JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LVI. KÖTET

A DAMOKOSOK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

A DAMOKOSOK

REGÉNYES TÖRTÉNET

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1896

A CSERNÁTONI EZERMESTER.

Lám megmondta jó előre Küprili nagyvezér Rákóczy György nagyfejedelemnek: «ne menj te Lengyelországba, királyságot keresni; mert bizony úgy jársz, mint a teve: a ki odament Allah elé, azt követelve, hogy adjon neki szarvakat, s aztán Allah még a füleit is levágta neki». – Egészen úgy járt György fejedelem is. Nem érte be azzal, hogy a gyönyörű szép Erdélyország nagyfejedelme lehetett, egyformán becsülve némettől, ozmántól: a bűne, a nagyravágyása átvitte Lengyelországba koronát keresni; ott azután nemcsak, hogy a korona aranyszarvait nem kapta meg, de odaveszítette nemzete virágát, Erdély harczoló seregét is. Azokat elfogta a krimiai tatárok khánja, a kit a szultán küldött az erdélyi hadak hátába.

A székely csapatok vezére Nyújtódi Damokos Tamás, a mint azt látta, hogy a fejedelem aláirta a legcsúfosabb békekötés feltételeit, maga pedig mellékutakon elmenekült Magyarországba; a fővezér Kemény János ellenben odaalázta meg magát, hogy személyesen átmenjen a tatár khán táborába, kiéhezett, agyonfáradt hadai számára irgalmat-kegyelmet könyörögni: azt mondá a hadnagyának, Czirjék Boldizsárnak: «édes játom, nekünk már itt lőttek!»

– Nem csak lőttek, de harangoztak is.

– Kitalálod-e már, hogy mit tesz az a találós mese: «ettünk sültet-főttet, föld alatt, fa tetejébe’ – mi az?»

– Ki bizony. A tatárfutásról hagyták ránk ezt a szomorú tréfát az őseink.

– Meg vagyunk mink már fogva csűstül.

– Én még tudnám, hogy merre kén’ kibujnunk?

– Én pedig azt nem tanulom meg. A fejedelem ám elfuthatott: neki kötelessége a személyét megmenteni; te csak hadnagy vagy, neked sem szégyen a sarkaddal fenyegetni az ellenséget; de én a lófők vezére vagyok; nekem nem szabad a hátamat mutogatnom: nekem itt kell maradnom az én népemmel harczban, rabságban egyaránt.

– Akkor bizony én is itt maradok veled.

– De nem maradsz! Épen az, hogy el kell menned; haza kell találnod; az én szerelmes asszonyomnak várába el kell jutnod; felőlem neki hirt mondanod.

– Hát az igen könnyen fog menni.

– Nem olyan nagyon könnyen, mint gondolnád. Mert nem mehetsz ám könnyű szerrel. Mivelhogy ezt a turbát is magaddal kell vinned.

Az a «turba» a régi háborús világban valami emberhátra felköthető vasládikó volt, kívül csikóbőrrel bevonva, s vasruddal lakatra bezárva. (Innen maradt fel a közmondás: «ellopták a turbát, de nálam a kulcsa!»)

– S van benne valami?

– Van bizony. Tele van pénzzel. Fele arany, fele ezüst. Nem tudom a számát. De annyi sulyt vet, mint egy kis borju. Ezzel több terhe lesz a lovadnak, vagy pedig a hátadnak, ha gyalog maradsz. Már pedig a bundádat sem hagyhatod el, mert tél van, a puskádat is vinned kell; meg a pallosodat, aztán meg a fejszédet is; de meg egy egész kenyeret is kell czepelned az útra, meg egy darab szalonnát, hogy éhen ne halj.

– Mind akad annak gazdája.

– Mert látod, ha ez a pénz most itt marad nálam: a mint a pogány tatár bennünket rabságra ejt, az azt rögtön prédára ejti, csak egy rézgombot is az mi rajtunk nem hagy. Ha pedig ezt a pénzt az én drágámnak, jó feleségemnek haza viheted, hát ez jó lesz neki arra, hogy a váltságdíjat lerója belőle, a mit a gonosz tatár fejemre fog róni, a kiről tudja, hogy vezér vagyok: még majd elég sem lesz reá.

– De akkor hát elviszem magammal.

– De ugyan vigyázz ám magadra, hogy meg ne fogdosson a tatár.

– Ne te né! Hát azért volna nekem ezermester a nevem, hogy még az ilyen rusnya tatáron se tudjak kifogni?

Czirjék Boldizsár bá pedig nem hiába volt büszke az ezermesteri nevére; mert valósággal az volt ő.

Csinált ő egyszer olyan szövőszéket, a mit a patak hajt s magától megszövi az abaposztót. Azután meg egy olyan gyalogszekeret készített, a mi ló nélkül jár: az ember maga benne ül s kézzel-lábbal hajtja; az igaz, hogy jobban elfárad vele, mint ha gyalog járna, de legalább kocsin utazik. Megjárta ő ezen Nagy-Enyedet is, egész vásár csodájára. – Olyan fegyvert is fundált ki, a mivel a medve saját magát lövi agyon: még pedig puskapor nélkül.

Nem kell Czirjék Bildizsár bát félteni. Van annak annyi tudománya, hogy százezer tatár nem jár túl rajta.

Mielőtt a futáshoz kezdett volna, hát legelébb is azt tette, hogy egy bádog szelenczéből, a mit magával hordott erre az alkalomra, bekente a saruja szárait jó erősen farkashájjal. Ettől aztán a saját lova olyan szaladós lett, mintha farkasokat érezne a hátában, míg ellenkezőleg a tatárok, a kik rögtön üldözőbe vették, a mint látták, hogy szökni indul, el nem tudták gondolni, mi lelte a lovaikat? a mint azok közelbe érték Czirjéket, mind visszafordultak, rugtak, kapálóztak, lehányták a hátukról a gazdáikat, semmiképen nem akartak neki menni a megérzett farkas szimatnak.

Boldizsár bá csak úgy nevette őket, hátra-hátra fordítva a képét.

A tatárok azonban, ha lovaikkal be nem érhették a futót, a nyilaikkal ugyan megtalálhaták.

Czirjék Boldizsár csak egyre hallá, hogy ott sivít el a füle mellett egy-egy vasorrú madár, a kinek hátul a tolla.

«Ez így nem jó lesz: vagy emberben, vagy állatban kár esik, s az hiba lesz.» Mondá magában a hadnagy, s ez ellen meg azt a fortélyt gondolta ki, hogy a mint egy patakhoz ért, ott leszállt, a bundáját belemerítette a vízbe, s aztán a gyapjas részével kifelé fordítva, úgy veté a nyakába, hogy ez nemcsak őt magát, hanem a lova hátulját is egészen takarta. Az a vízbemártott bunda pedig a csikorgó hidegben egyszerre jéggé fagyott: olyan lett az, mintha vaspánczél lett volna. A bolond tatár egyre nyilazott rá, de a nyílvessző mind lepattogott a természetadta birkabőr pajzsról: a jégen keresztül nem volt kedve a nyíl hegyének hatolni. Megint csak ő nevetett.

A tatárok azonban nem maradtak el a sarkából. Egész csapat fogta üldözőbe, fertelmes kurjongatással. Meglátták a hátán a turbát, s azt már tudja a tatár, sok százados gyakorlatból, hogy abban a magyarok pénzüket tartják. Ez drága madár! Érdemes utána nyargalni.

Czirjék Boldizsár bá tudta azt jól, hogy ez az ő két stratagémája csak addig használ, a míg a futása a hegyi szűk utakon, keskeny völgyekben tart, a hol nem kerülhetnek eléje, de a mint valami lapályra fog jutni, a hol a tatárok eléje kerülhetnek, ott már szél ellenében nem fognak ijedezni a lovaik a farkasháj szagától, az ő lova pedig a súlyosabb teher alatt hamarább kifárad, nem győzi az erőltetett versenyt, hát valami mást kell kigondolni.

Egyszerre egy sűrű erdőbe érve, hirtelen utat vesztett, félrecsapott, mikor az üldözői nem látták, s elhagyva a mély ösvényt, leereszkedék az erdős hegyoldalon a mély völgybe.

Ámde a tatárok minden gonosz politikával el voltak készülve. Csunya, kitanított vérebeket hordtak magukkal, a mik az üldözött áldozatot, ha az el talált rejtőzni valami bozótban, menten felvadászták. Czirjék Boldizsár bá, mikor már egyszer egy csorgó mellett pihenőt tartana, s szalonnázni kezdene, csak hallja ám, hogy csaholnak az erdőben a czudar sinkoránok.

– Ne te né! Még bizony csuffá tennének, ha hagynám magamat. Hogy ugatnak a kedveskék! Nem hiába kutyafejű tatár az ő nevük.

Hanem hát egy ezermestert nem olyan könnyü elfogni.

Boldizsár bá, megismerve az új veszedelmet, maga is fordított a stratagémán. Leszedte a lováról a mindenféle czókmókot, belekötött mindent a bundájába egy nagy batyunak. Azt a saját hátára vetette.

– No most már édes lovam, eredj a magad esze után a merre látsz! Mondá, nagyot ütve a tenyerével a lova hátára. Az sem volt rest; a mint a kötőféket kiakasztották a nyakából, neki fordult az erdőnek s teher nélkül úgy elszaladt, mint egy gímszarvas. A tatárok vérebei aztán mind a futó paripa szimatján csaholtak tovább. Boldizsár bá farkashájas saruinak a nyomát semmi kedvük sem volt tovább üldözni. A farkast nem hajtja a kutya: már nem tudom, nemzetiségi rokonszenvből-e, vagy testvérgyülöletből; de kikerüli, ha lehet.

Így aztán Boldizsár bá csak nyert egy kis egérútat, s azt arra használta fel, hogy a szálerdővel fedett hegyoldalban mind lejebb ereszkedék a völgybe, gondolva, hogy talál majd ott egy mély hegyszakadékot, a min ha keresztülhatolhat, a lovas tatár nem kerülhet elé. A tulsó oldalon aztán kap egy új mokánylovat, vagy jó pénzért, vagy egy jó fejbecsapásért.

Talált ám, de nem egy hegyszakadékot, hanem egy tengerszemet a völgy mélyében: az a völgy is olyan gömbölyű volt, mint egy döbör, köröskörül bekerítve erdős hegyoldalakkal; nem volt abból semerre kimenekülés.

A tatárok pedig már észrevették, hogy üres paripa után szaladnak, a lovag elbujt; nagy hamar visszatértek: baromsok nép volt, elállták az egész erdőt, csak úgy viszhangzott a szálfás rengeteg a kiáltozásaiktól: «marrha! marrha!» a mi az ő szokott csatakiáltásuk.

– Marha ám az öreg apád! Mondá Boldizsár bá s szétnézett a terepen: mit lehetne csinálni?

A tengerszem be volt fagyva.

Hanem az ilyen tengerszemnek a mély vize mindig meleg, úgy, hogy vastag jégkéreg nem támadhat rajta. Boldidizsár bá megpróbálta a balta fokával. A bizony beszakadt egy ütésre: – a jég kenyérre kenni való sajtnak elég vastag lett volna, hanem pallónak meg dobogó hidnak nagyon vékony volt.

– No csak, ne ijedj meg magyar, biztatá magát az ezermester: Így van ez jól.

Azzal szétnézett a parton. – Hevert ott rakás számra a sok fiatal fenyő, a mit a szél kitördelt. Boldizsár bá hozzáfogott a baltájával, négy szál ilyen vékony dorongnak való fenyőből egy pár korcsolyát a maga két lábának, meg egy szánkót a batyunak összeeszkábálni.

Nem történhetett ez meg nesz nélkül. A sok baltaütés egészen elárulta az üldözők előtt, hogy hol bujkál, a kit keresnek. Minden oldalról csörtettek arrafelé.

– No csak ne törjétek magatokat olyan nagyon! Dörmögé Boldizsár bá. Még megizzadtok s száraz kehet kaptok bele.

Azok pedig csak jöttek közelebb, s folyvást szorosabbra húzták a kört a menekülő körül; már nagyon lehetett hallani a lovaik robaját a recsegő targalyak közt. Most mindjárt a nyakán lesznek.

– Hát hiszen én is mindjárt készen leszek!

Mikor a legelső lovasok egy-két nyillövésnyi távolban kibukkantak a fák közül, már akkor Boldizsár bának a lábaira volt kötözve a két ölnyi hosszú fenyőfa-korcsolya, még csak a szánkót rakta meg. A bunda az itt maradhat, a nélkül is elég melege van az embernek, a mikor kergetik; kenyér, szalonna se szaporítsa a terhet: «most laktunk jól, holnapra is majd ád az Isten valamit! ha nem ád, megalkuszunk a gyomrunkkal!» – Nem tett a szánkóra egyebet, mint a turbát, meg a fegyvereit: a szánt odakötötte az ővéhez, s aztán még egy hosszú, hegyes végű rudat fogott a kezébe s azzal neki iszánkodott a vékony jegű tónak.

Egészen helyes volt a mathematikája. A vékony jégkéreg a hosszu fakorcsolyák alatt megbírta a gyorsan keresztül iramló embernyi terhet is és sehol nem szakadt be alatta: úgy repült át a tavon, szánkójával együtt, mint a vízi pók; még csak meg sem recscsent alatta a jéghid.

«Marrha! Marrha!» ordítá az üldöző had, a mint meglátta a jég hátán a menekülőt, s aztán azt gondolták, hogy az a tó «fenékig tejfel», utána rugtattak, a mivel azt nyerték, hogy valami huszan-harminczan a bolondabbak közül beleszakadtak a jégbe: egynehányan azt is megpróbálták, hogy úsztatva áttörtessenek a tulsó partig, de pórul jártak vele, mert a vékony jég mind összevagdalta a lovak szügyét, hogy nem birtak előrehatolni. Boldizsár bá de hátra sem pillantott addig, a míg a tulsó oldalon szárazra nem jutott: csak akkor nézett aztán vissza, nagy lelki nyugalommal látva, hogy milyen jól helybenhagyta gonosz üldözőit. Azok még akkor is vergődtek a jeges vízben, egynéhány hegyes kucsma ott úszott már gazdátlanul; a parton állók pedig nagy csoportban káromkodtak, a mit Boldizsár bá nem hagyott viszonzatlanul. Jó szerencse, hogy egymás nyelvét nem értették; mert különben még összevesztek volna. A tatárok mérgükben egész raj számra repíték a nyilakat Boldizsár bá felé, de az egy sem jutott el hozzáig: széles volt az a tó!

– Ejnye, nem szégyelitek magatokat? No megálljatok, majd én is küldök nektek valamit.

Azzal lefektette a puskáját a favillára s odaczélzott, a hol legsürübben álltak a tatárok. Azok látták, hogy micsoda rossz szándéka van; de csak csúfságot csináltak belőle. Tudták ők «már», hogy a tüzetadó likas vas messze elhord; csakhogy annak az elsütéséhez tüzes kanócz kell, az pedig az üldözött kezében nincs; – azt pedig «még» nem tudták, hogy kanócz nélkül is el lehet sütni a puskát, ha annak závárába tűzkövet tesznek; s ezt már a csernátoni ezermester régen kifundálta, mielőtt a hollandiak rájöttek volna. – Egyszer aztán csak nagyot durran a fegyver: olyan volt annak a viszhangja a mély völgyben, mint a mennydörgős ménkü csapása, s a bennelevő három golyóbis ki is likasztotta épen egy murzának az oldalát úgy, hogy az menten testamentumot tett: a többiek aztán eszük nélkül tánczoltak vissza az erdőbe.

– Tanulják meg, hogy kivel van dolguk!

Boldizsár bá hasra feküdt a mohos parton s úgy pihente ki magát, csendesen elnézve, hogy mit fundálnak már most a tatárok. Azt kivehette, hogy azok most abban törik a fejüket, hogy megkerüljék a tavat.

– Ilyen a buta ember, a ki nem járt a fehérvári collégiumba; nem tanulta a geometriát! Azt gondolják, hogy ők engem megkeríthetnek: holott nekem oda fel a hegytetőig csak egy fél-diametert kell átballagnom; nekik pedig egy fél circulust. A ki nem ért a mathesishez!

A tatárok azonban, úgy látszik, hogy más collegiumban járták ki a primi anni philosophiát, mert egész bizonyosra indultak neki a két oldalon való körülkerítésnek.

Boldizsár bá pedig, hogy annál jobban boszantsa őket, még magasra feltartá előttük a turbát s megrázta, hogy hallják, hogy csörög benne a pénz. Azok vonítottak, mint a farkasok a malaczpecsenyére!

Az ezermester minden megerőltetés nélkül haladt egyenesen felfelé a tulsó hegyoldalon; még nem is igen sietett. Hanem aztán mikor felért a hegytetőre, akkor látta hüledezve, hogy micsoda átkozott helyre jutott. A tulsó oldala ennek a hegynek egy meredek sziklafal; alant rettenetes mélység, teledöntögetve óriási kőcsompókkal: úgy néz ki a vidék, mintha itt bújt volna be az ördög a pokolba, s aztán úgy össze-vissza hányta volna a bejáratot, hogy utána ne találjanak. Semmiféle ösvény e lakatlan szakadékba sehonnan nem vezet.

– No Boldizsár komám, innen szabadulj ki mostan, ha ezermester vagy!

Erre számitottak bizonyosan a tatárok, a kiknek oláh vezetőik voltak: azok árulták el előttük, hogy a merre az üldözött menekült, arrafelé nincs a világnak kapuja: az a Csetátye Drakuluj.

A CSETÁTYE DRAKULUJ.

Jaj bizony, itt most egy kicsinyt repülni kell: a szabadulás nem történik meg e nélkül, édes atyámfia! mondogatá magának Boldizsár bá. Pedig még akkor nem is született Mongolfier, hogy az égből leszállás mesterségét megtanítsa.

Szétnézett valami segítség után. Megtalálta. Egy szép, nagy, sudár, fiatal jegenyefenyő volt a kezeügyében, a minek a lombos ágai gyászfűz módjára lefelé csüggnek; azt kivágta a fejszéjével. Alul a vastag végére rákötözte egy sing magasságra a turbát, arra állítá a puskát, jól kiszámítva (Newton nélkül), hogy a mi nehezebb, az megy lefelé estében előre; még felső ruháit is levetette, azokat is a körül csavargatta. Akkor aztán kikeresett egy pontot a hegyszakadék ormózatán, a hol a meredek szikla nemcsak függélyesen áll a mélység felett, de még egy cseppet előre is hajlik: oda czepelte a levágott fenyősudarat.

Mikor aztán a tatárok jöttek minden oldalról az erdőből nagy rivalkodással feléje, hogy már most megfogják, akkor Boldizsár bá ráült a levágott fára, mint a szánkóra, s aztán elkezdte azt a két sarkával előre csusztatni a sziklapárkány felé, felsóhajtva az egekre: «no, most pislants uram Jézus!» Egyszer aztán lebillent a fenyőfa a párkányról s alázuhant emberestül, mindenestül a mélységbe.

A tatárok elszörnyedve csapták össze az első lábaikat erre a látványra: «ni, a bolond magyar, inkább elöli magát, mint hogy elfogják!»

Dehogy is öli el! Ördöge van annak! Az alázuhanó fa röptében olyan egyenesre állt, hogy a hegyes sudara fölfelé meredt s a vastag vége ment előre úgy, hogy mire leért a völgybe, még meg is állt a földben, belefuródva a hegyes csonkjával, mintha onnan nőtt volna ki.

– No, ezt csináld utánam, kutyafejű! kiáltá fel onnan az ezer meg ezer lábnyi mélységből Boldizsár bá, épkézláb szállva le a repülő gépéről. De biz a tatárnak nem volt kedve eltanulni tőle ezt a pokolra szállás mesterségét.

Ide alant lett volna hát már, a hozzájárulhatlan hegyszakadékban: de hogyan már most tovább? mert nem jó a pokolban lakni!

Felülről nézve is veszedelmes hely ez; mikor pedig benne van az ember, sehogy sem érzi benne magát valami jól. A mi onnan felülről csak morzsa, az itt koloncz, a mire dolog felmászni. A mikor pedig felmászott az ember egy ilyen nagy kolonczra, hát akkor látja, hogy észak felé a völgy egészen el van zárva meredek sziklafalakkal; délfelé nyitottnak látszik, arra mosolyognak a Hargita ormai: ott van Székelyország.

Csakhogy odáig még sok erdős hegyet kellene megmásznia; s ezek a tatárok mindent megszálltak már. A mint ott a sziklapárkányon meggyujtják a lármafát, végtül-végig minden hegyormon kigyulladnak a jeltüzek: nehéz innen elvinni az irhát, de kivált a turbát.

«Azért mégis csak elvigyük mind a kettőt!»

Nagy szemfüleskedés mellett, fölfedezett az átelleni hegyoldalban valami ösvényformát, a mi veszedelmes sziklapárkányokon vezetett végig, a hol az ember, a tíz körmével a sziklarepedésekhez nőtt rekettyébe kapaszkodva haladhat csak előre, áthidalva vakmerő ugrásokkal az útját álló szakadékot s Istennek ajánlva lelkét a lába alatt meginduló sziklagörgeteg végigomlásánál: ez ám a «gőzsikló!»

Csaknem kész este volt már, mikorra Boldizsár bá a Valle Drákulujban odáig eljutott, a hol az kezd lefelé mélyedni, összeszorulva egy keskeny vágányba, a hol csak egy ember fér el.

De már ha olyan sötét lesz is, mint a szurok, innen mégis ki kell szabadulni akárhogy. A szűk hegyvágány teli volt hóval. Az ember csak azt koczkáztathatta, hogy valahol a fejetetejéig szakad bele s soha ki nem jöhet belőle. Szánkó kéne ide! De miből faragni? Nincs itt más fa, mint nyomorék törpe-fenyő, meg boróka; azért is falra kellene elébb mászni.

Hát a mint legjobban tusakodik magában, csak jön ám fölfelé, épen azon a szűk úton, a min menekülnie kellene, egy nagy bolond medve, szörnyű mormogással. Még ki sem lehet térni az útjából.

– Ejnye, maczkó pajtás! zugolódék Boldizsár bá: hát már te is a tatár zsoldjába álltál? Akkor csakugyan vége az erkölcsnek Moldovában! De hogy nem alszol te ilyenkor, mint más becsületes medve?

Hát biz a maczkó azért ébredt fel édesded álmából, a mit a vízkeresztig el nem szokott hagyni, hogy a Boldizsárt üldöző tatárok valahol egy barlangban letelepültek, tüzet raktak: az pedig a medve téli rezidentiája volt. A felzavart fenevad azután megugrott s most jön felfelé nagy bőszülten, a nyári pavillonját keresni, az ott van a somberkes sziklaoldalban, látszik is a szája.

A mint a maczkó megint embert látott maga előtt, elordítá magát vérivó kedvében, s két hátulsó lábaira állva, rohant neki nagy fogcsattogással.

– No csak ne egyél meg! Mert bizony furcsa formában várnám be az itélet napját! Nem is tudom, hogy feltámad-e a medveczukor?

S azzal kegyetlenül a fejéhez csapta a vas turbát a medvének Boldizsár bá, s míg az nagy haraggal a vasládát ölelte át, az alatt ő igazi székely tempóval odaugrék hozzá s úgy eltrafálta a hosszú késével a medvének a szivét, hogy az még csak búcsút venni sem ért rá ettől a szép világtól.

Ennek hát megadta a magáét! De ez még mind nem volt ám elég az üdvösségre. Mert a mint a medve megszünt ordítani, rákezdték odalenn a mély útban mások.

Azt is megtudta, hogy kicsodák. Magától a medvétől. Annak a bőrébe bele volt akadva három nyílvessző: azt a tatárok lőtték bele futtában, az egyik talpa össze is volt égve, a mint a tüzükön keresztül gázolt. Ime azok tehát már jönnek felfelé. Éppen a medve mutatta meg nekik az utat. Hallik onnan alulról a rikongatásuk.

No most mihez kezdjünk? Visszamenni a Valle Drákulujba, annyi, mint az egérfogóba belemenni. Amott fenn a sziklaoldalban van a medvének a nyári barlangja, oda jó lesz elbujni.

De még a megölt medvét is fel kell oda vontatni akárhogy!

Miért? Azért!

Izzadságos munka volt az. A medve nyomott három mázsát. De mégis csak felvonszolta az odúig.

Igen bizony, de ha a tatárok ideérnek, meglátják a csizmanyomokat a hóban, s a milyen éles eszük van, még kitalálják, hogy a medve nem hord csizmát; ember van ott az odúban.

Azt tette hát, hogy lenyiszálta a medvének a két hátulsó lábát s azt a két kezébe fogva, visszament vele egész addig a helyig, a hol megölte a vadat, s onnan kezdve aztán háttal, mint a rák, lépegetett négykézláb visszafelé; minden csizmanyomot gondosan letaposva a szélesebb medvetalppal, a meddig csak a hó tartott.

Most aztán, ha jön a tatár, a mennyi tudománya van, kifundálhatja belőle, hogy itt a medve összeakadt egy emberrel; azt megölte, felvitte a barlangjába és azóta meg is ette.

Egészen így történt.

A mint a tatárok feljöttek égő szurokfenyő-fáklyákkal a szoros útban, a medve nyomán, s rátaláltak a tusa helyére, a hol a medvenyom és a csizmanyom összetalálkozott s egy vértócsában veszett el: ott megálltak tanácsot tartani.

Egy nehány fiatal legény vállalkozott rá, hogy felmegy a barlang szájáig, megnézi, hogy mi van benne?

Ha a medve odavitte az üldözött székelyt, akkor a hátára kötött turbát is odavitte. Meg kell azt ott kapni.

Csakhogy a barlanghoz vivő, mély vágányú út olyan keskeny volt, hogy azon egyszerre csak egy tatár hághatott fel.

Hát, a mint az első tatár közelért a lyukhoz, Boldizsár bá egyszerre kidugta rajta a medvének a fejét, s maga olyat ordított hozzá, hogy az bevált akármiféle bassista medve solo-énekének.

A tatárok hanyathomlok bukfenczeztek vissza a szűk ösvényről s azt a hírt vitték a többieknek, hogy két medve van odafenn: a nősténye ordított, a kanja csak a fogát vicsorgatta.

Ezeket pedig vérmedvéknek híják, a kik már embert ettek: ezekkel nem jó komázni.

A tatárok ismét tanácsot ültek. Boldizsár bá egész kényelemmel hallgatta ki őket onnan a medvepáholyból. Ezermester ne tudna tatárul?

Abban állapodtak meg, hogy ma már, sötét éjjel nem ostromolják meg a medvebarlangot alulról; hanem holnap, ha világos lesz, visszajönnek, fölülről kötélen egyet maguk közül a barlang szádáig lebocsátanak, az mindenféle nyers cziherrel telehányja a medvebarlangot. Akkor aztán a czihert égő nyilakkal felgyujtják s a medve vagy ott fullad, vagy kiugrik: övék lesz a barlang. Ha megette is a medve a székelyt, de nem ette meg a pénzes turbát.

– Ejnye, no bizony ezt ugyan jól kitaláltátok, eszem az anyátok! mondá magában Boldizsár bá, megértve a gonosz stratagémát. S ismét szélyelnézdegélt maga körül, hogy kitől lehetne itt segítséget kérni? Nem voltak ott, csak hárman. Először ő maga, azután a kőszikla, azután meg a hó. Mire menjen harmadmagával annyi kegyetlen tatár ellen?

Azok pedig nem tágítottak: úgy látszik, komolyan vették az ostromzárlatot. Boldizsár bá egész jól láthatta a csillagvizsgáló toronyból, hogy alant a völgyben tüzeket raknak hosszú sorban végig, azok ott akarnak sütkérezni hajnalig: szökve sem lehetne közöttük elsurranni, úgy bevilágítják az egész völgyet. Még a danolásuk is felhallatszik idáig: a pogányok danolni szoktak éjjel a táborban, hogy el ne aludjanak.

«Mi pedig nem vagyunk, csak hárman: én magam, a kőszikla, meg a hó!»

Hohó! Hisz ez több, mint elég! Itt van a hó! Ez az igazi jó barát! De még egy másik jó barát is érkezett: a szél; ez meg épen derék czimbora, mikor úgy maga jószántából elkezd fujni, aztán hordja a havat, csak úgy sziporkázik tőle a sziklák párkánya!

«Hadd szóljak már most veletek egy szót, édes vendégeim!» mondá Boldizsár bá s előbujva a medveodúból, csinált a két markával egy kis hólapdát, azt tovább hentergette a hóban, míg akkorára megnőtt, mint egy hordó, még előbbre görgette maga előtt, a míg lett belőle egy nagy hordó. Mikor aztán egyszer kijutott vele a keskeny sziklavágányból, a hol elkezdődött a völgy öblösödni: ott hatalmasan nekilódítá a hógömböt a meredélynek. Ment az aztán a maga eszétől nagy sebességgel alá, egyre töméntelenebbé nőve az útjában felszedett hótömegektől: nagy robaj támadt utána, recsegtek az útjába eső fák, a miket kitördelt, míg végre egy mennydörgő zuhanással tölté be a völgyet, a mitől még idefönn is megrázkódtak a sziklák.

«Ez tiszta munka volt!» mondá Boldizsár bá, a mint széttekintett s látta, hogy a völgyben egy tűz sem ég már sehol. Azokat mind eltemette a hógörgeteg; de még a kik körülöttük aludtak, azok is furcsául fognak majd elbámulni, mikor fölébrednek s akkor látják, hogy a másvilágon vannak.

No már mostan szabad az út. A görgeteg még simára seperte az egész csuszkapályát. Már most csak még egy szánkó volna! De hát, hogy ne volna, mikor van? Gyere maczkó! Menjünk szánkázni! Boldizsár bá előczepelte a megölt medvét; a két hátulsó lába közé odakötözte a turbát, széles háta volt a medvének, jobb szánkófeneket építeni sem lehetne: ő maga ráült a hasára s megkapaszkodott a két lőcsben, a medve két első lábában; a maczkó feje volt a szánkó orra, az ő saját csizmasarkai a talpkötő dörzsfék s egyúttal kormányrúd: csakúgy repült az a bomlott jármű a sík, csapinós vágányon alá, át is ugrott röptében egy-egy szakadékot, a mibe veszedelmes dolog lett volna beleesni; de még azután is iramodott előre, a mikor leért a völgybe, a veszedelmes nekilódulástól: úgy, hogy Boldizsár bának még a süvege is lemaradt a fejéről a nagy röpülésben; de nem ért rá felvenni, inkább veszni hagyta: azzal is egy gonddal kevesebb.

Hanem a mint a medveszánkó végre megállt, beletúrva az orrát a hófuvatba, akkor látta Boldizsár bá, hogy ott lehetett hajdan a tatárcsapat főhadiszállása, a lófarkas mundzuknak csak a buzogányos vége áll ki még a hóból. Laknak oda alant egynehányan! De azokat ő nem sietett kiásni, hanem leszállva a szánkójáról, szétnézett, hogy merre tágasabb a világ? hová lettek a tatárok?

A tatárok nagy része, a kit a hógörgeteg a völgyben nem kapott, nagy lármázást mívelt odafenn az erdőben; a lovaik mind meg voltak bolondulva a rémülettől: elég dolguk volt azoknak a megfékezésével; azoknak nem is lesz egyhamar kedvük megint ide a völgybe lejönni. Hanem tova egy magaslaton mégis látott Boldizsár bá egy lovon ülő alakot, a ki iránt semmi kétsége nem lehetett, a hegyes prémes süvege, a kurta lompos bundája, meg a hegyes dárdája messziről hirdette nemesi származását.

Ennek a háta mögött ugyan szép csendesen elosonhatott volna Boldizsár bá; mert ez nagy bölcsen hátat fordított a zimankós szélnek s úgy belehuzta magát a bunda gallérjába, hogy az orra sem látszott ki belőle; hanem hát Boldizsár bá azt tartá, hogy nem illik az embernek jó nap kivánás nélkül elmenni az idegen úr mellett, s odajárulván, azt mondá a tatárnak:

– Ugyan édes atyámfia, nem adnád nekem ide kölcsön a lovadat, meg a bundádat holnaputánig? utolsó torjai vásárkor visszahozom. Hanem ezt csak azután mondta neki, a mikor már a fejszéjével hátulról úgy fejbe kollintotta, hogy a tatár keresztül esett a lova fején, s nem is mondott neki ellent: kiadván lelkét.

Boldizsár bá aztán lehuzta a nyakából a bundát s saját vállára keríté, a prémes süveget is a fejébe tette: «e bizony nem is rossz csere volt: hiuzbőr a préme; az enyimé csak farkasbőr volt». Azután a tatár lónak valamit súgott a fülébe, az egyik orralikát befogta, a másikba belefújt, a mitől az olyan kezes lett, hogy felhagyta ülni a hátára; pedig különben az ilyen tatár ló hamis: nem veszi fel az idegent; vagy ha felveszi, aztán oda viszi, a hová az nem akar, a társai közé, haza.

Az ezermester ennek is ismerte a babonáját. A paripa engedelmes lett s ügetett előre.

Még egy másik tatár előőrsöt is talált Boldizsár bá az útjában, de már arra messziről rákiáltott: «majd nem alszol! de kinyitod a szemed, álmos kutya! Megállj, majd adok a nogajkával!» Az a jámbor még meg is kinálta a kulacsával, csak ne haragudjék. Boldizsár bá megtartotta a kulacsot: jó lengyel pálinka volt benne; szükség lesz arra ebben a hidegben.

Így aztán minden akadály nélkül kijutott a tatárok kelepczéjéből s virradóra ott volt a gyergyói havasokon: onnantúl aztán nem is üldözte még a madár sem, délig emberrel sem találkozott. Minden jó lett volna már, csak olyan nagyon éhes ne lett volna. Bánta szörnyen, hogy el nem hozta magával a medve toppancsát, milyen jó volna az most sülve!

De hát jó az Isten! Akkor ád, a mikor nincs. Délben Boldizsár bá egy pakulár gunyhóhoz jutott, ott épen sajtot öntöttek. Hatan voltak a legények; a mint a lovas tatár alakot a hosszú dárdával megpillantották, hatan hétfelé szaladtak, vendelyt, túrót ottan hagytak; még egy juhászbundát is martalékul felejtettek.

Boldizsár bá aztán leszállván a lováról, elébb kegyesen elimádkozá, hogy «a ki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott!» s aztán kegyetlenül megtömte a horpaszait a túróval, nagyokat nyakalt rá a savóból, s azzal, mint a ki a dolgát jól végezé, leheveredék a juhászbundára s olyan jót aludt, hogy mikor fölébredt, alig tudta a szeme pilláit felnyitni, úgy le voltak fagyva.

Aztán folytatta az útját az ismerős tájékon. Itt már ismerte a dörgést: a falu nevét is tudta, a mi ott szemközt jön. Azaz, hogy nem a falu, hanem csak a népe. A megriadt pakulárok fellármázták a lakosságot, hogy «jön a tatár!» S most az nagy énekszóval, templomi zászlókkal processiózik eléje, hogy kegyelmesen fogadja a rettegett pusztítót.

– Ejnye, rusnya békák! rivalt rájuk mérgesen Boldizsár bá, hát már engem sem ismertek? Nem látjátok, hogy én vagyok Csernátonból a Boldizsár bá? Én nem hoztam nektek semmit: csak a tatárt a hátamon; de azt ne a vasvilla nyelével, hanem a hegyes végével köszöntgessétek: látszik, hogy nektek is csak asszony volt az anyátok, mint az oláhoknak, nem pedig amazon, mint a csiki székelyeknek! No, majd ha nagyon megijedtek, jöjjetek utánam: én megbátorítlak.

A MIKÓ-UJVÁRI ÁGYÚK.

Hogy a gyergyói székelyeket miként eszelte fel Boldizsár bá, meg a nagy veszedelem a határon átözönlő tatárok elfogadására? azt megirtuk egy másik könyvben. Itt történt az, hogy az asszonyok is fegyvert fogtak, Apor Andrásné, Cserei Györgyné előkelő urasszonyok vezetése alatt, az ellenséggel szembeszálltak, a férfiakkal versenyt hadakoztak; itt örökíté meg hirét-nevét a hős Puskás Kalára, ki jó reményben levő állapotja mellett, mégis kiment az ütközetbe, s naphosszant harczolva, hét tatárnak kioltá élete mécsét s azzal hazament estére és szült három fiut. – Igaz történet ez; a tatárhalom a bizonysága, a hol ezerhétszáz tatárnak a csontja porladozik, a kiket tűz, vas, asszonykéz és lezudított tóvíz rakásra ölt a Szárhegy szorosában.

Ez a veszedelem tehát el lett fordítva Mikó-Ujváráról, mely a tatároknak innen leghamarább esett volna utjában, de hátra volt a másik, az ojtozi szoroson betörő tatárhad, a melyik Csikot, Háromszéket elözönlötte! ez ugyan csak később fog megérkezni, de bizonyosan megjön, azt már tudta az ezermester, nem is a lelkektől, hanem a saját esze járásából. Hogy a tatár, miután az erdélyi hadsereget, fővezérestül együtt elfogta Lengyelországban a szultán parancsából, ottan meg nem áll, hanem majd nekiesik a védtelenül hagyott Erdélynek s azt véges-végig pusztítja, de még Magyarországba is áttör.

Mert hát ilyen kegyes urunk volt nekünk a szultán, a kinek árnyékában oly soká pihentünk. Ha szép engedelmesen megvittük neki az adót jó pénzben, ha vezéreinek megkentük a markát, ha szépen arczraborultunk előtte s megcsókoltuk a kaftánja szélét, meg ha seregestül megjelentünk a táborában hadainak számát szaporítani s elég ennivalót is hoztunk magunkkal, hát akkor megdicsért bennünket, adott játékszereket is, a mikkel játszhassunk idehaza. De hogyha valami olyanra bátorkodtunk vetni a fejünket, a mi ő neki nem tetszett, fogott egy korbácsot s úgy végigvert rajtunk vele, csak úgy repedt a bőrünk. Ez a korbács pedig mindig ott lógott az ajtófélen: ez volt a krimiai tatárság. A szultánnak csak intenie kellett: «indulj meg korbács!» s az leszállt magától s paskolt, míg bele nem fáradt. S ha megunta a szultán a játszásunkat, elvette a játékszereinket, tömlöczbe csukatta a nagy embereinket, a kiket ő maga ruházott fel koronával, fejedelemsüveggel.

Boldizsár bá tudta, hogy ez így volt mindig, most is így lesz.

Azért ugyan igyekezett a legegyenesebb uton haza jutni Mikó-Ujvárra. Ott is nagy szükség lesz ő reá.

Mikó-Ujvár ott feküdt Csikszereda fölött, de ez nem a mostani, az sokkal nagyobb és fényesebb volt. A gazdag Mikó Ferencz építteté azt, a ki nagy becsületben állt mind Bethlen Gábor, mind I. Rákóczy fejedelem előtt. A temetésénél még a fejedelem és a fejedelemasszony is kisérték a halottas szekerét, pedig unitárius volt. A várat aztán az egyetlen fia, József örökölte, a ki megint oly szerencsétlenül járt, hogy a lakodalma napján a lovai megbokrosodtak az üdvlövöldözéstől, a szekeret felborították; – neki magának a nyaka törött, a szép felesége, Macskási Ilka, menyasszonyi koszoruval marada özvegyen. Nem soká maradt úgy, nagyhamar rátalált a vidék legdaliásabb leventéje, a harczban és békében egyaránt előkelő «primor» Damokos Tamás, ex genere Nyujtód. Mikó-Ujvár, a gyermektelen elhalt Mikó József után törvény szerint a fejedelemre szállt volna, de I. Rákóczy meghagyta azt az özvegynél. Itt tartotta azután székhelyét Damokos Tamás, a ki főkapitány vala Csikban.

Rövid idő mulva II-ik Rákóczy György következett az erdélyi nagyfejedelmi trónra: a legszebben virágzó kis országot vette át, a mi mindennel bővelkedett, a mivel csak jó kedvében megáldhat az Isten egy országot. De Rákóczy mindezzel nem érte be, furdalták a máját a nagyravágyás férgei. Elhagyta magával hitetni holmi elégedetlen lengyel főurak által, hogy őt a lengyelek nagyon kivánják királynak a mostani helyett: ohajtanak egy országgá lenni a kis Erdélylyel. Elhitte nekik és felült. Összeszedte a szép vitéz erdélyi sereget; se kérdett, se hallott, berontott Lengyelországba s egész Krakkóig ment, azt el is foglalta, mert szép vitéz serege volt együtt… Az öreg apó onnan Stambulból hiába kiabált utána: «megállj gyerek! mert biz a fenekedre verek!» hallatlanná tette a szót, csak előre igyekezett. Mikor aztán ott volt Krakkóban, akkor vette észre, hogy nem jó helyen jár; nem várják őt itten se a főpapok, se a főnemesek, se a diæta, hogy megkoronázzák. Akkor aztán már ment volna vissza, ha lehetett volna; – de már a hátán volt a nagyapó korbácsa. Kétszázezer tatár állta el az utját Erdélyország felől. Maga aztán aláirta a legcsufosabb capitulatiót, a mi alatt csak valaha fejedelem neve pironkodott s egy oldalugrással elmenekült Magyarország felé. A szép erdélyi hadsereg pedig, köröskörül fogva a lengyel király, a tatár khán, meg a szepesi sztaroszta hadseregeitől, agyonéhezve, fáradva; a tél viharától a mezőn meglepetve: vezérestül együtt fogságra jutott a legkegyetlenebb ellenség, a tatár khán kezébe. – Ez azonban még nem volt elég a pogánynak: a mint az erdélyi vitézek táborát elvitte Krimiába, betört minden oldalról Erdélybe: oda voltak a legjobb vitézek; nem volt kit szembeállítani a gyilkos csordával, a kit annyiszor visszavertek a székelyek. – Végig pusztított a rabló had az egész országon, égetve, rombolva, s a nép szinét-javát szőrpányvára füzve. Kilenczvenötezer férfit hajtottak el Erdélyből Krimiába. Ugyanannyi asszonyszív vérzett idehaza miattuk.

Biz ez nem igen szép történet; de hát előre kell bocsátanunk, hogy az ezután következőket hozzáépíthessük.

Mikor Boldizsár bá, a tatárkölcsönözte lovával megérkezék Mikóvárra: még akkor senki sem tudott semmit a nagy gyászról, hogy az egész erdélyi hadsereg hadi fogságba esett. Nem is álmodott erről senki. Boldizsár még a fegyverlerakás előtt menekült el, s olyan gyorsan vágtatott éjjel-nappal, lóhalálában, hogy még a madár sem előzhette volna meg.

Ő volt tehát a legelső gyászhirnök, a ki Ilka asszonynyal tudatta a hős Damokos Tamás szomorú végzetét.

– Gyászholló vagyok, galambom: szegény raburadnak izenetét hozom.

S azzal elmondá neki, hogy mit izent Damokos Tamás nagy veszedelméből s átadá neki a pénzzel telt turbát, a kulcsával együtt.

Ilka sirva fakadt erre a gyászhirre, s kezét tördelé kétségbeestében.

– Jaj, édes mézem, ne kezdj most a siráshoz: nem érünk most arra, hagyjuk ezt tavaszra, mikor jobban ideje lesz. Ne félj: nincsen még semmi baja az uradnak. Hadi fogságba elviszik; nem bántják: tudják, hogy főkapitány, nagyon megbecsülik; sok váltságdijat várnak érte. A váltságdijat ime elhoztam magammal. Itt van, egy rakáson. Most már csak az lenne a nagy baj, ha valahogy, valami réven ez a pénz elsikkadna: mert akkor ugyan ott veszne Krimiában a jó Damokos Tamás urunk.

Az asszony letörülte a könyeit s azt mondá Boldizsár bának, hogy nem fog hát többet sirni, a míg egyéb dolga lesz: mondja meg, mit tegyen?

– Hát legelőbb is arra kell gondolnunk, hogy ezt a Mikó várát úgy megvédelmezzük, hogy a tatár el ne foglalhassa.

– Én Istenem! Hisz ez a Mikóvár nem erős vár.

– Majd erőssé tegyük. Te már azt csak bizd rám, édes hugomasszony. Én mindenről gondoskodom, te csak azután láss, hogy legyen a hadi népségnek mit enni. Az asszonyok süssenek, főzzenek, a papok imádkozzanak, a többit majd előteremtem én.

Biz azt a Mikó-Ujvárát nem nevezték hajdanában erős várnak, mert még csak valamely hegytetőn sem büszkélkedik, a minek a három oldala megmászhatatlan, a negyedik pedig bevehetetlen; hanem ott fekszik a sikság közepén, négyszögletre kiépítve, inkább csak várkastély, vendégelfogadásra, nem ellenség visszaverésére. Van ugyan egy kis gyarló bástyája s azt vizárok veszi körül, de az a viz fenékig befagy, ott megy át rajta a tatár, a hol akar s vasfejű gerendákkal rést tör a falon, akármilyen vitézül védi magát a benszorult népség.

Immár a szegény illyefalvi székelyek is így jártak. Öt napig védelmezték magukat a kis várukban a tengersokaságú tatár ellen, akkor rájuk döntötték a sánczot, a kiket le nem vágtak belőlük, mind elhurczolták rabságra, nem maradt meg az egész városból több egy gyermeknél, a ki a folyam partja alá elbujt.

Az illyefalvi nagy veszedelemnek a hire csak egy héttel később érkezett meg Mikó-Ujvárra, mint Czirjék Boldizsár hadnagy. De ez a hét nem mult el hiába.

A kapitány távollétében ő volt a parancsnok, neki engedelmeskedett a nép apraja-örege. Jól mondám: mert csak az apraja, meg az örege volt otthon; a derék sereg, a férfihad el volt már fogva.

Azért csak összegyüjtött egy védő csapatot Boldizsár bá: minden öreg mellé egy sihedert; aztán kifundálta a hadi taktikát, a négy legöregebb pixidáriussal. (A «lófő» mind ott maradt a táborral.)

– Nem úgy csináljuk ám a dolgunkat, a hogy a jó becsületes illyefalvai atyánkfiai tették: hogy közel ereszszük a falainkhoz a tatárt, a honnan kanóczos nyilakkal ránk gyujthatja a tetőt, kiszedheti a szemünk szőrét; hanem azon leszünk, hogy távol tartsuk őket a testünktől. Innen is, tul is Csik-Szereda előtt nagy földvárat hányunk, s akár szembe, akár hátul támad ránk az ellenség, úgy leágyúzzuk, hogy a szeme is szikrát hány bele.

– Leágyúznók ám, ha volna mivel? mondá Mihály bá, a legvénebb puskás. De az a négy réztaraczk, a mi a nagyasszony kastélyában van, csak lakodalmas nép elejbe puffogatni való.

– Már pedig én nekem huszonnégy ágyú kell.

– Ha csak a földből nem nő ki?

– Hát igenis, hogy onnan nő ki! Mire való ez a szép veresfenyő erdő? Semmi szégyen se lesz az a tatárnak, ha mi fa-ágyúval lövöldözünk belé.

Az öregek csóválták a fejüket; de tudták, hogy Boldizsár bá ezermester; hát csak engedtek a parancsolatjának. Levágták a huszonnégy szál fát, s azokkal a nagy fúrókkal, a mik a bányaviz szivattyucsöveihez valók, végig fúrták valamennyit.

– De már most, hogy lövünk mi ebből? aggóskodék Mihály bá; hisz az elől-hátul lukas. Ezt ha elsütjük, akkorát fog lőni hátrafelé, mint a mekkorát előre. De hogyan is süssük el? hisz ha az oldalán gyujtó lyukat furunk: akkor az egész csövet az első lövés kétfelé repeszti.

– Majd lesz annak módja! Nyugtatá Boldizsár. Ugy-e bár, ha a puskád csöve tele megy homokkal elől a szájánál, hát akkor a töltés, inkább, hogysem azt az ezernyi homokszemet egyenkint kitologassa, kapja magát, szétveti a puskád csövét az agyánál. No hát! Ennek a faágyúnak a hátulsó likán előbb bedugjuk a golyókkal, szegekkel, vagdalt ólommal, s más efféle csemegékkel tele zacskót; utána a puskaporos zacskót; azután pedig betömjük azt, mentül lazábban száraz homokkal. Nem lesz annak a homoknak semmi baja a lövés után. Az ágyút pedig aképen sütjük el, hogy egy ember oda tart egy megtüzesített végű kopját a tömő homokhoz, a másik egy pőrölylyel ráüt a kopjanyél tulsó végére, s mingyárt kész lesz a durranás.

Hej, ha tudta volna Boldizsár bá, hogy ő találta ki a hátultöltő czindnádel fegyvernek a fortélyát!

Még azután a faágyúkat belül kibéllelte összegöngyölített vas pléhvel, kívül behuzatta nyers ökörbőrrel, s megpántoltatta vasabroncsokkal, hogy annál jobban szolgáljanak.

De már most puskapor is kéne, ahhoz pedig malom kell.

Hogyan fundálta ki, hogyan nem, én azt meg nem mondom; de végre azt is csak előállítá Boldizsár bá. Puskaport is fábrikált ő; még pedig nem feketét, hanem fehéret: azt mondta, hogy ez azért jobb, mert nincs olyan erős tüze, nem gyujtja meg az ágyút.

Akkor aztán elhelyezteté a maga ágyúit a földből hányt bástyákra, s azt mondta, hogy «no már most nem bánom, ha jön is az a tatár».

Az pedig jött; jó orra volt: megszagolta, hogy Csik-Szeredán jó préda vár reá, csak Mikóujvárával kell neki elbánni: az pedig félagyarára is kevés.

A tatár nem hordott magával ágyút: nem is értett hozzá. A sokaságában volt az ereje, a kegyetlenségében a hatalma; gyorsaságában a veszedelmes volta. Egyenesen vágott keresztül a rengeteg erdőn, a mi utját állta, utczát taroltatva maga előtt az előre hajtott foglyaival.

Csak úgy feketéllett a mező a hegyes süvegeiktől, mikor a porfelleg elszállt, a mit maguk előtt vertek. Mint a szélvész, oly sebesen jöttek.

– De majd visszafelé milyen gyorsan fogtok menni! Mondá Boldizsár bá s jó közelre beváratta őket. – Azok fel sem vették azt a kis földturást ott a sikságon s lóháton akartak rajta átgázolni.

Mikor aztán jó közel jöttek, egy parittya vetésre: akkor megszólaltatott ellenük Boldizsár bá egy pár ágyút.

Bevált biz az! A faágyúk jól szuperáltak. A szeges zsák, meg a lánczos golyóbisok csunya felköszöntést adtak a tatárnak. Szokás szerint megrőkönyödének s rögtön hátat fordítottak. A murzáik azonban korbácscsal terelték ismét össze a csapatjaikat s pokolébresztő nagy zsivajjal zudíták tömegestől a lovasságukat a földsáncz ellen.

Most aztán tíz szörnyeteg okádta egyszere a sárkánytüzet a fejeikre: egész pusztulás lett bennük; s nehogy valami kétségük legyen az iránt, hogy mi az odahátul? alig mult el egy felfohászkodás, Boldizsár bá mind a tizenkét ágyúval odacserdített közéjük.

Nem ettek ilyet a tatárok még soha.

Azok ott ördögökkel vannak.

A tatár vezér nagyon megszégyenlé magát a kudarczon s elővéve szokott taktikáját, egy csoportot az erdőn keresztül a székelyek megkerülésére küldött. Mindig így szokták azt, kozákok, tatárok: a kik együtt járnak.

Az illyefalvai siralmas krónika is így énekli: