Ebbe csakugyan bele kellett nyugodni. S akkor aztán megalakult a candidáló bizottság és a scrutinium. Barcsay Ákos is belekerült a jelöltségbe; de ő maga kért minden embert, hogy ő rá ne szavazzanak.
Ez alatt ismét csendességnek nevezhető időköz támad.
Mi történik ott benn?
Egyszer csak megjön rá a felelet. Az árboczon lengő zászlók egyike elkezd alá szállni, és Rákóczy György onnan a várablakból láthatja, hogy hull alá a czimeres zászlója Erdély lobogója mellől: le a porba.
Most már tudta mindenki, mi történt.
A lehulló zászlót frenetikus «vivát» ordítással üdvözlé az asszonyok serege: ezer meg ezer kéz fordult mutató ujjával a fejedelem felé, kinek az arcza ettől a látványtól olyan sápadt lett, mint egy sírból feltámadt halotté.
Percz mulva eltünt az ablakból.
De kevés vártatva dobpörgés, trombítarecsegés hangzott a várudvaron. A kapuk megnyiltak, s a fejedelmi várőrség zárt hadirendben nyomult ki a térre, elől Gaudi szász dárdásai, utánuk a lovasság, s azoknak a közepette a fejedelem maga lóháton, – kivont karddal.
Mit akar azzal a kivont karddal?
Szét akarja verni az országgyülést, a mely őt letette.
Nem volna nagy munka azt a csoport urat onnan a pajtából a palánkon keresztülugratni, s a trónról elüző határozatot visszakergetni a kalamárisba.
Hanem közbeesik négyezer kétségbeesett asszony hada. Az nem ereszti a fegyveres hadat az országházig.
Mint egy mozdulatlan sáncz, úgy fogják körül az országházat, vállat vállnak szorítva, s szitokkal, gúnynyal fogadják a fejedelmet, ki lovasai élén rést keres az országházhoz.
– Minket öless előbb halomra! kiált Damokosné, odavetve magát vakmerően a fejedelem paripája elé. Tapostass el a lovasaiddal. Ha az urainkat elvesztetted, veszíts el bennünket is. Otthon vannak az árváink, azokat is ölesd rakásra, hogy ne maradjon, a ki megátkozzon. Sujts ide azzal a karddal! Ellenséget nem tudtál vele verni: verd hát a magad népét vele. A hol fegyverre, férfira találtál, hüvelybe taszítád, elfutottál vele: most diadalmaskodhatsz! Látod: asszonynép van itt és fegyvertelen. – Vágjad fejedelem!
Rákóczy György a fogait csikorgatta dühében, s szeméből könyet facsart ki a szégyen. Hüvelyébe taszítá a kardját.
Nem lehet asszonyok ellen harczolni.
– Eh mit! kiált egy daczos hang a fejedelem kiséretéből. Korbács kell ezeknek, meg seprü, nem kard; küldje csak nagyságod a szász darabontokat ellenük vizes kötéllel, fogadom, hogy útat nyitnak!
Ilka asszony Apor István szavát véli megismerni a goromba tanácsadóéban s erre elfutja a méreg. Most már ő ránt kardot: ott van az oldalán a Kemény Simon szablyája.
– No ha te mi ránk korbácscsal akarsz jönni, mi fogadunk téged doronggal: úgy készülj. Tépjétek szét asszonyok azt a kerítést!
Az országház pajtáját a szabad tértől egy hevenyészett kerítés zárta el, keresztberótt fenyőfadorongokból. Egy percz alatt szét lett bontva a kerítés, s a hány dorong, annyi asszony kezében kalimpált a levegőben.
Jöjjenek hát azok a szász universitás darabontjai a korbácsaikkal! Jertek zöld angyalok: kék angyalok lesztek!
Rövid időn úgy járt Rákóczy György, hogy az ő serege volt megtámadva a fenyegetőző asszonynépektől.
A felrendelt hadak pedig se Szamosujvár felől, se a hesdáti útról nem jöhettek át a szekérsánczok és a felszedett hid miatt, hogy együttes megjelenésükkel véget vessenek ennek a kellemetlen patáliának. A vakmerő asszonynép belekapaszkodott a lovasok zablyáiba, s elfogdosta a lándzsások czuczáit. Ördögök voltak velük, nem féltek azok senkitől.
Ez alatt pedig odabenn a pajtában folyt csendesen a fejedelemválasztás. A scrutinium-bizottság számlálta a szavazatokat. A túlnyomó többség Rhédey Ferenczre adta a szavát. Barcsay Ákos kapott nyolczat, a lutheránus jelölt egyet, az unitárius szintén egyet.
E válságos pillanatban trombitaszó hangzott Szamosujvár felől, de ebben Rákóczy nem a maga kornétásáéra ismert, mert az török sipnak hangja volt. Akmet bég jött lóháton teljes parádéban a város felől; mellén kiterítve a szultán fermánja pergamenen, előtte egy lovas csausz, a lófarkas boncsokkal, meg egy piros ruhás, rézsisakos szarácsi a török sippal. Oda igyekezett a válság színhelyére. Csak harmad magával jött, de azzal a magabiztával, hogy előtte fegyveres és fegyvertelen népek bizony utat nyitnak; mert ő a földi fejedelmek leghatalmasabbikának személyét képviseli.
Nem is igen tekingetett se ide, se oda; nem nézte, ki marad el mellette jobbról, ki balról? Asszonyok? Fegyveres vitézek? Csőcselék, szemét! mi gondja rá? Mereven nézett maga elé, mint a hal.
A czivakodó táborok pedig engedelmesen utat nyitottak a trombitafuvó és boncsokvivő lovasai előtt.
Mikor Akmet bég Rákóczy György elé ért, azt meglátta s ott megállítá a lovát; de nem szemközt fordulva, hanem csak úgy oldalvást, mintha a fejedelmet csak félvállról venné. Ott jobbról a trombitás, balról a boncsokos egy lófejjel hátrább maradva, mellé sorakozának s erre a trombitás három czifra rivallást bocsátott el a török sipjából. Az azt jelenté, hogy hallgassatok!
A helyreállt csendben aztán így szólt Akmet bég:
«Becsületes magyarok, fegyveres vitézek, Messiást hivő három nemzet! Én Akmet Ben Khalil bég, a magas Kapu tihajája, adom tudtára mindeneknek e mai napon ezeket. Az én uram, a felséges török szultán, (kinek árnyékát Allah terjeszsze ki a négy világ sarkáig!) parancsolja ti nektek, alázatos jobbágyainak, hogy a kit a ti rendeitek mai napon az ő legmagasabb parancsolatjára a fejedelmi székből letettek, a lázadó, hitszegő és nagyravágyó Rákóczy Györgyöt se pártolni, se követni többé ugyan ne próbáljátok, hanem a kit az erdélyi három nemzet a megrögzött főrendek, vagy egyéb nemzetbeli urak és úrfiak közül fejedelemnek megválaszt, hogy az ország szegény népének oltalmazására legyen: annak bizony engedelmeskedjetek. Mert ime megparancsolá a felséges nagy úr, (kinek nevét Allah megdicsőítse) a budai Ali basa fővezérnek, az ő magyarországi kormányzójának, hogy azonnal minden hadaival meginduljon Erdélyország felé és hozza el a zászlót, a fejedelmi botot és az athnamét a megválasztott új fejedelemnek. Hasonlatosképen megparancsolá a fölséges krimiai khánnak, a Mehemed Ghirainak, hogy a Kemény János vezér alatt bolondul fogságra jutott szegény rabokat mind szabadon bocsátaná s őket hazakisértetné legkisebb sarczolás nélkül. Ha pedig az ország a maga veszedelmét kivánná s ragaszkodnék ama gonosztevőhöz, a ki a magas Kapu méltóságos parancsolatjára mai napon a fejedelmi székből letevődött: megparancsolta a felséges szultán (áldassék minden jó népek által és rettegtessék minden gonoszak által az ő neve) a budai Ali basa fővezérnek (kinek Allah méltóságát nevelje!), hogy minden zászlóival, a mik örökké győzhetetlenek, az egész spahik és janicsárok válogatott seregeivel, az egri és esztergomi hatalmas basákkal, számtalan ágyúkkal Erdélybe berohanjon, a népet a lovak lábai alá gázoltassa; az országot végtől végig elpusztítsa, a felséges tatár khán is (kinek nemzetségét Allah szaporítsa meg), ne csak hogy szabadon ne bocsássa a rabokat, de sőt mégegyszer annyit hurczoljon el rabszolgául Erdélyből: haneha a magas Kapu méltóságos parancsolatja ellen ti erdélyi három nemzet szarvakat emelnétek. Hallottátok szavaim, a mik mind igazak. Mondám a Zilkadi havának utolsó napján, a szentséges Mohammed Musztafa ezerhetvenedik esztendejében. Gondoljátok meg, hogy okosat tegyetek-e, avagy bolondot.»
Erre ismét hármat fuvatott a török sippal s visszafordítá a lovát.
És Rákóczy Györgynek látnia kellett, hogy tódul az ő saját nemzetének asszonynépe ahhoz a hitvány szolgához, a ki a szultán cselédjeinek rangjában következik, hogy csókolják annak a kezeit, a kaftánja szélét, még a kengyelvasát is: leterítik eléje a zekéiket, hogy azokon léphessen végig, s áldást zengedeznek felé; míg őt szidalmakkal tetézik, átkozzák s tele marokkal szórják felé a port.
Az a tengermélységű keserv, a mi a szivét e látványra eltölté, egyszerre meggyógyította a testét.
Nem volt már halavány, tűzlángban égett az arcza. Szemei fehéréből elmult a kóros sárgaság, vér futotta azokat el: minden ereiben elkezdett a vér egészséges lüktetésbe kerülni. Nem sírt! Kevélyen felemelte a fejét és kaczagott. S azt kiáltá a fegyvereseinek: «no hát, lássuk azt a budai basát! A ki törököt akar ütni: jöhet velem!»
Ez a szó gyújtott.
Az impertinens hang, a dölyfös modor, a mit a török követ használt előttük, dühvel tölté el a harczosok szivét. Annak nem fojthatták azt a torkára, mert a követ személye szent. Az asszonyokon nem állhattak boszut, mert az gyávaság volna; az országgyülés rendeit nem verhették széjjel, mert az zsarnokság volna: a fejedelem megmutatta nekik, hogy hol keressék a koszoruikat s ezzel bizonyítá be, hogy mégis csak ő az igazi fejedelem. Ha hibái vannak is: fejedelmi hibák!
Minden csapatja egy lélekkel kiálta neki vivátot s azt mondá, vele megy a pokol ellen is.
Rendelkezett, hogy a szekérsánczokat hányják széjjel, s a hidat állítsák helyre.
A míg ez megtörtént, beküldé a rendekhez Mikes Mihály kanczellárját azzal az izenettel, hogy csak határozzanak tetszésük szerint, nem akadályozza őket semmiben, válaszszanak, ha tetszik, új fejedelmet: ő most a rendeknek békét hagy és másfelé fordítja haragját.
A szekérsánczot maguk az asszonyok önként elbontották, a mint azt megtudták, hogy Rákóczy György seregével együtt el akar vonulni.
Mikor a hid helyre volt állítva s Rákóczy György a lovasai élén átlovagolt rajta, visszatekintett az elhagyott vár felé. Akkor húzták fel az új fejedelmi zászlót az országház előtti árboczfa hegyére.
Rákóczy György ráismert a czímerre; a kétfarkú oroszlán, koronával a homlokán, karddal a markában: ez a Rhédeyek czímere.
A jó Rhédey Ferencznek a fia, János, épen hadsegéde volt Rákóczy Györgynek, a testőr dragonyosok hadnagya.
– Ej ha, édes öcsém, mondá Rákóczy a mellette lovagló Rhédey Jánosnak. Úgy látom arról a zászlóról, hogy a rendek a te édes apádat választották meg helyembe fejedelemnek. – No ezt nem nagy fáradságomba fog kerülni onnan elkergetnem, ha visszatérek.
– Magam is azt hiszem, felelé Rhédey János; s aztán a vitéz urak közt nagyon derült hangulat támadt erre a hirre. Jobb tréfát nem lehetett volna kigondolni, mint azt, hogy a derék, jámbor, senkinek soha nem vétett Rhédey Ferenczet válaszsza meg Erdély fejedelmének.
Erről többet nem is beszéltek. Passiójáték, semmi más ez. Hadd játszszák, a kiket mulattat.
Rákóczy György összeszedte a hadait, megnyitotta pénzes ládáját. Rabokat kiváltani nem volt pénze, uj zsoldosokat fogadni volt. Haller Gáborra, Bethlen Jánosra bízta az alvezéri tisztséget.
Azzal egyenesen Jenő felé indult, a hol Ujlaky László várkapitány, Diószegi Kristóf lovassági hadnagy, az ő hivei védték a várat a nagy sereggel megérkezett budai fővezér Ali basa ellen.
A Maros partján megütközött Rákóczy György a török fővezérrel, s úgy pozdorjává törte az egész ozman sereget, a hogy már régóta nem volt a félhold fegyvere megalázva a magyar földön: felét a török hadnak belekergette a Marosba, a ki oda nem fult, csak az menekült meg. A fővezér maga egy csónakon szabadult ki a mészárlásból; de elesett az egri basa, meg az esztergomi bég; s ott veszett a török ármádia minden zászlója, lófarka, ágyuja, podgyásza.
Olyan volt ez, mint mikor a feldühített oroszlán kiszabadul a ketreczéből s a gyilkos boszantói közé veti magát.
Agya-feje törötten került haza az a sereg, a melynek Erdélyt a lovak patkói alá kellett volna gázolnia.
Hanem hát mindez nem sokat használ a szegény Damokos Tamásnak! Meg az ő rabtársainak.
A SZERELEM BOSZUJA.
Buzdurgán murza ez alatt hiába leste-várta Perekopban, hogy mikor érkezik meg a Damokos Tamás váltságdija?
A szultán tihajájának a leveléből világosan megértette, hogy azonnal hozza ki az uri foglyot «Órkapu»-ba; a hogy a tatárok hívják Perekopot, (Arany kapu) mert a váltságdijjal jönnek már Erdélyből. Ő tehát egész kényelemmel oda utazott. A kedvencz kadináját is magával vitte, s asszonynyal utazván, elég lassan haladhatott. De meg az emberség is azt kivánta, hogy a foglyot nagyon meg ne hajtsa; mert annak nem könnyű lánczczal a lábán gyalogolni: azt pedig, hogy egy foglyot szekéren szállítsanak, no ily bolondot még nem hallott senki. Hanem az meg volt engedve a rabnak, hogy annak a szekérnek a saraglyájába kapaszkodjék, a melyen Kalme utazott. Így aztán lopva juttatott neki Kalme egy-egy falatot a szultánkenyérből Buzdurgan uram minden szemfüleskedése mellett is.
A murza nem is hitt egyebet, mint hogy a mikorra ő megérkezik a záptenger szorosához, már akkor ott vár a Damokosné küldöttje a pénzzel. Nagyon megorrolt, mikor nem talált ott senkit! Még neki kell ott várni a kutyafülű gyaurra!
Perekopot pedig nem azért hiják Aran kapunak, mintha volna rajta valami aranyos. Czudar, piszkos, ronda fészek az egész: jobb felül a holt tenger mellette, bal felül a záptenger. Az egyiknek a partján tengeri sót párolnak, a másikból tőzeget vágnak. Béka, sáska, ójtott szunyog, repülő poloska annyi van, a mennyi csak kell. A levegő dögleletes, a víz émelyítő, a nap sem süt istenesen, mindig köd ül előtte.
Az egyedüli úrnak való lakás a vár; abban van elég üres szoba.
Buzdurgán murza oda kvártélyozta be magát, a mi már csak azért is szükséges volt, mert itt az ajtókat be lehet zárni lakattal. Egy szobából csinált háremet, abba bezárta Kalmét, a másikból tömlöczöt, abba elcsukta Damokos Tamást. – A kulcsokat aztán az övébe dugta, s unalmában elment a kávéházba csibukozni, meg a tengerparton a sóaszaló medenczéket végiglépni, aztán meg a moschéeba a keringelő dervisekben gyönyörködni. Negyedik mulatságot, akárhogy kereste, nem tudott kitalálni.
Mikor már nagyon sok nap elmult, azt mondá egyszer Damokos Tamásnak a murza, mikor felnyitá a zárkáját, hogy a mindennapi piláfot beadja neki egy fatálon.
– Hallod-e te Tamás a Damokosok között; azt gondolod-e te, hogy én nekem valami nagy gyönyörüség itten mindennap elnéznem, hogy hány csetver sót sepernek össze a záptenger partján? hogy hány legyet kapnak el a kutyák, a kik a kávéház elejét körülülik? meg hogy hányat fordulnak egy óra alatt a keringelő dervisek?
– Magamnak sincs jobb mulatságom: felelt rá Tamás.
– Neked! Dagadj meg! Te rab vagy, abban kell megnyugodnod, a miben meg vagy. De nekem senki sem parancsolja, hogy én itt a számbarepkedő szunyogokat köpködjem, s a büdös víztől az orromat fintorgassam, mikor így is elég pisze. Az a te váltságdijad csak nem jön.
– Magam is eleget aggódom miatta, hogy miért nem jön.
– Én azt mondom, azért nem jön, mert nem küldik.
– A felől bizonyos lehetsz uram, hogy a feleségem azonnal elküldte a pénzt, a mint megtudta, hogy te elfogadod.
– Én pedig azt mondom neked, hogy a te feleséged egy nagy… (Itt egy olyan szót használt a murza, a mit nem szokás papirosra leírni.)
Erre Damokos Tamás úgy teremtette neki a fejéhez az egész tálat piláfostul együtt, hogy a murzának a szeme, szája tele lett faggyus riskásával.
– Ne volna csak kétezer aranyam a bőrödben, hogy összetörnélek most! Agyarkodék a murza, letörölgetve pofájáról az ételmaradványokat. – Veszett bolond! Most már az a büntetésed, hogy nem kapsz más ételt. Feleheted a földről, a mit hozzám vágtál! – Hanem aztán, ha itt találsz veszni a nyakamon: akkor lesz még majd neked drága ez a pilaf!
Ezzel a fenyegetéssel kiment a zárkából a murza s rálakatolta az ajtót Tamásra. Azután átment a háremébe, felhordatta a maga lakomáját, s annak az elköltése közben elpanaszlá Kalménak, hogy hogyan járt Tamással.
Kalme nevetett rajta.
– De hát minek is mondtad neki azt, hogy a felesége «az?»
– Hát mert az!
– Mért gondolod?
– Nem gondolom, hanem tudom. Megirta nekem a levelében Akmet bég, hogy ugyan siessek elfogadni a kinált kétezer aranyat, mert a menyecske félrecsapó. Olvasta neki egy levelét, a mit egy másik gyaur béghez írt az asszony. Nem bánná az, ha itt veszne az ura, hogy másikat kapjon helyébe.
S nagyobb igazság kedvért elő is vette Buzdurgán murza azt a levelet, a mit Akmet bégtől kapott, s megmutatá azt Kalménak; Akmet bég szórul-szóra közölte abban annak a levélnek a tartalmát, a mit Ilka asszony Boldizsár tanácsára fintából Apor Istvánhoz irt.
– Meglátod, hogy itt hagyja az átkozott a nyakamon veszni az urát.
Kalme lecsillapította a murza haragját. Volt neki ahhoz való szere. Jó adag mákonyt tömött a pipájába: mire azt kiszítta a murza, úgy aludt tőle, mint a só.
Akkor aztán Kalme kivette az ővéből a zárka kulcsait, összegyüjté a lakoma maradékát, a miket ő a saját szájától megvont, s a hogy azt rendesen tenni szokta, mikor a murza mély álomba dölt ebéd után, felnyitá a Tamás börtönét s átvitte hozzá a körömfaladékot.
Tamás tudta azt, hogy ilyenkor a murza alszik, s dongó legyen a talpán, a kinek a csípésére csak annyit is szuszszant, hogy «hess légy!» Ilyenkor történhetik felőle akármi.
– Elébb egyél, lakjál jól. Aztán majd zsémbelek veled. Mondá Kalme, oda kuporodva Tamás mellé a szalmára.
Mikor aztán Tamás mindent elfogyasztott hűségesen, akkor rákezdte Kalme a zsémbelést.
– Micsoda bolondot cselekedtél a murzával?
– Fejéhez vágtam az ételes tálat.
– Miért tetted?
– Azért, mert rossznak mondta a feleségemet.
– S azért úgy fel kellett gerjedned?
– Mikor azt bántják, a kit szeretek.
– Hát te azért, a kit szeretsz, minden vakmerőségre képes vagy?
– Még a halálra is.
– Még a halálra is? Akkor hát egy másik életre is?
– A másvilágon bizonynyal.
– Nem a másvilágon, hanem ezen a világon.
– De már ezt nem értem.
– Hát megmagyarázom. – Nézz a szemembe. S ha valamit a szám rosszul mond, olvasd ki a szememből jobban. Engem is sokszor háborít az álom, hogy miért nem született számomra olyan férfi, a ki mikor szeret, a haláltól sem retteg? Egyet találtam s az is a másé. S ennek olyan bolond vallása van, a mi tiltja, hogy egy szív két szivet zárjon be. Annak csak egy nőt szabad szeretni.
Damokos Tamás elértette biz ezt a vallomást, s lesütötte szemeit szégyenletében. Az oroszlán nem olyan rettenetes állat, mint egy idegen asszony, a ki szerelmet vall egy feleséges embernek.
Nem tudott rá felelni semmit. Eszébe jutott József története Potifárnéval. S neki még csak köpönyege sincs, amit a kezében felejtsen.
Pedig biz azt sejthette volna előre is, hogy a sok nyájasságnak, barátságnak ez lesz a vége.
– Szebb a feleséged, mint én? Kérdezé Kalme, megtaszítva kezével az elmélázót.
– Nem tudom. A feleségemet nem láttam.
(Már tudniillik «úgy», mint a kadinát.)
– De engemet láttál. Tudhatod, hogy semmi hibám nincsen. Még a hol tizenketten vannak is mellettem, nem én vagyok a tizenharmadik; hanem én vagyok az első.
– Az már igaz.
– Rossznak sem igen ismerhetsz. Mindenkor csak jókat tettem veled. Sok kínzás elmaradt rólad az én könyörgéseimre, a mi különben rád volt mérve. Én enyhítettem a rabságodat. A falatomnak felét félreraktam, hogy teneked juttassam.
– Elismerem. Áldjon meg érte az Isten.
– Azt is tudod, hogy nem játék, a mit teszek. Mert ha megtudná Buzdurgán, hogy téged meglátogatlak, mozsárban töretne össze.
– Elég bolondul cselekszed.
– Nem gondolok akkor arra. Azt hiszem a mennyországban vagyok, mikor hozzád közel vagyok; azt hiszem, hogy idvezültem, mikor a szemedbe nézek. Meg tudnék halni azért, hogy szeress. – És te engem még sem szeretsz.
– Mert te neked már van urad; s nekem is van feleségem.
– Az igaz, hogy Buzdurgán az én uram, mert megvett a derbendi vásáron, mint legszebb leányt háromezer aranyon, ép úgy, mint megvette a legnagyobb lovat ugyanakkor kétezer dénáron; de ha a Kara-Kush lovának embernyi esze volna, mint nekem, az is azt tenné, hogy nem őtet venné fel a hátára, hanem tégedet meg engem, s elfutna velünk a világba. Az a te feleséged pedig ki tudja, a te asszonyod-e még?
– De én tudom.
– Ne bizonyítsd. Tudod, hogy a ti országotokban van olyan törvény, hogy ha egy asszonynak az ura egy esztendeig egy napig a feleségéhez meg nem tér, az asszony felszabadíttatik, s választhat más urat magának.
– Én ugyan ilyen törvényről semmit sem tudok, pedig jártam volna Gyulafehérvárott a kollégiumba. De hogy ha mindjárt Zandirhám kőpaizsára volna is bevésve aranyozott betűkkel egy ilyen törvény, és hogy ha azt kemény parancsolás mellett hagynák meg az én drága Ilkámnak, hogy kövesse és én tőlem elválasztva, magát más férfinak adja: még akkor is kétszer Tamás vagyok benne, hogy ő engemet nyomorult rabságomban elhagyjon, mással fölcseréljen.
– Akkor nem jól ismered az asszonyokat.
– Az igaz. Több asszonyt soha sem ismertem csak a feleségemet. Annak se tanultam az indulatait: nem fürkésztem, nem kutattam, nem jártam utána. Nem kerestem a bizonyságokat, nem tettem próbára a hűségét, nem őriztem Árgus szemekkel: hanem hiszek benne, úgy mint az egy Istenben!
Kalménak a szemébe szökött a köny. Boszusan törlé le a fátyolával.
– Mit keres ez az ostoba víz a szememben? Hát te hiszesz az asszonynak? – Vajjon hisz-e te benned is épen úgy az asszony?
– Bizonyára ő is úgy hisz.
– Nem álmodja-e meg, hogy egy más asszonynak szemei égnek az orczádon? S ha megálmodta, nem fáj-e a szive bele?
– A ki maga is igaz, annak nincsen gyanuja.
– És azért, látod, még az is, a kiben úgy hiszesz, mint az Istenben: itt hágy kiváltatlan, nem küldi a váltságdíjad; míg az, a kit megvetsz, föl sem veszesz, minden nap újra kezdi szabadításod munkáját. Te nem is álmodol arról, micsoda éles tőr függ a fejed felett asszonyi hajszálon? Az az én hajszálam. Ennek a szörnyetegnek itt, a kinek a horkolását hallod, a hányszor fölébred, az az első szava: elhozták-e már a váltságdíjat azért a lánczos kutyáért? S mikor megtudja, hogy még nincs itten, dúl-fúl, átkozódik. Mennyi hizelgésbe, mennyi szép szavamba kerül én nekem mindannyiszor lecsillapítani a haragját! A ki próbálta már bőszült vizilovat, dühödt elefántot megszelidíteni, csak az tudja, mi az én munkám. Szörnyű boszut akar rajtad állni, hogy ha ki nem váltnak. Napról-napra egymásra tetézi a félrerakott haragját, hogy egyszerre elborítson vele. Úgy kell neki mindenféle csábítással, édesgetéssel a kezére járnom, hogy még egy napot várjon, ne vigyen még vissza, hátha holnap megérkeznek a küldött a pénzzel. De annál nagyobbra nő mindennap az adósságod kínszenvedésekben, ha végre is itt találsz rajta veszni.
– Én hiszem, hogy ez a mai nap utolsó napja a várakozásnak.
– Én óhajtom, hogy az legyen. Ma még meg is sértetted a murzát. Ez nem megy ingyenbe. Ha te őt ismernéd, lélekzetet se vennél, mikor előtte állsz, mert a mit szájából kilehel, még az is tele van méreggel. Ez legyen az utolsó napod az ő keze közelében. Ha holnap ki nem vált a feleséged, akkor csak az Isten segít rajtad – vagy én.
Ezzel magára hagyta Damokos Tamást a szép kegyencznő, s ismét rázárta a börtönajtót, és visszatért az alvó szörnyetegéhez, a kinek a horkolásától reszketett a vár.
Másnap délig senki az ajtót sem nyitotta a fogoly úrra. Még csak neszt sem hallott magányos zárkájában, a hová még a napvilág is gyéren hatolt be, az ajtó fölötti szűk kerek ablakon át.
Csak arról tudta meg, hogy dél van, mikor a murza hazaérkezett a délelőtti unalmas csavargásából, végig káromkodva a hosszú folyosón. Mikor az ő zárkájának az ajtaja előtt elment, nagyott rugott rajta: «Kell piláf? lánczos kutya!» Azután kinyitotta az átelleni ajtót kulcscsal s akkor meg Kalme csengő, hizelgő hangját hallá egy pillanatra Tamás, s aztán becsukódott az ajtó, ismét csendes lett körülötte minden. Csak egy nyomorult légy zümmögött a szögletben, a mit megfogott a pók.
«Úgy látszik, hogy a murza ma bőjtöt akar tartatni velem;» gondolá magában Tamás.
Hosszú idő telt bele, a míg újra hallá nyikorogni az átelleni ajtót, a mire azonnal következett az ő börtönajtajának felnyitása: előtte állt Kalme.
A kadinának arczán valami ördögi jókedv látszott ez alkalommal: a szemei tüzeltek, az ajkai nevetésre voltak nyitva; hanem a mellett a szemöldei összehuzódtak, mint két kígyó.
– Jó hírt hozasz? kérdezé Tamás lelkendezve.
– Hát mit hoznék mást?
– Megérkezett a váltságom?
– Megérkezett a szabadulásod napja. Jöjj át a murzához.
– Veled együtt?
– No hát mi az?
– Nem haragszik meg a murza, ha a felesége fátyol nélkül mutatja magát idegen férfi előtt?
– Oh a murza soha sem haragszik, mikor alszik; szólt Kalme dévajul nevetve. Olyankor mindent megenged.
– De ha föl talál ébredni?
– Holnap reggelig nem. Annyi hashisht tettem a kávéjába, hogy egy napig ott marad a paradicsomban. Tánczolhatunk, dalolhatunk, miatta. Ott lakomázhatsz a hátán.
– Ne tégy velem bolondokat.
– Csak te bizd rám magadat. Mondtam, hogy megszabadítalak. Elébb lakjál jól. Ne félj semmitől. Magunk vagyunk. A murza szolgái mind meg vannak nyerve. – De a tánczhoz nem kell a láncz. Elvettem a lakat kulcsát; elébb leoldom kezedről, lábadról.
Tamás engedte a lánczait levetetni.
– No jer velem. Az asztal meg van terítve.
A tatárok nem esznek asztalról. Tudta ezt Tamás.
Hanem azért neki mégis terített asztala volt. Buzdurgán murzának a háta. A mint az esetlen nagy kolossz ott feküdt hosszan elnyulva a földön hasmánt, Kalme az ő széles hátára rakta fel az ételeket és csemegéket: oda kellett Tamásnak letelepedni és a gazdája hátáról lakomázni. – Bizony olyanformán érezte magát, mint a siralomházba kitett rab, a kinek a nyakán van már a hóhér kötele s úgy kinálják mindenféle drága étellel és itallal – utoljára életében.
Kalme csintalanul nevetett a vendége rettegésén.
– Ne félj tőle! Nincs ez itthon. A paradicsomban van most. Nézd, hogy ragyog az arcza a gyönyörüségtől! Most a tubafa virágkelyheiből szürcsöli az édes mézet ajkaival. Ott jár a kristálypalota hetvenhetedik termében. Hetvenhét huri tánczol körülötte. Nézd, hogy mosolyog reájuk!
S mikor azt látta Kalme, hogy a vendége mégis csak nagyon feszeng s kényelmetlenül érzi magát, felkapta a murza rhinoczerószbőr korbácsát s nagyokat húzott vele az alvónak mezitelen talpára: a mire az összevissza rándult.
– Légy Istennel! rebegé Tamás. Ne kisértsd az ördögöt.
– Hahaha! Kaczagott Kalme. Hiszen most a hurik csiklandozzák. No hát csak te egyél nyugton.
S azzal békét hagyott Tamásnak is meg a murzának is, s elkezdett egy szerelmes románczot dalolni Mirza Shaffitól, s a közben egy nagy pávatoll-legyezővel hüsselte a vendégét, meg néha a gazdáját is, a ki neki asztalul szolgált.
Tamás azonban mindeneknél inkább éhes volt arra a hirre: hogy megérkezett-e hát a váltságdíja? csakugyan itt van? hogy jött meg? ki hozta el?
– Ki végezne egyszerre két dolgot? Enyelge vele Kalme. Mikor eszel, akkor ne beszélj. Mikor iszol, vesd félre a gondot. Majd megtudsz idején mindent.
– Csak annyit mondj, hogy szabad leszek-e már?
– A mondás hazudhat: a cselekedet igazat mond. A számnak ne higyj, hanem a kezemnek hihetsz.
Azzal felkapta Kalme a lánczot, a mit Tamás kezéről, lábáról levett; oda futott vele az ablakhoz, s kihajította azt rajta.
Tamás megrettent. Az jutott eszébe, hogy az a láncz az ő személyének kiegészítő része. Azt neki Buzdurgán murza nem azért adta, hogy az ablakon kidobálják. Hát majd mikor visszakéri? Ijedtében maga is odafutott az ablakhoz, a melyen Kalme kidobta a lánczot, s kidugva rajta a fejét, utána nézett, hogy hová esett a láncz?
Az biz egy mély sánczárokba esett, a minek a feneke hat ölnyi mélyen volt az ablak alatt; e sánczárokba nyiltak az istállók kapui, a mikben a várőrség lovait szokták tartani. Most is ott vezetgetett egy felnyergelt paripát egy félmeztelen rabszolga, a ki meghallva a leeső láncz csörrenését, megállt és felemelte az arczát ahhoz az ablakhoz, a honnan a lánczot ledobták.
De hát arcz volt-e az? Ember arcza?
Tamásnak még a lelke is fázott, mikor rátekintett. Ezen az emberi ábrázaton úgy el volt csufitva Isten remeklése, hogy irtozat volt ránézni. Átkozott kezek csonkították így meg.
Tamást úgy megigézte ez a rémtekíntet, hogy nem bírt tőle megválni; a keble elszorult; szerette volna megsiratni.
A szép kadina oda hajolt föléje, az arczát az övéhez illesztve s a haját hátra simítva szép bársony kezével.
– Látod; mondá neki. Ez egy hazádfia: székely vitéz. Ezzel is az történt, hogy Buzdurgán murzával kihozatták Perekopba, váltságdíjt igérve érte. Ő aztán, hogy hasztalan várt a váltságdíjra, az nem jött meg: boszujából így elcsufittatá az arczát a rabjának, a milyennek látod. Talán nemes úr volt; most istállót tisztít.
Tamás összeborzadt. Ilyen kegyetlenül bánni egy emberrel, csak azért mert rab volt, s itt feledték. A köny is meggyült a szemében.
A megcsufolt ember a föld felé fordítá az arczát. Tudta, hogy irtóznak tőle.
Kalme a kezével inte az elcsufitott arczúnak, hogy vegye fel a lánczot s vigye onnan.
– Ez a mi hivünk; suttogá Tamásnak.
(– Miféle hivünk? kiknek «nekünk»? töprengett magában Tamás.)
A mennyire a szeme ellátott onnan az ablakból, a végtelen, vigasztalan záptenger terült el előtte, elszórt mohotkás szigeteivel, a szikes sivatagba beleharapdáló tömpölyeivel, vérveresre festve az alkonyégtől; sehol egy hajó, egy mentőcsónak az egész hullámpusztaságon.
– Jer innen! mondá Kalme, elvonva őt kezével az ablaktól. Milyen fagyos a kezed! Nézd az én arczom milyen forró. S odaszorítá Tamás kezét lángoló arczához. Nesze igyál ebből a muskavitból: ez fölmelegít.
S valami zöld ragyogású nedvet töltött egy szűknyakú velenczei kristályból egy talpatlan pohárkába, azt maga megizlelte először, belemártva piros nyelve hegyét, s aztán ráerőltette Tamásra.
Ez csakugyan bűbájos ital. Egyszerre tűzzé válik az emberben s minden érző idegébe szétfut. Még a szivet is csiklandozza.
– Jer. Ülj ide mellém!
Hova? Hát csak arra az élő kerevetre: a murza idomtalan tetemére, úgy sem jó az egyébre. S hogy Tamásnak nem akarózott a leülés, átölelte a nyakát, úgy rántá oda maga mellé s egy hirtelen csókot nyomott az ajakára, a mitől szegény Tamás ugyan halálra ijedt volna, ha a muskavit lángja nem bátorítja vala.
– Haragszol érte? suttogá Kalme. Ha nem tetszett, add vissza.
De biz azt nem adta vissza Tamás, hanem csak letörülte a nyomát a szájáról a dolmánya ujjával.
– No hát ha nem akarod, hogy szerelemről beszéljünk, hát beszéljünk a szabadságról, mondá Kalme.
Már erre a szóra ugyan villogtak a szemei Tamásnak.
– Akarsz-e megszabadulni?
– Éjjel-nappal azért imádkozom.
– Kihez?
– Az Istenhez.
– Hát azt gondolod, hogy az a tízezer, meg tízezer társad, a ki veled együtt esett rabságba, nem imádkozik épen úgy a szabadságért, ugyanahhoz az Istenhez? Azt várod, hogy a te imádságodat meghallgassa, annak a tízezernek meg azt mondja: «nem hallok!»
– Ne tarts te nekem mustrát az Isten bölcsesége felett: azt nem bízták halandó emberre. Én igazhivő keresztyén vagyok.
– Bánom is én, akármit hivő vagy. Nekem nem kell hinnem semmit, mert asszony vagyok. Allahnak semmi gondja az asszonyokra. Kutya, macska, madár, asszonyi állat, él, hal, kileheli a páráját, s aztán nem vár se jót, se rosszat. Nekünk addig kell kivennünk az életből a magunk részét, a míg itt ezen a földön vagyunk.
– De ne töltsük az időt az istenség és az asszonyi lélek fölötti vitatkozással, mondá bosszusan Damokos Tamás, megbotránkozva az oktalan asszonyi állat eszeveszett okoskodásán.
– Kénytelen vagyok ám azon kezdeni, mondá Kalme, mert hogyha Istentől, vagy lelkes asszonytól vártad a megszabadulásodat: hát mondhatom, hogy hiába vártad.
– Mit szólsz?
– Azt, hogy még ma sem érkezett meg a váltságdijad, a murza pedig nem vár több napot. Ha akarna sem várhat. És ha minden hizelkedésemet elővenném is, nem tarthatnám őt egy nappal tovább sem itten. Ma mód nélkül agyarkodó volt, a mikor hazakerült. Mindenféle csábítással, édesgetéssel végre kivettem belőle, hogy miért dúl-fúl? A khámtól kapott levelet, hogy minden hadaival azonnal induljon meg hosszu hadjáratra: holnap már meg is érkeznek az agák, a kik alatta vannak, a felültetett lovas ortákkal s rögtön ki kell vonulniok. A murza dühös ilyenkor, mert itthon kell hagynia a palotáját, a háremét, még engemet is, és az egész bőrgyárát, a várvavárt erzerumi vásárt; mindent itt kell ebadóba hagyni, s aztán az egész csapatját neki kell mindennel ellátni, a mig az ellenséges földet el nem érik. Értheted ebből, hogy miért pusztítanak aztán a tatárok olyan kegyetlen dühvel, a hova betörnek?
– Bizony jaj annak a népnek, sóhajta fel Tamás.
– És hát tudod, hogy kinek lesz ezuttal jaj? A te nemzetednek, a te hazád népének. A szultán parancsolta, hogy az engedetlen országot meg kell fenyíteni; a Ghirai Khán törjön be azonnal egész seregével s pusztítsa végig az egész országot, a hol csak magyar lakik, a mig csak a német császár birodalmát nem éri, addig meg ne álljon.
– Én uram s Istenem!
– Bizony méltán sóhajtasz fel. Mert mikor Buzdurgán kidühöngte magát, akkor aztán azt mondá maga vigasztalására: «no de legalább meglátogatom azt a Gyulafehérvárt, a hol a nagy medreszben tanítják a mčhdruli irást, de aztán ott találjam azt a huszonnyolcz asszonyi övet, a miről ez a lánczos kutya vette a tudományát; mert ha nem találom, bizony tőbül kiforgatom az egész Gyulafehérvárt s megeszem a népét kanál nélkül!»
– Jézusom! Máriám!
– No, ugy-e most már Jézusról, Máriáról sóhajtozol. Hát még ha a többit megtudod? Buzdurgán úgy törülgette e fenyegetés után a száját kétfelé, mintha már fellakmározta volna őket. Azután nevetett, s a szemeit forgatta fölfelé. «No de még más tréfát is teszek, csak egyszer odabenn legyek abban az Erdélyben. Ha sajnálta Damokos Tamásné asszonyom, meg az ő pereputyjai a nyomorult rab urokért megküldeni azt a rongyos váltságot ide hozzám, hát majd nem restellek én elmenni érte magam ő hozzá, s majd elhozom az asszonyt is minden ijafiával együtt ide, hogy legyenek egy csomóban.»
– Oh mennybéli szentek! nyavalygott Tamás, a kezeit összekulcsolva s a homlokához verve.
– De iszen híhatod azokat! Messze a mennyország! A mig azok ideérnek, addig Buzdurgán murza be is vettette sóval a te városodnak a helyét.
– Hogy én most nem lehetek otthon! hörgé Tamás, az öklével törülve könyező szemeit.
– Hát hiszen arról akarok neked beszélni, hogy hogyan légy otthon – hamarább, mint Buzdurgán hadai áttörnek a határon s találj szabadulást a magad emberei számára, a kik hozzád tartozandók. Akarod, hogy erről beszéljek?
– Kérlek, asszonyom.
– Ne mondj asszonyodnak; mert akkor azt hiszem, hogy az vagyok. No hát közelebb huzódol-e hozzám?
Tamásnak most már csakugyan egészen oda kellett ülnie a kadina mellé, hogy az a fülébe suttoghasson.
– A szentek nem tudnak rajtad segíteni, azt már látod, hátha a tündelevények tudnak? Látod én tündelevény vagyok, a ki az emberek vérét kiszívja. Imádkozni nem tudok, hanem bűvölni tudok. A börtönöd már felnyitottam, a lánczodat levetettem. Két szál gyertyát a kezembe veszek, kerülök-fordulok, s innen ebből a várból is kiviszlek.
– Nem hiszek én a varázslatokban.
– Te bolond. Hisz az én varázslatom nagyon is könnyű. Látod ezt a nagy bőrerszényt? Emeld meg, ugy-e milyen nehéz? Tele van aranynyal. A hány marokkal kiveszek belőle, annyi zárt nyitok ki vele. Fényes nappal is sötétséget csinálok vele; a látót vakká, a beszélőt némává bűvölöm vele.
– De hisz ez a murza pénze.
– Hát kié volna másé? Azért jó nekünk.
– De hisz ezt elvenni rablás volna.
– Hát mi az?
– Te talán nem tudod, hogy a lopás rossz cselekedet?
– Annak, a ki lop, jó.
– De tiltva van. Megbüntetik érte.
– Igen, ha megkaphatják. De ha nem foghatják meg, akkor jót tett magával.
– Ez nem az én hitvallásom.
– De az enyém az; itt tanultam a tatároknál. A mit elrabolni sikerült, azt elrabolni jó volt. Ökröt, lovat, szép leányt: a hol kapják. A ki elvihette, ha utól nem érték, az övé. – Engem is úgy raboltak el az apám kertjéből. – Hát téged, meg valamennyi társadat, a kik rabok vagytok Tatárországban, nem úgy raboltak-e el? vagy kérdezték tőletek, hogy akartok-e velük jönni? Kezük ügyébe estetek s elhajtottak. Épen olyan igazsággal hajtod te el a murza aranyait ezzel az egész zacskóval, még hirmondót sem hagysz neki itt belőle.
Tamás nagyon meg volt akadva a philosophiájával. Ez a sophisma nagyon hasonlított az igazsághoz.
– Aztán látod, mondá Kalme, ebből még az a jó is lesz majd, hogy ez a pénz a murzának arra való, hogy a seregeit élelmezze, a mig Moldván, Havasalföldön keresztül mennek, a hol rabolni nem szabad, mert azok a szultán tartományai. Már most ha ez a pénz hiányozni fog a tarsolyából, addig meg nem mozdulhat innen a seregével, s a míg ujra összeszedi a költséget, meglehet, hogy a szultán haragja elmulik s nem küldi a tatárokat Erdélybe.
Ez erősen sulyt vetett a latba. Azalatt haza lehetne menni Erdélybe s tudósítani az ország nagyjait a fenyegető nagy veszedelemről.
– Csak te bizd magadat egészen én reám, suttogá Kalme. És ne tarts semmitől. Mihelyt besötétedik, itt van egy hosszu kötél: ezen leereszkedünk a sánczárokba az ablakból.
– Te is? Kérdé Tamás.
– Hát mit gondolsz? Itt csak nem maradhatok, ha téged megszöktettelek. A murza darabokra tépne.
– Ez már igaz.
– Aztán meg nálam nélkül ki sem tudnál innen jutni. Nekem kell a kapuőröket megvesztegetnem, azután meg a vámosokat a sorompóknál, amig a két tenger közül kijutunk. De még azontul is, te, a ki idegen vagy, járatlan ezen a földön, azt sem tudnád, hogy merre illanj; mindenütt veszedelembe rohannál; én pedig ismerek itt minden ösvényt, tudok a nép nyelvén: elvezetlek pusztáról pusztára, tanyáról tanyára: míg elérjük azokat a kék hegyeket, azokat a sötét erdőket, a hol az én népem lakik.
– Hát te engem oda akarsz vinni? Kérdé megdöbbenve Tamás.
– Oda! Oda! Az én hazám őserdejébe; ahol a fák is olyan óriások, miként az emberek; a hol szikla, folyam, erdő tele van Istennel; maga a nap is egy Isten; és a levegő is az; ahol minden szabad: még a szerelem is.
Kalme arczát olyan tüzláng borította erre az emlékezetre, mint mikor a felkelő nap az Elborus jeges ormait rózsalánggal festi.
– Igen ám, jó asszony, mondá Tamás, csakhogy én nem azért akarnék innen kiszabadulni, hogy a te hazádba menjek: hanem hogy a magam országát lássam meg, a mi énnekem épen olyan gyönyörüséges, mint te neked Circassia.
– De ott megint csak szolgaságba futsz.
– Már az igaz, hogy magyar létemre sok megaláztatást kell a magam hazájában elszenvednem. De hát inkább szolgálok alázattal otthon a hazámért, mintsem büszkén száguldozzak idegen ország szabad hegyei közt.
Kalme fejét rázta. Nem értette ő ezt.
– No, ha te neked jobban tetszik a szabadságnál a szolgaság: erről sem beszélek többet. Hát legyen úgy. Vedd hát utadat Erdély felé s türd majd a nyomoruságot, a mit a sors majd fejedre mér. Én azt is megosztom veled.
– Mit akarsz te velem megosztani? Kérdé hüledezve Tamás.
– Minden nyomort, sanyaruságot, ami téged ér. Leszek futásodban vezetőd, bajodban ápolód; cseléded, szolgálód, aki nem követel semmit, se bért, se szerelmet, se tiszteletet, csak azt, hogy odaülhessen a lábadhoz, s ha elrugod onnan, megint visszatérhessen oda.
Damokos Tamás szivét mégis nagyon meghatotta ez a nagy ragaszkodás. Erőt vett rajta az érzékeny indulat.
– Látod, jó Kalme, ez lehetetlenség. Én agyonütni való gonosztevő volnék, ha az irántad való háladatosságot csak egy nap is el tudnám feledni. Ha te engemet még annyi jóság után meg is szabadítasz, az én szájamban az «Ur imája» egy sorral hosszabb lesz, mint másnál, mert a te nevedet is bele foglalom. De az, hogy velem jőjj, merő lehetetlenség. A mi keresztyén erkölcsünk, vallásunk erősen köt és fel nem oldoz.
– Nem kivánom én, hogy te légy hozzám kötve, mondá Kalme szelid lemondással. Követlek, mint a kutyád, s a mit eldobsz, a mi másnak nem kell, azt veszem fel: azt is megköszönöm. Se nem követelek, se nem panaszkodom. Féltéssel nem kinozlak, még csak egy kihulló könynyel sem mutatom, hogy fáj-e valami. Csak dalló szavam hallod. – Óh vigy el magaddal.
– Nem lehet! Nem lehet! Tusakodék vele Tamás. – Te nem jöhetsz velem. Nekem asszonyom van, két gyermekem anyja, a kit én szeretek, a kivel én megesküdtem, holtomig, holtáig: Isten szent nevére, oltár előtt, pap előtt; a kinek nevemet adtam, a kinél zálogba van a becsületem. Én annak az egész szivemet adtam oda; nem tehetem, hogy csak egy morzsáját is ennek a szivemnek visszavegyem tőle, s oda vigyek hozzá egy másik asszonyt, a kiért ő róla a napnak csak egy pillanatáig is el kell felejtkeznem. Én őt meg nem bántom.
Kalme e szóra büszkén állt fel Tamás mellől, márványnyá halaványult arczát magasra emelve.
– Hát te azért nem akarsz magaddal vinni, hogy a szivedet odaadtad a feleségednek? No hát jó! Majd én elmondom te neked, hogy hová jutott az a te drága kincsed? – Eddig csupa édes mézzel olvasztgattam ezt a te kőszivedet. Majd most maró mérget öntök reá; meglássuk, nem olvad-e meg benne?
Damokos Tamás azt látta ezekből a villogó szemekből, hogy minden rosszra el kell készülnie. Ez a szép Sphinx bizony összetép, ha a találós meséjét meg nem fejtetted.
Kalme egyet rántott a nagy alvó tetemen, hátára fordítva azt, hogy a kaftánja belsejéből előkereshesse az odadugott iratokat. Megtalálta, a mit keresett.
– Itt van!
A hanyatt fordult óriás ekkor aztán elkezdett rémségesen horkolni, hogy csak úgy rengett bele a ház.
No ez épen hozzá illő zenekiséret volt ahhoz a románczhoz, a mit Kalme előadott: még azt a gonoszságot is megtéve, hogy egyszer-egyszer belekapott az ujjaival a mellette heverő timbora hurjaiba.
– Hát volt egyszer egy szép asszony, a kinek az urát fogságra vitték, messze földre.
Tamás összefonta karjait: megértette a szót, most az ő feleségéről fognak beszélni. Valami nagyon rosszat. Hazugság lesz!
– De a rab neje gazdag volt. Pénze, kincse elég sok rá, hogy az urát kiválthassa, mihelyt a sarczoltatásáról hirt vesz. Azt elküldték, meg is kapta; kiválthatja az urát, ha letesz érte kétezer aranyat. A szegény rab várt sokáig: mikor jön már a váltsága? Nyár elmult, őszi levél lehullt, téli hó elolvadt, tavaszvirág kibujt: az ő váltsága nem jött.
A timbora közbe pengett, s az alvó óriás horkolta hozzá a bombardont.
– A szép asszonynak az alatt akadt odahaza vigasztalója, gyámolítója, védelmezője.
Tamás közbevágott.
– Tudod asszony? megkinozhatsz, meggyötörhetsz, megkötözött rab vagyok; olybá veszem, mintha a láncz rajtam volna: de a feleségemről hiába mondasz meséket, mert én semmit sem hiszek el belőle.
– Hát meséket mondok-e én? Hát tudok-e én neveket megálmodni? Hát ismerem én Apor István uramat?
– Apor István! kiáltá fel Tamás. Ez a név hegyes nyil volt, át is furta magát a szive pánczélján.
– No ugy-e hogy van ilyen nevű ember a világon? Én nem ismerem. Azt sem tudom, mely ország szülötte. Itt van a neve ebben a levélben, a mit Akmet bég, a szultán tihájája ir Buzdurgán murzának. Azt mondja levele elején, hogy siessen a Damokos Tamás nevű fogoly nemes urat azonnal kihozni Or-Kapuba, s az érte küldött két ezer arany sarczot fogadja el; mert különben bizony rajtavész az egész fogoly és senki azt egy réz osporáért sem váltja ki. Hozzá teszi Akmet bég: most jutott épen a kezembe Damokos Tamásné asszonyomnak egy levele, a mit Apor István uramhoz irt, a Rákóczy György által kinevezett tutorához, de mely levél tévedésből az én hozzám czimzett kópertába lett pecsételve. Szép dolgokat értek meg belőle, melyek közül a te felvilágosításodra, hogy tudjad mit cselekedjél, csak a következőket irom ide: a megszólítás így szól: «Kedves egyetlenegy szeretett Pistukám!»
– Nem igaz! ordítá közbe lábával dobbantva Tamás.
– Ne dobolj, kérlek! Nem elég törökmuzsikát csinálunk mink ketten a murzával? Hallgasd tovább! szép nóta ez.
«Pimpilimpim» szólt közbe a timbora.
– «Hála az egeknek, hogy mi ismét egymásé lehetünk. Az én uramat elfogta a tatár. De nem bánom. Soha se volt vele egy örömnapom. De éjjelem és nappalom rosszabb a purgatoriumnál.» (Pimpilimpim!)
Damokos Tamás keserüen nevetett.
– Ah, nem igaz az! Dehogy igaz.
– Én nem az ujjamból szopom: ide van irva. Én azt sem tudom, mi az a «purgatorium.» – Hallgasd tovább. «A fejedelem bölcsen rendelte, hogy az uram fogsága alatt kegyelmed legyen a tutorom, s a váramban lakjék…» (Pimpilimpim.) «De rettegek attul a gondolattul, ha netalán a Damokos Tamás kiszabadulása a mi édes boldogságunkat megzavarná. Ha ő megtudna valamit: engem talán meg is ölne…» (Pimpilimpim, tintirintim! pengedezett a timbora, az óriás meg fujta a pokol harsonáját hozzá.)
Damokos Tamás az összeszorított két öklével a levegőbe csapott szét s majd meg a saját homlokát ütötte velük. – Méreg! pokolsár! vitriol hullott a szivére. – Minő szavak!
– Tovább, tovább. Még nincs vége. «Azért vigye kegyelmed az alkudozást úgy a szultán tihájával a váltságdij iránt, hogy soha se legyen vége. Mert ha egy esztendő, egy nap alatt az uram haza nem kerül, elválhatok tőle s férjhez mehetek kegyelmedhez.» (Pimpilimpim, tintirintim.)
Damakos Tamás minden tagjában reszketve dült arczczal a falnak, s égő homlokát a hideg kövön enyhíté. Úgy nyögött.
– Most jön a legszebbje; «mert a szivem fáj, ha ránézek azokra a gyenge kétezer körmöczi aranyakra, a kiket a bolond fővel rabságba szaladt vétektarisznya Damokos Tamásért kellene tatár fogára adnunk; mennyivel jobban…»
– Elég már! Elég! ordítá Damokos Tamás, dühében toporzékolva.
– Dehogy elég! dehogy elég. Hátra van még az utolsó vers: ez a java. Ez gyógyít meg. «Addig is csókolom kegyelmednek a két piros orczáját százszor meg ezerszer, igaz szeretettel.»
Damokos Tamás nem volt többé ember, veszett oroszlán volt, rárohant dühösen a levélolvasóra, az egyik kezével kikapta a levelet a kezéből, a másikkal pedig megragadta a torkát, s úgy rázta az asszonyt is, meg a levelet is a két kezével, mintha egyik sem volna a másiknál ne hezebb.
– Hazugság! varázslat, pokoli szemfényvesztés volt az egész dolog. Átkozott légy élve is, halva is, a ki ezt kigondoltad, boszorkány!
Azzal odadobta az asszonyt a levéllel együtt az alvó murzára, a ki erre egy kissé felhagyott a horkolással.
Kalme csaknem halott volt, mikor Damokos Tamás kezéből kikerült. Fuldokolva tért magához. És aztán térden csuszva mászott oda a kevély férfi lábaihoz, a ki rabszolga létére úgy állt előtte, mint egy király, mint egy boszuálló angyal.
– Bántottalak? rebegé alázatosan.
– Engem nem! De azt, a kit szeretek.
– A kit te szeretsz, meg van az szeretve!
– Ez mind káprázat! Gonosz cselszövény! Nem hiszem. Ez nem az én feleségem. Mert az egy szent.
– Látom már, hogy milyen nagyon tudsz szeretni. Majd összeszaggattál érte; engem, a ki oly nagyon szerettelek. – Szépen megöleltél – fojtogató kézzel, de én ezért az ölelésért még jobban szeretlek. – Nem kényszerítlek már, még csak nem is kérlek. Bocsátlak békével. Menekülj magadban. Utad elkészítém. Itt van a szőrkötél, a min éjjel leereszkedhetel az ablakból a sánczba, ott vár rád a hived, az elcsufított arczu, két gyors paripával, ha nyugotnak tartasz folyvást, eljuthatsz Erdélybe. Béke legyen veled, járj szerencsével. Elbocsátlak.
Damokos Tamás megrázta a fejét büszkén s félvállról szólt vissza, az ajtónak fordulva.
– Én pedig nem szököm. Egyedül magam sem. Ha minden ajtó nyitva volna, ha szárnyas paripa várna rám, a ki repül velem; még akkor sem. Mert egy Damokos még soha nem lopott, nem csalt meg senkit. Én a Buzdurgán murza rabja vagyok, a kinek kétezer aranyat kell értem kapni. Megigértem neki: adósa vagyok vele. Ha elszököm tőle, szavamat szegtem meg; tolvaj, csaló lettem: magam előtt meg kell utálnom magamat. Itt maradok a börtönömben.
Kalme összekulcsolt kezekkel rimánkodott előtte.
– Gondolj rá, hogy ha a murza fölébred, egész irtóztató dühét a fejedre önti: rettentően fog veled bánni.
– Meggondoltam azt. Bizony készen vagyok rá. De azt is meggondoltam, hogy ha én most magamat szökéssel megmentem, akkor az itt maradt ezernyi ezer szegény rabtársamon fognak majd kegyetlen boszut állani. Az én sorsomat viselem magam. A mi csupán nekem van szánva: érjen engem, senki mást. Hozasd fel a ledobott lánczomat s veresd rám ujra. Börtönömbe vágyom!3)
– Oh mi rettentő ember vagy te!
– Csak a többihez hasonló. Ha jót akarsz még velem tenni, hozasd fel a lánczomat és zárj a börtönömbe, ne higyje a murza, ha fölébred, hogy szökni akartam, a míg ő aludt.
– Hát erőnek erejével el akarsz pusztulni?
– Nem! Szentül hiszem, hogy holnap reggelig, a míg a murza fölébred, megérkezik a váltságdíjam, a mit a feleségem elküldött.
Azzal elhagyta a murza háremszobáját Damokos Tamás s átment a zárkájába.
Kalme egész a börtönajtóig követte.
Ott megállt, az ajtó kilincsét a kezében tartva.
S aztán ezt mondá Tamásnak végbúcsú fejében:
– Köszönd Istenednek, hogy állhatatos voltál! Mert ha szép szavamnak engedsz, ha szökni mégy magadban: én utánad küldök, szökőben fogatlak el, mint hitszegő rabot, a kiből a kutyalelket aztán a korbács veri ki!
Azzal becsapta rá a börtönajtót.
Hogy a váltságdíj nem érkezett meg másnap reggelre sem, s hogy mért nem érkezett meg, azt már régen tudjuk.
AZ EGÉRFOGÓ.
Rájöttem én már arra, hogy a dicsőség nem ér egy fadorombot. Hannibal cannaei diadala, meg azé a «névtelen hősé», ki a távgyaloglásban a «viador» czímet elnyerte: egyformán hiábavalóság. Amaz megrontotta vele Carthagot, emez meg a tüdejét. Jobb lett volna, ha otthon pipáztak volna az alatt.
II. Rákóczy György fejedelem jenői diadala a törökökön épen ilyen hiábavalóság volt. Dicsőségnek elég szép volt, hanem haszonnak semmi. Mert ezzel a győzelemmel aztán egészen magára haragította II. György a török szultánt, a ki azonnal kiküldte ellene magát a nagyvezért, erős ármádiával Temesvár felől. Rákóczy György ennek nem volt elég erős ellene állni, csak meghúzta magát Nagy-Váradra, onnan nézte el, hogy capitulál az erős Jenő vára a nagyvezér előtt. A keleti határon pedig a megfogyott székely lakosságon kívül épen senki sem akadt, a ki a tatár khán hordáit feltartóztassa Erdélyről.
A mire jó, azaz hogy nagyon is rossz volt a jenői győzedelem, az lett, hogy Rákóczy György most aztán a maga hiveit beküldé Erdélybe feles csapatokkal s kihirdetteté, hogy a fejedelmi trónt ismét visszafoglalja. A jó Rhédey Ferencz rögtön le is szállt róla s azt mondta: «tessék!» ő maga megy haza a jószágára birkát nyiratni; a népet nyirja más!
De ellenben a rendek nem akarták II. Györgyöt visszafogadni, hanem kikiáltották fejedelemnek Barcsay Ákost. Azt a török szultán rögtön meg is erősítette s a temesvári basa sereget is adott a kezére, a kivel a fejedelmi székét körülvegye.
Volt már tehát a szegény kis Erdélynek fejedelme három. Az égi jóslat a négy nappal négyet igért: egynek még kell jönni hozzá, hogy ki legyen a quadratum!
II. György aztán akkor azokat mind megnotázá, a kik a letevését kivánták s a váraikat elfoglalva, azokba a saját őrségét helyezé el.
A székelyek mindvégig hivei maradtak II. Györgynek; nekik nem kellett se Rhédey, se Barcsay.
Ezeket tehát nem kellett bántani Rákóczynak, csak a felől biztosítani magát, hogy el ne pártoljanak tőle. E végből a saját legjobb hiveit küldé oda a váraikba kapitányoknak, a kik az őrséget a hűségre feleskették.
Egy szép napon Mikó-Ujváron is megjelent az új kapitány, kevés fegyveres kisérettel. Ki is lett volna az más, mint Apor István uram?
Ilka asszony, a mint megérkeztének hírét vette, rögtön bezárkózék a legbelső szobájába s betegnek mondatá magát.
Apor István, a tornácz erkélyére kiállva, felolvasá a székely vitézek előtt a fejedelem parancsát, melyben kipróbált hűségüket az ő szolgálatára bocsátja s őt a vár kapitányává és urává rendeli, a kinek gondja lészen, hogy a betörő gonosz ellenség ellen a szegény lakosságot fegyveres erővel megvédelmezze.
Ez pedig hogy ne tetszett volna a székelyeknek.
– Esküdjetek meg a fejedelem hűségére azonnal! parancsolá Apor István a vitézeknek.
De azok csak súgtak-búgtak, utoljára felküldék a tornáczra a hadnagyukat, Czirjék Boldizsárt, hogy beszéljen a fejével a kapitánynak.
– Adjon Isten, a mi nincsen; vegye el, a mi van! Kedves komám, Están uram. Ugyan jó, hogy ma jött kegyelmed, nem tegnap, mert akkor ma már «holnap» volna, s nem mondhatná a székely azt, hogy «ma nem». Mert hát, tudja kegyelmed: «szóbul ért az ember!» aztán meg «több nap, mint kolbász», az is igaz pedig, hogy «jobb egy lámpás elől, mint kettő hátul», s «az oláh is okosabb a vásár után», azért azt tartják a székelyek, hogy «kötve kell hinni a komának», mert «ember teszi a fogadást, agg eb, ki megállja», pedig hát «az ökröt szarvánál, az embert szavánál fogják meg», azért nehogy «szappant vegyünk sajt helyett»…
– Hadd el az ördögbe ezt a sok bolond példás beszédet, vágott közbe Apor István, rukkolj ki vele magyarán, mi csipte meg a góbékat?
– Hát biz azok azért vakaróznak, hogy mindenképen szeretnék tudni, hogy miféle állapotban került ide kegyelmed, hogy ennek a várnak ura legyen? Hogy nem származik-e ebből majd Ilka asszonyra valami veszedelem? Mert tudja kegyelmed, első ember az országban a fejedelem, de még annál is elébb való az asszony. Azért, ha azzal a hatalommal jött ide kegyelmed, hogy a fejedelem parancsolatjára Mikóujvárát dominiumostól Ilka asszonytól elvegye s őtet gyermekeivel együtt abból kiforgassa, hát akkor kevés ám ez a kis csapat vasfazekas fejű darabont itt körülötte a székelyeknek, úgy kirakják innen velük együtt, hogy a lába sem éri a földet. No úgy-e, már most kegyelmed is vakarja a fejét. Hát ott mi csíp? Mondja!
– Gyere be velem a szobába, majd ottan elmondom. Addig küldd az őrséget nyugodni.
– Köszönik szépen, elálldogálnak ők itten.
Apor István behivta magához Boldizsár bát s elment vele egész a szélső gömbölyü torony szobájáig, a hol senki sem hallgathatja ki, hogy mit beszélnek, ha csak nem madár, vagy denevér.
– Hát haragszunk-e még egymásra, öregem? kezdé a szót Apor István. (Ő került a kis ajtó felől, mert tudta jól, hogy a székely «hadnagy», a kinek ötszáz pixidarius lesi a parancsát, nagyobb úr, mint a «kapitány», a kinek csak húsz drabant áll a szolgálatára.)
Boldizsár bá a mellére tette a jobb kezét s így szólt:
– Isten úgy tartson, hogy szivemből kivántam, hogy újra megláthassam kegyelmedet ebben a várban.
Ennek a szónak nagyon megörüle Apor István uram; a székely az Isten nevét nem szokta hiába felvenni a nyelvére; s miután Boldizsár bá kezét megszorongatván, arról is meggyőződött, hogy nincsen a markában valami lengyel garas odaszorítva (mert ha az ott vagyon, akkor az eskü átka a lengyel garast éri, nem az ő lelkét!), tehát egészen igaz szó volt, a mit kimondott, annálfogva ő is igen nyájas lett hozzá s megczirogatá az orczáját.
– No hát legyünk akkor, mint régi jó komák, ismét per tu.
– Meg se bánjuk. Én igaz hitemre mondom, nem csak azt kivántam, hogy visszajöjj ide, de hogy itt is maradj.
– Hát hisz magam is azt óhajtom. Épen abban járok. Megmutatom neked fejedelem ő nagysága levelét is, a melyben nekem condonálja egész Mikó-Ujvárát, a hozzátartozó dominiummal együtt, mint a melyet perduellióiért Damokos Tamásné fiscaliter elvesztett. Hiszen tudod azt a casusát Szamosujvárott? Milyen asszonysereget hozott magával a fejedelemre! Hogy betört a diaetába, s még a rendeket is kényszeríté, hogy a fejedelmet detronálják, sőt annyira ment a vakmerősége, hogy még a fejedelem lovának a zablájába is belekapott. Ha én akkor ott nem vagyok! A fejedelem ezért őt megnotáztatta.
– Bizony Isten, nagy bolondság volt! erősíté Boldizsár bá. (Az ember ugy is vehette, hogy a Damokosné cselekedete volt a nagy bolondság; úgy is, hogy a fejedelemé volt az.) Hanem hát én is megmondom igazán, a mi a szívemen van. Én sajnálom az Ilka hugomat, de különösen a két kis ártatlan porontyát. S fáj a szívem érte, hogy így egyszerre árvákká, földönfutókká legyenek. A Damokos Tamásnak már vége. Az nem élő ember többé. Tudom a tatárok szokását. A kit szökésen kapnak, vagy a kiért a sarczot meg nem hozzák Ór-Kapuba, mikor a foglyot odáig kivezették, az nem jön emberszámba többé. Azt úgy elcsufitják, hogy nem marad rajta emberi ábrázat s örök baromszolgaságba vetik, a hol a nehéz munka, sanyaruság nagyhamar megöli. Szegény Tamás oda van már. Ilka asszony özvegy lett már.
Apor István kivette a selyem zsebkendőjét, hogy megtörülje a szemeit erre a szomorú hírre.
– Ne fujd az orrodat, mert veres lesz! mondá Boldizsár bá. Inkább szóljunk vidámabb dolgokról. Ugy-e bár, valld meg igaz hitedre, hogy most is szereted Damokos Tamásnét?
– Tudom már, mit akarsz ezzel? Hogy hát legjobb lenne, ha elvenném a menyecskét, akkor ő is megmaradna a birtokában, én is úr lennék benne, a fejedelem is visszavonná a megnotázást.
– Ejnye, de éles eszed van, komám!
– Hát hiszen nem hiába vagyok a fejedelem tanácsosa.
– Azért van hát olyan nagy szerencsében ő nagysága.
– Magam is tudnám én azt, hogy Ilkát meg kellene nyernem, mert azzal együtt a székelyeknek a szívét is megnyerném, s aztán meg minden non putarem eventualitásokra is biztos titulusom volna.
– Holmi fejedelemváltozás esetére, úgy-e?
– No igen. De még hogy a fődolgot megvalljam: bizony maga az asszony sem megvetendő egy falat.
– De nem bizony! A régi világban tündérnek fogták volna el. Te! Mikor a haját leereszti (én már láttam egyszer), hát egész a sarkáig ér.
– Ne ébreszgesd bennem az alvó oroszlánt! Úgy is szomjazom a szíve vérét; de mit ér, ha ő tudni sem akar rólam. Addig meg sem kérhetem, a míg Damokos Tamástól el nincs választva. Azt pedig, hogy a rabságba rekedt férjétől elválaszszák, egyedül ő neki lehet kérni a szent széktől: más azt nem teheti. Hol vegyek én annyi ékesszólást, a mennyivel én Ilka asszonyt erre rábeszéljem? Holott annyira megy az irántam való utálkodása, hogy még maga elé sem ereszt, hanem betegnek mondatja magát s minden ajtót bezár előttem.
– Ez nagy bolondság tőle, mondá Czirjék. Mert már a Damokos Tamásról egyszer le kell neki tenni. Akár így, akár úgy. Azt soha sem látja többet. Mit is látna rajta? Csak elfutna tőle. Hidd el, hogy nem te érted, hanem ő érte beszélek. Mert látom, hogy így elpusztul, s nincs más menekülés a számára, mint a te karjaid közé. Ha beteg, hát meg kell gyógyítani. Biz az orvosságot senki sem szereti: azért mégis csak beadják. Tudnám én annak a módját, hogyan lehetne őt rákényszeríteni, hogy ő maga adja mindenbe a beleegyezését.
– Ha tudod, ne rejtegesd! Mi az?
– Hát az executión kell kezdeni a processust.
– Ezt magam is felérem ököllel; de hiányzik a fődolog hozzá, mint tudod, az «occasio bona!»
– No hát azt megszerzem én neked, ha rám bizod… A szép menyecskének a hálószobája a kastély keleti gömbölyű tornyában van, a minek csak egy ablaka nyitott, a mi a havas felé néz. Ehhez a szobához egy sötét folyosó vezet, a mi a vastag várfalba úgy van beépítve, hogy a cselédségből senki se tud róla. A folyosó bejáratát azon az oldalon, a hol a fegyverterem van, egy szekrény takarja; abból nyilik egy alacsony ajtó, a minek nálam a kulcsa. A másik végén a folyosónak pedig ismét van egy ajtóforma fatábla. Arról ismét senkinek semmi tudomása nincsen, mert a hálószobában ezt a bejáratot egy nagy velenczei tükör fedezi. Ez előtt a tükör előtt szokta Ilka asszony éjszakára a haját kibontani, s újra befonni.