Rettenetesen hosszan és rémülten nézett az asszonyra, aki kimondhatatlan szeliden s fájdalommal függesztette rá a pillantását.
– Igen Matolcsy, – rebegte, – a hit… a valóságos hit… a jóisten hite, a vallás… ezt adja nekem, kedves Matolcsy s ne tudományos kritikát, jaj, ne a kegyetlen… igazságot…
Matolcsy reménytelenül nézett a földre: a kutyája szemébe pillantott. Okos, csillogó barna szemek… Ettől is elfordult: intelligencia volt ez is és feleletet várt.
Kinn a Márta hangja csendült fel. Kedves fiatal hang, erre föllélegzett.
IV.
Mielőtt belépett volna Márta, a papné gyorsan oda hajlott az asztalon át Matolcsyhoz, mintha sietve meg kellene mondania még valamit.
– Különben még azt akarom mondani Matolcsy, hogy már én rájöttem, én barátom, már tudom… tudom az okot…
Csodálkozva nézett rá s nem szólt.
– Mindennek az okát!…
S az ajka remegett, mintha akarná is, nem is, kimondani.
Matolcsy zavartan nézett a papirjaira, nem értette az összefüggést a tanulmányával s szerette volna elrendezni s eltenni az irást, mielőtt Márta bejön, a papné fölényesen, fájón elmosolyodott.
– Nem a Mindenség okát, – szólt – hanem a maga szerencsétlenségeét…
Lehajtotta a fejét.
– Ugyanaz az ok tett tönkre engem is…
Matolcsy nem titkolhatta álmélkodását:
Kis szünet után, kissé fanyarul, kissé könnyesen:
– Ugyanaz az ember…
– A kurátor?… – mondta tétován.
– A kurátor… az csak eszköz… Az csak az ő eszköze… A nyomorult… a gaz…
S a szeme egészen lehunyódott s az arca fakó lett, csak az arcélén jelent meg egy kis vörösség. Torz és meduzza vonás jött ki az arcán s gyülölettel, megvetéssel fordult ki valami félelmes érzés a mélyből.
– Megrontotta az életemet… megölte… megfertőztette… a nyomorult… a nyomorult… hogy neki kellett jönni erre is… hogy magát… kedves…
A szavak töredezetten jöttek ki, rekedten és alig érthetően.
Matolcsy nem mert ránézni s mégis rajta függött a szeme s a testén hideg borzongás futkosott… Nem tudta mért, Ardayra gondolt, a falujabeli földesurra: s valami iszonyatot érzett… ha ennek az asszonynak köze volt vele.
– Akinek megvan mindene… pénze, hatalma, ereje… csak ronda buja állat… az megérzi messziről a tiszta lelket… hogy
Matolcsy egyre jobban megdermedve, meredt az asszonyra, aki most megrázkódott, aztán villogó szemmel nézett a fiatal férfira és suttogva, forrón:
– Magának gazdagnak kell lenni… előkelőnek… nagy tudósnak… sikerének kell lenni az életben… irigyelt embernek… egy nagyszerü férfinak… s… az is lesz!… Maga nem tudja, hogy milyen törpék, milyen törpék az emberek… hogy mi ez az egész undok élet, hogy itt csak a pénz számit, a flanc, az hogy ki hol született, minek született: mindenkinek ki van jelölve egy sinpár, már a születésekor s azon kell haladnia és azon mehet, amerre visz… De vannak lelkek, akik át tudnak ugrani egyik sinről a másikra s akkor a más élete elől veszik el az érvényesülés utját… és az a másik leszorul, kiesik… az nem baj: fő, hogy jó sinre kerüljön valaki… és hagyja ott a maga régi nehéz utját… Én nem tudom, hogy maga mi lesz: de én érzem: maga egy nagy ember!… maga egy nagy lélek, aki az istennel is el tud bánni, hogyne tudna az emberekkel… talán költő, talán tudós… talán… tudomisénmi… talán pap… egy nagy pap… amilyen még nem volt… Ma még a pusztában, mint Keresztelő szent János… Krisztus… mindenkinek kellett a pusztában szenvedni… Mózesnek is… de maga különb náluk: azok szenvedni tudtak másokért, de maga tudni fog kegyetlen lenni… tud dühödött lenni… én megéreztem, hogy maga irtóztatóan kegyetlen ember… de nagy ember… A nagy lelkeknek szabad hóhérnak lenni… csak azok a kis dőzsölők, csak azoknak nem szabad, akik arra születtek, hogy hóhérok legyenek, már a lélekzetükkel másoknak a levegőjét szijják el és minden falat, amit megesznek, a más falatja, de a nagy ember: nem a más levegőjét fogyasztja el, hanem elfogyasztja a Levegőt, hogy nem marad semmi… nem a más falatját nyeli le, hanem lenyeli az Embert… fölszi és lenyel és megemészt mindent: tudomisén, másnak a gondolatát, mint a veréb a kalászból: kiszedi másokból a magot és csak ő van… én látom, hogy maga egy ilyen nagy ember… és én leszek az a váltó sin, nem tudom, hogy hiják a pályaudvarokon, amivel a vonatot áttolják idegen pályára…
Ezt mind oly halkan, gyorsan és szájának oly merev vonaglásával mondta el, Matolcsy teljesen kiegyenesedve és mereven ült a helyén és csak nézte.
– Majd egyszer elmondom… – szólt az asszony és két kézzel két felé simitotta az arcát s ugy hagyta azt a tenyerében, mint egy beteg csibét… Sápadt volt s fakó… s Matolcsy most megint szerelmes volt bele… már ismét gyöngéden és meghatottan nézte s ugy szerette, hogy ennyire öreg és fáradt és ráncos a szeme… ugy szerette, hogy tul van a szerelem lehetőségén s most már kételkedett benne, hogy az asszony megcsókolta őt…
– Kis falu papnéja… mondta magában, – mennyit szenvedhetett, mit élt… egy kis papné… és mi lakik benne…
– Márta, Márta! – kiáltott aztán, kis szünet után az asszony. Mintha kész volna, megönnyebbült volna.
– Anyukám, anyucikám, – kiáltott vissza a tornácról a kislány, aki nem találta őt.
A papné a kézimunkáját ölbe vette, kiteritette. Mosolygott, befelé mosolygott, egyszer sem nézett a fiatal emberre. Valami állandó mosoly volt az ajka szélén, amely emlékeztetett most a keleti szobrok érzékfeletti mosolyára.
– Jé, maga itt? – sikoltott fel Márta.
Matolcsy félszegen állott fel.
– És hogy kuttognak itt!… no de milyen csendben lappangtok, anyuci!
– Kezét csókolom, – mondta Matolcsy, a hangja idegesen rekedt volt.
A papné fel sem nézett, az arcán még erősebb volt a dermedt mosoly.
– S milyen csönd! A tiszteletes ur talán prédikál? – szólt a kislány, aki csak ugy összevissza beszélt s profán volt, mint egy kismadár.
– Mit csinál Margit? – szólt az anya, aki gyorsan felpillantott s a fiatal ember arcán megnézte, mennyire üdült fel a lány csacsogó napsugaras hangjára.
– Jaj, az egy drága teremtés, – szólott Márta. – Ugy hijtam, hogy jöjjön… – s kicsapta az asztalfiókból a saját kézimunkáját az asztalra – tele csapta vele, lányillattal, lányfényességgel a fiatal ember szemét.
– Szeles vagyok anyuci?… Bocsánat: szokásom…
Érezni lehetett rajta, hogy erővel csacsogni akar.
– Miljő kérem, husvétkor kezdtem: husvétra már készen is lesz…
A fiatal ember enyhén mosolygott, mint bácsi a gyereken.
– Egészen az apja, – szólt a papné kissé feloldódó könnyebb mosollyal.
– És ez egészen a mama, – feleselt a lány a kézimunkáját mutatva, – minden öltés anyai felügyelet alatt készült, kérem.
Szélesen és vidáman nevetett, apró fehér foga a piros inyekkel viritott.
A fiatalember ugy türte a furcsa szókat, mintha rozmaringszállal csapkodták volna, minden ütésnél illatot érzett.
– Jaj istenem, csak már egyszer olyan hibát tudnék csinálni, hogy a mama megvonná tőlem az örömet, hogy kézimunkázzam.
Matolcsy kissé fölnevetett:
– Nálunk volt a püspöki hivatalban egy… kollegám… – mondta halkan, simán, – aki nagyon nem szeretett irodában dolgozni s ahányszor berendelték, mindig csinált valami baklövést, csak hogy kitiltsák… Nem szeretett az illető ur az iróasztal mellett ülni, számokat összeadni, azt különösen nem…
– Hát annál jobb is kurizálni, – szólt Márta.
Matolcsy odalesett a papnéra.
– Nem is volt rossz gusztusa, – folytatta pityegve Márta, – gratulálok annak az urnak. Küldje ide.
Ugy tett s ugy kacsintott, hogy egész biztos benne, hogy az „illető ur“ itt ül. Miklós most először életében, magára vállalta egy idegen ember léhaságát.
A papné föl is nézett. Csak egy igen kis pillanatra vetette föl a szemét, de Miklós rákvörös lett.
– Ha találkozik vele, adja át neki szives üdvözletem, – mondta Márta.
– Jó, – bökkentette Miklós csakazértis.
– Kezet rá.
S odanyujtotta kezét. Miklós mit tehetett, nevetősen odanyujtotta a kezét. Abban a pillanatban mikor a lány kemény kis barna kezét megfogta, a papné ujra fölnézett s ő ujra még egy fokkal vörösebbre gyult ki.
A kislány elkapta a kezét s ugy tett, mintha a selymek közt kutatna.
– … Pardon a lábára léptem? – mondta pár pillanat mulva, s a szemébe kacsintott.
– Kérem…
– … s egyszersmindenkorra elengedem, – kacagott fel a kislány végre kibuffanó nevetéssel s a válla közé huzta a fejét. – Mint a multkor Görömbey bácsi… – s elkezdett hahotázni. Annyira furcsa s feszült volt a hangulat, mint az iskolában délutáni vallásórán… Itt volt a multkor, és igy véletlenül rátanáltam toppanni a lábára. Pardon! mondom, azt mondja, csak tessék!… Nahát abban a pillanatban csak az Isten őrzött meg, hogy szót nem fogadtam s jól rá nem ugrottam szelességemben a lábára, de jól: a tyukszemére, sarokkal! aj de finom lett volna…
S elkezdett menthetetlen vigsággal hahotázni.
Miklós nevetgélt, halkan, fojtva a kacagást, s hirtelen eszébe villant, hogy ugyanilyen anyásan nevetgélt az előbb az ő csacsogásán a papné, mikor a nagyapjáról diskurált.
A papné megreszketett valami hirtelen rémülettől s a lányára nézett, oldalról, lefelé fordult szemmel s várakozó ellenségességgel, a lányára, aki virult, mint virág a napon.
Egy kis csönd volt.
– Ismeri Pap Jancsit? – kérdezte egyszerre Márta.
– Azt a hosszut, – mondta gyanakodva Miklós.
Márta hangosan felkacagott.
– Épen azt: gólya fészkel a tetejébe… Most tette le a káplánit.
– El is bukott.
– No nézze az nem is lehet.
– Miért?
– Nem is mert neki menni.
– De jól ismeri.
– Ja, már kétszer volt itt legátus.
Márta kissé felhuzta a szemöldökét, elgondolkozott felpittyesztette az ajkát.
– Hát az olyan gyáva? – mondta magát megcáfolva s némi érdeklődését elárulva. Aztán hirtelen szokott váratlan nevetésével mondta: – De csak a professzoroktól fél…
– A lányoktól nem? – mondta Matolcsy s érezte, hogy ennyire közvetlen s egyszinvonalon még sose volt lányhoz.
– Na! – kiáltott fel Márta s végnélkül kezdett vihogni, mintha a nevetése emlékekbe fulna.
Matolcsy ellenségesen emlékezett vissza Pap Jancsira, aki két évvel volt nála lejebb s hirtelen éles szemmel kereste a Mártácska arcán valami sebtiben, sötétben odalopott csóknak a helyét.
A papné szigoru szemmel nézte most a fiatal ember arcát s látta, hogy most nem veszi észre, hogy ránéz. Vér szökött fel az agyába s egy pillanatig összeszoritotta fogait, akkor a lányra nézett:
– Margit semmit sem üzent?
– Mit?
Kis csönd lett.
– Ki az a Margit? – kérdezte Miklós, mert érezte hogy el kell háritania valamit magáról.
– Az uj tanitónőnk! – szólt gyorsan Márta, – nagyszerü lány.
Az asszony ránézett:
– Az nem „nagyszerü lány“, az egy tökéletes kis teremtés, – mondta. – Most végezte a tanitónőit, olyan fiatal, hogy a diplomáját még nem is kapta meg, de olyan önálló, hogy eljött hozzánk… és kifogástalanul megállja a helyét… Karakter… Finom, eszes és amellett naiv, bájos, komoly lény, ugy tud gondoskodni magáról!… Mondhatom, nem ismerek hozzá hasonló nőt: ideálja annak, milyennek kell lenni egy nőnek… sőt egy igazi embernek…
Mikor azt mondta, hogy milyen jól tud gondoskodni magáról, Miklós ujra elpirult és felvillant benne, hogy ez a tanitónő… ez az a titok, amit az öreg papné neki akar ajándékozni, amivel meg akarja menteni, uj sinre vinni… valahogy az első villanatban kellemetlen volt, de már a másikban mindaz az érzés, amit fel tudott benne kelteni a papné, reményt a jövőben, hitet az okosságában, az mind áthárult az ismeretlen fiatal lány felé s már akarta látni, már huzódott feléje… s félt tőle, már röstelte magát előtte.
V.
A vacsorának vége volt, kissé lustán és elbágyadva nézte a morzsákkal teleszórt asztalt, a fehér abroszon néhány fehér tányér csillogott s poharakban a sárga bor.
Már ködös volt kissé a feje az aránylag bőven bevett alkoholtól. Délután is ivott, most este is. Mélyen le volt hangolva, de igyekezett békésen mosolyogni.
Az öreg pap beszélt, pohara fölött az asztalra könyökölt s öblösen mondta:
– Én politikával nem foglalkozok. Mit nekem a politika. Az is szamár aki beleüti az orrát. A politika barátom az szép is volna, jó is volna, csakhogy nem lehet ott semmit se csinálni… A nagybirtokosok… Voltam én már választási elnök is, voltam kortes, voltam minden: bár ki tudnám magam huzni belőle… Vót egy nyári választás: mikor az embernek legtöbb dolga van, akkor neki kell állani, hogy a grófot megválassza a nép… vagy Tuhutum Zsigát, vagy… Ardayt… szóval valamelyik nagybirtokost, akinek még ez is kell… vagy ha nem kell nekik, hát az, akit ők maguk helyett be akarnak küldeni…
– Hja a dzsentri uralom, – mondta Miklós, aki gyakorlatból még semmit sem tudott erről a kérdésről, ellenben, mint minden debreceni diáknak, ki volt alakulva valamelyes, történelmi tanitásokon alapuló kissé konzervativ felfogása, amelyet egy kevés uj és szociális idea tarkitott. Amolyan „negyvennyolcas“ ideologiába oltott modern szocialista szavaló volt, mint a többiek: aki még azonban nem vont le konzekvenciákat. Azt hitte a fején találja a szöget.
Az öreg pap kicsit, kicsinylően elmosolyodott:
– Dzsentri!… kedves öcsém… a dzsentri uralom: az csak olyan pictus masculus: a dzsentri uralom csak arra való, hogy végrehajtsa a nagybirtokosuralom akaratát, az csak egy olyan adminisztrativ gépezet. Hát persze igy együvé vannak forrva, mert egymást támogatják: a nagyurak fenntartják ezeket, ezek meg szolgálják azokat… De istenigazába ugy van a valahogy, hogy a grófék nagyon tartózkodnak a dzsentritől, sőt mondhatnám sokszor nem is palástolják, hogy mennyire megvetik őket… Azt hiszed, hogy csak egy Arday is egyenrangunak nézi magát a vármegyeiekkel, a szük zsebü köznemesekkel? pláne, aki hivatalból él? pláne amék rusztikál százötven holdon? s maga hányja a trágyát a szekérre?… A dzsentrit, azt barátom a polgárság tartja fenn: mert az nem tudja, hogy hogy áll a bál… a polgárságnak a közvetlen elnyomója még mindig a dzsentri, hát ő annak jár a kedvébe… Ő csak azt tudja, hogy minden megyei hivatalnok dzsentri… szolgabiró, vicispán, árvaszék, mind… mert a vármegye még ma is olyan, mint egy középkori lovagvár, olyan mint egy külön falu… a falu közepén… és aki ennek tagja, az itthon van… annak privilégiuma van… annak lehet munkanélküli hivatalba jutni s az benne van abban a maffiában, amelyik a politikai hatalmat a markában tartja, monopolizálja… igy az egész államot… Épen ezért ezek még most is az urat játszák s egyszerüen megvetik a termelő munkát… ezek csak uszni akarnak a meleg napos vizben… s ha valaki megpróbál velük konkurrálni a mandátumoknál, vagy az uri szinekuráknál, hát az arrogáns betolakodó… azt ki kell dobni: mert Árpád apánk azért foglalta el ezt az országot, hogy Kecskeméthy Jóskának kárbecslő hivatala legyen, mikor elment a föld és hogy Ardaynak kitartó lelkes választója legyen az a hatszázötvenöt nagygazda, aki itt választani szokott.
Éles volt és epés, de épen ez ugy tünt föl a beszédében, mintha személyes harag volna benne.
Matolcsy nem tudta mért, de ahányszor az Arday nevét kimondták, mindig megijedt: mintha nem illenék ezt a nevet ebben a házban kiejteni…
– Én még nem ismerem ezeket a dolgokat, – mondta s kissé borzadva gondolt rá, hogyha meg kellene ismernie.
– No én meg már meguntam: torkig vagyok vele, hogy ugy rendelkeznek az emberrel, mintha kocsisa volnék, bérese, vagy gazdatisztje… Kiadja a parancsot… nem is lehet arra gondolni, hogy az ember ellenszegüljön… Itt a pap az uraság cselédje, az orvos az uraság cselédje… az orvos a grófnak a tanyáira jár, körorvos és ő látja el az összes beteget a gróf minden tanyáján: kap érte fizetésül százötven forintot egy esztendőre!… Ezért meg kell neki tenni legalább száz utat, kocsin, télen, nyáron, esőbe, hóba… Hát kérlek ez az orvos nem szólt semmit, végezte a dolgát, de elkezdett olyanokat mondani, hogy a cselédlakásokat fedni kell, mert behull az eső, dohos a fal, penészes, virágzik a tüdővész, hogy épiteni kellene uj házakat, patikát kellene felállitani, járványkórházat követelt… Micsoda! kikiáltották cucilistának, a grófkisasszony nem engedte hogy megfogja a pulzusát… szóval el kellett mennie: pedig körorvos, semmi köze a grófékhoz, csak ép az volt az uzus, hogy a körorvos százötven forintért levette azelőtt a grófék fejéről azt a gondot, hogy még a cselédségre is kell gondolni… Itt a csendőr is az ő szolgájuk, komenciót kapnak az uradalomból, tüzifát, bort, szántót, kaszálót, káposztást… tessék akkor feljelenteni az uradalmat, hogy tüzveszélyes… Az én parasztomat megölik a büdösök, hogy ha kifolyik egy dézsa viz az utcára, vagy ha nincs tele hordóviz az udvaron: menjen be a grófékhoz és nézze meg mi van ott… A csendőrnek nem szabad belépni a grófi területre: ez igy van hallgatólagosan elintézve…
– És ezen nem is lehet változtatni? – kérdezte Matolcsy, akiben kezdett felgyülni az indulat.
– A, fenét lehet. Ki változtat rajta, én változtassak?… Én, a pap, én tegyem ki magam valaminek?… Édes fiam: a vármegyével szemben mindenki gyáva és mindenki alázatos… Itt vannak ezek az ujak, a bérlők, a kereskedők, a gyárosok: ezekbe még annyi önállóság sincsen, mint egy parasztba, mert a magyar paraszt bizony a szemébe néz az urnak… no, nem is szeretik… Bent a városban is: az ujjadon megszámolhatod a nagy családokat és ugy uralkodnak az egész polgárságon, mint a koronázatlan királyok… Az ő kaszinójuk az uri kaszinó, az ő társaságuk az egyedül elegáns társaság, ami az ő kobakjukba bekerült: az az uri emberekre egyedül irányadó gondolat, az ő politikájuk az egyetlen hazafias és nemzeti politika, az ő klikk-érdekük után igazodik a falusi, a városi, a megyei, vagy a vidéknek s az egész országnak a politikája… Hü, az a kereskedő, vagy iparos, akivel kezet szorit egy ur: arról azt nem lehet lemosni, azt a boldogságot, a zsidó ügyvéd aki tarokkozhat az asztaluknál, a fiatal lateiner orvos, aki ingyen gyógyithatja őket, a lapszerkesztő, aki az ő dolgaikról dicshimnuszokat irhat: az mind meg van dicsőülve, hogy ő abban a boldogságban részesülhet, hogy… A bankigazgató, akit választás előtt ebédre hijnak meg, és az asszonyok, ennek mindnek az asszonya, akikkel a dzsentri hölgyek néha, közös jótékonyságot csinálnak, persze a letegeződés és a vizit-visszaadás kellemetlen formaságainak mellőzésével… Van itt fiam, valami nagyszerü dolog, ami tulajdonképen imponáló… ezek az urak: ezek tudnak urak lenni. Ha nem tudnak gazdálkodni, ha nem tudnak okszerüen földet müvelni (ezer esztendő óta egyébből nem élnek s még ezt az egy mesterséget se tudják. Akárki, aki elfogulatlan fejjel neki megy a gazdálkodásnak, három esztendő alatt szebb eredményt produkál, mint ezek az évezredes gazdák…) Hanem ahhoz az egyhez értenek, hogy kell urnak lenni… Maguk közt fesztelenek és kedvesek és vidámak és aranyos népek: de ahogy a katona megismeri száz lépésről a katonagallért, hát ezek megérzik száz lépésről, hogy hány őse van valakinek és milyen elbánást érdemel… ha közülük való, az első percben frer et koson, ha nem közülük való, akkor lehet szép, lehet müvelt, lehet gazdag, (no ezt az egyet még megbocsátják ugyahogy) de olyanok hozzá, mint a jégcsap… Nem árulják el a kasztot… Azokat a nagy kegyeket is: hogy néha szóba ereszkedjenek egy-egy közönséges, maga erejéből lett polgárfélével, csak a polgárság legbefolyásosabb rétegeiből valók kapják meg, de a kisebb polgárságról nem is vesznek tudomást… elég a kolomposokat magukhoz édesgetni… A többinek csak ki kell adni a jelszót, hogy „veszélyben a haza!“… és ha ez mind nem használ: akkor jön a „társadalmi bojkott“… lovagiasság… Mert ha a főbiró valakinek nem köszön: akkor az lőjje főbe magát… Az öcsémnek öt neveletlen gyereke volt és nem akart párbajozni Töhötöm Bandival, aki a kaszinóban mindig arról adomázott, milyen nagyszerü vadász… Azt mondta az öcsém: ha én meghalok az én gyermekeimre még egy rongyos nyomorult vármegyei jegyzőség sem marad… legfeljebb dijnok lehet az adóhivatalnál: nekem élni kell… megjegyzem, bevallom, hogy az én apám iparos volt, olyan mint a többi mesterember, vasárnap ivott, hétköznap dolgozott, mint egy állat, egész életében nem volt semmije, élt egyik napról a másikra: de minket kitanittatott… én pap lettem, aztán én segitettem az öcsémet: ő ügyvéd lett… De én meg is mondtam az öcsémnek, az istenért, meg ne tedd, hogy ne párbajozz: vagy meg vagyunk halva, mindaketten…
Valami nyugodt derüvel nézett maga elé, aztán tele töltötte a poharakot s felhajtotta a magáét. Miklós alig izlelte meg a borát.
– Hát bizony kedves öcsém, – törülte meg nagy kopasz fejét ez a robusztus nagy ember, akiben csupa realitás volt minden érzés és gondolat s hiányzott a humor, a játékos kedv, a könnyü szórakozás és mégsem volt komor és nehéz: egy darab hatalmas magyar élet volt, rendithetetlenül erős és termékeny, napsütéses és igy sulyos kötött talajával is derüs, – itt nem lesz jó okoskodni. Szemet kell hunyni az uri panamáknak és ne tessék kokettirozni a hazafiatlan elemekkel… Utóvégre olyan keveset kivánnak tőlünk, annyit csak meg lehet tenni, hogy szótlanul engedjük, hogy az elegáns, uri bruderek elfoglalhassák az ő szolgabiróságaikat és képviselőségeiket s hogy a közügyeket, meg a vadászataikat elintézzék… Ne demagógoskodjál: ha ugy látod, hogy ezt elsősorban a paraszt sinyli meg, mi közöd van neked a „buta és sunyi“ paraszthoz? illő szerénységgel lelkesedjél azért a politikáért, amit ők esetről-esetre kijelölnek a számodra és siess bizalmat szavazni, ha valami Katilina-féle existencia meg akarná zavarni a vármegye hagyományos egyetértését és bizodalmát a főispán providenciális bölcsességében. Ezt a kis szolgálatot csak megteheted azoknak, akiknek ősei oly szivesek voltak, hogy Árpád apánkkal elfoglalták neked ezt a tejjel-mézzel folyó szép országot… pszt… arról pedig egy szót se, hogy az Arday nagyapja Bach-huszár volt és hogy az egyik főbiró ur nagyapja a velünk különben is rokon kazárnemzetséghez tartozott… Fő az, hogy most is éjjel-nappal őrködnek a hon épségén… Ilyenformán édes fiam, ha megteszed eme hazafias kötelességeidet: ne félj, nem lesz semmi baj az adókivetésnél, elveheted a tanitónőt s gyermekeid lehetnek kvantum satis, csak bird faluról neveltetni őket: a kislányod felléphet az intézetben az alispán kisasszonnyal élőképben, a sógorodat behozhatod körorvosnak, ha nincs épen nagyobb protekcióju jelölt, de ha már sikerült megmutatni, hogy mégis valaki vagy, majd a nemzeti ellenállásnál, vagy az árvizkárosultak segélyezésénél bizottsági tag lehetsz és ha bajba kerülsz… elvégre gyarló állat az ember, – számithatsz a feljebbvalók jóakaratu elnézésére…
Az öreg ur megtörülte a homlokát, nagyon melege volt s ejtőzve ült nagy karszékében, amely gyékényfonásu volt s a széles támlája gömbölyüre kopott, mert folyton markolászta beszédközben.
Miklós szerette volna megkérdezni, hogy vajjon ő mennyit vont le saját magára nézve ezekből az elvekből, de nem akarta megbántani.
Csak valami mély lehangoltság maradt rajta az egész beszélgetés után. A papné szórakozottan nézett maga elé, s egész este nem mozdult, mintha elvesztette volna magát, mit sem hallott az ura beszédéből, nyilván számtalanszor hallotta már s egészen ismerte s még jobban ezeket a dolgokat s nyilván régen levonta magának a konzekvenciákat, nemcsak az elmondott igazságokra nézve, de az urára vonatkozólag is, aki megbékélten tudott élni ez elvek mellett. Márta egy ideig hallgatta a beszédet, a nélkül hogy a legcsekélyebb érdeklődést keltette volna az benne, aztán a képeslapot forgatta s nézegette, ami most jött a délutáni postával.
Az a közönyös, unalmas elteltség fogta el, mint mindig az embert, ha olyanok ontják magukból a fáradhatatlan életbölcsességet, akiket valamely benső figyelmeztetésre nem fogad el az ember sem bölcsnek, sem méltónak ilyen igazságok hirdetésére. Ugy hat tehát a beszédjük, mint a verkliszó vasárnapi forró délutánokon.
Mért élnek egyáltalán az emberek, vagy ha élnek, mért nem élnek emberileg: mért él mindenki nyomoruságok, bajok s lelki kétségek között, amit ma a papné feltárt lelkéből, elég lett volna egy életre tünődésre és meghatottságra s még sem fakadt szeretet belőle, talán csak szánalom, vagy az sem, inkább valami kis tisztelet és respektus e nő belső értékeivel szemben, amit a pap beszélt, az elég lehetett volna rá, hogy arra birjon egy fiatal embert, hogy kivándoroljon ebből az országból és embergyülölővé tegyen s mindaz egész elvesztette előtte, benne a hatását, mert egy pillanatig sem érezte meg a férfiunak lelkét, aki vállalja a gondolat felelősségét, talán kissé mégis örült az értelmességének, amely ezt a mezei gazdát valamivel magasabbra emelte előtte, mint amennyire eddig taksálta. S a kislánya, ki most hangtalanul s nyomtalanul volt jelen ebben a családi társaságban, ezen a furcsa falusi éjszakán, ahol mindenki távol és külön volt egymástól, gondolataiba vagy belső életébe rejtőzve s az unalom sivatagjai választották el őket egymástól… Ez a kislány is idegen és senki volt az ő számára. Kacagó kis arca, mint a szomszéd kertjének értéktelen kis virágja, kis lelkének illata, mintha egy pillanatra messziről idecsapja a szél: kellemes egy izig, aztán elfeledi az ember s nem gondol utána, honnan jött, mi az…
Hogy élnek, s hogy élnek ezek az emberek… Mért, mire? hogyan?… Semmi közük egymáshoz: igy élni valaha!… idegen nővel az oldalán… idegen gyermekekkel körülvéve… a nyugalomban maradhatás boldogságát edzett közöny köpenyében védve… elszigetelt érzésekkel, hogy soha ki ne süljön, ki ne robbanjon semmi, hogy csak a levegőbe tünjenek el, áramveszteségbe csapódjanak le a felgyült feszültségek… Mért beszélne másért a pap, mért öntene ki magából ily keserü és sulyos gyülölettől áradó dolgokat, amelyeknek egyetlen mondatáért sem állana helyt szükség esetén… egyetlen szavát nem fedezné vérével és életével: de meg kell könnyebbülnie; kell, hogy legalább felelősség nélkül kiadja magából azokat az érzéseket, amelyek a hallgatag és gondolkodó embert szét tudnák vetni…
– És ezen változtatni nem lehet s nem fognak soha, mig csak a mai világ fennáll: Ha államositják is a megyét, akkor is csak ezt fogják folytatni: ki hozza a voksokat, ha nem lesz meg az edzett kortes faj. Azt nem lehet rábizni másra, csak a dzsentrire, mert ez tudja… Ez barátom, ez egy elsőrangu mandátumgyár: megérdemlik a megyétől, hogy az meg stipendiumos tápintézetük legyen.
Matolcsy idegesen helyeselt s bólogatott s közben arra gondolt, hogy a papné mentő angyalnak adja magát: s nem hivta meg vacsorára a kis tanitónőt… Pedig annak a kedveért maradt, azt hitte, ez lesz az ajándék, amellyel meg akarja őt lepni…
Ah, ez az egész nap: elveszett az illuziója saját magában, kiábrándult az értekezése nagyszerüségéből s mint büzhödött holttömeget őrzi már csak a sok papirt a zsebében, fél, hogy napfényre ne jöjjön csak a nyoma sem… Kiábrándult az emberi jóságból, a női sziv angyali valóságából: a papné, a vén asszony, személyi vonzalomból játszotta a fenkölt lelket… Kiábrándult a jövendője minden lelkesitő szépségéből: unalmas, tespedő élet, fásult és elgyötört sziv kilátástalan tengődése…
Szótlan, mosolyt erőltetve koccintott a házigazdával s elforditotta a szemét, hogy megelőzze a papné meleg pillantásait, amelyeket olykor kénytelen volt elfogni és valami hazug szinleléssel viszonozni…
Csüggedten nézett maga elé, mit vár ezektől: mindenki csak kapni akar s adni soha soha, ezt már tudja jól… Mit adhat egy fiatal ember, akitől elrabolták már mindenét: az életét, az illuzióit, a jövő álmait…
VI.
Amint reggel felébredt, már szomoru volt.
Idegen helyen ébredni mindig kellemetlen, sajnálta, hogy tegnap délután itt maradt: haza kellett volna mennie. Most napfényen, melegben, emberek szemeláttára visszagyalogolni a falujába… Jobb volna misszionáriusnak menni a vadak közé… Legyintett: az sem volna jó…
Kinn marhák bőgtek az udvaron s amint ingben az ablakot kinyitotta, a tegnapi cselédlány ott állott s rávigyorgott.
Egy ideig szórakozottan nézett a lányra, akkor észrevette, hogy jól esik neki. Friss volt, ruganyos, olyan ártatlan és reggeli vidámságu, mikor már régen tovább ment a tehenekkel, még mindig érezte a piros arcát, a vizesen fésült, hosszu fonatban vállán lógó barna haját, s arra gondolt, mikor kap már egyet ezek közül a nők közül, akik oly csodálatosan hemzsegnek, nyüzsögnek az életben s az ember nem tudja, voltaképen mik is, mire valók, mért vannak egyáltalán…
Leült az ágy szélére. A kollegiumban lustán szokott öltözni, ha vakációja volt, egész nap ellógott mosdatlanul, fésületlenül… Most csak a friss viz ébresztette fel… Amint belenyult, előbb összeborzadt, aztán szerette a hideg vizet, ahogy a testét végigizgatta… Soká mosdott, mosakodott, öblögette magát, kezét, karját, nyakát, fejét, mint a kacsa s egészen felfrissült… Mikor már meg is törülközött a vastag, puha, bolyhos szövésü kendőben, egész más ember volt. A törülköző végére az volt kivarrva: „Jó reggelt!“ Bizonnyal Mártácska: látta, hogy feküdt a puha nagy kendő a lányka puha ölében… A cseléd szokta erős markában mosni: látta, hogy mozog a lány teste a mosóteknő fölött…
Már fel volt teritve az asztal a tágas előszobában, mikor kijött. Aranyszegélyü kávéscsészék voltak felrakva, sárga abrosz, sárga szervéták, egészen könnyü és finom szin… Milyen vidám s üditő; mindig gyülölte a sárga szint, félt tőle, a nagyanyja valaha, kisgyerekkori emlék, zsidószinnek mondta: azóta valami megvetés volt benne a sárgára s most egész el volt tőle bájolva, uri és finom és jóleső volt neki.
A kutyája állott a küszöbön s boldogan ugrott a térdére… Kicsit undorodott a kutyától, félt is tőle, nem szerette: ugy tartotta maga mellett, mint egy ellenséget, állatot, vadat, félelmes emlékét állatiságunknak, nem tudta emberszámba venni, pedig ember érzéssel, mint életnyomorultat tartotta el. S nem tudta állatnak, rögnek, fadarabnak tekinteni: gondot okozott neki, ennie kellett adnia?… S a kutya félt tőle, sohasem bizalmaskodott, nem értette, most mi ütött hozzá: aztán meghatotta a dolog… Szegény kutya, ez is idegenben érzi magát?… s igy megörült, hogy meglátta a maga ismerősét?…
– Szervusz, – mondta neki elmosolyodva s leháritotta magáról.
A kutya azonnal, a legkisebb ellenállás nélkül félre kotródott s ez megint meghatotta. Hogy nem neveletlenkedik, nem erőlteti a szeretetet, a testi érintkezést, ami pedig ugy látszik, annyira jól esik neki.
– Szervusz, – mondta ujra s olyan gyöngéden, amilyen hangot még sohasem adott, – te bolond, te… – s megsimogatta a kutya kerek fejebubját… A kutya csaholt és ő neki könny szökött a szemébe.
Aztán megszagolta a kezét, büdös volt a kutya szőritől, fanyalogva mosolygott:
– A jósziv nem veszi el a büzt… – mondta aforizmásan.
De egész megenyhülten ment ki a tornácra.
Milyen nagy gazda ez a pap! Szép nagy ház, oszlopos tornác, derék tágas udvar s bent finom uri butorok… Az ő nagyapjánál, azazhogy az apjánál (mert hisz ez szegény ugy élt, ahogy a nagyapjától örökölte az életet) hire sem volt efféle uras módnak, csupa ócska holmi, sötét, közönséges, megunt polituros butorok… Ha ő megházasodik, modern butort vesz… Még ennél is modernebbet, amilyen itt van… Ah, megtudná ő mutatni, hogy kell élni…
– Jó reggelt!
Persze, hogy Mártácska volt.
– Kisztihand, ilyen jókor fenn van?
Márta csengően, édesen felkacagott.
– Mikor volt az!… Maga valami álomszuszéknak tart engem?
– S maga rossz embernek tart engem?
Mártácska elgörbitette a száját s huncutosan szólt:
– Nahát nem épen a legjobbnak, – nevetett, – de én olyan jószivü vagyok, hogy még magáról sem tudok rosszat feltenni.
– Püff, – mondta Miklós önkéntelen s ezen mindketten soká nevettek.
– Márta! – szólt bentről a papné.
– Tessék?
Márta beszaladt s Miklós illőnek találta, hogy körülnézzen egy kicsit az udvaron, kissé pedig menekült a papné reggeli mosolya elől.
A tehénistálló előtt egy öreg magyart látott, szemébe huzott széles kalapban állt, a kalapja száz esztendős lehetett, nem volt se zsinórja, se formája, vastag s fényes volt, mint a bőr, feltünt neki értelmes arca, nagy horgas orra.
– Jó reggelt.
– Aggyonisten, – mondta az ember s az ujját a kalap széle felé billentette.
– Hány darab marha van?
– Tizennyolc.
Benézett az ól ajtaján s a trágya éles és nem kellemetlen szaga melegen csapta meg. Kint párás volt s kissé éles a levegő, vizcseppek özöne volt lecsapódva a pókhálókra s a füszálakra.
– Most nincs itthon csak három darab, – mondta az ember.
Miklós nem értett hozzá, nem bánta. Neki az is mindegy lett volna, ha az egész istálló tele van.
– Maga ide való? – szólt inkább az emberhez, aki kicsit idegen volt neki, formára, jó pásztor-alak.
– Nem én, uram. Szikszóra, ha tudja hol van.
– Kassa mellett. Tudom.
– Arra, a.
– Hogy kerül ide?
Az ember kissé megmozdult. Olyan nyugodtan állott, mint egy nomád törzsfőnök.
– Elhozott a balsors… Mer hogy nálunk a napszám kicsi volt, huszonöt, harminc krajcár, egynehányan felszedelőzködtek, hogy gyárba mennek Miskócra… Nekem is mondták: gyüjjön Gábor bátyám, forint huszat keresönk… Igy elgyüttünk. Gen de szappangyár vót, osztán má másnap négyen elszöktek a szagtól, csak magam marattam e, egy valamékkel… De nekem is elég vót három hónap, akkor ugy került, hogy ehhez az Ardayhoz kerestek aratókat azon a tájon. Azokkal elgyüttem. Ott vótam őszig, beálltam. Gen, de nagyon keveset fizetett, csak hat forintot egy hónapra, abbul nem lehetett megélni. Oszt ez a tiszteletes ur meg megszólitott, hogy gyöjjek hozzá, kapok bennkosztot, meg öt pengőt. Hát ez mégis jobb.
Miklós csodálkozva nézte az embert. Az arca piros volt, tele volt, nyugodt volt: de minek él ez az ember? Öt pengő meg bennkoszt…
– Komenció van? – mondta, – fejelés csizma…
Ugy mondta ezeket a szavakat, ahogy visszaemlékezett gyerekkorából a cselédfizetésekre. Ezeket a szókat szokták emlegetni.
– Nincsen semmi, – szólt az ember – csak öt pengő, meg bennkoszt. Ezért a fejelésér hat pengőt fizettem s a nagy csizmáját kicsit előre mozditotta, csunya nagy bőrdarab volt rávarrva fejnek.
Miklós csak most értette meg, hogy bizonyára bent a konyhában eszik. Hallgatva nézte az öreget.
– Nincs magának senkije?
– Nincsen bizony uram.
– Felesége? nem is volt?
– Dehogy nem volt, kettő is vót nekem. De micsinájjak, ha elhaltak. Mán került vóna, hogy megházasoggyak, dehát, minek az, hogy az embert egy szuette sátorkaró várja otthun…
– Hány esztendős, – kérdezte tünődve Miklós.
Az öreg megemelte a kalapját:
– Istennek hálá, hetvennégy.
– Hetvennégy! – kiáltott fel Miklós és szinte ijedten nézte az öreget, akit ötvennek se gondolt. – Isten éltesse, – tette hozzá.
– Köszönöm, – mondta az öreg s ujra megemelte kalapját, a feje egészen kopasz volt, fehér a kalap alatt s ősz hajszálak libbentek meg tar szélén körül.
Miklós tünődve, kutatva, szomoruan nézte:
– Gyereke nincs, nem is volt?
– Dehogy nem vót kedves uram, vót nekem kettő. A nagyobbik fiamra rászakadt a bánya, ott veszett, a kisebbik fiamat agyonlőtték a csendőrök.
– A csendőrök… Mért!?
– Hát, vadra járt… vadászott… nagyon ügyes gyerek vót… Nem vón nekem semmi bajom, nem kellett vón nekem vén fejjel a szülőföldemről elbujdosni, ha csak ez megvóna, már épen házasodott… De igy aztán nem lett nekem menyem, nem vót aki mosson rám.
Miklós dermedten, komolyan, megdöbbenten nézett az öregre. Nem, annak a szavában semmi panasz, semmi keserüség, semmi indulat, semmi érzés: nyugalom volt benne és tény.
Megdöbbentő volt.
Miklós ugy állott szemben vele, mint a természet előtt: ahogy nem birja megérteni az emberi ész, hogyan, mért s mire nő a fa a földön, s a felhő az égen s a könnyü szél, ami az arcunkba csap: ugy nem értette meg az öreg magyar vas természetét, elpusztithatatlan fizikumát s bánattalan és nyugalmas lelki alkatát.
– Tiszteletes ur, tessék jönni fröstökölni, – mondta mellette csendesen és tisztelettel ugyanaz a cselédlány, aki már kétszer feltünt neki.
Ránézett. Ugyanabban a féligpiszkos ingben volt, amiben tegnap, ugyanabban a piros szoknyában s az az arca szemérmesen és idegenül s mégis valami csodálatos közvetlenséggel bandzsalitott rá.
Miklós szórakozottan megfordult, ott hagyta az öreg magyart, aki rendithetetlen nyugalmával állott tovább az istálló ajtajában… Mire vár?… Itatni akar… vagy egyidős a Természettel?…
– Igazán menjek? – mondta váratlanul Miklós a kis cselédlánynak, aki előre eresztette őt.
A lány fölpillantott rá, s elvihogodott.
– Hát, – mondta, s lesütötte a fejét.
– Hogy hijják? – mondta aztán Miklós s a vére pezsgett.
A lány ujra felnézett s ő elpirult.
A lány pedig oly furcsán lesett fel s már volt a hangjában valami, ami több, mint a természetes bizalom s kevesebb, mint a tisztelet.
– Erzsus. Nimet Erzsus.
– Osztán van szeretőd?
Maga sem vette észre, hogy is pattant ki a száján a szó, de ő maga lázba jött tőle. A lány lekapta a nyakát a válla közé s hirtelen elkezdett kacagni, de csak ugy befelé a keblébe. Ahogy fordult, megrendült a melle a kemény ingben. Pici kis mozdulattal a kemény mellecske, csak a fiatal ember szeme látta s a vére fogta el az izgalmat, lángbaborultan.
Aztán futva előre szaladt a lány, meghajolva, bujva, nevetését csiklandósan, s csak mikor már szinte a lépcsőnél volt, akkor mondta vissza egyszerüen s boldog vihogással:
– Nincsen nékem.
S belibbent a konyhába.
Miklós bánta, amit tett. Ha valaki észre vette volna.
– Pfuj, – mondta magában s igen jól érezte magát.
Juj, a papné már megint olyan fenkölt és melankhólikus.
– Jó reggelt kedves barátom, – mondta felderülve, s a szeme kutatóan csillog.
– Kezét csókolom, jó reggelt kivánok.
– Apa már kint van a szőlőben, – szólt Márta elevenen, – a jövő héten szüret, most kénezik a hordókat.
Teát kapott, aranyszinü teát. De jó volna istenem, igen gazdag lenni, kényelemben élni, ur lenni… Hideg sültek voltak felrakva, remek szalonna, méz…
Mártácska semmiségeket beszélt, ő folyton s jóizüen mosolygott, de egyre szórakozottabb lett s nem értette, nem hallotta, mi van körülte.
Valamit nem értett. Ez az asszony tegnap azt mondta, segiteni fog rajta… átviszi egyik sinről a másikra, vagy mit… Egyszerre megrémült: ez a jóakaratával akar segiteni?… ez csak részvéttel van ő iránta?… ez csak erkölcsi javakat akar neki nyujtani?…
El is vörösödött erre a gondolatra: arra, hogy ő egyebet is várt? vagy gondolt?… Hisz az rettenetes volna, az a sülyedés, ha…
Lesütötte az arcát s erősen meredt a csészéjébe s nem látta, hogy az asszony milyen kimondhatatlan gyöngédséggel nézi az arcát, szakadatlan és kitartóan…
Márta hirtelen felugrott, kinn kocsizörgés volt az utcán s szokott kiváncsiságával a tornácra szökött, mint mindig, ha szekér ment el előttük, azt mind látnia kellett.
– Bódi bácsi, Bódi bácsi, – kiabált hirtelen.
Az anyja ijedten figyelt fel, meg akarta állitani, s kiáltott is neki:
– Márta!
A kislány nem hallotta s nemsokára ragyogó arccal jött vissza:
– Azért se fog gyalogolni! – mondta.
Miklós figyelte az asszonyt, de az most magába volt zárkózva s valami titokzatos mosollyal hallgatott.
– Az Arday kocsija, – futott vissza lélekszakadva, – kiáltottam neki, hogy álljon meg, vigye haza a tiszteletes urat.
Matolcsynak fonák volt a dolog s kissé kellemetlen. Már megállapitotta magában, hogy nyilván Arday volt az az ember, akiről a papné tegnap beszélt… Folyton ellene beszéltek, ő is, meg a pap is… Nagyon szerette volna megtudni, nem ő volt-e az asszony első férje… Most leste az arcát, de az nem tiltakozott ellene, hogy ennek a kocsiján menjen haza, egészen magába volt zárkózva.
– Melyikből vigyek neki? – lelkendezett Márta.
Az anyja vállat vont.
– Szilvóriumot.
Márta beszaladt a szobába.
A papné egy kis tekercset tolt oda Miklós elé.
– Legyen szives majd otthon irja össze hány darab…
Miklós nem szólt, megdermedt.
– Tegye el.
Erre habozva vette a kezébe a pici csomagot. Oly sulyos volt, hogy megijedt, pénz volt benne, bizonyos, hogy arany.
Habozva, hogy miképen dobja vissza, hirtelen a markába szoritotta, mert Márta megjelent az ajtóban, egy hosszu pohárral, amilyet a falusi korcsmárosok szoktak tartani pálinkának. A pohár szinig volt fehér pálinkával s ő nevetve mondta:
– Örülni fog az öreg.
Mikor kiment, a papné igy szólt:
– Majd február 18-ra ugyanennyi darabot ad nekem vissza… Ne felejtse el: február 18.
Miklós meg volt sértve, komor volt, szerette volna visszadobni… Égette az ujját. Szégyelte visszaadni. Szégyelte megköszönni, szégyelte magát.
– No kedves barátom… – mondta sokára az asszony s szeliden és könnyesen mosolygott, – meg akar bántani?…
Halálos sápadt lett, a fiatal ember arcán végre meglátott valamit, amitől kivilágosodott előtte minden: undort látott és rettegést és kapzsiságot… Látta, hogy ez a fiu nem szereti őt, fél tőle s elfogadja… És erre összeomlott, össze mint a mumia, ha a friss szél éri… Egy pillanat alatt vége: s megjelent a szemében az öreg asszony könnye. Oh mért tette, mért adta, az Arday pénzét adta, egyáltalán hogy feledkezett el az idő szaváról…
Meghalni, meghalni: bu és bánat fog eredni e pillanatból:… s nem mert többé fölnézni a fiatal emberre.
Ezt meghatotta az öregasszony hirteleni megvénülése, a szemeláttára omlott össze… Nem érzett jogot magában, hogy végkép megsemmisitse, hogy visszadobja neki a pénzt…
VII.
Márta szokott vidámságával, zajongva kisérte a kapuig, ellenben a papné megtörve és szomoruan nézett utána.
A bakon egy öreg kocsis ül, szijjas képü vén csont, volt a szemében valami gonoszság, szürke és éles szeme volt s a bajusza kacskaringósra pederve. A fején fekete pörge kalap, darutollal, a hátán fel volt dobva a mente zsinórja a gombbal, a lovakat kényesen és kackiásan tartotta s a lovak fiatalok voltak, izegtek, mozogtak, nyugtalanul.
Nem volt kedve belépni, beülni ebbe a hintóba, visszariadt még egyszer, mintha a börtönbe indulna rajta, aztán megállott meglepetve.
Fiatal lány jött, elegáns és egészen fiatal komoly lány feléjük, azonnal kitalálta, hogy ez az a tanitónő, akit az este dicsőitettek.
Habozva várt, mig ideér, mert meg kellett vele ismerkednie.
Márta kissé később vette észre, de abban a pillanatban elsikitotta magát:
– Margit, Margit! – s aztán futott eléje.
A lánynak vékonymetszésü szája volt, szinte feltünően vékony s finoman rajzolt, de kicsit éles száj, a szemei finom szemöldök alatt, kissé bent ültek, kreol arcán piros volt az egészség szine, de az egész lány valahogy nagyon is higgadt volt s okos, a szemei ugy csillogtak, mint egy okos kis iskolás lányé, aki mindent tud s épen jelentkezni akar felelni… Miklós egész szivvel nézte ezt a kicsit torz arcot, a nagyocska orrot, finom kis állat, sopfos felfésült hajat, ahogy jött feléje minden disz és cicoma nélkül s még a lépésében is volt valamelyest szokatlan, olyan hosszukat lépett a harangalaku szoknyájában, ahogy a kisebb lányok tanulják meg tornaórán az egyenletes katonalépést…
De a mosolyában volt valami rendkivül szivhez szóló, valami példátlan kedvesség, ártatlanság és jószivüség s ő azonnal megszerette, teljesen és feleségnek szóló szerelemmel és már mikor a hangját hallotta, nagyon boldog volt, hogy ilyen kis édes, gyöngéd hangja van, mert semmitől sem rettegett jobban, mint azoktól az éles és üres női lármáktól.
– Matolcsy, Matolcsy! – kiabált Márta s a tanitónő a szemébe mosolygott, nem látszott a szemén, hogy meglepte volna, hogy örülne az ismeretségnek, hogy valami különösebb érzéseket okozott volna benne, inkább ugy lehetett érezni, hogy ismeri őt, és minden rendben van, nincs semmi kifogása ellene, tudja kicsoda s mit kell róla gondolni.
– Nézze, ne menjen el, – mondta szelesen Márta.
Miklósnak is ez volt a gondolata, de a kocsisra nézett, aki fölényesen ült a bakon s megérezte a papnét a tornácon… s mindenekfelett azt érezte, hogy maradnia kellene, de a tanitónővel kettesben kellene maradnia: az volna az egyetlen lehetőség…
– Nagyon sok dolgom van, – mondta s mindjárt rá röstellte, hogy ezt mondta, mert a tanitónő olyan figyelmesen nézett rá, hogy tudta, hogy a füllentése nem mult el nyom nélkül… röstellte, hogy ezt az ártatlan szemet félrevezette, mert ez tréfát nem ért s nem ismer: ez komolyan veszi, amit neki mondanak…
Félszegen hát mindjárt kezet fogtak s ő beült a kocsiba. A jobbfelőli ülésre ült, mintha valaki balról ülne mellette, nagyon uras volt, a két lány egybekarolva nézett utána a kiskapuból, Márta hangosan kacagott valamit, ő pedig furcsa értelmes mosolyával egyszerüen felfogta a fiatal pap kiválóságát…
Már nagyon messze jártak, Miklós még mindig lángoló arccal szégyelte, hogy előtte idegen szinben tüntette fel magát: a kocsi, az előkelő beülés, hogy a falujabeli földesur hintója várakozott rá, ez mind föltétlenül valami hamis beállitás, ez mind nemtelen hencegés az idegen lány előtt, aki semmiről sem tudhat semmit… Nem, ezzel a lánnyal többet nem szabad… találkoznia… s égett az arca: a testét sütötte a papné tekercs aranya…
Erre végleg elcsüggedt, nem birta tovább energiával, összeroskadt s ugy elterült a kocsi puha ülésében, mint egy beteg… Magában maradt, árvábban és szegényebben, mint valaha, mert most már nem volt semmije… Még tegnap, mikor gyalog jött ezen az uton a kutyájával, bátor volt és komor s kemény… Ma nyomorult volt, reménytelen és bánatos…
Egy kis hid jött s a lovak megcsöndesedtek, észrevette a kutyát, ahogy loholt a hintó után. Olyan gyöngéden nézett rá, még mindig a szivében volt, hogy hogy megörült neki reggel szegény kutya, az idegenben… Kis meghatott mosollyal nézett rá, s hajtott: nekem is ott volna a helyem kedves barátom: kilógó nyelvvel futni az ilyen kocsi után… de én olyan poltron vagyok, hogy én bent ülök s téged, aki jobb vagy nálam, hagylak ott a porban loholni…
Pattintott neki az ujjával, hogy vigasztalja. A kutya félreértette s egy merész vakkantással, felugrott mellé az ülésbe.
Elmosolyodott s a kocsisra lesett. Persze, szegény kutya… Megveregette a fejét s azért letessékelte az ülésből, csak ugy a lába mellé engedte ülni, a kutya kivetette a nyelvét, hevesen lihegett s folyton ránézett komoly barna szemével. Matolcsy hirtelen elkapta a szemét róla: ez a szem ugyanugy néz, okosan, komolyan, figyelmes gyöngédséggel s valamire várva, mint a tanitónő…
A kocsis visszanézett a kutyára, de nem szólt.
– Maga hol volt? Az állomáson? – kérdezte tőle.
– Igen.
– Kit vitt be?
– A kisasszonyt.
A pap szeme összerándult. Egy s más pletykát hallott már Ardayról, hogy minden héten uj kisasszonya van. Valami ijesztő érzéskapcsolódás fogta el, a papné, Arday, a pap, a buja férj, aki a felesége szemeláttára öleli a szobalányt…
Égett és tüzelt a homloka. A zsebe égett, a papné pénze, szerette volna kidobni… Nem visszaküldeni: eldobni, mint a mérges kigyót… mielőtt ártana…
A kocsis bizalmaskodva visszaszólt s a lovaira intett:
– Pedig ma mégeccer mekkő nekik járni…
– Mit?
– Az állomást… Megy az ur… A városba… Gyülésre… Főkurátor, hát kell neki menni…
Miklós tünődve nézett maga elé s hirtelen eszébe jutott, hogy egyházmegyei gyülés lesz holnap… a városban. Egész elfeledkezett volna róla… De hogy Musán egy szó sem volt erről…
Hm. Ha ügyes ember volna, most a főgondnok urral kellene bemennie.
Nagyon bosszantotta, hogy még nem is találkozott vele. Persze mindent elhanyagolt… Mikor először tett látogatást a földesurnál, az nem volt itthon s most tudta ugyan, hogy itthon van, de abban a lelkiállapotban, amiben ő volt az utóbbi időben…
Mikor a faluba beértek, a kutya magától kiugrott a kocsiból.
Miklós felrántotta a szemöldökét magasra… Ő maga is ugy érezte, hogy nem illik neki, hogy ebben a kocsiban megy végig a faluján… Lám a kutya! Ember ez! Finom emberi lélek. Már olyan közel volt hozzá, egészen felebarátok voltak: együtt érező társak.
A kocsi az utcanépe nagy bámészkodása közt hajtatott fel a parókiára. Mikor megállott a kapu előtt, Miklós lázas ijedtséggel kezdett a pénzre gondolni: semmi pénze sem volt, nem adhat egy pár rézkrajcárt ennek az embernek, aki olyan volt a bakon, mint egy hidalgó.
Hirtelen kivette, kibontotta dühödötten és vak vadsággal a tekercset: csakugyan aranyak voltak benne, kétségbeesett ujjakkal kotorászott köztük, kivette a legkisebbet s odanyomta a kocsis markába.
Ez megint felköszönt a kalapja széléig egy ujjal, valamit dünnyögött s a hintó tovább robogott.
Ő pedig látta, hogy a tanitóné kint áll, az iskola keritésénél, nem nézett arra, hogy ne kelljen köszönni neki. Utálta ezt az asszonyt… Már mindenkit utált s mindenkitől félt.
Az udvara tele volt papsajttal és utilapuval. Tisztitatlan, gazos, elhagyott udvar volt s ez is belefájult…
– Áll a kislak pusztán, ridegen, – dünnyögte, amint belépett a tornácra. – Gyom veri fel nyájas udvarát… Kapujába jő megy idegen. S ki van itthon, hej nó, bekiált… Ki van itthon kérdi kétszer is… De szavára senki sem figyel… Üresen áll még a fészer is… Hogy lakosa volna semmi jel… Nyöszörög a kutgém betegen… harangoz a szélben a vödör…
Nem jutott eszébe tovább, „mért adtam ki azt az aranyat!“ – sikoltott fel benne valami kétségbeesés… Aztán s egész nap ezt a verset mondogatta, mig rendet próbált csinálni a házban, maga sem tudta mért…
A kutya most először jöhetett be a küszöbre s nézhette kitartóan a gazdája, vagy szomoru testvére vergődését az üres kalickában…