És most egyszerre homlokon vágta egy gondolat, még a szeme is ellobbant bele: férj?… ugyan?… Nem férj!… valami más…
Vékony ajkát beharapta s hevesen zihált, de nesztelenül, mert nem tudhatta, melyik pillanatban szólal meg ujra ez az ember…
Az öreg ur most feltette a cvikkerjét. Az aranykeret alig akart megállani az orra nyergén, felduzzta a puha bőrt s lecsuszott többször is. Mikor végre ott volt, ott billegett a kék szemek előtt, olyan lett a nagyur, mint egy vénasszony, kicsinyebb, kevesebb, asszonyosabb. A fogai kisértetesen fehérek voltak, sokkal jobban állana már neki, ha be volnának esve az ajkai, ahelyett, hogy porcellán szinü müfogakkal hamisitja magát…
– Kaphatok egy aranyat? – kérdezte s nem nézett senkire. Miklósnak a szivébe állt a rémület.
A takarékpénztári igazgató tulbuzgón szedte elő a tárcáját, a rendőrkapitány is a hátsó zsebe felé evezett. Kotrásztak s az igazgató csakugyan kitett az asztalra egy sárga pénzt.
– Nekem bizony nincs, – mondta a rendőrkapitány, a hangja csakugy kirikoltott, bántóan, kelletlen, mint a vaslánc csörgése. – Nincs magának, pap uram?
Miklós ijedten intett igent. Most ujra megütötte az az érzés, hogy ő nem láthatatlanul van jelen…
Zsebébe kotort s kivett egy darabot. Visszaeresztette s másikat vett az ujjai közé, megint mást. Óh istenem, melyiket vegye, hogy ne legyen maga árulója.
S azok ott nem mozdulnak, csak a kapitány néz rá várakozva, szurósan.
Nem jött érte, neki magának kellett odatennie az asztalra, és bármennyire gyülölte is magát érte, nem csapta oda elébük, hanem igen alázatosan, igen figyelmesen s mint egy gyerek az iskola igazgatója előtt, az asztalra helyezte a halálos bizonyságot. Várva a büntetést.
De akkor dacos érzés fogta el s visszament a helyére, leült.
Az öreg ur pedig fölvette az aranyat. A szemüvegén át nézte, felvont szemöldökkel, két ujja közt tartva.
– Igen… – mondta, – szép arany, ritka szép darab. Tizdolláros. Az ára körülbelül negyvenkilenc – ötven korona. De ez, ez egy speciális darab. Ez tizszerannyit ér, huszorannyit, az a kérdés, milyen gyüjtőre akad az ember. Egyetlen sajtóhiba van benne. A dáma szalagján, – nézzék csak – a LIBERTY igy van irva: LIBEBTY… Ebből talán az egész világon nincs több, kibocsátás előtt visszavonták, az egész verést, ujra beolvasztották… Ez sokat ér…
Matolcsy fakó arccal ült. A szeme befeketedett s csaknem megtört fénnyel meredt a tudóskodó rohadt arcra.
Az öreg ur lassu, higgadt mozdulatával, amelyben soha nem élt egy pillanatig is holmi exaltáltság, önuralom, vagy vérmérséklet?… akkor elővette a saját kis pénztárcáját s annak a részéből elővett egy piciny aranyat.
– Ez is elég érdekes. Persze, ennek nincs veretési hibája, csak nagyon ritka pénz.
Megnézte, mint a múzeumban a régész a jól ismert dolgokat, amelyeket csak azért néz akkora figyelemmel, hogy alaposabbnak látszék a publikum előtt.
– „Un Peso. Republica de Costa Rica“… Európában ez meg lehetős ritka. Véletlenül, ha látni is ilyet, de keresni, felkutatni, megrendelni, az lehetetlen… Érdekes, hogy jut az ember ilyesmihez… Ma délután jön a kocsisom, hogy borravalónak kapott egy pénzt, de a bótos nem akarja elfogadni, hogy hamispénz. Mondom neki: nesze egy forint, igyál rajta… Mondhatom olcsón jutottam hozzá… Mikor először vettem meg ezt a pénzdarabot, jóval többe került.
Most elnevette magát, kisértetes volt a vadonatuj fogaival, a pettyhüdt, ludbőrös ráncokba tört bőre, lilás és rózsaszinü, a halottsápadt szin mellett, itt-ott. Kétoldalt platinafogak csillogtak meg, óriási fogak, acélszinü harapók.
Miklós elveszett és meghalt ember volt. Mélységes mély örvény nyilt meg alatta s szédült lefelé, lejebb, mint egy liften le, le. Vérhullámok nyiltak meg s zuhogtak le az agyvelejéről s tudta, hogy most vége, az élet be van fejezve, slussz.
Homályos szemmel látta csak, hogy csillog fel a vén hiéna arca…
– Azért ez a legfurcsább s elővette a kaszirnő aranyát. – A György feje. No, nézzék ezt a buta, közönséges, korlátolt fejet. A cvikkeres orra, a tompa, korlátoltan hegyes szakálla, apróra nyirt, borbélyos izlésü hajviselete, ahogy kinosan el van választva és ez a gyürött, nyavalyás hegyes szatirfüle… Az egész Albion karakterét le lehet olvasni belőle. Mutattam a delegációban a vámszerződéseknél ezt a példányt… Duplanyomásu: nézzék meg. Mindakét oldalon a György feje van… No… Nem érdekes?…
A rendőrkapitány csodálkozva kiáltott fel. Mintha két pénzdarab vastagságában középen ketté lett volna vágva és ujra egybe forrasztva. Mindkét oldalán, ugyanannak a pénznek képes fele volt.
– Egy ötlet… a keresztlányomnak akkor nem találtam, most legutóbb, valami külömbet, hát ugy csináltattam ezt a Váci-utcában.
S nézegette az aranyat.
Miklós ugy ült a székén, álomban, szédülve és alva. A foga vacogott. A homlokán verejték verődött ki.
– A kislány most tizennyolc éves… Nem jár rosszul ezekkel az aranyakkal a kicsi… A staffirungja kitelik belőle…
Most belépett a vendéglői lány, sápadtan és remegve.
Mindnyájan ránéztek.
– Itt vannak a rendőrök, – mondta rebegve.
– Jó, – szólt a kapitány s Miklós látta, hogy reá néz.
Az öreg ur, mintha semmi se hozná ki a sodrából. Igy piszmogott tovább:
– Föltéve, hogy a többi is meg van még.
A rendőrkapitány felállott, mint egy szelindek:
– Majd utánanézünk a betyár csillagát, – mondta harsogva, – hogy meglegyen! – S egész határozottan állott szembe Miklóssal. Vagy ez mind csak álom!
– Máté! – kiáltotta el magát, ugy ahogy egyenesen állott s a száját rémitően kitátotta.
Egy nagy darab, csizmadiaképü rendőr lépett be.
– Jelentem alássan itt vagyunk.
– Be!
Még két városi rendőr lépett be.
– Kisérjétek ezt az urat a másik szobába…
Arday felemelte a mutató ujját. Finoman szólt.
– Kérném a jegyzőkönyvet, főkapitány ur.
– Igenis nagyságos uram.
Ő maga ment ki s nemsokára hozott egy iv papirt, tintát, tollat s elkezdett irni, amint Arday diktált.
„Vádlott beismeri, hogy – diktálta a formaságok után Arday, – hogy ezen aranyakat Dékány Sámuelné született Sztánay Nusika birtokából még be nem vallott módon szerezte meg…“
Miklós csak ennyit fogott el, ebből is csak, hogy Sztánay Nusika… S azt suttogta: A szeretője volt!… Nem a férje… a szeretője…
Mikor készen voltak az irással, a rendőrkapitány az egészet még egyszer felolvasta:
– Igy van? – kérdezte erélyesen.
Miklós szilárdan, fennhangon mondta:
– Igen.
– Tessék aláirni.
Miklós előre lépett, hogy kinyujtsa a kezét, de abban a pillanatban a karjában valami hallatlan módon feltámadt az ellenállás, a keze tiltakozott ellene. Ugyanaz az érzés ébredt meg teljesen, amely amaz első és emlékezetes aláirás után maradt meg benne: nem! aláirni többet semmit! soha!
– Nem irom alá.
A főkapitány elképedt. Vér futotta el az arcát s orditva, hogy a hangja a torkába szakadt, rárivalt?
– Nem irja alá?!… Majd én megmutatom! – s a rendőreire nézett.
Miklós szeme önkénytelenül követte a tekintetét.
– Máté!
– Parancs.
– Alá fogjátok iratni!
Miklós megdermedve nézett a szolgákra. Irtózatos tenyerükre pillantott, rettenetes ökleikre és megsemmisülve hanyatlott vissza.
– Majd aláirja ő, magától, nem lesz itt semmi, – mondta a rendőrfőkapitány undoritó szolgálatkészséggel s eszközeinek ismeretében félelmes volt a bizalma és vakmerősége: ez előtt nincsen önérzet, nincsen becsület, tisztesség, Miklóst egyre nagyobb szédülések érték. Soha, soha nem képzelte volna, hogy idáig sülyedjen az élet: rendőröklök és lópaták…
– Kérem, – mondta reszkető hangon, de kiáltva és erősen feljajgatva, mint a gyerek az utolsó percben, mikor már suhog a rektor korbácsa. – Én református pap vagyok!
– ’Sz ippa! – mondta a rendőrkapitány durva képpel.
Miklós elámult, elkövült arccal nézett az arcába, nem volt ott semmi könyörület, semmi emberi. Ez nem értette, mi van őbenne. Ez nem bánta, mi történik ővele. Ezt nem lehetett meghatni, ahogy nem az állatorvost a kése alá kerülő bikának rettegő nyöszörgése. Ez nem gondol egyébre, csak arra, hogy gyorsan, erélyesen, kevés erővel, s alaposan kiherélje a férfiuból, aki az ökle, a kése alá került, az ellenállás, az önérzet utolsó szikráját is.
– Az urak azt hiszik, loptam!?
– Ne szájalj, – orditott rá a rendőrkapitány. – Fogd be a pofád… S pofonra emelt kézzel állott elébe. – Aláirod, vagy nem.
Egy pillanatnyi csönd volt.
– Aláirom, – mondta Miklós méltósággal.
Akkor még fakóbb lett.
– Aláirom, mert igaz. Ha csak egy szónyi hazugságot irtak volna bele a dologról, vegyék tudomásul, hogy nem irnám alá… Én az Örök Igazság szolgája vagyok, az én ősöm gályarab volt…
– Majd leszel még te is, – mondta a rendőrkapitány felröhögve, de már amolyan fidélis komázással, mintha pajtásos hecc volna közöttük.
Miklós nem vette tudomásul, az asztalhoz lépett, fogta a tollat s belemártotta a tintába.
Aláirta a nevét: „Matolcsy Miklós ref. lelkész Fábiánfalván“.
Akkor félreállott, csak egy féllépésnyire s most már egy hullának jegedt merevségével nézett az urakra, keze, iró jobbkeze a mellén feküdt, a másik ökölben lógott s mint egy gyilkos, komoran s mégis gondolkodva, kegyetlen gondolatok között forrva s mégis akcióra képtelenül, nézett az urakra. Szeme, apró sötét szeme elbujt koponyája mély üregében s haja előre csapzottan lógott nagy homlokán.
A képviselő lassan emelte rá a szemét, egy parányi kis pillanatig szinte meghökkent ettől a gyilkos vadsággal rámeredő hulla-arctól, amely sovány volt és viaszos és amelyből nem jött már semmi szánalom és semmi könyörület… De azért nyugodtan és szenvtelenül nézte, csak nézte, mint a bikát a néző a páholyból. Bármilyen közel van is, ott a torreador s ott a társadalmi élet mentelme, korlátja… Tudja, hogy abszolut veszélytelen szembetalálkozás… Tudja, hogy ez neki csak ép egy kis szórakozás, elpetyhüdt idegeinek némi fölzavarása…
– Irjátok alá… – mondta a kapitány.
S a három rendőrlegény egymás után odairta a a nevét a papirra.
A kapitány megnézte az irást:
– Stemplit.
Az őrmester kivette a nagy kék köpönyegje zsebéből a kis vörös dobozt, a gummi bélyegzőt, megnedvesitette a kék párnán s nagy gonddal rányomta az irás alá a rendőrség hitelesitő pecsétjét. Akkor szalutált.
– Várjatok kinn.
Katonásan szalutáltak és kimentek.
– Méltóztasson parancsolni képviselő ur, – mondta a rendőrkapitány összehajtogatva az irást.
Miklós felhuzta a homlokára a szemöldökét, elmeredve, félve. Mit akar ez evvel az irással?
Előbbre hajlott s ránézett a képviselőre.
Ez megnézte kényelmesen, nem sietve az irást, s igy szólt:
– Fábjánfalvi pap?… Ez aztán hazugság.
– Tessék? – lihegte Miklós.
– Én csak ismerném, ha odavaló volna!
S csöndesen nézett Miklósra.
Miklós most látta csak, mennyire ki volt csinálva ez az egész. Milyen ravaszul és milyen tudatosan. Mennyi hazugsággal, de mért? hát mire a hazugság? hát nem lehetett mindezt nyiltan? hát nem volt elég joguk az őszinte kételkedésre?…
– Arday képviselő ur? – kérdezte, keményen a szemébe nézve. De az mintha érzéketlen volna az ilyen nézéssel szemben:
– Hogy micsoda nevelés van ma ebben az országban?… A közelmult sikertelen politikai küzdelmeiben megrokkant a nemzeti önérzet és ugylátszik azt az iskola utján sem fogják már felébreszteni. A szabadgondolkozók szervezett destructiója! – tette hozzá, mint valami refrént, mert az egész dolog innen ered.
V.
Miklós felhuzta a szemöldökét erre a bálványbuta konokságra s egyszerre mintha hályog esett volna le a szeméről, nyiltan nézett az urakra, akik oly kicsinyek voltak, annyira gondolathijjasok, tisztára nevetség ez a baromi erőszak is, amellyel tőle bünjelet vettek. Hát mire az? mit érnek vele?… Ha valóban bün volna alatta, akkor igen: zsebemben vagy! huzd meg magad, vagy kitöröm a nyakad!… De igy!… Szegény emberek: megfélemlités?… Gyászalakok. Hozzátok képest a kurátor komoly és valóságos ember volt: az igen, az fölfedezte a mély bünnek egyetlen rését, abba beleakasztotta az ujját s lerepesztett egy darabot a megrepedt sziklából. A kurátorral szemben valóban bünös voltam: mert én adtam neki agit, hogy vesztegetéssel nyerje meg a falut… S ő csak okos ember volt, aki nem tett bolondot: vesztegetett, de nem a saját pénzéből, vesztegetett a pap rovására… Ha én akkor alá nem irom a nyugtát, a dolog botránnyá nő s kivirul a vétek csirája s megemészt engem magamat… Soha, még akkor senki előtt és soha nem mertem volna letagadni, hogy én valóban engedélyt adtam a kurátornak arra, hogy itasson… Ma nem tudom, hogy volna s mint lenne: ma azt hiszem a szeme közé nevetnék… Ma!… ebben a pillanatban… most, most látom csak, hogy ó Bálám szamarai, akik vagytok: ti akarjátok nekem játszani a tekintélyt s a veszedelmest… S nem is hallotta, mint a vizzugást, mint a malomkerék monoton csertenpertenét, a nagy férfiu, a nagy politikus filozofálgatásait, mert nem elég egy fiatalembert sárba taposni s kifosztani becsületéből: meg is kell tanitani:
– A magyarság csak akkor tarthatja meg vezető szerepét, – ébredt fel a figyelme ezekre a szavakra, – csak akkor nyomhatja rá sajátos bélyegét az állam s a nemzet egészére s csak akkor biztosithatja ennek az országnak nemzeti jövőjét, a szláv és germán elem csapkodó hullámaival szemben, ha erkölcsösebb is, mint akár az itt élő egyéb népelemek, akár a minket környező kis és nagy nemzetek.
Miklós mosolyogva nézte ezt a hipokritát: mily csodálatosan teljes minden emberi karakter. Hát nem elég a gonoszság és a rossz lélek magában, a szentesség takarójára is mindenkor szüksége van: voltaképen nem is felháboritó a gazoknak álnok prédikációja: megható… Ime, nem szabad teljesen őszintén kirohanni a gazságnak az emberiségre: nem öntheti el, mint a gátat áttörő áradat a szegény emberi lelkek szelid vetését, csak alulról szivároghat fel, csak alattomban, mint a talajviz.
A takarékpénztár egészséges igazgatója a maga egészséges paraszteszével kontráz:
– Hja, ez az, amit nem tanitanak az iskolában: az erkölcsöt!… Tudósokat nevelnek. Tudományos papnevelés. Kérem, a papnak nem baj, ha olyan szamár mint az iks, csak szerető és gyöngédlelkü egyházatya legyen.
Miklós egyre derültebb lett, az igazgató ur arca is világitott, az alkoholmérgezés tünetei teljes fényükben koronázták meg egészséges cifferblattját, ahogy diákszóval mondta magában.
Arday mindinkább mámoros volt, ez a hallgatag s szavain és gondolatain mindig uralkodni igyekvő ember, most győzelme ittasságában s ittassága győzelmében elkezdett rekedten kukorékolni, mint egy részeg kappan, ha eszébe jut ifjusága:
– Ugy van: de kétféle tudomány van: – mondta már akadozó nyelvvel, de annál jobban professzoroskodva, mert minden kálvinista urban ott lappang a debreceni professzor – helyes, és helytelen tudomány. A helyes tudomány napról-napra több bizonyitékot szolgáltat az irás ama szavainak igazsága mellett, hogy az apák bünei hetediziglen büntetettnek a fiakban s az ártatlan utódokban. Ezt kell közmeggyőződéssé nevelni a magyar fiatalságban, ha erős nemzedéket akarunk a késő jövő számára biztositani. És ebben legtöbbet a vallásos meggyőződésnek a tudományos meggyőződéssel való szoros harmóniája tehet. Épen azért elő kell segiteni a felvilágositással kapcsolatos valláserkölcsi felfogásnak minél szélesebb körben való terjedését és megizmosodását s nem szabad megelégednünk azzal a frázissal, hogy a müvelődés terjedése világszerte a nemi erkölcs, a nemi élet erkölcsösségének hanyatlásával jár karöltve… Mert nem elég a nemzeti önérzetet talpra állitani, a nemzeti közérzést megteremteni, a széthuzó osztályharcokat egyetemes nagy nemzeti törekvésekkel fölváltani: hanem a megromlott erkölcsöket is helyre kell állitani, meg kell javitani. Valóban elszomoritó az a léha erkölcsi felfogás, amely in materialibus mindent megenged, ami a birósággal összeütközésbe nem hoz, vagy a társadalmi érintkezés külső formáin belül marad, még akkor is, ha a tisztességérzet föllázad ellene; in sexualibus pedig még a legrutabb bünt is dicsőiti, vagy legalább az embernek természeti ösztöne alapján mentegeti. Már pedig ez a léha erkölcsi felfogás, fájdalom, napról-napra szélesebb körben hódit, s annyira megmételyezi társadalmunkat, hogy szinte kétségbe ejt, hogy hová fog még fejlődni. Ezért… uraim… ütött az órája a felekezeti szellemben való nevelésnek, s ezt én, a kálvinista magyar, uraim, én programmom alapvető pontjának lenni ösmerem: a felekezeti szellemben való nevelés, uraim, rendszerint ellene van az igazi valláserkölcsi meggyőződésnek: tehát fel kell váltani a felekezeti szellemben való nevelést, uraim az igazi valláserkölcsi nevelésnek: amely önmagunkkal szemben szigoruságra, másokkal szemben pedig türelemre nevel.
Miklós báván, most már egészen belebolondulva hallgatott. Ez az egész valami mechanikus gondolatkapcsolódás, rossz vezércikk a Budapesti Hirlapból, vagy pedig azt hiszik az emberek, hogy szájjal becsaphatják magát a jóistent is? Már megint megszünt benne a türelem s a mosoly, már kábult volt s ugy érezte, hogy ezek a titkos bünözők, ezek a fajtalanok és részegek, ezek a pederaszták és árvafosztogatók, ezek az urak, akik gazdagságtól, akaratuk mindenben való teljesülésétől, testi, szellemi bőségtől s benső büneikben való megrothadásuktól elfajzottak, ezek az urak sokkal veszélyesebbek az emberiségre, mint ahogy látszik… Mindenük van s még minden kell nekik: ételük, italuk, mint valamely folyó hömpölyög körülöttük s nem birják magukon keresztül ereszteni, mint zsilipen a gazdagság adta jóérzéseknek folyamát, amely előttük valamiképen feltorladt s a szegények tátott szájjal soványan és éhesen és napkeletimádóan tartják feléjük összekulcsolt kezüket, hogy részt kapjanak, bármi csekélyet, a jóknak ebből a spriccelő szennylevéből, amely még legalább elemésztetlenül kerül ki belőlük!… Fuj… Groteszk és torz képben látta, a késő éjszaka vetélő s izzó agyával e fantasztikus képet s Arday egyenletesen tovább őrölt:
– Az egyházakat mindenütt, ahol nem a felekezeti elfogultság kiélesitésére, hanem a vallásos érzésnek fejlesztésére törekszenek, a társadalomnak a legnagyobb erővel kell támogatnia. Nemzeti létünk szempontjából sokkal fontosabb a jó erkölcs és a családi életnek vallásos meggyőződésen alapuló tisztasága, mint akár a gazdasági, akár a kulturális életnek a fejlettsége. Mert a gazdaság és kultura csak a jó erkölcs mellett emelője a nemzeti létnek, nélküle pedig csak a faj elromlását, ellenálló erejének megrokkanását és belső rothadásának siettetését eredményezi. Hiszen Róma és Hellasz magas kultura és gazdagság közepette indult belső rothadásnak s egészen elpusztult mindakettő. Franciaországban pedig az erkölcsök hanyatlása mellett éppen a nagy kultura és vagyoni jólét eredményezte a nemzet propagativ erejének a megsemmisülését. A családi élet tisztaságának és erkölcsös voltának alapja az emberek vallásos érzülete. S nemzeti létünk, propagativ erőnk szempontjából annál fontosabb reánk a családi és sexuális élet erkölcsös volta, mert… kis nemzet… vagyunk s nagy nemzetté ez a nemzet csak propagativ… erejének sértetlen… föntartása mellett… fejlődhetik.
A takarék igazgatója hirtelen felemelkedett s ijedten áthajolt az asztalon.
Pár pillanatig mereven nézett a nagyur arcába, amely elfakult s kinos verejtékcseppek ütöttek ki rajta.
Miklós maga is ijedten nézett rá, ahogy a bárány nézne a mészárosra, akit a guta üt meg taglózás közben: hát te is?… Az öreg ur azonban nem sokáig hagyta őket tévedésben, elnyujtotta karjait s két székbe kapaszkodva eleget tett a természet parancsának.
Büz és undoritó láva. Vizzel öblögetés, förtelem.
– Nagy ember, – mondta Miklós, – nagy politikus, a haza oszlopa. No? kiadod lényed igazi tartalmát?… No?… a zsebedben van a papod halálos itélete!… nem segit?… no?…? az nem jön ki?…
Mikor megtisztogatták az öreget, ugy ahogy, csak akkor hivták be a lányt. Az még mindig fenn volt, a szeme már egészen vörös volt, már sehol semmi vendég nem volt az épületben, csak ők s neki a másik szobában egyedül kellett virrasztania.
Igen fanyar arccal lavort hozott s hozzáfogott felmosni.
A képviselő ur pedig folytatta valami csodálatos elokvenciával, amely tul mindenen még egyre jobban dolgozott általa:
– Bomlasztó elem bujkál köztünk… Évtizedek óta bujkál s egyre erősebb a hatása, ma már fenyegetően bomlasztó a hatása. Ez a szellem a kozmopolita emlőkön táplálkozva elkezdte a hóditását a legalsó s legkönnyebben mételyezhető rétegeknél s beférkőzött a magyar közélet minden nyitva hagyott zugába, rávetette magát a legalsó népre, a könnyen hivő tömeget hamis jelszavakkal hatalmába vette, elcsikarta a szellemi s anyagi javakat, elzsidósitotta az irodalmat, müvészetet, a tudományt, leseperte róla a magyar faj ezredéves egyéniségét s rápiszkitotta a maga nemzetközi bélyegét… S az egészben a tragikum az, hogy a nemzeti ügynek ma többé nincs tábora. Magyarország ebek harmincadjára jutott… Ennek az országnak urai voltak a mágnások, dereka volt a köznemesség, kezelába a parasztság, ez nagyon szép rend volt. Erre most mi van? A Nemzeti Kaszinó maga áll be destructiv szerepre. A Tivadar pohárköszöntője a jogkiterjesztésre szól… Az urak meg vannak őrülve… Nem tudják, hogy Magyarország egy nagy hitbizomány, amely rájuk szállt s nekik kell átadni épen és sértetlenül az utódoknak: s most az általános választójogról tartanak pohárköszöntőt a Nemzeti Kaszinóban?…
Felemelte a szemét, apró kék szemei rámeredtek Miklósra, idegenül s tétován: nem ismerte fel, látszott a papot, akit ma leütött, mint egy bakonyi betyár… Az ittasság rohamosan uralkodott el rajta, az arca egész lila lett s egyre jobban csuklani kezdett.
– Egyetlen egy ember van ebben az országban, – mondta dadogva, – aki, akinek, akibe… csak az egy Tisza… Tisza István… Az egyetlen férfi… Ő megmondta: ő előttem megmondta, hogy ő megadná az általános választójogot az oláhnak is, a rácnak is, a nemzetiségeknek: de a magyar parasztnak nem…
Miklós egyre nagyobb megdöbbenéssel hallgatta a zavaros beszédet, vajjon nem most jönnek-e ki az igazságok?
A másik két ur összenézett s intettek egymásnak.
– Le kell fektetni, – mondta a rendőrkapitány a lánynak, aki kivitte a lavort.
A lány savanyuan, mérgesen, komiszul nézett vissza.
– Cipeljék maguk, én nem fogom cipelni megint.
Arday lecsukódott szemmel, csaknem leesett a székről, a nagy zökkenésre, amint meglódult, fölébredt, s dadogva mondta:
– Nekem csak olyan férfiu kell vezérnek, aki férfi, aki vasember. Aki nem tékozolja el a nemzeti vagyont. Olyan ember, aki nem dobál aranyakat a ri… rimáknak, hanem az utcán megalkuszik velük… Mert a nemzeti becsületért minden pénzt áldozunk, minden birtokunkat a hazáért, de egy utolsó utcalánynak, édes fiam, nem adunk aranyat: annak szabott taksája van, édes fiam…
Miklós hülyén nézett a részegre. Annak a szája eltorzult és leferdült s nyál folyt le az állán, mintha az utolsó váladék eredne meg belőle. S szelleme is ilyen félelmes és undoritó dolgokat eresztett: az előkelő magyar, a vagyonokat eltékozló finom ur, a magyarság hirneves rétora… a régi magyar, a történelmi szép név egyik legutolsó viselője… Nézte, nézte és megháborodott a lelke.
Fölháborodott a magyar faji érzése. Ez a gazember, akit minden gondolatában gaznak mondott, mégis magyar ember volt, magyar ur. S nem akarta látni, hogy fajtájának ez a kiváló példánya ekkora fizikai gyöngeségnek lett áldozatává. Csodálatosképen idáig csak gyülölte s ellenségesen nézte, most szégyelte, mint Noét a fia s álszeméremnek köpenyét dobta rá… Sajnálta, takarta, gyöngéd lett hozzá s egy pillanat választotta el, hogy hozzá nem lépett, hogy ölbe vegye s haza vigye az ágyába, a szobájába, lefektesse, meggyógyitsa: akármilyen volt, neki magyar volt, ennek a kis drága magyar fajnak egy embere, magyar nagyur s ő ezeréves szolgalelkével bünében, gyengeségében egyformán letagadhatatlan tisztelettel nézett az ezeréves urra s eszébe jutott a nagyapja, (aki egykor földesurának, ki Bécsbe készült a császárhoz… gyorsfutár sürgönyére… s ez ut a kancellárságot hozta meg neki… ép a kastélyban volt vacsorán, hogy a falusi este unalmát enyhitse urának, a főur boszankodását látva, hogy kedvelt tiszaujlaki bajuszpedrője hiányzott az uti csomaghoz, titokban legényt keritett s hajnalra meghozatta Tiszaujlakról a kenőcsöt: s ezzel az eklézsiának egy tizenkét holdas kaszálót szerzett örökös papi fizetés illetményül) nem hal ki oly gyorsan az ősi nevelés. Matolcsy Miklós szeretettel s tisztelettel cipelte lelkében az urát, szolga a gazdáját, a megnyugtató kényelem felé…
Nem kellett odáig aláznia magát, amennyire belső hajlamot érzett, a takarékigazgató s a rendőrfőkapitány a hóna alá nyult az öreg nemesnek s fölcipelték szépen.
Az öreg ur, amint lábra állott, merev lett, fejét fölemelte s nem nézve se jobbra, se balra, ugy rakta lábait előre, mint egy automata, minden suly és erő nélkül: az öntudaton tul még megmaradt benne a kulturált test fizikai hiusága: ur maradt, amint nem tud ur lenni, aki nem ur…
Miklós bizonytalan s hánytorgó érzésekkel maradt a rossz szagu szobában. Most nem látott tisztán. Most nem látta a jövőjét, most már igazán nem látta rendeltetését… Megsimitotta a homlokát s nem volt helye itt. Sem leülni, sem kimenni, sehová nézni, vagy valamit akarnia nem lehetett. Benne is türhetetlen fizikai utálat s gyöngeség halmozódott fel… Persze mégis van valami igaz abban, amit az öreg ur mondott a destructióról: azelőtt egész más lett volna az ő helyzete… Azelőtt el sem lehetett volna képzelni, hogy egy fiatal pap hónapokig el legyen a falujában, hogy nem megy tisztelegni a földesurához. Akkor pedig az urral vagy összehangolódik, vagy nem… a patvarba, összehangolódik: udvari mulattatója lesz s örvend, ha szót nyerhet előtte és kedvében járhat nekie… most is az ő kocsiján jő be, vele, elszidogatják együtt az uj időket, a progressziveket, a felforgató zsidókat, az ellenzéket, amely vakon ugrik sötétbe… s mikor leitta magát a gazda, valóságos cselédi hüséggel támogatja ágyába… De ő?… Nem ismeri helyét… Sem vele, sem ellene… Lehetetlen helyzet… a papné aranyai… megigért pofonok, rendőri pofonok s még csak nem is mártirkodás, még csak eszmei tartalma sincs az erőszaknak… Uhh, suta sors… szerencsétlen pálya… az isten ez utolsó szolgája a földön.
De az aranyak. Ott hevert a három sárga kis pénz az asztalon: fogta, fölszedte. Zsebébe nyult, kikotorta a többit, az összest. Együtt volt ujra mind a tizennyolc. Lehasitott egy szeletet az asztalon levő ujságból s belesodorta kis kemény tekercsbe. Még a lelke megkönnyebbült, hogy ez megvolt. Megvolt, visszaadhatóan.
Bejött a kasszirnő, amint meglátta egyedül a fiatal embert, lehuzta a nyakát s vigyorgott.
Miklós ijedten nézett rá, szinte meg volt rémülve tőle, egészen el volt torzadva, hogy na most… S a lány csakugyan kellette magát s a szemébe kacsintott, és olyan alattomos és olyan cseléd volt… Nem, ezt nem… mikor az urak kimentek… ezt nem, hogy most a hátuk mögött… nem… elundorodott s megdühödve fordult tovább!
– Vén piszkos, – mondta a lány, – minden este, ha bejön a falujából, a fene egye meg.
Miklós elfeledte, hogy neki nem szabad, hogy kinn rendőrök virrasztanak, fogta magát s egy szó nélkül el, kiment.
A hüvös udvaron erős szél volt, ahogy a fülledt, büzös melegből kilépett, szemébe csapott.
A hold most jött fel, kevés, vékony pengéje volt az égen, felpillantott reá, aztán nem volt kedve elmélkedni. Edzetlen, satnya volt, nem birta a hüvöset, a szelet, a szabadot, sietett vacokra, elbujni. Megkereste s meglelte a sötétes folyosón a hármas szobát, benyitott.
Meghökkent, bent világos volt, gyertyafény mellett ült, egy feketébe öltözött uriasszony.
Rémülten ismerte meg Dékánynét.
Ott állott az ajtóban egészen megdermedve s csak bámult, mintha kisértetet látna.
– Kezét csókolom, – mondta aztán alázatosan.
A papné végre megelevenedett.
– Igen, igen, ez a maga szobája… Az enyém a hetes…
Miklós csak annyit konstatált, hogy az asszony rendkivül szolid, ideiglenes és egészen szokatlan.
VI.
Az asszony arcán valami bágyadt, törődött szomoruság volt.
Hosszan hallgattak, Miklós kissé zavartan állott, bántotta valamelyest ez a váratlan találkozás, nem szép gondolatok voltak benne.
– A képviselővel mulatott? – mondta az asszony aztán siri hangon.
Amint a száját kinyitotta, valami ijesztő üresség volt az ajkai mögött, idegenszerü volt.
Miklós végre elmosolyodott. Mulattam, gondolta. Igen: elnézett félre, a megvetett ágyra, amelyen a paplan háromszögbe volt fölhajtva, a fehér sarka, a vörös paplan a fehér ágyon. Sárgaréz ágy, gyengén sárgán csillogott a vékony gyertyafényen. Olyan ellenséges, olyan hideg és zavart hangulatok.
– Igen, mulattunk, – mondta fanyarul, – kimulattuk magunkat.
– Igen, – mondta az asszony s most utólag figyelt fel, szórakozott volt, amint megszólalt, Miklós elkapta a szemét, bántotta valami ezen az asszonyon!
– Kik voltak ott? – kérdezte ujra a papné.
– A rendőrkapitány.
– Feketics?
Miklós gondokozott.
– Nem emlékszem, bemutatkozott, de persze az ember nem emlékszik a névre… Meg a takarékpénztári igazgató.
– Melyik takarék?…
– Az… az be sem mutatkozott.
S elnevette magát.
Ujra csönd lett.
– Maga hogy jött be, nagyságos asszony, mért? – mondta egyszerre kiváncsian.
– Be kellett jönnöm, – s gyorsan tette hozzá, – milyen volt, hogy viselte magát? mit beszélt?
– Ki?
– Ő… Arday.
Miklósnak a pillanatása fáradt, tapadós lett.
– Sokat beszélt…
– Sokat? – mondta az asszony ijedten, – részeg?
Miklós meglepetve nézett rá s vállat vont.
– Azt hiszem… Igen.
– Szegény… suttogta a nő s habozva ült, mintha fel akarna állani, elmenni, Miklós ugy gondolta, hozzá szeretne menni.
– Az urak vitték fel, ugy látszik minden este igy van, – mondta kegyetlenül.
– Minden este? – szólt az asszony, megsértődötten.
Miklós gondolkozott, honnan veszi ezt a gondolatát.
– Az ám, a kaszirnő, – mondta magában. Borzasztó fáradt volt, abban a kábult állapotban volt, mikor az ember nem ura magának s idegenül figyeli kimerült testét, lelkét.
– Szabad? – s leült az ágy mellett a székre. Az asszony az asztalnál ült, az ablak előtt. Az ablakra le volt huzva a vászonredő.
Sokáig ültek csöndben.
– Politizált? – kérdezte aztán az asszony sóhajtva.
– Igen. Dicsérte Tisza Istvánt. Meg Tisza Kálmánt. És szidta a modern időket… Elromlott a világ. Kihalt a becsületesség. A családi tisztesség. A közerkölcs, a magánélet nemessége.
Elhallgatott s maga elé nézett sajátságos mosollyal.
Az asszony ugy előre görnyedt, a félkarja az asztalon feküdt s ő maga bágyadtan, lankadtan hajlott előre, feje féloldalra hajtva.
– Hogyan ismerkedtek meg?
– Rendőrileg, – mondta hirtelen s ugy gondolta viccesen, Miklós.
Az asszony megijedt.
– Mit mond?
Miklós halkan nevetett.
– Kérem, mondja, mondja kérem. Mondja el.
Miklós most már nem nevetett. Az rémlett neki, hogy ha valaki előtt hibás és valaki előtt szégyelnie kell magát, a papné az… S nem tudta szégyelni magát.
– Hát nagyságos asszonyom, – kezdte, – szégyen, nem szégyen, az arany a fejembe szállott s tegnap délelőtt egy aranyat adtam a kocsisnak… A kocsis el akarta költeni, a boltos azt mondta, hamis pénz, a kocsis a gazdájának megmutatta… s a gazdája most az éjjel rendőrökkel engem elfogatott, s rákényszeritett, hogy aláirjak egy nyilatkozatot, hogy azt Dékány Sámuelné született Sztánay Nusika őnagyságától… kaptam.
Az asszony, aki az elejét pilláival bólogatva hallgatta, hirtelen megdermedve nézett.
– Mire az neki, – suttogta.
Miklós hallgatott.
– Azt nem tudom, – mondta kisvártatva. Fájt neki, hogy nem őt sajnálja, hanem amarra gondol.
Az asszony kezeit tördelte.
Felállott.
– Hová megy?
– De hisz ez őrültség, – jajgatott fel a nő, – ilyen szerencsétlen nap, hogy mi minden torlódik még össze… Az urammal nem találkozott?
– Nem.
– A baba meghalt.
Miklós csodálkozva nézett az asszony zavart, magából kikelt szemébe.
– Ki az?
Az asszony ajka sirósan remegett.
– A lánya, – suttogta.
Fájdalmas, nehéz sóhajjal mondta ujra:
– Az Arday lánya.
Leült, lezuhant, s csüggedten nézett maga elé.
– Azt hittem, ha magát bevárom… hogy maga fog tudni… segiteni rajtam… Én nem tudom mi van, mi történik itt… azt hittem maga az isteni gondviselés… Mit tegyek… mit tegyek.
Miklós valami idegen s érthetetlen világrendülésben érezte magát. Mintha a szeme előtt omlana össze valami épitmény, idegen lelkek s idegen szivek s idegen dolgok, mit tudja ő, hogyan került bele… Az asszony sápadtan s összeomolva ült előtte s nem volt ereje, látszott, sem sirásra, sem beszédre… Kint a szél rázta az ablakot.
– Kedves, nagyságos asszony:… kérem… mondjon el nekem mindent… ha megérdemlem a bizalmát… mondja el, kedves…
Lehajlott hozzá, s elfeledkezve mindarról, ami vele történt, csak az asszonyé akart lenni, jó kis fiu, aki osztozik s vigasztal a bajban:
– Ki volt az a baba?… Nem tudok róla… én azt hittem… a képviselő ur… agglegény…
Az asszony nem szólott.
– Ki hozta tőlük a hirt? – kérdezte Matolcsy hosszu szünet után.
Az asszony megkönnyebbült a tárgyilagos és közömbös kérdésre, egyenesebben ült.
– Alig ment el az uram… hazulról, a kocsival, az állomásra… Nem tudja hol van szállva?
– Nem.
– Jött egy lovaslegény a Csehpusztáról: A nagyságos asszony hivat. Engem?… Nagy isten… Hivat! engem… Beteg? Mi baja?… Meg van lőve. A baba!… Azt hittem megőrülök! Megőrülök, mire odaértem… Az egyik szobában a lányom… másikban kiteritve Hernády…
Miklósnak meglobbant a szeme: a lányom… Alig értette az összefüggéseket, Hernádynak a neve távolról rémlett neki, egy nagybirtokos neve a környéken…
Lélekzetvisszafojtva hallgatott, várta a titkokat.
De az asszony egészen összeomlott, nem szólt tovább.
Semmi nesz nem volt, csak a szél odakint.
Miklós nézte az asszonyt… Amint ott ült a vékony, finom teremtés, megtörve s elgyötrődve és sirás nélkül, maga elé dermedetten, mintha egy idegen lény volna, kit soha nem látott… Micsoda régi bünök, mily félelmes titkok gyümölcse éredett meg ebben az életben… Ember, hogy élsz, hogy élsz, csak élsz a bünök lápján, buján virágozva s eljön az óra, a nem várt, mikor egy mozdulatára az időknek lehull a vészes gyümölcs… Mennyit élhettél, mennyit kéjeleghettél, vénasszony, még a legutóbbi napokban is uj bünökre érezted magad késznek és boldognak… Kevés volt neked az unalmas férj, kevés volt a csöndes házi tüzhely… Meg akartad javitani… Nem lehet… Mindenkinek sorsa ki van szabva, más sinekre átugrani… nem lehet… Más sinekre…
Tétován s paposan folytak gondolatai, a morális gondolatok folyamata indult föl benne. Az asszony bizonnyal ezt mind megérezte.
– Elitéltetem, – mondta csöndesen.
A fiatal pap megrendült. Sokára halkan szólt:
– Senki sincs, aki képes volna minden dologról eldönteni, vajjon jó-e az vagy rossz…
Az asszony hálásan nézett föl rá. S most már könnyesen sütötte le a szemét.
– Ha már egyensulyunkat elveszitettük, hogy kerülhetjük ki a bukást?… – mondta ujra Miklós és a saját éjjelére gondolt, mily közel volt ugyanehhez… ő a pap… az első lépéshez s fölijedt benne a gondolat, hogy ha egy ilyen ballépésnél gyereke… lenne s a végén… ő a pap és ideális élettörekvésü lény. Mit szabad hát kivánni egy asszonyi állattól, és halkan, önmagát birálva, beszélni kezdett: – Ha az erkölcsiség utjáról letévedtünk, talán sohasem is térünk vissza rá… Az ember megkivánja az örömöt, virágot szakit s a virág egyre több s az érzékiség igy szól: Bizd rám magad, minél messzebb jössz velem, annál szebb vidékre viszlek… néha meg arra gondolsz, jobb volna a régi béke, jobb lett volna meg nem kóstolni… Nem lehet… Az ember agyába befészkeli magát a vágy s a gyönyör gyeplőjét megereszti s halad egyenesen előre azon az uton, amely a halálba visz… Ah, ha leszáll az éjszaka, az ember azt mondja, vannak olyan helyzetek, mikor nem kell tetteket az erkölcs itélete alá venni… sok olyasmi meg van engedve, amit a kötelesség szent nevével nem lehet illetni, amit nem lehet szent kötelességnek nevezni… De hol állsz meg! Hol van az ilyenben határkő!!… a tetszésünk?… nincsenek, itt irányadó elvek, nincsenek… Csak következmények… A közönyös, közömbös dolgok köre egyre szélesedik, az erény országából tartományokat veszit az ember… Ezrek s ezrek vannak, akiknek a kötelesség mellékes dolog, de a gyönyör, az élvezet egész lelküket elfoglalja s életüknek alaphangulatát teszi. Az ész nem fékezi őket, élvezetből-élvezetbe rohannak, s nem kérdezik, az erény nem kiván-e tőlük valami mást, nem parancsol-e valami komolyabbat!… Talán nem lesznek kicsapongók: de abban semmi érdemük, az nem az ő munkájuk… ha nem tünik fel rajtuk első pillanatra a jel, az csak a szerencse játéka, mert a szenvedélyeknek csak alkalma, vagy a foka, vagy a tárgya hiányzik náluk: de lényege nem… Ki érdemli meg a kicsapongó nevet, ha nem az, aki mindig olyan körülmények között érzi magát, ahol az erénynek nincsen dolga, alig kóstolták meg az egyik örömet, a másikra készülnek. Még ki sem üritették az egyik poharat, már tele szenvedélyük italával a másik, s még izgatóbb, még több gyönyört igér… Gyönyör s gyönyörökre való készülődés, ez az életük… kötelességről hallani sem akarnak, arra csak akkor gondolnak, ha bosszuság vagy szerencsétlenség lehangolta őket…
S egyre tisztábban tünt fel előtte eddigi egész élete. Már a diákkor eseményei szétfoszlottak előtte, de ráismert mostani rövid életszakasza alapján egész gyermekkorára, egész ifjukorára is. Amily vad és lázas szenvedéllyel vetette rá magát azokra a képzelgésekre, hogy bármi áron megszerezze a papságot, ugy akarta mindig a sikert… S most az isteni gondviselés utját látta benne, hogy az első percben már itt volt a büntetés: a parasztok visszatorlása… ahogy árát vették annak, amit eladtak… S ahelyett, hogy akkor fölismerte volna ebben az Igazság isteniségét, milyen vad szenvedéllyel dobta rá magát, hogy szilaj gyülölettel megfeszitse, aki neki a pillanatban ellenségének látszott: a vallásos gondolatot! végig kisérvén fejlődésében és megsemmisitvén egész értékében… Aztán egy ilyen szenvedélyes ujabb öröm, a vágy, hogy aljas módon, a vén papné anyagi segitségével állitsa talpra önmagát: egyre nagyobb s egyre undokabb módon fojtva el magában az emberi jóság gondolatait s egyre tökéletlenebbül dobva magát a nyers szenvedély hullámába… az este, a lány, a testi bujaság, a nemi kéj… Már ugy látta magát, mint egy teljesen kormánytalan hajó a viharban… megy, rohan, repül, amerre a szél sodorja, mig el nem merül… Hát nem? s nem lehet máskép?…
– Hát nincsen egy föladat, amely az egész életet betölthesse?… – mondta, ujra kezdve a halk tünődő beszédet az éjjeli csöndben, hát nem találhat az ember egyetlen irányt, amely végig vezethesse?… Ah, hiszen a megtévedt emberben minden csak a bünt erősiti: ha sikerül a gazsága, a szenvedélye, akkor annál nagyobb erővel veti rá magát, hogy az utján tovább haladjon, ha nem sikerül, akkor dac és dölyf támad benne, s egész betyár romantikára kész…
S szinte belesápadva emlékezett vissza, hogy csak az imént, csak gondolatban még, de már teljesen, végképen el volt szánva rá, hogy a gazokat, akik őt megtámadják, még nagyobb gazság furfangjával játsza ki… Most tisztán ötlött fel előtte, amit az előbb csak megérzett, hogy annak idején a kurátornak nem kellett volna aláirnia azokat a nyugtákat, hanem huzni, halasztani a dolgot mindaddig, mig csak meg nem találja a szerencsés kibuvót… No lám, s hol állana akkor ő emberi önérzetében?… ma bizonyára az egész falu szemében áldozat s lehetetlen, hogy ne érezzék, hogy igazságtalanok voltak vele szemben: akkor gazember volna, aki kijátszotta a falut… Igenis, az a pillanat, amely oly sokszor feltünik előtte, amelyet már annyiszor kárhoztatott magában, az még mult erényességének perce volt, egész papsága alatt az volt az egyetlen erényes pillanata. Milyen kár, hogy az sem igazságérzetéből fakadt, hanem gyöngeségéből. Milyen kár, hogy azt sem a bünbánat töredelme követte, hanem a dührohamok percei s hónapjai… a gyülölködésnek orgiái…
– Olyan veszélyes ellenség nem volt soha, mint a bün, – mondta tovább, halk, keserü, szivhangon, magába merülve, s csak mondatainak formája volt harmadik személyhez szóló, mert önmagát kutatta most és önmagát ostorozta: – a legaljasabb céllal a legmagasabb talentumokat egyesiti s nincsen olyan eszköz, mit szégyenletesnek találna. Kápráztató pompájával magához vonta a tömeget, mert ki látja a ragyogó külső alatt a tátongó rohadt sebeket, a halált…
– Senki, soha, – mondta az asszony, s már nem sirt, hanem ujra lankadtságába merülve, maga elé nézett. – Ki itélheti meg a szegény kis fiatal asszonyt, aki az apja halálos ágyától a káplán házába menekült: asszony lett… fiatalon, szerelem nélkül, ahogy elbujt volna a bokorba, hogy rá ne találjanak… Apa meghalt, bátyáim eltüntek, a rokonok örvendtek, hogy megszabadultak tőlem, a vastag pöffedt száju káplánunk egy közönséges fickó volt, csizmadia fia, tele száju, káromkodós, de hát neki csak igy juthatott a fejedelmi lány, aki voltam, s én? mit kérdeztem, hisz elvett, feleségül vett… asszonyt csinált belőlem… Az első napon nem utáltam jobban, mint ma… Olyan fiatal voltam, hogy ötször vagy hatszor abortáltam, egész fejletlen gyerek… S képviselőválasztás… Arday… Finom, sima ur… Tele nemes elvekkel, finom modoru, a leggyöngédebb ember… de hát egy szerencsétlen faj gyermeke… Katonaiskolát végzett, az ősei mind katonák, hajdan jó volt ez a faj, mikor még csak hetykélkedni kellett, bravuroskodni, inni, korhelykedni, költeni, donatiókat kapni, szegény, a vérében volt… Az ősi uraság átka… Hát ő honnan tudja azt, hogy dolgozni is kell? és lehet? hogy az öröm? ő csak azt tudja, hogy kell megállani, parancsolni, költeni, élvezni, mindent magába szivni… mert minden, az egész mindenség arra van csak, hogy ő legyen belőle… – és a fiatal papra nézett tiszta sötét szemeivel. A pap, ki azt hitte, ő vall, most megdöbbenve fogadta a gyónást, az asszony könyörögve, mint a mélységből suttogta fel: Igen… én az erényre születtem, de az életem a bünök sodrába vetett… Én az uramtól megszöktem, tizennégy hónapig éltem a Csehpusztán… Bün?… Az az ember, az jó volt hozzám… ahogy ő jó tudott lenni… Rossz volt hozzám, mert nem arra való, hogy valamit megtartson… Volt már egy felesége, volt egy fia, szerette, gondoskodott róluk, az asszony egy olyan közönséges, egyszerü teremtés volt, grófi lány, de csak véletlenül volt az, kis szakácsné volt, örökké sirt, hogy Arday elhanyagolja… Már meghalt… Én azt hittem, az én fenkölt lelkem le fogja kötni… Igen. Három hónapig… Akkor elszökött Bécsbe, nem mondta, hogy megy… Én ott maradtam a Csehpusztán… Nagy bajok voltak. A hitelezők… és én jól láttam, már én akkor kijártam a nagy iskolát… Nekem nem imponált, akárhogy játszotta az urat… ő azt tudta, hát elment… Előbb komiszkodott, szobalányheccek, béreslányok… – elhallgatott, sóhajtott. – Akkor jött a politika… Ő dicsérheti a kormányokat: a Tiszák mentették meg a magyar dzsentrit… Árlecsapolás, olcsó kölcsönök, bankok, nagy pénzek semmiért, ha nem lettek volna Tiszák, akkor már Magyarországon régen nem volna dzsentri: de lássa, én azt hiszem, én nem értek ehhez, a Tiszák voltak az az okai annak is, hogy a magyar urak igy lejárták magukat: mindent megtettek a magyar nemesek maradékaiért, bedugták őket hivatalokba, nekik adták a minisztériumokat és az egész megyét és minden hivatalt, ami csak van, de azt nem engedték meg, hogy ez az osztály gondolatvilága átalakuljon… A földdel nem birtak, a föld megette őket, mert a földet meg kell dolgozni s a földnek trágya kell, hát megtrágyázta magát azokkal, akik nem akartak dolgozni rajta… Nem tudom megmondani, mit akarok: Ha Tisza Kálmán és Tisza István szerették volna ezt a magyar uri rendet, akkor ki kellett volna állaniok elébük és prófétálni nekik, hogy tanuljatok meg dolgozni, mert én nem tarthatlak el benneteket örökké… Mert én ép olyan hulla vagyok mint ti, az egész osztály, abban a percben, mikor a dolgozó nép megmozdul s rájön, hogy mégsem járja, hogy egy here fajzat, aki semmit se produkál, csak hivatalban ül, hogy ez csinálja az én számomra a törvényt és a rendet: meg tudom azt én jobban csinálni magamnak… Menjetek ti is, tanuljatok meg kinlódni, ahogy mi kinlódtunk annyi ezer esztendő óta… Hát azt akarom mondani, hogyha Tisza Kálmán annak idején azt mondja: menjen a fiatok suszterinasnak!… akkor ő lett volna a magyar urak legnagyobb jóltevője… És ha Tisza István azt mondta volna: menjetek kereskedőnek, akkor még lehetett volna valami ebből a szegény országból, ahol minden van, csak magyar gyáros nincs, meg magyar kereskedő… és maholnap nem lesz magyar földbirtokos sem… és meg van halva ez az ország. Nincsen egy mágnás, aki gazdasági akadémiát végzett volna, s az ő kezükben van a föld. Hát hogy van az, hogy az a földbirtokos, akinek Dózsa György leveréseért adományozta II. Ulászló a Csehpusztát és négyszáz év óta a földjéből él: mióta csak önálló gazda, mindig ráfizet a gazdálkodására, idegen és piszkos pénzeket kell keresnie s behoznia a birtokba, hogy fenn tudja valahogy tartani, hogy el ne licitálják az ősi kastélyt: az a nyulbőrös zsidó meg, aki kivette bérbe egy részét az ő birtokának, tiz esztendő alatt megfizette neki a bérletét s azonkivül beépitette az egész gazdaságot s a végin megvette az egész birtokot… Szegény, szegény Arday, mit tud ő arról, hogy hogy kell gazdálkodni?… Hát mért nem mondta neki Tisza István, ha ugy szerette, hogy barátom, ne tőrödj te az indemnitás megszavazásával, eredj haza és vess repcét és vigyázz, hogy éjjel kaszáltasd, mert kipereg a mag… Szegény Arday, az nem mer szétnézni a birtokán, mert sokkal eszesebb ember, hogy ne lássa, mi van ott… Most már aztán mindegy…
Sóhajtva nézett maga elé.
Miklós gondolkodva nézett az asszonyra, aki igazi asszonyi lármával tört ki s szinte feledte szivbeli bánatát, csodálkozva nézte a nőt, aki halálig irigy annak a javára, kit szeret… s eszébe villant, hogy mikor az öreg urat odabenn a külön szobában olyan szégyenletesen látta, ugyanez a szomoruság vett erőt rajta… Neki, akit megrabolt, megcsufitott s szinte tönkre tett ez az ember, hazafias fájdalmai támadtak, látva egy előkelő magyar urnak letörését… És mégis letörnek… ennyi segitség, ennyi külső sorskönnyités mellett is mind letörnek…
– Mikor maga, kedves barátom, az emberi lelken az erény s a bün viaskodását mondta el: először a saját életemen vezetett végig, tudom, rólam beszélt… minden szava igaz… minden megjegyzése szivem mélyéig találó volt… De lássa, elgondolom, hogy istenem, hát hisz igy van az egész emberiség, igy van az egész magyarság, igy van Arday… És ő is igy volt… az én ismeretlen… az én szegény gyermekem…
Ujra sirni kezdett…
– Mért tudok én irgalmas lenni Ardayhoz… Mért tudok nem gyilkos gondolattal is gondolni rá… Három hónapos volt a gyermekem, mikor elvette tőlem… Engem haza küldött az uramhoz… A csizmadia fiának most még jobb feleség voltam… Husz év alatt nem szóltunk egymáshoz huszszor… ő szántott, vetett, gazdagodott, a képviselő barátsága nem ártott neki… Azt hiszem, az ő orrának finom szag volt, ami rajtam maradt a kastély után… Vagy tiz évig nem aludtunk együtt, akkor még gyerek is lett… s azóta élek, magánosan… az apja lányával… A magam gyermekét sohasem láttam: csak ma… kiteritve… a kis idegent… Értem küldött, szegény… Boldogtalan vér örököse… Asszony volt, két éves asszony: az ura az egy kreten, dzsentri, előkelő s majom… S most hivat… Honnan tudott rólam… Hogyan jutottam az eszébe én… az utolsó percén… S Hernády György a másik szobában… az is házas ember… szétlőtt fejjel… Előbb sziven lőtte őt, aztán szétlőtte a saját fejét… S én élek… Nekem férjem van… Lányom van… semmi közöm hozzájuk… az esethez… én egy szivtelen gonosz lélek… egy hiéna anya… egy buja, alávaló teremtés vagyok… én most egy idegen fiatal ember szobájában ülök… De hát jóisten… az egész életemet teljesen magánosan, magánosan, egyedül, egyedül éltem, soha soha senkim nem volt, akinek én valaha a szivemet, ezt a rongy, ezt a cudar… ezt a bünös szivemet kimutathattam volna… nézd: én is ember vagyok, hát simogassátok meg, hiszen annyira árva vagyok… hát meddig kell én nekem még élni…
A hangja sirásba fulva, fojtva, sikoltva, halkan, jajongva, vonitott az idegen, a rideg, a kegyetlen vendéglői szobában s a szél verte az ablakot s virradt.
Miklós mély kétségbeeséssel nézte s ugyanolyan magános, rideg fájdalmas istennyomorékja, életkidobottja volt mellette, amilyen csak ember lehet az ürben. „Az erény célja az ész uralma, a szellemiség kiélése az életben“, mondta magában, mert ez volt már diákkorában kialakult véleménye az élet céljáról, s amint a szegény öreg asszony csüggedt ajkakkal ott ült előtte megtörve s minden szánalomra méltóan, fölfedezte, mért olyan idegenszerü ma, szegény: a fogai… hiányoznak a fogai… otthonfeledte őket…
Haragosan arculverte magát gondolatban a profánságért s szégyennel tekintett magára, multjára: szerette volna ujra kezdeni az életet s kereste azt az időt, mikor saját kezébe volt letéve erkölcsi életének sorsa…
VII.
Mikor felébredt, egészen világos volt, az asszony még mindig ott ült a széken, maga elé nézve, hulla, ellágyult arccal, mint a tegnapi hulla. Miklós ijedten nézte. Azt hitte, nem is fog megmozdulni többet.
De amint fölegyenesedett, az asszony reá nézett. Kis fájdalmas mosollyal, mint anya a virrasztó, beteg kicsinyére, könnyek után.
Nem szólottak szót, összemosolyodtak, ez az egész.
Aztán fölállott az asszony.
– Most bemegyek, kicsit összeszedem magam.
– Látja, nem kellett volna.
– Nem?
Miklós elforditotta szemét.
– Igaz: pogányság: Ne itéljetek!
Az asszony szeme megcsillant, most tisztán látta azt a kedves mozdulatát ennek a barna szemnek, amit a lugasban ugy megfigyelt. Ebben a kis hunyoritó pillantásban guny volt, humor volt, fölényesség volt, s mégis bizalom volt, mintha csak ketten, csak ők ketten volnának, csak együtt oly magasan, hogy e közös villanásban föléje emelkednek a világszemléletnek…
Miklós megérezte az asszonyban a mosolyt, hogy ez az ő papi lényének egyre jobban kisarjadó megnyilatkozására villant: de most nem félt, már nem félt attól, hogy a profánok rajtakapják:
– Mindenki itél… Pedig ki vagy te, ki a más, szolgáját megitéled – mondta és bőségesen jött eszébe a biblia nyelve. – Saját urának áll, vagy bukik: a szolga, az ő urának dolga, hogy megitélje… És állani fog: elég hatalmas az isten, hogy őt fenntartsa!… Annakokáért többé egyás felől itéletet ne tegyetek, hanem ebben legyen inkább a ti itéletetek, hogy a ti atyátokfia elé ne tegyetek több oly dolgot, melyben megütközzék, vagy megbotránkozzék…
Az asszony sóhajtott, értette a bibliai szót.
– Ki lehet olyan nagy, – mondta csöndesen.
Miklós halkan folytatta a Pál levelét: (Róm. 14.) nagyon szerette: igaz:
– Akiben szeretet van: nem irigykedik, nem gondol rosszat, türelmes, kegyes, mindent eltür, mindent hisz, mindent remél, nem örül az igazságtalanságnak, hanem örvend az igazságnak… örvend, mikor jót tesz… És a szeretet soha el nem fogy: a jövendőmondások eltöröltetnek, a különböző nyelvek is megszünnek, a tanulásból való esméret is eltöröltetik: mert mikor eljő a tökéletes teljesség, eltöröltetik ami részletecske: de a szeretet mindenkor megmarad…
És még halkabban, mintegy álomban folytatta:
– Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek, minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat… És nem maradt meg egyéb, csak a hit… a reménység és a szeretet: ezek között pedig legnagyobb a szeretet…
Lehajtott fővel mondta ezt, a magas sárga arcu fiatal férfiu s a lelkében most először vált vérré az igazság.
Az asszony fölitta a szókat s vele rezonált:
– Ah – mondta halkan, megilletődve –, ha az ember el nem tudná felejteni, amit egyszer megértett…
A pap még jobban meggörnyedt, mintegy a lelki teher sulyától s monotonul mondotta Péter apostol szavait:
– Jobb volna az embereknek, hogy meg ne ösmerték volna az igazság utját, minthogy annak esmérete után elfordulnak tőle… De az ilyeneken az esik, amit szoktak mondani: Az eb visszatér az okádáshoz és a megmosott disznó a sárba…
Kint lárma volt, a korcsmáros éktelen hangon szidott valami cselédet. Az élet zaja: a veszekedés. Ez visszatéritette őket az életbe…
Az asszony gyermeki ijedt arccal szólott:
– Kérem, Matolcsy – nekem beszélnem kell… az apával… kérem, magát, jöjjön velem, hozzá… Nincs erőm, magamban…
Miklós meghajlott.
Erre az asszony gyorsan kiment.
Miklós úgy maradt sokáig állva, részben a tegnapi kábultság bénitotta meg, részben a lelkében feltünő új érzésvilág fagyasztotta ki az élet közönséges gondolataiból:
– Boldogok, akik éhezik és szomjuhozzák az igazságot – suttogta –, mert ha az igazság után valóban szomjuhozunk: mennyi igazsághoz jutunk… Mindenünnen igazság környékez bennünket, mennyi boldogság és milyen gazdag élet…
Lassan megfordult, tétova szemmel kereste, mit akar, meglátta a vizet, neki vetkőzött s sokáig, erősen mosdott.
– Boldogok a lelki szegények, – mondotta magában s megállott a törülközés közben: – bizony… az ám… Nemcsak azok, akik önként hagytak el mindent!… akik lerázták magukról a vágyak igáját…: azok az igazi boldogok, akik fényes szemmel tudnak nézni az égre s a füre s meglátják kezükön a csillogó napsugarat…
Valósággal egy magas lelki boldogság érzésével tölt meg ezen a furcsa, ezen a keserves, ezen a szürke reggelen s nem látott maga körül semmit, sem butort, sem falakat, sem életet: érezte az emberi létfölöttiség örömét.
Mikor az asszony beszólt, feketébe öltözve, fekete bársony kalapjában, keztyüsen, már ő is készen volt.
Hallgatva és szomoruan, szorongva mentek át a szomoru udvaron, fel az emeletre, mintha temetésre mennének. Miklósnak, bármennyire idegen is volt ez idegen dologban, szorult a szive s az asszony csaknem elalélt, mikor az emeletre értek.
– Ébren van már? – kérdezte Miklós.
– Üzentem neki, hogy itt vagyok, – suttogta az asszony, oly sápadt volt, mint a viasz, könnytelen sápadt, szegény öreg asszony.
Miklós kopogott az ajtón.
– Herein, – hallatszott bent, távolról.
Benyitottak.
Bent világos volt, az ablakok az utcára nyiltak keletre s nagy tükörüveg ablakok voltak, mintha a szomoru szegénységből nyitottak volna be az uri fényességbe; szinte káprázott a szemük. A képviselő két szobában lakott s a tulsó szobában volt; még ugy látszik nincs készen.
– Méltóztassék helyet parancsolni, – szólott ki rideg udvariassággal.
Az asszonyt le kellett ültetni, mert csaknem elájult.
– Vizet, – suttogta.
Miklós tétován nézett körül, ügyetlen ijedtséggel, most mihez kezdjen.
– Ott… az asztalon, – mondta az asszony s rémes volt a sápadtsága, verejték jött ki a homlokán.
Miklós töltött s remegő kezében kilötyögött a viz.
Csak később vette észre, hogy az asszony ekkor mosolygott rajta. Oly betegen, fájdalmasan s oly naivul, kedves.
A borbély volt Ardaynál, az nemsokára elment. A cseléd, mikor egy lavorral keresztülment a szobán, nyitva hagyta az ajtót, Miklós csodálkozva látta: az öreg ur egész halom csillogó dologgal, kefékkel, fésükkel s előtte ismeretlen eszközökkel volt körülvéve egy toalett asztalkánál… A szivébe szurt: neki egy fésü minden szerszámja… röstelkedve érezte, hogy nem is borotválkozott.
Nem birt parancsolni magának, ez mégis feszélyezte: aki elsőnek érzi magát lelkiekben, az oly természetes valami, hogy mindent megvágyik, hogy minden finomságnak és jónak dukál az övének lennie…
S mire bejött az öreg ur, akkorra már benne kiforrt az ellenkező akarat: nyiratlan és borotválatlan és darócruháju akart lenni… S mivel nem tudott az aranyozott székekre leülni fesztelen világfi könnyedségével (hogy ül ez az asszony, milyen természetesen s finoman), hát állva maradt összefont karokkal s komor cinikusan!
Az öreg ur magas, széles vállu ur volt, oly frissen öltözve, mintha skatulyából huzták volna ki, fejét kissé lehajtotta s egész megjelenésében volt valami abból az uri érzésből, hogy hanyag s szinte tulzottan elejtett mozdulattal energiátlanabbnak s tehetetlenebbnek mutassa magát, mint amennyi, mintha minduntalan mimelni akarná, hogy egy mozdulatot sem bir tenni fölszolgáló cselédsége nélkül…
De az, hogy a fiatal papot is itt találta, az szemmelláthatóan meglepte, megütközött rajta, de aztán mindjárt tultette magát mindenen; nagyon lassan, nagyon finoman meghajlott az asszony előtt, aki nem állott fel s nem nyujtott neki kezet s nem szólott, csak nézte, Miklós látta, hogy biráló, kissé lenéző, alig érezhető bólogatva nézte.
Az öreg ur szintén leült. Miklós elvörösödött, hogy csak ő áll, mint egy inas.
– Nagyságos asszonyom – mondta az öreg ur, – rendelkezésére állok.
De az asszony nem szólott.
Hosszabb pillanatok folytak le, az öreg úr megérezte, hogy neki kell beszélnie.
– Nagyon hamar megjelent – mondta – s valami ismeretlen brutalitás volt a szavában, amely máris sértett, bár még nem lehetett tudni, mire vonatkozik.
Az asszony finoman, igen finoman s igen fájdalmasan elmosolyodott. De csak egy alig érezhető villanásig s ugyanaz a fásult komolyság maradt, ami volt.
– A lánya üzent önnek?
Az asszony arca ujra megrándult. Intett: Igen.
– Beszélt vele?
Az asszony szemét elfutotta a könny. Nem. Intett a fejének kis mozdulatával. Lemondóan s halottsiratóan. Nem. Nem beszélt vele.
Az öreg úr elnézett az ablak felé, a lábát keresztbe tette s többször megrándult az arca, úgy dolgozott benne a gonoszság: mondta magában Miklós, „mért állotok bosszut magatokért – mondta a bibliával –, adjatok helyt az isten bosszujának…“
– A lánya – kezdte: az öreg úr s igen száraz s igen rideg volt –, tegnap reggel megtisztelt látogatásával… Vendégem volt… egy igen kellemes, igen distinguée dáma, akivel éppen reggelinél ültünk… Az ön leányának nem felelt meg, az ön leánya polgári izlésének nem felelt meg, hogy az illető hölgy a táncmüvészet csillaga s kijelentette, hogy… kifejezte abbeli kivánságát, hogy… őnagysága a kora reggeli órákban távozzék…
Most először nézett vissza, az asszonyra!
– Ami természetesen meg is történt.
Hallgatott. Miklós megfigyelte a jóllakott embert, akinek a haragja sem ingerült, a bosszuja sem vad. Annyira felül van, annyira nem fenyegetheti semmi veszedelem, annyira bizonyos benne, hogy csak az történhetik, amit ő akar, hogy fölösleges neki támadnia, bántani, korbácsolni… Más és nagyobb sértést elkövetni emberekkel szemben nem tud, csak azt, hogy nem mond le bizonyos fokon tul a vágyairól… az örömökről, melyek a földön kinálkoznak számára… bármennyi örömöt rabol el ezzel másoktól…
– Az ön leánya jelenetet provokált: mivel ön még nem beszélt vele, bár ő üzent önnek… tartozom azzal, hogy hiven referálok: az ön lánya kijelentette abbeli akaratát, hogy meg fogja szüntetni azt a botrányos magaviseletet, amelyet az apja évek óta – s kis kényes mosollyal – sokkal több év óta, mint ő emlékszik, folytat… A megakadályozásnak módját is, kényszeritő eszközét is megszabta: kényszerithet rá azzal, hogy elválik a férjétől: ez magában hordja természetesen az én gyors anyagi bukásomnak mérvét, ugyanis a vőm bankjánál levén elterhelve, ha az ön lánya elválik az urától… akkor nemcsak én magam váltam abban a pillanatban teljesen ruinirttá, de vége van a fiam egész pályájának: mert azonkivül, hogy megszünik az apanázs, megszünik a név is, mert abban a pillanatban, mikor az én nevem ebben a formában nyilvánosságra dobatik, ez a név mindjárt egy tovább nem használható névvé is vált… A lányom igen jól tudja, hogy a kezében tart… a lányom eszes, fölényes és frigid nő: az anyja…