XIII.
Az eljegyzés.
– Mit művelsz, szerencsétlen?! Magadat nevetségessé teszed, a leányt meg kompromittálod! No, szerencse, hogy a nyomotokban voltam, mondhatom. Eszmélj, beszélj! Mi történt? Meghítt?
– Meg.
– Eljösz?
– El.
– Egyéb nem történt?
– De igen.
– Mi? Tudnom kell. Vallomás?
– Az, – felelt engedelmesen, mint egy automata, Kalvyl.
– Na! Hál’ a papnak!
– De én nem értek semmit! – A szemével könyörgött már fölvilágositásért a szegény Kalvyl.
– Az most nem is szükséges, – hurrogta le Sipiczky s önkéntelenül elmosolyodott barátja szerencsétlen arckifejezésén.
– Hol az Inci? Hol van az a leány? – ezzel rontott be Dobayné nagyhirtelen, majd meglátva a két barátot, odaveti nekik:
– Képzeljék csak! A férjem nem állta meg. Elrontotta a meglepetést, mit a maguk számára későbbre tartogattam. Menjenek csak a táncterembe, ott megtudnak mindent… És a mamát elnyelte az öltöző…
– Jer, fiam János. Te majd ugy állsz, hogy meglásson Inci, ha bejő… Érted?
– Értem, – de miért?
– Azaz nincs is szükség erre, ha megvolt a vallomás. – De mégis jobb, – majd fölállitalak – jer! – intézkedett Sipiczky, anélkül, hogy felelt volna Kalvylnak.
És Kalvyl ment, mert vitték. Nem is kérdezett már, csak engedelmeskedett. Először is nem a táncterembe vezette őt Sipiczky, hanem a buffetbe.
– Igyál egy porció snapszot, – kinálta barátját.
– Nem szoktam soha.
– Muszáj, no!
Kalvyl ivott. Hiszen ugyis részeg volt a kételyektől.
A mikor a mama keresztülment leányával a buffet-szobán: karonfogta a lengyel a festőt és szinte vonszolta, ugy sietett vele a táncterembe. Ott egy helyet jelölt ki neki.
– Ide állj és az Incire nézz.
János megállt, mint egy álomkóros, ugy kereste szemével Incit. Megtalálta. Kertész mellett állott. És az a Kertész oly otrombán vigyorgott, hogy szerette volna főlpofozni… Inci meg olyan sápadt volt, mint a fal, ugy nézett Kalvylra. Szemök találkozott.
Kalvyl eleinte észre se vette, hogy a vendégek mind egyfelé tolulnak és kezet fognak Kertészszel és Incivel. Hát Inci mindig reá nézett, ő meg Incire, hogy vette volna észre, a mikor egymásnál nem néztek egyebet.
Sipiczky végre figyelmeztette a könyökével:
– Gratulálj hát te is a jegyeseknek, János.
– Kiknek?!
– Inci és Kertész jegyesek.
– Mi – mi–csoda?!
– Nézd – hát nem látod?
– E–e – én nem látok semmit – te kegyetlen! – Te kinzó! – Mit csináltál velem? – dadogta a szerencsétlen ember. – Miért hoztál ide?
– Kellett.
– Elesem. Fejembe szökött a vérem, – nem látok, – vezess ki.
Sipiczky maga is megdöbbent ettől a hatástól. (No, most már csak nem kételkedik Inci!)
Nem. Inci látta a jelenetet. Mint vezeti és támogatja Sipiczky az ő szerelmét; látta, hogy esett le az ifju álla, mint a hulláé. És tudta, hogy mindez miért, csak azt nem tudta, hogy fájdalma nagyobb-e efölött, avagy a gyönyörüsége. De azt igen, hogy nagyon szeretik. S ez minden fájdalma dacára végtelen boldoggá és nyugodtá tette őt…
Még idejében jutott ki Sipiczky barátjával a folyosóra, de ott már eszméletét vesztette a festő. Sipiczky megrázta erősen, szinte durván.
– Embereld meg magad, légy férfi!
A hideg levegő s ez a rázás visszaadták Kalvylnak eszméletét. Gyülölettel löki el magától a lengyelt.
– Nevetségessé tettél, – megkinoztál, – eredj!
– Csak légy higgadt, János, és ne itélj idő előtt. Erre a jelenetre neked is, neki is szükségetek volt. Nem hitte, hogy nagyon szereted, most már tudja. És kellett, hogy tudja, mert…
– Hiszen tudta már, hiszen tudhatta régen, – zokogta Kalvyl.
– Nem tudta, csak sejtette; de hogy mennyire és hogyan szereted, azt nem is sejtette. Még én se, – tevé hozzá meghatva Sipiczky.
– Megmondtam neki…
– A szerelem kétkedő, János, a mig kétségtelen bizonyitékai nincsenek, – oktatja a jóbarát. – Szükség volt egy ilyen bizonyitékra, hogy egykor boldogok lehessetek egymással: a föltétlen, kölcsönös bizalomra, a mi összetartson benneteket. Nos, megvan a bizonyiték.
– De azt mondta, hogy soha nem lehet az enyém. És hogy a másé se lesz – igaz? De hogy meghal… – hebegte össze-vissza, zavartan Kalvyl.
– Dehogy hal meg, – protestál a helyzethez nem illő humorral Sipiczky, – azért vagyok én, hogy ezt a szerencsétlenséget megakadályozzam és meg is akadályozom, ha bizol bennem és utasitásaim szerint cselekszel.
– Hiszen már késő.
– Micsoda késő? Még a jegyváltás után se késő. Nem küldtek még vissza jegygyürüt soha?
– Értelek, Alfréd. Azaz nem értelek, de azért csak légy mellettem, el ne hagyj.
– No, még az volna szép… Hiszen betörnéd a fejedet… Dehogy hagylak, fiacskám. De most jerünk vissza. Még feltünik távollétünk.
– Te csak menj magad, Alfréd, én még itt maradok. Nagyon jót tesz a friss levegő, mindjárt követlek.
És Kalvylnak csakugyan jót tett a hideg levegő. Fölfrissitette izzó agyát s a mint sétált a folyosón, rendeződtek gondolatai. Lassankint világosság támadt lelkében: érteni kezdte a leány miszteriózus magaviseletét.
– (Hát azért vallotta meg szerelmét, hogy meg ne riaszszon, szerencsétlenné ne tegyen az eljegyzés hire!… Azért csókolt meg s azért esküdött hüséget: tudjam, hogy ő csak az enyém, és soha nem lesz azé a másiké – eljegyzés, házasság dacára sem! Azért mondta, hogy meghal: a halálba menekül esküvője elől… S azért hitt meg, hogy még boldog lehessen egy ideig… Oh, női sziv! Fönségesek a te érzelmeid!)
Tovább füzte gondolatait:
… (De hát micsoda pokoli kényszer az, a mi ezt az ártatlan teremtést e lépésre birta? Miféle leküzdhetetlen erő lökte őt szerencsétlenségbe? Miért nem állott ellent szülői akaratának? És miféle szülők azok, a kik mártirságba taszitják leányukat? Azután miért nem szólt a leány az eljegyzésről neki – négyszemközt?)
Sok kérdésre nem talált magyarázatot.
Sipiczky visszajött, hogy barátja után nézzen.
– Meghülsz, fiu – jer!
Kalvyl visszatartotta. Hirtelen egy gondolata támadt:
– Alfréd, én azt az embert, azt a hóhért még a jegyváltás előtt kényszeriteni fogom a visszavonulásra.
– Helyes! Ez már beszéd – ezt szeretem. De hogyan?
– Ha kell, hát megölöm.
Sipiczky fölkacagott. (A szelid Kalvyl, ki soha a légynek sem ártott, ölni akar! No, de legalább benne az energia s az ellentállási ösztön!)
– Hogy akarsz hozzáfogni?
– Hát párbaj.
– Ja persze, hogy esetleg téged lőjjön hasba! Mi lesz akkor az Incivel? És ha te lövöd meg, mi lesz veled – a te gyönge sziveddel, meg a boldogságtokkal? Az az árnyék: a vér mindig ott lesz közöttetek. Nem, nem párbajozunk, Jánoskám. Majd csak ravaszkodunk és taktikázunk, de miután te nem értesz ezekhez, majd egymagam lépek a cselekvés terére.
– Mi a terved?
– Először is: kedden indulunk Lasnakra. A többit később. Most még magam se vagyok mindennel tisztában. Ne kérdezz. Értesz, János?
– Értelek. Kedden Lasnakra…
– Hivatlanul és vakmerően! – tréfált a lengyel.
– Megyek utána a pokolba is!
– Helyes a beszéd! De most már gyere be, mert náthásan nem viszlek Lasnakra, – szólt és bevonszolta barátját a lengyel.
Inci éppen az ajtó mellett állott, mintha várta volna őket. Aggódva nézett szerelmesére s örömét alig birta visszatartani, a mint meglátta önérzetes, mosolygó arcát. Leolvasta róla, hogy mindent megértett. Hiszen Sipiczky is ott volt, hogy segitsen neki a talányt megfejteni. Mély hálaérzettel nézett Sipiczkyre. Aztán Jánosra mosolygott.
– Megértett mindent, János? – sugta neki.
– Meg, édes kedves, nagyon boldog vagyok, – felelt halkan Kalvyl a leánynak, – és ha másképp nem lehet, Incim, szerelmem, ha Sipiczky nem tud bennünket egymás számára megmenteni – akkor együtt halunk meg! Jó lesz, édes szerelmem?
– Oh, beh jó lesz – édes! – s a leányka behunyta szemét, ugy kacagott a gyönyörtől.
*
Oh ifjuság, oh szerelem! – Oh szent szerelmi őrület!