– Hát te ezt honnan tudod?
– Ej no. A fatábla végig van hasadva s a tükör hátuljáról egy helyen levált az ezüst.
– Hej te vén, gaz kópé! Magad is leskelődtél már a szép menyecske után egyszer-másszor!
– Ugyan ne ungorkodj! Hát akkor sem vétettem vele senkinek. No hát értsd meg tovább. A szobában világos szokott lenni, mert egész éjjel ég a mécses. Láthatod, hogy mikor jött el az időd. Az a tükrös tábla azonban nem nyilik kulcscsal, hanem alul van egy fordító retesze; a mint azt szépen elcsavarod, a tábla elfordul a sarkában s nyitva az utad a szobába. Akkor aztán, hogy miként viseled magadat? ha nem tudnád, vedd elő Cornelius Agrippa könyvecskéjét «de vanitate scientiarum», abból kikeresheted.
Apor István uram egészen fel volt villanyozva ezen hamis furfang által.
– Adsza azt a kulcsot.
– Hohó, komám. Csakk lassan a testtel! Szegődött bér osztott koncz. Krisztust sem árulták el ingyen. Előbb én is itt vagyok ám.
– Ha sikerül a practicád, bizony jól megjutalmazlak érte.
– Mi az a «jól?»
– Meghagylak a hadnagyi tisztedben, s inscribálok neked három portát.
– Jól van. Hanem azt add irásban.
Apor István megirta a kötést, meg is pecsételte: azt Czirjék Boldizsár eltette a tarsolyába. Akkor aztán elvezette a tanácsos urat és kapitányt a czímerterembe, ott a szeme láttára félretolta az emlitett szekrényt, felnyitotta a kis ajtót, végig világítva egy szövétnekkel a keskeny rejtek folyosón, a mi annak a háta mögött nyilt. Aztán odaadta a kis aranyozott kulcsot Apor Istvánnak.
– Tehát csak okosan és merészen. Aztán ha lakodalomra kerül a sor, engem ki ne felejts belőle. Most pedig gyerünk, eskessük fel a hűségre a székelyeket.
Ez az utolsó szó egészen meggyőzte Apor Istvánt a felől, hogy Czirjék igaz jó akaró embere.
Hiszen nincs abban semmi gonoszság, a mit az most eképen kifundált. A szegény Damokos Tamás kárbaveszett, azon már nem lehet segíteni; a nyomorult asszonynak inkább kell új férjről, istápról gondoskodni, a kivel egyúttal a birtokát is megmentheti. Nincs most idő hosszadalmas turbékolásra, «susogóra»; practice kell a dologhoz hozzáfogni. Ha Apor István Ilka asszonynak a hálószobájába éjjel bejuthatott, onnan csak mint jövendőbeli férj jöhet ki. Igen jól van az kiszámítva, brutális, de egyenes mód! Magának is van benne érdeke a lúfőnek!
Alig is várhatta Apor István, hogy beesteledjék. A székelyek felől, miután felesküdtek a hűségére, egészen biztos lehetett; esküjét a székely soha meg nem szegi, ha a nyaka utána szakad is. Csak utána kell nyulni az érett gyümölcsnek, s minden a kezében marad.
Mégis nagyobb bátorság okáért azt a husz drabantot, a kiket a fejedelmi szász testőrségből magával hozott, oda rendelé fel a czímerterem előtti tornáczba, hogy ott legyenek éjjel, így egészen bizonyos lehetett a terve sikerüléséről.
A mint elharangozták az esteli angelust, bezárá belülről a fegyverterem ajtajait, s azután a rejtekajtón át behatolt egy viaszgyertya világa mellett a keskeny folyosóba.
A csizmáit is lehúzta, hogy a lépteinek semmi hangja el ne árulja közeledését. A folyosó túlsó végéhez érve, aztán elfujta a gyertyát, észrevéve, hogy a Czirjék említette hasadékon át világosság szüremlik keresztül.
Odalopózott az áruló hasadékhoz, a honnan a világosság derengett. A tüköramalgama kopásán keresztül egészen végig láthatott az ágyasházon.
Ott volt a fülkében, nehéz függönyökkel beárnyékozva, Ilka asszony özvegy nyoszolyája; mellette egy kisebb kárpitos ágy, a két kis gyermek alvó helye. Épen most fekteti le őket. Maga vetkőzteti, megimádkoztatja: «Szegény jó apánkat őrizze az Isten minden veszedelemtől, hozza vissza friss jó egészségben.» Anyjuk megcsókolgatja mind a kettőt. Azok még sokáig elvihánczolnak az ágyban, gyermekek módjára.
– Nem tudtok már eldögleni, fattyuk! – mormogja magában a türelmetlen leskelődő.
Pedig még sok végigvárni való van. Mikor a gyermekek elpihennek, maga Ilka asszony veszi elő a kapcsos imakönyvet s letérdelve az Istenanya képe elé, hosszan, keservesen, könyhullatások közt imádkozik.
– Mit tud annyit könyörögni annak a festett képnek?
De még aztán egy másik festett kép is előkerül; arany keretbe foglalt elefántcsontra festett miniatur-arczkép. Azzal is sokáig el kell beszélgetni, meg-megcsókolgatni, szivéhez szorongatni. Ez bizonyosan Damokos Tamás képe.
A felébredt oroszlán dühét ez még csak ingerli.
Végre aztán mégis rászánja magát a szép nő a lefekvésre, maga levetkőzik, nem kell neki cselédsegítség. Lebontja a szép hosszú haját, hogy újra befonja, s nagyot bámul rajta, hogy egy szál ősz hajat talál közte: ez akkor támadt, mikor hirét hozták, hogy a férjeért küldött váltságdijat elrabolták. Hiszen még alig huszonnégy éves! S már itt van az ősz szál.
A leskelődő lator lihegve emészti sovár szemével a deli hölgy bájait. Türelmetlen is már. Alig birja magát addig tartóztatni, mig a nő ágya félfüggönyét maga fölé húzta, csak a másikat hagyva feltárva, hogy onnan fekhelyéről a gyermekekre lásson. Aztán félkarját a feje fölé emeli, az arczát ráfekteti s Istenben elalszik.
– No most itt van az én időm! mondja magában Apor István, elfordítva a csavarreteszt a deszkapad alján, a hogy Czirjék megtanította rá, s abban a szent perczben – kiesik a föld a lába alól, s ő az elbillenő padlóról lezuhan valami nagy sötét mélységbe.
Szerencséje, hogy szalmára esett: nem törte se kezét, se lábát.
Hanem a zörejre fölébredt Ilka asszony s kiugorva az ágyából, azt kérdé: «Ki jár ott?»
Arra ugyan neki a háborgató meg nem felelhetett, mert az valami három ölnyi mélységben kuczorgott, a hová nem hat le se szó, se világosság; de a földalatti kajabajának még is fel kellett hozzá törni még a vastag bástyafalon keresztül is, a mibe az a sülyesztő volt lemélyitve, a hová Apor István leesett. Valami régi kincstartó rejtek volt az, a melyben az első Mikó a drágaságait dugdosá, s a mi felől csak Czirjéknek volt tudomása; hanem a furfangos sóhajhidat már ő csinálta hozzá a régi csapóajtó helyett s a levezető lajtorját is kihúzta belőle. Akkor végezte ő ezt az egész munkát, a mikor Ilka asszony Szamosujvárt járt diaetát és fejedelmet regulázni. A mint a jenői győzelemnek hire terjedt, rögtön megsejté Boldizsár bá, mi lesz ennek a következése? A győzelmes fejedelem visszajön, – Damokosnét megnótázzák, – Mikóujvárt elkobozzák tőle, – azt pedig senki se kapja meg más, mint Apor István, a kinek mindig fájt rá a foga, – az idejön várat, birtokot elfoglalni, ha egyszer itt lesz, az ő luxuriosus természeténél fogva könnyű lesz őt belecsalni ebbe az egérfogóba: mivel aztán az ezermesternek még messzebblátó czéljai voltak.
Azonban a megmagyarázhatlan zajra Ilka asszony hirtelen magára kapkodta a ruháit, s a cselédjeit készült felkelteni, a midőn a hálószobája ajtaján halk kopogtatást hall.
– Ki van az ajtón?
– Én vagyok itt, édes lelkem, a Boldizsár bátyád. Ébren vagy-e?
Ilka asszony sietett felnyitni az ajtót.
– Ugyan jó, hogy már felöltözve talállak, édes mézem. Csak költsd fel a kis gyermekeket is, s öltöztesd fel. Futnunk kell innen!
Ilka asszony a lába alatt zakatoló zörejre figyelmezteté.
– Mi van ott? Soha sem hallottam itt semmi neszt még.
– Patkány került a csapdába. Hadd kaparjon. Te csak szedd össze hirtelen, a mi drágaságod van, rakd egy bőriszákba; a legdrábbakat, a kis porontyokat, jól fel is öltöztesd, befogva a hintód: éjjeli útra megyünk, Brassóig meg sem állunk.
– Az történt meg, a miről beszéltünk?
– Az. Tégedet megnotáztak. Apor Istvánnak adták a váradat, birtokodat. Ha magad is az övé nem akarsz lenni, akkor fuss innen.
– De hová?
– Majd megmondom, ha az úton leszünk. Egész odáig, a hol már a világ be van deszkázva. De most siess! Majd én elvégzem a magam dolgát azzal, a ki idelenn zakatol.
Ilka asszony hirtelen felölelte a gyermekeket az ágyukból s kifutott velök a cselédjeihez. Egészen agyon volt rémülve, s féltette őket ebben a kisértetes szobában.
Boldizsár bá pedig, mikor egyedül maradt ott, félretolta a helyéből a nagy fali tükröt s kezébe véve az éjjeli mécsest, levilágított vele a mély bástyaüregbe.
– No kedves komám, nem ütötted-e meg magadat?
Hathatós káromkodás volt rá a felelet.
– Látod, így jár ám az, a ki a tiltott gyümölcs után ágaskodik. Dejszen döngetheted azt a falat! Egy öl széles az elől is hátul is. Nem hallik ki innen semmi kiáltás. Jobb lesz, ha szépen megalkuszol velem, ha ki akarsz innen kerülni valaha.
– Mi kell? Haramia! Kiált fel onnan alulról a fogoly.
– Mi kell? Kitaláltad. «Haramia.» Azt mondd meg nekem azonnal, hogy kinek hivják igazi néven a Munduka Ravaselt? a ki a Damokos Tamás váltságát elrabolta s hol találok rá minden bizonynyal.
– Hát csak törd rajta a fejed; ha elfelejtetted, míg eszedbe jut, mert nekem nem hosszú az idő idefenn rávárnom, a míg megmondod: ha neked nem hosszú. Te neked tudnod kell azt! S ha most jóllakva nem jut eszedbe, majd eszedbe jut éhomra, mert én addig meg nem mondom, hogy hol van a pékbolt, ahol czipót vehetsz, – oda lenn a sutban.
– Csak nem akarsz éhen megölni?
– Ne akarj éhen meghalni. De én bizony alább nem adom a czipót, megmondtam az árát.
– No hát vigyen el az ördög. Zernyesten lakik Brassó mellett, Dimbora Lupujnak hívják.
– Úgy? Jól ismerem. Derék, becsületes biróviselt ember. Hát annál vannak az elrabolt aranyok?
– Azt nem tudom.
– Dehogy nem tudod! Vajjon hol tartja őket?
– Az ördög jobban tudja.
– Könnyű neked odalenn a pokolban az ördögöt emlegetni. Hát kérdezd meg tőle, közelebb vagy hozzá mint én. Különben, bizony Isten, itt maradsz itéletnapig.
– No hát süketülj meg tőle! Egy hosszú oláh tilinkóba vannak belerakva, az ott lóg az ágya fölött a falon. Vedd el tőle! mit bánom én? süsd meg!
– Hát hiszen meg is sütöm én azt, csak megkapjam
– No már most adj le egy létrát, hadd megyek fel.
– Jaj de házsártos vagy, kedves komám; pedig még csak most kerültél le s már is ki akarsz jönni! Hátha, mint a szegény Damokos Tamásnak, esztendő számra ott kellene taposnod a csávát a keserű rabságban! Nem megy az olyan hamar! Várnod kell egy kisség! Előbb én majd elmegyek a Mundukát felkeresni. Téged addiglan itt hagylak. Ne félj semmit, nem halsz éhen. Ha a szalmát félrehárítod a lábad alól, találsz egy csapó-ajtóra, azt a vaskarikájánál fogva felemeled, s azon bejutsz egy gádorba, a melyik egy csinos kis boltba vezet. Az lesz a te ideiglenes lakásod ebben a várban. Van nálad tűzszerszám, ott találsz gyertyát is, nem maradsz sötétben; meglátod, van enni-inni való akár két hétre is. Én az alatt csak megkapom a Mundukát. Ha az igazi nevet mondtad, akkor bizonynyal megkapom. Hogy a pénzt hogy veszem el tőle, az aztán az én gondom. Akkor azután rögtön hirmondót futtatok ide a hadnagyokhoz, hogy hol keressék a kapitányukat, a kik bizonyára addiglan, ha eget-földet egygyé tesznek, sem akadnak rád sehol. Ha azonban nem az igazi nevet adád tudtomra: akkor visszajövök ide, erre a szent helyre s megint lekiáltok hozzád: «hol vagy Ádám!» jer elő, ne hazudj igazán, ki a Munduka Ravasel? S ezt mind addig újra ismételem, a míg csak te meg nem unod.
– Az igazi nevet mondtam. Dörmögé a mélységbe jutott.
– No hát akkor béke legyen veled! Ha látlak, lássalak friss jó egészségben.
Ezzel lecsukta a fogolyra az elbillenő ajtót; helyre fordítá a csavaró reteszt; a nyilástzáró táblát a belső tükörrel együtt helyére tolá s aztán végighaladva a rejtek folyosón, kijött a czimerterembe; a nehéz szekrényt megint a rejtekajtó elé tolta, s valamennyi szobán keresztül sétálva, végig ballagott a külső tornáczon, úgy került Damokos Tamásné elé, a ki azt hitte, hogy boszorkányság van a dologban: mivelhogy a toronyszobából lehetetlen más ajtón kijönni valakinek, mint a melyen bement. Merre jött ki az ágyasházból?
– Repültem galambom! magyarázá Boldizsár bá. De most már repüljünk veletek együtt, a míg a csillagokban tart.
Azzal a két kis gyermeket a karjaikra vették, a kisebbiket az anyjuk, a nagyobbikat Boldizsár bá s levitték őket a hintóhoz. A nagyobbik nyügösködött. «Minek költöttek fel? Olyan jót álmodtam. Az apámnál voltam».
– Ő nála fogsz lenni kicsikém nem soká! – mondá Boldizsár bá – odaviszlek hozzá!
– Minek bolondítja ezzel a szegény gyermeket? – feddé Ilka asszony.
– Igazat mondtam én. Bizony odamegyünk! Damokos Tamáshoz!
Ezért a szóért aztán mind a hárman a nyakába borultak, anya és két gyermek és összecsókolták.
– Igaz ez? igaz ez?
– Ha én mondom, hát igaz!
A DRÁKU POPI.
Utközben Boldizsár bá elmondott Ilka asszonynak a megtörténtekből, s az ezután tervbe vett dolgokból annyit, a mennyibe azt szükséges volt beavatni. Megtudta már Aportól, hogy mi az igazi neve Mundukának? hol kapható meg, és az elrabolt aranyak hova vannak elrejtve?
– Tehát mégis az ő tudtával történt! szörnyűködék Ilka asszony.
– Bocsásd meg néki, szentem. Az irántad való szerelem vitte rá, nem valami nemtelen indulat.
– Pokolra jusson érette!
– «Ott» van már, ne kivánd még mélyebbre. Szépen birtokba vette a váradat, mondhatom: csak hadd üljön ott. Nem tart az sokáig, pünkösdi királyság lesz az, két ellen fejedelmünk már van, mire visszakerülünk Krimiából, negyedik is lesz, az majd kiveri valamennyit. Hanem most legelébb is az a főgondunk, hogy Mundukától visszakapjuk a pénzt.
– Rögtön jelentse föl kegyelmed a brassói királybirónál, hogy fogassa el az embert.
– Dehogy jelentem, édes mézem! hisz az annyi volna, mintha rókát akarnék fogni s kolompot akasztanék a nyakamba. Majd kikerítem én azt királybiró nélkül, egy nap köze alatt. A ki az emberek bölcsességére számít, az bizony csúfot lát; hanem aki a bolondságukra számít, az mindig czélba talál.
Ilka asszony tehát egészen rábizta az ügyet Boldizsár bára.
Másnap délre bevergődének szerencsésen Brassóba. Boldizsár bá azonban nem hajtatott a belvárosba, a hol igen díszes vendégfogadók valának; hanem kinn maradt Bolgárszegen. Ez egyik külvárosa Brassónak, a mit akkor csupa görögök laktak. A legélelmesebb és leghasznosabb népfaj, a mi csak Magyarországra bevándorolt. Itt bolgároknak nevezték akkoriban őket; de valóságra macedon görögök voltak. Az ő kezükben volt az egész kereskedés, Magyarország és a keleti népek között. Kincsek özönlöttek a kezeiken át Magyarországra. Szerették is őket a királyok és fejedelmek, s erős kiváltságokkal keríték őket körül. Ezek közé tartozott, hogy a görögök saját birót választottak magok közül, a ki kereskedelmi ügyeikben itéletet hozott. Ebben az időben Nogáli uram volt a görög biró. Boldizsár bá egyenesen az ő udvarára hajtatott be. Itt minden ház bolt volt és vendégfogadó. Lehetett kapni akár egy ital pálinkát, akár egy vég posztót, akár egész ellátást, kocsival, lóval, jutányosan, becsületes árért. Szivesen látták a vendéget, a gazda együtt ebédelt, vacsorált vele: mikor odább akart menni, megcsinálta neki a számláját, a min magának nyeresége sem volt; engedelmet kért tőle, hogy ilyen sokra megy a csekélység, a mit szolgáltatott, s ha azt mondta a vendég, hogy most nincsen pénze, hát «az Isten áldja meg! majd megadja, ha visszajön megint.» A székelyek legörömestebb is csak ideszálltak Bolgárszegre, ha Brassóban vala dolguk.
Nogáli uram különben is régi jó ismerőse volt a Damokos-családnak, a buzát, gyapjut ő szokta tőlük megvenni, s viszont kelmével, fűszerszámmal ő látta el a házat. Nagyon örült is, mikor Boldizsár bát meglátta Damokosnéval, meg a két kis fiucskával. Ő maga segített a nagy böröndöt behozni Boldizsárnak. «Az ilyent nem kell cselédre bizni! észreveszi az emeléséről, hogy arany-ezüst van benne.»
– Biz a van ebben, mondá Boldizsár bá. A Damokosok minden családi kincse itt van. György fejedelem megnótáztatta a hugomasszonyt, s most futnunk kell az országból.
– Tudom, tudom. Mondá a görög. Az Isten áldja meg őtet a nótájával! Majd mi tánczolunk azon. Hát csak hagyjátok itt nálam ezeket a kincseket most: ne vigyétek magatokkal, mert bizony elveszik tőletek vagy a zsiványok, vagy a tatárok. Itt ólálkodnak ám már a szomszédban. Én adok rá nektek majd pénzt, a mennyi kell. Tudom, mi van a ládában. Ismerem minden darabját. Lehet rá kölcsön adni kétezer aranyat. Nem kérek sokat érte; egy oszporát egy aranyért, a mig visszafizetik. Ha egy hónap mulva, vagy kettő mulva, vagy egy esztendő mulva. Azért csak egy oszporát.
Damokos Tamásné bízony megadott volna akár egy dénárt is szives örömest a kölcsönajánlott két ezer aranyért darabonkint.
– Itt én nálam biztos helyen lesz ám a kincsetek, ne féljetek. Ide nem jön a tatár. Van mi nekünk olyan abrakunk, a mit ha a tatár lovának adunk, hát elmegy tőle másfelé; Brassót kikerüli. Megtanulták már a brassóiak, hogy vassal nem jó verekedni, ezüsttel sokkal jobb.
– De hátha ezt a kétezer aranyat is elrabolják tőlünk a zsiványok, mint a multkorit? aggságoskodék Ilka asszony.
– Miért nem szóltatok nekem? Nekem kellett volna szólni! Én nem adok ám a kezetekbe pénzt; egy oszporát sem. Nem kell az embernek az útra pénzt vinni magával; mert mikor előveszi az erszényét, hogy fizessen: meglátják, s agyonütik érte. Hanem majd adok én nektek egy pecsétes levelet, jóféle pergamenre irva, ezzel aztán elmehettek Bukarestbe, Galaczba, Bakcsi Száraiba, majd felirom a neveiket, kikhez? Annak ott megmutatjátok ezt a levelet, s megmondjátok neki, hogy mennyi pénzt fizessen helyettetek ennek meg amannak. Az felirja erre a levélre, a mit kifizetett, ti meg irást adtok neki róla. Mikor visszakerültök, ezzel a levéllel beszámoltok nekem, s akkor megtudjuk, hogy melyikünk tartozik a másiknak? Igy az egész uton senki egy tallért sem lát a tenyeretekben; mégis mindig lesz pénzetek. Ezt a levelet pedig hiába rabolná el tőletek akárki, mert ez csak Damokos Tamásné asszonyomnak a nevére szól; a kit aztán a keze irásáról ismernek meg az én embereim minden városban. Ha akarjátok, Bagdádig elküldelek benneteket ilyen szép szerével.
Oda azonban ők nem akarának utazni, hanem csak Krimiáig, Buzdurgán murza uram palotájáig.
Ilka asszony tehát egészen tele volt megelégedéssel, mikor ennyit megértett Nogáli uramtól. Meg volna tehát a váltságdíj ismét; a kétezer arany. Erre a módjára a szabadulásnak bizony hamarább is gondolhatott volna! Vádolta most már a lelke, hogy minek kapkodott a fejedelem lova zablyájához? miért nem kereste fel inkább azonnal Nógáli uramat? Mennyi idő kárbaveszett ezzel. Sőt a birtokát is elkobozták miatta. – No majd az urának visszaadják, ha előkerül Krimiából, hisz az nem vétett Rákóczy Györgynek semmit, sőt inkább az ő hűségeért szenved.
Boldizsár bá azonban egy szóval sem árulta el Nogálinak, hogy vagynak még más kétezer aranyak is, a mikre bizonyosan számit. Azt kell kicsikarni! De nem szólt senkinek. Azt mondta, elmegy körültekinteni alkalmatosság után. Ellenben csak azt várta, hogy besötétedjék. Akkor egy batyuba kötözött mindent, a mire szüksége volt. Ha valaki rajta kapta volna, de elbámult volna rajta, hogy micsoda furcsa dolgokat szedett össze az ezermester? Mi lesz ebből? Egy bivalybőr szarvastul, sörényestül, egy hosszú tülök, egy négyszegletü bádogszelencze. Vajjon mire lesznek mindezek használhatók?
Azt ő tudta. A mint sötét lett, felvette a batyut a hátára; vándor olajkárosok módjára a köpönyegét a batyu fölé takarta, s aztán egy hosszú szeges bottal a kezében, elindult Zernyest felé.
Nem kellett neki tudakozódni, tudta jól az utat. Minden házat ismert.
Éjfélre kukorítottak a kakasok, mikor a falu közepéig eljutott, a hol az ő emberének a háza volt. Azt is ismerte ő személyesen. Sokszor ittak egymásnak a kulacsából. Ki hitte volna róla, hogy ilyen gonosz szellem lakik benne?
Zernyestfalva és egész határa akkoriban mind Brassó tulajdona volt. A falu félmértföldnyi hosszúságban nyúlik végig a Riu patak partján, más része meg el van szórva a havasok között; azt odafenn vad, pásztornép lakja, a ki még papot sem lát soha s vándorol a nyájával, keresztülkasul a hegyeken, nem kérdezve, hol Erdély, hol Oláhország? az idelenn lakók pedig fuvarozásból élnek. Befognak tizenkét, tizenhat lovat egy óriási társzekér elé, s azt megrakva brassói kelmékkel, elvontatják Bécsig vagy Galaczig, mindig útban vannak. Zavaros időkben pedig halásznak is! de nem a Riu patakban, hanem a «zavarosban». Egy olyan név, mint a «Munduka Ravasel», nem is valami megszégyenítő arra nézve, a ki azt hiressé tette. Csak olyan az, mint a hajdankorban a rablólovagok viselete volt. Még népballadák is dicsőítik. Egy ilyen híres kalandor, Deli Marko, egész ütközetet vívott Báthory Gáborral s meg is verte (a szászok segélyével) a fejedelmet. (A «Deli Marko» név mindenütt népszerű.)
Boldizsár bá bizonyos lehetett felőle, hogy Dimbora Lupujt otthon találja. Az nem jár fuvarozni.
A háza ott van egy domboldalban, óriási diófáktól betakarva. Kerítése nincsen, még egy kutyát sem tart. Nem fenyegeti őt itten veszedelem; s ha fenyegetné, gyorsan tudósítják róla. Nagy hire van óriási erejének: az bánná meg, a ki reá törne.
Dehogy is jött ellene Boldizsár bá erőhatalommal. Brassó valamennyi drabantja el nem nyomná a Mundukát, ha az megharagszik.
A Dimbora Lupuj háza, a hogy oláh nemes uraké szokott fabrikálva lenni, alul kőből épült, arra vezetett fel egy lépcsős tornácz; a fölött azután szép simára gyalult tölgyfából volt emelve a lakóház, czifrán kifestett ajtó-, ablakfákkal, a teteje magasabb volt magánál a háznál, singnyi zsindelyekkel fedve, a két ormán két nagy szarvasagancscsal.
Boldizsár bá a csendes éjszakában toilettet csinált a diófa alatt; felvette a bivalybőrt, a szarvasfejbőrt a fejére húzva, ebben a riasztó alakban indult meg a Munduka látogatására.
Ismerte a dörgést: ott alszik ő kegyelme a hátsó szobában, a honnan az erdőre lehet látni és menekülni. Az ablaka mindig nyitva, még télen is. Úgy alszik ott a déczbunda alatt, a nagy báránybőr süveggel a fején.
Boldizsár bá a nagy hársfahéj szótülköt betolva az ablakon át a szobába, pokolbeli hangon mormogá: «Munduka Ravasel!»
A déczbunda megmozdult, a báránybőrsüveg felütötte a fejét. Dimbora Lupuj felébredt a hős nevének említésére álmából.
Haj, de hirtelen lehúzta a fejét megint a bunda alá, mert az, a mit látott, bizony a legkeményebb szivet is megpróbálná! Ott tánczolt a falon fényes karika közepében egy nagy fekete ördög, előre görbült két szarvval, hosszan kilógó piros nyelvvel, tüzes vasvillával a kezében; a farkába pedig három ördögfiu kapaszkodott, az egyik piros, a másik zöld, a harmadik sárga, az egyiknek bagolyfeje volt, a másiknak hiuz feje, a harmadiknak sündisznófeje. Az öreg ördög mormogott, az aprók pedig igen illetlen hangokat adogattak közbe.
«Jajh! uram irgalmazz!» didergé fogvaczogva a rablóhős.
«Munduka Ravasel! mormogá az ördög. Készen vagy-e a halálra? Jöszte velem! viszlek a pokolba».
«Ne még, uram, dráku! csak egy napig kegyelmezz. Nagyon sok a bűnöm!»
«Tudom! Fel van nálam írva, Én vagyok a «draku popi».
Ez a «pap ördöge» ama titokteljes személy, a ki eljár az ablakra, a hol lopott pénzt érez s kiköveteli azt a primus acquisitortól. Furcsa incassator!
– Jaj, mondd meg, mit kivánsz?
«Add ide azt a furulyát az ágyad fölül» dörmögé az ördög.
«Jaj! uram dráku, az sok lesz. Érd be felével!»
«Ne alkudj! Adod-e mindjárt? Vagy szekérrel jöjjek?»
Hangzott is már a pokolbeli paripák, a sárkányok prüsszögése: a kerek fényszérű közepébe ott a falon egyszerre csak beugrott egy tűzokádó sárkány: tüzes szekérrel; abban ült a poklok királya, tüzes koronával a fején.
Munduka Ravasel látta, hogy itt életre és pokolra megy a harcz. Nem volt ő gyáva ember. Tudta védelmezni magát. Még az ördög ellen is tudta. Bizonyos volt felőle, hogy ha ő azt a szentelt viaszgyertyát ott a Szent György kép előtt meggyujthatja, attól egyszerre el kell futni minden pokolbeli hatalomnak. Kimászott négykézláb az ágyából; elvánszorgott a pestesig, azon még parázs volt; a kénfonalat bedugta s folyvást imádkozva és könyörögve, odacsúszott térden a szent képig s akkor aztán meggyujtotta a viaszgyertyát.
De ebben a pillanatban egy olyan tűzsugárt okádott a sárkány a szeme közé, hogy attól a gyertya is elaludt, s szakálla, bajusza mind leperzselődött.
«Munduka! Munduka! Ne bolondozz a pokol tüzével», tanácslá mély hangon az ördög. A sárkány pedig prüszkölt és nagyokat horkantott.
– Jaj nekem! Adom már! nyöszörgött a rablóvezér. Harmincz mértföldnyire eredj tőlem!
– Mihelyt a furulyád ide adod.
Boldizsár bá érezé a nehézségéről, hogy annak aranynyal kell tele lenni.
Akkor aztán még egy pokolbeli káromkodást mondott a rablónak: «Quadrupedanteputremcrepituquatitungulacampum!» a mi valami rettenetes átokmondás lehet; Munduka az ágy alá menekült tőle rémültében; arra aztán az ördög is elkocsikázott a maga sárkányfogatával, rémséges gyantaillatot hagyva maga után, fejedelmi szokása szerint.
– No hát! Mondá magában Boldizsár bá, mikor reggelre szerencsésen haza került Bolgárszegre, s a megdugasztalanított hosszú tilinkóból kiönté Nogáli uram asztalára a kétezer aranyakat. Valamennyi biró, polgármester, syndicus, hadnagy, darabant, mind összeverte volna a fejét, még se csikarta volna ki Munduka Ravasel uram markából ezt a pénzt, a hogy én kivasaltam tőle egy bivalybőrrel, egy tülökkel, egy laterna magicával, meg egy kis törött gyantával!
Azzal aztán elmesélte az egészet, hogyan történt, el is producálta a bűvlámpa csodaműveleteit; a mi a kis gyermekeknek különösen megtetszett. Persze ők még nem vétettek az ördögnek, tehát nem féltek tőle.
Mindebből pedig az a tanulság: hogy az ördögre nagy szükség van ezen a világon; azért mi a mi ördögünket nem engedjük tőlünk eldisputáltatni a tudósoktól.
– Ez hát nagyon jól jött így, mondá Nogáli uram. Már most ezt a pénzt egészen a váltságdíjra adhatjátok, a mit a zálogra felvesztek tőlem, az csak az utiköltségre kell majd. Hanem azt tanácsolom, hogy mindjárt útra keljetek; mert a Munduka, ha egy csomó elrablott pénzt kiadott a draku popinak, az addig nem nyugszik ám, míg helyette még egyszer annyit nem rabol. Neki mindenütt kémei vannak, a kik tudósítják, ki utazik a vámokon keresztül, mennyi őrizetet vitt magával. Ha Damokosné asszonyom utazását megtudja, szentül azt hiszi, hogy sok pénzt viszen magával, azért ne is menjetek ti a vám felé a szoroson keresztül a rendes országúton. Majd elküldelek én benneteket másfelé, a merre a világnak nincsen szája. Vannak én nekem egynehány lovas leányaim, a kik megszokták a havasi utakat járni (a miken egykor a jó Tökölyi betört a német seregekre.) De ne gondoljatok ám valami rosszat felőlem. Csak azt corrigálom ki, a mit a szász urak beletettek a törvényeinkbe, hogy nekünk görögöknek nem szabad kényesőt, meg salétromot szállítani ki az országból; hanem csak ő nekik. Hát az az én kényeső meg salétromszállító utam, az ő kegyes engedelmük nélkül. Ezen az úton olyan szépen kivezetnek titeket az én szolgálóim (én nem tartok férfiszolgát, az mind tolvaj, pákosz, veszekedő), még a madár se szólít meg benneteket egész Plojestig. Onnan aztán csak egy hajtás Bukarest. Lóháton odáig, ott megint szekeret fogadtok, azzal mentek Gyurgyevóig. Rövidebb volna ugyan az út Foksánnak, s úgy Brailának, de ez most tele van errefelé nyomakodó tatárseregekkel, azokra nem jó lenne szembemenni. Azért kell azt a kerülőt tennetek, hogy a veszedelemnek kitérjetek útjából. Onnan aztán evezős hajóval leereszkedtek Galaczig, ott kaptok vitorlás hajót, az én embereim eligazítanak, s ha Isten segít, két hét mulva ott lesztek az akhtiari kikötőben.
– Eddig is megsegített csodatételével, ezután is majd megsegít az Isten, mondá kegyes szóval Ilka asszony.
Ebben aztán megnyugodtak.
VAN ISTEN A FÖLD ALATT IS!
Boldizsár bá azonnal levelet ira a mikóujvári hadnagynak, melyben tudtára adá, hogy hol keressék az eltünt várkapitányt, Apor István uramat s miféle furfanggal jussanak hozzá az ő nagyrabecsült személyéhez, a kinek azóta már fogytán lehet az elemózsiája; de különben sem kellemetes a tartózkodási helye. Egyébiránt köszönteti ő méltóságát, a furulyát megkapá s igen szép nótákat fujdogál rajta. A mit ő jobban meg fog érteni stb. stb.
Csakhogy erre a levélre már akkor semmi szüksége sem volt Apor István uramnak.
A csaptatóba jutott főkapitány úr ugyanis sehogy sem akart belenyugodni a maga kellemetlen állapotába. Boszantotta nagyon, hogy ilyen együgyü módon engedte magát a concupiscentiája kötőfékénél fogva belevezettetni a kelepczébe. Ha ez kisül, az egész világ példája lesz belőle; kicsúfolják, kinevetik, még a fejedelem sem fogja többé semmi dolgát rábízni. Hiába mondja, hogy hiszen Oroszlánszivű Richardot is elfogták, azért még is csak őt fogják kigúnyolni. Nem várja ő, hogy érte jöjjenek, hanem kitör innen. Vele volt az evőszerszáma, azt szokás volt ezüst tokban magával vinni mindenkinek. Egy kés elég a rabnak, hogy a falát keresztül ássa, akármilyen vastag is az.
Rögtön hozzáfogott a munkához. A késével kivájta a mészragaszt egy kő körűl. Csak az első kőnél ment az nehezecskén; de mihelyt az ki lett a helyéből mozdítva, a munka mindjárt könnyebben ment. Ha napszámba dolgozott volna, bizoy megkeresett volna a kőmüves pallérnál három dénárt egy nap alatt. Soha sem szolgálta még meg ilyen jól a kenyerét. De volt is láttatja. Másod nap már akkora rést vájt a falban, hogy maga is belefért; s nagy vigasztalására szolgált, hogy a hátralevő falon keresztül már a külvilági neszből meghallott annyit, hogy a toronyőrök trombitálnak. Hej ha ő neki egy trombitája volna: most ő is jelt adhatna innen a föld alúl, s azt a hívei majd meghallanák.
Idelenn a föld alatt csak az órájáról tudta meg, hogy mennyire haladt az idő; s hogy éjfél van és nem dél. A harmadik nap éjszakája. Alig fordított belőle valamit álomra. Egyszer azután olyan akadályra talált, a min az egész tudománya kudarczot vallott. Azt a rést, a mit ő a falon keresztül tört, mikor már egy ölnyire haladt, egyszerre csak elzárta egy olyan nagy kőkoloncz, a minek széleire sehol sem akadt rá; de a mit onnan elmozdítani nem is volna elég egy ember, még ha maga Sámson volna is.
Hogy vágja magát ezen a nagy kövön keresztül?
A kétségbeesés kezdte környékezni; szakadt a testéről a nehéz veríték.
«Hát nincs Isten a föld alatt!» zúgolódik nagy keserűségében.
Dehogy nincs! Csakhogy nem Isten hírével kerültünk ám ide!
No de jól van: alig hogy e szót kimondta Apor István uram, mit hallanak fülei? Csákányütéseket kívül a falon. Épen ottan, a hol ő az alagútját elzáró nagy követ találta. Ez aztán a gyors igazságszolgáltatás! Az ő hívei kivülről ássák a falat. Tulajdonképen nincs is benne valami különös csoda. Kár is volna érte letérdepelni és hálákat adni áhitatosan, mert hisz az egész természetes következése az eseményeknek. A hű darabontok és a hűséges székelyek, nem találván reggel az ő főkapitányukat, a ki eltünt, sem Czirjéket, a ki Mundukát keresni szökött, elindultak a jó uruknak a keresésére: tudván, hogy itt kell neki valahol eldugva lenni a vár bástyáiban. Most azután, az éj csendességében, meghallották a neszt, hogy kaparja ő belülről a börtöne falát, s nosza csákányt, vasrudat ragadtak, hogy ők meg kivülről bontsák a köveket, a mik a fogolynak útjában állanak!
Dehogy jutott neki eszébe az imádság, meg a félmázsás viaszgyertya, a mit kínszenvedésében a Boldogságos Szűznek felajánlott. «No megállj Czirjék! Megállj Damokosné! Ezért véres boszút állok!» Még az is eszébe jutott, hogy Dimbora Lupujhoz is el lehetne még futtatni s eszére adni a veszedelmet.
Egyszer aztán nagyot roppant a fal, a nehéz alapkő kigördül; a csillagos ég derengése bevilágít a földalatti oduba.
– Itt vagyok fiaim! Itt a főkapitánytok, Apor István! kiált a megmenekült fogoly, kibújva a törött résen szabadítói elé.
De azok ugyancsak furcsán köszöntötték. Egyik az üstökébe markolt, a másik a gallérjába, a harmadik-negyedik a két kezét kapta el, az ötödik a száját tömte be, s mielőtt egyet kiálthatott volna, hozzá kötötték a nyakánál fogva egy lónak a farkához, elkezdtek vele vágtatni, neki aztán szaladni kellett tüskön-bozóton keresztül, ha azt nem akarta, hogy a pányva a nyakára szoruljon.
No ez szép kis megszabadulás volt!
A minek pedig az a magyarázata, hogy nem Apor István uram darabontjai voltak azok, a kik a bástyát kikezdték; hanem a krimiai tatárok, Buzdurgán emberei.
A haragos murza, a mit megigért, sietett megtenni. A maga csapatjával legelébb betört Erdélybe, az ojtozi szoroson keresztül, mit senki sem védelmezett; éjszakára ott termett Mikó-Ujvár alatt. Fogadása tartotta körmére keríteni Damokos Tamásnét, a ki az uráért sajnálta megküldeni a váltságdíjat. Nagyon számított rá, hogy még a szeretőjét is ott fogja a várban találni, a kiért az urát ott hagyta veszendőben. Nem volt ott most Czirjék Boldizsár, a ki a faágyuival egész tatár-sereget pocsékká vert ugyanazon a helyen: székely és szász a fülére fekve aludt a várban. Sem kapitány, sem hadnagy nem volt, a ki az őröket fegyelemben tartsa. Könnyű volt őket meglepni gondtalan álmukban.
A tatárok észrevétlenül kiásták a bástyafalat, azután ugyanazon a sülyesztőn keresztül, melybe Apor István lezuhant, felmászának szépen s a várszobában alvó darabontokat irgalmatlanul megkötözték. Az alsó boltozatban alvó székelyek csak erre a lármára ébredének fel. Akkor látták, hogy benn van az ellenség a várban. Ők aztán, nehogy kívül és belül két tűz közé szoruljanak, senki sem lévén, a ki vezette volna őket, felnyiták a kaput és fegyveres kézzel kirohanván, elverték maguk elől, a kit utjokban találtak s aztán elmenekültek a hegyek közé. A kapitány ám lássa, mitévő legyen?
Azt ugyan attól nem kérdezték, hanem addig nyargaltak vele, a míg a murza elé nem érkezének.
«Itt hozzuk az Apor Istvánt!»
Hejh! mekkora kaczagásra nyitotta fel az állkapczáját ennél a névnél Buzdurgán murza.
– Hehej! Hát te vagy az a híres? «Kedves egyetlen Pistukám!» A szép asszony szerelmes bálványa? A kiért az urát, Damokos Tamást ott hagyja a csávában! Te rád fáj a fogam. Csakhogy megkaptalak! No ne félj, elviszlek oda társad mellé: legyetek együtt ketten. Akkor aztán válogasson majd a szép asszony bennetek, hogy melyitek szebb legény a talpán? Szerettél a közös tálból enni? No majd lefetyölöd a közös moslékot, a közös vályuból, Damokos Tamással, s egy korbács csókolja mind a kettőtök hátát.
Most tudta hát már meg Apor István, hogy bizonyára van Isten a föld alatt is; csakhogy nem jó a haragját fölébreszteni imádkozással az olyan embernek, a ki valami rosszban töri a fejét; mert így jár, a hogy ő járt.
Ellenben Buzdurgán murza még egyszer olyan dühös lett Apor Istvánra, mikor a kurtányok, a kik a várból visszatértek, hirül hozták neki, hogy a keresett szép asszonyt nem találták sehol. Vannak ottan fehér népek többen, de azok mind vének és ránczos képüek. Hogy az asszonyuk hová lett? azt senki sem tudja.
– Akkor csak te tudod magad, Apor István, dörmögé Buzdurgán. Ha nekem elő nem adod, ha ki nem vallod, hová dugtad el? bizony mondom neked, hogy olyan dolgot hallasz, a milyent még soha sem hallottál. A talpadnak mondják, s mégis a fejed érti meg.
Azt pedig, hogy hol van most Damokos Tamásné, nehéz lett volna akárkinek is megmondani. Mert azoknak a hegyeknek, a miken keresztül Nogáli uram lovas szolgálói vezették ez órában Ilka asszonyt, még neveik sincsenek.
ASSZONYOK VERSENYE.
Csak úgy magában járdogálta végig pompás kertje tekervényes útjait a kadina. Nem telt öröme se a bajadérek tánczában, se az almék dalaiban. Virágnyilás nem vidítá fel, gyümölcsérés nem vigasztalá meg: körüle paradicsom volt, de belül volt a sivatag. A kiket maga körül lát, azok rá nézve nem emberek: asszonyok és eunuchok, engedelmes szolgalelkek. Üres neki ez a világ.
Az őrt álló cseléd jön feléje sietve, s arczczal a földre borulva, jelenti alázatosan, hogy odakinn az udvarban egy gyászruhás asszonyság könyörög bebocsáttatásért, a nevét felirta erre a teszkerára.
Kalme arczán valami villámlott át, a mint ezt a nevet elolvasta: «Damokos Tamásné!» Megköté magát kevély indulattal s azt felelte:
– Mondjad neki: «jöjjön holnap!»
Miért utalta másnapra? Éreztetni akarta tán vele dölyfös hatalmát? Ebben is lehet valami. De más oka is lehetett. Ma nem hitte magát elég szépnek. Törődött volt. Pedig olyan nagyon kivánta, hogy valaha az életben ezzel az asszonynyal összetalálkozzék, hogy aztán hadd lássák, melyik volt a szebbik? ő-e, vagy a másik, a kiért őt megvetették, cserébe el nem fogadták?
Meg akarta ezt az asszonyt verni női szépségével. Az egész nap előkészülődésekkel telt el. Háromféle fürdőt is vett, legelőször késő este szamártejből, azután reggel korán damaskusi rózsavizből, utoljára délben a bűbájos szűzleánytejből, a mit ambrával és pálmaborral készítenek az arab bűvészek, így árulják ólommal beforrasztott üvegekben. – Akkor befonatta a haját az asszonyaival gyöngyfüzérek közé; előhozatta legragyogóbb selyemruháit, kösöntyüit, karpereczeit, macskaszem, karbunkulus, rubint ragyogott a nyakán, füleiben. Az arczát kifestette szafflórral, violagyökérrel hajnalszin pirosra; minden száj azt mondta, de még a tükre is azt vallotta, hogy szebb asszony nem lehet a földön Kalménál!
Jöhet az a másik!
Inte, hogy vezessék be az udvaron várakozó gyászruhás asszonyt a hárembe.
Biz az a violaszinű gyászruha nem árulgatja, csak eltakarja a női szépséget: arany, ezüst, gyémánt sem ragyog a szomorú alakon, egy makulányi sem, de van azért neki két olyan ékszere, a minővel nem bir a kadina, s ha az övé volna, bizony csak odaadná érettük cserébe minden drágaságát, az a két szép poronty, olyan piros arczú, olyan kökény-szemű mind a kettő. A kisebbik az anyja keblén csügg, két karjával átfonva a nyakát s szégyenkedve rejti az orczáját az anyja fátyola közé, a mint ez a sok idegen asszony mind reá néz bámulva. Az anyja suttogva biztatja, hogy ne féljen semmit; – csak ő vele van elfoglalva, egészen felejti, hogy a ház úrnőjét köszönteni is kell. És a kadina irigy szemmel látja vágytársnéja arczán, hogy annak a kis kölyöknek a csókja mennyivel szebb pirosító minden szafflórnál, violagyökérnél!
S ez a könyörgő asszony még nem is alázza meg magát ő előtte, úgy a hogy illik, hogy az ajtónál belépve, leborulna mindjárt a földre s aztán, a hány lépés, annyiszor értetné a homlokát a tarka szőnyeghez, míg az ő zsámolyához eljut, hanem csak ott alkuszik a nagyobb fiával, a kit kézen vezet: «térdelj le szépen fiacskám az úrasszony előtt!»
«Biz én nem térdelek; hisz nem a Szűz Mária ez itten!»
No hát ő is akarja vele éreztetni a büszkeségét.
Az őrt álló eunuch sürgetős levelet hoz a kadinának. Kalme asszony ezüst csiptetővel veszi azt el a vert ezüsttálczáról. Buzdurgán murzának szólt a levél, kívül ráírva: Foglyok dolgában. Akmet bégtől. Sürgetős.
A murza kedvencz nejét bizta meg azzal, hogy távollétében az érkező leveleit felbontsa s a mi sürgős elintézni való, azt az ő személyét képviselve, elvégezze. (Ez már egy kis európai erkölcs volt nála.)
Kalme felbontá a levelet s a míg elolvasta, addig hagyta maga előtt állni a gyászruhás asszonyt, két kis porontyával.
Ez volt a levélben:
«A Damokos Tamás nevű rab magyar urat, volt székely főkapitányt, a mint ezen levelemet veszed, szultán ő felsége parancsolatjából (ki ura minden igazhivőknek és így neked is) fejed vesztésének büntetése alatt azonnal bocsásd haza. A kétezer arany váltságdíjról adjon neked írást, s azt majd innenhazulról neked megfizesse, mikor neki lészen. Hogy mikor lészen? azt ő tudja lészen. A mit is pedig neked az ő feleségéről irék, hogy más lator férfival, az Apor István urammal eő kegyelmével boronálta volna össze a fátyolát, az csupa csalafintaság volt. Az asszony sőt inkább nagyon is hűséges az ő rab urához; még az Rákóczy György fejedelmet is megkergette ő miatta. A kétezer arany váltságdijat is megküldte rendén az napjára az uráért, hanem a furfangos Apor István elfogatta azt útközben a Munduka Ravasel harámbasával, azért, hogy az Damokos Tamást rabságba veszítse, s így az asszonyát könnyebben elkaparinthassa, a kiben fülig szerelmes. Tehát az asszonyról többé semmi rosszat ne mondj. Az Damokos Tamást pedig rögtön hazaküldjed, különben elhivattatol Sztambulba, a Tsiragány palotába, a hová tudod, hogy egy kapun megy be az ember, de két kapun jön ki: a feje az egyiken, a teste a másikon.»
Mikor ezt a levelet végigolvasta a kadina, úgy aláhanyatlott a feje és két karja, mintha halálos betegség lepte volna meg egyszerre. A mint véletlenül, tétova szemével maga körül nézett, belepillantott a nagy velenczei tükrébe s elijedt magától! Halálsárgára volt sápadva az egész arcza, a mely sápadáson úgy elütött a szafflórral festett kendőzésnek pirja, mint a hogy a bealkonyult ég sárga szinétől elválik egy elszakadt rózsapiros felhő.
Se gyöngyök, se gyémántok nem adják vissza az arczának azt a ragyogást, a mi arról eltünt. A két asszony közül ő volt a gyászolóbb.
– Mit hoztál, jó asszony? kérdezé, Ilkához fordulva.
– Én bizony, kegyelmes asszonyom, elhoztam magammal az én édes, jó uramnak, Damokos Tamásnak a váltságát, hogy neked átadjam s az uramat kiváltsam rajta. Kérlek, hogy fogadd el; számláld meg s aztán adasd nekem által az uramat: nézd, ez a két kis gyerek hogy örül, hogy repes, hogy mindjárt megláthatják az ő jó apjukat.
Kalme összevonta vékony szemöldeit s hidegnek mutatta magát, erőltetve.
– Jó asszony. Én addig el nem fogadhatom a váltságdijat, a míg az uradra rá nem találtál. Én a rabokat nem ismerem, azoknak a neveiket sem hallottam soha. Majd felhozatom őket ide az udvarra, szemeld ki, melyik az, a kiben ráismersz hajdani férjedre.
– Oh én bizony ráismerek, ha daróczrongyban van is, ha nap elégette is, fekély meglepte is az ábrázatját, rögtön, ezer közül is egyszerre kilátom.
– Kivánom, hogy kilásd. De ha nem találnád itt meg, ha nem ismernél rá, bizony visszaadom az erszény aranyad.
Azzal parancsot adott a kadina az eunuchoknak, hogy hozzák fel az udvarba mind a kertben dolgozó rabszolgákat, a kiknek még tisztességes kinézésük vagyon.
Azokat ott sorban felállíták s akkor Damokos Tamásné végig haladt a sor előtt, arczaikba nézett, búsan fejet csóvált és visszatért a kadinához, a ki hölgyeivel együtt a kastélynak egy aranyrácsos köröndjéből nézte ezt a szemlét.
– Az én uram nincsen ezek között.
Ekkor Kalme azt parancsolá, hogy tereljék fel a többi rabokat a bőrgyárból, a kik ott dolgoznak.
Egyszerre nem fértek el mind az udvarban, csak úgy csapatonkint hajtották fel őket. Ezek már elzüllött, marczona alakok voltak, naptól agyonégett, szenvedésektől elkényszerült arczokkal; félig mezítelen, rongygyal til-túl fedett sovány tagokkal; karjaik, lábszáraik a bőrcsávától sárgára, feketére, vörösre edzve. Kín ezeket látni, végig szemlélgetni. Damokos Tamásné sorba járt előttük, végig nézett rajtuk s csüggedten tért vissza: «egy sem az én uram!»
Egyre nyomorultabb alakok csoportját terelték eléje. A könytől alig látott már. Azok között sem volt még Damokos Tamás.
Most aztán Kalme parancsot adott, hogy hozzák elő a bőrlúgzóból a foglyokat. Ezek végzik a legkinzóbb munkát, melyre azokat szokták kárhoztatni, a kik vagy szökést kisérlettek meg, vagy a váltságdíjukra hiába várattak. Ezek nem emberi alakok már, hanem kisértetek!
Ilkának a szive úgy elszorult, mintha hegy feküdnék rajta, mikor ez ijesztő alakok eléje lépdeltek, arczuk elcsúfitva, megcsonkítva, Isten képe kitörölve róla. Óh mily szívfájdalom őket igyen látni, egy kedves alakot közöttök keresni!
De mégis megtalálja!
Arczát szétmarczangolhatták, de azt a büszke fejhordozást el nem vehették tőle. A szennytől fekete, a rongytól undok alakban ráismer az ő kedvesére, s oda rohan hozzá, öleli karjával, elhalmozza forró csókjaival s mondja édes szóval ennek az elundokított arcznak: «én angyalom! én szivem bálványa!»
Kalme nem állhatta ki ezt a jelenetet, kirohant a körönd ajtaján; nem törődött vele, hogy férfi szem látja fátyoltalan arczát, odarohant az ölelkezőkhöz.
– Menjetek előlem! Takarodjatok innen! Ne öleljétek itt egymást, ha én látlak! Itt a pénzed, asszony! Vedd vissza a váltságdíjad!
Azzal oda veté az erszényt a lábaihoz Ilkának.
– Nem akarnád őt kiadni? kérdé megrettenve Ilka.
– De kiadom ingyen!
Damokos Tamás még most is büszke volt! Rongyos, szurtos és ijesztő! De még mindig kevély.
– Vedd fel azt az erszényt, mondá a nejének s add vissza az urasszonynak. Ennyit kértek értem: ennyit adnak értem.
– És én még sem veszem vissza, mondá Kalme; s most már ő is versenyre szólítá a maga büszkeségét. Most vettem Akmet bégnek a levelét, a mely mást parancsol; hallgasd meg, nem fogod megbánni.
(Mint azt a másik levélolvasást, gondolá magában.)
Mikor azt elolvasta Kalme, az eltorzított arcznak is volt ragyogása.
– Lásd, mondá a levél elolvasásánál, Kalme: a feleséged ilyen hűséges volt hozzád.
– Tudtam én azt mindig! kiáltá Damokos Tamás, keblére szorítva édes egyetlenét.
– No hát vedd vissza a pénzed!
– Még sem veszem vissza, mondá Tamás. Hanem ha kegyelemosztó napod van, fogadd el hát ezt a váltságdijat nem értem, hanem kétszáz fogolytársamért, kik velem együtt jutottak rabságba. Add ki őket, hadd jöjjenek ők is velem.
– Jól van. Vidd őket magaddal. De ha a rabokat nem adhatom ingyen, szabad nekik adnom egyéb útravalót. Gyalog hosszú az út, ott künn a ménesem. Válaszsz ki belőlük annyi paripát, a hányan vagytok, magyar rabok. S aztán nehogy a moldvai oláhok, kozákok fegyverteleneket megcsufoljanak, itt van a fegyvertár, vigyetek belőle magatokkal kardot, lándzsát, a mennyit elbirtok. De meg az sem illenék, hogy útközben fosztogatásokból tartsátok magatokat: utiköltségnek vegyétek el tőlem ezt az erszény aranyat.
S ezzel a sokat utazott kétezer arany megint csak visszavándorolt a Damokos Tamás kezébe.
Még utoljára majd a Kalme marad győztes az asszony versenyben.
Most már Ilka asszony könyező szemekkel fordula hozzája.
– Óh úrasszonyom! Mivel háláljam én meg ennyi jóságodat? Mit adhatok én teneked ezért?
Kalme szemei úgy égtek, ragyogtak.
– Add ide egy pillanatra azt a kis kölyket a karodról, hadd csókoljam össze.
Ilka odanyujtá két kezével a kis szégyenkedő pirospofájú angyalkát. Kalme odaragadta azt a keblére mind a két karjával, s elhalmozta arczát, szemeit, homlokát forró csókjaival: a köny, mint a zápor, úgy szakadt szeméből, egy hosszú pillanatig olyan boldognak álmodta magát, mint az a másik asszony.
Akkor visszadobta a gyermeket hevesen az anyja keblére.
– Fogjad! vigyed! S most már szaladj előlem a kincseiddel: a míg jókedvemben találsz, a míg föl nem ébredek haragos kedvemre, mert akkor, nem tudod, hogy nem öllek-e agyon, s elveszem tőled az uradat és a gyermekedet!
De úgy megijedt ettől a fenyegetéstől Ilka asszony, hogy egy pillanatig sem maradt ott állva, hanem a két kezével megkapta egyfelől az urának, másfelől a nagyobbik fiának a kezét, a kisebbiket a nyakába ültette lovazva s úgy futott ki velök a nyitott várkapun, mint a ki lopott kincset visz magával.
Csak azután, hogy a kapun kívül voltak, s látta, hogy senki sem kergeti, tért magához, s azt kérdé az urától:
– De vajjon Buzdurgán murza, ha hazakerül, helyeselni fogja-e azt, hogy a felesége ennyi rabot elbocsátott s még lovat, fegyvert is adott nekik?
– De bizony nem fogja.
– Talán meg is haragszik érte a feleségére?
– De nagyon megharagszik.
– Mit fog vele tenni? uram Jézus!
– Bőrzsákba varratja s beledobatja a nagy vizesésbe.
– Hogy az úr Isten pusztítsa el őtet, mielőtt hazaérkezne!
– Magam is azt kivánom neki!
(Talán nem is tette volna azt hozzá Damokos Tamás, ha előre tudta volna, hogy az úr Isten meghallgatja ugyan azt a kegyes óhajtást, hanem épen ő rá fogja bízni annak a végrehajtását.)
A DAMOKOS-VÁGÁS.
Siralmas dolog volna azt leirni, a mik ez alatt Erdélyben történtek.
A felgerjedt török szultán ráereszté a maga hadait minden oldalról a szerencsétlen országra, mely azt sem tudta már, hogy kinek engedelmeskedjék? annyi volt a fejedelme.
A krimiai tatárok hordája végigpusztítá az egész fejedelemséget mind a Királyhágóig, de még ott sem állt meg, hanem átcsapott Magyarországra, olyan rémületet támasztva maga előtt, hogy senki sem mert neki ellentállni, csak futott előle minden nép, a hol az előcsapatja megjelent s engedte a városait fölégetni. Ekkor pusztították el Gyula-Fehérvárt is, a szép kollégium könyvtárát halomra rakták, úgy gyujtották meg. S csak akkor hagyták oda az országot, mikor már úgy megterhelték magukat zsákmánynyal, hogy többet nem birt el a ló, meg a rabszolgahad.
A Rákóczy György jenői diadalának ez volt a szomorú következése.
Buzdurgán murza is megelégelte már az olcsó diadalokat, jóllakhatott vérrel és jajkiáltásokkal, egész csordaszámra hajtá maga előtt a rabszíjra fűzött férfit, asszonyt, marhát, birkát – vegyest.
Ekkor került haza Damokos Tamás, a maga kiszabadult kétszáz vitéz bajtársával.
Mikor az ojtozi szoroshoz ért, a hol II. Rákóczy György által épített vár zárja el a völgy kijáratát, hát akkor ő még azt hitte, hogy ez a vár a székelyek kezében van, semmit sem tudott arról, hogy milyen furfanggal foglalták el azt a törökök. A hazaszabadult székelyek pedig mindnyájan tatár-öltözetet viseltek; mert bizony Krimiában senki se varrt az ő számukra székely zekét, harisnyát; a fegyverzetük is egészen tatárokéhoz hasonlított. Annálfogva azt mondá Boldizsár bának Damokos Tamás:
– Eredj csak, édes bátyám, előre be a várba. Neked magyar gúnyád van, beeresztenek, s világosítsad fel a bennlevőket, hogy mi nem vagyunk tatárok, különben még közénk ágyuznak, puskáznak; elnéznek bennünket.
– De nem megyek biz én; mondá Boldizsár bá. Mert ha én bemegyek a magyar ruhámmal a Rákóczy-várba, soha ki nem jövök onnan többet. Török van odabenn. Inkább adj nekem is egy tatársüveget, meg egy hosszú dárdát, aztán hadd lovagolok előre valami huszadmagammal a várba. Ilyen kevés népet bizton beeresztenek. Ha egyszer aztán ott leszek a felvonó hidon, ti többiek az erdőben rohanjatok utánam, egy hajtással elkapjuk ezt a várat.
A bizony sikerült az ezermesternek. Lomha oláh őrséget hagyott a török a Rákóczy-várban, nem is gondolt rá, hogy azt hátulról, Moldvából fenyegethesse valami veszedelem. Egy kardcsapás nélkül el lett az foglalva. Az őrséget kilökték, menjen haza az anyja örömébe!
A mint annak hire futamodott, hogy hazakerült a Damokos Tamás meg a lúfők hada Krimiából, hogy be is vették a Rákóczy várát, egyszerre nagy lett a csődület az ojtozi hegyekben. Csikből, Háromszékből a hegyek közt lappangó székelység mind odasietett. Volt ember is, fegyver is elég; csak a vezető hiányzott.
Mikor Tamás megtudta, hogy Mikóujvárát is elvette a tatár, nagyon szidta érte a csiki székelyeket; minek engedték magukat olyan könnyen kizavarni a várukból? Azok azt felelték rá, hogy «mikor nem volt lovasságunk:» Aztán beszélj velük, ha tudsz!
– No hát már most van lovasságtok. Hát gyertek velem, foglaljuk vissza.
– Megyünk is!
S meg is indulának Damokos és Czirjék vezetése alatt egész seregestül a száguldó tatárra.
Ott találkozának Buzdurgán murzával a csikszeredai sikon. Az jött Ojtoz felé a nagy prédájával s szörnyen elbámult rajta, mikor dárdaerdőt látott maga előtt; a miről azt hitte, hogy a gyökerét is kitépte már a földből.
Hát már ez a székely, akárhányszor agyonverik, mindig újra feltámad!
Bizony fel az!
A tatárnak pedig az volt a szokása, hogy a hol váratlan ellenállásra talált, ott mindjárt lekonyult a taréja.
Buzdurgán murza dühös volt, hogy így elállják az útját.
Kilovagolt maga a két sereg közötti sikság közepére s kirántva hatalmas pallosát, elkezdett kiabálni, olyan szörnyű hangon, hogy félmértföldnyire is meg lehetett hallani.
«Ti hitetlen kutyák! Majd elbujtok egérlyukaitokba, ürgének születtek! Ha van közöttetek embernek való ember, küldjétek ide elém; csapjunk össze egy szál karddal! No hát van-e ember a székelyek közt!»
Ember volt biz elég, de óriás nem volt. Azok rég kihaltak már a nagy Czohárdról, a hol legutoljára laktak. Ki mérkőznék össze egy ilyen nagy bolond hustoronynyal, a kinek a pallosát más Isten teremtése két kézzel sem tudja megemelni.
Pedig hát nagy szégyen lesz, ha a kérkedő góliáthtal nem tudnak senkit szembeállítani.
Egyik a másikra nézett; de csak egyiknek sem akaródzott a kardját összepróbálni a murzáéval. Hosszabb az valamennyiénél.
– Hej édes jó öcsém, vitéz Damokos Tamás kapitány uram. Csak neked kell ezzel a csodával összeakaszkodnod! Mondá Czirjék Boldizsár a főkapitánynak.
A többi hadnagyok is mind neki esének: «te vívhatsz meg vele, senki más.»
Damokos Tamás látta, hogy ezt a harczot nem kerülheti ki.
És akkor erre az emlékezetes mondásra fakadt, a mi fel van jegyezve a Damokos-család hagyományaiban.
«Héj becsület, becsület! Ha te nem volnál, nem kellene én nekem most meghalnom!»
S mondván, kirántá a kardját, eláldotta ennek a világnak keserüségét nagy búbánatában, «aztán köszöntsétek a feleségemet, meg a két kis árvámat!» És most «segíts uram Jézus!» azzal a lovát megsarkantyuzva, kiugratott a homloksorból a síkság közepére, Bozdurgán murzával szembeiramodvást.
Amint a murza meglátta a feléje vágtatót, megismerte az elcsufolt orczájáról a kiszabadult rabját s rárivalt csufondárosan:
– Hát te hogy szöktél meg a csávagödörből, Tamás a Damokosok között? Tán biz a feleségem bocsátott szabadon? Te világcsaló hazug! Nojszen. Voltam a gyulafehérvári nagy medreszben: kerestem a huszonnyolcz övet, a kiről te mčhdruli ábéczét tanultál; egyet sem találtam; no majd oda haza esztrengára veszem a kadinát, hogy mint jutottál az ő öveihez? Most pedig csak gyere ide a kezem ügyébe, hadd hasítlak kettőbe. Az egyik feledet a magad feleségének, a másikat az enyémnek! Ha olyan nagyon szerettek, osztozzanak rajtad.
Azzal felemelte faágvastagságú karjával magasra azt a széles pallost, a mi egy bikát is képes kettészelni s csak úgy forgatta a feje fölött, mintha nádszál volna. Úgy várta be a reárohanó Damokos Tamást.
Hanem hát meglehet, hogy az ilyen nagy testnél nem olyan nagyon gyors az agy és a kar közötti összeműködés, mint a kisebb termetűnél, a míg az ő feje azt mondja a kezének: «vágj», míg az ezt megteszi, az alatt a tömzsi régen odavágott: Damokos Tamásnak az éles szablyája csak egy villámlásnyi kis idővel elébb csapott le hamarább a Buzdurgán nyakára, mielőtt annak a palosa ő reá alázúdult volna, de olyan szerencsétlenül talált neki oda, hogy a hordónyi nagy fő csak lerepült az óriás válla közül s a mint talpra esék a földön, nagy mordiásan összehuzta a szemöldökeit, fintorgatta az orrát s nagyokat pillogatott meredező szemeivel, a szája tátogott hozzá, mintha szemrehányásokat tenne: «Ej Damokos Tamás, ezt nem vártam tőled!»
A fejnélküli test pedig, megfordulván a lovával, elkezdett szaladni vissza a tatár tábor felé, szokása szerint a két földig érő lábával is segítve nyargalni az alatta futó lónak. Az öklébe szorított pallos egyre csapkodott a levegőbe jobbra-balra, mint a bomlott szélmalomszárny. A tatárság erre a látványra úgy megijedt, hogy hátat fordított, elfutott világgá, ott hagyva a székelyeknek az egész prédáját s pányvára fűzött rabjait valamennyit.
Azok között megtalálta Damokos Tamás Apor István uramat is. De nem tett neki semmi szemrehányást, csak azt tanácsolá, hogy máskor legyen Istennel s ne kivánja a felebarátja romlását.
Ekkor aztán a várát is visszafoglalta Tamás, de az olyan rongált állapotban volt, hogy meg nem maradhatott benne, hanem elvitte családját Alsó-Csernátonba, az ősi lakházába. Most is ottan laknak az ivadékai. Mind olyan derék emberek, mint ő volt, meg a felesége.
*
Nem sokára a török szultán kihozá tatár rabságból az egész fogoly magyarságot, vezérükkel, Kemény Jánossal egyetemben, a kit egyúttal megtett Erdély fejedelmének.
És így beteljesült az égi jóslat a négy vak nappal, hogy Erdélynek négy fejedelme fog lenni egyszerre.
Két év mulva mind a négy elmult: három csatákban esett el.
Szegény Erdély, de sokat szenvedett!
De fennmaradt a családi hagyományok között, a székely nép ajkain, Damokos Tamásnak az a jellemző mondása: «hej becsület! becsület! ha te nem volnál, nem kellene én nekem most meghalnom!»
És aztán az olyan vágást, a milyennel Tamás Buzdurgán murzát elbocsátá a világról, máig is úgy hivják, hogy «Damokos-vágás».
Adjon Isten mindenkinek belőle, a ki megérdemli!