XI.
A bál.
– Berkes nem jöhetett, – jelentette ki ő nagysága, – de Piripacsi Bandi igen. Ez fölmondott inkább egy sugáruti bankárnak, csakhogy idejöhessen.
Valójában pedig ugy állott a dolog, hogy Berkes igen drágás ember, Piripacsi pedig mélyen leszállitott áron muzsikál. Ezért választotta az utóbbit a nagyságos asszony. Különben az estély céljaira nem is két, hanem három szalont nyittattak föl. Egyik táncterem lett, ennélfogva üres volt. A másik ebédlőnek rendeztetett be. Itt egy rögtönzött állványon büszkén meredeztek az égnek magas kristályüvegekkel kombinált ezüst gyümölcs- és csemegetartók és laposan, de méltóságos sulylyal terpeszkedtek antikstilü ezüst tálak, mindenféle hideg ételeket, rákot, pástétomot hordván hátukon. A keret zöld volt. Fikuszok és pálmák gurnyasztottak minden sarokban és mindenek tetején.
Mindjárt meglátszott, hogy a parádézásban járatos volt a háziasszony. Még a vendégei is parádésak voltak: özvegy Csapek grófné, elvált Máday grófné s a férjével valósággal együtt élő Csicsinszky grófné, ez férjestül, a többi leányostul jelent meg a bálon. De ott voltak még Kenézék, Baltayék, Hangossyék is és – a többi grófok…
Dobayné ideges, mint egy ángolna, de arcán a fagyos nyugalom erőltetett kifejezése ül: az ugynevezett arisztokratikus nyugalom.
Dobay Inci – fehér, elől V alakban, keskenyen kivágott, fehér muszlin ruhájában, – halovány, de nyugodt arccal üdvözli a vendégeket. Sürü, fényes haja koszoruba fonva, három vastag fonadékban vevé körül fenséges homlokát. Szemei lázban égtek, mert fájtak a sebei. De azért büszkén, emelt fővel – mint egy királyleány – állotta helyét. Legyőzte testi fájdalmait, még mosolyogni is tudott. Csakhogy olyan volt a mosolygása, olyan szomoru, mint a téli napsugár, a mely csak fénylik, de nem melegit.
A fiatalemberek összesugtak fölötte.
– Nézzétek az Incit, milyen szomoru!
Kertész tudni vélte, hogy miért szomoru Inci (az izgalomtól) és aprókat röhögött örömében.
Csak az a sovány, szerelmes, sápadt fiu: Kalvyl nem szólt semmit, és haragosan vált ki a csoportból, a mely profán módon forgatta Inci nevét. Előtte szent volt Inci és az ő szomoruságán mély bánat szállott lelkére.
A hangulat különben szilárd, noha még a zene se szól. De igazán elemében csak két férfi volt a társaságban: az öreg Dobay és Sipiczky. Amaz leánya szerencséjének és boldogságának örült. S ettől ugy nekiszelesedett, hogy szinte ugy nézett ki, mint egy öreg clown. Antidiluviális bókokat mondott a menyecskéknek és more lasnaciensi per „hékás“ és „pajtikám“ szólitgatta a férfiakat. (Szegény Dobay, hogy te vaknak születtél!)
Sipiczky a harcba készülő bátor férfi önbizalmával szivében s egy kész tervvel agyában sürgött-forgott, intézkedett, rendezgetett. Mindenütt ott volt és figyelt. Azt már megtudta, hogy a deklaráció a vacsora előtt fog megesni.
(Éjfél után eladva a lelked, szegény Inci, – gondolta a jó lengyel fiu és szomoruan, de bizalmas melegséggel szemlélte a bánatos fehér leányt.)
Ez, noha nem volt feléje fordulva, észrevette a rája tapadó tekintetet és hozzá ment, szilárd, határozott léptekkel. Járása veszitett ritmikus bájából, hogy oly energikusan lépett.
– Édes Alfréd – Sipiczky gróf, kérem…
– Oh, nevezzen csak ugy, kis testvérkém. Nagy kegy az nekem, oly jól esik, mint a bünbocsánat.
– Szivesen, Alfréd, mert nagyon szeretem magát, – táncolja velem az első négyest. Sürgős közleni valóm volna. Ne itéljen el és ne nehezteljen, hogy rontom a mulatságát.
– A sirig hű barátja, Inci. Rendelkezzék velem: méltasson a bizalmára.
A leány hálásan szoritotta meg az ifju kezét, azzal visszaült helyére…
Megzendült a zene.
A keringő ritmikus zenéjén kavarogtak a párok. A muszlin halk zizegését s a selyem suhogását elnyelte a hegedü hurja. Csak egy pár századvégi dandy izetlen toppanása hangzotta azt tul s a leányok ezüstkacaja.
Dobayné is táncolt az eleven gróffal, Csicsinszkyvel, ki jó táncos és dévaj mulattató.
– Ez utolsó! – veti oda kacéran Dobayné.
– S aztán? Száraz ajka eperajkat szedegetni készül? – elménckedik Csicsinszky.
– Nem táncolok ezentul.
– Pedig kár. Jól táncol és felségesen idomul egész lénye a táncosához.
– Ah! Miket beszél! – felelte gőggel a szép érett asszony, – én nem idomulok, én idomitok.
– Hát a férjét, azt jól kiidomitotta, az bizonyos, de már velem nehezebb volna a sora.
– Tegyen le, – kérte báli magyarsággal Dobayné, szinte haragosan, – maga nagyon szorit, azt pedig nem türöm.
A gróf „letette“ őt s azon elmélkedett, hogy mitől olyan meleg ennek az asszonynak a teste. Hisz ő benne is csak vér van! Csalódott: nem vér, láva, foszfor folyt ereiben.
A fehér kis Incit a pirosképü Kertész vonszolta magával. Ugy táncolt a kis bácskai, mintha gyári munkát végezne, a miért jól megfizetik az embert. Inci ugy lebbent mellette, mint fehér hab hullámok fodrain. Egy megtestesült diszharmónia volt az a tánc. Mint mikor a kecskeduda hangja belerí a szférák zenéjébe.
Az első négyes rendezésére Sipiczky ifjabb Mádayt kérte föl, hogy zavartalanul beszélhessen Incivel, a párjával és hogy a figyelmet magukról másfelé összpontositsa.
Fölállottak. Kertész volt a vizavijuk Csicsinszkynéval. Mert Kertész most már csak asszonyokkal táncol (Incit kivéve), semmi köze többé a leányokhoz. Az ő leányát már megtalálta ő.
Sipiczky eleinte kissé zavarban volt. Ő szeretett volna először szólani, de nem találta meg egyhamar a formát.
Annál bátrabb volt a leányka, elszánt, mint az Adria vértanuságra kiszemelt menyasszonya. Ő szólalt meg először:
– Alfréd, én menyasszony vagyok: a Kertész menyasszonya.
– Tudom…
– Nem azért mondom ezt magának, mintha segitséget kérnék, mert ezen változtatni már ugy se lehet.
– Ne beszéljen igy, kérem. Lehet, – lehet! Becsületemre, hogy lehet.
Tagadólag rázta fejét a leányka s igy folytatta:
– Azért mondom, hogy megkérjem magát, látogasson meg engem Lasnakon. De hamar, nagyon hamar!
Mielőtt tovább beszélne, közbeszól a férfi:
– És miért menjek én Lasnakra és miért egymagamban? Másodmagammal fogok oda menni.
– Ő nem jön el, – kételkedik Inci lángbaborult arccal, – ő nem jön el szüleim meghivása nélkül.
– Hivassa meg, kérje meg a mamáját.
– Nem hivja meg, mert – mindent tud…
A kis Inci elárult mindent egy férfinak, a ki neki semmije, azaz mindene, mert barátja volt. És egy barát sokszor több, mint egy szerelmes imádó, mert amannak érzelméből még az önzés is hiányzik.
– Akkor eljön hivatlanul, – biztositja Sipiczky.
– Nem jön el. Annyira nem szeret.
– Halálosan szereti, esküszöm!
– Honnan tudja? – kérdi a leány átszellemült arccal.
– Azt nem mondhatom meg. De megesküszöm még egyszer reá: „Esküszöm, hogy imádja.“ Különben figyelje meg arcát, ha majd deklarálják az eljegyzésüket. Azon rajta lesz, hogy mennyire szereti magát.
– És aztán?
– Aztán majd dolgozom én. Ha nem lehet másképp, gyürüt váltanak. Én tovább dolgozom, mindaddig, a mig vissza nem küldi jegygyürüjét – a mamája.
– A mamám?! Soha! Akkor nem ismeri őt.
– Hagyja csak, kérem; az az én gondom. Most még nem szólhatok semmit, de esküszöm, hogy megmentem. Én ismerem a mamáját és nem maga, Inci, – mondotta kis vártatva Sipiczky, de megbánta, hogy mondta; forditott a beszéden:
– Ám segitsen maga is. Beszéljen Jánossal – azonnal a négyes után. És hivja meg őt Lasnakra. Értette, Incike?
– Értettem.
– Meg, – válaszolt a leány elszántan és elhalványodott kipirult arcocskája, – bár azt kockáztatom vele (a mi a mindenem pedig), hogy elveszitem becsülését, ha utána járok.
Sipiczky elmosolyodott.
– Oh nem. Maga azt nem tudja, hogy az az ártatlan nyiltság, a mi egész lényét jellemzi, legmegkapóbb, legközvetetlenebb megnyilatkozása a tiszta nőiségnek. Mi férfiak tudunk disztingválni, Inci.
– Igazán? Nem fog félreérteni?
– Ugyan, egy olyan okos, olyan mély kedélyü ember!
– Oh, igen, ő okos és mély a kedélye, Alfréd, édes Alfréd. Köszönöm, – boldoggá tesz arra a kis időre.
– Semmi kis idő! Vagy hatvan esztendőre akarom magukat boldoggá tenni, Inci… És most arra válaszoljon, kérem, hogy miért bánt kegyeddel az édesmamája ilyen könyörtelenül és miért nem folyamodott az édesatyjához?
– Anyámnak Isten parancsából engedelmeskednem kell, – válaszolt a leány keserüen.
A négyes véget ért. Szétváltak és bókoltak a párok. Sipiczky nem várja be Inci egész feleletét, fut, rohan intézkedni, még csak azt sugja a leánynak:
– Jó. Tessék csak engedelmeskedni. Majd ahhoz tartom magamat.