MÁSODIK KÖNYV.
I.
Még nem vagyok ötven éves, mondta magában a papné s az arca tüzelt. Még nem vagyok ötven éves és még nem késő…
A fiatal ember halkan beszélt s egy-egy őszi levél szállott le közöttük a lugas asztalára. A fiatal ember vékony volt s szinte megszürt és megszitált, mint a holdsugár, a lába mellett egy fehér kuvasz feküdt, aki az utóbbi hetekben a nyomához kötötte az életét s most nyugodtan hevert a gazdája mellett, aki csak azért türte itt, mert az asszony udvariasságból nem engedte kikergetni a lugasból. A fiatal ember beszélt, beszélt, a hangja is bágyadt volt, érctelen és kimondhatatlanul kedves. Kedves és közeli s az asszony sötét szemeit ráfüggesztve, némán szemlélte és magában monotul mondogatta: még nem késő, még nem, még nem késő.
– Az atyám engem mindig kisembernek hivott – mondta a fiatal pap, mosolygott, – és én még csakugyan egészen kis ember voltam, mikor ő meghalt.
Az asszony édesdeden elmosolyodott, a vékony szája ugy nyilt el, mint egy édes illatu hervadt virág, amely mindjárt lehull s utána mondta:
– Kisember… kis… ember…
A fiatal férfi lesütötte a szemét, szemérmesen és rátapintottan, aztán tovább beszélt.
– Dadogó ember volt… az atyám… néha én magam is érzem, mintha a fejem fölött sziklák lógnának, most mindjárt rámzuhan… s nem birom kimondani a szót… da… da… dadogok, – s a homlokát egészen lehajtotta a kerti asztal széléig s a fejével megérintette a deszkát, mosolygott s kis fiu volt, fáradt és éhes… mindig éhes… persze…
– Az én atyám nagyon régi ember volt, – folytatta enyhén, – a forradalomkor már katona: Görgei ott felejtette a Tisza hidjánál, őrszem volt s mikor Paskievics utána nyomult, hajnalban tovább szökött, az őrszemet nem is értesitették, csak nem váltották fel… Az atyám tizenhat óráig állott egy helyben, akkor jöttek a muszkák, elvették tőle a hosszu puskát s bevitték a kórházba, mert dadogott… Ott volt két napig, akkor egy orvos, jólelkü német ember azt mondta neki, itt van egy rubel, eredj a patikába, hozz kámfort… S a szemével magyarázta neki, hogy ez azt jelenti, hogy illanjon el… Az atyám azonban elment a patikába s hozott egy rubelért kámfort.
Ismét lehajtotta a fejét, nevetett, a tenyerébe támasztotta az arcát, oly kedves volt és olyan naiv… A papné szeme ködfátyolt kapott, ahogy nézte, nézte…
– Akkor az orvos bizonyitványt állitott ki, hogy ez az ember beteg: beszámithatatlan, el kell bocsátani… Ezt az irást lebélyegezte orosz pecsétekkel s az atyám nem tudván oroszul, mindenkinek megmutogatta s igy orosz segitséggel jutott haza Ungba.
– S az édes anyja? – mondta a papné, oly gyengéden és kedvesen, mindent tudni akart, mindent tudni kellett a fiuról, erről a jó, édes kisemberről…
– Az édes anyám, – mondta kissé elszomorodva a fiatal ember, mert mint minden fiu, megérezte, hogy ebben a percben, mint minden pillanatban, mikor idegen asszonyhoz bizalmas és jó és hü: hütelen és távoli az anyjához… – az édes anyám nagyon fiatal volt az atyámhoz. Ő még ma sem igen idős, negyvenhat éves… Szegény paplány volt, özvegy paplány, ugy… gyámleánya az atyámnak… Azt hiszem, jó embernek tartotta, hát hozzá ment az ungvajdai emberkerülő öreg paphoz… aki akkor valami hatvan éves, vagy kevesebb? agglegény volt s maga főzte magának az ételt. Az atyám, igen furcsa lélek volt, – már megint az atyai emlékeket mondta – külsejére nagyon goromba, nem adott magára semmit s mindenkinek megmondta az igazat, egész nap a könyvtárában ült: ugy féltünk attól, hogy kijöjjön, mindig suttogtunk az anyámmal, hogy az atyám meg ne hallja… Nem féltünk tőle: csak féltünk attól, hogy közénk lép…
Magába merülten nevetgélt, szemérmesen és hangtalanul s most is egy olyan halk és suttogó kisember volt, mint akkor lehetett, a papné meg volt illetődve: szivébe nyilalt az anya fiatalsága: fiatalabb nála?… Annál dacosabban, annál mohóbban kivánta a halk és suttogó fiut, ezt a jó és finom kisembert a maga büvkörében… A fiatalember ráemelte szemét s fojtott édes mosollyal, őszintén szólt:
– És csak most tudtam meg, theologus koromban, az atyám halála után sok idővel, hogy szegény, kis öreg, kis komor öreg ember, aki sohasem szólt senkihez, aggul, mint egy magános mackó dörmögött s jobbra-balra brummogott: szegény atyám, egy nagy egyéniségnek, a saját atyjának a kis famulusa volt egy egész életen át… A nagyapám szintén ungvajdai pap volt: ugyanott. Nagy pap, odaszorult. A testvérei kolozsvári, pataki, pápai tanárok, ügyvédek, Nagyenyeden is volt egy, az pap és tanár volt, hires szónok mind s a nagyatyám volt a legkülömb köztük, csak ő leszorult Ungvajdára. Egy egész láda irás maradt, csupa remekbe metszett betük, egyenletes szép kalligráfikus irás, predikációk, homiliák, Kossuth Lajos pozsonyi lapjának másolatai, meg Csokonai versei, effélék, minden. És az apám egész életében csak azon dolgozott, hogy az apját rehabilitálja. Kiadta, nyomtatásban, micsoda áldozattal! az apja homiliáit: Jézus példázatai homiliákban… Be is rántotta alaposan: senki se vette, de csak azért is ki akarta adni a többit is, minden irását az apjának: nem vette senki… Nem értem: az atyám hetvenkét évet élt Ungvajdán, a nagyatyám hatvanat: százharminckét esztendeig ott fenn, a magyarság északi határán: hogy is volt az, hogy egy napra sem vesztették el kedvüket, hogy prédikációt irjanak prédikációra…
Az asszony halkan nevetett, mintha valami büvös álomba volna: most már egészen az övé ennek a kisembernek a szive, hogy előtte ily kedves őszintén fakadozik ki belőle az ősei kritikája s minden… A fiatal ember, akin valami mély bánat, fásultság, ittasság érződött, lassan oldódni kezdett: s ezt a saját érzéseinek tulajdonitotta, mert egyre forróbban sugározta feléje magát.
– Én nem éreznék erőt magamban erre, – mondta a fiatal pap s közben már arra gondolt, hogy hisz ugyanazt teszi: most is azért oly fáradt s kimerült, mert befejezte tanulmányát.
– Az atyám nem türte, hogy valaki észre vegye a dadogását, – mondta a fiatal ember, s szüntelen és szakadatlan csak az atyjáról beszélt, mintha fel akart volna szabadulni, ki akarta volna magából beszélni, mintha önmagát akarta volna azzal kicsinyiteni, bántani, gunyolni, – egyszer az iskolában el kellett szavalnia a Hazádnak rendületlenül… Az persze még a forradalom előtt kellett, legyen, az atyám született 1827-ben, tehát ez legkésőbb ugy 40-ben történt Sárospatakon… (ez egy diáknyuzó kollégium volt még az én időmben is, ott nem értették meg a gyereket, csak a magoló sablonokat) szóval szegény azt mondja: Hazádnak rendületlenül, irttta tata tatta… (elfelejtette ki irta, valami szin, valami szin, gondolta s kibökte) Piros… Mmmaris… Még mikor én ismertem, még akkor is mindenki tudta, hogy Pirosmarist mondott Vörösmarty helyett.
Matolcsy megtörölte a szemét, mert a nevetéstől könnyes lett, s hogy szépitse az apját, magát: az öregapjáról kezdett maróan szólani.
– A nagyapám, az igen, az nem tett ilyet. Az is alacsony ember volt, de legalább nagy szakállu, képzelem, – s befelé nevetett, – mekkora komoly pap lehetett. Kis ember volt, hát nagy szakállt viselt, s hozzá magas sarkot, meg kürtőkalapot, mert a tekintélyt meg kell csinálni… Én az anyám fajából való vagyok – mondta s hirtelen elpirult, magyarázva tette még hozzá: (azok ilyen hosszu létrák…) Nahát a nagyapám, az igazán sohasem bujt ki bibliothekájából… (Nekem ugy tetszik, hogy a kettő közül az atyám volt az eredeti, kedves, közvetlen lélek, szegényke erővel utánozni akarta a nagyképü apját, bocsánat, a kis dadri, bocsánat, ő csak azért ült mindig a szobájában, mert félt kijönni, hogy valami megbántást kap s apja irásait őrizte… mert ő nem irt: két három cikket életében: de az aztán olyan volt! az mind visszhangot keltett. Az egyiknek az volt a cime: „Az összes superintendensek figyelmébe!“ A másiknak meg ez: „Hát én mi vagyok!“… Én nem tudom mi volt bennük, sose láttam a cikkeket, de már a cimük olyan… Igazán nagytiszteletü asszony nem tudom mit gondol rólam, hogy az atyámról… Szegényke… Már az is olyan eredeti, hogy sose volt szabad apámnak mondani, hanem: atyám!…) Ja igaz, a nagyapámról jut eszembe, hogy az milyen ember volt: ha a kösségben pártoskodás volt, a legközelebbi választásnál azokat a kolomposokat tétette előljáróvá, akik az ő törekvéseit legjobban igyekeztek meghiusitani s a hir szerint a rend helyreállt…
Elhallgatott.
– Jó politikának látszik, – mondta az asszony.
A fiatal ember csendesen szólott.
– Már én is gondoltam, hogy…
Az asszony várakozóan, sürgetően nézett rá, mert régen sejtette, hogy valami baj van a fiatal ember dolgai körül, bár soha sem szólott róla.
Ez hirtelen elszánta magát s kimondta:
– Hogy Kis Pétert kellene megválasztani kurátornak.
Az asszony hátrább ült, gondolkodott, maga elé idézte a fábjánfalvi arcokat s nem birta megtalálni, melyik lehet az a Kis Péter. Ellenben asszonyi ösztönnel azonnal felfogta, hogy a kurátorral kell bajnak lenni…
– Egy kutya, másik eb, – mondta csöndesen, halkan, nála szokatlan nyersen, mert egyként megvetette a parasztokat s félt tőlük.
– Mennyire igaz, – mondta a fiatal pap és sóhajtott.
Ugy megérezte most, hogy belőle is egy olyan tudóska pap lesz idővel, aki csak a szobájában él s kijönni nem is mer… A nagyapa, az mindent a feleségére hagyott, ő csak forditotta Tied, Reinbeck, Lange, Stopfer egyházi beszédeit… az apja meg pipált… ő pedig ki nem adható munkákat fog irni?… s ő már végkép asszony nélkül élve?… Fanyarul vonta el a száját.
Az asszony, aki egész odaadással figyelte minden arcmozdulatát, suttogva mondta:
– Maga nem őszinte, Matolcsy… – s összetette a kezét, szinte könyörögve.
– De igen, – szólt a fiatal ember megzavarodva, – nagytiszteletü asszony… hogyne…
– Az atyám… – s már nevetett, kicsit nevetgélt a fiatal pap – már a nagyatyám olyan ember volt, hogy anyagi és házi ügyeit teljesen a nejére hagyta: az atyám… ez már az atyámnál odáig fejlődött, hogy egyszer bent ül a bibliotékájában (mint mindig), bemegy hozzá az anyám: „Szólj már annak a kocsisnak, a lovak térdig járnak a szénába! Ez mégis hallatlan szörnyüség, én nem birok vele, hát csak szólj már neki!“ Kijön az atyám az ambitusra s elkiáltja magát: „András!“… A kocsis előáll… „Mi ddolog az: most mondja a nagytiszteletü asszony, hogy a lovak mind térdig járnak a szénába! Ez mégis hallatlan szörnyüség!… Mmmeg ne halljam mmégeccer!“… Evvel bemegy s szegény anyám ott marad, majd elsülyed a szégyentől…
Az asszony várakozó, komoly pillantással nézte az arcát.
A fiatal férfi hirtelen, halkan, egész váratlanul kitört:
– Amennyit én szenvedtem három hónap óta, mióta itt vagyok… Azt csak az anyám… annyit csak az anyám szenvedett, azt csak ő birná megérteni…
Csüggedten, összeesve ült egy pillanatig. Az asszony dermedten figyelt rá. Várt, mint a madárfogó gyermek, aki nem mer mozdulni, fél, hogy mire odaér, felrebbenti…
– De legalább elkészültem a tanulmányommal, – szólt aztán felsóhajtva.
– Igazán!! – kiáltott fel az asszony boldogan, sokkal boldogabb hangon, mint várni lehetett volna… Tudott a nagy tanulmányról s annak tulajdonitotta, hogy a fiatal ember minduntalan zárkózott lett és idegen és megközelithetetlen… Hetek teltek, hogy nem jött át s ha egyszer eljött, mindjárt el is futott s sohasem lehetett tudni, melyik szóval, egészen ártatlan kérdéssel hozzák zavarba, mire konok lett, lerázott magáról mindenkit s egyszerre eltünt. Mintha nagy titok, nagy bün nyomta volna a lelkét, sértődő és ijedt volt örökké s mind jobban kimaradt. Kimondhatatlan kinokat szenvedett e miatt az asszony, aki mióta megismerte, egy pillanatra sem feledte az arcát, a hangját, a szavait s már nem tudott aludni s nem birt másra gondolni, a hosszu napokat kinos várakozásban töltötte, szent és odaadó martirkodásban s egyre őt várta. Az imént mind e szavak, amiket mondott, valami feloldódásra mutattak, mintha valami készen volna, valami befejezve s ugy reszketett már a hosszu és rettenetes időktől, ha valamivel ismét beletaposna a buján nyiladozó bizalom hirtelen virágágyába… Óh mennyit kellene most már szenvedni, még jobban a mai nap után: ennyi szavát, magáról, szüleiről, még nem birta venni. Igaz, most is minduntalan visszazárkózott, a legkényesebb pontoknál lecsukódott, az anyjáról nem szól… Micsoda titkok lehetnek ott: s ő nem bir tapintattal, diplomata ügyeskedéssel semmit kitudni, kiszedni belőle s másból… ő csak egy szegény asszony, egy szegény ártatlan váró nő, aki vár és kér és rendithetetlen kinok közt kézhez várja a maga pillanatát:
– Óh bár hetvenéves volnék, – mondta magában, hogy a fiatal ember még erre a fölkiáltásra, erre a harsány és boldog vallomásos hangjára is néma maradt és maga elé csüggedt: – óh bár száz éves volnék… mennyit kell még szenvednem odáig…
De a fiatal férfi, aki mintha minderről mit sem sejtene, aki mintha a legtávolabbi érzéseiben sem tudná mi az, ami itt nő és bogozódik és virul körötte, hirtelen elszánta magát s kissé fátyolos pillantással mondta:
– Ma reggel befejeztem a bibliáról való tanulmányomat. Ma reggel tettem le a pontot.
Matolcsy a zsebébe nyult s megfogott ott valami elég jelentény papircsomót, de habozott, nem vette ki, csak ijedten:
– Elhoztam… ha…
– Igazán?… elhozta… kérem…
– Ha nem tetszik érte… haragudni…
– Mutassa… Matolcsy…
A fiatal ember kihuzta a vastag papircsomagot, ivpapirok tömege, ugy hármas hajtásba összepréselve.
– Itt hagyja? elolvasni?
De abban a pillanatban felötlött a kezdő iró előtt értekezésének egy egész csomó hibája, még reggel olyan boldog és kielégült volt, oly büszke, oly nagy dolognak, kész, érett, hatalmas alkotásnak tünt fel előtte az értekezése, hogy nem birt otthon maradni, el kellett hoznia, dicsekedni vele, most megrémült érte: nem laikusnak való, nagyon is elvont, csak szakembereknek van irva, nincs is eléggé kifejtve az egész, kivált a legfontosabb részek… lesütötte a szemét s habozás volt az arcán.
Az asszony félreértette s fájdalom szoritotta a szivét: ugy fogta fel az egész dolgot, mint lelki közösséget: nincs bizalma bennem, nem ismer, nem osztozik még velem, de mért is, még én mit sem vallottam neki: ő már beszél, beszélget magáról, övéiről, lelki titkairól, irásáról s én még mit sem vallottam neki…
Hátrább dőlt a kerti padon s egy önkinzó mártir fájdalmas arcával szólott:
– Én Pesten jártam intézetbe, Veres Pálnénak voltam a tanitványa…
Ezt mondta, hogy méltónak mutassa magát s rábizhatja a kéziratot, de azonnal felébredt benne a hiuság, a mult ugy fellobbant, mint a rét, az avar, ha a gyermek véletlen felgyujtja.
– Az szép idő volt, – szólt fojtott mosollyal, – minden reggel kocsin mentem iskolába francia nevelőnőmmel, s délben értem jött a hintó.
Matolcsy valóban elálmélkodva nézett a papnéra, szeme, szája elállott a csodálkozástól, oly őszinte volt arca kifejezése, hogy az asszony hangosan felkacagott. Kacagása édes volt és finom, mint az ezüst csengő, amelyet csak ritkán ráznak meg s annál finomabb a csilingelése.
– Az szép korszak volt, – mondta az asszony, – a Bethlen lányokkal, Podmaniczky Masával voltam együtt mindennap. Be sokat voltam a Károlyi-házban, ott az Egyetem-utcában, nagy kert, mi öten ugy felvertük… falusi vidámság volt az…
A fiatal ember ugy nézett rá, mintha egyszerre nagyon messze, elérhetetlen távolba szökött volna előtte: egészen kicsire és gyávára huzódott a maga rusztikus falusi diákkorával, a pataki iskolakert plebejus süldő diákjaira gondolt s a debreceni kollégium nagyképü theologusaira… Érezte is ő: mindig valahogy ebben a nőben a nemes, a finom valamit…
– Apa nem sajnált tőlünk semmit, igazi nagyuri nevelést adott minden gyermekének, a bátyám a Theresiánumban végzett, a másik bátyám konzuli akadémiát… ő most kereskedelmi ügyvivő Bombayban… multkor küldött, pár éve, fényképet: egész exotikos fejedelmi udvara van. Egy hatalmas elefánt hátán ül, bibor toronyban s szolgáinak serege veszi körül…
Ugy megszinesedett az arca, ugy megfiatalodott s mégis, nem áradt belőle a beszéd, mint aki fél mindent elmondani… mint akinek nem lehet csak dicsekednie… mint aki nagy fájdalmakra hivatkozik minden szóval, mely a hajdani nagy örömökre vonatkozik… S a szeme azonnal könnyes is lett…
Matolcsy kifejezhetetlen részvéttel nézett rá, szeretett volna eléje borulni, lelkét szőnyegül teriteni, egész lényét fátyolul boritani mindarra, ami fájdalmat tud kelteni a nőben, akiről most már tisztán tudatára jött, soha szebb, finomabb, nemesebb lényt képzelni sem tudott…
Sokára, sóhajtva szólt az asszony:
– Apának sok ellensége volt… ő volt az egyetlen az egyházkerületben, aki méltó volt a püspöki székre s… Szilágyi Dezső legjobb barátja… A legfontosabb országos ügyekben minduntalan vele tanácskozott. Hányszor kellett Pestre utaznia… A miniszter is többször volt nálunk: engem igen szeretett, a térdére vett s egész tárgyalás alatt, mig ők komoly ügyekről beszéltek, el nem eresztett magától, ott tartott az ölében és én galambot csináltam az országos aktából…
Hosszu, mély csönd lett, az asszony sirt, az asztalra könyökölt és hosszan sirt. Matolcsy lélekzetvisszafojtva ült előtte s egyre nézte az arcát, finom kis homlokát, kis boltozatos nemes alacsony eszes homlokát, nemes szája izét, vékony arcát: feltünt neki, hogy mindenkor márványhideg s merev volt ez az arc, most mintha ujjá vált volna egy siró gyermek, egy siró kislány ideges, gyöngéd arca lett… És még hübbnek, még bizalmasabbnak, még alacsonyabb s minden kötelességre köteles szolgájának érezte most magát: vigasztalónak a vigasztalhatatlan számára, kis kendőnek szerette volna magát, letörölni az asszony könnyeit…
– Sztánay… mondta a papné halkan, ránézett a fiatal emberre, akinek ettől a váratlan pillantástól megremegett a szive, – apa Sztánay volt…
Matolcsy nem emlékezett a névre… nem ismert rá, hogy valaha hallotta volna…
Ezen az asszony megütődött… de aztán meg is nyugodott…
– Egyházkerületi főember volt apa, mondta halkan, két püspökválasztáson volt jelölve… a Tisza kivánságára visszalépett, mert fiatal volt még: bár biztos volt megválasztatása… akkor még harmincöt éves volt… A másik püspökválasztás… huszonkét évvel későbben… akkorára igen felgyültek ellenségei… támadták… megrágalmazták… irigyelték az előkelősége, a nemes lelke miatt: mert nem volt olyan durva paraszt, mint a többi kálvinista pap… hogy ur volt…
Tenyerébe hajtotta a fejét s hevesen sirni kezdett. S Matolcsynak eszébe villant valami ellenőrizhetetlen pletyka, egy sokat emlegetett papról, aki nagy flanccal élt s öngyilkos lett… Mikor ő Debrecenbe jött, még mindig beszéltek róla… De a név… Sztánay… Nem emlékezett rá… Őt nem is érdekelte soha az emberek dolga, ő senkiről semmi pletykát nem tudott soha: őt a tanulás s nem az élet kötötte le… Sztánay. Sztánay…
A papné megkönnyebbült a sirás után.
– Tizenkét éves voltam, – mondta… – mikor haza kellett jönni apa temetésére… Az arcát nem is láttam… mondják teljesen szétzuzta… a golyó…
A fiatal ember kisértetlátóan meredt rá, ahogy egyszerüen kiejteni hallotta ezt a szót.
– Senki sem volt a temetésen… a jó barátok közül… Ha lakoma lett volna s nem temetés: akkor mind ott lett volna… Ha apa megvárja a választás végét, az eredményt: mondták aztán semmi se lett volna… Igy is… Mikor meghalt: siettek elhallgatni… a csahosok…
Könnyben uszó szemeit ráfüggesztette a fiatal emberre, akinek szintén könnypárás volt a tekintete. Hosszan melegen, odaadóan, remegő ajakkal nézett rá: ez egy olyan pillanat, amelyben életek nőnek össze…
– Ilyen élet… mint az enyém… – s ujonnan elbiggyedt az ajka, hervadt kis sebajkak, – nem tudom, melyik volt nagyobb csapás: ez-e vagy a másik… A férfi, akit szerettem, a férfium… az igazim… férjem… aki megszöktetett, fiatalkát, tapasztalatlant… s hazavitt a kastélyába… kölcsönkért négylóval… másnap hazaküldte a lovakat… de a szöktetéshez négy ló kellett neki… Dorbézolás és esküdözés… Reggel térden csuszott előttem s homlokával verte a padlót, este a szobalányomat ültette mellém az asztalhoz s rákényszeritett, hogy nézzem, hogy becézi, öleli, hogy kinozzon… engem… és magát is.
Hátraejtette a fejét: valami siri csönd volt, a kripta csöndje, amit nem zavart meg kinn az őszi napsugár, a hulló falevelek pergése, a szél zaja, az élet kint fel-felzajgó lármája: kriptai csönd, amelyben csak befelé történő nézésre vannak érzékek:
– Még egy ilyen krizist: még egy harmadikat megérni… – kiáltott fel az asszony, mintha a tengeren hallatna vészkiáltást… és a Matolcsy szemébe nézett, mintha horgonyt akarna vetni ott…
A fiatal ember öntudatlan készséggel, megdöbbent odaadással kinálta fel magát.
Az asszony fájdalmas Mária-mosollyal elszelidült, hálásan, melegen, kicsire gubózva nézett rá s kinyujtotta a kezét.
– Most már rám bizza az irását?
A fiatal papnak a szive csaknem kipattant a melléből: hát ezért volt az egész… vallomás… Oly büszke s boldog volt e pillanatban… Tul akarta licitálni nagylelküségben s nem lelte a szót, mit mondjon:
– Felolvasom… ha meg… tetszik… engedni… – suttogta s a sziklát érezte, ott a feje fölött.
Az asszony finom keskeny kezét átnyujtotta s megfogta, megérintette a fiatal ember kezét, amelyet ez az asztalon nyugtatott.
II.
„Az emberiség történetében nem volt több olyan korszak, melyben minden egy év oly óriási tömegeknek pusztitotta volna el vallásos hitét, mint a mi életünk esztendeiben történik“ – kezdte felolvasását Matolcsy, de itt megállott.
Tünődve nézett az asszonyra, érdeklődik-e? Mégis szerette volna abbahagyni. Már ő annyira kiélte magában az egész irást, hogy neki egészen üres kagylóhéjak voltak ezek a mondatok s valami ujat, másat szeretett volna mondani.
– Igazán olvassam?
– Hogyne!
– Érdekli nagytiszteletü asszonyt?
– Hát hisz ez egy rettenetes kijelentés, – mondta az asszony szinte megdöbbenve, egész arcán valami felindulás volt.
Matolcsy előbb megzavarodott, aztán hirtelen észrevette, hogy csakugyan, amit mond: egy pap szájából, pláne egy pap tollából! Most hirtelen megijedt: eddig ugy gondolta, azért nem kiadható a cikke, mert nem elég tudományos, nem elég teljes, nem elég kész: most ugy látta, hogy ebből fegyelmi lesz, püspök elé idézés, hivatalvesztés…
– Olvassa csak tovább kérem… – sürgette a papné.
Hizelgett neki s mosolyt fojtott el:
– „A kezdetleges embernek a világról minden ismeretet vallása nyujt s minden tettét a vallás parancsa irányitja. A legmagasabb müveltségünek azonban már csak azokról a dolgokról szól, melyekre a tudomány semmit sem mondhat s csupán legbelsőbb magánéletének alakulására van vagy lehet hatással… De mindvégig ugyanaz a szerepe marad az ember életében: az élet harmoniáját akarja megteremteni s a földi küzdelem ezer fajta benyomását egységes hullámzásba hozni az ember életérzésében: az embernek a nagy Mindenséggel való viszonyában. S valamennyi vallásnak közös célja, hogy az ember életkedvét, ha egyébbel nem: sugalmazással erősitse s minél magasabra feszitse.
– „Épen azért nehéz eldönteni, mennyi haszna s mennyi kára van annak az evoluciónak, mely a tudományok népszerüsitésével egyenes arányban fogyasztja a vallásos hitet s naiv bizodalmat. Sok tekintetben fejlődés, mert a szellemnek békóból való felszabadulása, de más szempontból sülyedés, mivel a felszabadult lelket magára hagyja olyan helyzetekben, amelyeket nem ő teremtett magának s mikor a szerinte hamis támaszt kiveszi a rokkant lélek hóna alól, valósággal elgyöngiti azt.
„A vallás nem tölt ki absolut ürt az ember és a lét között, nem ad absolut ismeretet a megérthetetlenről, de a lélekre való hatása az, mintha absolut igazságokat mondana, mert absolut nyugalmat teremt.“
– Tessék? – állott meg olvasás közben, mert ugy rémlett, az asszony szólott.
– Semmi… – s látva, hogy szót vár, hozzá tett. – Nagyon félelmes: e szerint a vallás olyan, mint az ópium?… az is boldognak érzi magát, aki ópiumot sziv.
A fiatal pap összehuzta a szemöldökét:
– Igen… mondta ridegen. – Én már sokszor irigyeltem az ópiumszivót, a részeget, azt aki valami szenvedélyben elvakulva boldognak érzi magát.
A papné csöndesen nevetett:
– Szép pap maga akkor…
A fiatal ember elhallgatott:
– Én nem vagyok pap: ahogy előirták milyen legyen a pap. Én ember vagyok: ahogy jön…
Kéziratát nézte s átugrott egy féloldalt… Félt, hogy az asszonynak mégis elvont s unalmas lesz… Olvasott:
– „A vallás szerepét össze szokták téveszteni a tudományéval. Mindkettő erőforrás az ember számára. A tudomány… a valóságos világról való igazságokat azért gyüjti s dolgozza ki, hogy az ember minél biztosabban és jobban felhasználhassa az egész természetet, az egész valóságot: ellenben a vallás… tulajdonképen csak elvonás, csak hipotézisek gyüjteménye azokról a természetfölötti kérdésekről, melyek naponként felmerülnek s melyekre az ember másként választ adni nem tud: s arra a célra szolgál, hogy az ember lelkét tegye alkalmassá az életre s a világ minél jobb fölhasználására.“
– De hiszen ez nagyszerü, – mondta az asszony: – akkor mindenkit vallásossá kell tenni, hogy tudós lehessen.
A fiatal pap nevetett:
– Igen, – s tovább olvasta:
– „Amaz az objectumokat tárja föl: ez a subjectumot erősiti.“
„Vagyis a vallás: életbölcselet. Felfogás az életről, amely voltaképen nem is hiányozhatik senkiből. Ha nem csatlakozik valaki valamely ilyen közös élet és világnézethez: magamagának kell azt teremtenie, ha még oly gyarlón sikerül is neki. Vagy pedig folyton kinos és csüggesztő kétségek közt hányódik.
„Nyilvánvaló, hogy a legnagyobb haszon az emberiségre, ha van olyan vallás, amely millió és millió embert tud kielégiteni, vagyis millió és millió ember lelki erejét szabaditja fel a Lét problémáin való töprengéstől s teszi egyszerüen alkalmassá az Élet harcában való munkára. Ilyenformán az is bizonyos, hogy rettenetes kár az emberiségre, ha valami sajátságos szellemi pestis egyszerre kiirtja ezt az általános, közös és megnyugtató életbölcseletet és pedig ugy, hogy semmit sem ád helyette.
„Mert az egyes ember magától képtelen alkotni egy ilyen világnézetet. Soha sem is volt arra képes egyetlen ember, a legnagyobb vallásalapitók sem. Minden vallás olyan eszméknek gyüjteménye, amelyek az emberiség lelkének ébredésétől kezdődő világbölcsesség tulajdona. A nagy alapitók nem is uj eszméket hoztak: csak uj központi gondolatot: uj rendszernek a focusát.“
– Jézus is? – kérdezte a papné.
– Igen, – mondta Matolcsy, s ujra mosolygott. Tetszett neki, hogy a Jézust már az asszony is, mint vallásalapitót, embert, fajtánk tagját érti. – Csak tessék türelemmel várni: majd elmondom, mi az, amit Jézus adott s hol vette, amit hozott.
– Nézze Matolcsy, hogy van az: én soha nem foglalkoztam ezekkel a dolgokkal s örülök neki, hogy ilyen tisztán megértem…
– Én is örülök neki, – mondta a fiatal ember, de szerfölött csodálkozott magán, hogy most nem érzi olyan ihletett nagy dolognak ezt az egész irást, mint amikor leirta. – Mindjárt készen vagyok a bevezetéssel, – tette hozzá:
„Három kérdés az egész, amire a vallásnak felelnie kell: mert más nem felelhet rá… s éppen azért a szó a fogalmat hüen is fejezi ki: ezekről a kérdésekről mit sem tudunk, csupán vallást tehetünk róla:
„1. Ki teremtette a világot s az embert?
„2. Mi lesz az ember s a mindenség halála után?
„3. Mi a mi létünk a mindenség létében?“
„Ezeket a pontokat a végtelenségig lehet osztani, részletezni. A vallásalapitók rendesen csak általánosságban felelnek rájuk, s az utódok, a papok: egyéb dolguk nem lévén és egyebet hozzáadni képtelenek lévén, végzik a rendszerezés munkáját a végtelenig. Mikor ez a részletezés már annyira felgyült, hogy a lelkekben egészen elnyomták az alap kinyilatkoztatás hatását, az emberiség erőszakoson szabadul meg a tehertől s visszatér az eredeti alaphoz, az ősforráshoz, hogy egy uj részletező folyamatot indithassanak meg az ujabb papi generációk…“
A papné olyan friss volt, tiszta ésszel figyelt. Ahogy Matolcsy a felolvasásban megállt, összenéztek s összenevettek.
– Igaz?
– Azt hiszem.
– Min gondolkozik?
– Hát, hogy mit szólanak ehhez az öreg papok?…
Matolcsy egy árnyalatnyira kedvetlen lett.
– Én nem azoknak irtam: magamnak irtam. Én magam akartam tisztába jönni valamivel… Most a következőkben még azt magyarázza a cikk, folytatta szórakozottan, hogy a vallás valódi célja az, hogy az egyes ember belső lelki harmóniáját állitsa föl, de a külső hatása egyuttal nagyon furcsa:
– „külső hatása hogy valóságos szövetkezeteket alakit, amelyek anyagi és erkölcsi egységekké válnak s tagjaikra hasznos, idegenekre káros müködést igyekeznek kifejteni. (Ecclesia militans). Ez az egyházi élet, melynek a valódi vallásossághoz semmi köze sincs, sőt minél erősebben fejlődik ki, annál károsabb arra, mert a szövetkezet önálló intézménnyé lesz s vele szemben alárendelt s elnyomott helyzetbe kerül az egyén, amelynek megszünik a szabad akarata, sőt a gondolkodási szabadsága is, mint bármely hatalmi tényezővel szemben, amelynek módjában áll, hogy megfojtsa azokat a gondolatokat, amelyek az ő hatalmát esetleg veszélyeztethetik.“
– Igaz, – szólt az asszony s az apja esetére gondolt.
– Például, ha én most ezt a cikket kiadom, – mondta Matolcsy, – egész bizonyos, hogy rögtön ellenségnek tekintenek a debreceniek… Pedig én ebben a pillanatban igazán nem vagyok forradalmár, én egy szegény, elkoplalt, éhes papocska vagyok…
– Istenem, – lesett rá a papné.
– És eszem ágában sincs, hogy felforditsam a világot és szétszakgassam az Egyházat.
– Mindjárt csak egy pillanatra, – szólt az asszony s gyorsan kiment a lugasból.
Matolcsy hátradült a székében. Zsibongott az egész teste. Valóban szegény, tehetetlen kis senkinek érezte magát. Ásitott és nyujtózott. Négy hónap óta kenyéren és szalonnán élni… Ez igazán leveszi az embert a lábáról. Legalább tizenöt kilót fogyott, mióta önálló pap. Hogy meddig birja… Fanyar, éhes mosollyal meredt maga elé.
Felrezzent, ahogy a háziasszony visszasuhant.
– Olyan figyelmetlen vagyok, rögtön hozzák az uzsonnát, – mondta.
Matolcsy lángvörös lett.
– Én nem ugy értettem, – hebegte, – mert most eszébe jutott, hogy az előbb éhesnek mondta magát.
– De én ugy értettem, – mondta az asszony finom mosollyal s egyáltalán nem sejtette, hogy milyen jól értette.
– Folytassam?
– Elébb várjuk meg az uzsonnát.
– Hol van Márta kisasszony?
– Nincs itthon.
– Nincs?
– Vagyis a reformáció is a papi uralom ellen volt?
– Persze. Mindenféle hitujitás, – mondta cinikusan Matolcsy s feltünt neki, hogy az asszony nem akar Mártáról beszélni. – A Jézusé is. Mind. Hát hogyne; az emberek még ma is azt hiszik, hogy a pap valahol az emberiség és az Isten között áll. A pap nem olyan halandó, mint más, hanem valami középlény, közvetitő az ember és az ég között. Ez annak, akinek van hozzá lelke, megadja azt a lehetőséget, hagy alaposan leszedje a közvetitési dijat… s az Egyház mint szervezet ezt lehetőleg meg is tette, kivált azelőtt, mikor még könnyebben ment… Már a reformáció óta, sajnos gyengécske a papi tized, s mosolygott fanyarul, pedig ha már csökken a hit, volna legalább kövér falat… Nem is tudom, miért nem gondoskodnak jobban: az mindegy, hogy a pap hogy gondolja a dolgot, a hivő ma is olyan, mint a régi zsidóknál, vagy a középkorban. A hivő? a hivő azt akarja, hogy neki ne kelljen gondolkodni azon, hogy ki teremtette a világot s mi lesz a halála után és hogy mászik ki a bajból… A hivő hinni akarja, hogy el lehet nála nélkül is intézni a nagy bajokat… Az a magas világnézet: hogy nekem a vallás valami lelki harmóniát ad, eszmék, gondolatok, érzések sugalmazásával: csak a legnagyobb emberi lelkeknek való. A hivő: az hinni akar. A hivő azt akarja, hogy az ő szemét kössék be, hogy ő neki ne kelljen gondolnia tovább semmire… Neki dolga van, neki adóssága van, kapálni kell, vagy megcsinálni reggelre a csizmát: közben meghal a gyereke… nem jön eső… A hivő azt akarja: hogy legyen valaki, aki érte imádkozik… Ott a pap… Mert a hivőnek van annyi esze, hogy nem bizik a saját imádságában: ott a pap. Az ott van valahol az Isten székénél… Isten hozzájárulhatatlan a közönséges halandónak: hát kell egy pap… mert az ember nem tudhatja… És nem is tudhatja. Mit tudjon ezekről a dolgokról szegény Tarkó Están, ő az istennel közvetlen összeköttetésben sose érezte magát: a papjára háritja a felelősséget… Mire való, ha még azt sem teszi meg… Inkább vigyél neki annyuk egy pár csirkét… mer mégis, az is ember, szereti, ha… a kerék is akkor forog, ha kenik…
A papné nevetgélt, épenolyan halkan és bentről jött cinizmussal, mint a fiatal ember, aki enyhe maliciával tréfálgatott…
– Ezzel aztán meg is van szabva a pap munkaköre, – szólt ez kissé ünnepélyesebben. – Szivesen veszik, sőt elvárják tőle, hogy a szószékben hallassa a hangját: hiszen ez a dolga. De óvakodjék leszállani a közélet zajába. Ez már szemökben a papi méltóság lealacsonyitása. És ezt a méltóságot ők még féltékenyebb gonddal őrzik, mint maga a pap, pedig nem lehet mondani, hogy a papok minden pillanatban nem védenék a tekintélyt a papi gesztussal!… De ők a papot szentként akarják tisztelni és azonnal készek rádobni a kárhoztatás kövét, ha leszáll arról a magaslatról, ahova önzésük helyezte.
– És ahova ők önzésből állottak.
– Igen… de akkor is, ha önzetlenségből állottak oda… Akkor is ki vannak téve a kritikának: kivált a mai kor fiainak, akik viszont nem látnak a lelkipásztorban semmi mást, csak hivatalnokot, mint az adóhivatalnál… Pláne egy könnyen nélkülözhető hivatal: dehát megszoktuk s a népre való tekintettel szükséges is: mert a népnek hiába, vallás kell. Az azt nem engedi el, ő az ő vasárnapi templomjára nagyon rászokott s jó is az a templom, mert ott csak olyan dologra tanitják, ami a fenn levő osztályoknak hasznos: türelemre, megnyugvásra, békére, bizodalomra, minden forradalomtól való rettegésre… Ezeknek az uraknak a pap a saját szükségükre nem kell, de nagyon kell, mint egy ideális szervezet, amely állandóan lecsapolja a tulságosan felgyült feszültséget… Ők maguk lelki harmóniát találnak abban, ha nincsen anyagi gondjuk, ha társadalmilag jól vannak, ha jó munkakört találnak, amelyben teljesen ki tudják élni az energiájukat. Ezeknek a vallás… nem tartozik rájuk, nem veszik nagyon komolyan. Idejük sincsen rá, hogy behatóan foglalkozzanak effélével. A paptól elvárják, hogy jó ember legyen. Felőlök nyugodtan élhet, lelki ügyeikkel nem zavarják, ha ugyan van nekik ilyen. Ha a pap kedvük szerint való ember, szivesen tüntetnek vele s alkalomadtán készek lándzsát törni mellette… Néha elmennek a templomba is, udvariasságból, vagy felujul itt-ott a gyermekkori emlékük s ugy ráehülnek, hogy el kéne már templomba is menni. De ott nem szeretik, ha a pap velük foglalkozik. Profanálja őket, ha ráismernek titkos dolgaikra a pap általános szavaiban. Meghallgatják, ha inyök szerint beszél, ha nem emleget minduntalan olyan régi, kopott dolgokat, mint biblia, Isten törvénye, lelkiismeret, bünbánat és a többi. A nők meg épen hálásan fogadják, ha a mindennapi élet unalma közt egy kis szórakoztató előadást hallanak tőle, a feddést, dorgálást elengedik, de ha egy-egy hiuságukat legyezgető mondat megüti a fülüket: akkor fölöttébb meg vannak elégedve a papjukkal.
– Maga sokkal rosszabb nyelvü, mint gondolná az ember, – mondta az asszony s ugy itta, olyan édesen szivta a szavait, valósággal felüdülés volt neki ez a tiszta, emberi beszéd, egészen az ő szájaize szerint: hogy ő ilyen társaságban még nem volt annyi esztendő óta.
– És kinn az életben? Ezek az urak? Számot tartanak a papjukra, csak ez aztán őrizkedjék velük ott is éreztetni papi mivoltát. Szivesen látják maguk közt, de nem mint papot, hanem mint jó pajtást. S baráti szivüknek egyetlen szomorusága, ha mégsem tud egészen olyan lenni, mint ők. Derék ember, mongyák rá, milyen kár érte, hogy pap.
Csinos, husos cselédlány hozta be nagy tálcán az uzsonnát. Finom tejszines kávé, ujjnyi vastag zsiros föle rajta s olyan kalács, mint a hab. Matolcsy Miklós sóvár szemmel nézte a lányt, aztán az ételt, éhnyál gyült fel a szájában, majd kiszakadt a gyomra, ugy kivánta, alig birt magán uralkodni, hogy rá ne vesse magát, mint a disznó, aki kiveri a dézsát a szolgáló kezéből s nem várja, mig kiöntik a válujába a kövér moslékot.
Az asszony meglepetve figyelte, hogy elhallgatott, attól kezdve, hogy megjelent az étel s milyen türelmetlen, remegő falánksággal evett. Hirtelen megértette, hogy ez az ember rettenetes rosz koszton élhet… Szegény, hogy megnyilt most, még soha igy ki nem adta magát, ugy szerette volna tömni, táplálni s kitalált mindenféle ürügyet, hogy egyéb ételt hordasson fel. Déli rántott csirkét ugorkasalátával hozatott ki s gyümölcsöt, sajtot.
Miklós szabadkozott, s egyszer csak keservesen nevetni kezdett: ugy falt, mint a farkas.
– Nagytiszteletü asszony: én még mióta önálló pap vagyok, – s letette a boros poharat, amelyet mohón fenékig üritett, – még én nem laktam jól.
– Hát hogy étkezik? mondja, ki főz magának? és mit?…
– Nekem?… – s lesütötte a fejét, nevetett, – kenyér szalonna… slusz… Négy hónap óta egyebet nem eszem, csak kenyeret szalonnával.
– Az istenért… hisz ez borzasztó…
– Az istenért?… – mondta Miklós, – nem olvasom tovább az értekezésemet: nagyon naiv dolog az ugy, ahogy meg van irva… De kérem szépen, hadd mondjam el ennek a négy hónapi koplalásnak a pusztában… amelyet mint Keresztelő János töltöttem el, szalonnán és kenyéren (ő még sokkal rosszabb koszton volt) az okait.
Az asszony komolyan nézte, mintha elmezavar tört volna ki a fiatal emberen s ez maga is ugy hallgatta a saját szavát, mintha távolról valami idegen szózatot hallana, álomban.
– Nagytiszteletü asszony, – s szó nélkül ujra megivott egy pohár bort, – maga ma délután engem uj emberré tett… Nem tudom mi van velem: belefáradtam már a remeteségbe, én társaslény vagyok alapjában véve s négy hónapon keresztül aszkéta és fakir életet kellett élnem… egy ostobaság miatt…
Az asszony görcsösen előrehajolt s belefüggesztette a szemét a fiatal ember kalandozó s tétova tekintetébe s rettegve várta mi lesz:
– Ne mondja el senkinek, amit most mondani fogok: de már nem birom, nem birom tovább: ki kell valakinek mondani… és csak magának… a kerek világon senki másnak nem tudtam volna kimondani… én egy rut gazságnak az áldozata vagyok!
Az asszony szeme szikrázni kezdett, a vékony száját összeszoritotta s már is bosszun vonaglott a lelke, még nem is tudva kiről van szó… De rá gondolt… arra az egyre, aki… aki az ő életét tönkre tette… nem tudta elképzelni, hogy más valaki árthatott volna ennek… akit az élete boldog kiszámitására küldött az ég… s görcsös dühvel, tehetetlen kétségbeeséssel várta a szavakat…
– A kurátorom első nap, hogy önálló pap lettem… aláiratott velem egy nyugtát, sőt kettőt… ma sem tudom, mi volt bennük… hogy én az egész fizetésemet fölvettem január eggyig…
– Lehetetlen… – suttogta az asszony.
Miklós kimerülten nevetett.
– Kipréselte belőlem… nagy diplomata… aláirtam…
– Borzasztó…
– Nem volt csak egy forint a zsebemben… Azon a napon nem ettem egyebet csak sóskát az ut mellett… Lefeküdtem… Éjjel… Igaz, másnap reggel a kurátorné odahozott egy köcsög tejet, reggel… A kurátorné az egy kedves, szép asszony…
Az asszony szeme egyszerre lapos lett és lehuzódott.
– De a tejet kiöntöttem a szeme láttára egy kiéhezett kóbor kutyának, amelyik ott ténfergett az udvaromon… Szegény kutya, az velem koplal négy hónapja…
– Ez? – szólt a papné s kissé félve, sőt féltékenyen nézett a fehér kuvaszra.
– A kurátorné meg volt sértve és elment… hátat forditott…
Elhallgatott, maga elé meredt.
– S maga?
– Én?… elhivattam a zsidó kocsmárost. És azt mondtam neki: „kérem… én magának semmit sem magyarázok… és nem igérek… Nézzen rám: kinézi-e belőlem, hogy ha kölcsön kérek, azonnal megadom mihelyt tehetem“… Az pedig azt mondta rá: „tessék tisztelendő ur“… „Adjon nekem tiz forintot“…
– Rettenetes, – mondta az asszony megborzadva.
– Azt mondta rá: „többet is, csak tessék tisztelendő ur“.
A papnak a szájaszéle remegett az izgatottságtól s egy percenet hijja volt, hogy nem sirt… Hosszu szüneteket tartott a beszédben, hogy a hangja el ne árulja…
– „Elég“… – azt mondtam. – … Még aznap küldött tiz forintot… Azon a napon egy konzervet ettem, ami a könyvem közt volt, kenyér nélkül… Most már volt tiz forintom: de hol veszek valamit… A faluban, nem akartam, hogy hire menjen… Megszólitottam egy fiut, hogy keressen egy szekeret a vasuthoz. Avval jött vissza, hogy nem jön senki… Menetrendem sem volt, azt sem tudtam, mikor indul vonat… Jó… elindultam gyalog… Csak szombaton jöttem!… harminc szekérrel… részeg volt az egész falu… az én pénzemből… mert az én kontómra ittak… arra fogták le a fizetésemet: itatási költségre… s vasárnap volt a beiktatás… és kedden éjjel már gyalog, szédelegve az éhségtől elindultam, hogy ugyanazon az uton visszamenjek az állomásra… Hát az az éccaka… az rettenetes volt…
– Rettenetes… – suttogta rémülten az asszony.
– Itt mentem el az ablak alatt… – suttogta Miklós… – maga aludt, nagytiszteletü asszony… maguk… aludtak… jóllakva…
S elmosolyodott, az asszony szeméből két könnycsepp csordult le. Még közelebb hajolt hozzá. Már egész ugy beszélt hozzá, mint az édesanyjához… Még az imént, mig a tanulmányát olvasta, ugy imponált neki az asszony az értelmességével, olyan jól esett neki, hogy egyszer már talál egy nőt, aki egészen megérti a gondolatait, aztán a siró asszony jutott eszébe, a szerencsétlen siró nő, akit ő fölemelni vágyott… most ő volt egy panaszkodó, pityergő kis fiu, aki az asszony az anya… kötényénél kisirja magát… lassan beszélte tovább.
– Borzalmasan fáradt voltam… Megviradt, mire odaértem, a vonat elment, elment három kilométerre az orrom előtt… Hányszor leültem, leszédültem… hogy tusakodtam a Jákób lajtorjáján… És… ez tartott fenn… – kiáltotta el magát váratlanul s a papirosra tette a kezét: – az az elhatározás, hogy végire járok ezeknek a dolgoknak… S meg tudtam tenni!… leültem a bakter szobájában… Nem akartam paraszttal találkozni… akkor… nagyon gyülöltem a parasztot… Ott vártam hajnaltól délután négyig, mikor bement a vonat ujra a budapest-szigetihez, a csatlakozás miatt… Ott ettem, az őréknél… Tejet és kenyeret… Aránylag keveset… Szegények… Elibem tettek egy nagy csupor aludttejet, meg egy kenyeret, amennyit akarok egyek… Mit fizetek? Semmit tiszteletes ur. Nem barátom, nem fogadom el… én megfizetem magának becsületesen… mondja csak meg… Hát nem lesz tán sok négy krajcár… Ezen ne tessék sirni, ez nagyon vidám dolog… Jegyet váltottam Debrecenig… Vissza… Nyiregyházán este ugy nyolckor kellett átszállani… Ott járkálok a pályaudvaron: egyszer csak fogtam a jegyet, kettészakitottam! eldobtam… Nem megyek vissza Debrecenbe: nem!… Amit rám rótt az isten: elviselem… El! – s szitok dagadt ki a foga közt: – El azt a keserü… pardon…
Ujra letette a homlokát az asztal szélére, olyan fáradt volt, mint akkor lehetett… s éhes… éhségmámoros…
Az asszony folyton a szemét törülgette kis himzett kendőjével, Miklós megérezte, hogy puha ujjak, igen gyöngéden megérintik a haját… Ettől elmult a kis cinikus nevetése s hirtelen görcsös zokogásban tört ki.
Az asszony felállott, közelebb ment hozzá s egy hirtelen mozdulattal két tenyérbe vette a fejét s gyorsan megcsókolta.
A fiatal ember zokogása egyszerre megállott.
Valami borzadás futott végig rajta: megrémült… Vénasszony csókja… Megdermedt… Csók!… Az borzasztó… És az egész testét uj s idegen rettegés öntötte el…
De abban a pillanatban már uralkodott magán, s okos volt: nem árulta el az érzését.
III.
Mikor az asszony visszaült a helyére, a fiatal ember még jó ideig ugy maradt, lehajtott fejjel, az asztalra hajolva. Amint fölemelkedett, egy kis zavar volt a lelkében, nem tudta, mit kell most tennie. Legszivesebben felállott volna s elfutott volna innen. De már annyi kellemetlen leckén ment keresztül, hogy nem tette. Érezte, hogy ez az asszony segitségére fog lenni: s megalkudott.
– Nos, mi volt tulajdonképen a tanulmányának az eredménye? – mondta az asszony.
Matolcsy megkönnyebbült. Ez nagyon tapintatos…
Fölvette az irását s belenézett. Ugy megörült neki, mintha vértet vett volna magára. Elmult az érzelmi áradás a lelkéből, mintha a szél elveri a ködöt: olyan rideg és tárgyilagos lett, alig birta takarni a nyersdurvaságát. Most már az irásban is átugrotta azokat a mondatokat, szakaszokat, amelyek az ő lirai kiömlései voltak s csak a szigoruan tárgyilagos fejtegetések szellemét kereste: a kivül álló dolgokról adva számot, egészen az áldott közömbösség szabad levegőjében volt.
– „Arról a fejlődésről akarok számot adni, – olvasta monoton hangon, – hogy ment át az Egyisten imádat három nagy korszakon: hogy született háromszor ujjá s nyert mind tökéletesebb s nagyszerübb alakot.
„Kezdetben a család vallása volt. Ábrahám és Jákób istenének csupán egy családra volt gondjuk és törvényük. Majd a nemzeti vallásává lett Mózes hatalmas lelke által s a nemzeti vallások legtökéletesebb ősformája alakult ki benne. Végre az emberiség vallását teremtette meg ebből Jézus s örök időkre megadta a földön születetteknek a legjobb életfölfogást.“
Fölpillantott s meglátta az asszony szemében azt a vak áhitatot, amely már nem uralkodik magán, s most már egészen tisztában volt vele, hogy többé nincs kivel beszélnie… Undort és dühöt érzett. Abban a pillanatban, amint felvillant előtte, hogy szerelemből van hozzá oly közel, annyira rátapadva, gondolata szálába belesodródva, belefonódva ez a vén nő, rögtön undort s megvetést érzett iránta. Könyörtelen ridegséggel tisztitotta ki magából s olyan távol és idegenné lett, hogy a kurátora, a férfi közelebb volt a lelkéhez: mert férfi és okos és erős és férfi… Nem mert a kipirult arcára nézi, mert látta a ráncokat…
– „E csodálatos fejlődésről beszél a biblia – mormogta. – Benne van az emberiség szellemi fejlődésének mintegy az allegoriája… s veszitse bár hitelét az emberek előtt minden felekezet, összes tanával és igéretével együtt, a biblia nem vesziti el belső varázsát soha, mert ebben nem dogmák vannak, nem követelő, merev theologia, melyben lehet hinni és nem hinni, mely előtt meg lehet alázkodni, vagy melyet föl lehet boritani: ebben emberi történelem van, a legsajátosabb szempontból tekintett történelme az emberiségnek: a könyv iróit minden érdekli, ami emberi, de különös varázst ad itt minden sornak, hogy évezredeken át, annyi különféle értékü, anyagu, poézisu, ihlettségü irót elsősorban egyetlen vonatkozás: az isteni reláció foglalkoztatja…“
Vontatva megállott az olvasásban s hirtelen merészen és kegyetlenül azt kérdezte:
– Mikor olvasott a bibliából?
Az asszony mintha megérezte volna a támadást, visszavonult pillái mögé s körülnézett védelem után.
– A biblia, – mondta, – ahhoz füződik életem minden nagy eseménye… De soha nem volt vezetőm… Aki megnyissa…
Matolcsy ellenségesen lebiggyesztett sarku szájjal nézett rá egy igen rövid pillanatig, aztán ujra az irás betűi közé furta tekintetét s rejtőzött, mint róka a bozótba.
– Asszonynak biblia! – mondta magában. – Soha nem volt nő, aki a bibliát olvasni tudta volna s erre még kedvesebb lett neki a szentkönyv: megérezte, hogy ez a könyv a férfiui nemnek ősi vára az asszony állat leszivó, magához ragasztó hatalmával szemben… Biblia az asszonynak!… Soha még ilyen szabadon és hatalmasan nem volt megrögzitve az asszonyi-genus kicsisége és hitványsága, mint a Könyvnek minden oldalán… Egy ige nincsen ebben a könyvben, mely az asszonynak szólana, amely zsámolyt nyujtana az asszonyi nemnek fölfelé, az isten felé, a szabadság felé… Hogy! Hát kell akkor, kell valami nagyszerü isteni igazságnak lenni abban, hogy a férfiu, aki az Igazság utjára akar indulni, hagyja el az ő anyját és az ő testvéreit és minden nőt…
S most aztán valami uj még kegyetlenebb öröme telt benne, hogy a tanulmányát végig forgassa s kiszedje belőle mindazt a rideg megállapitást, amit az asszony lelkében netalán élő áhitat lerombolására alkalmasnak talált:
– Hosszadalmas fejtegetések vannak itt… ki is fogom hagyni, – mondta s lapokat forgatott el, – legérdekesebb annak a ténynek a bemutatása, hogyan lett hát, hogy jött létre a vallás:
– „A biblia legrégibb könyveit a királyság korában irták össze, a Sámuel próféta által alakitott prófétai iskolában…“
– Kérem, – szólalt meg a papné megütődve. – … Mit jelent az, hogy a biblia legrégibb könyveit?
Matolcsy leplezett gunnyal mosolygott.
– Persze, nagytiszteletü asszony azt hitte, hogy a biblia isten kijelentése s abban a sorrendben jött létre, amint be van kötve…
– „A Sámuel által alapitott prófétai iskolában irták össze a biblia legrégibb könyveit, abból a célból, hogy a papoknak kezükben legyen a nép őstörténete s a Jehovának a zsidóság iránt tanusitott történelmileg hires esetei, amelyekre szabatosan hivatkozhassanak a bálványimádás felé tévelygő (idegen papok javára! – tette hozzá gunyosan, – mert az idegen istenek imádatától mindig ezért óvjuk a népet: elvész a régi jövedelem…) szóval, a nép előtt. De régibb följegyzéseket is használhattak, vagy a hagyományt nem alakitották át teljesen a maguk céljára, mert igen sok adat maradt a régibb könyvekben, mely őszintén elárulja annak a kornak a fölfogását, melyben még csak csirájában volt a Jehova-kultusz és ez maga is annyira hasonlit a bálványimádáshoz, hogy akár annak is vehetjük.“
Nem volt megelégedve a szöveggel, még mindig nem volt eléggé brutális és félt, hogy ha a maga szavaival mondja el, az asszony még észreveszi, hogy irgalmatlan akar lenni hozzá… Tovább forgatott a papirjai közt s olvasta:
– „Ha az egyes korszakokban vizsgáljuk a vallás lényegét és felfogását, annak a kis mustármagnak növekedését látjuk, melyről Jézus szólt: a legkisebb minden magvak közt, de ha megnövekedik, nagyobb lesz a füveknél, végtére hatalmas fává fejlődik, hogy az ég minden madarai reá szállanak és fészket raknak az ágain…
„Ábrahám, az ősatya volt az a jó föld, kibe az isten elvetette a magot, Mózes lelkében lett az nagyobbá a füveknél s Jézuséban a világ minden madarait ágaira gyüjtő terebély fa.“
Most mohón s hevesen kezdte olvasni, mintha megtalálta volna azt a helyet, amit keres, ami mindent megmagyaráz:
– „Hogy Ábrahám történeti személy volt-e, eldönthetetlen. Bibliai szempontból annak kell tekinteni, ő az ősatya, kitől ered a faj és a vallás, a nép nemzeti érzelme s az istenismeret. Az a sok szabatos jóslat, amit Ábrahámmal mondatnak, mind későbbi eredetü, valószinüleg Mózes állitotta ennyire előtérbe, politikai okokból az ábrahámi teóriát… Mózesnek Ábrahám az a bizonyos erőszakkal csinált klasszikus forrás volt, amelyből merészen meritett mindenkor ha deus ex machinára volt szükség“. (Ezt a mondatot magától mondta bele s ugy tett, mintha olvasna a papirról.)
– „Ábrahámnak, ennek a jelképes ősnek a valóságban bizonyos hogy házi istene, fetise volt az az isten, kinek csak Mózes adta a Jehova nevet, mert odáig semmi néven nem neveztetett: „Mózes II. könyve 13–15. vers: Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak ugy jelentem meg, mint mindenható isten: de az én Jehova nevemen nem voltam előttük ismeretes…“ Az Ábrahám istene a többi bálványtól csak egyetlenegy lényeges vonásban különbözik: abban, hogy láthatatlan… Szellemi volt, s ami különösen fontos: egy szellem volt. Bármikor és bárhogy történt is, hogy valaha, valaki az istent nem látható tárgyban s ahhoz füzve kereste, hanem láthatatlan szellemben, amely a magasban, nem tudni hol lakozik: ezzel megadta a vallásfejlődés határtalan lehetőségét… Mert egy láthatatlan szellem kimondhatatlanul jobban izgatja a fantáziát, mint bármi látható hatalom… A második az volt, hogy ezt a láthatatlan Egyistent felruházta mindazzal a hatalommal, amivel az összes istent szokta felruházni az ősember.“
Ujra ugrott egy hosszu kikezdést; csak éppen beleszurta:
– A görögök és a természetimádásból kiinduló népek, pl. minden erőnek és isteni tulajdonságnak külön istenfogalmat állitottak.
Aztán hevesen tovább olvasta, szinte bunkócsapásokkal támadva az asszony vélt naiv hitét:
– „Lehet, hogy Ábrahám az eszme kifejlődéséhez mit sem adott, lehet hogy már készen örökölte vagy vette át ezt a családi fetist: de ő, az ókorban rendkivül gazdaggá és hatalmassá lett családfő, tekintélyt adott a maga istenének… Mert Ábrahám csak a saját tulajdonának ismerte ezt az istent. Ennek csak ő iránta s általa családja iránt van jóakarata s mindenkinek ellensége, aki őneki ellensége, vagy akinek a dolga az ő érdekeibe ütközik… A bálványimádás egyik alapvonása az, hogy a bálvány lehet egyetlen ember személyes istene, lehet egy családé, egy népé, vagy egy nemzeté, – viszont ezek a bálványok egymás mellett állhatnak, anélkül, hogy a hivő lelkében kétség támadna, vajjon nem történik-e, hatalmi érdekösszeütközés közöttök. Azonfelül Ábrahám még nem teremtette ki az istent folyvást dolgozó, müködő, a sziv redőit spontán elhatározásból vizsgáló hatalommá: ő neki az isten még csak egy minden pillanatban készenlétben levő segitség, szellemi buzogány volt, amelyet mindenkor megforgathatott s amellyel akkor csaphatott le az ellenségre, mikor akart.“
Felnézett az asszonyra s bizonyos megelégedéssel olvasta le annak a tekintetétből, hogy mégis sikerült ujat és meglepőt és irgalmatlant mondania.
– „Az Isten Ábrahám életében kétféle szerepet visz: 1. Nagy jövőt igér ivadékainak s ezért kultuszt kiván tőlük. 2. Néhány alkalommal pozitiv esetben segitségére van.“
„Az első dolog anachronizmus, melyet utólag tulajdonitottak Ábrahámnak, hogy aztán hivatkozhassanak rá.“
– „A második azonban csak valóságos hagyomány lehet, s teljesen meg is felel az ábrahámkori istenfölfogásnak.“
„Épen ez mutatja, hogy az Ábrahám istene még egészen fetisjellegü volt… Történt, hogy Ábrahám nagy éhség idején Egyiptomba megy s ott feleségét hugának adja ki, mert fél, hogy megölik a szép asszonyért. A faraó csakugyan beleszeret Sárába, elveszi feleségül s Ábrahámnak nagy jutalmat ad érte. De Ábrahám istene mégis nagy csapásokat bocsát Egyiptomra. A faraó megtudja, hogy ez idegen nő felesége volt Ábrahámnak s ezt magához hivatván, így szól hozzá: „Miért tetted ezt velem, mért nem mondottad meg nékem, hogy ez néked feleséged. Miért mondottad: Hugom ez: azért vevém feleségül. Most már imhol a te feleséged, vedd magadhoz és menj el.“ S nagy kisérettel bocsátotta el mindenével együtt. Ugyanez a történet még egyszer megismétlődik, mikor Sárát Abimélek, Gérár királya veszi el, de már itt az isten olyan elővigyázatos, hogy megtörténni sem engedi a bünt, megjelenik álmában Abiméleknek s figyelmezteti, hogy ne érintse az asszonyt, mert meghal. Abimélek ijedten védekezik: „Uram, az ártatlan népet is megölöd-e? Avagy nem ő mondott-e nékem: hugom ő, s ez is azt mondotta: bátyám ő. Szivem ártatlanságában s kezeim tisztaságában tettem ezt.“… Abimélek okulván az Ábrahám istenének nagy hatalmán, Ábrahámmal erős szerződést köt… „Esküdj meg énnékem az Istenedre, – mondá, – hogy sem én ellenem, sem fiam, sem unokám ellen álnokságot nem cselekszel, hanem a kegyesség szerint, amellyel én irántad viseltetem, viseltetel te is én irántam és az ország iránt, amelybe jövevény voltál.“ Ez alatt pedig azt érti, hogy nem zuditja rá istenének hatalmát többet, valami olyan álnoksággal, mint a Sára átadása volt.“
„Az isten akaratának imilyen nyilvánulása, hogy t. i. ellenségeit még azért is megbünteti, amit ártatlanul vétenek a tulajdonos ellen, abból a primitiv ősemberi felfogásból ered, hogy „az én tulajdonom váljék hasznomra, de ha valaki elveszi tőlem, neki kárára legyen.“ Az ősember az istent a saját maga s minden tulajdona hü pásztorának tekintvén, tőle várja e kivánságának betöltését: „az én istenem legyen nekem hasznomra, s annak, aki engem megkárosit, kárára.“ A zsidók istene mindvégig megőrzi ezt a szabályt: már nemzeti isten volt, történt Sámuel idejében, hogy a filiszteusok csatában elveszik a frigyládát a zsidóktól s Asdód városukba vivén, Dágon templomába teszik mint győzelmi jelt. De a Jehova összetöri a Dágont, a bálványt s csapásokkal, fekélyekkal, dögvésszel veri meg a filiszteusok városait, valamennyit, ahol őrizni akarják a ládát, mig végre is visszaküldik Izráelbe, (1. Sámuel, V. VI.).“
„A vallás későbbi prófétái egybeállitván a világ történetét az első naptól kezdve: egyenes láncolatot kovácsoltak Ádámtól Ábrahámig, ettől Dávidig, kitől viszont Jézusig. Eszerint Ábrahám Istenét Jákób örökölte Izsáktól, Ábrahám egyetlen fiától s örökösétől. Még pedig álnoksággal szerzett jogon. Nagyon nevezetes vallomás ez az első korszak istenfogalmáról. Ez az öröklés teljesen ugy történt, ahogy pl. egy amulettet vagy fetist, vagy bálványt lehet örökölni. Mig az apa tulajdonában van, addig gondot visel őreá s családjára, de ha megfelelő formaságokkal a tulajdonjogot átadja valamelyik fiának, akkor annak éppolyan tulajdon istenévé lesz azontul, mint tulajdon istene volt addig őneki. Még a testvére is idegen őreá, azzal szemben is megoltalmazza uj birlalójának érdekeit, bár eddig az apa jogán mindketten egyformán állottak isteni oltalma alatt, Jákób megcsalja atyját és bátyját s megkapja az istent annak minden hatalmával együtt, kizárólag a maga számára. Mivel a büvös erejü átadás formailag teljesen szabályszerüen történt, többet nincs mód, hogy tőle visszavegyék a családi istent az igazi örökös számára. Jákóbot elüzik ugyan s ő menekül, de magával viszi Ábrahám istenét, ki az idegenben megáldja munkáját ugy, hogy ő, a magános bujdosó, évek mulva meggazdagodva, hatalmasan térhet vissza atyjához és bátyjához, kik nemes lemondással fogadják, Izsák koldusul hal el, Ézsau idegenbe züllik, Kánaán földjéről, melyet Ábrahám ivadékainak igért az Ur. Jákób lesz itt örökössé, Ézsau pedig az edomiták atyjává lészen, idegen és ellenség az Ábrahám istene előtt, ki uj gazdát talált Jákóbban: a biblia szava szerint uj szövetséget kötött Jákóbbal, az Izráellel.“
– „A következő nemzedéknél már tágult az Isten fogalma és szerepe. Jákóbnak tizenkét felnőtt fia volt s ő megéri, hogy mindnyájan családapákká legyenek s Kánaán földjében egész kis nemzetséget alapitsanak. Mivel az isten Jákób feje fölött áll: minden övéit szárnya alatt tartja, mig Jákób él, szolgáikkal, barmaikkal. A családnak még azt a tagját is védi s áldja, aki idegenbe vész saját testvérei gazsága miatt: Józsefet, akit ezek eladnak rabszolgának, magas polcra emeli, Egyptom kormányzójává teszi, ugy, hogy mikor Jákób és családja egyszer csak éhinséget szenvednek, nomád népeknél gyakori csapás, ő segitheti ki családját, sőt ideiglenes hazát ad nekik az idegen országban.“
– „Itt éri utol Jákóbot a halál s ő nagy bölcsességgel, végrendelkezvén, mind a tizenkét fiára hagyja az Isteni örökséget, még részletekben is oly határozott megszabással, hogy József helyett két fia álljon be az ő gyermekei közé, mindenik egy-egy egész jogot nyervén, de Józsefnek még esetleg születendő fiai már csupán e kettővel osztozkodjanak…“
Megállott. Eddig az olvasást szemmelláthatóan saját magának hadarta, élvezte, valósággal gyönyörködött a biztos és preciz megállapitásaiban s most nagy világossággal nézett fel:
– Megvan… Megvan az istenség láthatatlanságának, szellemiségének az eredete… Heureka, – kiáltotta s mint egy gyerek boldogan kacagott. – Világos: Még Jákób föltétlenül egy pozitiv fetist vett át. Valami pozitivumot… Ez az egész preciz jogi tisztaság, ez mind elevenen bizonyitja, hogy meg volt az a valóságos bálvány… De ez a nagy csavargó, ez a zseniális fickó, ez a kalandor… Jákób, elvesztette valahol… Azért hagyta most az összes fiára… Mert egyiknek sem adhatja át valósággal… igy születik a láthatatlan és mindenütt jelenvaló és mindenható lélekisten…
Oly vidámsággal és olyan boldogsággal nézett az asszonyra, hogy ennek mély szomoruság szállott ettől a szivébe… Az asszony megdöbbenése és féltékenysége támadt fel az ismeretlen érzéssel szemben, amely varázslóbb a férfira minden asszonyi mosolynál és igéretnél s bübájnál… a saját lelki produkciójában való tökéletes kielégülés…
– Hát nem világos? Nincs igazam? – kiáltott Matolcsy.
Az asszony soká nézte, majd elfordult s halkan és bánatosan mondta:
– Kedves Matolcsy… én nem tudom… én nem értek ehhez… Dehát nézze csak: az Isten… mégis… a jó isten… Mért bántja maga a jó istent?… Maga nem hisz… kedves Matolcsy?…
A fiatal pap magasra felvonta a szemöldökét, lassan vonta fel a homlokára, csillogó barna szemei tétovázva meredtek el az asszony gyengéd és meghatott vonásain… ez a megjegyzés oly lehetetlennek, annyira képtelennek tünt fel előtte, annyira váratlanul zuhant rá, mintha vizsugárral fröccsentették volna szembe…
– Ne gondolkozzon maga ilyen fájdalmas dolgokon, – mondta az asszony – kedves barátom… kimondhatatlanul sajnálom magát ezért a rettenetes önkinzásért…
Matolcsy megnémulva nézett rá.
Önkinzás?… Mintha az asszony egy egészen más világból, egészen idegen nyelven szólott volna hozzá… Önkinzás?… Mikor egy nagyszerü fölfedezés öröme lobog föl benne… Azt hitte, nevetni fog, nevetnie kell az asszonyon… Ilyet mondani: már nagyon rosszul volt beállitva előtte ez a nő: összehuzott szemmel, csaknem nyilt gunnyal s leplezetlen megvetéssel nézte, csak mert nem érti, nem értheti a dolgot, csak mert nő.
Akkor hirtelen elpirult.
Az iró, a tudós, a gondolkodó örök gyávasága lepte meg: hátha nem ér semmit, amit csinál… Végig villant előtte az egész: gyors hipothezis, amilyet pillanatonként lehet teremteni: a következő, az egészen ellenkező lesz… Egy tézis, amit feldobott, mit megépiteni nem tud: hisz ez az egész csak olyan homilia: hasból, mint a nagyapja homiliái, a nagy-apját megrázta Mitrovics, hogy példázatnak vette a parilotákat is… Igy fut ő át tudományos eredmények segitségével korszakokon, amelyekről mit sem tud, csak mint a távoli harangszó hallatszott el hozzá bizonyos kutatások eredményei: tudós lenni Fábiánfalván… könyvtár, assirologia, egyiptologia, a keleti nyelvek nélkül, a keleti vallások összehasonlitó tudománya… az ős ethnografia… Szédült bele, mi mindent kellene tudnia, hogy megtudja e hirtelen ötletét állitani… Pénz és utazás és pénz és tanulás és külföldi akadémiák és pénz és van kétszázhetvenöt forint készpénz adóssága, a falusi zsidónak és a városi zsidóknak és mindenkinek és a debrecenieknek, a szabók, a suszter, a butor és még két és félhónap január 1-éig és akkor be kell fizetni az egész évi fizetését a lelkészi nyugdijra… meg kell őrülni… s ő bizonyitsa be, hogy Jákób veszitette el az ősi fetist s hogy Mózes tüntette el a nyomokat, amelyek igazolták volna, hogy az Isten nem „lélek és igazság“, hanem egy valóságos, komoly bálvány… és egy krajcárja nincs holnapra s legjobb volna megdögleni…