HARMADIK KÖNYV.
I.
A hosszu rázástól elgémberedetten ment fel a nehány lépcsőn s benyitott a vendéglőbe.
Nem nézett vissza a kurátornéra, izgatott volt s ideges, örült, hogy a szekérről leszállhatott, örült, hogy a parasztszagtól végre megszabadult.
Egészen más embernek érezte magát bent a kocsma, uj idegen levegőjében. Dohányfüst, fülledt meleg s borgőz volt itt, nehány iparos forma ember ült a veres abroszokkal leteritett asztalok körül s átbeszélgettek egymáshoz, orditós és tulélénk módon.
Gyorsan keresztül ment köztük s jól érezte magát ebben a más világban, urnak érezte magát, bátran haladt keresztül ezen a szobán, a barna függönyökkel kárpitozott másik ajtóig, a szomszéd teremben fehér volt az abrosz és világosabb volt a levegő.
Kabátját, kalapját felakasztotta a fogasra, amely rendkivül magasra volt fölszegezve, aztán leült egy asztal mellé. A szék volt-e szokatlanul alacsony, vagy az asztal a szokottnál magasabb, de mosolyogva vette észre hogy lesüppedt. A kurátor utána hozta a kicsi fekete bőrtáskáját.
– Köszönöm kurátor ur, csak tegye le… Megiszik egy pohár sört?
– Alássan köszönöm tiszteletes uram, nem lehet… – kifelé intett szemmel, hogy kint az asszony; aki ráparancsolt a Miklós füle hallatára, hogy egy kortyot se igyék. – Majd iszok én az állásba. Jójcakát.
– Jó éccakát, – kezet nyujtott neki.
Mikor a paraszt végre eltünt föllélekzett; holnap délutánig szabad. Holnap délutánig nem tapadnak rá ezek a csirizes parasztszók, holnap délutánig ur és független és jaj de jó már egyszer civilizált helyen.
A másik sarokban három urasabb ember ült, ittak s az arcuk vörös volt, már éjféli mámor volt bennük s halkan üldögéltek.
Valahol felállott egy fiatal lány s közelebb jött, eléje állott, kicsi fehér kezét az asztalra támasztotta s kissé álmosan, kissé lustán, kissé kedveskedve mondta:
– Mit tetszik parancsolni?
Miklós uralkodott magán, mert érezte, hogy mindenki ránéz, de egyszerre, gyorsan, sugva, külsőleg hideg arccal azt mondta:
– Magát.
Ez a szó oly váratlanul jött, mintha a sötétben gyufát gyujtanak: egyszerre idegen világ tárgyai, idegen állapotok hangulatai, idegen szivek érzései tüntek elő.
A lány megmutatta vékony sürüfogu, tömött, fehér fogsorát.
Miklós lehunyta a szemét, a hőség elfutotta.
Mióta bejött a szekér vele a városba, a parasztasszonnyal szemben ülve, térdeik összeértek, buja gerjedelem hatotta át meg át.
Már régen kisért benne az érzékisége. Mikor dolgozatának befejezéséhez közeledett: akkori nagy és erős láza valósággal sexuális izgalom volt benne, amely azonban mint felhalmozódott energia maradt ereiben kielégitetlenül. Az öreg papnét nyilván ezzel a belőle önkéntelenül áradó hőséggel büvölte meg s Mártácskát, a cselédet, a tanitónőt, a kurátornét, minden nőt, akivel dolga volt tegnap óta, ugy megszéditette a belőle kiáradó s fojtva, igy annál varázslatosabban ható buja hőség, ahogy a falu bikája méltóságos és komor baktatásával a falu utcáján, minden teheneket önkivületbe hoz, pusztán mélykarikás fekete szemeinek s fityegő szügyének, lebernyeges nyakának izgatásával. Már ő maga is gondolt az este némi hasonlatosságra, amint a a csordával hazatérő bikát látta: ő maga szinte megdöbbenve meredt rá s gyermekkorának „jön a bika“! rikoltásai ujultak meg benne… Hogyne forgatná fel szegény szőke tehenek vérét a magános him…
Valamit sejtett, igy néznek ő utána már régen a nők a falujában: a magános és rideg legény után, aki komoran s vadul elzárkózva mindenkitől annál izgatóbban hat talán a fantáziákra.
Az éjszaka a kurátorné valósággal megdöbbentette: annyira alázatos, halk és néző volt, ugy összegubbaszkodott a szekérben, ott az első ülésen a lovakat hajtó ura mögött, ahogy a térdük összeért s ha szólott, oly melegen sütött belőle a perzselő vágy: hogy szinte félelmes volt…
Csodálatosképen a falu élete s a falu nemisége nem hatott rá. A falujában félt, a falusi nőktől rettegett: botrányt érzett, minden elszalasztott szó mögött s nem merte a száját kinyitni, már a következményeket számitotta. A falu a maga parányi méreteivel a maga teljes tisztaságával és egyszerüségével brutálisan hatott rá. S azokat a sokszoknyáju, kevés ingü nőszemélyeket idegenül és egészen más érzéssel nézte, mint itt a kisváros nőit… Amint beért a városba, azonnal, mint valami rontás által, fölszabadult a vére, a fantáziája, s szinte kirobbant a torkán a bün vágya. Visszaemlékezett kisfiu korára, egy ilyen kisvárosban, hogy élte át a fantázia első csapkodásait s ma is a kisváros volt neki az emberélet csudálatos nagy bünpalástja, amelynek ráncai között el lehet tekeregni, bujkálni, ki lehet végre tobzódni magát s telefalni éhes szivét olcsó, de kapható gyönyörrel. Mindenkor jéggé dermedt érzéssel gondolt vissza rá, hogy egyszer a parókhiájára belopózott egy fiatal parasztlány. Éjjel. Sötétben. Mezitláb. Fölkinálta magát, szótalanul és szemérmetlen. S benne megfagyott a vér a rémülettől: ha valaki rajtakapná, mekkora veszedelem… Az egész jövője, állása, emberi tisztessége, a közbecsülés, a papi hivatás, az isten szeme… Most, hogy a városban érezte magát, egyszerre elfeledte, hogy pap, hogy állása méltóságát hordja vállain: egyszerre az a kisdiák lett, akinek még alig fordult meg elméjében, hogy pappá lesz a jövendőben s arra kell készitenie magát. Most csak mohó férfivágyai reszkettek ki belőle s most egy pillanat alatt levetette magáról mindazt a kinos terhet, amit az egész élete okoz neki… Csak nézett a lány szemébe, könnyes és fátyolos szemmel s érezte, hogy a gyakorlott s az ilyen nézéssel szemben közönyös lány szeme meghomályosodik s elfordult felőle s ezzel mintegy kiszolgáltatja magát annál szivóbb, vonzóbb s tapadóbb kutatásának…
Még élt ugyahogy benne a közélet emberének némi kötelességérzése s mereven ült s merev arcot vágott, pedig már alig birta ezt a külszint megtartani… Szeretett volna, ha őszinte mer lenni, felugrani, kiáltani, orditani valami artikulátlatlan és szép hangot s derékon kapni ezt a lányt és elvinni, elvonszolni magával félre a legelső zugba, ahol szem nem látja…
– Lehet? – nyögte, halkan, torkából kiváncorgó hanggal neki.
Ez kinyitotta szürke szemeit, tágra és nagyra, nagy, vizes, hirtelen nőtt szemeit s felcsucsoritott ajakkal, szórakozottan igent villantott.
A fiatal pap feje megszédült a boldog örömtől s a szája kinyilt, nem birt elég lélekzetet venni.
– Parancsol?… valamit?… – kérdezte a lány, hihetetlenül izgató, forraló, maceráló hangon. – Vacsorát?…
– Igen, – nyögte neki.
– Majd megkérdem van-e még?
Elfordult s a terem sarkában, a falba vágott kis ablakhoz ment, a konyhához.
Miklós uralkodni akart magán, rettegett, hogy hátha mégis ráismer valaki, meglesi valaki, megtud valaki róla valamit s nem birta egy félpillanatig levenni a szemét a lányról. Falta annak az alakját, a mozdulatait, a ringását, számitás nélkül és gondolkodás nélkül, de oly elementáris mohósággal…
– Szakácsné kérem… Mit ad vacsorára?… – s visszafordult: – Jó lesz sertéskaraj?…
Miklós nem értette a szót, de a szive görcsösen összehuzódott, mikor a lány, nagy szürke szemeit magán érezte.
– Jó, – intett aztán, kurtán, gyorsan, hagyd már, hagyd már, ne tartóztass, mondta az ideges mozdulata.
– Káposztával?
– Igen.
A lány sajátságos ballagó lépéseivel, hogy emlékeztetett a tegnapi tehenekre, a meztelenlábu nagy tehenek fehér combjai ugyanigy vetéltek, a lány közelebb jött s félkönyökkel picit odatámaszkodott hozzá. Miklósnak még sürübb lett a vér gőze az agyán, a lány melleit érezte, hihetetlenül vékony volt a lány bluzának anyaga, s meglátta, hogy az ing vászna hogy feszül keresztül alatta…
– Bort?… Sört?…
– Sört.
– Barnát?…
– Barnát.
– Én magát szeretem…
A lány mosolygott, a mosolyában volt valami idegenes, nem volt olyan egyszerüen bizalmas, mint a fiu hozzá, ahogy ez vágyta, idegen volt, szinte félt a rettenetes mohóságtól, adta magát, hagyta magát, szinte hivatásszerüen, de visszariadt a lénye a falánk akarással szemben s ezt Miklós nyersen kiérezte. Maga elé nézett komoran s utána is szólott a lánynak:
– Adjon mégis bort. Egy félliter fehéret.
A lány ujra elmosolyodott. Az ajka olyan finom és vékony volt, középen kibuggyant, mintha a vér pöttye lenne, csók. Oly fiatal volt s annyira üde és természetes, az arcán semmi festék, se puder, a haja ketté választva középen s rendkivül dus nagy haja, nagy hullámban fellobban a fejtetőig a kontyba. A drága, a drága, mint egy kisvárosi szép papkisasszony, egy szüzi szép angyali papkisasszony.
Egészen könnyben uszott a fiatalember két szeme s már alig bánta, már nem bánta, ha észreveszik rajta, már nem birt uralkodni magán… A lány odahozta a bort, különös ódivatu zöld parasztüvegben. Gyerekkorában látott ilyen üveget, a parádi vizet szokták ilyenfélében adni. Ugy megérezte ezt az üveget s olyan fájdalmak szakgatták a mellét.
– Szobát is drágám, – mondta egészen halkan, – szobát is kérek, – mintha a szivéből szent szavak sisteregnének, a szerelem és epedés fülemiledala.
– Igen, szobát, – mondta a lány, – szoba is fog kelleni, – s visszaballagott a kis ablakig!
Kicsi hangja érdesebb volt s már amolyan kikezdett s ezt ő meghallotta és előző gondolatát folytatta magában:
– Igy kellesz te nekem, igy kellesz, igy kellesz. Mert istenem, mi volna, kár volna, ha nem volnál ilyen fiatal és szép… és angyali… büdös.
Egészen mámoros volt s nem tudta mit beszél, nem tudta, megijedt, hogy nem-e hangosan beszél.
– Lehet a szobában megenni? A vacsorát.
– A vacsorát?
– Igen.
– Minek a…
– Gyere be velem…
A lány arca hidegebb lett.
– Nem lehet. Majd zárás után.
– Mikor zártok.
– Ma későn, a szeparéban vendégek vannak… A képviselő, meg a rendőrkapitány…
– Gyere idébb.
A lány odahajtotta aranyosbarna fejét, a hajából olcsó parfőm tódult, de a világ minden illatánál édesebb a fiatalembernek, aki dagadt cimpákkal szagolta s valamit sugott.
A lány elhuzta finom, vékony félszáját s mosolygott s kéjesen meglibbenő pillákkal intett igent.
Miklós a zsebébe markolt, s kikotorta a legnagyobb darabot az aranyak közül s odanyomta a lány markába. Megfogta egy pillanatra a lány puha kis kövér kezét s a testében villamáramok usztak.
II.
Az idő lassan, unottan állott. A másik sarokban három ur halkan, unatkozva beszélt. Kisvárosi ivók voltak, akik egy félliter bor mellett el tudnak ülni hihetetlen időkig. Az ember alig érti. Haza mehetnének és lefekhetnének a kényelmes jó ágyukba, a feleségüket a hideg leli, hogy az ember költ, a gyerekeik alusznak s a papa itt ül két másik papával, s ül, csak ül s beszél és hallgat. S nem bir hazamenni egyik sem. Ha otthon volnának, aludnának, itt ülnek, ébren, de ez éberlét az álom testvére. Folyton ugyanazokat a dolgokat forgatják, kevés szóbőséggel, kevés energiával. Szürke és monoton emberek, s szürke s halk életüknek ezek a csöndes kirugások a szenzációi: oly megpihentető érezni azt, hogy férfiak, akik a család rabigáját vonják egy életen át, de férfiak: s ha akarják, ime itt ülnek éjfélig, éjfélen tul, mig csak haza nem küldik őket innen: maga az, hogy fenn vannak, hogy a fehér gázláng mellett virrasztanak, fehér abrosz mellett, szürke szivarfüstöt kennek a fehér porcellánba, az hogy legalább szagolják az élet sötétebb oldalát, savanyu erjedését, az hogy nézhetik azt a visszáját a tükörnek, amelyben a bünök és sötét dolgok tenyésznek: ez mind azt az érzést kelti bennük, hogy teljesebb az életük.
S a korcsmáros jelent meg néha, ez a különös ember, különös mesterség sajátságos mivelője. Vastag és püffedt zsidó volt, apró s szurós szemü. Az örökös éjjelezéstől egészen fakó s a husa lágy, szinte olvad. De szivós azért, mint a spongya: az emberi lélek titokzatos belső felének, a bünérzés ágyásának csaposa. Ez az ember szinte sohasem látja máskép az embereket, csak mikor ki vannak mozditva nappali nyugalmukból, mikor labilisabbá lett a lélek s szenvedéllyel keresi azt, amit rendesen ép és egyensulyos lelki erői miatt, vagy morális kényszerből kerül. Ez az ember felgyuló arccal köszönti a vendégét: a sátán bakterja idelenn. Mikor az uj házas először lép be hozzá, megveregeti a nyakát, mint a mészáros a keze alá kerülő bikának. S a vén korhelyt már oly cinikusan kezeli, oldalba döfi egy ruddal, tudja, hogy az az övé, sokkal biztosabban, mint ahogy tisztességes családanya valaha magáénak mondhat egy férjet.
Mit szeretnek oly szenvedéllyel emberek ezen a helyen, amely annyira undoritó és szennyes, ha csak pár percig bepillant az ember a sarkokba. Takaritatlan, felgyült piszoktól, svábbogaraktól s poloskáktól nyüzsgő telep minden zug, ahová a paraszt cseléd vastag, gyors seprüje el nem ér s ez a szenny felgyült a lelkekbe is: csalás, fosztogatási vágy, aljas üzletek, özvegyasszonyok elleni intrikák, ügyvédi furfangok, váltóaláirások és az árvák kenyere van itt szétdobálva asztalon és padlón, a városi fuvarozások, állások és pénzkeresetek rothadt héja hever, mint a dinnyehéja, mikor már romlik, büzös és nincs ki kiseperje. Ezek nem kivánják a tisztaságot, ezek falánkul és éhesen ülnek a szemétdomb tetejére, hogy tovább rágcsáljanak egymás becsületén s kapzsi és alacsony mozdulatokkal kirágják egymás alól s mások alól az existenciát. Ezeket a kisvárosi nyomorult harcokat nem lehet tiszta helyen végzeni, ennek alapfeltétele, hogy az elszánt embereket ne feszélyezze semmi, s az eszes és zavarosban halászó korcsmáros, ha képes volna maga is hideg és nappali nyugalommal élni felettük, mindannyiukat pucérra foszthatná: de ő rá magára még szinte hatványozottabban hat a szenny bora, amit árul, s ugyanolyan szerencsétlen vergődője ennek a zsibvásárnak, mint vendégei. Példátlan az az erőfeszités, amit a tudás hijján fejt ki az ember, pusztán vágyaitól üzve, hogy távoli célokat elérjen s ezek az emberek csak az élet iskoláját járják: a leggonoszabb mester, aki a hegyet ezerszer körüljáratja, visszafordit, eltérit, megállit, leszakit, mélységbe dob s nem sajnál ujra meg ujra erővesztő kapaszkodásnak uszitani s végül egyáltalán nem ereszt a célhoz. Mig a kis zugkorcsmárosból nagyvendéglős lett s felépitette ezt a gipszes, reneszánsz törmelékkel ékesitett földszintes épületet, amelynek a homlokzatán három szobányi emelete is van, sután és félszegen, befejezetlenül, rá kellett addig fizetni a fiatalságát, az erejét, minden napját, minden erkölcsi morzsáját, pofon kellett veretnie magát parasztoktól, leköpetni uraktól, hallgatnia kellett özvegyek átkait és mindenkinek piszkát, akivel a legcsekélyebb üzlete volt. Hát miért?… Hát más ut nem vezet a piaci házhoz?… A fiát kitanittatta: ma ügyvéd s Budapesten él és finoman él és még nincs negyvenéves és simán és előkelően, és meg nem sértve s tisztességben éri el a célt, hogy második generáción már beküzdje magát egy család a legfelső társadalmi rendbe. Meg lehet azt csinálni, csak az ember meg tudja szerezni az emberiség egymás fölötti kasztjaiba való bejutást. S milyen olcsón megy ez: az iskola…
Miklós már volt néhányszor itt s már egyetmást ismert a város és a vendéglő karakteréből. Most kedvetlenül éledt fel kusza töprengéséből: hirtelen rájött, hogy most ugyanugy kombinál adat és biztos anyag nélkül, mint ahogy az értekezését irta.
Egyszerre tele volt megint saját magával: unta ezt a gyors elmejátékot, amely oly könnyen viszi tévutra az embert, s magára eszmélt: megjózanodva, félve nézett körül a lány után, akit már hosszabb idő óta nem látott. Föl akart állani és menni aludni. Szomoru volt és bánatos. Bántotta az előbbi rettenetes gerjedelem, amelyről érezte, hogy oly erős, képes volna kivetni rendes medréből az életét… Mért nem tud lenni szenvtelen és nyugodt, mért nem tudja elvégezni az élet dolgait ugy, amint azok látszólag elő vannak irva, hogy elvégezhetők. Mért kell minduntalan kivetődnie, minden irányból, amerre valami erő inditotta volt.
Hogy végig gondolt néhány hónapos papságán, az önállóságnak néhány hónapján, ijedten látta, hogy ez teljesen értéktelen és nyomorult életszakasz volt. Rémes koplalások s még rémesebb elégedetlenségek emiatt. Erőt megfeszitő agytörések s kétségbeejtő kijózanodás utána… Mire mindez. Hát ő pap?… Mit csinált junius óta?… Nem ismeri a faluját, nem ismeri az embereket: nem tudja, kinek mi fáj és hol?… Nem tudja, hogyan kell rajta segiteni s nem tud szólani a bajoshoz és a szenvedőhöz… Nem: az ő természete, az nem papnak való természet…
Hát kinek a természete való egy papnak?… Az apjáé?… Az is pap volt: s egész életét ugyanigy töltötte el, félszegen és szerencsétlenül beiktatva egy falu közepébe, ahol senki, de egyáltalán senki nem értette meg őt: talán most későn, halála után, fiában találta meg életének első megsejtőjét s szánóját… Vagy a nagyapja, aki nyilvánvalóan ugyanilyen boldogtalan teremtés volt: nagyobb hiusággal s még nagyobb álmokkal bevetve egy kis faluba s félszázadon át ugyanazokat a gondolatköröket taposva, elégedetlenül, jobb fizetést, jobb társaságot, több és szebb életet kivánva, szegény papok, szegény taposó malomba befogott igavonók… S annak az apja: a szent ember, aki sok gyermekét szárnyára bocsátotta, mint a gólya s tanitotta őket, hogy legyenek jók, becsületesek, szófogadók, a felsőség iránt engedelmesek és hü papok… A szegény ős… Még talán ennek az életében van valamely sugár a távol messzeségben: akiből ennyire árad a családi gyertya fénye, az ha nem mással, példájával, mint mintaszerü apa, talán összeköttetésben volt a falujával is… Mint egy mindenre kiáradó szeretet… S hirtelen eszébe villant valami távoli régi emlék, hogy az öreg atyusnak mindig kimaradt a kepéje: nem fizették, őt sem fizették a hivek: hogy lehet akkor velük jóban lenni… Bizonnyal az öreg azért menekült családi életének kis várába, gyermekei nagy gondjához, hogy kárpótolja magát az élet nyomorusága s rideg támadásai ellen…
Hát ki legyen akkor pap? Dékány Sámuel, a Dékány Sámuelek?… A kemény s rideg üzletemberek, akiknek a papság pozició, az az archimedesi pont, amelyből ki lehet forgatni a községet s a világot. Fábjánfalva különb hely, mint Musa: akkor ő épen olyan gazda lehet, mint Dékány. Dékány uram az ő helyében sokkal különb gazdálkodásba tudna fogni, mint a saját falujában… Ha most tizennyolc marhája van, itt legalább huszonöt lenne… De mi van a hivekkel? Mi van a papsággal?… Mi van a lelki dolgokkal?…
És hogy is van ez: egyik ember, a papi generációk gyermeke áldozata valamely öröklött tehetetlenségnek s igy a falujának, anélkül, hogy hasznára tudna lenni akár magának, akár másnak. A másik, a keményöklü iparos fiu proconsula a falunak s vasmarokkal szed össze magának, amit csak lehet… de hát ez pap-é?…
Ah, nincs már kedve játszani sem, örülni sem: legjobb volna meghalni… Eltünni, elmulni, megszünni.
Ha most elmulik: mi marad utána.
Némi adósság: be nem vágott igéretek.
A lány bejött, különös himbáló lusta járásával keresztül ment a szobán az ablakig, aztán az ajtóig, ment, hogy kimegy, előtte elhaladva, egészen iparszerü szerelmesitő pillantást vetett oda s ő hirtelen ujra föllobbant: még ezt a kéjt… aztán meghalni… A lány kinyitotta az ajtót, kint sötét volt s erős szél csapott be az udvari ajtón át…
– Kérem! – kiáltott rá Miklós.
Ez visszanézett.
Intett neki: jöjjön közelebb. A lány betette az ajtót s visszalépett.
– Hova megy, – mondta Miklós rekedten.
– Megnézni a csillagokat, – mondta a lány aljas mosollyal.
– Megyek aludni… Mutassa meg a szobámat… – s parancsolóan nézett rá.
Amint felállott, a vendéglős a sarokban, mint egy nagy nehéz pók, megmozdult.
– Maga hová megy? – rivallt a lányra, oly durván s rekedt hangon, hogy Miklós lángvörös lett.
A lány engedelmesen kushadt meg s visszamaradt. De ő ha már elindult, képtelen volt megállani, kiment.
Minden idege remegett, minden izma vibrált, egészen meg volt semmisülve lelepleztében s kétségbe volt esve. Ah meg van fogva, a rengeteg pók öblös vastag markában érezte magát, megfult az izzadt tenyér vasszoritásában. Mit akar ez a gazember vele?…
Micsoda gyalázat ez! Kompromittálni akarja őt! a papot?… Holnap papi gyülés, bizonyára többen is vannak itt kollegák… Mit akar vele ez a zsidó.
Csunya és vad szél volt, az égen fellegek száguldoztak a csillagok alatt. Egy lompos, félhülye fiu jött ki ugyanazon az ajtón, a táskáját és a kabátját hozta. Szó nélkül vitte a hármasba. Mereven, értelmetlenül bámult soká. A csontjáig keresztül fázott, csak akkor tért magához. Most hirtelen erőt érzett magában, szembeszállani: nem, azt nem, hogy most már mindenki packázzon vele… Ezt a gazt meg kell fojtani: ennek ki kell tekerni a nyakát… Fujt és tüzelt s az agyára vérhullámok tolongtak.
Előbb ugy gondolta, hogy elbuvik, elmegy, lefekszik, látta hova ment a hülye, ott a szobája, jobbra hátul a földszinten. Most fellobbant a dühe s szembe kellett nézni a kutyával: nem, most nem pap, nem az istennek s a szakadatlan türelmes lemondásnak szolgája, nem fog többet ember a hátán taposni! elég volt… Álljon szembe, akinek dolga van vele… mit akar ez a bitang… Már azt hiszi megfogott egy papot s azt most megnyuzhatja? Nem! Annyira nem vak az ember, annyira nem ur rajta az éjszakai szenvedély: hogy a nappalait mind eladja érte… És látatlanban nem irunk alá több kötelezvényt… Jól van: akarsz valamit?… Ki vele: alku… Áh, ez a sógora Bergernek… ez most valami bosszu az elmulasztott terminusért: a mult hétre igérte a száz korona letörlesztését: de hisz irt neki halasztásért… Igaz, a levele ugy volt irva, hogy válasz nem kellett rá, apodiktice kijelentette, hogy most nem fizet, hiszen ő állapitotta meg ezt a terminust is s felelet nem is jött rá… Ki tudja mi mindent beszéltek össze már ezek, kisváros, pletyka: hm, hát már ott tartunk, hogy a városi zsidók megitélték az embert, hogy ez egy eladósodott lump fráter, akivel szemben minden szabad?…
Lángoló dühvel, de márványmerev arccal tért vissza a terembe, gőgös volt, mint a bünös, mig azt hiszi nincs joga senkinek görbén nézni rá: mert még nem jött napvilágra semmi… Még nem tudhatnak semmit…
Kellemetlenül érintette most, hogy oly alacsony a szék, az asztal mellett trónuson akart ülni, az ártatlanság és a sértett önérzett méltóságában.
Nem nézett oda a korcsmárosra, csak egyszer. De az oly tunyán és közönyösen állott előbbi helyén, nekitámaszkodva a márványlapos szekrénynek, hogy nem lehetett egy tekintettel sem belekötni. A lány nem volt benn.
Lassan feloldódott benne az indulat s már nem volt olyan büszke és kevély. Már belátta, hogy kis ember, szegény koldus s energiátlan senki. Miért ne tegye vele mindenki azt, amit akar: hisz ő nem áll helyt magáért. Ki kellett volna fizetni azt a száz koronát! Ki kellett volna akkor is, ha… bármi történik… Inkább felvenni dupla pénzt: de az adósságot terminuson kell megfizetni… Ha férfi volna, azt is tette volna… Nem engedte volna, hogy tekintélye, hirneve csorbát szenvedjen: ez mégis rettenetes és megdöbbentő, hogy idáig jutott… Egy levegőt kell szivnia a hitelezője sógorával s érezni, hogy ez abszolut közönnyel mer vele packázni: tudva, hogy egy nyomorult szegény flótással áll szemben, akinek nincs kurázsija, hogy torkára forrassza…
Mit?… Azt, hogy bünt, hogy a bünözést, hogy a piszkot, a szennyet nem engedte… hogy a papi palástot… ah!
Mégis jobb lett volna elmenni aludni… Jobb lett volna elaludni örökre… Legjobb lett volna meg sem születni… Legjobb lett volna nem kezdeni ki a lánnyal… Uhh, mégis egy papnak idáig sülyedni…
Amint egyre merevebben ült s érezte agyában a bor hatását, a szoba szédülgetett vele s kábult volt a késői órában, megnyilt a különszoba ajtaja s gyorsan, szinte futva kijött a lány.
– Tessék menekülni, – sugta a fülébe s tovább ment az ablakhoz, ugy tett, mintha nem szólott volna hozzá.
Miklós elsápadt, csak aztán ijedt meg, mit is beszél a lány.
Merev, fagyos arccal, hogy a ráfigyelő kocsmárosnak imponáljon, intett a lánynak:
– Kérem kisasszony!
Ez átvette a forralt bort s a tálcával visszajövet megállott előtte.
– Mi az? – förmedt rá.
A higgadtsága megzavarta az ijedt lányt, suttogva szólt:
– Ne tessék haragudni… labdáztam az arannyal… s elvették…
– Kicsoda…
– Aaa… a képviselő ur, meg a rendőrkapitány…
– Miért?…
Nagy szemet meresztett a lányra. Ez megkönnyebbülve keresztet vetett.
– Jaj istenem, ugy meg voltam ijedve, azt hittem, hogy…
– Hogy loptam? – s elmosolyodott a pap.
– Akkor tessék velem bejönni.
– Hová?
– Be az urakhoz.
– Én?… Mért?
– Csak. Hijják.
– Engem?
– Igen, azt mondja a nagyságos ur: tessék bejönni hozzájuk.
– Én?… Mi közöm nekem ismeretlen urakhoz… Azért mert aranyaim vannak, nem vagyok én nagyuri lumpoló…
A lány felemelkedett, Miklós a mozdulatára megint észrevette friss kivánatos testét, hogy kerül egy ilyen egészséges, naiv és szüzies gyermek ilyen helyre…
– Pszt, – mondta hirtelen s a lány oda hajlott.
Miklós a korcsmáros felé intett egy gyilkos pillantásával.
– Mit akart ez az előbb? Mit orditott az elébb ez a gazember… a vendéglős…
– Jaj nagyságos ur, meg kellett volna mondanom, hogy egy üveg pezsgőt kell fizetni, anélkül nem szabad szoba,… a szobában… vacsorázni a vendéggel.
Miklósnak mélyen leszállott a hősége, s aztán pirosság öntötte el az arcát: szégyelte a hevületét, egy egészen egyszerü üzlet…
Mielőtt tünődhetett volna, kilépett a különszobából egy magas, fekete bajuszos ur. Odalépett hozzá, jóviálisan s nagy hanggal mutatkozott be.
– Feketics… Legyen szerencsénk…
– Matolcsy Miklós ref. lelkész.
Felállott s erősen nézett a nagy ember szemébe.
– Nohát annál inkább, – mondta ez s széleset és nagyot kacagott. A szájából pállott füstszag tódult, a fogai köze egészen fekete volt a sok szivarfüsttől. Most is egy félszivar volt a kezében. Azt a foga közé vette, akkor karon fogta Miklóst s becipelte. Akkora ember volt, akkora marku, mint egy cirkuszi dijbirkozó.
A lány utána vitte félig üres boros palackját s a poharát.
Miklós kinos zavarban volt s mosolygott és maga sem tudta mért, gyötrően félt.
III.
Amint beléptek, már azt várta, hogy éles szemmel s kutató ellenségességgel fogják fogadni s kissé álmélkodva konstatálta, hogy odabenn három ur ül, nevetve összebujva s halkan kacagva. Ő még mielőtt meglátta volna, kik és mik vannak jelen, azonnal s görcsösen elszoruló szivvel pillantotta meg az asztal tulsó sarkán az aranyát. Le volt téve a fehér abroszra s világitott és csillogott. Miklós szédült és rémült volt s legjobban azért rettegett, hogy ez meglátszik rajta. Az ő belépte külömben semmi változást nem idézett elő, a beszélő ur tovább beszélt, a másik kettő tovább vihogott a szavain s ők leültek, anélkül, hogy bemutatták volna a bent levőknek, ő a rendőrkapitány mozdulatára szerényen ült le az asztal végén. A beszélő fiatal ember sem emelte fel a hangját a kedveért, s neki nagyon meg kellett fesziteni a figyelmét, hogy megértse:
– Erotika csak kisvárosban van, a kamaszkor csak itt virit istenigazában, a kutyafáját. Kérem képviselő ur, maga nem tudja elképzelni mennyi szenvedéssel van egybekötve az első illuziók elvesztése: egy szegény diáknál, akinek az apja is szegény ember és semmiképen sem tud, bármennyire szeretne is, finom, egészséges, jó cselédeket fogadni, akikkel a fiai is meg legyenek elégedve, szóval nincs és nem lehet és na… jön a Feri s azt mondja: a Gyöngytyuk-utcában Sternéknél van egy lány… na… lehet… na eccóval… Hát kérem képviselő ur: az ember éjszaka nem alszik: mihelyt lehet, kiugrik az ablakon, mezitláb, a cipőjét az ember a hóna alá fogja s kimászik az udvarba. S utána a Feri, az ember átmászik a keritésen, jó szöges, az ember elrepeszti a nadrágját… s gyü, végig az utcán. No de most hol laknak a Sternék? Azt előre kellett volna megtudni a fütyülőjét!… Sorra ráfogják minden lehetséges házra, hogy itt. Végre egy házban megállapodnak: ez az. Na most bemenni. Most aztán be kell menni. Hát eredj be te… Eredj te… Na, képzelje el képviselő ur, hogy az elsőség az nem számit… sőt… S egyszer csak bent van az ember egy idegen udvarban, no most mi lesz?… Itt vagyunk… püff… Most betörjem az ablakot? kérem képviselő ur a kamaszkor leggyönyörübb vonása, hogy abszolute semmivel sem gondol: megragadja egy rettenetes vágy s kiröpiti, ki… Fut, megy, mint az őrült, számitás és cél nélkül… Kérem: most aztán falba ütődik az ember, az ember örül, hogy nem tört be a homloka s nincs más mit tenni: szépen visszamászni a Sternék keritésén, mielőtt valaki észrevenné, aztán végigügetni a falun, bemászni haza, most elreped az ing is, ujra levetni a cipőt, be az ablakon s lefeküdni… Megvolt a kaland… az első…
Előadásában volt valami ellenállhatatlan komikum, egyetlen szava sem tünt el hatás nélkül. Csak ő ült komolyan és mélyen ülő szemei mereven dermedtek rá hol erre, hol arra, leggyakrabban az aranyra, amely, mint a mágnes huzta a pillantását. Néha megsejtett valamit abból, amit a beszélő mondott s távolról elmosolyodott, aztán megint komor és merev arccal hallgatott. Ellenben az urak fojtot kacajjal, minden ellenállás nélkül fogadták az előadást, a képviselő ur nyájas, kedélyes, kopaszodó ur, akinek vékony bajusza feketére volt festve s lila volt, fekete haja töve is lila, cimpája folyton remegett s mint egy vadállat nyalogatta a száját. Miklós hirtelen, anélkül, hogy valaki, vagy valami figyelmeztette volna, ráismert: ez Arday…
A fiatalember, aki ideges és sovány fekete ember volt, s tele a társaság legbecsesebb tulajdonságával: a nagyszerü előadó érrel, egy ennél még furcsább vizitet mondott most el, a koszos és repedtsarku házicselédnél, amely hasonlóan eredménytelen kirándulás volt, mint ahogy a villamárammal meglóbált aranyfüst látszólag eredménytelenül leng a légüres térben, aztán mintha odaért volna, ahová indult:
– Most vagyunk végre a célnál, – mondta s azonnal uj nagy nevetést keltett, – a kaszirnő!… Az emberi kor első nagy stációja!…
Ezek az urak, akik az élet bőségében már a végén voltak ugylátszik, a kiélésnek, most bortól, gőztől, éjfélutáni idegességtől fütve, minden szót rakétázó kacagással vettek. Miklós azonban komoly volt, disszonáns volt neki ez az egész. Komor volt, mert nem mutatták be. Egyáltalán senki sem pillantott még rá. Igaz, mindenki a beszélő malacságaival van elfoglalva… de neki nem kellett volna igy leülni közéjük, félretolva és lényegtelenül, mintha egy pincért ültettek volna le maguk mellett… Nőtt a dühe: már megint az égett benne, hogy persze, vele szemben minden szabad… Ővele mindenki packázhat: ennek a sihedernek, – mert ki lehet ez, aki itt mulattat és udvari bolondot játszik, ennek a szavait nem lehetett volna egy pillanatra félbeszakitani, hogy őt üdvözöljék, hogy őt bemutassák, hogy befogadják, ránézzenek?… Összeszoritott foggal s összehuzott szemmel nézte az urakat, akik karéjban vették körül az öreg urat, a képviselőt s szemmel láthatóan mindhármuknak az volt egyetlen ambiciója, hogy neki mulasson, az ő kedvére, az ő hangulatának emelésére. Az öreg ur alig-alig, vagy halkan s dühitően fölényesen mosolygott s kéjjel szopogatta az egyre merészebb és egyre bujább beszédet, amely egy kis maró vitriollal volt leöntve, a vidéki élet szatirája volt benne, sőt a mélyén az emberélet kritikája, a férfiember nemi ösztöneinek megvetésre itélt galádsága sistergett ki a szavak megül, de elsősorban mulatságos volt és fonák:
– És akkor azt hallja az ember, hogy a szobaasszony elmegy, uj szobaasszony jön… Micsoda forradalom, az egész város minden férfia fel van huzva: mit… elmegy? a régi?! Senki sem szól, csak a szemek szikráznak, nem érteni: mindenki szórakozott, a trafikban elmaradnak a viccek és háromszorra sem tudja az ember megszámolni, amit visszaadtak a forintból… S jön egy nagy és sárgára festett haju nő… az alkapitány joga, hogy kimenjen elébe az állomásra s mire bejön… az egész város irigyli…
Miklós sötét lett: ő még valóban szüz és ártatlan férfi volt, aki soha még ennyire férfitársaságba nem került… Nem állotta, ő is kénytelen volt fojtva nevetni a furcsaságokon, amelyek a legválogatatlanabb kifejezésekkel kezdtek előre haladni, hanem megérezte azt a visszásságot: nem, ez kellemetlen, igy pőrére vetkőzve látni egy képviselőt, egy öreg urat, két komoly s a városban számottevő uri embert, az egyik a rendőrfőkapitány, a másik a takarékpénztár igazgatója, akire szintén ráismert… Már egyszer tudniillik gondolt arra, hogy a takaréktól kér kölcsönt, abban az időben távolról mutatták neki ezt az urat, hogy ettől függ a dolog… De ez akkor az utcán ment, ő a Berger boltjában állott az ajtóban s amint átpillantott a másik oldalra, ott ment, komolyan, kövéren, fehér mellényben, széles arany óralánccal egy erős uri ember, szürke kalapja volt az egyetlen kissé kicsapott s kackiás, amely az élni szerető embert jelzi most utólag előtte: de akkor oly komoly, félelmes és tekintélyes ur volt, hogy százszor inkább alázta meg magát a szürke és ismeretlenség ködében topogó kis zsidóember előtt kölcsönkéréssel, minthogy csak el is képzelje, hogy a napfényre kilépjen s a takarék fényes tükörüveg ablakai mögött kilincseljen parányi személyi hitel után… S most ez az ur hirtelen ilyen közel került hozzá, kivörösödött arccal, hogy élvez, hogy figyel, s mint a többi ur, mint mindenki itt, egy pillanatra sem feledte, hogy egyuttal folyton a nap felé forduljon lényének szirmaival, mint a napraforgó az esőben, szélben is egyre a napot keresi: mindenki az Arday melegében s boldogitó jelenlétében sütkérezett.
Miklósban mély és keserü fölháborodás gyült fel: a plebejus gőgje, fölfelé. Ő a parasztot azért gyülölte meg, mert hiába akarta fölemelni magához, ahány kisérletet tett, mindig csődöt mondott az akarata, hogy a falusi kis embert emberi méltóságára figyelmeztesse, jósággal és emberi szivvel való életre: az be volt gubózva valami gonosz indulatba mindennel szemben, ami felette volt, s most ő ugyanezt érezte fölfelé… Nem akart és nem, és nem akart betörni földi ember alázatos imádatába, ami pedig ime itt előtte süstörgött és pezsgett az Arday személye előtt. Azzal a titkos sugárzással voltak előtte, ahogy a hivő az istent érzi ihletett perceiben mindenütt jelenvalónak és hatónak s az isten kedvét keresi szive titkos rebbenésivel. Ugy keresték itt ezek e hatalmasnak kegyét. S ez hogy ül közöttük. Fölényesen és egyszerüen, lezser mozdulattal, a szék karján elterülve, kissé unva mindent, csak most ezt a diskuráló fiatal embert, ez ki lehet? csak ezt élvezve, mint egy finom és idegen italt…
De már nagyon látta őt s épen e legelső pillanatban s azok után, amiket már is tud róla… Egy ilyen aljasságokban dőzsölő, egy ilyen tisztán nemiségekben kéjelgő lélek hogyan álljon népek fölött, hogy legyen vezetője vagy fölöttese a népnek. Mit várhat ettől a paraszt egyebet, mint a legteljesebb megvetést, mint azt, hogy annyiba veszi, mint a teheneit s barmait.
Keserü pillantása megint csak az aranyra tévedt s amint az megcsillant előtte, annak a fényénél hirtelen megértette, hogy ezek róla beszélnek. Egész arca lángolt tőle: onnan indult ki a kisvárosi erotika megbeszélése, abból az egész, hogy ő aranyat adott a kasszirnőnek… Halálos hideg verejték gyöngyözött a homlokán.
Most bejött a lány s amint belépett, az urak nevettek.
Tálcán a Miklós vacsoráját hozta. Ő ingerült lett, bosszantotta, hogy ilyen későn hozza, már el is felejtette, már ugy hozzászokott a koplaláshoz, hogy mostani izgalmában eszébe se jutott volna, hogy a reggeli óta alig evett. Idegesen intett a lánynak, hogy tegye a másik asztalra, még mindig várta, hogy bemutatják, vagy valamiképen csak elintézik.
Kis csönd lett, mintha mégis megzavarodott volna a beszéd, vagy csak pihenő volt ez a társaságnak?
– Egy jó szivart, kis muff! – mondta a csöndben a képviselő.
– Igen! – szólt a lány s már futott, mintha megijesztették volna.
Miklós felállott s mérgesen, szó nélkül átment a kis asztalhoz. Ott volt a tányér, a kis vendéglői tálon a szép sertéskaraj párolt káposztával, de nem volt sem kés, sem villa.
– Buta, – mondta magában.
Az urak hallgattak, mindenki maga elé nézett. A késő éjfélutáni csönd volt ez, mikor a legélénkebb hevességü izgalmas kacajok közben az idegek leszerelődnek, elfáradnak s a figyelem más térre csapódik.
– Azért szerettem volna jelen lenni képviselő ur, – mondta a fiatal ember, mintha az azelőtti témára tért volna vissza, – ki volt az, aki legelőször fejbevágta a szegény kegyelmest?
A képviselő finoman elmosolyodott.
– Azt nem lehet pontosan tudni, – mondta nyefegő, cuppogató módján. – Az ugy jött, hogy egyszerre csak mindenki. Egy cingár kis ellenzéki ur felvesz egy nagy törvénykönyvet. Azt mondja neki egy óriás pártbeli képviselőtársam: Megőrültél? Mit akarsz avval? Az kibuvik a hóna alól s nesze, odadobja a miniszterelnök fejéhez. Ennek a könyvnek a sarka okozta a leghosszabb sebet…
Megnyalta kicsit az ajkát, mintha most akarna még valami jót mondani, de lenyelte. Nagyon tartózkodó volt, a legáltalánosabb kifejezéseket kereste, nagyon objektivnak, nagyon benfentesnek s nagyon megközelithetetlennek akart látszani. Miklós, most, hogy messzebb ült tőle, egész bátran meresztette rá a szemét. Ugy nézte ezt az embert, mintha a végzetével találkozik az ember. Nem tudja indokolni, nem tudja magyarázni, de ellenállhatatlan feszültséggel néz bele, ahogy a vész, a viz, a mélység vonja az embert.
– Bocsánat, kérlek alázattal, – mondta a takarékpénztári igazgató – mi volt tulajdonkép az oka, hogy azok a bitang ripőkök igy neki másztak… fölháboritó…
Miklós felvillanó szemekkel nézett most a kövér, husos arcu bankvezérre, aki teljes és mély odaadással hajlott a képviselő felé.
Ez keveset nyöszörgött s unottan szólt:
– Mint erkölcsi tartalom nélkül valót, a legélesebben el kell itélni a Justh-pártnak eme botrányát.
– Ugy van, – mondta a rendőrkapitány.
– Justh Gyula, Lukáccsal való alkudozásával, azzal a készséggel, amellyel oly felettébb olcsón volt hajlandó pártját a Lukács sötét terveinek rendelkezésére bocsátani, és azzal a soha meg nem bocsátható vaksággal, hogy az ő pártütése hiusitotta meg a koalició katonai követelésének megvalósitását, válságba döntötte magát a koaliciót és belelökte a nemzetet ebbe a mostani áldatlan helyzetbe: mindezzel elvesztette Justh Gyula és pártja a nemzet müvelt és független közönségének bizalmát és rokonérzését.
– Ugy van, – mondta a rendőrkapitány. A képviselő ránézett, erre ujra azt mondta: – Ugy van!
Arday felemelte az ujját, mintha figyelmeztetni akarná, hogy ne siessen ugy az ugyvanokkal, még csak most jön az igazi:
– Ezt a csorbát pedig nem lehet kiköszörülni sem kortesutakkal, sem ujra megfejelt függetlenségi programmal, sem képviselőházi verekedésekkel.
– Ez az igaz, igen! – kiáltotta a rendőrkapitány.
– Nem, nem! – bólogatott buzgón a takarék igazgatója is.
Miklós egész lelkében remegve nézett keresztül rajtuk, ő Debrecenben a Tisza István imádatában nőtt fel, minden egyházkerületi gyülésen látta s átvette a közszellemet, amely ezt a politikust a kálvinista magyarság nagy vezérének tekintette, benne azonban bizonyos titkos elégedetlenség volt már vele szemben, sértette a nagy-koncepció-érzését, hogy egy miniszter minden ügyhöz hozzászól, hogy a nyirbatkai tanitó sertésól-kérését elutasitani nem átalja s hogy oly rektoros-tudálékossággal tekint át az ügyeken: hiányzott a személyből áradó varázs s mégis még mindig élet-halálra szántan párthivének érezte magát, mert igyekezett elfeledni a személyes meggyőződéseit s együtt uszott a kálvinistasággal abban az önáltatásban, hogy ezt a politikust soha ne tetteiből itélje meg, csak a róla alkotott ideális képhez ragaszkodjék törhetetlenül. És mégis most valami mély és morális fölháborodás töltötte el, mikor ez a Tisza-huszár legelső szavával az ellenzék egyik legrokonszenvesebb és legtisztább vezérébe rugott bele. Néki fájt az, hogy egyszerü személyeskedéssé válik az ügyekhez közel élők száján a közélet minden nagy ténye. Ő inkább akart általánositani a személyek rovására, hogy elvek és igazságok harcát keresse az eseményekben. S most ennek a vén borisza kéjencnek minden szava beoltotta a veszettség ellen: ez az őrület már közveszélyes, ez ellen már védekezni kell. Ebben a percben megvetette magát, a mért kritikátlanul tudta volna odaadni magát előtte ismeretlen emberek ismeretlen céljainak szolgálatára s keményen elhatározta, hogy utána fog járni, mi hogy van ebben az országban…
Az ismeretlen fiatalember ott szemben ismételte:
– De képviselő ur, mi volt mégis az oka, hogy igy tört ki a dolog. Mi bőszitette fel ugy azokat?…
A képviselő háromszögbe törte kissé kedvtelenül a homloka ráncait.
– Kis grammatikai vita… Egy kis grammatikai nézeteltérés az egész. Khuen igen világosan és érthető hangon ezt mondta, tisztán lehetett követni a szavait: „Az 1867-iki törvénycikk szavai, szerintem, – mondta, – igen világosak, ahhoz szerintem külön magyarázat nem szükséges… Grammatikailag, egész egyszerüen ugy áll a dolog, (megjegyzem a grammatika szóra már az egész Ház figyelni kezdett) hogy amidőn arról van szó ebben a törvénycikkben, hogy az országgyülést nem lehet elnapolni, vagy föloszlatni, mielőtt a „jövő évi“ költségvetés nincsen megszavazva, világos, hogy a „jövő évi“ költségvetésről van szó s nem az idei költségvetésről…
A fiatal ember hirtelen kurtán felnevetett, de egy pillanat alatt lefojtotta.
– Hallatlan marhaság, – mondta.
– Mit? – kérdezte a képviselő megütődve.
– Azoknak a barmoknak a marhasága képviselő ur.
A képviselő pillanatokig szopogatta a nyelve hegyét.
– A haldokló oroszlán akkor rugott utolsót önmagán… – folytatta. – Az ember első benyomása az volt, mintha a Justh-párt kedvet kapott volna, hogy megismételje azt a – mondjuk – impozáns jelenetet, amelyet, mint a szenvedelem elemi kitörését, ha sajnálnunk kellett is, de mint mély erkölcsi okból eredőt impozánsnak s utólag, jogosnak is, kellett elismernünk. Azt a képviselőházi csatát gondolom, mikor az erőszakoskodó s törvénysértő többség védelmére berendelt darabontokat verték ki az ülésteremből…
Miklós mereven és egész lényében felizgatva nézte ezt az embert, amig beszélt. Érezte, hogy minden szava piszokság. Nem ismerte az eseményeket és a szereplőket: de valahogy a delejes sugarakat fogta el, az orrát facsarta annak a belső lelki munkának a büze, ahogy ez az ember jobb meggyőződése ellenére, vagy annak a hijján, valami undoritó benső elszántságból betyárkodik a szavakkal. Ez a kivételesen finom ur, akinek az egész teste kendőzve van és agyon mosva, tisztogatva, a ruhája, az inge, a feje oly aggodalmasan kipucolva, mintha külön erre a célra készült gépezetekkel végeznék rajta a tisztogatás müveletét, ez az ember: az isten szine előtt merne esküdni rá: teljesen rothadt, tökéletesen meggyőződés nélküli ember… Földulták a lelkét ezek a hosszu, nehézkesen összerakott mondatok, amelyek mégis oly szabatosan csörgedeztek, mint a zsilip mögött visszatartott szennylének a bugyogása, ez az egészen különös képviselői nyelv, amelynek sem szine, sem illata, sem gerince nincsen, csak száraz és zörgő technikája… te alávaló kutya, te undok gazember… morogta magában s a szemei gyülölettel és sötét dühvel meredtek rá a mélyből… Te aljas buja, aki piszkos kéjelgésben adod ki magad, te vagy, ti vagytok azok a fenkölt Kátók…
– Hogy tehetnek ilyet! – kiáltott fel a a takarékpénztári elnök. – Most megint meghurcolják a mi szép hazánkat a külföldön.
A képviselő, egészen távoli és egészen unalmas nyugalommal felelt:
– Más parlamentekben is fordulnak elő hasonló jelenetek. Oka: hogy a modern életben a képviselőség és a politizálás kenyérkeresetté válik. Nemcsak, mert tisztességesen fizetik a képviselőt… hanem azért, mert, a képviselői állást alacsony fickók alaposan ki tudják használni és hasznositani… Már most világos, hogy a képviselők azért választatnak, hogy az ország dolgait intézzék: s e helyett a kenyérharc, a küzdelem a boldogulásért, a létért, az existenciáért, haszonért, érvényesülésért való verseny füti az elméket és lazitja az erkölcsöket.
Miklós e pillanatban megértette, hogy mért hat oly fásultan az agyakra a papi bölcsességek monoton prédikálása, ha nem érinti közvetlenül az emberek személyes lelki dolgait.
A lány hozta a szivarral telt skatulyát. Nem nézett őrá. Idegesen kopogott neki.
– Kést, villát.
– Igenis – mondta a lány elpirulva s kifutott.
– Hanem Korláth báró mégis titkos tanácsos lett, – mondta a takarékpénztár igazgatója.
Arday csöndesen felelt.
– No, az csak… – kétszer-háromszor kinyitotta, meg ujra összefogta az ajkait, – hát az csak olyan flastrom. Már a Tivike oly sokat szaladgált a kormány körül, annyira szorgoskodott a párt összekovácsolásában, főképp a véderőreform megszavaztatása idején, hogy valami okvetlen járt már neki. Tisza ugy gondolta, hogy kinevezi a kultuszminiszteri államtitkárnak, de hát ide a Schillingfürst herceg barátját kellett behozni. Akkor annak a helyét, az alelnökséget szánták Korláthnak, csakhogy arra meg szegény Csorvássy Pali volt már benevezve és ennek is kellett valami, mert a választójogi bizottságban annyira a kormányhoz dörgölőzött, hogy nem lehetett lefricskázni. Igy lett Csorvássy a Ház alelnöke, a bárónak nem maradt egyéb, egy kis titkos tanácsossággal fizették ki.
– Érdekes!
– Érdekesebb a másik titkos tanácsos, akit vele egy napon neveztek ki, a barcasági érsek, Kinsky ur excellenciás cime. Ez minket reformátusokat s minket protestánsokat érdekel közelebbről, ismét fölhijja a figyelmünket a régi anomáliára. A titkos tanácsosság a legnagyobb cim, amit valaki kaphat ebben az országban. Kinsky ur közönséges foltozó csizmadiának a fia s fokonként emelkedett az érseki székbe s e pillanatban már kegyelmes. Ezt a cimet megkapja minden katholikus egyházfő, de nem kapja meg, eddig még sohasem kapta meg egyetlen protestáns egyházfő sem. Pedig ugye vannak a mi püspökeink között is, akiknek vannak olyan bokros érdemei, mint a katholikus püspök és érsek uraknak. Azt például, hogy Kinsky urnak mért járt akkora cim, amit még néhai Szász Károly sem kapott meg, hogyan magyarázzuk? Szimptomája ez annak a kormányzati tendenciának, amely mindig és mindig kiemel egy felekezetet és mindig csak egyet s mindig csak ugyanazt az egyet, a többi rovására: holott a szent biblia igazságait nem az a felekezet vitte bele a magyar nép lelkébe s e szent biblia nem ennek a felekezetnek oltárán őrzi a békesség és megelégedés erényeit.
Miklós igyekezett csöndesen enni, zajtalanul, oly erősen rágta a fogai közé bevett husdarabokat, mintha ebbe akarná beleölni azt az indulatot, ami benne felgyült.
– Undok fajzat, – mondta magában. – Excellenciás cimekért, rikitó jelszók… s én félév óta nem ettem a magam házánál jó falatot… Uhh, micsoda hazugságok, micsoda kibogozhatatlan és gyülöletes és burkolt és félelmesen félrevezető hazugságok száguldoznak az emberek lelkein…
Zugott a feje s kavargott benne a sok felháborodás: mért élnek igy az emberek, hát mire ez?… hát nem lehet? soha nem lehet egy őszinte emberi szót kimondani…? mért szövik be magukat hazugságoknak és gonosz félrevezetéseknek burkába, mért kötik lábukat béklyóba… Mért nem emelik fel a fejüket s néznek bátran az isten ege alatt: én ez vagyok, ennyi vagyok, ezt adom, ezt kérem, üljünk egymás mellett testvér és usszunk a jó isten szabad vizében… Politika? excellenciás cim? államtitkárság? alelnökség? dörgölőzők és munkapárt összekovácsolása, és lefricskázhatatlan bárók?… Kábulat és meghülyülés lepi meg az agyat… hát ez igy megy? ez az emberek, a tömeg képét hordozók igazi élete, a kiválasztottak, az ismertek, a Korláth bárók, Csorvásy Pál… s nem is kételkedett benne… Ah, hát akkor hol vannak a nagy dolgok: az egyéni tapasztaláson nyugvó belső hit? a lélek ujjászületése és ebből nyert méltósága és szabadsága? a halálosan komoly meggyőződés? a lélek belső nemessége? az apró problemákban az időn és történelmen felül álló örök isteni dolgok?…
Az isteni! az isten! Hát hol van ezekben az isten? Hol van a háttérben, a lelkek mélyén a központi gondolat, amelyből ered minden szál és amely minden szemléletnek alapja. S ha mindez hiányzik belőle, hát mért olyan kimondhatatlanul magas itt ez az ur a többi felett, hogy senki nem meri a legtávolabbi ellenmondást sem megkockáztatni a jelenlétében…
A képviselő felállott, a kis szoba hátulsó falán levő ajtóhoz ment, kissé nehézkes, döcögő léptekkel, amelyben benne volt még a régi dendi kényessége s benne volt már az öreg ember totyakossága is. Miklós meglátta, hirtelen, tisztán látta, hogy a halál felé indul.
– Ember!… hová mégy?… Kint vár a koporsó…
Bent az urak nagyot nyujtóztak. Mintha felszabadultak volna a suly alól.
A fekete fiatalember fel is állott s mikor az öreg ur behuzta maga után az ajtót, igy szólt
– No annál közelebbi célok is vannak, mint excellenciás cimeket harcolni ki a protestáns főpapok számára. Egyáltalán kérem uraim, mi gyakorlati emberek vagyunk, mit akarnak ezek az urak az öreg elnyütt bibliával. Letünt már annak a kora, mint a betyárromantika. Csak hadd rohadjanak már azok a vén penészes bibliák, annak a sötét lapjairól a baromi alázatot és a szenvedések szeretetét akarják betölteni a népbe?
Miklós ujabb rémülettel, szinte megdermedve bámult erre az urra.
A takarékpénztári igazgató kedélyes nevetéssel állott fel.
– Nahát maga egy javithatatlan cucilista, hajja.
A fiatal ember elhallgatott, látszott rajta, hogy hagyja. Nem akar ujjat huzni, kellemetlent mondani. A rendőrkapitány tisztelettel nevetett a takarékpénztári igazgató felé, aki teljesen átvette a hiányzó képviselő tekintélyét.
– Csak sokat lármázzon, ugy bekópertázzuk, hogy arról koldul.
A fiatal ember ugy tett, mintha tetszene neki ez a kedélyeskedés:
– Mit bibliáznak mindig… A bibliás emberek mindig énekszóval vonultak a csatába szorosan a hadsereg után s visszavonuláskor mindig elől, csak elől, akkor is énekszóval… ezt akarják vele elérni? – viccelte el a dolgot.
– A biblia nagyon okos dolog, – szólt a takarék igazgatója, – mert megtanitja az embereket, hogy a bünöket elkövetni nem szabad.
– Akkor Mark Twain még sokkal okosabb, mint a biblia, mondta a fiatalember, mert ő meg ezt mondta, igazgató ur: vallásos ember lelkében minden bün azt az impressziót kelti, hogy ezt többé elkövetni nem fogom: Csak egyebeket. Ez az ugynevezett erkölcsi himlőoltás. Legjobb tehát, ha az ember hamar elköveti az összes bünöket, hogy aztán egy se maradjon, amit elkövethetne. Igy bizonyosan üdvözül, ugy-e rendőrkapitány ur.
A két ur harsogóan kacagott a butaságon s a takarék igazgatója kiment a képviselő után.
A fiatal ember utána legyintett s igy szólt a rendőrkapitánynak:
– Ezek az urak nem értik meg a szabad szót, de mi ketten kapitány ur, mi ketten megértjük: Hiszen nem is rossz dolog az a bibliaolvasgatás. Az ember leül az ezerholdjának a kellősközepébe, a vadgesztenyefa árnyékába, a cimeres karosszékbe, jóllakott hassal, behütött italok társaságába, azután, fogpiszkálás közben elolvassa, hogy a régi zsidó családokban micsoda vérfertőzések voltak, hogy ette meg a hét sovány tehén a hét kövéret, hogy Sámson mivel verte agyon a filiszteusokat, hogy Józsua hogyan állitotta meg a napot, hogy a birák milyen vén kéjencek valának, hogy ki hogyan tudott már csalni akkor is, hogy Sámson urat hogy csábitotta el Delila kisasszony és igy tovább, mig aztán a végén meg nem tudja, hogy Jób urambátyámat, az volt a flegma! miféle nyavalyák kinozták, osztán a béketürésből mégse tudta kihozni még maga az isten sem.
A rendőrkapitány kurtákat röhögött s a végén a vállára csapott a fiatal embernek.
– Ejnye, – s csunyát káromkodott, – de elolvasta kend a bibliát: Én ugyan sose láttam egy bötüjét se, mióta az elemi oskolába belém verték, azt hogy…
– Igen, azt hogy a Megváltó szamárháton járt, de Korláth grófék négylovas hintón járnak.
– Hehe, – mondta a rendőrkapitány s ő is kiment a takarékpénztári igazgató után.
A fiatal ember, akinek már alkoholtól erősen ködös volt a szeme, csak a nyelve forgott egyre keményebben, utána legyintett, kifejezve mély megvetését az egész társaság iránt s odafordult a Miklós asztala felé.
– Szép szórakozás, igen, a gesztenyefa árnyékában, – mondta – a savanyuvizes fröccs mellett.
Miklós szomoruan nézett rá, igy nézhetett tegnapelőtt őrá a papné, akit ő ugyanigy fölzuditott bizonynyal a bibliáról való értekezésével.
– Mondja kérem, – szólott egész váratlanul a fiatal emberhez, bár nem volt kedvére, hogy szóba álljon bemutatás nélkül: – kegyednek egyáltalán semmi vallásos érzése, meggyőződése, vagy elképzelése sincsen?
– Dehogy nincsen, – mondta ez brüszk hangon. – Akinek semmi vallásos filozofiája sincs, az buta. Az épen olyan buta, mint aki egy nagyhasu plebánost tart magának, hogy az mondja meg neki, hogy mi az ő hite.
Miklós kutatva bámult rá.
– Nos, és az isten?…
– Hogy hogy vagyok az istennel?… Köszönöm jól. Nem bántjuk egymást. Én nem bántom őt és ő nem bánt engem.
– És mi az ön hite? Mi maradt meg önben gyerekkori vallásos emlékeiből?
– Pardon kérem, disztingváljunk. A hit és az emlék, az két külön dolog. Az én emlékem az, hogy egy rettentő piszkos zsidó iskolába jártam és isszonyuan utáltam a tanitót, mert büdös volt és borzasztó komisz. A hitem, az aztán valami egyéni dolog; ez az enyém: mért beszéljek róla? én nem akarok proselitákat szerezni: minden papnak ez a vágya s csak ez, már a Krisztusnak is, neki is kedvesebb volt a megtérő bünös, mint a száz igaz. Ezek a tömeghitek: ezek olyan járványok… Ott van Haeckel, aki tudományos alapon csinált vallást és monizmusnak nevezte. Ennek a monizmusnak épenugy vannak rabbijai Magyarországon, mint másutt. (Pardon, megnyugtathatom, hogy rabbijai s nem plebánosai.) Azt tanitja, hogy minden csak az anyag és semmi más: más semmi. És tartottak istentiszteleteket, ahol protoplasmát ettek szentelt ostya helyett. S most jön egy Gustav le Bon nevü francia s bebizonyitja, hogy az anyag az semmi, az elmulik. Leméri, hogy a szemünk láttára megsemmisül, érzékeink számára megszünik, szóval érzékfölöttivé válik. No. Döfd meg. Ki van rántva a gyékény a monisták lába alól. Még ezer esztendő sem kellett hozzá. Most má mi lenne, ha közben II. Lajos államvallássá teszi, a professzorai hitbizományokat kapnak, amelynek a jövedelmén csak táncosnőket szabad segélyezni, de a tanyai néptanitókat nem.
Ezzel feltette a kalapját s két oldalzsebbe dugott kézzel furcsa szögletes, négeres mozgással kiment a többiek után.
Miklós egyedül maradt mély bánatával. Ugy félt az emberektől, ugy utálta őket.
S meglátta az aranyat, ott a másik asztalon.
Mohón, kapzsin, irigyen s lüktető mellel és megrémülve, mint a felbőszitett s ketrecet nyilni látó fenevad, bámult reá.
IV.
– Ha most megjelenne a tündér, s azt mondaná, három kivánságomat teljesiti, – mondta magában és egyre az aranyat nézte, szerette volna fölvenni, eltenni, s szobájába menni és elfelejteni, hogy mi volt ma, – első kivánságom ez volna:…
Sokáig habozott, tünődött, nem is gondolt oda, régi mákonya volt, kis gyermek kora óta, hogy lefekvéskor, altató imádság után, ha még ébren maradt, a mese kivánságainak utján csapolta le fantáziája tulságait. A világért soha el nem árulta volna ezt a szégyenletes gyermekességét, mikor egy kedves professzora kisdiák korában azon kapta, hogy egyedül bolyongott az iskolakert utain, könyve becsukva s szórakozott szemmel rótta az utakat, ki akarta vallatni, mint gondolkodik: talán a kinvallatás padján sem árulta volna el nevetséges gondolatait, s mindamellett egyre nagyobb szenvedéllyel üzte a lelki kéjelgésnek ezt a fajtáját.
– Első kivánságom ez volna: az angol banknak minden pénze, az aranyrudak, hordók mind itt a lábam alatt legyenek. Pincében, amely csak az én varázsszavamra nyilik meg… Amig akarom a zsebem tele legyen azzal az arannyal, amely igy az én tulajdonommá lett… Akkor most azonnal megvenném ezt a házat… s várkastélyt épitenék itt… Második kivánságom: hogy ez senkinek fel ne tünjön, ez az emberek előtt egészen természetes dolog legyen s engem senki ne zavarjon kutatással, kérdezősködéssel, vizsgálattal, vallatással, az egész emberiség, mint a világ legtermészetesebb dolgát vegye tudomásul, hogy én vagyok a földben rejtett aranynak földi kincstárnoka, mert nem is az angol bank aranya legyen itt, nem! fölösleges az ember által nehéz munkával előszedett s az élet forgalmába beillesztett tőkét megrabolni mások elől, én azt akarom, hogy a földben, olyan helyen eltünt aranymolekulák, honnan ugysem fogja soha semmiféle emberi erő előhivhatni az aranyat: az álljon az én rendelkezésemre, feldolgozva, pénzzé verve és pedig a magyar állam, az Osztrák-magyar bank pénze formájában… Tehát első kivánságom: ennek a természetben elkallódott aranymennyiségnek az én számomra való ideteremtése, második kivánságom: hogy ezt én zavartalanul fel is használhassam, harmadik kivánságom: hogy ujabb három kivánságom teljesittessék.
Tágra nyitotta a szemét s felébredt egy kissé, gyermekded álmából, meglátta a szobát, amelyben egy nagy gázlámpa égett, bántóan világos volt, a szeme már fájt. A fal durva homokkal volt simitva s a szobafestő nyers és vad szinü festékei irdatlan mintákban voltak a falra kenve. Az egész szoba olyan durva és ordináré volt. És ő már ellankadt s tovább beszélt, még az ajka is utána mozgott, mint az imádkozó öregasszonyoké az ima olvasásakor.
– Ujonnan való első kivánságom, – folytatta szándékosan altató ábrándját s most ujra tetszett neki ez a kis diákkori ötlete, hogy a tündér 3 kivánságát a végtelenségig ki tudja játszani azzal, hogy folyton ujabb három kivánságot jelent be, – első kivánságom hogy: nyolcvan két éves koromig állandó és zavartalan egészséges ember legyek, jókedvü, egészséges és erős és életvidor, soha betegség, soha testi kimerültség, semmi levertség, semmi bánat ne kinozzon, csak erő és egészség, vasegészség és ami fő: jókedv. Szeressek élni és dolgozni és második kivánságom: minden nő szerelmes legyen belém s minden nőt megkapjak.
Láz reszkettette meg, a szája kinyilt, a szeme lecsukódott s lassan lihegni kezdett, a kasszirnőre gondolt s nem gondolkodott tovább.
Akkor az ajtó vele szemben kinyilt s bejött a képviselő. Amint az arcát meglátta, egyszerre visszatért erre a földre.
Kiegyenesedett s tudta, hogy most fog következni az arany és a vizsgálat és a baj.
Arday leült a régi helyére, utána jött a takarékpénztári igazgató, az is a helyére ült, majd a rendőrkapitány, aki szintén pontosan ugy ült le, ahogy előbb. Az ismeretlen fiatalember nem jött, csak ezek hárman, Miklós hirtelen körülnézett rajtuk s csodálkozott: ugy tünt fel neki, mintha ezek nem is mentek volna ki, csak ő neki rémlik, hogy nem voltak bent… Mért ültek le ugy, mint az előbb. Mért nem cserélték el a helyeiket, mért nem ültek egymás ölébe, vagy mért nem pofozzák egymást: mért van az emberek közt oly csodálatosképen állandó viszony? hogy tudják az emberek fentartani a tekintélyt? honnan ismerik a módját annak, hogy hajszálfinom távolságban kövessék egymást s harc és lázadás utján tudjanak csak egymás büvkörébe beljebb hatolni… Valóban boszorkánykör van huzva minden lélek körül, amely őt megvédi s nem engedi, hogy más lelkek azon belől léphessenek?… ahogy a hivő paraszt boszorkányozó leül a keresztuton és kört huz maga körül s a lidércek és manók és földalattiak jönnek nagy lármával és rémitő visongatással, de senki közülök egy lábnyira sem tud ezen a körön belül lépni, ha csak maga az illető el nem veszti a fejét, meg nem ijed s ki nem ugrik rémületében lelki nyugalmának megközelithetetlen várából: amikor is azonnal széttépik a boszorkányok… Ez most neki valami lázas és álomszerü szimbólumnak tünt fel s nagy igazságnak, amennyire csak álmában tud az ember igazságokat átérezni. Ugy is volt, mintha aludnék, mintha minden álom volna, késő éjszaka volt s ő régesrég idők óta nem virrasztott ennyi ideig s ily felizgatott lelkiállapotban.
Most azonban jól volt lakva, szokatlan érzés, elmosolyodott rá, szokatlan mosoly. Még egy félpohár bor volt előtte. Féllitert megivott itt ma este, félliter bort nem ivott régen… talán tegnapelőtt, a papné asztalán… De mintha az akkori mámor is csak most szállott volna agyára…
Nem hallotta mit beszéltek, egyetlen szót sem értett a ritka, szétszórt közönséges beszédből. Csak azt látta meg, mikor Arday az aranyra nézett: felemelte a kezét, feléje nyult. Megkaparta az asztalon a kis pénzdarabot s a markába vette. Ez oly csodálatos volt, annyira lehetetlen.
Soká nézte Arday az aranyat, erősen és figyelmesen, komolyan, ez az ember nem tud mosolyogni. Ez egy gonosz lélek, tele gonoszsággal, ártó érzésekkel, az ilyen ember nem tud nevetni. Ez nem ád ki magából egyéb akaratot, csak ellenségeset és bántót, ez komolyan veszi a dolgokat és mérlegeli: ez csak szivni akar, élvezetet és testi jókat másokból, anyagokból s lelkekből egyformán, ez egy gonosz pók a kifeszitett csillogó hálón, a lila hajával s lila bajuszával s a gondosan kicsiszolt öreg körmeivel… Ez ha csókol is komoly, és akaró és váró, ez nem mosolyog, ez kiél, ez mindent magába sziv, ez félelmes, félelmes ember ez. És Miklós meghallotta a hangját, a nyefegő, nemtörődöm hangot: kénytelen mégis, bármennyire nem akarja, a száját kinyitni s erőt fejteni ki, hogy a hangja megcsikorduljon, mert nem tudja akaratát máskép közleni, de csak annyit ad ki magából, ami épen elengedhetetlenül muszály: más feszitse meg a fülét és a figyelmét, hogy elfoghassa a gondolatait, szinte az emberi hang alatt valahogy, muszály és rettenetesen muszály mindenkinek figyelni rá, halotti csöndben és előre hajolva s minden képességét összeszedve, hogy egy szilánkot se veszitsen el az ő ajándékából, mert hihetetlenül fontos, hogy teljesen és egészen megkapjuk az utolsó foszlányig azt, amit ő kiereszt magából… Miklós kétségbeesetten füllé vált és rettegett, hogy egy szót elveszit:
– A kis keresztlányomnak minden esztendőben, a születésnapjára, február 18., egy aranyat küldök, – mondta Arday – egy-egy kiválasztott példányt.
Miklósban szinte megállott a vér: a halálos itéletét érezte a szavakban: február 18! Nyilván Arday a Márta keresztapja… De hogy! – sikoltott fel benne a düh, a felháborodás, s a morál!… A papné első férje?…