Kalme ott hagyta Tamást a cziprusbokroktól rejtve s hölgyeivel együtt visszavonult a palotába, énekszó, lant, koboz elhangzott. Tamás visszafeküdt a kas alá s bevárta csendesen, míg az eunuchok őrjárata előjött, kinyitogatni a kertajtókat, hogy a kertészek, bosztandsik és izoglánok újra bejöhessenek. Mikor a bosztandsi basi előkerült, már ott találta a virágágyak között Tamást, gereblyézve.
– Csak látszik, hogy legszorgalmasabb valamennyi között az én Tamás szolgám.
Másnap kora hajnalban lejött a murza az abdesztán mosakodást végezni a kerti köskbe.
Tamás ott kapargatta a körtefák derekáról a tarjagot, s vizsga figyelemmel nézte a murza orczáját.
Hiszen tanulmányozásra méltó pofa is volt az: széles és lapos, nagy, kiülő ökörszemekkel, a mik egymáshoz igen közel állottak, a közbeeső orr azonban olyan pisze volt, hogy annál fogva ugyan nem lehetett volna őt vezetni. Ennélfogva aztán a szájának sokkal több hely jutott, mint a mennyi a szépségre megkivántatik, s hozzájárult még az a hiányosság, hogy a széles ajkon alig berzengett itt-amott öt hat szál bajusz, mint a kandurnál.
Azután, ahogy minden ilyen óriásnál szokott lenni, az érző idegei olyan lomhák voltak, hogy amíg a szemeivel valamit meglátott, nagy idő telt bele, hogy az arra támadt érzés az arczvonásaiban kifejezze magát, s az is olyan finta kifejezés lett, hogy a ránézőnek nehéz volt kitalálni, vajjon haragjában agyarkodik-e az most, vagy örömében vigyorog?
– Ki karczolta ezt ide a falra? ordítá Buzdurgán az ott kapargáló Tamásra, amint elébb a szemeivel megbámulta apróra a kacskaringós cserkesz írást, s aztán széthuzta a száját, fogait kivicsorítva (ki tudja, mosolygás-e ez nála, vagy emberevési szándék?)
Tamásnak bizony megrezzent az ina erre az ordításra.
– No csak ne szepegj! mondá neki Buzdurgán. Hiszen csak suttogtam most! Mászsz közelebb! Ki írta ezt ide a falra?
S a szemei keresztbe álltak, s a fogai csattogtak hozzá.
S hogy a rabszolga nem sietett elég gyorsan, kinyujtá eléje hosszú kezét s megfogta az orrát, annálfogva húzta közelebb.
– Milyen nagy orra van a czudarnak! Olyan mint egy vaddisznónak az orra.
Buzdurgánnak elég oka volt, hogy irigy legyen rá.
– No hát beleverjem az orrodat ebbe az írásba? Látod? vagy nem látod? Ki írta ezt ide?
Tamásnak eszébe jutott a kadina mondása: «ha van bátorságod, megteszed». De hát hogy ne volna.
Már is magasra emelte az orrát.
– Én írtam azt oda.
Erre a szóra Buzdurgán a két térdére tette a két tenyerét, így görbíté alá a hátát, hogy a nagy pofájával egyenesen szembe nézhesse Damokos Tamást.
– Te írtad ezt? Te magad? Nem hazudsz? Hát le tudnád ezt még egyszer írni?
– Le biz én.
Azzal Tamás fogta a kaparó-vasát s annak a hegyével rendén leírta az egész sort az út porondjába. Éleseszű volt: bár nem is értette a mčhdrul írást, amit egyszer leírt, azt el nem felejtette.
Erre Buzdurgán murza akkorára feltátotta a két sor fogát, olyat ordított mellé, s úgy terjeszté ki a két karját, hogy Damokos Tamás most már csakugyan azt hitte, hogy meg akarja őt enni.
Ő pedig, a milyen gyors volt, mint a párducz, hátraszökkent, s kirántva kebléből azt a görbe kést, marokra fogta azt, s azt mondá a murzának:
– Meg ne gyalázz! mert elébb ezzel a késsel elvágom a torkomat.
Buzdurgán előbb megbámulta a görbe kést, s miután meggyőződött róla, hogy az csakugyan görbe kés, egyszerre rémületre hosszabbodott arczczal kiáltá, reszketőssé vált hangon Tamásra:
– Jaj fiam! el ne vágd a nyakadat azzal a késsel! Nem akartalak én bántani: csak meg akartalak ölelni. Ne félj tőlem, édeském, fiacskám. Kaftánt adok, salavárit adok, selyembe takargatlak, lépes mézzel etetlek, csak el ne öld magadat. Fiammá fogadlak, gyaloghintóban járatlak: olyan jó dolgod lesz nálam, hogy az édes anyádnál sem volt jobb. Ne bolondozz azzal a bicsakkal.
– No hát! mondá Tamás daczosan; mit akarsz hát velem?
– Megmondom egy szóval. Valamennyi rabszolgám közt legelsővé teszlek. Te parancsolsz valamennyinek, teneked meg senki. Akkor dolgozol, a mikor akarsz. Mindent tehetsz, csak el nem szökhetsz. Kapsz tőlem külön házat, a miben lakhatol; a hányszor ebédelni akarsz, csak küldj a szakácshoz! mit iszol? hozasd! Ha feleségre van szükséged, csak annyit mondj, hány kell? Még fizetést is adok, s azt, ha akarod, haza küldheted az atyádfiainak. Olyan jó dolgod lesz nálam, hogy soha többet a rongyos pereputtyaidhoz vissza nem kivánkozol.
– De hát most mégis szeretném tudni, hogy mivel szolgáltam én rá erre a nagy dicsőségre?
– Megérted fiam azonnal: csak nyisd ki a füledet és csukd be a bicsakodat. Ülj le ide mellém a fübe. Vigyázz, hogy meg ne csipjen a hangya. Hát azt tudod úgy-e, hogy én nekem van a leghiresebb bőrgyáram a világon. Az én bivalybőrömből készitik a pánczélokat, az én marokinomat viszik fejedelmi palotákba a frankok és egyéb gyaurok birodalmaiba, a kik lábas székeken ülnek, s a könyveiket beköttetik, épen úgy, mint az igazhivők templomaiba, a hol azokat szőnyegek gyanánt leterítik; az én korbácsaim osztják az igazságot a jeges tengertől elkezdve a Verestengerig; az én bagariámmal gázolja keresztül a csikorgó telet a moszkó, meg a polyák; az én szattyánomat viselik a törökök papucsnak, az én kordoványomat a magyarok sarunak. – És ezért mégsem az én hirem a legnagyobb a világon: nem a «buzdurgán» név a legragyogóbb a bőrök között; mert van a csecsenczek közt egy bőrgyáros, a ki azokat a hires övöket és tüszőket készíti, a mik drágábbak az aranynál. Ez veszi el előlem az erzerumi vásárt, a hol az örmények, cserkeszek, oszszetek, mind csak az ő portékáját veszik. S miben áll a titka? Abban, hogy az ő bőreire ilyen szép kacskaringós irásban vannak aranynyal ezüsttel rajzolva, sajtolva alkoránból vett szép mondások. Csak ezért keresik őket olyan nagyon. – Csináltam volna én ezt már régen utánuk; de nem tudtam szert tenni olyan rabszolgára, a ki irni tudja a mčhdruli ákombákot. Magam vittem annyira, hogy el tudom olvasni, de az olvasás meg az irás közt tudod jól, olyan nagy a távolság, mint a földön lépegetés, meg az égben repdesés közt. A gólya is lépeget a földön, mint én; de én nem tudok úgy repülni, mint ő. S hamarább meg tudnám azt tenni, hogy a két öklömmel ennek a pálmafának a derekából ilyen ákombákot csavarintsak, mint hogy egy nádszár hasított orrával betüt kanyarítsak belőle. S ezek a murtizigátorok, a kik ezt az irást tudják, olyan kutyahitüek, hogy a mint egyet közülük a harczban vagy éjjeli megtámadásban elfogdosunk, mielőtt a lánczot kezére tehetnők, kirántja a görbe kését s elvágja vele a nyakát s azzal porba esett a pecsenyém. – Értheted már most, édes fiacskám, hogy milyen nagyon szeretlek én téged, azért, hogy el nem vágtad a nyakadat. Te tudod a mčhdruli irást! Úgy-e bár, ezt tinálatok székelyeknél a medreszekben tanítják.
Tamás ráhagyta, hogy igenis: ott tanulta ő ezt a fehérvári fő-medreszben.
– Hát most te fogod nekem ezt az én irhabőreimre írni! Hahaha! majd meglátod, hogy kiszorítjuk vele a csecsenczeket az erzerumi vásárból? Micsoda? Még Bagdadból is! De még Aleppóból is.
(Jól van, jól; gondolá magában Damokos Tamás; de majd mikor kisül, hogy nem tudok többet annál az egy mondásnál az egész mčhdruli alkoránból, azt is csak úgy tudom, mint a tyuk az ábéczét!)
Hanem hát már benne volt. Uszni kellett. Hadd lássuk, mi lesz belőle?
Buzdurgán pedig nem tréfált: rögtön futtatá az izoglánjait a kastélyba, hogy hozzanak a számára pompás öltözeteket s nagy rimánkodásába került Tamásnak, hogy azt a grácziát elengedjék neki, a mi együtt jár a turbánviseléssel: tudniillik, hogy a berberbasi simára leborotválja a koponyáját; jó lesz az így is.
Hanem egy különös kegyelmet kért a murzától, mikor a czifra ruhákat ráadták, a mi csupa prém és paszománt volt.
– Nem bánom: napestig kész vagyok a te bőrödre arany mondásokat festeni; hanem azután engedd meg, hogy este megint kijöhessek a kertbe dolgozni. Ez a munka én nekem a gyönyörűségem.
De még meg is dicsérte ezért a kivánságért a murza.
– Ember vagy fiam! Ilyen szolga kellene nekem sok. Látjátok ti többi kutyafülüek! Ez nem azt cselekszi, a mit ti, hogy a mint a muezzin estét ordít, rögtön abba hagyjátok a dolgot; hanem a mikor az egyik munkájába belefárad, akkor pihenésül a másikat veszi elő; estig betüket ír a szakmányban, este gyönyörüségből neki áll kapálni. Ne félj, fiam, megjutalmazlak. Te fogod jövendőben a vétkes, tunya rabszolgáknak a talpára leszámlálni a botokat.
Tamás köszönte szépen ezt a szivességet: nem kiván belőle.
– Nem kivánod? Pedig én azt gondoltam, hogy ez a legnagyobb gyönyörüség a világon.
Buzdurgán felvezette a maga kitüntetett rabszolgáját a kastély udvarára.
A nagy négyszögü tér, a mit a palota négy szárnya képezett, olyan tisztára volt gereblyézve, s behintve fehér poronddal, hogy azon még csak egy füszál sem volt látható; – a középső napkelet felé fordult részén volt a széles lépcsőzet, a min a palotába fel lehetett járni, s ennek a tornáczából indult ki a földszinten körülfutó folyosó, a melyen folyvást járkáltak alá s fel az eunuch őrök, kivont kardokkal. Mert azokon a vasajtókon belül, a mik e folyosókról nyilnak, dolgoznak azon a munkán, a mi Buzdurgánnak legféltettebb titka: a drága bőrök aranyozásán, virágokkal és betükkel itt festik azokat tele. Ezt a tudományt őrizni kell, nehogy megszökjék vele valaki. Azért is rendelte ide azokat a műhelyeket a murza, a saját palotájába, hogy hármas zár alatt legyenek s mindig az ő szeme előtt.
Olyan alacsonyak is a zárkák ajtajai, hogy közönséges embernek is le kell bukni, mikor rajtuk belép, maga Buzdurgán pedig épen csak négykézláb teheti látogatását, s mivel nem illenék, hogy ő fejet hajtson a rabszolgái előtt, annálfogva háttal szokott hozzájuk bemászni.
Damokos Tamást itt átszolgáltatá a felügyelő timárbasinak, lelkére kötve, hogy ezt a rabot nagyon megbecsülje, mert ez drága kincs.
Itt azután megtaníták Tamást, hogyan kell ecsettel a bőrre festeni az arany czikornyákat, aztán miféle tompa vésőkkel és fakalapácsokkal kell azokat úgy körülveregetni, hogy kidomborodjanak. Tamás egész nap ezt mívelte.
Este felé kezdte érteni, hogy miért vásárol a csizmadia szőlőt, mihelyt egy kis pénzhez juthat. Rettenetes dolog az, hogy az ember egész nap az előtte fekvő bőrt ütögesse kalapácscsal. Ennél sokkal kellemesebb a kertben kapálni.
Azonban hát ezért a munkáért jó ebédet adnak: piláfot, szultánkenyeret, sorbetet is hozzá; a kadinának talán mégis jó szándéka volt, mikor erre feleszelte. Hátha ez lesz a kiszabadulásának az eszköze?
A mint egyszer a mesterségbe beleokult: próbának oda tettek eléje egy övnek hasított bőrt, hogy cselekedje rá azt a mčhdruli mondást.
Ez nem ment olyan könnyen, mint az arabeszkek munkája; mert csupa kacskaringókból állnak a betük; de estig mégis csak elkészült meglehetős sikerrel.
Erre, a mint a muezzin a napot elbucsuztatta, bejött a mühelybe a murza.
Mikor az elkészített övet meglátta, nyalábra kapta Tamásnak a fejét s olyat csókolt az orczájára, hogy az majd megsüketült bele.
– Hiszen ezt gyönyörűen megcselekedted. Hohó! Hiszen ezzel mind leverjük az erzerumi vásáron a csecsenczeket. – Nagyon jól van fiam! Holnap mindjárt csinálj egy másikat, másféle szép mondással az alkoránból.
(Másfélével ám! gondolá Tamás. Ha tudnék másfélét! De ebből az egyből áll az egész tudományom a pogány szentirásból.)
– Nem, uram, ez még tökéletlen munka, kifogásolá a dolgot ravaszul. Nem vagyok vele megelégedve: kell hozzá egy néhány hét, a míg a kezem úgy belegyakorlódik, hogy olyan szépen megcsináljam, mint a milyen a mustrája.
– A mustrája? kérdezé a murza, s tátva feledte a száját bámultában. Hát hol láttad te ennek a mustráját?
Tamás csak most vette észre, hogy majd elszólta magát. Hanem aztán helyreüté a dolgot. Tudta, hogy hitetlenek ellenében a hazudás nem vétek.
– Hát biz én azt a fehérvári collégiumban, a muzeumban láttam.
Buzdurgán murza nagyot csóvált a hordónyi nagy fején.
– No, mihelyt betörünk megint Erdélybe, meglátogatom azt a fehérvári nagymedreszt. De ott találjam ennek az övnek a mustráját! Mert ilyen öve csak az én feleségemnek van, a kadinának, s azt is a patyolat öltönye alatt viseli, hogy senki sem láthatja rajtam kivül. S ilyen öve van neki huszonnyolcz: a hold minden napjára más-más.
A murza nagyot fujt.
Tán csak nem fogott neszt?
Azt mondják a czethalról (a ki igen nagy állat), hogy ha annak a farkába beleütik a szigonyt, kell neki öt percz, a míg az értesítő ideg egész a fejéig küldi a tudósítást, hogy sebet kapott odahátul s aztán megint másik öt percz, a míg az agyából az intézkedő ideg visszaküldi az utasítást, hogy csapjon maga körül a farkával. – Ilyen czethal volt a szárazföldön a murza: a döfést megkapta a szigonynyal, de kell neki rá egy hónap, a míg féltékenynyé lesz miatta.
– No hát eredj most a kertbe kapálni.
Tamás lerakta a czifra ruhát, felvette a kertész-gunyát s kiment kapálni a kertbe.
A többi rabszolgák már akkor mind kitakarodtak onnan.
A mint Tamás a nagy vízmedenczéhez ért, a hol azt a furcsa álmot, meg azt a még furcsább valóságot látta, eszébe jutott, hogy megvizsgálja a muzapálmának azt az új hajtású levelét, vajjon nincs-e még ott a kadinának az öve, a mit tegnap odarejtett. A mint lenyult a levélgöngyöleg mélyébe, bizony a kezébe akadt a bőröv. Tehát nem jött el érte a kadina. Ebből baj lesz; mert a murza keresni fogja nála azt a bizonyos övet.
Hát a mint kihuzza azt és megnézi, akkor látja, hogy az egy egészen másszinű öv: a tegnapi karmazsinszinű volt, ez pedig égszinkék. Aztán a cziframondás is egészen más betükből van összerakva rajta.
Tamás erre letört egy agavelevelet, annak a héjára felkarczolta a tövises hegyével az egész cziframondást a kék övről, ezt azután nagy hamar visszarejté a muzapálma hajtásába; s aztán az agaveleveléről mindaddig rajzolgatta a porondba a czikornyákat, míg könyvnélkül megtanulta; mikor a murza reggel lejött a mosakodásra a köskbe, már akkor ott gereblyélgetett Tamás megint. Innen aztán együtt tért vissza ismét a murzával a kastélyba a festőmühelybe.
Ezuttal a tegnap betanult verset készítette ki egy darab ujdonat égszinkék marokinra ezüsttel.
Mikor a murza este bejött, s meglátta a kész munkát, majd a gerendába ütötte a fejét meghókonyodtában.
– Te! Damokos Tamás! Ennek a mustráját is a fehérvári nagy medreszben találtad?
– Ott biz én. Van ott a muzeumban ilyen huszonnyolcz; a hold minden napjára más-más.
– No! Ne lássam addig a mekkai kaábát, a míg a fehérvári nagy medreszt meg nem látogatom.
(«Én is ott leszek akkor!» mondá magában Damokos Tamás, elfelejtkezve rab voltáról.)
HOGY HOZZÁK TÁNCZBA A TÖRÖKÖT?
Hát ha csak felét megálmodta is Ilka asszony ezeknek a krimiai állapotoknak, akkor bizony (valljuk meg az igazat) elég oka volt neki siettetni a jó Damokos Tamásnak minél elébb való kiváltatását a keserves fogságból; mert nem tréfa dolog az, hogy igazhitű keresztyén ember minden nap pogány alkorán mondásokat másolgasson mčhdruli irásban olyan mustra után, a mit a tatár murza legszebbik felesége rejtett helyen visel.
Sürgette is Ilka asszony a kiváltás dolgát, de az csak nem akart előre menni. Mintha valami titkos kéz, mihelyt meg van kötve a csomó, untalan eloldozgatná azt.
Egyszer aztán azt mondá Boldizsár bá Ilka asszonynak:
– No drága gyémántom, most már magam megyek fel Gyulafehévárra. Irj két levelet: az egyiket Akmet bégnek, a szultán tihajájának, a másikat meg Apor István uramnak, a te tutorodnak. A tihajának csak azt ird, a mit már máskor, hogy te bizonyosan tudod, szultán ő felsége, kinek Allah nyujtsa meg az árnyékát, azt rendelte, hogy a kapitányok rabváltsága kétezer arany legyen; ez készen is van nálad, azonnal elküldöd Perekopba, mihelyt Damokos Tamást oda kihozzák, oltalom-leveleket adván neki is, meg nekünk is, a kik a pénzt odavisszük. Több pénzed nincs, nem is szerezhetsz. Ennyi azonban készen áll.
Ilka asszony még hozzá akarta tenni, hogy odaadja bizony minden ékességeit, aranyát ezüstjét, marháit azon felül, de Boldizsár bá csak azt mondta, hogy «ne kinálj te neki egy batkával se többet, meglátod, hogy utána kap, esze nélkül, csak én beszéljek vele».
Mikor ez a levél készen volt, akkor azt mondá Ilkának:
– No már most édes ragyogó csillagom: irj egy másik levelet a te tutorodnak, Apor István uram ő kegyelmének is. Ezt majd én dictálom. Kezd el: «Kedves, egyetlenegy szeretett Pistukám!»
Ilka asszony földhöz csapta azonban a tollat, hogy a hegyével állt meg a padlóban.
– De már ilyen megszólítást csak nem irok ő kegyelmének!
– Jaj, édes tubavirágszálam: te csak a füleddel hallgasd, a mit én diktálok, de eszedben ne tartsd meg. Jaj de szeretem ezt a felgerjedésedet látni! Ha ezt Tamás látná, megenne örömében. De hát csak irjad te, a hogy én mondom. Én tudom, hogy miből lesz a gáliczkő? Megállj, majd új calamust csinálok, szép fáin irást tégy, a hogy az asszony-ember a szerelmesének küld érzékeny izenetet. De tán jobb is lesz, ha én magam elébb leirom azt a levelet; te aztán magadban lekópizálod; mert azt már látom, hogy ha fennhangon dictálom, megég az arczod a szégyennek miatta.
Tehát elkészíté Boldizsár bá papiroson a levelet, a mi eképen szólt:
«Hála az egeknek, hogy a mennybéli gondviselés ismét utat és módot nyitott a számomra, hogy valahára egymásé lehessünk. Az én uramat, a kihez a meghalt fejedelem erőszakosan kényszerített hozzámennem, de a kivel soha egy örömnapja nem volt életemnek, ellenben éjjelem-nappalom rosszabb vala a purgatoriumnál, elfogta a tatár. Mi nekünk kettőnknek ezzel nagy örömet szerzett. A mostani fejedelem bölcs akarata kegyelmedet rendelte el, hogy Damokos Tamás fogsága alatt az én tutorom legyen s a váramban lakjék. Ezzel csak a mi kölcsönös vágyódásunk érte el legkivánatosabb beteljesülését. Rettegek azonban azon gondolattól, hogy ha netalán a Damokos Tamás kiszabadulása által ezen mi édes boldogságunk megzavartatnék. Ő ha megtudna valamit, engemet talán még meg is ölne. Azért kérem kegyelmedet, vigye úgy az alkudozást a váltságdíj iránt a szultán tihajájával, hogy sohase legyen belőle valóság. Mert ha esztendő egy nap elmulik Damokos Tamás elfogatása után, akkor az erdélyi törvények szerint a rab felesége elválasztatik tőle és bátran férjhez mehet. És így ilyenformán végre mi is egymásé lehetünk. Azért csak kérem igen szépen kegyelmedet, tartsa a tihaját mindenféle szép kifogásokkal, hogy esztendő egy napig megállapodásra ne jussanak. Akkor aztán beszéljen Damokos Tamással más, nem én. Mert a lelkem fáj miatta, ha ránézek azokra a genge kétezer körmöczi aranyakra, a kiket a bolond fővel rabságba szaladt vétektarisznya Damokos Tamásért kellene tatár fogára adnunk, holott mennyivel jobban eltudnók ezt mi a magunk örömére költeni! Milyen szép kamukabársony mentét, dolmányt tudnék én varratni kegyelmednek, tarka skófiummal! Milyen jó tokaji négy puttonyos aszuval traktálnám kegyelmedet, ha ez a pénz nekem megmaradna! Azért csak okosan bánjék el kegyelmed a tihajával, hogy ő rajta muljék el a kiváltás, ne mirajtunk. Addig is csókolom kegyelmednek a két piros orczáját százszor meg ezerszer igaz szeretettel.»
– No hallja kegyelmed, Boldizsár bátyám uram, mondá Ilka asszony, mikor ezt a levelet lemásolva, pennáját kiverte az asztal széléhez, ha a miatyánkot, hiszekegyet és az üdvözletet visszájáról kellett volna elmondanom, (a hogy a gonosz boszorkányok cselekszik), nem került volna annyi lelki kinomba, mint ezeket a sorokat magam kezével leirni. Azonban az utolsó két sort nem is irtam ám le.
– De pedig azt is odaird, galambszálam! Mert együtt jó az, mint a csúz, meg a fogfájás. A nélkül nem valóságos ez a levél.
– De hogy irjam én le azt a szót «csókollak» egy idegen férfinak?
– Hiszen ne félj, soha sem kerül ez a levél Apor István uram kezeibe: sőt inkább visszahozom én ezt te neked, mihelyt elkészült vele a gáliczkő s akkor a tűzbe dobhatod.
– De én azt hiszem, hogy még a tintának is veressé kell válnia, mikor ilyen fertelmes mondást leir vele a toll…
– Ne féltsd te azt a tintát, angyalkám. Magam csináltam azt; nem veresedik az meg száz esztendő mulva sem, mert gumi arabikum van benne. Csak te rajzold oda még azt a két sort is szépen.
– No hát kegyelmednek a lelke rajta. De én tudom, hogy ha ebből valami bolondság lesz: hát én felhajtom ezt az egész kalamáris tintát s úgy ölöm el magamat.
– No csak ne tarts semmitől: minden bajt én vállalok magamra. Most pedig irasd fel az iródeákoddal erre a két kopertára a két urnak a titulusait: Akmet bégét magyarul; Apor István uramét pediglen deákul. Ez már ne legyen a te kezedírása.
Mikor aztán megkapta Czirjék a két levélborítékot, akkor egészen szépen megcserélte a leveleket, s az Akmet bégnek czímzett borítékba csúsztatta bele az Apor Istvánhoz irottat, ennek a borítékjába pedig az Akmet béghez szólót. Így pecsételte le mind a kettőt Ilka asszony pecsétnyomós gyűrűjével.
– Meglátod, hogy gáliczkő lesz ebből.
Boldizsár bá aztán azt tette, hogy kurtára nyirta a bajuszát, székely zekét, harisnyát, tört bőr-sarut öltött magára; nyakába akasztott egy zsiros szeredást, kölcsön kérte a legszélesebb karimájú viseltes kalapot az öreg gazdától s úgy ment fel gyalog Gyulafehérvárra, ott fűtől-fától kérdezősködött, hogy hol kapni itt meg a török basát? merre az a palota? Pedig jobban ismerte ott a járást, mint maga a bakter. Úgy tett, mintha nem tudna más nyelven, mint székelyül s a palota előtt strázsáló szász gárdistákat úgy agyba-főbe csókolgatta, hogy azok alig tudták a csákóikat helyreigazítani utána. Itt is kapott egy hátbaütést, ott is egyet, míg a sok hátbaütéssel végre csakugyan bebukott Akmet béghez; ugyan őrizve a kalapját a két kezével, hogy el ne maradjon tőle valahol.
– Hát kied az az Akmet basa? kérdé bebotorkázva.
A tihaja kicsiny, czingár emberke volt, sovány képű görögbe ójtott arabs.
– Látod; buksi!
– Aújnye! Nálunk mind azt mondják, hogy «török basa, nagy a hasa»; hogy maradt kied ilyen keszeg?
– Ne ugass, hanem beszélj, mit hoztál?
– Ejnye no. Soha sem láttam én még eleveny török basát: hadd nézzem ki elébb jól magamat, hogy elmondhassam odahaza a nagyasszonyomnak, miféle csudát láttam.
– Hát már nincs náladnál okosabb ember a Székelyföldön, te góbé, hogy téged küldtek ide?
– Van biz ottan, hanem azt okosabb helyre küldik.
– No hát ki küldött? mondd el.
– Hát ki küldött volna? Csak nem vetyegtem ide magamtul, mint egy goromba? Csak nem is a Herkópáter küldött. De meg nem is a vörös gárgyán küldött. Sem pedig a tarka Jeezus nem küldött kiedhez engemet talántán, vagy mi?
– Ördög bujjék a kelepelő nyelvedbe! Add ki már, hogy ki küldött?
– Hát nám mondom, hogy a nagyasszonyom küldött?
– Ki az a te nagyasszonyod?
– Ne te né! Hogy teszi kied magát, mintha nem tudná, hogy ki az én nagyasszonyom? Hiszen ahajt küld kiednek egy paksamétát tülem, hát csak tudni kell kiednek, hogy ki irja ezt az instancziát?
– Óh te külüfejű! Már hogy tudnám, hogy ki írja hozzám a levelet, a míg fel nem bontom. Adsza a levelet.
– Hm. Nem addig van ám az! Mert hát két paksamétát hozék. Az egyiket az Están urnak hozám. Aztán a jobbikat a jobbik csizmám szárába dugám, a balabbikat meg a balcsizmám szárába dugám, s már most nem tudom, hogy melyik légyen a bal, melyik a jobb!
– Óh, hogy a ménkő csapogasson a két füled közé! hát nem tudsz olvasni?
– Hiszen ha olvasni tudnék, nem járnék gyalog, hanem beállnék püspöknek: hat lovon járnék.
– Add ide azt a két levelet! Majd megmondom én, hogy melyik szól nekem?
Czirjék nagy küzködéssel előkereste a két levelet a két csizmaszárból. Biz az nagyon egyforma volt mind a kettő: az ember megtéveszthette.
– De aztán ne a jobbikat vegye el kied magának.
Akmet bég kikapta a neki czímzett levelet Boldizsár kezéből, a ki egészen odaállt az orra elé.
– Jól van! Most állj oda az ajtóhoz és meg ne mozdulj! Befogd a szádat: ne fújd rám a foghagymás kolbásznak a szagát.
– Aújnya! Kied talán próféta epret evett, hogy még azt is kitalálja, hogy mit evett a székely ma?
És aztán a legegyügyűbb pofával támaszkodék neki az ajtófélnek s az egyik szemét be is húnyta, csak a másikkal sandított a törökre, hogy mit fog az most mindjárt mívelni, ha azt a levelet (a mi nem neki van írva) elolvassa.
Akmet bég a diványon ült akkor, a midőn a levelet felbontotta, a két lábát törökösen maga alá szedve. A mint elkezdte a levelet olvasni, egyszerre csak kirugta maga alul az egyik lábát, a mint tovább ment, menmeg a másikat; aztán az öklével taszította meg a levegőt, ahajt talpra ugrott; az egyik lábát felkapta a másik után s nagyokat dobbantott, hol a fejéhez kapott, hol a térdére ütött: az ábrázatjának a cserszine csokoládészinüre vált; elkezdett toporzékolni dühében. – Boldizsár csak nézte ezt nagy delectátióval, s aztán mikor látta, hogy nagyon ugrál a török, elővette a zeke ujjából a tilinkóját s elkezdett rajta kedélyesen furulyázni.
– Elment az eszed, kutyaszánkázta góbéja, hogy itt nekem furulyázol?
– Hát azt gondoltam, hogy a «boriczát» akarja kied tánczolni.
– Majd tánczoltatom én mindjárt a te hátadon a korbácsot, csak sokat mókázz velem! Micsoda bolond levelet adtál nekem? Hisz ez nem nekem szól.
– Nám mondtam, hogy ne a jobbikat vegye el kied! De hát az után kapkodott, a melyik zsirosabb volt.
– Hozd ide, hol a másik?
– Nem én addig, a míg az egyiket vissza nem adja kied.
– Itt van, kapd el! Aztán mondd meg az asszonyodnak, hogy az iródeákjára vágasson tizenkettőt, a miért a kopertákat elcserélte.
– Hát a volt a hibás? No mert már megijedék, hogy talán a szászok cserélték el a lábaimat, mikor ott aluvék Ebesfalván.
– Nesze most ennek a másik levélnek a kopertája; tedd bele az egyiket: ez szól az Apor István uramnak. De hazudj neki valamit, hogy miért van a koperta feltörve, mert ha megtudja, hogy én olvastam el a neki szánt levelét a nagyasszonyodnak, bizony olyan ötvenet csapat rád, hogy nem adod százért!
– Dejszen majd leragasztom én ezt fáinul, macskamézzel, hogy a bolond se látja meg. Azért nem muszáj hazudni. Soha sem hazudok én igazán. Ha peniglen észreveszi valamelyest, majd úgy megmagyarázom én azt neki, hogy soha sem érti meg. Ejnye no, hogy hát ez így el volt cserélve. Né! Már micsoda dolog ez hát? Ejnye Jézuskám. Haj, haj. No.
– Elmehetsz már Isten hirével! Mire vársz még?
– Hát csak azt instálom, hogy ha hazamék, s otthon majd azt kérdi tőlem a nagyasszonyom: «no te Palya, hát kaptál-e egy pohár bort a basa urnál!» hát mit mondó legyek neki?
– Vagy úgy? Dörmögé a bég, s a tarsolyába nyúlva, oda dobott egy félpiasztert Boldizsárnak, a mit az elkapott a nagy kalapjával röptében. Itt van! Igyál rajta egyet!
– Hehéj! Hisz ez török pénz! Az apám látott ilyet, de én nem. Megér ez kétannyit, mint a fele! De biz ezt én be nem iszom. No ezt hazaviszem a gyerekeimnek, hadd tanuljanak meg tőle törökül. Adjon Isten kiednek basa uram ezer annyit, (de ne a mi zsebünkből). Áldja meg az Isten, jártában, keltében, minden maradékaival együtt; vigye szerencsésen a maga országába haza; adjon Isten kiednek bort, buzát, bölcseséget, jámbor csendes feleséget; jól szelelő pipát, vágott dohányt; megőrizze a rossz nyavalyától, ha pedig kiszólítja ez árnyékvilágból…
– Ha nem szaladsz mindjárt, rögtön elveszem a kalapodat! Riaszta rá Akmet bég a hálálkodásból kifogyhatatlanra, s ez a fenyegetés volt a legsikeresebb; Boldizsár olyan sebten ugrék ki az ajtón, úgy, hogy ha ide hátbaütésekkel igazították a bég cselédei, innen ki viszont üstökczibálással vezették; mert úgy szaladt, mintha lopott volna. Azonban a nagy húsz fontos kalapjával úgy talála fejbe ütni egy goromba csauszt, hogy az összenyaklott alatta, a kapuban útját álló szász alabárdosra pedig ráfogta a tilinkóját, a mitől az megijede, azt vélvén, hogy puska, s hátat adott. Mikor pedig aztán már egyszer Boldizsár kinn volt a piaczon, akkor abba hagyta a futást: a szájába vette a tillinkóját s nagy gyönyörüséggel billegette el rajta azt a szép székely nótát, hogy «aluszol-e te juhász? Hej dehogy aluszom». Hagyták menni békén.
Nem is kereste ő aztán Apor István uramat azzal a czigányutczára szaladt levéllel, hanem iparkodék minél hamarább kívül kerülni a sánczkapun, nehogy felismerje valaki, s aztán hazafelé vette az útját: nem is igen sietvén vele; még három napra való kolbász volt a szeredásában.
No, hanem az szép találkozás volt, a mi erre következett Akmet bég és Apor István között! Én nem tudom, mert nem voltam ott; de csak elképzelem, hogy mikor a nemes úr szokás szerint délután ellátogatott a tihajához, a kinél mindennapos volt fekete kávéra, hogy micsoda szemekkel nézett az rajta végig.
– Ejnye de szép dolmányod van, joldás (pajtás)! Kamuka bársony, úgy-e? Szeretnél úgy-e, egy egész kaftányt is kamuka bársonyból? Skófiummal kivarrva, úgy-e? Az lehetne szép! Az illenék jól a termetedre!
Apor István nem gondolt egyebet, mint hogy Akmet bég a nagy barátság jussán őt egy díszkaftánynyal akarja megajándékozni.
– Hát a tokaji bort szereted-e, joldás? – Azt a négy puttonyost! Az lehet valami jó! Magam is megiszom, a mikor nem látják.
Apor István szentül azt hitte, hogy Akmet bég most mindjárt előhoz egy olyan faedényt, a miről a magyar azt énekli, hogy «aszuszőlős átalag, jaj de régen láttalak!»
– Hát a szép menyecskét szereted-e, joldás? Az olyan menyecskét, a ki szalmaözvegy; a kinek van ura, csakhogy hátul köték a sarkát és nem jöhet haza? Szeretsz-e kecske lenni a káposztás kertben? szeretsz-e macska lenni a tejfeles fazék mellett? Hej te Apor István! Azt nézem én ki a te két szemedből, hogy te nagyon szereted a szépet!
A főúr valósággal azt hitte, hogy ez a török úr most valami okos dologban töri a fejét. Ez az ő gyönge oldala.
Akkor aztán kiverte a pipájából a hamut a bég, s felhörpenté a kávéja maradékát s odahajolva a joldásához, azt sugá neki a fülébe:
– No hát nem eszel belőle. Mert én ezelőtt egy órával indítottam el a lovas stafétát tatár Krimiába, hogy hozzák ki a rabságból Damokos Tamást Perekopig; elfogadtatik a kinált váltságdíj érette: kétezer arany! a minek egy tizede az enyém, két tizede a kháné, a többi a murzáé. Egy hónap mulva otthon lesz a várában Damokos Tamás.
Apor István uram boszusan gondolá magában: ugyan ki lehetett az a gézengúz, a ki ezt a dolgot így megkonfundálta? S hogyan lehetne ezen még becsületesen fordítani?
Nem iszol te abból a tokajiból!
A tutor nem értett belőle semmit. Nem kapta ám ő azt a levelet, a mit a bég elolvasott.
Boldizsár bá pedig csak úgy harmadnapra vetődött haza gyalogsorban Mikó-Ujvárra.
Ilka asszonynak már akkor a kezében volt Akmet bég válasza a levelére (azt lóháton hozták), a miben értesíti a nagyasszonyt, hogy elfogadtatik a kinált váltságdíj, csak küldje minél előbb Perekopba: ott átadják az urát érte.
Jaj, milyen nagy örömsirással fogadta Boldizsár bát a szegény jó asszony! Hogy megölelgette! Majd hogy a kezeit is meg nem csókolgatta: «olvassa kegyelmed a tihája levelét!»
– Tudom én, édes mézem, mi van benne? ha nem olvasom is; – én pedig visszahoztam neked azt a másik levelet, a minek megirása neked annyi sírásba került. Tedd el, össze ne tépd. Majd ha Damokos Tamás előkerül: sokszor elővegyük s nagyokat nevessünk rajta!
MUNDUKA RAVASEL.
Nem telt bele két hét, hogy Apor István uram vágtatva jött öt lovas hintóval Mikó-Ujvárra s még a dobogó hidon elkezdett valamit kiabálni, de a mit csak akkor értettek meg, mikor a várudvarba érkezve, ujra kezdte.
– Itt a kezemben a fetva! Hozom haza Damokos Tamást! Meg van már Damokos Tamás! Örüljön, örvendjen kegyelmed Damokosné asszonyom! Jön már az ura! Én hozom a szabadságát!
Olyan nagyon kiabált, hogy az ember azt hihette volna, hogy már ott hozza valahol a Damokos Tamást a saroglyában.
– No no! Mondá erre Boldizsár bá. «Lassan a testtel!»
A szegény Ilka asszony is nagy örömre volt gerjedve, a a mint azt a zajt meghallotta; kivált mikor Apor István azt a függőpecsétes fetvát megszünt lobogtatni a kezében s kiteríté az asztalra, s ő aztán meglátta benne azt a sok török szarkalábat, de a miknek közepette piros tintával pingálva maga a név ugyan olvasható vala: «Tomasius Damokos de Newtood.» Ez már itt van!
«Itt van már a mi Tamásunk.» Mondá Apor István s olyan ragyogó orczával tekinte Ilka asszonyra, hogy az szinte kísértetbe jött, hogy kezet nyújtson neki hála fejében, hanem Boldizsár bá egyet olyat nézett rá, hogy elment a kedve a kézszorongatástól.
– Itt biz’ a «rák a levélben», mondá Czirjék; de nagy út az odáig, a míg azt megkapjuk. Hadd tegyek csak egy pillantást ebbe a tarkafirkába.
Mint a féle ezermesternek, törökül is csak kellett neki tudni.
A míg pedig azt az irást (visszájáról) kisilabizálta, sok fejcsóválást mívelt azalatt.
– Sok teketória jár ám még ezzel. Azt értém meg belőle, hogy a Tamást csak Perekopig hozzák ki s nekünk kell odáig elküldenünk a kétezer arany váltságdíjat. Azután, hogy ezzel a fetvával két embernél több nem utazhatik. Annak sem szabad a kardon kívül semmi más fegyvert vinni magával, se puskát, se pisztolyt.
– Jól van, jól, mondá Apor; de ellenben meg van hagyva mindenütt a bégeknek, agáknak és hoszpodároknak, hogy egyik várostól a másikig hat fegyveres lovast adjanak egy csauszal együtt kiséretül a pénz vivőinek; hol pedig veszedelmes az út, a hegyek között, s félni lehet a hajdemákoktól, ott még azonkívül tizenkét fegyveres plájászt.
– Csakhogy tudom ám én jól, hogy mennyit ér azoknak a spáhi uraknak, meg a plájász ficsóroknak a védelme valami igazi veszedelem idején, jobban rá merném én bizni magamat az én hóka lovamra, meg a kovás puskámra, mint arra az egész kiséretre.
– Már pedig az így van elrendelve. Ez kötött marschruta: ettől el nem szabad térni.
– Hát hiszen majd kifundáljuk a dolgot; csak hadd gondolkozzam rajta egy cseppet; mert nem tréfa dolog ám kétezer aranynyal, puska, mordály nélkül keresztülútazni Moldvaországon.
Ilka asszony pedig jaj de szerette volna, hogy nyomban repültek volna Perekopba.
– Hát csak egy kis útravaló pogácsáról, elemózsiáról is kell gondoskodni. Mondá Boldizsár bá.
Ilka asszony rögtön futott az övéről lekapott kulcscsomóval, kiadni az éléstárból a szakácsnak: süssön mindenfélét az utazóknak.
– Várj csak, galambocskám, majd én leszedem a sonkákat a füstölőből; mondá Boldizsár bá, utána sietve nagy készségesen, s mikor aztán egyedül voltak a kamrában, azt mondá: «nem akartam az előtt a másik előtt szólni; de én nekem most épen eszembe jutott az a mese a révészről, a kinek egy folyón egy farkast, egy kecskét, meg egy káposztát kellett átszállitani, még pedig úgy, hogy egyszerre csak egyet szállíthatván át a lélekvesztőjén, az alatt a másik parton vagy a farkas meg ne egye a kecskét, vagy a kecske a káposztát. Hát most én is ezen tusakodom ám magamban. Mert ha én most magam megyek el a pénzzel, s itthon hagyom a várban Apor István uramat: akkor együtt marad az innenső parton a farkas a kecskével, ha pedig ő rá bizom a pénzt, hogy vigye el Perekopba Tamást kiváltani, akkor a tulsó parton lesz a kecske a káposztával!»
– Ejnye! Kegyelmed mindig a legrosszabbat gondolja az emberről.
– Ez az egy virtusom van, a miért szeretem magamat.
Midőn azonban déli harangszóra az ebédnél összegyülekezének, az étkezőben Boldizsár bá, szokása szerint, leghamarább érkezvén meg, hogy a háziasszonynak a leves kimérésénél segítsen, s a kenyérfelszelést másnak ne engedje, akkor Ilka asszony így beszélgetett hozzája:
– No lássa kegyelmed, hát a mesebeli révész mégis csak kitalálta végtére, hogy mi módon szállítsa át a farkast is, meg a káposztát is egyik partról a másikra, a nélkül, hogy valamelyik a másikat megegye. Az imént nyilatkoztatá ki Apor István uram, hogy ő semmi módon el nem engedi magától vétetni azt a szerencsét, hogy kegyelmeddel együtt menjen Moldvába, a pénzt elvinni az én lelkem uramért. És így már most a farkas is, meg a káposzta is együtt mennek, a kecske pedig itthon marad.
– No ha azt mondta Apor István komám, akkor hát neki osztom a zuzáját.
(Jaj, de érteni kell ám ezt! Mert hát itt mi nálunk az a szokás még mai nap is, hogy mikor azt a drága jó lúdgégés2) levest kiosztják, annyi szerecsendiót reszelnek föléje, a mennyi elég egy magyarnak, hát még azon feljül a mi aprólékja van a kácsának, lúdnak, a májával és zuzájával együtt, szintén felosztják a tányérokba, a nélkül, meg paprika nélkül nem volna igazi a leves.)
(Hanem aztán megint van egy magyar példabeszéd, a mi azt mondja, hogy «hamis a zuzája!» Valakit a lúd zúzájával megkinálni, gyönge czélzásnak vétetik.)
No de annál többet ittak azon ebéd alatt Damokos Tamás uramnak a boldog kiszabadulásáért! Elfogyott egy veder bor az asztalnál, s az inasok nem győzték a lengyel meggyvizes karcsú palaczkokat ujra töltögetni, a miknek a tartalmát kotyogtatva kell inni.
Ilka asszony tudatá az útra kelendő uraságokkal, mi mindenféle drága elemózsia van összehalmozva a számukra az útra. Azt elvinni magát kell egy fogadott mokány ló.
Ebéd után aztán Apor István uram, meg Czirjék Boldizsár hadnagy kiülének a szakállszárítóra pépányozni. A boros veder ide is utánuk kivánkozott.
– Hát holnap reggel korán hajnalban útrakelnénk Ojtoz felé. Mondá Czirjék Boldizsár.
– De má minek mennénk mi Ojtoz felé és nem Gijmesnek? veté ellen Apor István uram, mikor az először is nagy kerülő; háromszor annyira van a határhoz és négyszer annyira Jászvásárhoz, mint ha Gijmes felé mennénk ki; másodszor, a míg a gijmesi szorosban a székely határőrség strázsál, addig Ojtoznál, a hires Rákóczy várat a török tartja megszállva, annál kell kéredzkednünk.
– Az ám, mert nem kellett volna a várőrségnek épen akkor szedni széjjel a puskáit, tisztogatás végett, mikor a törökök megrohanták a várat, hogy aztán egyet se tudjanak lőni.
– No de már az megvan. Az a vár most a töröké.
– Hát az nem baj. Legalább a mint előmutatjuk a fetvánkat, azonnal kapunk kiséretül hat szpahit, a ki elkoczog velünk Bakuig.
– De miért mégis az a nagy kerülés?
– Hát csak egy szót mondok, s az elég lesz, «Munduka Ravasel».
– A rablóvezér?
– Elég jó hire van, mindenki ismeri a nevét. Ha magát az érdemes personáját senki se tisztelheti is, mert a zsiványkodásánál fekete álarczot visel.
– Nagyobb annak a füsti, mint a lángja.
– De én a füstjét sem szeretem, (hogy töltené vele a poklokat). Azt azonban bizonyosan mondhatom, hogy ez a martalócz most az egész hajdemák csapatjával ott kóriczál a gijmesi szoros körül s lesi a Bakuba menő vásárosokat.
– Kitől tudja ezt kegyelmed?
– Hát kitől mástól, mint az oláh-csügödiektől. Mert a gijmesi határon két falu áll egymással szemben; Magyar-Csügöd Erdélyben, Oláh-Csügöd Moldvában; csakhogy a Magyar-Csügödben csupa oláhok laknak, az Oláh-Csügödben pedig merő csángó magyarok. Ezektől kaptam az értesülést.
– Hát akkor jól van. Akkor menjünk Ojtoz felé, mondá Apor István; megadva magát ennek az arguválásnak.
De nagyon szeget ütött a fejébe Boldizsárnak ez a gyors engedékenység. Mi lehet ennek a köpenyege alatt?
Kezdte már bánni nagyon, hogy egy pillanatra hűtelen lett ahhoz a virtusához, hogy a legrosszabbat teszi föl az emberről, s elmondta a maga kedves komájának az igazi okot, a mért nem akar a rövidebb uton menni ki Moldovába. Hogy minek beszélt neki Mundukáról?
De annyira csak még sem birt skeptikus lenni, hogy gyökeret hagyjon verni a lelkében annak a gyanunak, hogy előkelő magyar főur, az Apor familiából, a melynek minden tagja dicsőséggel és becsülettel halmozza el azt az Attilával egyidejű ős székely nevet: egy «Apor», a kinek ha a nevén kívül semmije sem maradt, még akkor is gazdagabb egy oláh hospodárnál, hogy az képes legyen valami oly árulást elkövetni, a minek a szégyenét az Olt vize se mossa le róla! Hogy az titokban összeszövetkezzék egy oláh rablóvezérrel. Nem! ilyen rosszat már csak még sem tudott róla föltenni.
Mert nem vette számításba, hogy nagy ördög az a szerelem. A kit annak a bögölye megcsip, kirug az minden hámból: még a becsület hámjából is. Hogy a ki úgy meg van bolondulva egy szép asszonyért, annak semmi se lehetetlen, mikor arról van szó, hogy azt a más kezéről elszakíthassa, magához köthesse.
No, hogy ez egyszer ilyen jóhiszemű volt Boldizsár bá, annak majd megadja az árát keservesen, ő is, meg más is.
A mint ennek a beszélgetésnek vége volt, Apor István uram nagyot nyujtózkodott s azt mondá:
– Ejh, de kegyetlenül ellakám vala! Egy siket fajdot megettem majd egészen, a mézesmálit meg nem is számítottam, hány kupával csuszik le? A «tálbansült» kissé kövér is volt. Csak a hátamba ne álljon a csömör a sok mindenféle jótól! Nem fog ártani, ha egyet lovagol az ember az erdőben. Hátha csapázás közben még egy vad koczát is elejthetnék.
Boldizsár bá ráhagyta, hogy no hát lovagolja ki azt a nagy evést-ivást, ha máskép nem bir vele.
Apor István aztán előhozatta a paripáját s kilovagolt a várból; csatlóst sem vitt magával.
De olyan soká kimaradt a főur, hogy estére válván az idő, Boldizsár bá nem győzte tovább várni: lefeküdt, elaludt.
Azonban oly imette szokott mindig aludni, hogy a mint a hidon meghallatszott a hazatérő főur lovának a dobaja, rögtön fölébredt rá, s meg akarta tőle kérdezni, hogy ugyan talán eltévedt az erdőben valahol s talán egy egész vaddisznókondát hoz magával haza a cserkészetből? Azonban az a nagy lárma, pofozkodás, a mit a lováról leszálló főur elkövetett a cselédség között oda lenn az udvaron, aztán meg a pitvarban, végig a tornáczon, eléggé fölvilágosítá őt az állapotokról. Úr uram ámbár csak egyedül jött meg, mégis hozott haza egy disznót. Nyilván folytatta a szomszédban a kupák ürítgetését, s ilyenkor aztán jobb kitérni az utjából, mert belevész ez még az útfélen álló ártatlan kőszentbe is.
Azonban ismét lefeküdvén a hárságyra, nagyon rosszakat álmodék Boldizsár bá; elannyira, hogy mikor fölébrede, s felnyergeltetvén a paripákat, mindent elkészíte az útra, a mokány lovat is megterhelte az elemozsinás tarisznyákkal, a pénzes turbát pedig felcsatolá erősen a saját lovának hátára a nyereg mögé; hát e közben, folyvást a rossz álmait magyarázgatva, az a furcsa bogara támadt, hogy hátha most már csak azért is Gijmes felé venné az utat?
Hej ha ez után a bogár után indult volna, az nem vezette volna őtet ezuttal valami gonosz büdübe.
De nem akart most már az utitársával e miatt ungorkodni.
Lett arra alkalom a nélkül is.
Mert a mint Apor István uramba lelket lehetett verni, hogy felöltözék és elkészüle az útra: Boldizsár bá majd a falnak esett, mikor meglátta őt előtámadni granát szinű karassia posztó-köpönyegben, ezüst gallércsattal és az alatt karmazsinpiros kamuka-dolmányban, arany sujtással.
– Hejhej! Kegyelmes komám, lakodalomhoz öltözék kegyelmed! Kár lesz ez a czifra öltözet erre a nehéz útra.
– Az nem a kendtek gondja! förmedt rá a főur. (Mikor nagy crapulája volt, mindenkit «kend»-nek tractált.)
– De az én gondom is, mert ha így meglátnak bennünket az oláhok útközben, mind azt hiszik, hogy herczegek vagyunk s rézgaras helyett aranyat várnak tőlünk fizetésképen.
– Hadd várjanak! Én fizetem! horkantott rá Apor István nagy kevélyen, a tarsolyára csapva, hogy csak úgy csörömpölt. Lássák, hogy urakkal van dolguk.
– Hát jól van, akkor én is felveszem a parádés ruhámat; nekem is van veres dolmányom, granátszin köpenyegem. Különben azt hiszik, hogy én kegyelmednek az inasa vagyok.
– Kend pedig csak maradjon a kékbelijében! toporzékolt rá mérgesen a főur. Kendnek abban is jó!
Czirjék nem veszekedett vele. Hiszen úgy se vette volna fel az ünneplő köntösét. Jobb az ilyen útra a jó báránybőrrel béllelt dóka, meg a nagy kerek köpönyeg brassói posztóból.
Még az elindulás előtt lejöve hozzájuk Ilka asszony, a két kis fiát is lehozva az ölében, hogy búcsút vegyen az útrakelőktől s mindenféle izeneteket kössön az emlékezetükre, a miket azok az ő szerelmes urának átadni el ne felejtsenek, még a két kis poronty is küldött egy-egy üzenetet az apának; a kisebbik az igaz, hogy nem többet, csak annyit, hogy «pá-pá!»
Még azután is, hogy eltávozának, sokáig lobogott utánuk az a fehér kendő onnan a vár erkélyéről, üdvözletet, áldást küldve a vándorok útjára, a mit a hátratekintgető Apor mind a maga számára foglalt le, ő válaszolván az üdvözlésekre, vitézi módon kivont kardjának megvillantásával. S mikor így hátramaradott visszaköszöntgetni, olyan édes volt, mint a reszelt füge, midőn megint oda rugaszkodott Boldizsár bá mellé, akkor mérges volt, mint a fias ménkü.
De úgy látszik, hogy Ilka asszony áldásai nem igen érték őket utól, mert a mire Kézdi-Vásárhelyre értek, Apor István uramnak a lova mind a négy patkóját elvesztette. Ott meg kellett hálni s az egész lovat ujra megvasaltatni. De még más időhaladék is támadt. A török azt rendelte, hogy a ki valamely szoroson ki akar menni Erdélyből a Havasalföldre, annak el kell magát látni paksussal; még pedig a brassói tanácstól, mert a mostani nyomoruságos időkben a háromszéki királybirákat mind rabszolgaságra hurczolták. Ki menjen hát Brassóba?
– Lóduljon be kelmed hamarjában! Mondá Apor Czirjéknek.
– Én? Brassóba? A szindikushoz paksust kérni? Inkább szunyogot nyuzni fanyelű bicskával!
Tehát Apornak kellett beugratni a teherhordó mokány lovon. Csak másnap estére került vissza.
Két napot tehát már eltarisznyázának az úton, csak harmadnap reggel indulhattak neki az ojtozi szorosnak.
De az is nagyon szakadozott utazás volt; nem mintha valami veszedelem állt volna a vándorok elé, sőt inkább a nagyon is barátságos fogadtatás miatt. Végig kellett menniök a hosszú Nyújtódon, a Damokosok eredethelyén s az Aporok mostani birtokán, ott egyik kastély a másikat éri, valamennyiben mind atyafi lakik, annak a portája előtt meg csak nem lehet úgy elhaladni, hogy az ember be ne térjen egy szóra; ilyenformán Bereczknél tovább megint nem juthattak naplementig s csak negyed nap láthatták meg a szép Rákóczy várat az ojtozi szorosban. A többi szép, nagy, erős várakat mind elpusztították a mongolok, a kik erre vonultak ki, a Rákóczy vár akkoriban még új vár volt.
Itt már aztán kezdődött a török világ. A két vándor úrnak meg kellett mutatni az igaz járatbeli voltuknak minden bizonyítványait a parancstevő aga előtt, a ki megfeketekávéztatván őket, a fetva értelmében rendelt melléjük hat darab szarácsit, régi, kanóczos puskákkal, aztán meg tizenkét szál oláh plájást, a kiknek a salláriumát előre mindjárt le is fizették.
Mindezek egész Oknáig voltak fogadva, a mi a legközelebbi határszéli város Moldovában, alig egy jó hajtás az ojtozi Rákóczy vártól hegynek lefelé.
Idáig csinált út volt egész a határig, régi várak romjai a hegytetőkön; kallók, ványló malmok, kásatörők, fürészmalmok, ércz-zuzók az Ojtoz folyam mentén, bekerített szilvások, a szép kőházak körül, az oláh határon egyszerre mindez megszünt, az út nem út többé, csak görgeteg kövek végtelen vágánya, csupa fenyőerdő minden egész az ösvény martjáig; csak a bemeszelt fák mutatják, hogy merre kell tartani a haraszt lepte bozótban: itt-amott a tisztáson egy pakulár-gunyhó, mellette egy szénaboglya, felpóczkolva egy terebélyes fa tetejére, néhol a nappal is sötét mély útban egy kiálló sziklán látszik egy sok ágú keresztfa, melynek minden oldala tele van irva cyrill-betükkel. Ott valami gazdag bojárt vertek agyon a zsiványok: annak az emlékére emelték azt a hirmondó keresztet az utódok.
Egy helyen ezt az útnak csufolt járókát egy meredek palakő-sziklapadmaly annyira odaszorítja az Ojtoz folyamhoz, hogy a lovagoknak magában a mederben kell csülökig gázolni. A palakőréteg amfitheatrum alakban karéjt fog, a miben a folyó fennakad; ezt meg azután mesterségesen összébb vonja valami cziklopsi kőrakás: úgy látszik, hogy ez is valami hajdankori agathyrz munka, a mikből azután a meggyüjtött vizet, ellenséges berohanás idején a támadók fejére zudíták. Azóta senkinek sem jutott eszébe ezt a védgátat egészen elrontani, s az most is ott állt, szinig megtelve vízzel, a meredekebb partjairól hosszan libegett alá a tavak zöld «úszszakála», a csendesebb öböl rejtekében pedig felverte a vizi tök, meg a békakorsócska, széles gömbölyű bőrleveleivel.
Itt csak egyesével lehetett haladni a karavánnak.
Elől ügettek a plájások mokány lovaikon, középen a két utazó magyar uraság, hátul a hat török szarácsi.
Mikor a palakő-padmaly mögül kikaptattak a nyilt térre, hát egyszerre a közeli erdőből sűrű puskaropogás üdvözölte a karavánt.
Embert ugyan nem talált a golyó, hanem azért tökéletes lett az ijedtség erre az orvtámadásra. A plájások egyszerre mind hason feküdtek a földön, hogy még tanunak se lehessen őket hívni: ők nem láttak semmit; a szarácsiak pedig megfordították a lovaik fejét s hátrafelé gyorsan elszeleltek.
S akkor egyszerre nagy ordítozással rohant elő az erdőből minden oldalról a hajdemák sereg: lehettek negyvenen-ötvenen. A ki a parancsot osztotta közöttük, az egy magas, veres köpenyeges alak volt, fekete selyem álarczczal, az arnót harámbasák módjára öltözve.
Boldizsár bá mindjárt kitalálta, hogy ez a Munduka Ravasel. Ilyennek irják le, a kik vele találkoztak s élve megmenekültek a körme közül.
Ennek ugyan a torkába jöttek, mikor épen ki akarták kerülni. Valaki elárulta neki az errefelé választott útjokat.
Apor István uram erre a rémségre azonnal vitézül kardot rántott, s neki rugtatott – a hátrafelé vonulásnak, a merre a szarácsiak is elinaltak.
Egynehány handzsáros hajdemák ugyan eléje kapott a sziklán keresztülszökdelve s elállta az útját, hanem ekkor Munduka Ravasel dörgő hangon kiálta reájuk, hogy szikla és erdő viszhangzott bele:
«A vöröset hagyjátok futni, csak a kéket gyilkoljátok agyon.»
Boldizsárnak valami világosság lobbant át az agyán erre a szóra: nem erre való volt-e az a pirosba-veresbe való öltözködés?
Hanem e fölött nem sok ideje maradt elmélkedni, mert egyszerre több puska ropogott körülötte s ő észrevette, hogy lova megrogyik alatta. A lovát sebesítették halálra.
No innen most nincsen menekülés.
Apor István már messze elrugtatott a veszedelem helyéről, a nélkül, hogy a kardját csak egyszer is összecsapta volna az önként utat nyitott rablókkal, s még csak hátra sem tekintett; Boldizsár magára volt hagyva, egyedül. S bár legalább a puskája lett volna vele.
A lova csülkeire rogyott alatta, három golyó is találta szegény párát. Csak nagy ügyességének köszönheté Boldizsár bá, hogy maga is a lova alá nem szorult, de kétfelé vetett lábakkal szépen talpon maradt s kiszökhetett a kengyeleiből, mielőtt a rablók az üstökébe kapaszkodhattak volna.
Nem volt itt meggondolásra való idő annyi sem, mint egy ménkücsapásnak századrésze. Előtte az egyedüli szabad tér, a mély vízgyüjtő tó, abba ruhástól, köpönyegestől bele! Csak azután, mikor odalenn vala a biztos vízfenéken, akkor kezdett el azon gondolkodni, hogy de mi lesz már most? Itt már volt rá egy kis ideje.
Élni kell! Ez volt az első thesis. Ez volt a feladat. A «quis? – quid?» – «ubi?» meg volt állapítva. De «quibus auxiliis?» Ez várt még megoldásra. Micsoda segítséggel?
Kik vannak itt? Nagy víz. Nymféa bokrok a víz alatt, leveleik fölötte, jó árnyék, rengeteg sok pisztráng.
Megvan!
A köpönyegét kikapcsolta a nyakából s víznek ereszté.
Hallotta jól, odafenn hogy biztatták egymást a rablók, «a mint felbukik, lőjjed!»
«Csak te lőjjed!»
Annak a köpönyegnek a belső zsebében volt egy jó nagy darab kolbász. Azt a pisztrángok rögtön megsejtették s prédálni kezdték. Ettől a víz szinére emelkedő köpenyeg olyan rángatózásba jött, mintha igazi ember volna alatta. Hangzott is rá a puffogás és a köpönyeg nem egy golyót kapott. Hanem az azért csak úszott és rángatózott tovább, míg belekerült a folyam árjába s akkor aztán haladt a víz sodrában.
Hanem hát ez jó volt a köpönyegnek; de a gazdájának odalenn a víz fenekén lélegzeni is kell.
Az is mind kitelik a maga emberségéből. Itt van a hosszú törökmeggyfa-pipaszár, a mit az ember az övébe dugva visel, annak az egyik végét a szájába dugja, a másikat felereszti a nymféa bokrok közé s olyan szépen elpipázgatja azon keresztül a drága jó levegőt, hogy csupa gyönyörüség a dolga.
Hallgatta, hogy mit beszélnek odafenn.
– Hozd utánam ezt a turbát Zernyestre! parancsolá a vezéri hang.
«Ahá! Zernyesten lakol! Tehát erdélyi ficsór vagy?»
Ezt jó volt megtudni.
Azután még egy kis érthetetlen szóváltás volt s arra a távozó dobaj jelenté, hogy a rablók tovamentek.
De azért Boldizsár bá csak nem hagyá el a maga kényelmes buvó helyét. Azt mondá: fürödjünk, ráérünk; urak dolga ez.
Élt a gyanuperrel, hogy a rablók hátrahagytak egy pár őrt, puskával a lesben, a ki arra vigyázzon, hogy nem bukkanik-e fel a víz fenekéről az ezermester? hátha nem halt meg igazán? s csak a köpönyege lett agyonlőve?
S nagyon jól sejtette. Két martalócz ott hasalt a parti fövény-bokrok között s ott őrizte a tavat.
Boldizsár bá pedig őrizte a tó fenekét. Hanyatt feküdt és levegőt pipázott.
Egyszer a két rabló megunta magát s elkezdett ümmögni, vartyogni, mint a béka.
– Ahá! gondolá Boldizsár bá. Az apádat tedd bolonddá! Azt gondolod, nem tudja a székely, hogy a béka nem lakik olyan vízben, a hol pisztrángok laknak?
Ezzel árulták el épen a rablók a jelenlétüket.
Ekkor aztán ő talált ki a számukra valami ravaszságot.
Volt neki egy vitézkötéses süvege nyestből: azt nem vesztette el, mert jól a fejébe volt szorulva. Leszakította róla a vitézkötést, s aztán felbocsátá a víz szinére.
A mint a süveg felbukkant, egy lövés eldördült, a víz nagyot csattant a marék göbecstől, a mi érte.
Erre a közelebb álló martalócz el kezdett kaczagni.
– «Sus ki! de ne lú!» (Tréfásan: süsd ki, de ne lőjj!)
– Nem ember volt, csak süveg, mormogá amaz távolabbról.
– Bizonyosan elvesztette, s most jön fel.
– Pedig szép süveg, nyestből van.
– Boglárt is látok rajta.
– Ki kellene halászni.
– Tudsz te úszni?
– Tudok, de nem merek; mert még nem próbáltam.
– Gázolj be érte, majd én fogom az üstöködet.
Ráállt a másik.
Ennek az egyiknek még töltve volt a puskája.
Boldizsár bá megvárta szépen, míg az egyik rabló neki vetkőzik, a másik meg kötelet köt amannak a derekára, hogy így a víz fölött tartsa, s aztán ketten egyesült erővel kihalászszák a drága szép süveget.
Ekkor aztán Boldizsár bá hirtelen felrugta magát a víz fenekéről, kiszökött a partra, felkapta a rabló töltött puskáját, a mi a falnak volt támasztva. Az pedig ijedtében háromfélét gondolt: ha a pajtását elereszti, az a vizbe fullad, ha megrohanja Boldizsárt, az a kardjával levágja, ha pedig szaladásra veszi a dolgot, a saját puskájával lelövi.
Az utolsó esett meg rajta.
A parton maradt rablót Boldizsár keresztül lőtte; a másiknak elég volt a vízbe fulni; azt elvitte a folyó.
Ekkor aztán megcserélte a ruháit az áldozatul esett ellenfelével; a kardját is annak az oldalára kötötte, evőeszközeit is a csizmaszárába dugta, a hosszú haját levágta, s aztán beledobta a vízbe.
Maga pedig felvevé a megölt rabló puskáját és szeredását, hálákat adott az Istennek a megszabadulásért s azzal nyakába vevé az erdőt.
S ugyan okosan tevé, hogy hamarosan végzett: mert alig volt annyira a sürüben, hogy a fák eltakarták, a midőn látta, hogy jönnek ám fáklyákkal az eltávozott rablók egész csapattal vissza, és hálókat hoznak magukkal. Ezek ki akarják őtet halászni! Jó volt felváltatni magát.
Munduka Ravasel pogány káromkodást mivelt, mikor a két otthagyott őrt nem találta sehol. Esküdözött, hogy mind a kettőt felakasztatja, amint kézre kapja. Neki is indítá a fáklyásai egy csapatját, hogy hajtsák fel az erdőt a helybenhagyottakért, s a hol megkapják, mindjárt fára húzzák.
– Ne te né! Bolondok! Mondá Boldizsár bá. Bizony még felakasztanának tolvajképen! Holott ha meg akartam volna halni, meghalhattam volna én ma már becsületes emberképen is. Nem úgy verik a czigányt.
Talált is nyomban egy odvas fát, a melybe bizton elbujhaték s annak a padláslikán keresztül gyönyörködheték benne, hogy verik fel a rablók az egész erdőt idefenn s hogy húzzák a hálót odalenn a tóban. Egyszer aztán a halászoknak meg van a nagy örömük: meglelték, a mit kerestek. Ruhája, kardja ugyanaz, még az ezüstnyelű étszerei is ott vannak a csizmaszárában. Azt azután nagy riadallal viszik el dorongokra fektetve, míg lassankint az utolsó fáklyafény is eltünik az erdők sötétjében, s a kurjantások hangját elnyelik a sziklák.
De azért csak akkor jött elő a rejtekéből, mikor már a bakőzeket hallotta rigyetni. Most már csakugyan nincs közel emberi fenevad.
Akkor aztán sietett erdőn, bozóton keresztül, a merre a vén Nemere ormait látta fehérleni a csillagfénynél.
Azt már megtette, hogy életben maradt.
«Hanem ez még kevés! Ez még semmi sem! Oda a turba a kétezer aranynyal. Oda van Damokos Tamás!»