A fáklya

I.

Hatalmas meleg volt. A nap szinte szétcsattant, szikrázott és égetett s oly bőven ontotta az égi tüzet, hogy az emberek, de különösen a papok, majdnem szétolvadtak.

Dékány nagytiszteletü ur, a maga rusztikus magyaros kálvinista módján keményen oda is mondogatta:

– A ’stenit ennek a melegnek…

A felesége rápillantott, hogy törülgeti magáról vastag markába szoritott kendővel a vizet. Valahányszor egy-egy ilyen nyers szót hallott tőle, mindig végig sajgott az egész lelke, szinte fizikai fájdalmat érzett. Pedig már megszokhatta volna husz év óta.

– Csak má jönnének, üssön beléjük a szöszménkő, – tréfált kissé szelidebben a pap, – hogy má mehetnék dógomra. Minden perc elveszett, mig ott nem vagyok a bitangok mellett, a zsebemből lopják a pénzt.

– Hová siet apuka? – libbent ki friss, szélesre nyiló szájjal, kicsattanó piros arccal a lánya.

– Ki ebbül a melegbül a mezőre.

– Ott még melegebb van, apuka!

– Dehogy van. Ott mindig ájeres a levegő luftja! – ahogy az a marha Jaksa mondja, – kiáltott kacagósan a pap rekedtes erős hangján; forró munkalázában, amely minden földmivesnél, igy aratáskor a pénz rettenetes mohó kivánásában áll, csupán a lányával birt tréfálni. Aztán ingerülten állott neki, hogy szakadatlanul gyöngyöző homlokáról ledörzsölje a lucskot.

A lánya hangosan kacagott s csipkés fehér kötényével legyezte magát.

A papné fád csöndességgel nézte őket. Olyan méltóságos, olyan hüvös volt köztük, ő igazán nem érezte a hőséget sem.

A mai nap sok emléket ébresztett benne. A szomszéd Fábiánfalva uj papot választott, csak ez birta rá az urát, hogy itthon maradjon a mezőről, ahová már hajnali három órakor valami vak szenvedély üzte ki, hogy személyesen nézzen utána minden fillér értékü munkának s holminak, de felügyelő lelkésze levén a szomszéd falunak, különben is assessor, kötelessége volt fogadni az uj kollegát, akit most hoznak az állomásról szekerekkel, keresztül az ő falujokon.

Eszébe jutott a mult, az ő bevonulása e parókhiára, a megfélemlitő lármás mulatság, az idegen fajta emberek… a sok kielégitetlen idő, napok s esztendők, mig mindig várt, várt valamit, valami sorsfordulatot…

Ez az uj ember, aki jött látatlanul, ismeretlenül, felizgatta… Uri pap, – mondta róla a kurátora, aki a választásról referált, finom pap, asszonyoknak való pap… Jóisten: magát képzelte férfinak s papnak és elgondolta, még mennyivel lesujtóbb lett volna neki állania e helyen husz éven át a szemek előtt… pap lenni a falu fölött… Harcolni a parasztokkal és állatokkal és a földdel: az élettel s a hivatással… Pap lenni s érzékeny szivvel fogadni mind azt a támadást, ami a papot naponta éri… Pap lenni kiszolgáltatva kicsiny, markoló, könyörtelen népek szenvedélyének… Megborzongott… Már akkor inkább asszony, papné… aki el van zárva a maga kis világába s gondolatai titkos cellájában apáca lehet s élete zárt köréből is ugyahogy kizárhatja a kegyetlen idegeneket…

– Aggy egy pohár vizet Márta, – szólalt meg az ura, egy kicsiny jóleső csönd után, – még most is a számba van az ebéd jó ize.

S felnevetett, erősen, göcögve. Csak ugy gőzölgött ebből az emberből az élet. Alacsony, kopasz feje izzott, a nagy testes ember fujt és lihegett. Messzire látszott rajta, hogy ő az a boldog ember, akinek az ingére oly sok királynak és költőnek szüksége volna. Az az igazi falusi ember, aki nem kiméli magától az ételt, italt, de meg is látszik rajta. S az is meglátszik, hogy nem fájt a feje, mióta pirosra hizott kurta nyakán viseli. Mitől fájt volna, mikor soha se volt beteg, soha se volt baja s mindig mindent megcsinált, amit akart. Már alig gyerekfővel kikáplánkodta magának a musai papságot s ez különb hely, mint akármelyik a traktusban s azóta gazdálkodik, egész csordára való tehene van, olyan asztagokat rak a paptagban, hogy beillene uradalminak s könyörtelenül végre tud hajtani mindent, amit akar. A falujában, az egyházmegyében, a képviselőválasztásnál, mindenütt. Csak az a szerencse, hogy messzebb menő ambiciók nem izgatják: egy szekér szénáért hamarabb körülgyalogolná a falu határát, minthogy a városba bekocsikázzon a főispáni ebédre.

Számtalanszor végigment a szük, deszkázott tornácon s végignézett a falun. De mindig uj dühre lobbant, hogy nem látja akiket várt. Az utolsó szekeret is kiküldte már az udvarból, ki vannak az emberei eresztve a mezőre, szétszórva a tágas határban s láthatatlan gyeplőjüket itt tartja a markában s szilaj hajcsárlelke folyton látja, hogy odakint párok megállanak; dalolni kezdenek; fiatalok egymást üzik a sárga buza közt, szóval és vérük friss zugásával s egyre számitja, hogy nem lesz meg ma a harmincadik kereszt, amit mára nekik kiszámitott, nem lesz meg a huszonötödik sem, ha ezek a bitangok soká isznak valamelyik utszéli kocsmában… s a guta majd megüti mohóságában: a szekerek is hol cammognak, Péter az ökrökkel még azóta sem ért ki a Verestóhoz: ha az embernek ezer szeme volna, mint ki az ördögnek is a mitológiában, no… De hol a menydörgős menykőbe késnek ezek a fábjánfalviak?…

– A vasutról már háromszor is bejöhettek volna! – zugott egyre.

– A maga hivei, – szólt a felesége finoman, éllel.

– Isznak valamék kocsmába, no, mondja csak ki kedves, – szólt a pap. – A bélük istenit… – morogta hozzá, s ez az egy tetszett neki, ez egy kicsit megenyhitette, hogy a felesége kénytelen elismerni az ő türelmetlenségének a jogosságát s eltürni, hogy káromkodjon a szeme előtt.

Márta a veranda sarkából kukucskált ki a vadszőllő közül a falu utcáján végig s majd elnyelte szemével az utat, amelyet messze, a füzesekig el lehetett látni.

– Márta, – szólt rá erélyesen az anyja.

Az apja végig kimondta a gondolatot:

– Gyer onnan te mókus, mer ha meglát valaki, mingyán az lesz a pletyka, hogy te várod legjobban!

Márta pironkodó kacagással fordult vissza. A nevetése egészen furcsa volt. Csak igen kis gyerekek tudnak ennyire nyiltan és fehér fogsorral nevetni. Az embernek ha látja, kedve van harapni. Szégyenlősen nevetett az anyja előtt, mintha rajta kapták volna.

– Hát iszen nem is volna rossz, – mondta az apa kurtán a feleségének, hogy a lánya hátat forditott nekik, – ha ezek a bitang fábjániak neki hoznának papot…

Nevetett, már egy uj üzlet tünt fel előtte s már el is szánta magát, hogyha arra való lesz az uj ember, ezt megcsinálja. Jaj lesz annak, aki keresztül tesz csak szalmaszálat is ezen a tervén… Az özvegy papnékra s azoknak a lányaira gondolt s a hatalmas és sok ökrü ember erőszakos önérzetével máris megfenyegette őket… Ránézett a lányára, aki egészen az ő fajja volt, friss, piros arcu, vizkék szemü s olyan szeleverdi, hogy no.

– Csak maga ilyeneket szalasszon ki a száján, – szólt megsértve a papné.

– No tán nem érdemelném meg, – lármázta el a pap, – amennyit mérgelődtem velük tél óta.

A felesége ránézett. Méreg, az sok volt. Volt mit hallgatni.

– Minduntalan átszekerezni… Még egy kerekem is beszakadt a füzes hidon… Azt a kereket nem adtam vón a falujokért.

– Olyan jó kerék volt, apuka?

– Te macska! Jobb is mint a kis lányok esze kereke…

A lányka nevetett s elszaladt; biztos, hogy egy perc mulva az utcai ablakon leskelődött.

A pap ujra a feleségére nézett.

– Meg ez a fene sok számadás… Az isten áldja meg azt a szerencsétlen flótás Makk Ferit…

Egy percig elhallgattak, eszükbe suhant a szegény flótás Makk Feri, az örökös félszivarjával, amit hol a jobb, hol a bal szájasarkában rágott, messziről lesirt róla a balkezesek sutasága, mindig a bubját vakargatta, mint a kárvallott fazekas tót, mikor a feldőlt szekerét nézi… Az szomoru szenzáció volt a télen. Makk Ferinek a püspök előtt le kellett mondania a papságról, igy valahogy kihuzták, de most adóhivatalnál dijnok valahol Fejérmegyében, s a szegény felesége! az öt gyerekével!… Nem hiába minden gyerek előtt, mikor már érezte, hogy következik, az egész világnak elsirta, jajgatta, hogy megöli magát… de már ezt nem birja ki.

Nem szóltak róla egy szót sem, de mindaketten lehangolódtak.

– Jönnek már, jönnek már! – kiabált hirtelen Márta a szobából. Bizonyára az utcai ablakban leskelődött.

– No, hálistennek, – szólt a pap.

Az anyja rászólt a lányára.

– No csak ne szeleskedj!…

– Ugyan lelkem, sose bánja, – legyintett a pap. – Ugy szép a jány, ahogy van.

Márta nem birta ki az izgalmat, hogy itt nem volt szabad nézni a menetet, visszarohant az első szoba ablakához.

– Vagy beleszeret első látásra, – mondta az apa a lánya után nézve gyönyörködve, – vagy csak lassacskán, tette hozzá, egész más végét vetve a szavának, ahogy eredetben akarta… Punktum… Különben e mán csak a ti dógotok… Csináljátok, ahogy akarjátok.

Az asszony röstelte s szigoru arccal ment be az ura előtt a házba a tornácról.

Az utcán már ekkor nagy riadalom volt, mintha tüz ütött volna ki, vagy legalább is huszárok jönnének. Aki épkézláb ember csak volt, mind kiszaladt az utcára s bár mindenki egyformán tudta, mégis torkuk szakadtából kiabálták egymásnak, hogy hozzák a fábjániak az uj papot.

A nagytiszteletü ur odabenn megtette az előkészületeket, vagyis még több pálinkás poharat rakott ki az asztalra elkészitettekhez s a boros üvegekhez még kettőt hozott be a konyha melletti kis kamrából s kinyitotta ezeket is. Ugy látta keveset készitett ki. Mint a számitó emberek, fokonkint emelte az adagot, amit rászánnak a vendéglátásra. A beszéd is eszébe jutott s egyet-kettőt lépve előkészitette magát rá, ami nem annyira a gondolatok rendezéséből, hanem egészséges torokköszörülésből állott. Ez az egy mindig izgatta egy kicsit: ha szólania kellett. Ugy volt, mint az iskolás gyerek, akárhogy tudja is a leckét, mégis beszakad a gatyamadzag, ahogy az apja szokta volt mondani, aki becsületes csizmadia mester volt, nagyszakállat viselt s Deák Ferencet szidta: ő bezzeg mindig mameluk, mióta kinyilt az esze.

– Kuttya legyek! – kiáltott fel hirtelen azon a hangon, ahogy a prédikációját szokta kezdeni s csattanósan homlokon csapta magát.

– Ne szidd magad, apuka! – kacagott rá a lánya, aki soha sem engedte el ezt a szójátékot s mindig egyformán jóizüen mulatott rajta.

Már ekkor az ablak alá ért a nagy zsivaj.

Márta kileskelt a fehér csipkefüggönyök közt s elragadtatva látta, hogy lengetik a parasztlegények a követválasztásról maradt zászlókat. Gyönyörü szépnek találta a három szint, ahogy a levegőben usztak a gyolcsok s ujjongó hangot adott.

S akkor véletlen meglátta a papot.

Szép, fiatal, magos ember volt, barna bajusza volt, magyaros formáju papi ruhában, szép barna szemü, piros arcu ember volt. Por lepte a fekete ruháját, kivált a két széles vállát. Márta abban a percben beleszeretett.

– Milyen szép, – mondta, – milyen szép, istenem milyen remek ember… apuka én bizony isten kutba ugrok érte…

Ahogy szeleverdi módon kibökte ezt a szót, a szeme kacagósan az anyjáéba ütődött. Az anyja ott állott e percben már mellette s ugyanakkor látta meg a fiatal embert, mikor ő. Ahogy a lánya nedvessé lett tüzes kis szemébe nézett, csaknem kimondta amit érzett: ez? neked?… ez nem neked való, kis szamár… De aztán mindjárt elhallgatta a ki sem gondolt gondolatot s azt mondta:

– Elment az eszed!

Az apa a lánya szavára letette a poharat, mert egy félpohár borral emelte a szónoki készségét s az ablakhoz sietett.

Már akkor nem lehetett látni a fiatal kollegát, belépett a kis kapun. Csak az udvari ablakon át villant el a magas fekete kalapja. Nemsokára nyilt az ajtó s kopogtatás után belépett.

– Szabad.

Mögötte egy csomó vasárnapiasan kiöltözött parasztot lehetett látni s őt csak akkor, ahogy közelébb előbbre lépett a falusi módon állandóan félsötétben tartott szobában. – Szép fiu az ebadta, – mondta magában… aztán elébe lépett s kezet nyujtott neki.

– Itt a mi papunk, nagytiszteletes ur, – harsogta a kurátor, mielőtt valamelyik a két pap közül megszólalhatott volna.

– Matolcsy Miklós vagyok, – szólott a vendég szerényen és gyöngéd s valahogy mélyről zengő szóval.

Márta elbujt a függönybe, az arca égett s szégyelte magát, ugy lesett a fiatal emberre, mintha az menten hozzálépne s megcsókolná. Az anya, az megbüvölve nézett rá s fél könyökét a virágállványra tette. Tudta, hogy ez igen jól áll neki, ez a melankólikus mozdulat, ugy nézte a fiatal idegent, mintha az öccse, vagy a multja, az álmainak valami hajdani emléke jött volna el…

– Isten hozta kolléga ur, – mondta a házigazda, megrázva magyarosan a fiatal ember kezét, hirtelen szinte el is feledte a hivatalos hangot, a lánya szemével nézte meg a vendéget, de aztán eszébe zökkent s azt mondta:

– Hopp! – az ujját is felemelte hozzá, stellungba vágta magát s a parasztok, akiknek már gyakorlatuk van a papi dolgokban, rögtön látták, hogy itt prédikáció készül. Levette hát a kalapját az is, aki eddig még nem tette volt, a nyitott ajtón kiszorulva az előszobában. Aztán elrendezkedtek, helyre taszigálván egymást, hogy mindenki lássa mi történik odabenn.

– Tisztelt fiatal barátom, kedves kollégám, édes társam az ur juhainak őrzésében, – kezdte a házigazda s azonnal megérzett rajta a talpraesett ember, a kész szónok, a magyar pap, aki mindenkor tud szólani, kellő ünnepélyességgel az ünnepélyes alkalomban s kellő profánsággal a profán helyzetekben. – Imé megérkeztél… Megérkeztél a tudományok szentelt csarnokából ide, ki a szabad életre, a viharos tengerre, a nagy és veszélyes szirtekkel boritott hullámzó tengerre… S jöttél, hogy világitó torony légy a tengeren bujdosók előtt: fáklya az élet éjszakájában! Fáklya a vigasztalanok lelke előtt, fáklya az árvák és ügyefogyottak számára, fáklya ebben a siralomvölgyben, ahol nyomor és szenvedés és kibeszélhetetlen sok szomoruság vár az igazakra és kegyesekre… Légy hát az, amire az Ur elválasztott! légy az, aminek küldött Izráelnek ura istene, légy az: aminek a beléd oltott isteni szikra, a beléd helyezett isteni Ige, a neked adatott isteni tálentumok lenni rendeltetnek: fáklyája az Ur félelmének, lobogó fáklyája az isteni Igének… Ugy legyen, ámmen.

A parasztok, akik sokkal hosszabb prédikációra is el voltak készülve, nagy örömmel lélekzettek fel s az uj papra néztek, várták, hogy no most aztán rajta: kend is vágja ki a rezet!

A fiatal ember még nem volt kész frázisgyakorlatra uton-utfélen, magánháznál s boros poharak közt, eleinte kissé kényelmetlenül is érezte magát, de azért nem habozott:

– Mélyen tisztelt kedves Bátyám, nagytiszteletü Tanácsbiró Ur!… Megvallom, lelkem legmélyéig meg vagyok renditve mély és lélekbe markoló szavaitól… s érzem a nagy felelősséget, mely e mai napon vállaimra nehezedik… S ime most Nagytiszteletü uram, mikor épen vergődő önbizalommal eredek ki az Élet Tengerén… mint isteni segély ágat nyujtja át nekem az első szóban a szót, a fogalmat, a célkitüzést, amelynek csupán lényegével voltam mindezidáig eltölve, s amelyet egy szóban jelölni minden khaotikus lobogásomban sem tudtam volna… Fáklya… Fáklya lenni, mondtad nagytiszteletü uram!… Igen: ez az, amire vágyom, amire készültem, amit akarok, amire Istentől erőt s tehetséget kérek: fáklya lenni elhivattatásomban…

Fölemelte a fejét, jaj de szép most, mondta Márta s ugy nézett rá, ahogy csak a prédikáló papra szabad nézni, áhitatos szerelemmel.

– Bizonynyal fáklyája akarok lenni az én nyájamnak. Tudom, nem rózsaszirmokon való heverés, hanem tüskebozótban való lobogás lesz a sorsom, tudom, nem szende örömökben való éldegélés, nem a gyönyörökben való buborékolás, hanem küzdelem a kulturáért, az igazságért, az emberiségért lesz a rendeltetésem… Fáklyája legyek hát ama nagy és szent igazságoknak, amelyek lelkemet betöltik, s inkább gályára vitessem, mint a mi eleink, mintsem valaha eltántorodjak azoktól…

A parasztok csodálkozva emelték rá a szemüket. Soha nem szoktak ők értelmére figyelni annak, amit a pap beszél. Burkolt általánosságok mennydörgő hangjai, mint valami csodálatos muzsika hatnak a lelkükre s megerősitik őket e szent igék, mint valamely lelki fürdő; a gépies ténynyel, a prédikáció türelmes elhallgatásával jogot nyernek a hétköznapi dolgaik nyugodt és rendes továbbfolytatására… Most hirtelen valami zavaró s aggasztó gondolat ébredt fel bennük, nem fogtak-e vajjon csizmadiát az uj pappal. Hű, még az kellene, hogy cucilista papjuk legyen, vagy veszekedő, vagy minden kákán csomót kereső… No, jól jártunk akkor vele… az uri pappal, gondolta magában a kurátor, s már mentségen törte a fejét, hogy ő a másikat akarta, az akaszkai papot, de a többinek nem kellett, mert kopasz. De a házigazda pap olyan nyugodt és rendes arccal hallgatta az uj embert, hogy ő is csak megnyugodott: ez csak olyan papi szó.

Az ifju ember egyre hevesebben beszélt.

– Ebben a munkában, amely a bünök, a vallástalanság, a műveletlenség ellen irányul: kinek a segitségét kérhetném előbb, mint a Tiedet, Nagytiszteletü Uram, ki felügyelő lelkésze voltál az én előre is hően szeretett, hiszen atyai szeretetemre bizott egyházamnak s aki első belépésemkor egy gazdag, nagyszerü emberi élet minden tapasztalatainak kincstárából, mint kész lobogót nyujtottad ki nekem jövendő pályám jelszavát: fáklya! Fáklya leszek tehát, amely nem hagyja abban az isteni világosságot, miglen maga el nem ég, avagy erőszak el nem oltja…

Hirtelen vége lett a beszédnek. Mintha még valamit akart volna mondani a pap, de vagy nem találta meg, vagy várni akart vele, szóval ez elég volt, a nép rákiáltott egy rettenetes éljent. Nem lehetett tovább beszélni.

Egy rekedt hang hátrább borizüen kiáltotta:

– Igen jaó hangja van a tiszteletes urnak, akár csak a pacsirta madárnak.

Ezen nevetés lett.

– No isten hozott kedves öcsém, – kiáltott fátyolos erős hangján a házigazda, – nagyon örvendek! Ilyen emberek kellenek a hazának!… Gyere csak jányom… Márta jányom… Matolcsy ur!…

A fiatal pap, aki még minden szónak külön hatása alatt áll, beszéd közben erősen meg volt kavarodva ettől a neki váratlan, de különben egészen rendes fordulattól. Mig szólott, hirtelen ugy érezte, hogy most hitvallást tesz, mint Luther s most egyszerre megint a rendes természetes élet szinén lebeg…

A parasztok összekacsintottak s azt mondták szemmel egymásnak:

– Érti az öreg a csiziót! Má megfogta a legényt a jányának!…

A fiatal ember kezet fogott a kisasszonynyal s rögtön utána a mamájával.

– Maga épen most jött? – kérdezte Mártácska hirtelen s fülig vörösödött, hogy ilyen csacsiságot kérdez.

– Még csak most megy, – mondta enyhe, tiszta szivhangon az anyja, a most következő beérkezésre gondolva.

A fiatal ember meglepetve nézett az asszonyra, aki állandóan hátul állott a világos ablaknak s igy nem lehetett tisztán látni az arcát. Valami édes hervadtság áradt az asszonyról, valami illatos fölényesség, mennyire nem hasonlit hozzá a lánya, mondta magában.

– Melyik vonattal indult Debrecenből?

A fiatal ember a Márta csillogó fogaira nézett, ahonnan ez a kérdés mint valami rakéta kiröppent s szórakozottan, kissé fáradt fejjel mondta:

– A… reggelivel, kisasszony.

A kurátor kellemeskedve mondta ott hátul az öreg papnak, aki kopasz fejjel csakugy világitott a bundás fejü parasztok közt:

– No, mit teccik szóllani a papunkho!

– Phő, derék ember ez, kurátor uram! Jeles fiatal ember!

– Hássze, csak ide kell bizni a választást, – ütött a mellére a kurátor, aki egy kicsit be volt szeszelve, – nincs az a csikós, amék ugy értsen a lúho…

– Mint kend a papokho, vagy mi a tatár! – mondta szemöldökét magasra rántva az öreg pap.

– Hát nem jaót választottam? – mondta kicsit elrestelve magát a kurátor, aki most nagyon büszke volt az elébbi kis ijedtsége után, hogy ő volt az, akinek nem kellett az akaszkai kopasz pap! Nem jó a kopasz: jó ember megőszül, a huncut megkopaszodik, – mint ez is e!… Aztán boros bátorsággal mégis hozzá tette: – Hát én olyat akartam, amékkel mindenki meg lehessék elégedve, finom pap, uri pap, nagyon tisztességes egy papi ember. Mer instállom, nagytiszteletü uram, – s felemelte poharát – én ugy gondoltam, hogy parasztoknak mink is jaók vagyunk, de legyen nekünk egy ojan tiszteletesünk, aki uri ember… El tudjuk mink tartani… ugye sógor?… s a másik fekete parasztra nézett, akinek már szinte laposan lógott a szemhéja az italtól.

– No, igyanak egy pohár bort az uj papjuk egészségére, – mondta a házigazda s a fiatal kollégához fordult, – bort, vagy inkább egy pohár snapszot?

– Én nem szoktam egyiket sem, – szólt a fiatal ember kénytelenül – de ha muszály, inkább bort, a másik nagyon erős lesz…

Ittak, koccintottak, s ujra ittak a pohárból.

– Hát most itt maradnak egy kis uzsonnára, – mondta a kurátornak a házigazda.

– Dehogy maradunk, nagytiszteletes uram, várnak az asszonyok.

– No de a tiszteletes ur itt marad, – mondta szokásos tartóztatással a háziasszony, aki igazán sajnálta a fiatal embert ezeknek a markába adni.

– Hű, dehogy haggyuk a papunkat, – kurjantott fel hirtelen a kurátor, ugyhogy mindenki nevetve fakadt az ijedtségén, – hásze az asszonyok még a falu határábul is kiseprüznének, ha annélkül mennénk haza! mán pég az asszonyokkal jóba kell ám lenni, mer aszongya a biblia, hogy nem jó az embernek magába aludni.

A parasztok röhögtek. Egy esküdt oldalba bökte a birót:

– Ezt a kurátort! milyeneket tud… Téged teszünk pappá…

– A nem lesz jó, mert akkor nem alusztok a templomba! – fenyegette meg őket a kurátor, aki rettentően talpraesett ember volt s ezen ujra nevettek.

– No, majd nem alusznak, – mondta a házigazda rendreutasitó hangon, – ha a tiszteletes ur beszél!

– Puff! akkor el se visszük, – szólt sunyin a kurátor, akinek ma minden szabad, – mer nekünk olyan pap kell, akinek olyatén hangja van, mint a madárszó, mer amellett lehet legédesdedebben aludni. Mán én legalább sehol másutt olyan jó nem tudok szunnyadozni, mint az ég alatt, a kazal tövén, mikor a madarak ficsegnek a filembe, meg a templomba, mikor a pap olyan jól odamondogat az emberi nemzetnek.

Mindenki nevetett, csak Matolcsy nem tudta mi van ezen nevetni való. Nagyon sértette őt a profán hang. Rajtakapta magát, hogy papi méltóságában van megsértve; hogy igy nevelték a papok a népet!

– No, gyerünk hát, – fogta a kurátor a papját. A kemény parasztmarok belevágott a fiatal ember szép formáju, de puha karjába.

Ez a testi sértés igen kinosan érintette a fiatal papot, hirtelen ugy érezte, mintha a ménesről hazahajtott csikó volna, aki többet egy tapodtat se mehetne a maga esze után, csak amerre a vaskezü kocsis tereli.

S ebben a pillanatban valami homályos sejtelem támadt a lelkében, hogy az élet nem olyan sima és egyszerü, amilyennek ő a kellégiumban elképzelte. Ránézett a paplányra s ott maradt még egyszer a szeme, a lányka magafeledetten függesztette rá a tekintetét s most, hogy a tekintetük találkozott, pipacsvörös lett.

– No, gyerünk, gyerünk, – mondta a kurátor s nem eresztette el a karját, – majd visszajövünk még.

– Mikor? – mondta a fiatal ember ártatlanul, mert azt hitte, köteles ceremonia miatt kell visszajönnie.

– Jánkérőbe, – szólt a kurátor, a szemébe kacsintott s kilóditotta az ajtón.

A fiatal ember fel volt háborodva.

Amint kilépett az ajtón, a hüvös, sötét szobából a nagy hőségbe s kápráztató világosságba, ugy érezte, mintha valami emberfeletti hatalom dobta volna bele egy félelmetes, ismeretlen s csodálatos világba, ahol minden tiszta, átlátszó és világos és mégis minden érthetetlen, megfoghatatlan, zürzavarosan egymásra tolult. Jaj de jó volna visszabujni, mint egy kis csigának a kollégium sötét és csöndes és fülledt nyugalmába, ahol minden misztikus, félszeg és fülledt, de olyan megnyugtató, eseménytelen és mit sem követelő…

Fölemelt fővel és nyugodt lépésekkel haladt előre s későn jutott eszébe, hogy bucsuzása a papéktól milyen kényszeredett volt.

Csak annyi volt most benne a régi egyéniségéből, hogy meg tudta figyelni a világot, amely körülötte tombolt, amelynek ő csak egy ártalmatlan labdája volt… Ugy csodálták szemtől-szembe, mintha majmot mutogatnak a falu utcáin… a sok felnőtt gyerek…

És amint a szekerek megindultak, a lobogós és kendővel, pántlikákkal cifrára füzött lovak; nem volt más érzése, csak az, hogy viszik; zugó fejjel, s káprázó szemmel, mint valami lázálomban usztak el előtte a kis falu apró házai, az egyenes utca, a keritésekre kapaszkodó gyerekek, a vihogó asszonyok s a borotválatlan, morózus képü férfiak… már nem volt tisztában semmivel: a gyötrelmes és lázas éjszakák eredményei, a szép és nagy lelkesedések mind zátonyra jutottak.

II.

A kis Fábiánfalván sajátságos mámor vett erőt.

A gyerekek az utcán torkuk szakadtából sivitoztak, hogy éljen Matolcsy tiszteletes ur! Az asszonyok olyan boldogan kacagtak, mintha mindnyájukat valami nagy és meleg szerencse érte volna. A legények karban mentek végig a falun és katonanótákat fujtak s a férfiak ittak és ittak s egyre csak azt mondogatták:

– Ilyen ember kell nekünk papnak, sógor.

Pedig még mit sem láttak belőle, csak azt, hogy jóformáju legény, szép csengő hangja van s az messze hallatszik. Mi kell egyéb egy paptól?… Inni nem tud, de jobb is, ugyis majd beletanul… Kicsit nagyon is jámborocska, no, annál könnyebb szántani a hátán.

Sátor volt a kurátor udvarán, szekér-oldalrudakból összeállitva, zöld ágakkal diszitve, ott tálalták fel a végtelen hosszu ebédet, amely késő délután kezdődött, vacsorává nyult s csak éjfélkor lett vége. A gazdák annyit ettek, mintha most egyszerre akarnának jóllakni a jövő papválasztásig.

– De hát kinek a költségén megy mindez? – kérdezte naivul a fiatal pap a kurátort.

– Sose kell avval törődni mámma, tiszteletes uram, – mondta ravaszul a paraszt. – A fő az, hogy semmi se maradjon a tálban.

A fiatal ember nagyon félt, hogy nem fogja megállani a helyét a parasztlakomán, ahol, jól tudta, minden szem őt fogja nézni s minden mozdulatát megbirálják. De kiderült, hogy a dolog sokkal egyszerübb, mint előre hitte volna, a nép nem őt szerepeltette, hanem maga szerepelt. Minden ember folyton beszélt, tett-vett, ivott, kiabált, kurjongatott, tréfált, s veszekedett.

Matolcsy Miklós ugy volt ennek a nyüzsgő, zsibongó tömegnek a közepén, mintha egy láthatatlan idegen lenne, akinek nem kell egyebet tennie, csak mosolyogni, egyre mosolyogni és vastag, repedezett bőrü tenyereket szorongatni. A hangjára nem volt szükség, mert mindenki ugy kiabált, ahogy a torkán kifért s az ő szava elveszett, mintha a tenger zugásába halna bele.

A délután gyorsan estébe, az est éjszakába hajlott. A csillagok fényén, az egyre későbbi éjben hirtelen mint valami bachanalia, tünt fel a fiatal pap előtt az alvó falu. Valami szorongás, gyötrődés támadt a lelkében. Nem tudta, más hogy tenné, de ugy érezte Isten előtt, nem illik az, ami itt történik. Valahogy végét akarta vetni. Fel akart állani. Korbácsra gondolt és szeretett volna félelmes lángoszloppá válni, hogy egyszerre megfélemlitse ezeket az embereket. Ugy érezte, hogy itt a pillanat, amelyen eldől a jövő tekintélye. Mint Keresztelő János szeretett volna fellépni s mennydörgő hangon kiáltani el: Nektek nem szabad igy élni! Elkezdett lihegni s a szeme komor lett és szeretett volna üszkös, csóvás szavakkal a szivek fölött mennydörögni. A száját már nem egyszer ki is nyitotta s érezte a torkában a hangok feszülését… aztán megint visszaült.

Hátha nem bün ez.

Ő még olyan kevéssé ismeri az életet. Ha ez igy szokás… Ártatlan és idilli örömöktől fossza-é meg a szegény jó népet, amely a nehéz testi munka évszakában egy vidám emlékü éjjelt fog köszönni a papjának. És volna-e hatása? És okos volna-e, hogy fővel rohanjon a falnak? Sohasem érezte ugy át azt az igazságot, hogy prédikátornak igen jól kell ismernie a gyülekezetét… Ártatlan est, vagy bünös tobzódás: ki tudhatja azt, mig oka nincs tudnia.

S a nép egyre bódultabb lett a vigságában, mig egyszerre csak valami dévaj nóta támadt valahol.

Erre világosan látta, hogy beteljesedés történt.

Álmélkodó szemeit végigjáratta a népen, s valami ellenállhatatlan erő arra kényszeritette, hogy felálljon, karját felemelje s prófétáljon.

– Szeretett felebarátaim! – kiáltott fel a sötétes éjszakában, amelyet alig világitottak meg a csillagok s alig a néhány kis pertoleum-lámpa. A szava mint egy sikoltás hallatszott. Nem ugy, mint egy lesujtó villámcsapás viharban, de mint egy ijedt gyermek segélykiáltása. Egyszerre elvesztette a lába alól a talajt, megszédült és elfult a hangja: nem tudta most mit fog mondani.

– Énekeljünk! – hangzott fel valahonnan.

A fiatal pap ijedt izgalmában, fellélegzve kapott a kiáltáson:

– Igen, énekeljünk az Isten dicsőségére!

Egy más hang mindjárt el is kezdett egy éneket.

A Sionnak hegyén Uristen,

Tiéd a dicséret…

Az ének nagyon soká tart, nagyon erősen, teljes szivből éneklik, tele torokkal fujják, ő maga is velük énekel s közben ott áll mindannyiuknak a vállán. A feje zug, a homloka izzik. A szeme könyesen, fátyolosan le-lecsukódik s körülötte zengő ének kanyargó hullámain ugy ringatózik már, csónakban a Tiszán. S lassan visszafolyik ereibe a felzugó vér, alábbszáll a prófétáló vágy, imás érzéssé szelidül a menydörgő akarat. S mikor az emberek száján sokára eláll az ének, lehunyja a szemét, csaknem sir a meghatottságtól a nagy éjszakában a kisded falu közepén, az emberek éjjeli gyülekezetében s valami szépet, áhitatosat és meleget érez a szive körül. A sok nyerseség és vadság, az önzés, falánkság, a testi tisztátlanság mind felfoszlik az áhitatos énekben. Valami természeti szép jelenséggé válik az imént még izgatóan visszataszitó gyülekezet. Minden éles és bántó érzés leszerelve s a sziveket könnyes jóság árasztja el.

Akkor csönd lesz, az emberek száján elhal az ének s ő lehunyja a szemét. Mintha most állana a beteljesedés pillanata előtt, mosolyog, bágyadt szelid mosolylyal, nagy érzés dagasztja: most, most kell szólani, most kell megjelenni a kettős tüzes nyelveknek, most meg lehet fogni a sziveket s mint bárányokat terelni a jóság aklába… S nem is az lelkesiti, hogy beteljesedett az igéret, hogy eljött a pillanat, amely minden nagynak szülője lehet, hanem az, hogy ime az Istennel jutott közvetlen viszonyba, a zöld lombok sötét foltjain felemeli tekintetét a csillagokig s várja, hogy most csodálatos lehetőségek és lelkeket meginditó meglepetések következzenek el…

– Óh reménységünknek Istene!… ki egyedül vagy erőtlenségünkben bizalmunk és reményünk: vedd igyekezetünket s ne forditsd el tőlünk kegyelmes arcodat, midőn előtted könyörgünk a Jézus nevében, Ámen… Imádandó Isten! hálával térünk meg hozzád s dicsőitünk téged mind azon jókért, melyekkel e mai csodálatos napon atyai jóvoltodból megáldottál minket…

Mi történt!… Egyszerre csak kettőssé válik a lelke s az egyik figyelni kezdi a mást, hallja a szókat, amelyeket mond, amelyek bonganak és zengenek és mit se mondanak s nem jelentenek.

A szavak áradva ömlenek az ajkáról, de óh, félelmes csoda: nem tudja mit beszél, ez a beszéd nem az ihlettek őrjöngő, szikraontó szavai, amelyek ahol lehullanak, égetnek és gyujtanak: ez a beszéd a szertartás megmerevedett homokágya, amelyben lassan és zajtalanul hömpölyög az igazságoknak gátak között lebocsátott hullámárja.

S mily ellenállhatatlan ez a tudás, a beidegzett szavak egymásból patakzó folyamata, ezek a kialakult s mindennapiságukban első üde értékelésüket veszitett nagyszerüségeknek zsongitó vibrálása… „te vagy a mindenható, ki mindent megtehetsz; te vagy a véghetetlen bölcsesség, aki mindent a legjobban értesz; te vagy a kimerithetetlen jóság, aki magunknál is jobban akarod s munkálod boldogságunkat…“ óh ez a szertartás, hogy mennyire elvégzi ez magamagától az üdvösséget. Mindegy hát, hogy ki mondja s milyen érzésekkel mondja, csaknem ugy ki van kövülve minden szó, minden frázis, mint a katholicizmusban.

Mikor vége volt az imádságnak, mély lehangoltság vett rajta erőt: hát nem merte egyéniségének zászlóját kibontani… Hát ime első percben már megalkudott… egyetlen szót nem mert kijelenteni, amely ujat, erőset és prófétait jelentene… Meghátrált, lemondott, letört… Vagy még azt sem, csak nem talált hangra?… Nincsen hát egyéni hangja… Tömeghit szavait zengette s a tömeghit fülébe… A torkát száritotta a keserüség, a szégyen s a harag önmaga ellen: hogy nem történt meg, amire várt, aminek az eljövetelét biztosan látta…

Hogy elhallgatott; egy öblös hang halkan, monotonul s komoran kezdett imádkozni: Miatyánk, ki vagy a mennyekben…

Az erőteljes férfihang a komor éjszakai hangulatban kopogva verte a sziveket: volt valami misztikus, valami földfeletti ebben az emberi gyülekezetben, amely az ének, az ima áldásával töltözött s szárnyakra kelt egy közös megadásban az Isten előtt.

Csak a pap omlott össze, fejét lehajtotta és sirt.

Ujra énekbe csaptak fel a hangok. A gyülekezet egy közös, tömegszerü lelki tisztálkodásban egyesült.

III.

Harmadnap hajnalban felébredt a csordás trombitájára; a nap pirosan sütött be az ablakon, sietett lehunyni a szemét, hogy tovább aludjon. Rendkivül fáradt volt.

Mosolygott egyet, mint a gyermek az anyja kebelén és édesen aludt el az önálló férfiélet boldogja: a tegnapi beiktatás lázálma futott át emlékén s mindjárt utána álomképek következtek.

– Jó reggelt, tiszteletes uram!

Fényes déli napsütésben riadt fel.

Elébb a mély álom kábultságából alig tudott tájékozódni, csak lassan jött rá, s már ismét mosolyogva, hogy maga gazdája, a maga házában, maga fészkében: ember.

Kiugrott, ugy mezitláb, fehérben, sietett ajtót nyitni. Mint egy gyerek, nem merte volna várakoztatni a kurátort odakint.

Azt már nem szerette, hogy a két gazda, akik az ajtó előtt állottak a tornácon, minden teketória nélkül utánamentek a hálószobájába.

– Legyenek szivesek várni, mig felöltözöm, – mondta előzékenyen, de olyan tétován, hogy nem imponált vele.

– Á, mindegy az tiszteletes ur, – szólt a kurátor s bejött és leült az ágygyal szemben egy székre.

A másik állva maradt, az egy nagyorru ember volt, igen apró szemei voltak s mosolygósan hunyorgatott velük.

A fiatal ember röstellte, hogy előttük kell öltöznie, de hát most már nem küldhette ki őket, ha egyszer bejöttek.

– Szép reggel van, – mondta, s a harisnyáját kezdte kisimitani.

– A van, – szólt a kurátor. – Csakhogy mán dél van.

– Dél?

– Olyanformán, tiszteletes ur.

– Jól aludtam.

– A nagyon jó, aki teheti. Én is aludnék, ha lehetne, de mán én három órakor fenn vótam.

A fiatal ember tünődő meglepetéssel nézett rá.

– Háromkor?

– Igen.

– Hát mért kel olyan jókor?

– Muszály a gazda embernek, a jószág megkivánja. Három órakor má etetni kell… Azután meg dologidő van.

– Bizony most jön az aratás, – mondta a fiatal ember kissé mesterkélve, hogy ért ehhez az élethez.

– Kedden állunk buzába.

Erre egy kis csönd lett. A papnak az jutott eszébe, hogy neki harminc hold földje van a határban, a fizetés szerint; vajjon most mi van azokon a földeken, ki műveli, ki arat rajta, mi terem rajta. De nem szólott, röstellte mindjárt pénzről, fizetésről beszélni.

Gyorsan felállott a felhuzott cipőkben s gombolkozott.

– Hát osztán, mit álmodott a tiszteletes ur, – kérdezte a kurátor lassan egymás után rakosgatott szavaival.

A pap megállt egy pillanatra s visszagondolt az alvásra.

– Mer amit az uj házba álmodik az ember, a betejjesedik.

– A be, – mondta a másik ember somolyogva s bólongatott, ez is leült odább egy székre.

– Nem álmodtam semmit, – mondta a pap csendesen s mosolygott.

– A még jobb, jó egészség, – mondta a kurátor.

A pap halkan nevetett.

– Bizonyosan azt jelenti, hogy olyanok fognak történni velem, amit álmodni se lehet előre.

A két gazda rápillantott s megint elforditották a szemüket.

– Megkinálnám valamivel, de még semmim sincs, – mondta a pap.

– Ugy van a; fiatal házba.

A pap arra gondolt, hogy pénze sincs már. Talán egy forintja még van. Hopp, ezek a jó emberek tán a fizetést akarják kiadni.

– Mit beszélnek a faluban, – kérdezte – meg vannak-e elégedve. A beiktatással.

– Hogyne vónának. Itt mindig meg vannak elegedve tiszteletes uram.

– Szépen folyt le.

– Egen. Takarosan.

– Sokan voltak.

– Hát egen, ugy szoktak.

Ha ezek ilyen kis dolognak tekintik az egészet, ő is röstellt több szót vesztegetni rá, pedig féléjjel nem tudott aludni a büszke boldogságtól.

– De nagyon is kitett a falu magáért, – mondta s ugy hálóingre vette fel a kis kabátját. Nem akart mosdani az emberek előtt. – A tegnapelőtti vacsora, meg a tegnapi ebéd…

Itt egyszerre zavarba jött, maga sem tudta mért, a tükör elé állott s alvás közben szétdult haját kezdte fésülni.

– Hát, nem vót olyan nagy valami, csak hogy mégis rendesen legyen. Mikor ilyen fiatal a pap, nem igen lehet semmit se kivánni… – bökögette a szót a kurátor. – Se asszony, se semmi; mégis, nem akartuk, hogy hát szégyenbe maradjon…

A pap hallgatott, valami kellemetlen érzés kezdett rajta uralkodni. Nem tudta, nem mulasztott-e valami kötelességet.

– Nagyon köszönöm maguknak, kurátor uram. Az egész falunak, hogy ilyen jók voltak hozzám és nem is tudom… még eddig nem mutathattam meg… De majd, igérem, olyan papjuk leszek… Ha maguk tudnák, milyen tervekkel jöttem el… Ennek a falunak elsőnek kell lenni; mintaközségnek… Ha valakinek valami baja van, csak jöjjön hozzám. Se időt, se fáradságot, semmit sem sajnálok, hogy mindenkinek minden bajában hűséges orvosa, ügyvédje, tanácsadója, birója, mindene legyek…

Ugy kiömlött a szivéből a jóság, a szeretet: s nem tudta elmondani. Hirtelen láng öntötte el az arcát, eszébe jutott, hogy tegnapelőtt éjjel mint próféta akart fellépni, hogy szavakkal a lelkét korbácsolja ezeknek az embereknek, akik oly jók, hűségesek és olyan derék jó gyermekek… Most a szemével simogatta őket, a kurátort, aki komolyan, minden érzés mutatása nélkül függesztette rá a szemét, meg a másik embert, aki szaporán pislogott a nagy orra mögött apró kék szemeivel.

– És remélem nem is kerül el senki, hanem el fognak hozzám jönni mindenféle dolgukban.

– Igenis; csak hát, több érkezése volna az embernek.

– Nem akarom, hogy itt civódások legyenek, veszekedések, gyülölködések. Tudom, mindenfelé szokott lenni testvérharag, ortálykodás, anyagi okok miatt való véres torzsalkodások. Boszuállás, üldöztetések. Én a lelkemet kiteritem és mindenkinek mindent meg akarok tenni, hogy csak béke és szeretet lakozzék ebben a kedves kis községben… Mert lássák, mit ér az egész élet, ha nem szeretjük egymást?… Ez az egész társadalom arra van épitve, hogy egymást segitik az emberek. Közös nagy halomba gyüjtjük mindannyiunk munkáját, hogy az aztán megint szétosztódjék mindannyiunk számára. Én is adok, te is adsz, ő is ad, mindannyian adunk valamit az egésznek, az emberiségnek s az emberiség, a nagy egész aztán minket az egyeseket eltart, mint gyermekeit… Ugy-e maguk földmivesek: azt hiszik, azért termelik a buzát, mert pénzt akarnak érte kapni. Azt hiszik, hogy a saját önző anyagi céljaik parancsolják azt, hogy buzát termeljenek… Lám, nem azért termelik a buzát: hanem azért, hogy az emberek nagy tömegeinek legyen mivel táplálkozniok. Maguk, az egyének változtathatják a foglalkozásukat: de ugyanannyian fognak mindenkor buzát termelni, amennyi buzára szükség van, hogy az egész emberiség el legyen látva kenyérrel. Igy tevődik össze az emberek osztályainak munkájából mindaz az érték, amire csak szüksége van az egész emberiségnek… És én igenis, el vagyok határozva, hogy én ebben a faluban; az egyetlen ember, akinek meg van hozzá a tanultsága, a lehetősége, az akarata: én gondoskodni akarok az én kisded nyájamnak minden lelki és benső szükségletéről… Igy képzelem én, hogy el fogjuk érni azt az ideális állapotot, amit az elébb emlitettem, hogy egy boldog és szép életü emberi gyülekezet legyen a mi kis egyházközségünknek az élete.

Megállott s várt valami feleletet. Most ugy tetszett neki, hogy elég egyszerüen s elég népszerüen fejezte ki magát. Az arca kipirult, a szeme csillogott s annyi szeretettel nézte a két gazda ember arcát. Látta azokon az erős barázdákat, látta a szélkifutta, napégette, durva szövetü bőrt, a fekete öklöket s a rendkivül durva, elformátlanodott bütykös ujjakat, amelyekről a fekete szennyet talán semmiféle vegyiszerrel sem lehetne lemosni s amelyeknek a nehéz munka miatt való elalaktalanodását már semmiféle uri kényelem sem szüntetné meg. Szánalommal nézte őket s lelkében a gyönge iránt érzett testvéri szeretettel.

– Én lélekben mindig a hiveim közt leszek, – mondta szónokiasan, egyre szónokiasabban, – lelkemben mindig veletek társalkodom. S még ha visszataszitanátok is, mint a hazájából számüzött zsidó, bármely szegletében lakik is a földnek, mikor imádkozik, mindig Jeruzsálem felé fordul arccal: igy én is már, midőn távol tőletek a debreceni Nagyerdő kies lombjai alatt andalogva életemet fontolgattam s a legszentebbekről elmélkedtem, gondolataim és érzéseim már akkor felétek voltak fordulva. A mágnest az északi sarok titkos ereje nem vonja jobban, mint engem e hely, mely Isten által jelöltetett ki az Isten nagy földjén az én számomra, hogy e helyen teljen be sorsom rendeltetése: Hass, alkoss, gyarapits.

Mindezt most nem a két embernek mondta, hanem az ablakon át a község felé irányitotta érzéseit, mintha valóban a templomban, a szószékben volna.

Most ugy vette észre, hogy a nagyorru intett a kurátornak s arról az jutott eszébe, hogy ezeknek sok dolguk van s ő feltartóztatja.

– Mi járatban is vannak kurátor uram? – szólott mindjárt természetesen, – tudom sok a dolguk, bajuk. Nem tartom fel, ha sietnek, bárha nekem a legnagyobb öröm, hogy beszélgetünk… Ismergessük egymást… Kurátor Uram!…

– Hát bion, tiszteletes uram, a széna a renden, a répa kapálatlan, mán is sokat kell hallgatnom, hogy nagy időt elbitangoltam evvel a papválasztással. Vagyis, hogy kiszedi az asszony a szemem, ha még tovább is lopom a napot… Hát mondok, eegyüttünk a péztáros urral, számozkodni.

– Pénzt hozott kurátor ur? – örült meg s kiáltott fel naivul a pap. Már megint egész gyerek volt, aki mindjárt szégyelte is ezt a hirtelenségét. – Ej de derék ember, – tette hozzá, – épen jókor, mert már egy fillérem sincs.

– Hát igen, pizrül vóna a beszéd… – óvakodott a kurátor. –

– Látja kérem, – mondta a fiatal ember, – hát hogyne volna a papnak kötelessége mindent elvégezni a falujáért. A nép maga össze rakott filléreivel biztositja a papjának az életét: a pap… hogy az, biztositsa az ő számukra a minden pillanatban segitésre kész lelkiatyját… No hát ki avval a pízzel, – tette hozzá s azt hitte igen tréfás és igen közvetlen e pillanatban.

– Ej a macska vigye el, – szólt a kurátor, – Píz! Minek a píz falun. Hásze itt még ha akarna se tudna kőteni tiszteletes ur.

– Nono, azon nem busulok, – szólt sóhajtva a pap. – Lássa ez mind hitelbe van, ez a butor. Én még idáig diák voltam, de hát ide nem jöhettem ugyebizony, a nép közé üresen, semmi nélkül… No, nem baj, majd kifizetjük. Nekem igényeim nincsenek, se bor, se kártya, se szórakozás: csak egy: a munka… Ezt a kis befektetést meg kellett csinálnom s első kötelességem lesz letörleszteni.

– Igen, hát ugy is kell azt. Az a rendes.

Itt egy kis szünet lett.

– Hát pénztáros ur, nyuccsa be a nyugtákat.

– Igen, – mondta a nagyorru.

Avval elővett két árkus papirt.

A pap átvette s elolvasta:

– Mit? – szólott, – ez nagyon jól van. Amint ebből látom, most egyszerre kiegyenlitik az egész összeget ujesztendeig. Ugy hogy a község nem fog tartozni sem a földárendával, sem a banki tőke kamataival.

– Igen.

– Hát ezt most egyszerre mind megfizetik.

– Igen. Vagyis hogy megfizettük.

– No igen, majd ha átveszem: megfizették.

– Há má át tetszett venni.

– Én?

– Egen.

– Én?!…

– Hát a választás! tiszteletes ur… Krisztus koporsóját se őrizték ingyen.

A pap meghökkent.

– Választás?

– Nem olyan sok az a píz tiszteletes ur. Eemegy a hamar. Mer az ugy szokás. Hát nem memmontam én Debrecenybe tiszteletes urnak, tulajdon szemibe, hogy nagy az ellempárt!

A pap elborult. Az ablak felé fordult s kinézett.

A kurátor lassan, huzta a szókat, de megérzett rajta, hogy biztosabb lett a pap zavarától.

– Hogy puhitani kell üket.

A pap lelke mélyéig elpirult. Valóban, mikor arról beszélt a kurátor, ő a bünrészes hallgatásával fogadta. Nem mondott rá sem jót, sem rosszat. Olyan mohó volt benne a vágy, hogy ezt a községet megkapja, hogy megválasszák, hogy elsőnek kerüljön ki a volt társai közül önálló papnak, a többi még mind káplánkodik ebben az évben, hogy nem bánta volna, ha az érdekében bizonyos szabálytalanságok történtek volna is, csak győztes legyen… Annyira meg volt győződve a saját akaratának helyessége, nemessége s szükségessége felől, hogy minden áron meg kellett kapnia ezt a poziciót… Most, mintha a saját vétke zuhant volna le rá… Meg kellett fogóznia az ablakdeszkában.

– A mindig ugy vót szokásba, hogy a beiktatás az uj pap kőtségire megy. Hát a meg ugy van, hogy ki micsodás ember, olyan a beiktatása… Az igaz, hogy tiszteles urról mindenfelé igen jó nézettye van a népeknek… Hasze azér is hoztuk magunknak a méltóságos püspök ur mellől. Szép fiatal ember, uri ember! aki nem néz a krajcárra, nem sajnáli a szegény emberektül azt az egy-két falatot, meg azt a pohár bort, akit az egissigire felhajtottuk.

– De hát én miből élek meg, jó ember? – kérdezte siralmasan a fiatal ember, akivel forogni kezdett a világ.

– Hát a kongrua, tiszteletes ur! – kiáltott a kurátor fellélekzve, – meg az a sok stóla, amit temetésér, esketésér, keresztelésér fizetnek! Sok pénz az uram! Szegény paraszt ember esztendőn át nem lát annyit, mint a pap egy-két hónap alatt. Hiszen a papnak minden lépésér fizetés dukál, nem megy az ingyen.

Kis csönd lett.

– És mit szólnak ehhez az egyházi törvények? – kérdezte keményen a pap s a szemöldöke összeszaladt.

A kurátor arcáról egyszerre elmult minden kellemeteskedő vidámság, egyszerre kemény lett, mint a kő, vad és nyers.

– Hát: tiszteletes ur tudja… Azt tudom, hogy: azt: tudja… Vót má nekünk papunk, aki nem tutta, eement mekkérdezni a vaskalaposokat, még a püspököt is. Oszt a szegény eklézsiát meg is nyomoritották vele, hogy ű fizesse meg. A papnak a választását!… Az egisz pizt… Meg is fizettük. Egy krajcárig, szó nélkül! De a pap esztendőt se várt, ugy kirezkedett innen elfele, mint a kis gyerek az árokbul, aki csonárral van tele… Nem termett annak uram, még a trágyadombon se nőtt meg neki, a tök se. Nem nőtt meg annak a fü a mezején. Tudja a jó ég, hogy vót, de minden marha odabitangolt, mire valaki eszrevette, a pap fődjére, tyuk, csirke, mind ott nőtt fel, neki meg tyukja, disznaja mind elhullott, annyija alig vót, hogy ehen ne hajjon, mer pízír nem kapott a faluba, nem az, uram, semmi eleséget. Hogyis ne, mikor senki se szerette! Mer a szeretet az első tiszteletes uram! Akkit megszeretnek, annak mindene van ebbe a faluba, akit nem szeretnek, annak még a nevébül is kihull még a bötü is!…

A kurátor vette észre, hogy a papja igen mélyen elhallgatott s ettől ujra kezdett megvidámolni.

Bólogatva, sajnálkozva mondta:

– Szeginy… má a nevit se tudom… mék is vót az a pap… Ugy elment innen a sok pujájával, pedig egy olyatén, rongyos kis faluba, hogy annak még a nevitül is hascsikarást kap az egissiges ember.

A pap végigment a szobán, hálóingben, a melynek gyári himzéses gallérja kihajlott a kabátjára, ez is hitel, s komolyan, fanyarul állott meg a kurátor előtt.

– Nézze, barátom, képzelje csak magát az én helyembe: maga most mit tenne?

A kurátor mozdult, a fejét elbillentette jobbra… Vontatva mekegte:

– Én… nem mernék… kikötni ezekkel a népekkel. Isten az atyám… nem én… Nagyon kutyafülüek ezek, ha valakire kiteszik a vizes lepedőt. Kuttya zsiván népek laknak itt, nem parancsol ezeknek az előljáróság, beszélhet itt a biró, meg a kurátor. Siketek ezek a jóra tiszteletes uram. Pedig annak a másiknak csak kicsiség volt, amit ezek elfaltak a fizetésébül, mégis hogy megharaguttak, mikor vissza kellett adni… Hát még most!… Nekem ugyan nagyon mindegy akar igy, akar ugy, de mondok, én mégis csak azt az egy tanácsot tudom tiszteletes urnak, hogy ikább, ha valakivel beszél a nagyfejüek közül, ikább tagaggyon le mindent, minthogy még hozzátegyen, ha magának jót akar. Tudják ezek, hogyha most per lesz ebbül, még jobban meg fogják üket strófolni, mint abba az üdőbe: hát ük is fenik a fogokat, hogy most még jobban ellátják a pap baját, mint akkor… Hát itt van a tiszteletes ur, ugyi. Nincsen felesége, nincsen gyerekei: e jó, de enni csak kell azér… Nohát uram, ahogy én esmerem ezeket a népeket, itten imádkozhat: itten nem kap enni semmi pénzért senkitül. Mert ezek azt fogják mondani, hogy ha pap: imádkozzon az istenének, lakassa jól, ha annak a szolgája. Mer ezek olyan zsiványok, hogy azt akarják, hogy a pap az ü szolgájuk legyen…

A pap komoran nézett rá.

– Maga se adna?

– Mit?

– Ennem… Pénzért… Ingyen… Jóságból…

– Én?… Én uram, nagyon szivesen, a feleségem meg még szivesebben, de hát ki meri magára venni a népek haragját?… Tudom, maga tiszteletes uram, maga mondaná, ha látná, mit csinálnak én vélem, hogy ides barátom, távozz el én tőlem, mert én bélpoklos vagyok.

A pap leült, az arcát a tenyerébe hajtotta, fázott, didergett.

Hosszu ideig csendesen ültek. A falak hüvösek voltak, mint a szellőzetlen vályogházakban szokott, kint azonban izzóan sütött a nap.

Végre a fiatal pap ujra kezébe vette az iveket.

A kurátor megmozdult.

– Tessék csak aláirni… olyan simán fog a menni, az egész dolog, meg olyan szépen, hogy mikor jönnek a papi vizsgálók: egy se fog itt arra mégcsak gondolni se, ami nem szabados dolog.

A pap letette a papirt, félredobta s ujra csönd lett. Féltenyérre támasztotta az arcát, s lehunyta a szemét.

Hosszu ideig csöndben voltak, akkor a kurátor epésen megszólalt:

– Hát, jó bion ilyenkor szunditani egyet… Tiszteletes uramnak ugy sincs egyéb dóga jövő vasárnapig. Edde jó is vóna papnak lenni. Hanem mink ugye komám, parasztok.

Felállott.

– No firkantsa oda a nevit, oszt meg van. A csak egy kis moccanás. De ha a villa nyelét kellenék megfogni, osztán egész nap hányni le a kévét, meg fel a kévét a szekérre, meg a dobra! Akkor tudná meg mi a drága idő…

A pap ránézett. A szeme vörös volt, véreres. Könnyes.

– Megesküdnének rá, – gondolta magában, – hogy a kezükből felvettem a pénzt…

Fogta a tollat, belemártotta a tintába, még most is dugó nélkül volt a tintás üveg, az esti emléksorirás óta.

Aztán aláirta a nevét.

– Rablók, – mondta magában és a szeme tele lett könnyel. – Rablógyilkosok. Talán meg is tudnának ölni itt…

A kurátor fogta a papirt, igen lassan s kényelmesen teregette, száritgatta. Lehajlott, a deszkapadlóról egy kis port kapart össze s a betükre szórta.

– Mondja kurátor ur, – s a pap hangja remegett. – Hány órakor fogott maga iráshoz, hogy már készen volt a számadással. Csak megetette a marhát? vagy még elébb kihányta a trágyát is az ólból?

A kurátor kicsit mosolygott. Nem is érdemesitette válaszra a gunyt. Mikor megszáradt az irás, összehajtotta a levelet s a zsebébe tette. Most ő tette el, nem az, aki előbb elővette, a pénztáros.

– Nem most csináltam én ezt az irást, tiszteletes ur.

– Hát?

– Hát mikor hazagyüttem Debrecenbül.

A pap beharapta a száját. Megérezte, hogy megint a puhitásra céloz.

– Ugy, – mondta elfordulva, élesen. – Hát azért volt olyan nagy az egyetértés a nép közt!

– Erre választották meg magát! – szólt nyers egyszerüen a kurátor.

– Erre… Mikor látták, hogy ez egy jó pipa, ezt meg lehet zsarolni?

– Zsarolni! – mordult fel a kurátor s a szeme megvillámlott. – Zsarolni!… Hát ez a mi nevünk? maga előtt? tiszteletes ur?… Ezt prédikálta maga nekünk? csak egy fertályórája is?… Má letagadja?… Hát rablók vagyunk mink?… Hát ez a hála?… ez a köszönet?… hogy pappá tettünk valakit!

A pap összeszoritotta a fogait, a szemöldöke alatt villogott a szeme. Puskája nincs. Ezzel mindjárt verekedni kell.

Nagy elkeseredés vett rajta erőt. Elfordult, mert nem tudott beszélni. Sirás fojtogatta a torkát. Gyülölte ezeket, de a markukban érezte magát. A püspökhöz menjen vissza, elpanaszolni?… Nem tudná letagadni azt a szót: a puhitást…

– Ah… – szólott, – mit érzékenykedik… kurátor ur… Nekem csak az fáj, hogy ilyen módon adják ezt tudtomra… Igen, ha előre megmondja… akkor talán… én magam ajánlottam volna fel… a vendégséget… Ha nem az egész félévi fizetést is… mert most nem tudom… De hiszen majd megtanulom mi hogy… hogy mi az élet… Majd… elmegyek a többi… kollegákhoz… s megfigyelem… az ő tapasztalataikkal…

Már egészen szakgatottan jöttek ki a szavak a torkán… Félt, hogy rögtön sirva fakad…

A kurátor zörgő egyenességgel mondta:

– Vizittelni? A jó lesz. Jó egy kicsit vizittelni. Hanem azér jobb lesz, ha elébb a faluba jár körül vizittelni. Ráér a papokkal diskurálni azután is, elsőbbek a hivek. Mer bion, ha nem az én feleségemhez megy először a tiszteletes ur, a nagyon meg tanál neheztelni, mer az annak a szivire megy… az asszonnak…

Evvel kezet nyujtott.

– Isten megáldja tiszteletes uram. Csak nem kell elereszteni a természetit. Ej de fog örülni a feleségem, ha megmondom, hogy még ma délután lesz szerencséje a tiszteletes urnak hozzá.

– Isten áldja, – mondta a pap s igyekezett visszavenni a kezét a parasztmarok vaspereceiből.

– Istennek ajállom, tiszteletes uram, – mondta a nagyorru pénztáros és apró szemei mosolyosan rebbentek rá a papra, mint egy ártatlan tinóé.

IV.

– Mért irtam alá! – rémült el, mikor a két ember elment.

Szeretett volna utánuk rohanni, de csak hörgött: a nyugta, az már ott volt a zsebükben.

Valami hideglelés rázta s percekig nem tudott magáról. Csak marta a haját és járkált s megállott s nem vette észre mennyi ideig állott mereven.

– Mit tudtak volna vele csinálni?… Mit bizonyithat valaki abból, ami a lélekben történik… Hisz ő soha egy szóval nem biztatott fel senkit… Hát azért a bünért is meg lehet bünhődni, aminek csupán annyiban részese az ember, hogy nem akadályozta meg az elkövetését… Pirulva vallotta be: annyiban, hogy óhajtotta a megtörténését…

Ez borzasztó, ez borzasztó: erre választották meg!…

Mit! – riadozott egyre! – pénzért?… Hát nem azért, mert tanult, mert jó diák volt, mert a zsidó nyelvben első volt a theologián, mert neki diktálta a jegyzeteit a professzor, mert mindig példás erkölcsü fiu volt, minden iskolai munkát elvégzett, senkit soha meg nem botránkoztatott, mert nem labdázott az udvaron, mint a többiek, nem ivott és nem korhelykedett, mint a kollegái, a diákcétusokban nem tivornyázott, hanem a könyvtár legszorgalmasabb olvasója volt és a Nagyerdőn csinálta a beszédeit… Régi könyveket, régi papokat tanulmányozott, mikor mások a juhásznéhoz, meg a Kispipába szökdöstek nagy ivásokra, az Ige megértésén gyötörte magát, mikor társai udvarolni jártak… Pénzért választották meg s az egész diplomája csak éppen ürügy volt arra, hogy megválaszthassák… Pénzért lett pap: egy bizonyos pénzösszegért?…

Lelkében összekuporodott s rettegett és szégyelte magát s valami rettenetes nagy fájdalmat és ürességet érzett, valami nagy veszteséget szenvedett s nem tudta mit, csak mint egy erős testi kint állotta ki a fájdalmat.

Teljes zürzavarban száguldozott a szoba falai közt, aztán megint leroskadt egy székbe s némán meredt maga elé s visszaidézte a kurátornak minden szavát és gondolkozott, hogy hogy is történt, hogy igy engedte magát becsapni.

Egy félesztendei fizetés… Mikor egy fillérje sincs… Adóssága van… Már holnap fizetni akart… A szabónak is… A palástja is hitelben van és ezek a bitang gazemberek egy félesztendei fizetését elisszák… De mi az ördögnek irta alá azt a nyugtát…

Most már késő… Most már mit tegyen.

A gazemberek! a disznó gazemberek!… A fene egye meg a gaz disznóit. Bitang parasztok, átkozott bitangok… egy félévi fizetést kiloptak a zsebéből. A papjuk zsebéből. Minek is ment erre a pályára. Miért nem ment fel az egyetemre. Most segédtanár volna valahol. Pozsonyban, vagy Temesváron, vagy akárhol, csak parasztot és vallásbelit ne kellene látnia. Ezek… a gazok… a nyomorultak… Most már érti az anyját, aki egész életén keresztül tele volt szemrehányással… Ő persze sose értette s lenézte a lelke mélyén, hogy az édes anyja anyagi szempontokból az egész népet megvetette… Hitvány pénz és apró károk miatt, amit a parasztoktól kellett szenvednie… De hisz ezek nem emberek, ezek disznó kutyák, tolvajok: még fenyegetni mer a gazember! hogy a fü se nő meg az ő földjén! Hogy csirkéje, marhája mind megdöglik… Minek irta, minek irta alá azt az irást…

Most már vége… Most ő maga szentesitette az egészet. Most már igazán büntárs… Nem kellett volna aláirni… Törvényre vinni… Hát vádolják meg: hát mit csinálhatnak? Mutassanak tanut, aki előtt ő biztatást adott, hogy… Mutassanak irást, az ő kezeirását, hogy… Átkozott rablócsorda… Fölfalták az ő félévi fizetését és ide mernek jönni olyan arccal, mintha a legártatlanabb volnának… Tudták ezek, tudták ezek a gazemberek, hogy ő egy pipogya fráter, ő vele akármit lehet csinálni…

Nem, nem, nem, ez nem lehet. Ez nem marad annyiba… Megy a püspökhöz. Azonnal pakolni s visszautazni… Az állás elveszett, de ezeket a gazembereket megtáncoltatja! Nyomorult kutyák… Mind be kell csukatni sorra… Ez egy országos botrányper. Inkább itthagyja az egész papságot, de ezt nem lehet csak ugy tulélni… Mért pap ő tulajdonképen? azért mert valami ostoba idealizmus idesodorta. A kollegái mind a legtehetségtelenebb fráterek. Valamirevaló diák nem megy erre az ostoba pályára: Örök szegénység, és amellett ilyen népekkel együtt lenni. Együtt élni. Egy egész életen át…

Ez nem mehet igy. Fütyül az egész papságra. Ez az első nap?… Mi jöhet még?…

Ha most láthatatlanná tudna válni, hogy utánuk menjen… Á, hogy vágná, hogy ütné őket kupán…

Összecsapta a kezét: most értette meg milyen okos ember volt az az esküdtfelügyelő, aki hatvan kilós sulyzókkal tornázott mindennap… Azzal nem mertek volna kikezdeni… Ekkora karjai voltak… Csak azzal próbáltak volna… S megint érezte a karjában a kurátor goromba markának a szoritásait. Olyanokat lóditott rajta, disznó komisz gazember; fujt és lihegett s a szeme folyton könnyesebb dühben égett.

Az asztalt csapkodta öklével, mig annyira meg nem fájult a keze, hogy abba nem kellett hagynia. Fogott egy levélnehezéket, amely egy kinyujtott női kezet ábrázolt s benne egy darab kábel, csillogó rézkarikákkal. Pár pillanatig szórakozottan meredt rá erre a sulyra, akkor belevágta az ajtóba, ahogy csak birta, olyan erővel. A bronzdarab nagyot durrant az ajtón s ő ködös szemmel, lihegve látta, hogy a barna ajtón fehér folt marad, szilánkok merednek ki; lehorzsolt egy darabot a deszkából.

Azt a kutya istenit, – morogta.

Még sohasem káromkodott életében s most valami testi kielégülést érzett.

– Keserves lesz még nektek ez az én félesztendei fizetésem!

Levágta magát a diványra. Undok ragadós viaszosvászon divány volt az, olyan bőrimitáció, ha az ember ráült, odaragadt. Néhány percig mozdulatlanul, mereven feküdt, csak az erei lüktettek, s kimeredt, mint egy halott.

Nem birt lecsillapodni. Ahogy mozdult, a ruhája hersegett, ahogy eltépte a ragadós diványtól.

– Mind disznó gazember, – mormogta. – Az iparos is, a kereskedő is. Mindenki. Ez divány?… Ilyen piszkot diványnak adnak el. Drága pénzen… Meglopni, megzsarolni a gyanutlan, ártatlan fiatal embert? Rásózni. A fene egye meg a zsidaját… Hanem most majd várhat a pénzire.

Hirtelen elmosolyodott. Káröröm villant fel benne. A debreceni kereskedő milyen simán és ravaszul sózta a nyakába a büdös portékáját. Az is annak nézte, ártatlannak, akinek mindent a nyakába lehet nyomni. Hát most legalább meg fogja tanulni, hogy nem megy olyan simán: a kis tiszteletesecskék nem olyan jó fejős juhok… ha megtanitja őket az élet…