok pedig borzadoztak érte; a háta mögött pedig gúnyos torzképeket fintorgattak; mert hisz azt mindenki tudta, hogy a «Guszti», a kinek az elővezetését a báró elrendelte, nem valami vérmedve, sőt épen nem is medve, hanem holmi szilaj szamárcsikó, a melynek nagy medvebőrt húztak a testére: azt vezetik elő a peczérek, a nyakára kötött örvnél fogva, hosszú két lánczon. A fenevadnak álczázott szamárvemhe csunyául ficzánkol, bántja a fejére huzott medve-lárva, s a mint eleresztik az udvaron, fut egyenesen neki Jónás úrfinak, a két csörömpölő lánczczal, s a nagy toppants lábakkal.

– Jaj, most mindjárt széttépi! Szaladjon kegyelmed! sikolt a bárónő a tornácz erkélyéről alá. De Jónás úrfi sem rest: úgy röpíti az oldalába a vad szörnyetegnek azt az éles gerelyt, hogy a hegye a tulsó oldalán jön ki; s az árva szamárnak meg van az a dicsősége, hogy mint medve hal meg.

Hatalmas taps hangzik alá az erkélyről: bravo! bravo! kiáltozzák urak és asszonyságok. Jónás úrfi pedig ott áll a küzdtéren, büszke tekintettel s az elősiető heroldoknak ilyen kemény parancsot oszt nagy prosopopoeiával:

– Vigyétek a vadat! A bőrét hagyom a báró úrnak, a húsát a professor úrnak.

Bizony ártatlan szív nagylelküségéből származott ez a kegyosztás: de azért a rengeteg hahota, a mi erre odafenn az erkélyen támadt, bizonyítá, hogy Jónás úrfi megint valahová talált, a hová nem nézett; mert abban az időben a «Bärenhäuter» és az «Eselsfresser» volt a két leggonoszabb csúfnév, a mivel a német urak egymást boszantották; s ez most rajta maradt a bárón, meg a professoron.

A kegyelmes urak kezdtek gyanúpert támasztani, hogy talán még sem olyan ostoba ez a Jónás úrfi, mint a milyennek árulja magát.

A következő napokban uj tréfát csináltak vele: az etikett és táncz próbáit, a miknek mysteriumaiba professor Pumpernickel vezeté be az úrfit. Ez igen nehezen ment neki, sehogy sem tudott beleokulni.

Meglehet, hogy készakarva tette magát olyan ügyetlennek, jó fiú volt; látta, hogy milyen jót mulatnak az ő barátai a félszegségein, hadd nevessenek hát; de az is meg lehet, hogy nem volt jó fiú; hanem csak azért húzta az időt hosszabbra, hogy az alatt tanuljon annyit a németből, a mennyire szükség volt: egy-egy szót, igekötést, szóhajtást; aztán egy-egy mondatnak az összeállítását: a mi nem megy olyan könnyen. De meg kell neki tudni, hogy mit hozott az a postagalamb abban a levélben?

Minden próba sikerült már, csak még a vitézségé volt hátra. Erre nem igen akart ráállni Jónás úrfi. Hogy ő tréfából kiálljon professor Pumpernickellel a terem közepére, keztyűs kézzel, vivó sisakkal a fején s aztán életlen kardokkal püfölgessék egymást. Ebben nincs semmi vitézség. Nincs semmi halálveszedelem, csupa komédia. Nem szereti a komédiát!

– Soh’ sincs arra semmi szükség. Elég, ha én neki veselkedem, s elkiáltom magam: «rajta magyar!» Az én dolgom az, hogy odavágjak, az ellenségé az, hogy parirozzon.

Utoljára még sem tudott ellenállni a sok biztatásnak; a bárónő komolyan mondta neki, hogy ezt a próbát is le kell majd tennie az udvar előtt, a királyné szeme láttára, addig nem ütik báróvá; inkább elhitte s ráhagyta magát vétetni, hogy kiálljon a professorral szembe a vivó-terembe három «sétára», a hogy szokás.

Meister Pumpernickel pedig diplomás vivómester volt, a ki ritkította párját ebben a tudományban.

Annálfogva Jónás úrfi mind a két összemérkőzésnél gyalázatosan kudarczot vallott; a professor elkiáltá, hogy hol fogja őt megvágni: «Most a fejedet! Most a válladat! Most a czombodat!» Mindig megkapta. S mikor meg ő vágott a karddal, nagyokat, egész erővel, azokat mind szépen felfogta a mester, még csak a plastronját sem érte a kardja.

A körülállók nevették és gúnyolták.

Jónás úrfi nem vette tréfára a dolgot; mikor a harmadik összemérkőzésre került a sor, hirtelen elkapta a balkezével a professor előretolt kardját, s akkor aztán elkezdte azt püfölni kedvére, a hol érte, elől-hátul agyba-főbe: «most a fejedet, most a hátadat!» utoljára betörte neki a fejét a kardmarkolattal. Úgy vitték el meister Pumpernickelt vérbefagyva a küzdtérről.

– Ejh, Jónás úrfi, feddé a goromba viadort Feuerstein báró. Az ellenfél kardját elkapni banditafogás; ezt nem engedik meg a lovagiasság szabályai.

– Hát azt megengedik a lovagiasság szabályai, hogy valakit egy vivómesterrel állítsanak ki hadakozni?

Az urak megütődve néztek egymás szeme közé. Ez a félczigány aligha többet nem tud, mint a mennyit kellene neki tudni.

Meister Pumpernickelt ezzel szépen lerázta a nyakáról. Most már nem volt az a gallérjához varrva, hogy minden lépten-nyomon oktassa az etikett-szabályokra; egyszer valahára a maga ura lehetett.

Ennek pedig akkor vette legtöbb hasznát, mikor az esteli tivornya után, holtrészegnek tettetve magát (a vizes bortól) felvitték a szobájába s ezuttal nem találta ott hálótársul a jól helyben hagyott kóklert.

Az inasok, a kik felhozták, rázárták a szobát, hogy el ne szökhessen.

Ő azonban csak azt várta, hogy a hajnal pirkadni kezdjen, a midőn az egész kastély elcsendesül, úr és cseléd mind álomnak adja a fejét, – akkor előhúzta tarsolyából az imádságos könyvet. (Elébb imádkozott belőle: sejtette, hogy utána majd nem tud.) Azután elkezdte a könyv táblájára lemásolt levél szavait, azzal a tudománynyal, a mit a német grammatikából meg a kérdezősködésből szerzett, magyarra lefordítani, mondatokká alakítani.

Sikerült a penzum.

A levél ekként szólt fordításban:

«Kedves majmom! Most akadt elém valahára egy egészen nekünk való bolond, a ki feleségül akar venni. A Botsinkay örökös, a kit eddig czigányok neveltek. Soha jobb szamár még nem volt felnyergelve. De az apám azt a föltételt szabta eléje, hogy ha el akar venni, legyen elébb báróvá. A bolondom elkapta a maszlagot s fut vele te hozzád. Kérlek segítsd bele a hálóba. Neked sok összeköttetésed van az udvarnál. Ha ő czélt ér, mi is czélt érünk. Ha férjnél leszek, boldogságunknak semmi sem áll útjában többé. – Csókollak ezerszer. – A te vadrózsád.»

Jónás úrfi bölcsebb lett ettől a néhány sortól, mintha Paracelsus kövét találta volna meg.

Nem gondolkozott most már egyébről, mint arról, a miről a hal gondolkozik, mikor észreveszi, hogy hálóba került.

Nem volt türelme arra várni, hogy a kivülről bezárt ajtait kinyissák, nem marad ő itt addig.

A hálószobája a második emeleten volt. Hanem egy iharfának az ága közel ért az ablakához. Legfeljebb másfélöl lehetett a távolság. Mi az neki? Hányszor produkálta ő ezt a salto mortalét – egy osporáért! – Előre ledobálta a földre a kardját, tarsolyát, csizmáit s aztán a szoba hátuljából neki szaladva, egy ugrással fentermett az ablak párkányán, a másikkal kinn a levegőben; akkurátusan elkapta az iharfa ágát s onnan áthajította magát annak az alsó ágára, s mint a vadmacska, úgy kúszott le a derekán; nem marjult ki semmi porczikája.

Odalenn aztán felöltözött, felkötötte a kardját, felkereste az istállót. Ott is aludt valamennyi lovász részegen! Valamennyi úri paripát mind elvihette volna; de ő csak a magáét kereste: azt felkantározta, felnyergelte, s úgy elment a kastélyból, hogy senki sem tudta meg, merre szökött el?

Mikor aztán kiért a szabadba, neki vágott annak a sötétzöld határnak, a miből a botsinkai fényes toronytető ragyogva emelkedik ki, hirdetve, hogy nagy falu van ottan!

Szép világ. A hol még a templom tornya is hazudik!

Azt érezte magában, hogy ha most onnan a nádasból vagy egy báróság talál kijönni eléje, vagy egy szép menyasszony, hát azt ő – megeszi.

A KÉT EZÜST KANÁL HISTÓRIÁJA.

Botsinkay Jónásnak, a mint a faluba érkezett, ott kellett elmenni a Czafrinka háza előtt: az volt legszélrül.

Valami emberforma tömeg ott kuporgott a küszöbön. Biz az lehetett volna vadállat is; mert éppen úgy volt összegörnyedve, mint a vadmacska, mikor alszik: a feje a két térdére fektetve, s a két karja az arcza körül fonva, úgy hogy csak az egyik szem villogott elő a tömegből: a többit takarta a borzas haj.

A bizony Szaffi volt.

Jónás úrfi leszállt a lováról s odament.

– Hej Szaffi, itthon van az anyád?

A göngyöleg meg sem mozdult.

Ekkor Jónás úrfi gyöngéden megrugta; mire a guggoló alak egyszerre felriadt, mintha csak most térne eszéhez, s aztán széttekintett s egy kicsit mosolygott is: aztán megint csak összeroskadt, a haja visszahullt az arczába.

– Itthon van anyád?

– Nincsen.

– Mikor jön meg?

– Soha sem.

– Hát hova ment?

– A pokolba.

– Hogyan ment oda?

– Megégették.

– Kicsoda?

– Az urak.

– De hát miért?

– Azért, mert boszorkány volt.

– Hisz az igaz. De hát ki adhatta fel? Hisz itt nincs biró.

– A pap. A mint te elmentél innen, másnap rajtunk rontott s azt követelte, hogy azt a két ezüst kanalat, a mit te elloptál az ő asztaláról, adjuk elő; mert bizonyosan nálunk dugtad el. Mi nem tudtunk felőle semmit. Akkor aztán utánad küldte a sekrestyés fiút, hogy keressen fel, a hol talál, követelje tőled vissza az ezüst kanalakat, te a fiút jól megverted, kikergetted. Akkor a plébános haragjában felment Temesvárra, panaszt tett a törvénynél; pandurokat hozott ki: a Czafrinka czigányasszonyt vasra verték, elvitték; akkor aztán megvallott mindent, boszorkány volt, kapitány volt: ördögökkel szövetkezett; hanem a két ezüst kanálról még sem vallott semmit. Akkor aztán máglyára, borsószalmára tették, megégették.

– Te! Szaffi! Álmodban beszélsz most? vagy bolondság van rajtad?

Erre a szóra felemelkedett a leány a földről, s két kezét szétterjesztve az ég felé, s nagy sötét szemeit látásra meresztve, egy olyan sikoltó hangot hallatott, melytől minden érző ideg összerezzent; a leánynak minden tagja vonaglott, reszketett, keble fuldoklott a megszakadásig; s akkor egyszerre arczczal a földre vágta magát s elkezdett orditozva zokogni: «óh anyám, édes jó anyám! egyetlen szerelmes drágaságom!»

Jónás megszánta, s fölemelte a karjaiba.

A leány arcza nedves volt a könytől. Jónás megtörülte azt a patyolat kendőjével.

– No ne sirj, ne jajgass!

– Mikor senkim sincs már ezen a világon! Mért nem égettek meg engem is vele, hogy együtt mehettem volna, nem bánom én, oda a pokolba! Hiszen úgy kértem az urakat, hogy égessenek meg engem is vele; mert én is boszorkány vagyok; de nekem nem hitték el. Azt mondták, hazajöjjek; el ne kóboroljak, mert ha felpróbálom ásni a vesztőhely alul a boszorkány-anyám hamvait, a hová azt egy vasládában elásták, hát lenyirják a hajamat s a piaczon kiseprűznek. Óh drága jó anyám: csak veled lehetnék a pokolban, nem bánnám! Csak tudnám, hogy merre van az útja?

Jónás úrfi megczirógatta a leány fejét.

– Dehogy mégy te a pokolba.

– De oda akarok menni, a hol az anyám van!

– Nem mégy oda! Hallgass rám. Ne kinlódj. Úgy is az én hibám volt, hogy az anyádat elpusztították. Hát én elveszlek feleségül, Szaffi.

A leány összerázkódott e szóra. Megijedt. Rémülten tekinte Jónás arczába, s hogy az gyöngéden magához vonta őt: valami nemes fájdalom látszott az arczvonásain; eltolta az ifjút magától, s suttogva rebegé:

– Miért csúfol ki engem, szegény árva leányt?

– Isten úgy tartson, a hogy egyenesen szólok. El akarlak venni. Feleségem leszel. Utálom az úri frajokat! Téged választalak, borzas czigányleányt, neked adom a kezemet, ezt az üres kezet; de a tied lesz az akkor is, mikor gyémánttal lesz tele. Te vagy az én párom: te illesz én hozzám. Az Isten is egymásnak teremtett bennünket: csúfságra született két futó bolondot, föld terhét, nép szennyét! Szeressük egymást Szaffi!

A leány most újra rákezdé a sirást; de az őrületes kaczajjal vegyült már; végtül-végig csókolta az ifjat, kezdte a lábánál, végzé a két kezén; tépte és harapta.

– No hát ne bolondulj! Ne törd ki az ujjam! Ne tépd a hajamat. Gyere velem mindjárt, megyünk a pap elé, adjon bennünket össze. No eredj, húzz csizmát. Ha nincs, itt az enyém, húzd fel ezt, én majd mezítláb megyek melletted; te meg a lovamon ülsz, a hogy a czigányleányt szokták esküvőre vinni.

Hajh, milyen kaczagás hangzott végig azon az üres utczán! A czigány-báró viszi a czigány-princzeszt az esküvőre!

A pap ugyan nagyot bámult, mikor ez a furcsa pár megjelent előtte.

– Hát te mit akarsz itt megint? förmedt rá Jónásra.

– Feleségül akarom venni ezt a tisztes hajadont itt. Azért jöttem, hogy adj bennünket össze.

– No iszen megtalálta hát zsák a foltját, eczetes korsó a dugóját.

– Ahhoz neked semmi közöd. Megfizetek az esketésért. «Hogy adod? mesd el!»

– Óh te pogány hájfej! Majd az csak úgy megy: hogy adod? mesd el! Hol a keresztelő leveletek? Hát a dispensatio? hát a dimissorialis?

– Mind megfizetek érte.

– De mielőtt megfizetnél, elébb arra felelj, hová vitted a két ezüst kanalamat?

– Miféle két ezüst kanaladat?

– Mifélét? A miket eldugtál, mikor itten megvendégeltelek.

– Ki mondja azt?

– A hugom. Ő látta.

– A hugod? Hisz az néma.

– Csoda történt vele. Megszólalt. A törvényszék előtt is bizonyította.

– Hát már biró elejbe is vitted a panaszodat? Nem sajnáltad a te hajdani patronusod fiának a nevét beszennyezni?

– A patronus fia ne lopjon ezüst kanalat. A hugom látta, mikor az asztalról elvetted, a kabátod újjába csúsztattad.

– Azt jól látta a hugod, hogy elvettem a két kanalat az asztalról; de én nem vittem ki a házból a kanalaidat. Itt vannak. Miért nem kerestétek?

– Mindenütt kerestük; sehol sem találtuk.

– Mindenütt kerestétek? No hát gyere velem, majd én megmutatom neked, hová vannak rejtve?

Azzal bevezette a papot a benyíló szobába; felhajtotta az ágy terítőjét: ott volt a két ezüst kanál.

– Látod, te képmutató! Ezelőtt két héttel, mikor nálad voltam, én nekem azt mondtad: «nem adhatok szállást, nincs több egy ágyamnál», s ime tanubizonysága ez a két kanál, a mit mindenütt kerestettél; miattuk egy szegény ártatlan lelket halálra kinoztattál, pokolra küldettél, hogy két hét óta nem aludtál ebben az ágyadban! Csak ezt akartam megtudni. Már most én azonnal felmegyek Temesvárra a biró elé, s elmondom neki, hogy hol voltak a kanalaid. Azután elmegyek Pécsre a püspökhöz, annak is elmondom. Én ennek az ekklézsiának patronusa vagyok; kérek ide magamnak más papot: olyant, a ki a szegény embert nem kergeti ki a házból.

A pap kegyetlenül meg volt akadva. Ebbe a kelepczébe bizony bele esett.

– No fiam, csak ne hebehurgyáskodj. Ez a dolog el van temetve. Pax vobiscum! Tudod, hogy pappal összeveszni nem jó. «Megemlegeted a napot, melyen bántottad a papot!»