Tatár tüzét ránk bocsátja.»
A vad nép nyílzáporral szokja messziről megtámadni, sebbe ejteni, lángba borítani az ellensége hadsorát és várát: az egész kedvük ellenére volt, hogy a másiknak meg olyan lövő szerszáma legyen, a mi az ő tegzénél messzebb hord. Pedig bizony a csikszeredai ágyúk sem voltak különb fegyverek a számszerijjnál.
A míg a kerülő csapat az átelleni völgy felől alászállt: addig a szemközt álló tatárok csak abban mesterkedtek, hogy egyes vitézeik előre nyargaltak, vitézi párbajra hivogatni fel a székely daliákat. Kár, hogy olyan közel egyik sem hozta a képes felét, hogy Boldizsár bá a kovás puskájával megtisztelhette volna. (Hiszen volna csak itthon Damokos Tamás, majd megmutatná az tinektek, hogy hány mázsát nyom egy font vas, mikor kardnak van lapítva! De hát nem voltak itt a daliák, csak a bölcseséghez kellett folyamodni.)
Odafenn a vár sánczain az asszonysereg állt őrt, szemfüleskedve mindenfelé. Damokosné meg künn a bástyaszegleten egész ökröt süttetett, bort üttetett csapra, hogy a tatárok láthassák, mily bővében vannak az ostromoltak mindennek: a gyerkőczök sem maradtak dologtalan, hordták az ételt, italt a harczoló csapatoknak.
Az őrtálló csapatok hamar észre is vevék, hogy az új erdő vágásan keresztül ugyancsak nyomakodik előre egy tatár csapat a város megkerülésére s jelt adának idejekorán Boldizsárnak. A hadnagy azonnal utasítást adott az alhadnagyának, ki a tulsó sánczban vigyázott. Ez pedig Mihály bá volt. A hátulsó sáncz pedig úgy el volt rejtve gyalogfenyő-bokrokkal, hogy abból semmi sem látszott: a közeledő gyümölcsös kertnek nézhette.
A megkerülő tatár csapat lármafával adott jelt a hegytetőről a tábornak, s akkor egyszerre támadtak minden oldalról a mikóvári sánczok ellen, a mikor aztán lett olyan nagy ágyúzás, hogy három mértföldnyi kerületben minden vad elszaladt az erdőből. De nem csak a vad, a tatár is elszaladt, a ki ott nem maradt. A gonosz pogány had véres fejjel lett visszaverve Mikóvár alul, pedig csak öreg emberek és suhanczok álltak vele szemközt: fából csinált ágyúk dörögtek ellenük.
A murza maga rohant utoljára a Boldizsár bá által védett sáncz ellen, a mundzukos lófarkat kezébe ragadva, s nem törődve az ellene szórt tört patkódarabokkal, miket zsákszámra okádának a faágyúk. – Ekkor azonban egy ilyen fenyőfa-csatakigyó azt a tréfát mivelte, hogy nagyon erős lőportöltést kapván, a kartácscsal együtt magát az ágyú béllését, az összegöngyölt pléhcsövet is kilőtte a csőből, s az mint valami röpülő tüzes sárkány, úgy szállt nagy süvöltve a tatárok közé. – Ez már nagyon erős argumentum volt! A hol már az ágyút is ellövik az emberre: ott nem lehet megmaradni! A murza a hátára kapta a pajzsát, s úgy elfutott ijedtében, hogy a saját hivei sem érték éjszakánál elébb utól.
Boldizsár bá azonban jól tudta azt, hogy mikor valaki a tatárt egyszer megverte, akkor még ne tartson «Te Deum laudamust», mert az annak még nem elég. Nappal megfutott, éjszaka visszatér: s iszonyú boszút áll. Kétszer kell a tatárnak a fejére ütni, mert az különben be nem veszi a tanácsot.
A mint leszállt az éjszaka, sötét felleges idő lett: Boldizsár bá kiválogatott százat a legjobb lábú ficzkók közül; azoknak a számára készített óriási nagy fakardokat, mikor aztán már nagyon sötét volt, akkor levezette őket egész a táborba szállt tatárseregig. Ott az erdő oltalmában valamennyinek a képét, meg a fapallosát bekente valami ördöngös zsírral, a mitől az ábrázat és kard úgy fénylett a sötétben, mintha tűzből volna.
«No most rajta, hopp a Jézus nevével! Szűz Mária hírével!»
A tüzes arczú alakok, a lángoló kardokkal nagy sivalkodás mellett rohanának a fáradtan elpihent tatárokra; azok meg, mint a kiket az ördögök szálltak meg, olyan rémüléssel kavarodtak fel erre a túlvilági rémek támadására, s egymást gázolták el a nagy szaladásban.
Boldizsár bá fakardos suhanczai még jobban megverték a tatárt másodszor is, mint a hogy a faágyus aggastyánai.
– No már most énekelhetünk egyet, kedveskéim! mondá Czirjék Boldizsár a sivó-rívó asszonyoknak: ezek már nem bántanak minket többé.
Nem is mentek a tatárok Mikóvárnak a tájékára sem többet. A murza visszafutott a khánhoz, s a prófétára esküdött, hogy olyan ellenségre még nem akadt, mint a «kisértetek völgyében».1) Mindig óvták attól az oláhok is, hogy oda ne menjen, mert ottan földalatti lelkek uralkodnak; de ugyan tapasztalta ennek az igazságát, mert ottan nemcsak hogy száz ágyut sütögettek el a népe közé, de utoljára magát az ágyut is közéjük röpíték; éjjel pedig tüzes arczú dzsinek szálltak le az égből, lángpallosokkal: a kire csak ránéztek is, rögtön korommá sült a tekintetüktől. Ezért aztán Mikóvár vidéke – ezen tatárjárás alatt – meg lett szabadítva mindenféle kelletlen látogatástól.
BENN AZ ELLENSÉG A VÁRBAN.
Czirjék Boldizsár azért nem feküdt le a fülére, de mindig csak félszemmel aludt, a másikkal az ellenségre vigyázott; mindenütt ott vala, hogy az ellenség meg ne lephesse a várat. Végtére aztán ez a zivatar is csak elmult a maga jó kedvéből, a tatár telerabolva magát, haza ment a prédával, meg a sok rabszíjra füzött fogolylyal. A fejedelem is hazakerült, az országgyülés is összeült; azok aztán kegyetlenül egymás hajába kaptak, ki rebellált, kit száműztek: egyszóval minden rendbe jött.
Százezer harczos férfi ugyan ott sinylett Krimiában rablánczon, hanem az is mind rendben volt. Gazdája akadt valamennyinek. Itthon pedig a magas kormány az előkelő özvegyeknek és árváknak tutorokat rendelt, ennél többet pedig nem lehet kivánni.
Boldizsár bá is megkapta a parancsolatot, hogy leültetheti már a csiki hadakat, nincs rájuk több szükség, lássanak a mezei munka után. A csizmadiák menjenek csizmát varrni. Az ágyukat olvasztassa be s az anyagot küldje fel Szebenbe, hadd öntsenek belőlük harangot. Boldizsár bá hiven tűzbe tétette a faágyuit és a hamuját lelkiismeretesen felküldte Szebenbe, öntsenek belőle harangot, ha tudják a módját.
Csak azután, hogy mindent elintézett, tért haza ő is Mikóujvárára, a hol a hadnagyi felügyelet volt a hivatalos dolga.
Legelébb is felkereste az ő kedves urasszonyát, a ki talpig gyászba öltözve fogadta, s százszor is köszönte neki azt a sok jó szolgálatot, a mit neki és családjának tett; igérte, hogy soha sem fogja elfelejteni.
– Már most hát, édes hugomasszony (a Czirjékek és Damokosok vérszerinti rokonok voltak), mondá Boldizsár bá: a legelső dolgunk az legyen ám, hogy a mi Tamásunkat kiszabadítsuk onnan a tatár fogságából, mert neki sem jó ottan lenni, de neked sem jó ám itten magadban lenned azzal a két kis ártatlan porontytyal.
– Minden bizonynyal, az lesz az első dolgunk, édes bátyám. Egyébiránt addig sem vagyok itten egészen tanács nélkül hagyva, a jó fejedelem gondoskodott róla, hogy a diæta rendeljen ide «tutort» a kis gyermekeim számára, s nekem szükségben tanácsadót.
Boldizsár bá nagyot törült erre a szóra az orrán (boszuságtól viszketett az!) s azt dörmögé, hogy biz a jó fejedelem még sokkal jobb fejedelem lett volna akkor, ha maradt volna itthon medvéket vadászni, mint hogy elvitte a családapákat az operentiákra, koronát vadászni, a kiknek a helyébe aztán most tutorokat ültet. Egyébiránt ki légyen az az iderendelt tutor, ha szabad a nevét tudni?
Ilka asszony mondá neki, hogy az bizony Apor István uram ő kegyelme.
Hüh be nagyot ugrott erre a szóra Boldizsár bá; a süvegét pedig úgy vagdalta a padlóhoz, hogy az olyanokat puffant, mint egy mozsárágyu.
– Oh te szent Pilátus! Oh te szent Herodes! s még a hány füzfánfütyülő szent van a világon! Hisz akkor benn van a várban az ellenség!
– Micsoda ellenség?
– Micsoda ellenség? Az, a ki rosszabb a töröknél, rosszabb a tatárnál; a ki jobban megéget, mint a tűz, jobban felforgat, mint a földindulás. Ugyan hogy tudtad azt ide beereszteni?
– Ugyan mit tud kegyelmed Apor István ellen?
– De bizony eleget. A mit a pápisták hét főbűnnek hínak, az mind meg van benne, csordultig tetézve.
– Példának okáért.
– Először nagy benne a kevélység. Nem tudja elfelejteni, hogy azoktól a hatalmas Aporoktól származik, a kik hajdan Erdélynek vajdákat adtak; Bálványosban most is uralkodnak. Ezért képes volna elárulni minden atyafiát, a ki fölötte áll, hogy annak a helyébe ő juthasson. Azután irigye minden embernek, a kit csak az Isten valamivel megáldott; az egyiktől irigyli a vagyont, a másiktól a jó hírnevet, a harmadiktól az észt, a negyediktől a családi boldogságot, s képes rá, hogy azt semmivé tegye, csak azért, hogy másnak se legyen, a mi neki nincsen. Azután jön a fösvénység, a kapzsiság, a pénzhetnémség: kártyán nyerni, uzsoráskodni, örökséget hajhászni, simoniát űzni, ebben ő mind tudós. Kétszeresen árva az, a kinek ő lett a gyámja, mert azt egy ingben, mezitláb teszi az utczára. Azután iszákos, a bort nem is issza, hanem úszik benne; s ha feltette az Orbán süvegét, akkor meg garázda, véres verekedő, belevész az édes apjába is, s a papját is megveri; haragtartó lelke soha el nem felejti, ha egyszer megbántották, s nagy idő multával is boszút áll érte. Mindjárt kész a kardjához kapkodni. Hanem annál restebb, ha valami üdvösséges dolog van rája bízva. Akkor mindig azt mondja, «majd holnap, majd holnap!» Ha egy irgalmas kiáltással megszabadíthatna valakit, még azt is resteli; ha a lábával eltaposhatna egy üszköt, még azt sem teszi meg: elnézi, csupa restségből, csupa tácsóságból, hogyan lesz belőle nagy tűz.
– Ejnye, de összegyüjtötte kegyelmed a hét fő bűnöket szegény Apor István fejére.
– Még csak hatot számláltam el; a hetedik hátra van, hogy azzal kössem be a koszorúját. A legfőbb vétke az, hogy fajtalan, buja indulatú; a ki előtt semmi asszonyi erény sem szent, akár szolgálónál, akár fejedelemnőnél legyen található. Ha egyszer ez az indulat elvakítja: akkor nincs az a gonosztett, a mitől visszarettenjen, csak czélját elérje.
Ilka asszony gondolá magában, hogy Boldizsár bá a valláskülönbség miatt gyűlöli ilyen nagyon Apor Istvánt, s csillapítólag hozá fel:
– De gondolja meg kegyelmed, jó Boldizsár bátyám, hogy ő az én szegény jó Tamásomnak régi jó barátja.
– Hisz az a hiba. Inkább ellensége volna!
– Még atyafia is.
– Mint Ábelnek Kain.
– Aztán én nekem meg nagyon jó akaróm.
– Hiszen azt is tudom.
– Gyászos özvegységem szomorú napjaiban, szegény első uram halála után, igen sokat feljárt hozzám, vigasztalt, tanácsolt; a mit csak kivántam tőle, mindent megtett értem.
Boldizsár bá minden egyes mondásra ráintett a fejével, s aztán hozzá toldá:
– Úgy, úgy! Még gitározott is neked és énekelt mellé! Mert azt hitte, hogy hozzá mégy. Szerelmes volt beléd.
– Én belém? szólt Ilka elbámulva. Én nem adtam arra neki semmi okot.
– Elég ok egy asszonynak az, hogy szép, arra, hogy szeressék. Te nálad azonban még egygyel több ok is volt. Tudod jól, hogy mikor szegény első urad olyan szerencsétlenül végezte életét: a fejedelem (Isten nyugtassa meg, de derék jó úr volt! Bár még most is élne!), hát a fejedelem, a kire a magtalanul elhunyt Mikó József minden birtoka visszaszállt, azt a szót ejté ki, hogy bizony annak fogja donátiózni az egész Mikóujvárt dominiumostól, a ki a szegény fiatalon gyászban hagyott özvegyet feleségül veszi. Ezt orrontotta meg Apor István uram, s ezért taposgatta olyan szorgalmasan körülötted a földet. S most megint itt van az alkalom, megint özvegy lettél: nincsen urad, s ő tőle függ, hogy visszakerüljön-e valaha, vagy végkép odaveszszen. «Kecskére bizták a káposztát!»
Ilka asszony csak mosolygott.
– No hát lássa kegyelmed, hogy mennyire csalatkozik ez emberben: íme az most is abban jár, hogy legnagyobb készséggel meghozza az engedelmet a szultán tihájától szegény férjemnek azonnal kiszabadítására. Annyit lótott-futott már eddig is, hogy sikerült neki megtudnia, mely várba vitték Tamásomat, kinek hatalmában van, ki a gazdája? A váltságdíj felől is ki van már egyezve a tatárral, s csak a postáját várja vissza, hogy megtudja, hová hozzák őt ki, hová kell küldeni a pénzt érette, rögtön ő maga fog érette elmenni, ő hozza el maga szegény Tamásomat. Láthatja kegyelmed, hogy ez egy igazi nemes szív.
– Hallom, de nem látom, s ha látom, sem hiszem: valami kutyaság lesz ennek a saroglyájában. Az én Están komám soha sem tett még semmit nemeslelküségből, s nem hiszem, hogy a climactericus esztendeje jött volna meg, a mikor az embernek a természete rögtön megváltozik. Veszedelem lesz ennek a vége! Ezt súgja nekem a kisujjam. Hanem hát jól van. Te csak légy nyugodt és várj minden jókat, majd ébren leszek én. Ha Apor István uramat megtették a te tutorodnak, majd megteszem én magamat az ő tutorának, s fogadom, hogy én jobban fogok vigyázni az ő árva fejére, mint ő a te árváidra. Az Isten szabadítson meg e gyászruhától.
Ilka szépen megköszönte még egyszer Boldizsár bának az eddigi sok jóságát s az egész beszédből semmi tövis sem maradt a lelkében: ő nem hitte azt, hogy rossz emberek lehessenek a világon (ha csak nem kutyafejű tatárok), s azt gondolta Boldizsárról, hogy ez olyan ember, a kinek sok észt adott az Isten, több bajt lát a világon, mint a mennyi valósággal létezik.
Apor István uram számára berendezték a vár legszebb szobáit. Boldizsár bá a földszinti boltozatban lakott.
BUZDURGÁN.
A mit Ilka asszony megtudott az elfogott férje felől, az mindössze annyi volt, hogy a rabbá lett Damokos Tamásnak a gazdája Buzdurgán murza.
Ezt hírül hozták neki illyefalvi szökevények, a kiknek sikerült rabságukból kimenekülni s ezer veszély és kiállott nyomoruság után a «záptenger» halálbűzű morotváin keresztül, nagy vargabetűvel haza kerülni.
Ezek ugyan rettenetes dolgokat tudtak regélni Krimiáról és az odahurczolt rabmagyarok borzasztó sorsáról. Hogy hurczolták őket ló mellé kötözve, hogy etették, itatták őket olyan «gazzal», a mit meglátni is undorodás; hogy fogták őket olyan sanyarú munkára, a mit idehaza a barmok végeznek. Ezek közt pedig legkeservesebb volt az állatbőrök kallózása, csávázása, cserzése, lugzása.
A krimiai tatárok marokin-bőripara hires volt az egész világban. Nem tudtak olyat sehol előállítani. Rabszolga kellett annak a készítéséhez. Eszes állat, a ki baromszolgálatot végez. A krimi tatárok hirhedt bőriparuk által kincseket halmoztak össze; el lehet mondani, hogy a Bakcsi-Szeráji és Akhtiári tatár fejedelmi paloták bőrből lettek építve. Minden finom saru, keztyű, a pompás könyvtáblák a régi könyvtárak incunábuláin, a préselt borítékok a karos székeken, az úrnők czipői s a fejedelmi paloták aranynyal, ezüsttel kivert bőrszőnyegei, mind a krimi tatároktól származtak.
Átkozott munka volt annak az előállítása!
A legelső csáva, a mibe a bőröket beáztatták, a legrondább hulladék, marótrágya keveréke volt, a minek bűzét megszokni nagyobb gyötrelem volt a purgatoriumnál. Ebben a keverékben kellett térdig gázolni, könyökig vájkálni a szegény raboknak: szabad ember semmi fizetésért meg nem tette volna.
Azoknak, a kik ezzel a legelső csávába rakott bőrrel bántak, a karjaik és lábszáraik olyan feketékké váltak, mintha szerecsentől kérték volna kölcsön.
Azután jött a bőröknek eczetben, füzfahéjlúgban, savanyú lótejben keresztül erjesztése, a minél megint olyan hőséget kellett kiállniok, hogy az bevált a pokol előcsarnokának.
De legrosszabb sorsuk volt azoknak, a kik a finom szattyánbőrt készíték, mert annak meg az volt a módja, hogy a lenyúzott állatbőrt összevarrták, szumachgubicsport tettek bele, s akkor egy embernek egy csövön át addig kellett belefujni, míg az irha simára felpuffadt, mint egy bendő: így került az aztán a csávába. Ettől a munkától az ember tüdejének előbb-utóbb meg kellett szakadni.
No hát erre volt jó a rabszolga.
A derék krimi bőrgyárosok gondoskodtak róla, hogy soha szükséget ne szenvedjenek: az európai uraságokat marokinnal, szattyánnal és bagariával mindig elláthassák.
A legtöbb rabszolgát Oroszországból hordogatták el. Maga Dewlet Ghirai khán alatt, Moszkvából és környékéből nyolczszázezer munkást hajtottak el bőrt gyártani Krimiába s egy egész százötvenezer főre menő orosz hadsereget elfogtak mindenestől a tatárok.
A rabszolgákból ritkán került valaki haza.
Az a kegyetlen, sanyarú munka rövid idő alatt elpusztította a vele foglalkozókat; a kik kiállták, sem telepedhettek meg. A férfit és nejét (ha fiatal volt) nem hagyták együtt: a rabszolgaságból nem származik új ivadék. A kit nagy áron ki nem váltottak: az ott veszett a csávában, vagy elmult magától, ha megvénült. Idegen nem települt meg a félszigeten a tatárokon kívül, csak épen a koraita zsidó, a ki ott földműveléssel, kertészkedéssel, állattenyésztéssel foglalkozott.
A leghiresebb bőr volt ez idő szerint a «buzdurgán».
Azt a zománczos színt, azt a kigyófényhez hasonló arany-ezüst ragyogványt, azt a művészi préselést, azt a magas izlésre mutató rajzot, pompát, színvegyüléket, a mi e bőröket oly nagybecsűekké tette, nem birták utánozni se a francziák, se a mórok Spanyolországban. Ez a tatárok titka volt.
S ezt a bőrt azért hivták «buzdurgán»-nak, mert a kinek a gyárában az készült, az volt Buzdurgán murza maga. (Most már csak egy hires krimiai körtefaj tartogatja a nevének az emlékét; bőrt csinálnak mások is azóta, de olyan szépet soha, mint a buzdurgán volt.)
Buzdurgán murza különben is kiváló nevezetesség volt. A megszokott emberi mérveket meghazudtoló rengeteg óriás; a kinek a legmagasabb férfi is elsétálhatott a hóna alatt: a bibliai Góliáth második kiadásban.
Mint előkelő murza, ő volt a vezére egy egész dandárnak, s annálfogva, mikor hadba kellett menni, ő is lóháton ült. De ő nem úgy lovagolt, mint más jámbor ember, a ki a kengyelbe dugja a lábát; hanem a hogy a kutyán szoktak nyargalni, hogy a lovagnak a két lába is éri a földet, s a hányat lépett a lova, annyit lépett ő is, úgy hogy hat lábbal futottak; s annál gyorsabb volt a haladásuk, minthogy még a lovas is segített a lónak szaladni. Volt neki egy iszonyú nagy kardja, a mivel egy vágással ketté tudott hasítani egy embert, a sisakjától kezdve a nyereg kápájáig; s tizenötfontos buzogányával tovább tudott hajítani, mint más ember a parittyával.
És a mellett tetőtől talpig pánczélba volt öltözve, mikor csatába ment. A pánczélja csupa egymásra fekvő árticsókaszerű lemezekből állott, a mik mint a halpikkelyek fedezték egymást, finom aczélból voltak készülve; de elől a mellükön aranyveretű korán-mondatokkal ékesítve, a két vállán pedig ezüst madarakkal, és trombitafarkú kutyácskákkal. Maga a pánczélja nyomott egy mázsát s megért három falut. A dárdája pedig beillett árbocznak.
Hanem hát Buzdurgán murza holmi dib-dáb csatában elő se vette a kardját, buzogányát, dárdáját: elég volt neki maga a nogajka. Ez egy hosszú, szíjból font korbács volt, végtül végig megrakva réz- és ólomgombokkal. A kire ezzel egyet végig húzott, nem kellett annak többet semmi kenet ezen a világon. A futó ellenséget kergetve, csak ezzel csapkodott jobbra-balra maga körül, s hullott előtte a halandó, mint a letört bogáncs.
A mellett a hangja olyan volt, hogy egy mértföldnyire meg lehetett hallani, mikor neki ereszté az ordításnak, s ha az ellenséget hivogatta vele, bizony inába szállt a lelke ettől a nagy hangtól a legbátrabbnak is.
No hát ez volt az a Buzdurgán murza, a ki a jó Damokos Tamásnak a rabtartó gazdája lett.
Így hozták azt hirül Ilka asszonynak a hazatérő illyefalvi menekülők. Így tudósítá őt Apor István uram is.
Napról napra többet kellett Ilkának hallani a borzasztó Buzdurgán murza felől, meg a rab magyarok válogatott szenvedéseiről, azoktól a menekültektől, a kiket Apor István uram a várba hozogatott s Ilka asszony az asztalához ültetett, a családjával együtt vendégelte meg, hogy mindig a könyei hullottak a tányérjára, s egy falatot nem volt képes enni, mikor azt hallotta, hogy a szegény magyar raboknak a tatár tört kölest ad ételül, feleresztve savanyú lótejjel, vagy pedig lóhust, a mihez nem kapnak sót, úgy hogy a bőrgyártáshoz való salétromot használják só helyett.
Boldizsár bá, a kinek ezeket szintén mind végig kellett hallgatni, mert mint várnagy, ő is ott ebédelt Ilka asszony úri asztalánál, utoljára már megsokallta azt a sok szerencsétlenkedést, s a hirhordó menekülteket még a kapuban elfogdosta: «mit akarsz? honnan jösz?» Ha azt mondta a jámbor: «Krimiából,» akkor azt kérdezte: «ettél-e altyinnát?» arra akár azt mondta a góbé, hogy «ettem bizony,» akár azt, hogy «nem ettem,» mindenképen kidobta a nyakánál fogva a kapun: mert a ki valaha akár koldus, akár rabszolga volt Krimiában, annak tudnia kell azt, hogy az altyinna a legkisebb tatár rézpénz, a mit alamizsnának osztogatnak.
E miatt elvádolta Apor István Boldizsár bát Ilka asszony előtt; hogy nem ereszti a hirmondókat ő eléje. Ilka asszony ezért négy szem között előfogta Czirjéket s zsémbelni kezdett vele.
– Mikor úgy hazudnak, mint a köles! A tizedik sem volt tatárrabságban; hanem egytől hallott a többi valamit, azt azután tódítja tehetsége szerint tíz más.
– De már ugyan mért akarnánk engem ezzel keseríteni?
– Hát ezt Están komám tudja jobban.
– Csak nem gondolja tán kegyelmed?
– De biz azt gondolom én, hogy ő uszítja te rád ezeket a Szentlázár vitézeit, hogy tégedet jobban elijesztgessenek.
– De már ugyan miért tenné azt?
– Hát azt is kitalálom én. Úgy-e bár, hogy ő alkuszik a mi Tamásunk váltságdíjára a tatár tihajával? Azt mondja: négy ezer aranyat követel a murza, azon alúl ki nem adja az urunkat. Te neked pedig azzal a pénzzel együtt, a mit az urad küldött én általam, alig van több készpénzed kétezer aranynál. Most pedig, ez után az országos tatárdulás után, alig lehet pénzt kapni egész Erdélyben: a kinél van is, a maga családjához tartozók kiváltására szükséges neki. Tudom, hogy már a mi arany, ezüst-marhád volt, mind Brassóba vándorolt a göröghöz: de még sem telik ki a nagy váltságdíj. Kész volnál végtére még a mikóujvári uradalmat is, várastul együtt zálogba adni, hogy az uradat kiszabadítsd; ha azon nem aggódnál, hogy akkor meg a két kis fiadat rontod meg. Ezért rémítget Están komám mindennap új meg új hirekkel, hogy állj rá minél elébb az ő feltételeire, s az uradért cserébe add-oda a várad, az egész birtokod: majd ő kerít rá pénzt.
– Hisz oda is adnám! mondá rá Ilka asszony.
– No úgy-e, hogy kivakkantottad a titkot, a mit súgtok-bugtok a tutor urammal? Ezért az a nagy ijesztgetés. De hát én azt mondom, hogy ne tedd. Beéri a tatár a kétezer arany váltságdíjjal, még kezet is csókol neked érte. Ne hagyd magad agyonijeszteni. Nagy pénz az: kiadják érte Damokos Tamást.
– De mikor én nekem rettenetes érzés az, hogy ő ott törje a fekete csávában a bőrt az ő szép kezeivel! Minden nap, a mit neki ott kell szenvedni, egy örökkévalóság én előttem.
– Hiszen ne vedd ám azt úgy, a hogy ezek a gyászvitézek hiresztelik. Én is ismerem a cserző varga mesterségét: magam is tanultam. Igaz, hogy az első munka nagy undorsággal jár: de arra csak a legaljasabb szolgákat használják, a kik egyébhez nem tudnak. Ámde az olyan nagy eszű, irástudó embert, a milyen Tamás öcsém, nem küldi a tatár cserző-csávába: hanem beviszi a palotás műhelyébe, ott azt bízza rá, hogy a legfinomabb munkát végezze ügyes kézzel. A mi Tamásunkat bizonynyal abban foglalkoztatják, hogy ezeket a szép aranyos-ezüstös madarakat, tulipánokat festetik vele a kész préselt bőrre, a miket itt a karos székeiden látsz; az pedig kellemetes munka. Ő ért az irás mesterségéhez: vele iratják bizonynyal a nevezetes mondásokat azokra a pánczél-bőrökre, a miket a tatár uraságok hordanak. Mert ne ezekből a rongyos, szurtos tatárokból itéld meg ám a krimi tatár nemzetet, a kiket mi itten faágyúval, cséphadaróval rakásra öldösünk: ez csak a söpredéke. Otthon a tatár fényes, kérkedő úr, duskálkodik a világi pompában. Aztán azt se hidd el ám senkinek, hogy az egész Krimia egy olyan dögleletes pusztaság, a milyennek a kezdetén, a záptengernél mutatkozik, a honnan a szökevények elillantak; belül fölséges szép birodalom az: tele pompásnál pompásabb kertekkel, erdőszámra vannak ott a gyümölcsfák, a miket mi csak aszaltgyümölcseik után ismerünk. A mi Tamásunk pedig, tudod, hogy milyen nagy kertész volt: akármi legyek, ha most ő ott nem a főkertésze a tatár murzának, s míg mi itt a jégcsapokat bámuljuk az ereszen, ő most ott a virágos kertben a jáczintokból, meg tulipánokból kötöz bokrétákat Buzdurgán uram feleségeinek.
Ezzel a mondással még szinte hogy majdnem meg is nevetteté Boldizsár bá a szegény kesergő asszonyt.
– Aztán még egyet teszek hozzá: mondá Czirjék. Azt is vedd fontolóra, hogy Buzdurgán murza nagyon jól tudja ám, hogy Damokos Tamás főfő székely ember, főkapitány, primor, kastélyos uraság. Ott van Kemény János uram, a fővezér; az is megmondja neki, hogy ki az a Damokos Tamás? Ő érte Buzdurgán uram kétezer aranycsikót kap. Hát csak van esze, hogy elpusztulni ne engedje. Ne félj bizony, mikor ennek a többi szegény rabnak szalmát sem adnak alomhoz valót, s a sótalan lóhúsra fogják őket, a te uradat mandolával, meg mazsolaszőlővel hízlalják; s még a helyét is megtörlik a murza feleségei, a hová leültetik. Úgy él az ott, mint a paradicsomban, csak te hibázol neki, egyéb semmi.
Erre aztán sírt is, meg nevetett is egyszerre Ilka asszony.
– No látod, édes mézem, nem kell az embernek magát mindig a leggonoszabb bajok képzeletével gyötörni. Aztán Isten is van a világon. Nem hagyja ő el az inségben levőket.
Ilka asszony egészen megvigasztalódott erre a kecsegtetésre, és azt mondá Boldizsár bának, hogy áldja meg ezért a jó szaváért az Isten.
– Hanem hát arra kérlek, hogy el ne mondd ám Están komámnak mindezeket, a miket most neked elbeszéltem; mert az majd megint valami új furfangot fundál ki. Hej, mert sok-fábul-faragott-ember ám az én komám. Te csak mondd neki mindig azt, hogy itt van a kétezer arany: ennyi elég legyen, többet nem tudsz előteremteni. Ha a tatár keményen tartja magát, vársz a míg megszottyan.
Ilka asszony megigérte, hogy majd úgy tesz. Nem szól Apor Istvánnak semmit. Pedig hát dehogy állhatta meg, hogy ne szóljon. A legelső találkozásnál persze hogy elmondta előtte azt, a miben vigasztalását találta.
Egyszer aztán megint csak kisírt szemünek találta Boldizsár bá Ilka asszonyt.
– Hát már most megint ki törte el a mécses cserepet? Támadt rá atyafiságos zsémbeléssel a hugára. Miért itattuk meg ismét az egereket?
Az csak húzódozott s felelt is, meg nem is: «hát csak van énnekem elég okom, hogy sirással töltsem a napjaimat».
– Épen annyi, mint százezer özvegy asszonynak Erdélyországban, a ki mind úgy van, a hogy te. Ha azok mind rákezdenék nap-naponta a sirást: uram őrizz, felvenne bennünket az árvíz! De te neked még kevesebb okod van annyival, hogy hírt hallasz az uradról.
– Hírt ám, szepegett az asszony: de milyen hírt?
– No hát milyent? Talán bizony hátul kötötték a sarkát?
– Kegyelmednek mindig tréfára áll a kedve!
– Hogyne állna? Mikor egész nap nekem muzsikálnak – a hátamon. De hát ugyan mi rossz hírt hallottál Tamásról? Lánczra verték? Ütik verik?
– Azt nem teszik. Sőt inkább…
– Talán bizony ölelgetik, csókolgatják?
Az asszonynak megint olyan formára görbült a szája, mint a ki mindjárt sirva akar fakadni.
– Mondtam úgy-e, hogy tovább ne add Están komámnak azt, a mit tőlem hallottál? Most az már telebeszélte a füledet, az egész lelkedet azzal, hogy hja bizony a Tamás szemre való legény: az bizony megtetszett a murza feleségének; azóta össze is szőtték, boronálták a dolgukat; talán még tatárul is megtanult a Tamás, s el is felejtette, hogy van felesége. Ott lakik már benn a palotában, s kalamajkát tánczol, a tatár ifjasszony meg timburán muzsikál hozzá; – úgy-e, hogy ezt mondta neked Apor István uram?
– Nem! Nem ő mondta; hanem úgy álmodtam.
– Álmodtad ám: az Están komám szemeivel. No hát akár álmodtad, akár ő tőle hallottad, ne hajts rá semmit. Álom: szófia beszéd! Hát ugyan olyan embernek ismered te a te derék jó uradat? A ki hitvesi hűsége ellen még akkor sem vétett, mikor a világ magas paripái ragadták magukkal; hát az majd most fogja megtörni esküjét, mikor az Istennek ilyen sulyos látogatása van rajta? Eredj már! Ne légy gyermek! Nézz bele a tükörbe, aztán kérdezd meg magadtól, hogy elfeledhet-e valaki egy ilyen deli magyar asszonyt? Aztán kiért? Egy tatár debelláért! Ha láttál volna valaha egy tatár asszonyt, kinevetnéd magadat. Azzal a fekete pofával! Az orruk ég felé áll, úgy hogy beleesik az eső: s a füleik akkorák, hogy legyezhetik vele magukat, s szájuk meg olyan nagy, hogy saját maguknak a fülébe sugdoshatnak vele; a fogaik feketére, a szemöldökeik kékre vannak befestve; egy ilyen madárijesztő váztól félted az uradat, hogy elszereti tőled. Inkább attól félthetnéd, hogy megeszi.
Nevetett, nevetett ezeken az asszony, meg is törlé szemeit a könyektől, hogy hát jól van, nem gondol erre a bolondságra. De mégis csak komolyan vette a dolgot.
– Mert hiszen, lássa kegyelmed; nem azért aggok én, hogy az én Tamásom mást szeret, nem engem. Nem vagyok én olyan írígy. De attól reszket a szivem, hogy ha azt a murza egyszer meg találja tudni, én édes Istenem, még valami szörnyű csufondáros módon megcsonkíttatja szegény uramat.
– De verd ki az egész aggságot a fejedből. Add vissza annak, a kitől kaptad. Ha álmodtad, álmodd vissza. Annak az én kedves komámnak, a tutornak pedig mondd meg: hogy az Isten őrizze őt attól, hogy egyszer én is ott legyek álmomban, mikor ő te neked álmodban ilyen hireket hord haza, mert Isten úgy segéljen, olyat somodorintok a feje tarkójára – álmomban, – hogy ébren is megtapogatja a helyét.
Ezt hát valahogy elütötte-vétette Boldizsár bá; de azért magának is szeget ütött ez a fejébe. Mert nem igaz ám az, hogy azok a tatár-asszonyok olyan csúfak volnának! Inkább nagyon is szépek. Termetük, arczuk, hát még a szemeik! Veszedelem azoknak a villámlásába kerülni. – Aztán húsból van az ember, még ha Damokos is. Az ilyen dologban az asszonyok nagyon helyesen szoktak álmodni. Ébren sincs az máskép. Az egész világtörténet egyetlen egy esetet tudott följegyezni a férfiúi erényről: az is ki tudja igaz-e? Az a történet Potifárné és József között azzal a köpönyeggel. Az egyik így adja elő, a másik amúgy.
Hogy melyik mondott igazat: az excellentiás asszony-e vagy a zsidó-gyerek? ez a kérdés még nem volt biró előtt. (Ezeket Boldizsár bá óggta-mógta így magában.)
Csak legjobb lesz siettetni a kiváltási ügyet, s e végett ő neki magának felmenni Gyulafehérvárra a szultán tihajájához és siettetni az alkut; mert a mit az asszonyok álmodnak, annak fele is igazság.
KALME.
Buzdurgán murzának a hires nevezetes telepe ott vala, a hol a Karaszu és a Salgir folyamok egybeszakadnak s egy hegyes félszigetet képeznek. Maga ez a telep egy egész kis város volt: mondhatni erősség; mert a két folyam csupa zuhatagokban omlott alá a hegyek közűl, úgy, hogy a vízsebesség miatt hajóval nem lehetett egyik partról a másikra átmenni, de még a ki úszással akart is átjutni, számot vethetett a lelkével. A száraz felől pedig erős kőfal vonult egyik partról a másikig, mely a háromszöget bezárta.
A félsziget csúcsa az utolsó pontja volt egy lankás hegyláncznak, oldalai szőlőkkel, gyümölcsfákkal beűltetve, a miknek koronái közül messze kifehérlett a murza palotájának márványhomlokzata, a lapos terrasseokkal, a mikben alkonyi órákban a háremét lehetett látni mulatozni a távolból. Bizony csak távolból, mert a bőrgyár telepei lenn voltak a parti lapályokon: azoknak vízhez közel kellett lenni, ott voltak az erjesztő, posajtó medenczék. Az egész emberi lakcsoportozat igazi tatárépítmény volt: rendetlen, egymást támogató házak, vakolatlan falak, kiálló szarufák, nyers bőrrel, náddal, fakéreggel fedett kunyhók, közben egy-egy sárgára, kékre, pirosra festett, hanem azért mindenütt lyukas épület; hosszú szárnyékok, nyitott színek; semmi utcza, csak szűk sikátorok, a mikben két öszvér ki nem kerülheti egymást; áthidaló ereszek egyik sikátorból a másikba a háztetők felett; szárító esztrengák, vörös téglafalu ablaktalan rakodók, sötét bolt-odúk: azok előtt megint rudakra épített lombsátorok; szép lugasok, dögbőrökből; s mindenütt sár, piszok, rondaság; fekete, sárga, veres, zöld rondaság; bűz, büdösség, pestilentia a förtelem minden fokozatain keresztül: s mindezekhez hozzáillő félmeztelen, piszkos, cseredzett, sovány, elkényszeredett, vadállattá aljasult embertömeg; rabságra hurczolt áldozatok minden körül lakó nemzet népeiből, a kikről régen megfeledkeztek. Itten gyártják a marokint, meg a bagariát.
Hanem odafenn, a palota körül, valódi paradicsom van. Idáig nem hatol fel sem a posajtók lugszaga, sem a rabszolgák jajveszéklése. A természet maga alkotta édenné ezt a helyet, a midőn a magasabb hegyekről egy hatalmas patakot irányzott a félszigetre, a mi aztán a magas előfokról zuhatagban omlik alá a Karaszuba.
Fenn a várban kristályvizet isznak; lenn a városban cserző luggal, trágyalével zavaros habarékot. Idelenn a csáva bűzölög, odafenn a balzsamfák ambrája terjedez.
A hegylánczon túli része Krimiának egészen az olasz égalj áldásai alatt virul. Épen úgy diszlenek a szabadban a babérfák, a gránátalmák, a narancsok egész ligetszámra, mint Róma körül, s az olajfák ezüstszürke örökzöldje között már otthonossá lettek a kis-ázsiai nemesített gyümölcsök, körték, almák, baraczkok. Talán el is felejtette már a világ, hogy ezek keletről jöttek a nyugati zord világba, s úgy terjedtek tovább: úgy, hogy mikor már a székelyek a szilvából «ízet» főztek, akkor még ennek a fáját Belgiumban, Angliában nem ismerték s a poroszoknál az egyetlen érett gyümölcs volt a főtt körte.
Buzdurgán murza nem is volt semmire olyan büszke, mint a kertjére. A nagy rablóhadjáratokból, a miket vezetett, zsákmányon és foglyokon kivül még a kerti virágokat és ritka gyümölcsfákat is haza hordta s nagy gondja volt rá, hogy megéledjenek; kertészeit a szultán Gökk Sü melletti palotájában kitanult bosztandzsik közül szerezte s azoknak, mivelhogy eunuchok voltak, szabad bejárásuk volt a palotájába s fizetést és kaftánt kaptak. Az elhurczolt foglyok közül is kiválogatta a legelőkelőbbeket, az értelmeseket, meg a kik tanítók voltak, s azokat sorozta a kertben dolgozó rabszolgák közé. Az izoglán-basi azokat dirigálta oktató szóval és – nogajkával.
Február végével, a mikor még a székely földön haragosan fujdogál végig az öreg Nemere s rázza a havat a szakálláról, a krimi félszigeten már teljes virágpompájukban állnak a gyümölcsfák s a talitarka virágágyak csak ugy nevetnek a kinyilt jáczintoktól és tulipánoktól. A Tsatir-Dagh magas hegyein megtörik az észak fagyos szele s a Fekete tenger felől langy áramlat sietteti a tavaszt.
Hanem hát van az öreg Nemerének egy felesége, a Burána. Ez orosz születésű. Ez még sokkal kegyetlenebb szél a másiknál. Megesik az félszázadban egyszer, Olaszországban is, hogy az adriai tenger befagy s ugyanakkor a tél köpönyege beteríti egész Nápolyig a délszaki paradicsomot; az olasz, a ki először lát havat esni, azt hiszi, gyapot hull az égből. Ilyenkor természetesen minden növényzet elfagy. Ez a rém meglátogatja Krimiát is.
Mikor legszebben virágoznak a fák, csaknem nyári meleg van: egyszer csak felülkerekedik a kopasz hegyormokon valami csunya, rongyosszélű ólomszürke felleg s nagyhamar betakarja a ragyogó kék eget, olyan hegyes esőt szitálva alá, hogy szinte szurja vele az embernek a bőrét. Ez így tart három nap, három éjjel. Olyan hideg van, hogy bunda nélkül nem lehet kilépni a szabadba. A bunda a tatároknál a thermométrum.
Buzdurgán murza mindennap háromszor bejárta az egész kertet, sorra nézegetve a virágzó fáit, különösen sokat elidőzött az épen egész pompájukban diszlő gránátalmák alatt s tanácsot tartott a kertészével; de biz az sem tudott neki mást mondani, mint hogy ha a keringélő dervisek naponkint háromszor végig nem tánczolják a kert minden útjait s az imám négyszer a nap négy szakaszában el nem énekli a Koránból a XXIII-ik szúrát, hát akkor nincsen segedelem. Ha estére ki talál tisztulni az idő, éjszakára olyan dér lesz, hogy minden fűnek, fának vége.
Pedig hát épen estére állt meg a kegyetlen hideg szél. Ugy szokta azt a Burána asszony. Elvégezte a nagy szapulást, most aztán kitereget. Szép «fogas verőfény» lett.
Az imámok üvöltöttek, a dervisek verték a csörgő dobokat; a kertész a szakállát tépte; Buzdurgán murza pedig, mint egy őrült szaladgált a kerti utakon alá s fel, hol az eget, hol a fákat nézve kétségbeesetten.
Egyszer egy rabszolga, a ki ott gereblyélt a virágágyak közt, megszólítja:
– Kegyelmes uram, murza: nem használ ám semmit ez a könyörgés, a mit a derviseid mivelnek; attól a fagy el nem mulik rólunk; hanem én tudnám egy módját, a hogy mi szoktunk az ellen védekezni székelyek.
A murza végignézett rajta, s ráhorkantott boszusan.
– Hát te székely vagy? Mi a neved?
– Damokos Tamás.
– Damokos is, meg Tamás is? Melyik vagy hát?
– Mind a kettő. Székelyek főkapitánya vagyok.
– Héj ha azt tudom, nehezebb lánczot tetetek a kezedre, lábadra. Hát aztán mit tudtok ti székelyek Allah haragja ellen, a kik még arra sem vagytok érdemesek, hogy az árnyékába elbujjatok?
– Hát mi füstölni szoktunk ilyenkor.
– Hisz azt tudom bolond nélkül is. Olyan rakás tömjént gyujtaték meg a serpenyőben, hogy az egész mosée tele van az illatával.
– De mi kinn a szabadban füstölünk a fák alatt, és nem tömjénnel, hanem tőzeggel, nyers gazzal, a mi nehéz büzt ád: az veri el a fagyot. Engedd meg nekem kegyelmes uram; hadd tegyek vele egy próbát.
– No hát tedd meg; adj rendeletet a többi rabszolgáknak, hogy segítsenek neked ebben a székely istentiszteletben. Hanem annyit mondok neked Damokos is, meg Tamás is: hogy ha engem lóvá tartasz s nekem hiába büzölöd tele a kertemet meg a palotámat, s reggelre mégis elfagy minden: hát akkor tégedet, a Damokost is, meg a Tamást is karóba huzatlak.
– Ott is ott leszek én. Felelt vissza a rabszolga.
– No hát kezdj hozzá a babonádhoz: megengedem.
Damokos Tamás azonnal összehordatta a tisztásokra a többi rabokkal a nyers iszalagot, reketyét, s tüzet gyujtott alá. Mire a nehéz füst elkezdett szétterjengeni s elülte az egész kertet. De egyuttal beszüremkedett az a palota szobáiba is, s betölté keserű illattal még a háremet is. Buzdurgán murza dult-fult, prüszkölt az orrtekerő illattól s szidta a székelynek még a dédükeit is, a ki ezt támasztja; de kénytelen volt eltürni, mert maga rendelte meg. Éjfél felé pedig Damokos Tamás jó nyers cserhulladékot hordatott fel a gyárból, azt rakatta a tűzre. Buzdurgán murza azt hitte, hogy a poklok kéménye nyilt meg: az füstöl az orrába; pedig dehogy az nyilt meg: az még ezután következik. Végtére afféle drágalátos bőrhulladék szemetet gyujtatott meg Tamás a kert minden részében, a minek a kedveskedésétől Buzdurgán murza valamennyi asszonynépével mind a pinczeboltokba menekült, s a muezzimnak odafenn a minaréhban a torkába rekedt a «la illah il Allah!» Az egész kert palotástól be volt burkolva a füstbe.
És aztán olyan hideg lett, hogy a szökőkut medenczéjében befagyott a víz.
A mint kisütött a hajnali napsugár s Buzdurgán murza előjött a pinczéből, az első dolga az volt, hogy felszaladt a palotája lapos tetejére, széttekinteni a világban. Rémülve látta, hogy a tegnapi zöld erdők mind szürkék-barnák köröskörül, s az udvaron levő szökőkut medenczéje be van fagyva, a csövekről jégcsapok függnek alá. A szép paradicsomkert maga pedig még most is sűrű füstbe van burkolva.
– Átkozott hitetlen kutya! ordítá Buzdurgán, féktelen dühében s szaladt válogatni a korbácsaiban, melyikkel verje halálra a csalfa rabszolgát, a ki egész éjjel így megkinozta a maga füstölésével őt és egész háza népét s ehun ni! még jobban megharagítá vele Allaht! A míg azonban a korbácsai közül megtalálta az igazit, az alatt keletkezett egy jó friss reggeli szellő, az hirtelen elfujta a kertet elülő nehéz füstöt, s mikor Buzdurgán murza lerohant a kertbe, ime eléje mosolyogtak a lángvirágú gránátalmák, a tulipánok és jáczintok: nem pokolbűz, hanem millió eleven virág füszerillata lengett a szellőben. A kert meg volt mentve: zöld maradt minden falevél.
– Allahé a dicsőség! kiálta a murza elbámulva azon a nagy csodán, s aztán maga elé hivatta Damokos Tamást.
– No te székely! látom bizony hogy a te isteni tiszteleted jó volt. Büdös volt; de jó. Szidtalak egész éjjel, megdicsérlek nappal. És már most, hogy megjutalmazzalak, háromféle kegyelmet teszek veled.
Damokos Tamás megörült, hogy ilyen nagy embertől valami kis kegyelem nem jöhet.
– Először is elengedem neked azt a kétszáz korbácsot, a mit az éjjel megfogadtam, hogy saját kezemmel rád verek. Másodszor levétetem a lánczodat; ezentul láncz nélkül dolgozhatol a kertben. És harmadszor minden napon kapsz egy egész kenyeret, nem a többi rabszolgák moslékjából eszel.
Ennyi nagylelküség csak elég egy napra egy tatár murzától.
– No most már elmehetsz dolgodra. Hát te csakugyan Damokos is vagy, meg Tamás is? Ej, ha azt tudtam volna, dupla váltságdijat kértem volna érted. Feleséged is kettő van?
– Kár. Ha ketten volnának, könnyebben kiteremtenék érted azt a kétezer aranyat.
– Kiteremti azt az az egy is, kegyelmes uram; légy felőle bizonyos; nem hagy az itt engemet sokáig rabszolgaságban.
– Örülök, ha kivált; örülök, ha itt hágy, jó Damokos Tamás.
Ettől fogva aztán Tamásnak könnyebb volt az állapotja az ő rabságában: a kertészkedést otthon is nagy kedvvel szokta gyakorolni.
Mondtuk már, hogy Buzdurgán murza bőrrel kereskedett. Állatok bőrével is, meg emberek bőrével is. Nagykereskedő volt mind a két szakmában; azt is mondhatjuk, hogy nagyiparos. A marokinját, szattyánját, bagariáját elhordták messze földre a kalmárok s kereskedtek vele. Az eleven bőr ellenben nem került nála vásárra. Ő azt sokkal gyakorlatibb uton tudta értékesíteni. Maga is egyik előkelő vezér lévén, a ki alatt kilencz orta állt, valahányszor egy hadjáratból haza került s rendesen egész sereg foglyot hozott magával, azokat legelőször is szakértő módon osztályozta. A tenyereiket nézte: a melyiké fel volt törve, az paraszt, földmives, nem sok váltságdij néz ki belőle, ez mehet a bőrgyárba dolgozni; a melyiknek a tenyere sima, ez urféle, ezért váltságdijat fognak adni, ennek az életét meg kell őrizni. Az öltözet nem tehetett náluk különbséget, mert az uri köntöst már az elfogáskor lehuzta róluk a tatár s rongyos daróczot dobott a nyakukba helyette, úgy, hogy mind egyformák voltak. Leány vagy asszonyféléből csak azt hozta el, a mi nagyon szép és fiatal volt. Azt azután megtartotta magának feleségül. Volt az neki sok. Ugy volt vele, mint a kutya a szénával. Ezeket nem engedte kiváltani.
A kedvenczhölgy volt Kalme a kadina: cserkesznő, a tsetsencz fajból, mely a török padisahk szerályának szokta a legtöbb csillagát kölcsönözni. Ezt onnan rabolta el a Kaukazusból, mikor hajórajjal mentek át a tengeren a murtizigátorok ellen. A szép Kalme olyan úr volt Buzdurgán murza fölött, mint a murza a többi rabszolgái fölött.
Forró délutáni órákban le szokott jönni Kalme a palotából a többi háremhölgyekkel a kertbe sétálni és mulatozni, mielőtt azonban kijönnének, elébb trombitaszó adott jelt a kertben dolgozó férfiaknak, hogy siessenek a fallal körülkerített rekesztéken kívül eltünni, s a harmadik trombitaszó után fekete eunuchok jöttek elő, rhinoczeroszbőr korbácsokkal, végig szaladgálva a kerti utakat, s sorra kutatva minden bokrot, de még a terebélyfák lombos koronáit is, hogy nem maradt-e ott valami kanember? Jaj lett volna annak!
Egy délután Damokos Tamásnak azt a munkát adta a főkertész, hogy a nagy vízmedencze körül levő virágágyakból szedje ki az elvirított tulipánhagymákat s azok helyébe későbbi virításra szánt tubarózsákat ültessen. Tamás elvégezte mind a kettőt nagyhamar; mivelhogy az urfélének az a szokása, hogy ha egyszer parasztmunkába fog, azt nagy sietve elvégzi; nem tempózik vele, mint az igazi napszámos; egy nagy kosár megtelt kiszedett tulipánhagymával, a másik kasból meg kiürültek a tubarózsák. Ekkor aztán a fáradságtól, meg a hőségtől úgy elnyomta a buzgóság, hogy biz ő ott elaludt. A főkertész, a ki visszajött, megnézni a dolgát, látta, hogy már el is van végezve s az ő szolgája alszik: megszánta szegényt, jó szive volt, fogta az üres kast, letakarta vele, hogy ne süsse a verőfény, s ne csipjék a legyek: a mitől az aztán még mélyebben aludta az igazak álmát.
Egyszer aztán harsog a trombita; a feketék jönnek nagy riogatással, végig toporzékolva a tévutakon, s kergetik a férfi-népet ki a kertből, felkutatják a bokrokat, a filagoriás kösköket: nem bujt-e oda valaki? Látták biz azok ott a virágágyak között azt a két kast; az egyiket tele hagymával, a másikat fenékkel felfordítva; de eszük ágában sem volt, hogy még azt is megvizsgálják.
A jó Damokos Tamás pedig csak aludt szép nyugodt lélekkel a lefordított kas alatt s eszébe sem jött, hogy a trombita szóra és lábdobogásra felneszeljen; mert ő épen most hazatérőben volt Mikóujvárára mind hadseregestül: annak a trombitái szóltak, annak a lovai dobogtak úgy. Diadalmasan tért haza a megvivott harczból. Szó sincs róla, hogy őt elfogták volna; sőt inkább harczi trophæumokkal, tatár-lengyel exuviákkal megterhelve tér haza népestől. A várának a tornyai megaranyozódtak az alatt, hogy odajárt, úgy ragyognak. A két fia eléje jön lóháton: hej, hogy megnőttek azóta. Félinges kis babákul hagyta őket otthon, s egész legényekül jönnek most eléje; mégis rájuk ismer. No van csókolódás! Hát anyátok hol van? Felelnek valamit: de nem érti. Elszokott a füle attól a beszédtől, a mit Erdélyben beszélnek.
A szerály felőli rácsozatos kertajtó megnyilik, s a rózsalugassal fedett lépcsőgádoron át leszállnak a palota hölgyei. Egész dandár azoknak a száma. Nem mind ikbál, a nagyobbrész odaliszk, a ki az urnője arczát ernyővel védi a nap ellen, pávafark-legyezővel hüsseli, mandolint, hárfát hoz, vagy csengős nakarát, a mi tánczhoz való. Napkelet minden festői divatja szerint van öltözve valamennyi, a hány annyiféleképen. Azt, hogy ki közöttük a kadina, a legelső urnő, ha a szolgálattevő hódolat nem árulná is el, ha a ragyogó ékszerek nem kérkednének is vele, hirdetné maga az arcza, a termete. «Mikor te kilépsz a házadból, a nap eltakarja az arczát felhővel, azt mondva: most világíts te helyettem!» így zengedezne róla valami keleti költő. Mi azonban nyugodjunk meg abban, hogy Kalme legszebb volt a tizenkét hölgy között.
Eleinte fel s alá sétálgattak a tekervényes tévutakon, virágokat szedtek, koszorukat fontak, éretlen gyümölcsökbe beletorkoskodtak, pillangókat kergettek; azután énekelni, tánczolni kezdtek; majd karéjban összefogózva, majd párosával, fátyolkendőt tartva a fejük felett, egynek kedve kerekedett szilaj magántánczot járni leterített szőnyegen, s míg a csörgős dobot ütögette a feje fölé emelt kezeivel, az alatt a többi odaliszkok zümmögő dalt dudoltak félkaréjban állva. Kalme, két hölgytársa vállaira dülve gyönyörködött bennük.
Damokos Tamás pedig ottan a kas alatt látá, hogy vonulnak ki eléje Csik-Szereda ifjú hölgyei nagy zsolozsmaénekléssel. Danolnak is, tánczolnak is. No lelkecskéim, énekeljétek azt a zsoltárt, hogy «A Sionnak hegyén Ur Isten, Tiéd a dicséret!» Éneklik is, de valami olyan furcsa nótára, a milyet ő soha életében nem hallott. Nem illik ez a melodia sehogy a textushoz. Aztán nem kellene az embernek tánczolni a zsoltárhoz.
A táncz után sorbetet, meg szultánkenyeret s egyéb csemegéket hoztak; a hölgyek letelepedtek a nagy persa szőnyegre, a mit a pázsitra terítének, s akkor elkezdett egy török hölgy meséket mondani, a mik fölött egyszer-egyszer valamenyi felkaczagott. Elhiszem azt, hogy mikor egy pogány isten egy csoportban ennyi kaczagó női ajkot látott megnyilni, hát azt mondta, hogy «de bizony szebb a földön, mint az égben.»
Mikor aztán a nap kezdett aláhanyatlani, s a nagy olajfák, cziprusok árnyéka betakarta a kertet, a fülemülék megszólaltak köröskörül, akkor a kadina megkivánta a fürdést. A nagy medenczében a szökőkut sugara olyan dallamos hangokon fecsegett a naptól átlangyult habokkal, hogy lehetetlen volt a hivogatásnak ellene állani. A hölgyek valamennyien mind lerakták lepleiket, s aztán csintalan játékot üzve, kergetölőztek a nagy medenczében; maga a bűbájos Kalme, mint egy élő márványszobor oda állt a szökőkút sugara mellé, s karját feje fölé emelve, engedé a kristálygyöngyöket vállain végig peregni.
Halandó szeme nem láthatta ezt a képet: az istenek pedig hadd lássák! és irigykedjenek.
«No micsoda bolond ez már megint!» mondá Damokos Tamás. Ne sikoltozzatok annyit a lovam körül, mert még lefordulok róla. Ne nyulj hozzá te menyecske, mert megrug! Egyszer csak felugrott a lova, s ő keresztül esett a fején. Szerencsére csak a kosár oldalába ütötte a homlokát. Aztán nagyon elbámult, hogy olyan szűk lett egyszerre a láthatár. Kereste Mikóujvárát: az már nem volt ott; hanem a menyecskék sikoltozása folyvást hallható volt most is.
Már csak még sem állhatta meg, hogy a kasnak a fonadékán ki ne tekintsen, hogy mi lett a lovával, a melyikről leesett? S akkor egyszerre előtte állt az a látvány, a mi csak az olympi isteneknek való. Észbontó, szívbetegítő látvány. A hol az üdvösség és az elkárhozás összetalálkozik. Az örvénynyé vált mézcsepp!
A mythoszi regét látta maga előtt, Anadyomene születéséről, a mint a nereidák vállaikra emelik a tajtékból született Dionét, hogy hosszu, aranyba játszó hajfürteit, a mik lebontva végig omlanak az élő márványon, illatos olajjal bekenjék. Egyik nimfa a tenyerével befogta a szökőkút csövét s az elszorított víz sűrű permetegekben lövell szét a tenyere alól a csoportozat feje fölött, a mire, a mint a pálmafák közül kilövellő rózsaszin alkonysugár rásüt, félkerek szivárvány tündérkerete támad körülötte, maga a medencze vize a szétterülő olajtól gyöngyházszinben játszik. Kép csupa ragyogásból, fényre festett fény, a minek közepette csak a szökőkutat elfojtó bizbariba néger rabnő jaspis szobor alakja fekete. A vidám, csintalan női kaczaj s a fülemüle csattogás egymásba vegyül: közbe egy-egy hárfahur pendül s a megzavart víz habja locscsan, dallamos lubiczkolással.
– Ne lássam ezt az álmot! sóhajtá erényes elborzadással Tamás. Soha sem vitte őt arra a lelke, hogy asszonyok után leskelődjék. Sybaritának, mohamedhivő töröknek való ez. «Nem akarom látni! Más álmot akarok látni!» S hogy annál biztosabb legyen magáról, a két kezével eltakarta a szemeit és hanyatt feküdt s aztán csak a fülei hallották még a dévaj kaczagást, a csalogány czuppogását, a habok locscsanását. Rá tudta magát kényszeríteni, hogy ujra elaludjék. Kevés ember tette volna ezt meg az ő helyén.
Ámde az ébren látott tünemények az álom országába is utána találtak: ha elfutott előlük, eléje kerültek. Pedig olyan jól elbujtatta magát: egy nagy kőkoporsó födele alá. Itt csak nem lelnek rá. A dal, a kaczagás hangja ugyan ide is lehatol hozzá; de legalább sötétségben van.
Csakhogy egyszerre az a kőkoporsó elkezd átlátszóvá lenni; kristálylyá lesz a födele, keresztül láthatni rajta. Most látja már, hogy hová jutott? ott van a török szultán szeráljában, annak a legbelső háremében: a fehér márvány fürdőteremben, a minek a falai arany betűs alkoránmondásokkal vannak teleírva.
Egész serege zsibong ott a háremhölgyeknek: tánczolnak, dalolnak, vízben lubiczkolnak, hintán himbálódnak, hegedülnek és tamburáznak, egymást narancsokkal hajigálják.
A világ mindenféle szinű hölgyei vannak ott, fehérek, feketék, sárgák, olajbarnák, aranyozott és karmazsinra festett szemöldöküek, kék, fekete és zöld szemekkel, selyemsárga, sáfránveres és koromfekete hajzattal. Valamennyien mind tudják, hogy ő ott van, egy férfi, lezárva kristálykoporsóba. Körültánczolják nevetve, gúnyolódva; kinálják csemegékkel, gyümölcsökkel, habzó serlegekkel, még ajkaik mézével is: tudják, hogy nem nyulhat hozzá, nehéz ez a koporsófödél. Csak azért ingerkednek vele, hogy a tehetetlen kínlódásában gyönyörködjenek.
– Pokol tüze emészszen meg benneteket! mormogá magában az álomlátó.
– Tüzet kivántál? Ha csak ez kell, az is meglesz.
Nagy hirtelen oda hoznak eléje egy roppant nagy medenczét, aranyozott vörös rézből, a min virágok vannak kiverve kék ezüstből, fehér aranyból. Ez a medencze tele van parázszsal. Odahelyezik a kristálykoporsó mellé: olyan közel, hogy a kisugárzó meleg süti az orczáját.
– No már most mi lészen ebből? dörmögi a fogai közt.
Az üstre valami tömjénformát hintenek, a miből egyszerre nagy fehér füst támad, a mi eltakar mindent.
– No ezt jobban is szeretem, mondja magában.
De a füst nem soká tart, nagy zsivaj támad: «jön az aszszeki szultána! A padisah kedvencz kadinája!»
A füst kétfelé vonul, mint egy kárpit.
Most száll le a szultána a negyven márvány lépcsőn a nagy fürdőtükörbe, melybe két óriási márványoroszlán okádja a vizet.
– Vakulj meg két szemem! nyögi az álomlátó. Mert nem elég, hogy látnia kell az eléje szálló alakot, hanem még rá is kell ismernie. Az ő felesége ez, az ő Ilkája! Nem! Csak volt az övé, most már a szultáné, pogány török császárnak a rabfelesége.
Óh mi irtózat ezt látni! Azért hozták ide őt ebben a kristálykoporsóban, hogy ezt meglássa. Pokollá akarták tenni az életét. Csak legalább ne mosolyogna ez a nő! Ne mutatná ragyogó orczáján, hogy szépsége vásárra bocsátásában diadalát találja. Pedig hiszen ő az! Nincs másnak ilyen arcza! Csak legalább arczát takarnátok el! Dobjatok rá valami fátyolt.
S az álmodónak csak kivánni kell, mindjárt beteljesül.
A rabnők előhoznak egy kis szelenczét, abban van egy arany fátyol. Az egész nem nyom talán többet egy aranynál.
Egy nehezék arany olyan finommá ellapítva, hogy egy egész emberalakot képes tetőtől talpig eltakarni, mint egy palást.
De ez a finom, vékony aranylepel úgy odatapad minden tagjához, mintha semmi sem volna rajta, még az arczvonásai is mind oly hiven kitünnek alóla: az maradt a ki volt; csak egy élő aranybálvány lett belőle, a ki mozdul és jár.
S hogy még feszesebben álljon rajta az aranypihe: a derekára övet körítenek.
De nem is őv az, hanem egy olvasó, csat helyett a közepén a feszület van rajta.
Ez meg épen hivogatás volt. Az aranyozott túlvilági alak ismerős mosolylyal jön hozzá közelebb s meg nem állhatja, hogy mikor őt meglátja ebben a zárkában, fel ne kaczagjon rajta. A kaczagástól szétreped az arczán az aranyfüstlemez s most már egész mivoltában látja őt maga előtt.
Az ő Ilkája az, nem más.
Ha most megölhetné! Csak ez az egy vágya.
A fantóm leveszi derekáról az olvasót. Tán imádkozni fog, keresztyén módra?
Dehogy azt cselekszi! Sőt inkább letépi az olvasóról az egyes szemeit a rózsafüzérnek s aztán szemenkint belehajigálja a parázszsal telt füstölőbe s a fejével bólint hozzá: «Ez a miatyánk! Ez a hiszekegy! Ez az Ave Mária!» s aztán tovább megint szemenkint: hiszekegy! úr imája! üdvözlégy!
A tűzbehajított golyócskák izzóvá lesznek ott, s mint megannyi haragvó angyal szeme, úgy sugárzanak a szentségtörő arczába, a ki egyre nevet és bólintgat.
Az álomlátó szeretné ledobni magáról azt az átlátszó koporsó-fedelet, s aztán beletemetni abba a tűzbe azt a bűbájos vétkezőt, a ki minden mozdulatával, de minden szempillantásával őt öli meg ugyanannyiszor. Hanem hát a koporsó födele olyan nehéz, hogy azt egy Toldi Miklós sem tudná ledobni, az ő kezei pedig olyan gyöngék, hogy csak egy kosár födelét sem birnák fölemelni.
Az a sok rabnő, milyen dévajul kaczag ott köröskörül!
Az utolsó szem is lepergett már az olvasóról: csak a feszület maga maradt még meg a zsinóron. A csábalak most azt is odaveti a tűz közé.
A zsarátnakon izzó felfeszített alak a halálkinoktól látszott vonaglani; Damokos Tamás a megváltónak minden végmondását hallani véli, mik a keresztfán haldokló ajkairól aláhangzottak; düh és keserüség szállja meg idegeit; izmait, inait emberfölötti erőkitörésre feszíti; sikerül ledobni magáról a nehéz koporsó födelet, s azzal odaugrik a rézmedenczéhez, a parázstól izzóhoz, az olvasó gyöngyöktől ragyogóhoz s felragadva azt két sámsoni öklébe, a fogantyúnál fogva, odazúdítja: – – igen is az egész nagy kosár tulipánhagymát Kálme asszonyság és lubiczkoló rabnőinek a nyaka közé…
A fürdő hölgyek e tulipántos felköszöntésre, de még inkább az égből cseppent férfinak a látására iszonyú sikoltozásnak eredtek, s nosza rejtegették az arczaikat a tenyereikbe. Csak Kalme nem takargatta a képét szeméremrejtő kézzel, hadd égjen azon a haragnak lángja teljes lobogásában!
– Fogjátok meg a vakmerőt és korbácsoljátok halálra! kiálta istennői durczával, félig befont hajtekercsét ökölre szoritva, mintha az is korbács volna. Mire a rabnők csoportja nagy sivalkodással rohant rá Tamásra minden oldalról.
Az pedig csak állt ott, mint Lót felesége, sóbálvány korában, elámulva s azt sem tudva, égen jár-e, vagy a földön? Vajjon ez is álomlátás-e még?
A dévaj mænadsereg körülfogta, üstökébe kapaszkodtak, karjait hátra csavarták, s ő csak állta mindezt csendesen, mint a megbénult, a ki se kezének, se lábának nem tudja hasznát venni. Azt is eltűrte, hogy az egyik hölgy hajából kitépett selyemszalaggal a hátrafacsart ökleit egymáshoz kötözze. Hanem a mint az a feketebőrü leánycseléd egy irgalmatlan nagy bőrkorbácscsal reá rohant, egyszerre visszatért a szivébe a lélek; nagyott sikoltott, szétszakítá az öklére tekert selyemszalagot, s azzal hirtelen nyalábra kapta a fekete rabszolgálót, mint egy gyermeket s a fejét a hóna alá fogva, annak a lábszáraival, mint két cséphadaróval, úgy szétverte az egész rátámadó asszonynépet, hogy mind elfutott az a bokorba; végre pedig a verekedő eszközül használt szerecsennőt visszadobta a vízmedenczébe, s akkor aztán oda állt annak a szélére s kevélyen kifeszitve széles mellét s megrázva büszkén felemelt fejét, így szólt a kadinához:
– Én nem vagyok gyáva rabszolga czenk; hanem igazi magyar nemes! Hivass ellenem férfiakat, hozzanak kardokat, vágjanak darabokra; de az én testemet korbácsütés nem éri, amíg élek!
A kadina elbámult a merész szavakon; ez a délczeg alak megigézte. Visszaemlékezteté azokra az őshonában lakó vitéz murtizigátorokra; akik közül soha még ellenség foglyul egyet sem ejthetett, mert mindegyiknek ott van az öve mellett a görbe kés, a minek a sarlóéle arra való, hogy ha nincs menekülése a hősnek, maga vágja el a nyakát. Ezek voltak az ő rokonai.
– Hagyjátok őt! parancsolá a hölgyeknek. Ne hívjátok az őröket. Magunk tartunk törvényt fölötte. Azt mondja, vitéz volt: megérdemli, hogy kard által haljon meg. Te, vakmerő férfi, most lépj be oda, abba a köskbe és várd el további sorsodat.
Tamás megfordult s bement a czifra nyári lakba, anélkül, hogy csak egyszer is visszafordította volna még a fejét.
Kevés idő vártatva utána jöttek az asszonyok; felöltözve és arczaik lefátyolozva.
Kalme maga felült a kösk közepén levő diványra; a többi hölgyek félkörben letelepedtek körülötte a puha szőnyegekre.
– Jőjj ide és beszéld el életed történetét; parancsolá Kalme Damokos Tamásnak.
A délczeg ifjú a rabszolga köntösben is daliás alak volt, s a nyomort is megaranyozza a büszke férfitekintet. A nők szeme mind rajta függött; de a ki leginkább el nem ereszté egy pillanatig is tekintete elől, az Kalme volt.
Mikor hazájáról s annak szabad népeiről beszélt Damokos Tamás, az asszonyokról, a kik a férfiakkal egy becsületben vannak, arról a titkos érzésről, a mi a magyar föld lakóját hazájához vonzza: hát akkor egy-egy elfojthatatlan sóhajtás támadt szavaira, és mikor leírta fogságra jutását, sok szenvedéseit, bizony könybe lábadt az asszonyok szeme: de valamennyié.
Még a büszke kadina is tenyerébe hajtá fejét, olyan nehéz lett az azoktól a regéktől, miket a rab vitéztől hallott.
– Megértők sorsodat; kimehetsz előlünk. Várd el az itéletedet.
Tamás elhagyta a kösköt, s aztán hozzálátott, hogy legelébb is azt a kárt helyrehozza, a mit bolond fővel a kertésznek tett. Kihalászta a tulipánhagymákat a vízből s gereblyével szépen elegyengette a dulakodás nyomait a virágágyak között: mire Kalme és asszonyai előjöttek a köskből, már helyre volt hozva minden kártétel.
– Hallgasd meg itéletedet: mondá Kalme kegyesen. Életedet meghagyjuk, sőt kemény sorsodat enyhíteni akarjuk. Tudd meg, miképen?
Kalme e szavaknál olyan közel lépett Tamáshoz, hogy a vékony aranyos fátyolon keresztül a forró lélekzete érte az arczát. Suttogva beszélt hozzája. Azonban Tamás minden szavára kemény, jól hallható hangon válaszolt, miszerint mindenki tudhassa, hogy ő igazjáratbeli ember.
– Te azt mondád, szólt Kalme, hogy minden iskolát kijárt, tanult, tudós ember vagy? Tehát írni is tudsz?
– Igenis, hogy tudok.
– Úgy van az az én hazámban is. A férfiakat mind megtanítják betüket írni: de a lányokat csak a betüket elolvasni. Azért én eltudom olvasni a mčhdruli írást: de leírni nem tudom.
– Akkor mégis többet tudsz, mint én, mert én tudok ugyan írni és olvasni magyarul, meg diákul, egy kicsit görögül is; a góth betükhöz is konyítok valamelyest; de a mčhdruli írásnak soha hírét sem hallottam, azt se írni, se olvasni nem tudom: mert azt az én hazámban nem ismerik.
– Ha olvasni nem tudod, az nem baj. De hogyha kezed járatos a toll, vagy a nád, vagy a karczoló tű, vagy az ecset forgatásában, úgy bizonyára egyik betüt a másikról le tudja másolni, ha eléd teszik.
– Az már meglehet. Azt mondom rá az egyszeri székelylyel: «még nem próbáltam, hogy tudok-e hegedülni? de meglehet, hogy tudok».
– Hát példaképen tekints ide. Kalme lecsatolta karcsu derekáról a karmazsinpiros marokin bőrövet, melyre domboru rajzokban mindenféle kacskaringók voltak aranyfestéssel formálva.
– Látod: ez a mčhdruli írás. Ez egy mondat az alkoránból.
Annak a mčhdruli írásnak (a mi a cserkeszeknél a nemzeti kalligrafia) betüi semmihez sem hasonlítanak olyan nagyon, mint azokhoz a zsinorkacskaringókhoz, a mik a magyar dolmányra elül-hátul felvarrva láthatók. Meglehet, hogy ha egy ilyen zsinóros magyar a cserkeszek közé tévedne, ezek annak a dolmányáról csodadolgokat tudnának leolvasni. Azért ezek az írásjegyek pompásan diszítik a préselt marokint, sokkal inkább, mint az arab, vagy akár a török talik írás betüi, vagy a tatárok szarkalábjai és az örmények szerteszétágazó ákombákjai.
– Le tudnád-e ezt erről az övről írni?
Damokos Tamás vállat vont. E bizony nem szentírás.
– Ha rávetném a fejemet, miért nem?
– No hát tartsd ezt az ővet most magadnál, s rejtsd el egy múza-pálma fiatal hajtásának a közepébe. Mikor aztán holdvilág lesz, vagy pedig pitymallatkor, a midőn még mindenki alszik, vedd elő, s ezzel a hegyes késsel karczold fel ezeket a betüket, jobbról balra kezdve, ennek a kösknek a falára. A fal veres, a karcz fehér lesz, elolvasható. Holnap reggel lejön a murza ide, az abdesztán mosakodást végezni. Meglátja ezt a felkarczolt irást itt a falon. Közel légy akkor. A murza fel fog kiáltani: «Ki karczolta ezt az írást ide erre a falra?» Te akkor lépj elő bátran és mondd meg neki: «én karczoltam azt oda!» A többit azután várd be csendesen. Meglátod, hogy mi történik? Ha van bátorságod hozzá, megteszed; ha nincs, abba hagyod. Ha mersz a sorsoddal megküzdeni, kiállhatsz; ha nem mersz, elbujhatsz. Én nem árulom el senkinek, ami itt történt. Hogy biztosságban légy, neked adom ezt a kis görbe késemet. Ilyent hordanak az én bátyáim maguknál, hogy a rabszolgaságtól magukat megóvják. Most pedig rejtsd el magad oda, ahonnan előjöttél.