A fáklya

I.

Kinn az első tavaszi nap sütött ki, az ereszekről csorgott a jégcsap s az utca közepén felolvadt a hó, jég, a marhajárásban. Gyerekek állottak ki a keritések tövére s még mindig dideregve, lila ajkakkal süttették magukat a napon. Ezek a szegény gyerekek ősz óta nem voltak szabad levegőn, falusi szokás szerint még az ablakok is be voltak homokkal tömve, hogy valamiképpen a hideggel be ne jöjjön a tiszta levegő.

Miklós szórakozottan nézett ki az ablakon, nagyon le volt soványodva, még ha lehet jobban, mint a betegsége előtt, ritkás szakáll verte ki az állát, a szeme egészen elbujt a szemgödrökben s nedvesen égett.

Ahogy az anya belépett, visszafordult. Az anyja komoly szeme előtt már úgy akarta mutatni, hogy rendben van, dolgozik, él. Az asztalon papir volt, ceruza s járkálva olvasta a szép, régi könyvet, amit az anyja hozott neki, az apa hagyatékából. Gyönyörködve simogatta, fogdosta a kedves alaku könyvet, amely egész bőrbe volt kötve, háta arany s zöld mezőkre metszve, igen szép könyvkötő munka, fényes vörösbe edzve a lapszélek, ma semmi pénzért nem tudnák megcsinálni ezt a kötést. Milyen finom müvészetek mentek kárba a régiek tudásából; bármeddig nézi, uj meg uj gyönyörüséget ád e könyv, valóban olyan uri darab, amit a tartalma szerint megérdemel. Holtakkal való barátság Verestói György uram Orátziói.

Az anyja lábujjhegyen ment keresztül a szobán, úgy kimélte, ugy nem akarta megzavarni gondolataiban. Miklós leült az asztalhoz s jegyzeteket irt a többiekhez.

*

Ahogy eszébe jutottak; félig röviditett szókkal, sebtiben irta. Ezt a röviditést a nagyapja kézirásából tanulta; az tele volt egész rendszerével a gyors irásnak, ahogy a mult század elején szokás volt kurtitani. A leirt mondatok, a kikapott frázisok, apró lámpácskák módjára gyultak ki, egy elmult és szép nyelvi világba világitottak be neki. A mai prédikálás stilusa oly öreg és annyira fakó, annyira hiányzik belőle az élet közvetlen illata: ellenben ez a régi nyelv, a maga valóságos töviről metszett naiv virágaival ugy hatott rá, mintha a friss rétre ment volna ki a dohos házból s tele szivná magát a napsugaras mező egyszerü szépségeivel. Nem csoda, hogy Verestói uram oly kedves és szeretett prédikátor vala: ma is gyönyörüség vele haladni s amint a komoly természettudományi ismeretek a naiv, szinte alchimista balitéletekkel vegyesen csorognak elő, látni a diszes uri gyülekezeteket, akik prémes bundákban s meleg bekecsekben, kifent bajusszal s kiváncsi szivvel, gyermekül ülnek a templom fagyos padjain s órák hosszáig rendületlen figyelemmel hallgatják a bölcs prédikátor mézédes csevegését. Ő maga is megfiatalodva olvassa s olvassa a furcsa orációkat, amelyek egyesitik magukban a mai napilapoknak ujságadó hireit, a tárcarovat szellemességét, a vezércikk politikai irányitását s mindent, amit ma iráson át nyer a közönség…

Miklós ujra meg ujra fölkapta a ceruzát s tovább irogatott egy-egy megjegyzést, kritikát:

*

• görcsös és darabos cserfa
• ütköző kemény kőszikla
• csendes rév-part
• életének bujdosó hajója
• tökéletes csendesség
• szemöldökösen cirkál, visgál
• hásártás kedvü, frakturás elméjü, szőrszálhasogató emberek
• minden dolgunk ágáról-bogára megy
• törzsökös eredet
• a nyalánk Éva anyánk
• incselkedő kigyó
• a keserü halál
• a gondolkozás fékemlője (fékellője, fékezője)
• e földi sátorozás
• mélységes sebek

*

*

*

Aki sohasem próbálta, nem tudja elképzelni, milyen öröm ez a csendes szemlélődés: éppen olyan, mint a pipázás, borozgatás s csöndes diskurálás, azzal a különbséggel, hogy az embernek azonkivül, hogy a legteljesebb mértékben szórakozik, még meg van az az önérzete, hogy a helyes, hasznos, erkölcsös és magas élvezetben kiemelkedik az emberek átlag tömegéből.

Miklós mióta betegségéből felépült, egész halom efféle jegyzettel firkált tele lapokat s iróasztalának minden fiókja tele volt eltünő gondolatainak ilyetén megrögzitéseivel. Ugy cél és központi gondolat nélkül, egyszer theológiai, máskor politikai, szociológiai vagy irói, sőt legtöbbször egyszerüen emberi dolgokat tüzött tollhegyre. Ki tudja, mire lesz jó valaha…

Az édes anyja megint bejött, nehézkes, szinte beteges nesztelen módján, sápadt volt, mint mindig, bágyadt.

– Nagyon nehéz ebből a lisztből főzni, – mondta, látva, hogy a fia ránéz.

– Igen? – mondta Miklós –, érezte, hogy miatta szenved az anyja; jó lisztet szerezni, az az ő kötelessége volna.

– A krumpli is már egészen össze van aszalódva: éretlen szedik ki, tisztára éretlen s hamar megfonnyad.

Miklós nem tudott mit mondani rá, lehajtotta a fejét s röstellte magát. A lisztet is, a krumplit is az édes anyja vette, tudja isten kitől, min, ő igazán igyekezett hermetice elzárkózni a házi gondok legtávolabbi szellője elől is.

– Egy kis keménymagos levest csinálok ebédre – mondta ujra az anya, – savanyu krumplit ugy berántva, te azt azelőtt szeretted, meg egy kis juhturós galuskát.

Miklós integetett, bólogatott: neki ugyan mindegy volt, mit főznek. Mindent megevett, mindent szórakozottan, mint ökör a szénát.

– Jaj már odaég, – kiáltott fel hirtelen az anya s kisietett, vagy inkább kivonszolta magát a szobából.

Miklós nagyot sóhajtott. Szomoruan nézett maga elé. Ezt nem akarta: hogy az anyja, aki egész életében olyan, csak hálni jár belé a lélek, mellette szenvedjen. S lám, mégsem birta ki. Rászorult. S most ugyanaz a beteg háztartás folyik körülötte, amit gyerekkorában ismert. Ugyanazok az ételek, izek, az a nincstelenség, az az örök érzés, hogy egy erőtelen asszonynak testi, fizikai munkáján élősködik. Tehetetlenül nyujtotta el a karjait az asztalon s maga elé meredt. Csak ép az öreg hiányzik, az apja, a vénséges és fehér mormota, aki sohasem bujt ki az odvából… Vagy az is itt van: ő már az?…

Rettenetes élet… Hogy ennyire nem képes valaki élni… Nem birna fölállani, kimenni a faluba… Ha életrevaló ember volna, akkor jó lisztje lenne, jó krumplija… De az anyja sem ért hozzá… Mégis utána megy!…

Mi lesz ebből.

S igy telt el a tél.

Valaki a kiskaput nyitotta odakinn, megrémült, ha valaki jön! Mióta itt van a faluban, öt vagy hat gyereket keresztelt s egyet temetett. Azonkivül soha senki ajtót nem nyit rá, csak vasárnap a kurátor, ha jön a perselyért… s behozza istentisztelet után a pár rézkrajcárt az egyház ládájába… Most jön már a husvét nemsokára; előre fél az esetleges izgalmaktól… Legjobb volna mumiává válni, legjobb volna ha vége lenne… Ha három kivánságom teljesülne: első volna egy szép csöndes halál… Elaludni s többet nem ébredni fel… Második ugyanez: az anyámnak… Harmadik… Elvonta a száját, nincs is harmadik s az egész ostobaság… Jó volna meghalni, ez az egy igaz…

– Posta, – szólott be az anyja.

– Persze, köszönöm, – suttogta halkan.

Két egyházi lap jött, meg a megyei lap s egy levél.

Ettől a levéltől megrémült. Csak nézte, nézte, kivülről, a boritékát s nem merte felbontani. Valami idegen illat áradt a levélből, amely egyszerre felkavarta a penészes szagot, amely a szobában megülepedett. Szurósan, lobogva s kacagva terjedt a szobában s a csupa csont és kedvetlenség-ember félt a fiatal illattól… Leányirás… Musa… postabélyeg… Tudta már ki irta s nem arra gondolt: a másikra…

Egyszerre nem birta tovább a zárt boritékot, idegesen, remegő kézzel tépte fel:

Mintha bomba repült volna be, olyan borzalmasan szétszakgatta pókhálós unalmát ez a fura kis levél. Elolvasta vagy tizszer, közben nevetett, egyre jobban nevetett, a fejét csóválta, ujra nevetett, aztán elkezdett pirulni, belőlről jött a hőség, lehunyta a szemét s elkezdett látni egy finom arcocskát, vékony kis szájat látott, nagy barna szemeket, olyan magas frizurát a homlok fölött s olyan ártatlan kis kedves mozdulatot, mintha őzike néz fel okosan kinyujtott karcsu nyakkal, teljesen tudatlanul a világ dolgai, bajai felől… Valami kimondhatatlan édes érzés áradozott, zsibongott a szive körül. Nézte, nézte a levelet s nem látott benne egyebet csak egy nevet. Margit, Margit, Margit… folyton csak ezt a nevet látta… Meg azt, hogy dupla harag, dupla: ebben ő is benne van… S ki akarta találni azokat a szókat, amiket váltottak, a kis haditervet, ahogy elhatározták, hogy irnak… valami bübájos édesség terjedezett benne: hogy valahol, valaki s ő, épen ő… gondol rá… Nem felejtette el… Nem is találkoztak… s emlékszik… mért? Hogy lehet? Mért emlékszik rá?… Mivel érdemelte, talán nem is váltottak szót akkor, a kocsinál, mikor beszállott Arday kocsijába… Mi minden történt azután, azóta… Hát van még föltámadás?… Margit, Margit, barna kis leány, olyan finom, okos, mint egy kitünő tanuló, egy jó iskolás leány, a szemei nagyra nyilva, feleletre készen: komoly kis lélek, aki őt komolyan veszi… egy kis láng a sötét világban…

Hirtelen abbahagyta a gondolatait, mert az anyja megint bejött.

Az ujságokba nyult, felbontotta a szallagokat. Amint az anyja ujra visszament, nem birta:

– Édes anyám…

Az anya megállt s odanézett, szurósan, fekete szemmel, a szeme ugyanolyan mély volt, mint a fiáé…

– Meghijták édes anyámat Musára, egy kis mulatság lesz Kerekeséknél az igazgatótanitónál Musán, már én voltam náluk a nyáron… irtak Dékányék, hogy tessék eljönni… legalább levizitelnénk.

– Nem megyek én, – rántotta meg magát ridegen s szinte mérgesen az anyja, – dehogy megyek!

Miklós nem is kapacitálta tovább, jól ismerte, benne is, ez az érzés, az anyja iszonyata a társaságba járástól. Mért is menjen, mondta magában s érezte, hogy az anyja nem való társaságba… Szinte meg is könnyebült: rettegett volna az anyja szeme előtt… Már is féltette az anyja kritikájától őt… Már is érezte, hogy két nő nem illik össze egy sziv fölött… akárki az a két nő… Még ábrándozni sem tudott őróla, mig az anyja a szobában volt…

II.

Aztán még kényelmetlenebbül gondolt arra, hogy Dékánynéval fog találkozni… Rettenetes, hogy az ember nem vághatja el a multat… Egy elmult viszonnyal végleg szakitani… A hideg kilelte, hogy fog szembe nézni… Ez megint elég volt rá, hogy elvegye föléberedett életkedvét s visszasüppedjen abba a dermesztő maznaságba, amelyben már hónapok óta kinlódott.

Ujra nekiült az olvasásnak. Nehány mondatot alvó pillantással betüzött el, de aztán nem tudta abbahagyni, olyan furcsa volt:

„Nem régiben is találkoztak olyan Természet vizsgáló Böltsek, akik azzal kérkedtenek, hogy ők tudnának olyan szárnyakat csinálni magoknak, mellyekkel épen a Hóldba bé repülhetnének, sőt még a Hóldon is tul mehetnének, – olvasta a Verestói predikáció véletlen felütött helyén. – De én az ilyen csudálatos repülésről való gondolatokat mind csak repülő Hazugságoknak tartom, mert amint ezt egy Borellus nevü tudós Ember megmutatta, in musculis Humani Corporis pectoralibus: az Ember melyjén levő inashusban nintsen annyi erő, hogy az által az Ember magát a Földről fel emelvén, ebben a hig, vékony és nem igen sürü Levegő-Égben repdeső madár módjára ide s’ tova hordozhatná. Sőt ha valaki nem vállaira és melyjére, hanem lábaira füzné is a szárnyakat Mercurius’ módjára, ugy-is, amint itélem, igen kevésre mehetne, mert az Ember lábain levő inashusban is nem gondolok én any’i erőt lenni, melly az Embert a’ hig Levegő-Égben repdeső madárrá tehetné. Hát vallyon Böltseségnek mondjam-é azt, avagy inkább szerfelett való Elme futtatásnak, a miben Fejeket törték ama’ Bölts Emberek Franciscus de Lanis Sturmius, és ezek előtt Mormius és Pegelius, akik olyan repülő Hajókat akarnak tsinálni, mellyel a Levegő-Égen ugy evezhetne az Ember, mint a Vizi Hajóval a’ Vizen. De, ha szintén valaha illyen Hajót készithetnének is az Emberek, a’zal a Levegő-Égnek tsak alsóbb és középső Tartományaiban hajókázhatnának, minthogy ezeknek nagyobb sürüségök vagyon, a felsőbb Tartományban pedig, minthogy az igen hig és vékony uj hajókázásokkal semmire nem mehetnének: annál inkább a Tsillagos-Égig ezek az uj Typhisek és Palinurusok fel nem evezhetnének. Azt már vastag ostobaságnak, avagy pedig másokat megtsalni akaró tsintalanságnak mondanám lenni, ha valaki Lajtorjákon akarna felhágni az Egekbe, de mégis ugy olvasom némelly régi Könyvekben, hogy e’re a nevetséges dologra-is reá ment az Emberi okoskodó Természet. Mert, ha igaz, volt régenten a Rátzoknak egy Királyok, a’ki mikor észre venné, hogy ő nékie nem akarnának engedelmeskedni a Rátzok, felette igen megharaguvék és hosszu Lajtorjákat kezde tsináltatni: melyet látván a Rátzok, hozzája mennének a Királyhoz, és kérdezni kezdék, mit akarna ő azokkal a hosszu Lajtorjákkal. A’ Király pedig illyen fenyegetőző beszédekkel felele ő nekiek. Mihelyt el-készülnek ezek a’ Lajtorják, hosszan összekötöztetem ezeket, és az Égnek Tsillagos Menyezeteire fel-támasztatom, azután ez öszve-kötöztetett Lajtorjákon fel-megyek szemetek láttára a’ magas Égbe, bé-megyek Juno Istenasszony elébe, és bevádollak titeket, hogy nem akartok nékem engedelmeskedni. Ezt hallván az ostoba Rátzok, felette igen meg-ijedének és engedelmeskedni kezdének az ő Királyoknak. De ma bezzeg okosabbak a Rátzok…“

Stb. Abbahagyta az olvasást, halkan nevetett az ostoba Rátzokon, a bölcs Predikátoron, aki Méltóságos Liber Báró, Gyalakuti Lázár János uramat ilyetén beszélgetésekkel vigasztalta idvezült testvér Nénje Méltóságos Libera Baronissa Lázár Anna Asszony ő Nagysága Temetési Tisztessége napján… Egy olyatén predikációval, melynek még textusa sem a bibliából van véve, hanem Virgiliusból.

Arra gondolt, milyen csodálatos, hogy az ember minden bajáról dolgáról, még szivének gyötrelmeiről is meg tud feledkezni más ember elmejátékának varázsa alatt… Valljon nem ez-é csakugyan a legjobb vigasztalási motivum: a gyászolókat visszatériteni az életbe, az élet megnyugtató mindennapiságába…

– Fiam, – szólott be hirtelen, halkan az édesanyja, – ki jön itt?

Miklós ijedten nézett ki az ablakon az udvar felé, még mielőtt látta volna, már megint meg volt rémülve, hát még mikor meglátta Ardayt, aki mereven jött a tornácon.

Az anyja már sietett is el, hogy valamiképen ne találkozhassék vele.

Miklósnak a szájába fagyott a név. Ez valami fatális véletlennek tünt fel előtte, hogy e napon mindakét irányból sugarak, gondolatok, reá gondolások sugarai keresték fel. Az asszony felől is, és ez is…

Kisietett Arday elé és szó nélkül hajlott meg előtte, amint ott állott a pitvarajtó előtt a tornácon.

Szótalan invitálta.

Mikor bent voltak a szobában, a fiatalember habozva mutatott helyet a képviselőnek.

Kevés ideig hallgattak.

– Hallgatni tudni s egyedül lenni tudni, ez a legelőkelőbb lelkek sajátja, – mondta fakón, lassan, szavakat rakosgatva, Miklósnak eszébe jutott az a sok beszéd, amit legutóbb hallott tőle s amelyből csak annyira emlékezett, hogy részeg ember a józanságot prófétálta, erkölcstelen az erkölcsöt, családi életében förtelmes, a mély vallásosságot és a családi élet szentségét. Félve nézett az öreg emberre: most hol sül ki az alacsony, a gonosz nemtelenség.

– Fiatal barátom, kegyed meg lehet lepve azon, hogy fölkerestem… Lássa, a papot keresem. A bibliában olvastam egy passzust: Mikor Jézust megfeszitették, lehuzták a ruháját s a katonák a kereszt alatt kockát vetettek rá… Ez a kép nem hagy nyugodni, szeretném tudni… Azt szeretném tudni, mit szól hozzá?

Miklós hallgatott. Mit jelent ez a kérdés: ő mit szól hozzá. Mért jött ide ez az ember?

Aztán, amint nézte Ardayt habozva, szóljon-e, nem-e? szinte vizió-szerüen látni kezdte a Jézust, aki a kereszten függ, az ég sötét, a föld sötét, fellegek az égen, egészen sötét a világ, lent a hegy oldalán mindenki megdöbbenve mered a keresztre s a sötét égre. Mária vigasztalhatatlan, tördeli a kezét s már nem bir sirni s a katonák kockáznak, röhögnek és kockáznak, nem látják a Jézus halálgyötrelmeit, a rokonok sárga arcát, sem a Mária kisirt szemeit: feketék és kemények, vidámak és kockáznak. Nem látnak mást, csak a nyereséget, a köntöst és a játékot. Felőlük sirhat az anya, a barátok, zokoghatnak a hivők s tünődhetnek a jövő dolgai felett a tanitványok, ők kockáznak… s ott volt köztük Arday, amint itt ül előtte s ránéz.

– Mondja tiszteletes ur: mit szól az emberi természetnek ezen vadságához, romlottságához. Én azt hiszem, ennél borzalmasabb kép az egész ujtestamentomban sincsen.

A fiatal pap maga elé nézett, hallgatott.

Az öreg urat ellenben mintha valami szenvedély izgatta volna, tovább beszélt:

– S látja ez azóta is folyton igy van. A krisztusokat mindennap megfeszitik, de a játékdüh ma éppen ugy uralkodik a lábainál, mint akkor.

Lassan szólt, mint aki tudja mit akar mondani.

– A nyerészkedés szenvedélye, nagy szenvedély. Akiben az fellobbant, abban ki is öl minden nemesebb érzést. Galléron ragadja, ugy vonszolja az árok felé… az örvény, az egészség, a becsület, a vagyon, az élet, mind semmi ez előtt a szenvedély előtt… A Jézus poroszlói a legjobb példa: vigan végezték a dolgukat: levetkőztették a szegény zsidót s veres palástot adtak rá, bojtorjánból koronát csináltak neki, a fejére nyomták, nádszálat a kezébe s térdet hajtottak előtte: Jóegésséget zsidókirály!… igy valahogy. Aztán röhögve a szemébe köptek, kivették a kezéből a nádszálat s fejbe csapkodták vele, aztán leszedték róla a palástot, vidd a keresztedet! Szegény sovány zsidó cipelte, nem birta, összeesett, akkor fogtak egy másik zsidót, Simont, azzal vitették a keresztet. Felszegezték… ecetes spongyát dugtak a szájába, szegény elforditotta a fejét: keserü volt, savanyu volt és ő is ember volt… De a legszebb az a kockázás, mikor a ruháján sorsot vetettek… Ez a játszó ember barátom: egy pár durva tréfa, aztán jön a kocka… Pénzt… Nyerni… S a haszonvágy mellett a káröröm: az az ördögi indulat, hogy örvend ha más veszit és pedig annál inkább, minél jobban kell titkolnia ezt az érzését, hogy a másik meg ne nehezteljen, ez egy magas és komplikált gyönyör: látni, hogy lesz a barátomnál kétségbeesés, keserüség, düh abból, amit a gyönyör forrásának várt… s hogy fojtja magába a dühöt, hogy mások csufja ne legyen. Képmutatásra, tettetésre, nincs jobb iskola, mint a játék, ahol az ember mosolyog, mikor a fogát csikorgatja s vidámnak mutatja, mikor a szivében a pokol ég.

Miklós fölemelte szemét a képviselőre s meglepte őt, hogy az merően, szinte gunyosan nézi őt, kereste magában, mivel s mért érdemelte ki ezt. Tudta már magáról, hogy erős, szinte vad szenvedélyek élnek benne, de kártyázni nem szokott… Mért akkor ez a heves támadás? Ki ellen irányul ez?… Mert ez durva, brutális támadás. Mért szólna különben a pap előtt oly cinikusan a Krisztus kinszenvedéséről ha nem kint akar okozni? Nem… ez az ember valami céllal jött: majd kibuvik a lóláb mindjárt!…

De Arday elmélkedve folytatta, fesztelenül és hidegen fejtegetve:

– A korhelység játékra, a játék korhelységre visz. Uralkodni kezd a bün, és bün az a hajlam, amely a nemes képzeteket, a jobb érzéseket elnyomja, az okosságot fogva tartja s az embert akaratja ellen ragadja, ugyhogy már nem ura magának, hanem a kivánság uralkodik ő rajta. A nyerés kivánsága ugy táplálja saját magát, mint az olaj a tüzet. Aminek el kellene őt riasztani, ő abból él: az ő nyerése a más pusztulása, az ő öröme a más kétségbeesése, minden törekvése arra megy, hogy felebarátját koldussá tegye, magát pedig meggazdagitsa… Nem igy van, tiszteletes ur?

Miklósban valami határozatlan aggodalom eredt, hogy ez az ember saját magáról beszél s hogy gonosz szándékai vannak.

– A játékos belső insége kimondhatatlan, de az neki nem elég, még másokat is ugyanerre a vétekre akar csábitani, ugyanebbe a szerencsétlenségbe… Nem elég neki, hogy a saját életét már tönkre tette, mindenkit meg akar fosztani vagyonától, boldogságától, önbizalmától… A játékos valami olthatatlan s tantaluszi kinokat szenved: s neki virithat a mező, felőle haldokolhat a Krisztus, ő kockázik… S ha még jóllakhatna valaha: de semmi győzelem nem elég, semmi bukás nem sok… Mint valami mázsás teher lóg a feje fölött a szenvedély sulya s az öngyilkosság a végső reménye… De még az öngyilkosság pillanatában is megáll, ha csak egy kockavetésre módja van… Nem igaz tiszteletes ur?

Miklós makacsul mondta magában:

– Ez most nekem vet kockát. Most rajtam akar, most az én köpönyegemre akar játszani.

Egy pillanatig lázasan pillantottak egymás szemébe, akkor az öreg ur felocsudott, elforditotta, majd lehunyta a szemét. Kissé megrázkódott, a zsebébe nyult, kivette a tárcáját, abból egy iv papirt s odatette Miklós elé.

Miklós elvörösödött, megismerte, mielőtt kibontotta volna, kitalálta, mi az az iv.

– Kedves barátom, – mondta a képviselő, – közeledik február 18…

Miklós megütődve nézett rá. Február 18. Mintha hallotta volna ezt a dátumot, nem tudta mi az.

Az öreg ur kissé előrehajlott, amint a diványtól előbbre dőlt, hallani lehetett, ahogy a ruhája hersegve szakadt el a ragadós viaszos vászontól.

– Az én utolsó kockavetésem ez: vigye vissza az aranyakat…

Miklós lángvörös volt, aztán egészen fehérre lesápadt.

– Én tudom, hogy e nélkül az irás nélkül nem akarta kiadni, én tudom, maga mind a tizennyolc darabot őrzi. Nem?

Miklós intett. Az öreg ur könnyeden mondta:

– Nem találta meg a módját, hogy adja vissza… Menjen el… S mondja meg… hogy egy öreg ember a sir előtt… amelyet maga ásott magának: egyszer a jóság kockáját… próbálta elvetni… Vigye vissza fiam az aranyakat… adja vissza a szegénykének… s mondja meg… mondja meg, hogy…

Megállott, habozott, kereste a szókat. S Miklós feszült figyelemmel, valami benső ijedt várakozással leste a szót: s gyanuval és ellenséges érzéssel: Timeo Danaos… Ki is mondta magában, mig csodálkozó szemmel nézegette az öreg urat, csak mondogatta magában: Timeo Danaos, timeo Danaos… Nem, nem, nem: itt törpeség és gyávaság van, itt közöny és tehetetlenség van: timeo Danaos, timeo Danaos!…

A képviselő ugy látszik meg volt elégedve a hatással, amit már eddig is tett, mennyire vakok az emberek: nem kell ahhoz szó, hogy felismerszék az álnokság, a legtávolabbi mozdulat, a ruhának minden kis vetülete elárulja a viselőt: semmi sem uralkodik ugy az emberen, mint az erkölcsi erő, semmi sem oly nagy az emberben, mint az erkölcsi magasságok iránti tisztelet: hogy játszhatja a ravaszság a fenköltséget!… Timeo Danaos, timeo Danaos…

Az öreg ur már egész siri hangon beszélt, mint a rossz szinész, aki III. Richardot a gégéje fenekéről előkapart hangokkal teszi démonivá s az ember folyton ki akarja huzni a fogai közül a finom szavakat, hogy össze ne nyálazza őket, az öreg ur igy szólt, rezgő, hosszabb szünet után:

– Mondja meg, barátom, mondja meg fiam: hogy egy öreg ember, a sir előtt, amit maga ás magának, de ami mindent ki fog egyenliteni jóvá akarja tenni azt, amit még lehet… Mondja meg kedvesem Sztánay Nusikának… – s már egészen halk és rekedt volt, – hogy teljesiteni akarom a lánya kivánságát: feleségül akarom venni őt…

Miklós annyira elbámult, hogy most már igazán nem volt képes egyetlen hangot kiadni.

Az öreg ur lassan felállott, amint méltósággal mozdult, szálanként tépte ki magát a divány ragadós vásznából s Miklós jobban hallotta ezt a hersegő neszt, mint amit mondott volt…

Kikisérte a kapuig. Ott az öreg ur, a vállát sem forditva meg, ugy lenézően, de nyájasan s szertartásosan meghajtotta a fejét feléje, aztán elment.

Lassan haladt előre a deszkapallón, amely a tavaszi sáron alkalmasan huzódott végig s aki szembe jött, nagy tisztelettel lépett le előle a legnagyobb pocsolyába. Miklós sokáig nézett utána s a szája folyton mormolt, maga sem tudta mit. Hajadonfővel volt és kis kabátban, megfázott. Már az édes anyja jött ki utána:

– Az istenért csak ne legyél már ilyen könnyelmü, – mondta, – nem értem, egy felnőtt ember, ennyire nem törődik az egészségével.

Miklós röstelkedve, dideregve sietett be a szobába, felkapta az asztalról az ivet, az ablakhoz ment vele. Egyáltalán nem csodálkozott volna rajta, ha valami hamisitványnak, másolatnak, vagy isten tudja minek találja, de nem, valósággal az eredeti volt… Csóválta a fejét, rázogatta, nem értette.

Addig járkált hevesen a szobában, mig az anyja be nem szólt:

– Fiam készen van az ebéd…

Még mindig azt a két szót mondogatta, csak most vette észre, mit is: timeo Danaos… timeo Danaos et dona ferentes…

Az ebédet szótlan ették meg, a juhturós galuska nagyon vastag volt s a turó egészen elfolyt, nehéz parasztétel volt, eszébe jutott Sztánay Nusika: olyan finom ételeket ő még sehol sem evett, mint annál…

– Édes anyám, – szólalt meg csendesen, – muszály elmennünk Musára… Muszály… Dékányékhoz…

– Á én nem megyek… Dehogy is megyek…

– Muszály…

– És te se menj…

– Muszály édes anyám…

Hevesen tette le a villáját s ferdén elfordulva, duzmaszkodva ült szegény kis anya. Akkor, mintha már régi, régi idők óta remegne attól, hogy ki kell mondania, de kitört:

– És te egyáltalán ne menj oda! Ne menj oda, mig élsz!… Tudod! s lángbaborult arccal pattant fel. Hisz az az asszony szerelmes beléd… az a vén satrafa… Elsülyedek a szégyentől, hogy nekem ilyet ki kell mondanom az édes fiam előtt…

Miklós röstelkedve, zavarban nézett rá és szemérmében fölzaklatott anyját ijedten akarta megvigasztalni:

– El kell mennem édes anyám, mert, aki most itt volt: az Arday képviselő volt és azért jött hozzám, hogy mondjam meg ennek a hölgynek, hogy megkéri a kezét…

Csak mikor az anyja zavart s szégyentől elvörösödött arcába nézett, akkor értette meg, mit mondott:

– Egy férjes asszonynak a kezét!… kiáltotta az anyja s a tekintetében egy ártatlanságnak, egy élettapasztalat nélküli gyermeknek ijedt értetlensége volt…

Miklós mélyen elpirult a lelke fenekéig, szégyelte, hogy ő olyanokat tud, amikről az anyjának sejtelme sincs, szégyelte, hogy ő már régesrégen nem ártatlan kislány…

III.

Az iroda és a tanterem közt széles ajtó volt. Ez az ajtó ki volt nyitva s igy tágas és kitünő helyiséget kaptak a piknikhez. A tanteremből ki voltak hordva a padok a tornácra s a zongora a sarokban pótolta a cigánybandát. Papirlánc volt a falra aggatva s több lámpa felfüggesztve, nagyszerü táncterem volt.

Sokan voltak, Miklós sorra mindenkivel kezet fogott, de csak keveseknek a neve maradt meg az emlékében. A falubeli s nehány környékbeli kisbirtokos volt jelen, az állomásfőnök családjával, egy nyugalmazott katonatiszt három lányával, ez zsidó volt, de annál jobban feszitett az egyenruhájában, amelyet már erősen kihizott, a lányai nagyon merészek voltak itt, a Bódi lányok elfogják járni a kánkánt, suttogták egy sarokban fiatal emberek. De a többi lány annál egyszerübb volt, kis mosolygó, vihogó falusiak, akik a legyezőjük mögé bujtak minden pillanatban s látszott, hogy egyáltalán nem szoktak társaságban lenni.

A büffé a kis irodában volt, rengeteg étel volt felhalmozva, amely elég lett volna egy várostrom idejére is. Ugy hordták össze a vendégek s mindenki torkig ehette magát a tömérdek liba, kacsa és csirke hulladékkal, nagy sertéskarajok, rántott bárány s töltött borjuszegy volt felhalmozva, sok alma, narancs, körte fonnyadtan, de izesen s boros palackoknak egész erdeje.

Még egy szoba volt az urak számára, de az nem nyilt közvetlenül ide, egy parányi előszobán kellett keresztül menni. Miklós kereste Dékányékat, de még nem voltak itt. Senkije sem volt közelebbi ismerős, ezért kiment az udvarra. Nehány fiatalember kacagva ácsorgott a hüvös, szellős tornácon, cigarettáztak s röhögtek.

– A fene egye meg ezt a rektort, te gazember, – mondta egy sokfogu feketecigány képü fiatalember s óriási röhögéssel vágta nyakon a vékony kis tanitót, aki pirosarcu fiatal legény volt, abból a kicsi a bors, de erős fajtából, – hogy neki még elébb bekellett vágni ötre! Te disznó.

Mindenki nevetett, a fiatal tanitó szeme zavaros volt, de ő is nevetett.

– Barátom, olyan fáradt vagyok, mint a kutya – mondta.

– Lehetsz is fáradt, te gyalázatos gazember – röhögött egyre a füstösképü jogász s cibálta a kis tanitót, a két vállába akaszkodott, ugy rázta. – Megrázlak, mint Krisztus a vargát, te akasztófáravaló. A fene egye meg a bürit, hogy ez még elébb ötre bevág a szövetkezetesnénél.

Ugy cikáztak, viháncoltak, mint a kutyák a kerités alatt, egymást marták foggal, játékból, kacagva, legénykedtek, sok volt a vérük.

– A büdös kutyája, elébb elmegy személyesen meghijni s a disznó! de megájj, most csak arra vagyok kiváncsi, hogy a pofájába nézzek annak a naccságának…

Miklós már emberi dolognak nézte a fiuk esetét, bement a másik szobába, ahol az urak beszélgettek, dohányoztak, ittak. Volt ott két paptársa, idősebb emberek. Alvintzi az egyik, igen kedves, egészséges öreges bácsi, aki Miklóst mindig kivételes szeretetével tüntette ki, a másik a kismakrai pap, Vitéz György, ez a hüvös, szótalan ember, akitől önkéntelenül is mindig tartott, ahogy az erénynélküli kritizálóktól óvakodik az ember.

– Áh, kedves barátom, isten hozott kedvesem, – tárta ki felé két vaskos kezét Alvintzi s oly gyöngéden s szeretettel ölelte meg, ahogy egy minden szánalomra s minden szeretetre méltó jó gyermeket tudnak szeretgetni az egészséges s az élet kövérségében vigadó bácsik. – Hogy van már az egészségi állapotod kedvesem?

– Köszönöm, már semmi bajom.

– Hála legyen a magasságbeli jó istennek, édes barátom. Csak meg ne erőttesd magad, mit tudják ezek a cibilek azt, mi a szellemi munka, – s kitárta a kezét a szobában levő többi ur felé, akik kisebb földbirtokosok voltak, nagyobbrészt vastag, egyszerü emberek, vagy sovány kuporiak, akik a garasgyüjtésre vetették az életüket.

Miklós szeliden mosolygott, aztán bemutatkozott sorra az ismeretlen uraknak, egy-egy van szerencsém s egy-egy isten éltessét aratva tőlük a neve megmondásával.

Dékányék még nem voltak itt.

Gazdasági dolgokról folyt a szó. Trágyáról, mütrágyáról, a tavaszi munkaidő kezdetéről: most hamar nyilik az idő, szőlőmunkáról, s ő mindhez nem értett.

Idegenül érezte magát ezek közt az emberek közt, valamennyien nyugodt s kielégült arcu férfiak voltak, de mindnyájuk közt a két pap volt a legkellemesebb. Egy pillantásra föl lehetett ismerni a papot bennük, nemcsak a fekete ruháról, amely szabásra rendes polgári ruha, de az arcukon fénylő nagyobb világosságról. A gazda ember mindig maga elé néz: hozzá van szokva a földhöz, örökké a röget vizsgálja, jól szóródott-e alája a mag, jól kelt-é ki közüle, jól van-e szántva, aratva, gyüjtve jól van-e müvelve s tervezve az egész munka s ez a vonás mindenkorivá lesz, egész lényükön uralkodik. Ezek az emberek nem kiváncsiak fölösleges dolgokra, most is mindig egész lelkükkel az életmunkájukba vannak belemerülve, folyton tanulnak s ellenőriznek, bevásárlási források után érdeklődnek, árak, eladási lehetőségek, ügynökök, szállitás, fuvar, vasuti tarifa, az ujságok hirdetésel, uj vetemények termési eredményei, az állategészségügy, s az adó dolgok, szóval a gazdasági üzemnek ezernyi csinja-binja a legnagyobb mértékben uralkodik elméjükön, a gazda annyira benneél a maga gazdasági dolgaiban, hogy ehhez semmiféle más hivatás nem hasolit belső intenzitásra, csak a müvészek élete, akik szintén örökké és szakadatlan a maguk szellemi gazdaságának ügyeivel vannak szinig. De a papok felette állanak ennek a nagyon lezárt s nagyon egyszerü belső életnek, szélesebb látókörük s szélesebb érdeklődési körzetük van, szétnéznek, nyilt szemmel és őszintén, mintha bizonyságot kellene egykor tenniök mindenről, amit láttak s hallottak, mintha tanuskodniok kellene egykor az emberi dolgokban. Talán hiányzik a pillantásukból a fantázia, a filozófia, de annál élénkebb az a tiszta látás, amely a tényeket, a valóságot azzal az egyszerü érzéssel veszi szemügyre, hogy neki meg kell győződnie s neki tudnia kell, mi van itt.

Miklós ezt még eddig sohasem figyelte igy meg, s most megint uj szemmel nézte hivatását… Ezek voltak az első tanitványok, akik nem hoztak magukban ujat a Mindenség titkaiból, de tanui lettek az Urnak. Azt hirdették, azt prédikálták, amit láttak, hallottak, életükkel, halálukkal a felől tettek bizonyságot, aki tanuságra hivta őket!

És örült, hogy ezt látta. Alvintzi bácsi pillantásában azonban, mindjárt megjelent a mélabu, egy kis belső elmerengés: poéta akart egykoron lenni, a kollégiumban szép szavakat senki sem tudott oly könnyen füzni egybe, hogy csengjen és bongjon a hazafi érzés pátosza, de aztán józan ember lett, egyszerü és igaz ember, aki lelkének ama régi álmodozó varázsát csupán a bor mámorában tudta valóra oldani.

És ez valami külön kedvességet adott ennek a vastag embernek, akinek nagy rezes orra alatt oly igen kedvesen tudott mosolyogni duzzadt szája. Miklós egyre jobban szeretett papok közt lenni, a papi gyülésen igen jól érezte magát, sokkal jobban, mint bármely más uri társaságban. Itt, még a legpóribb s a legcsökönyösebb társában is, még abban is, aki látszólag egész életét a vagyonszerzésnek szánta oda, még abban is azonnal megérezte az ősi alapot, az élet ősi kiindulását: a független szegénység áhitatos vágyását s a Krisztust. Ezek az emberek, ha bármilyen parányit, bármennyire feloldódva is, de mindnyájan ott őrizték magukban a Megváltó lelki csiráját, ezek az emberek mind Krisztusok voltak: mind, valaha, valahol azt a hivatást érezték magukban: embertársaiknak javára lenni, szabaditója lenni a Bünök lebirhatatlan harcaiban… Hallgatta az egyszerü beszédeket, amelyek csak értőnek fülében voltak annyira távol a gazdákétól, a hivatalnokokétól, de ő minden pillanatban rájött az ősi hivatás jeleire… Ezek mind többek s valamivel fentebb jártak, mint összes környezetük. Ezek az emberek egy csipettel fel tudtak repülni az éterbe, bárha testük lent hevert is a földnek porában… Nem voltak ezek ótestamentomi próféták, akiknek a szive görcsösen vonaglott a nemzetért, a fajért, az emberiségért s vállukon viselték a felelősség érzését a Bünökért… Ezek az ujtestamentom tanui voltak. S az ujszövetség nem rajongó lelkek képzelődéséből állott elő: e szent irók mind józan és egyszerü emberek, hajlandók a kételkedésre, még a hitetlenségre is: ezek csak azért hittek, mert láttak, azért beszéltek, mert hittek. S a hitet hol vették?…

A hitet mint kivülről vették! Ezeknek a hite mind beplántált növény volt, mely talajra talált. A szülők hatása, vagy valahol nagy egyéniségeknek elhullajtott csirája bennük, de ott van, él s lombot és terebélyt hajt: ahogy a Jézus mondta: „Veszitek a szentlélek erejét, majd ha az eljő tirátok. És lesztek nékem tanuim Jérusálemben és egész Judeában, és Samáriában és e földnek mind végső határáig…“

Igen, innen van ezekben az emberekben a felsőségnek, a szabadságnak, az isteni kiteljesedésnek valami távoli, de élő lehellete: vették a szentlelket, bármennyire távolról is, de vették, megkapták: s a szentléleknek ha nem teljességét is, de azt a suggestióját, hogy ők elhivottak s bizonyságtevők… De mire tesznek bizonyságot?…

Mire tettek bizonyságot az ujtestamentom irói?… A Krisztusra. Nem tételes törvényekre, nem külső szabályokra, nem mennydörgő dogmákra, nem simára csiszolt hitcikkelyekre: hanem a Krisztusra. A Mesterüktől sem azt hallották: hogy az él, aki azokban hisz. A mester azt mondta nekik: aki énbennem hisz: él… Tehát a Jézus vallása: a Jézus. Nem hittételek sorozata, nem sivár erkölcstan: ő maga! erkölcsi életünk mintaképe, üdvösségünk szerzője, minden.

S mig szórakozott szemmel hallgatta a mindenapi élet vidám és egyszerü beszédeit, most értette meg először és legtisztábban a keresztyénség példátlan s mindent átható erejének titkát: milyen egyszerü a tanitás: légy Krisztus!… Milyen könnyü a revideálás, a visszatérés, az örök protestálás: Nézd a Krisztust!… Micsoda fölösleges dolgok agymunkával kieszelni tételeket s elméleteket: ott a Krisztus!… Mi a pap: A Krisztus tanuja!…

Egész fölmagasztosulva nézett, mosolyogva s derülten s mit sem látó szemmel ezekre az emberekre, akik körülötte voltak bennem a Krisztus, mondta magában, én is Krisztus vagyok! Csak én, én nem tudom levetni magamról az embert, hogy isten fia legyek… Óh, mondta s feltámasztotta az arcát: Ardayt a Krisztust hozta hozzám… Le akarta előttem alázni a szegény kis zsidót, aki nem birta cipelni a keresztet, leroskadt, akit gunyoltak, leköptek, mint annyi zsidót azóta, megkorbácsoltak s fölszegeztek s mikor haldokolt, ecetes méreggel itatták: és a Krisztus ember volt: elforditotta a száját… ember volt, nem birta a savanyu ecetet szájában, az inye közt… De hisz ez mindennél nagyobb: ha a Krisztus ennyire ember volt: és mégis tudott Krisztus lenni! ha a Krisztus ugy volt ember, mint én: akkor bennem épenugy ott lehet a Krisztus lelke… ott is van… Hányszor éreztem már magamban a krisztusi lelket..: s nem mertem engedelmeskedni neki…

S most valóban a türő, a megértő Krisztus volt.

– Nem mertem jó lenni, – folytatta. – Szégyelltem, hogy jó tudok lenni, hogy tudnék krisztusi jó lenni… Jó… Nem szégyelltem a büneimet, nem szégyelltem magam előtt, takartam a világ előtt: de magamban ugy őriztem azokat, mint a kincset… s a jóságomat röstelltem: mások előtt nem bántam, ha kitünik, magam előtt takartam, mint a gyöneséget… És ezek mind, mind, mind igy vannak: még a Krisztus tanui is…

És ekkor fölfigyelt egy szóra, bár egyáltalán nem hallotta, amit füle hallatára beszéltek, hallotta, de nem értette, nem haladt velük e percekben, most azonban az Alvintzi kivörösödött, kedves mosolyu arcát látta maga előtt s ezt a kedélyes kijelentést:

– Mindig csak én, mindig csak én legyek a jó?… Csak én egymagam legyek a bárány annyi farkas közt?… Ugy megesznek, mint a semmit!… Neeeem, a kutyák: most megtanitom őket én is… Menjen a dolog az egyházmegyére, menjen az egyházkerületre: akkor majd meglátjuk mi lesz.

A Miklós szeme föllobbant.

– Mi az?… Nem figyeltem, – mondta.

Alvintzi teljes készséggel kezdte ujra:

– Tudod, kedves barátom, téged is óvva figyelmeztetlek, hogy a komenciós levelet alaposan tanulmányozd át, mert ezek a gazemberek ugy kiforgatnak bennünket, hogy példátlan… Az én hitlevelemben benne van, hogy kapok természetben hat öl fát, természetben egy hizott disznót, természetben minden tehenes gazdától két liter tejet, természetben bizonyos mennyiségü buzát, rozsot, árpát s kukoricát, aszerint, kinek mennyi a vagyona… Nos: most én átveszem ezt a hitlevelet s akkor megmutatják, hogy mindezek a dolgok meg vannak váltva. Valahol, valamelyik elődöm, nem tudom milyen okból pénzre váltotta ezeket a természetbeli illetményeket s most én a hat öl fáért kapok tizennyolc forintot… Tizennyolc forint, hat öl fa!… nem hozzák be nekem a fuvarját, a duplájáért, az erdőről… Aztán: a hizott disznóért kapok: kérem egy hizott disznóért: hat forint ötven krajcárt!… tudomisén, száz esztendővel ezelőtt talán ennyi volt egy hizott disznó ára… Minden liter tejért kapok két krajcárt… a falumban van állitólag hatvan tehén, tehát én kapok két forint negyven krajcárt… Hát lehet igy élni?… Most jön az egyházi törvény reviziója: mindenütt a tényleges állapotokat akarják megörökiteni, pláne olyan helyeken, ahol az egyház adóelengedési segélyben részesül, mint nálam is… Hát én megelőzöm ezt a dolgot s most az atyafiakat felszólitottam, hogy nekem természetben adják meg az illetményeket!… Nem azért csinálták ezeket a fizetéseket a mi atyáink igy, ilyen bölcsen: hogy az unokák kijátszhassanak bennünket… Mert jól van: ha elfogadjuk is, hogy a papnak magának is jobb, ha nem természetben szolgáltatják be a fizetést: nem ocsuban és vadkörtében… (az én szegény atyámnál előfordult, hogy eljött egy-egy gazda, azt mondta: tiszteletes ur, nagyon kevés buzám lett, hanem igen szép körtém van, tessék elfogadni komencióban. Szegény atyám, isten nyugtassa, azt mondta: jól van fiam… s hoztak neki egy véka vadkörtét… vackort…) Adják hát pénzben, akkor én megveszem magam. Igen ám, de ha ők nekem hat öl fát adtak: vagyis már ezelőtt háromszáz esztendővel annyira taksálták a pap igényét, hogy neki hat öl fa jár egy évre: akkor ők adjanak nekem annyi pénzt, hogy én azért meg is vehessem azt a fát… Hol kapok én ma három forintért egy öl fát, beszállitva?… Minden évben tartsanak egy gyülést és azon állapitsák meg, hogy minek mennyi az ára…

– Kedves barátom, – mondta mézédes mosollyal Vitéz György s kis kurtára borotvált bajsza feketére volt pederve, – igy azonban ezer percenttel kellene emelni az egyházi adót…

– Én nem tehetek róla… Nem az én igényem emelkedett, nem a papzsák lett nagyobb, hanem a pénz vásárlóképessége lett kisebb: ők? ha nem adják ide azt a hizott disznót: náluk marad! én ajándékoztam nekik! s ha ők eladják: nem hat forint ötven krajcárt kapnak érte… Ez csak a legigasságosabb dolog: adják ide a disznót, ahogy adták száz meg száz éven keresztül… De hát nem a disznó disznó, hanem a paraszt, ej jól mondta azt az én Süttő bátyám, az isten nyugtassa: fiam, a paraszt csak sülve jó, akkor is a fene egye meg.

Nagyot nevettek közösen, akkor beleszólt egy uri ember:

– Kérem alássan, az állam kötelessége ez… Mind az állam kötelessége ma már ez. A papokat fizetni, az iskolákat fenntartani…

– Aj, az állam, – legyintett Alvintzi, – afelől felfordulhatunk. Jár nekem onnan egy kis pénz, nem is papi fizetés, hanem keserves munkámnak a dija, helyettesitettem egy tanitót az állami iskolában, s ne adj isten, nem birom megkapni…

Miklós elszomorodott: már megint összezavarta az élet a tiszta látását… Nem, itt valahol elmérgesedett az élet: sebes lett és eves lett a seb… Itt már egy nagy gyógyitó kurára van szükség… A Krisztus nemcsak türelem, a Krisztus szava parancs is: adjátok meg a császárnak, ami a császáré!… a Krisztus az emberben nemcsak az áldozatra ok nélkül menendő bárány, de az igazság, a közrend, a társadalmi bölcsesség lelke is… És most csodálkozva vette észre, hogy a papok s ő maga is csak elvétve foglalkozik az állam feladatával… Őt megütötte, idegenül érintette, hogy egy idegen ur, lelkétől, müveltségi állapotától, egész lelki konstrukciójától idegen ur az államra háritja a felelősséget a papok eltartására. S ez a tény maga is bántotta őt, „én nem vagyok az állam szolgája“ mondta magában: én az Ember szolgája vagyok… Én az Ige tanuja vagyok s nem rendőre az Államnak… Eszébe jutott, hogy épen a napokban jegyezte föl a papságnak bizonyos foku elfajulását: a grófok papját, aki alkalmazkodó hivatalnoka az embereknek s államnak… Akkor pedig nincs más hátra, mint szenvedni az életért, vérezni és koldusalamizsnákon tengődni… Én az államnak semmit nem árulok, én a magam lelkének értékeit adom át testvéreimnek: lelki dolgokat nyujthatok… a betegnek, a szenvedőnek és a szegénynek… Hogy lehet azt felmérni buzában és fában, pénzben és rangban, mit érdemlek tőlük… A mi jutalmunk nem e földön van…

Hallgatta tovább a könnyü és vidám beszélgetéseket és hallgatott. Megjárhatatlan ez az ut… Fel tudott volna állani s amint van, menni világgá… és ülve maradt… Látta, itt hallgatás sorsa, itt ő nem tud szólani s nem tudja az igéjét kijelenteni… Mint valami boldogabb hazába vágyott valahová… Hová?… A szegények, a betegek, a nyomorultak közé… Mint haza: ugy vágyott utánuk… De akkor mért nem maradt otthon az édes anyja mellett, aki szegény is, bajlódó is, s ha otthon van, mért nem tud beszélni vele… mért van köztük valami idegenség… hová vágyik, mit akar, mire van hát rendeltetve… ah, legjobb volna meghalni…

Ekkor bejött Dékány s ő mélyen megzavarodott.

– No öcsém, hát hogy vág a bajusz? – kiáltott rá rusztikus módján.

Miklós felállott, elmosolyodott s kajánul ezt gondolta:

– Megállj csak, ha a feleségedet elszerződtetem, majd meglátjuk, hogy viccelsz!

Erre a friss és gonosz ötletre elsavanyodott megint: hát ennyi bennem a Krisztus?

– Kedves bátyám jó szinben van, hálistennek, itt van a nagyságos asszony is? – szólt hangosan.

– Itt vagyunk mindnyájan, – felelt egyszerüen az öreg s megszoritotta bizalmasan, szeretettel a fiatalember kezét. – Eredj át hozzájuk.

Aztán még hozzátette, a Miklós kissé megzavarodó mosolyára:

– Már nem is jössz felénk, kutyafülü, ma is vártunk!

S nevetve megfenyegette erős, vaskos ujjával, aztán hatalmasan megrázta az Alvintzi kezét.

IV.

Miklós később tétován átment az asszonyok közé. Soha ilyen habozó és elhatározatlan nem volt. Nem tudta mit keres itt, mint ahogy nem tudta, mit keres egyáltalán az emberek között. Amolyan lefelé szállingó levél volt, még ez az egy kötelesség tartotta itt… átadni egy üzenetet, visszaadni az aranyakat… ha ez nem volt volna, ugy érzi, egyáltalán nem lenne mit keresnie ez életben. Félve, gyötrődve és szorongva ment ki az udvarra, még egyszer megállott a csillagok alatt, felnézett az égre:

– Csillagok, öreg pajtásaim, – mondta s gyermekkora jutott eszébe és apja, aki ugy ismerte a csillagokat… az öreg csillagokat… a magyarok öreg csillagait.

– Ó Uram, – suttogta – adj nekem erőt a legnagyobbra, hogy megtaláljam az igazságot… hogy lássam már egyszer magamat ebben a világban… tudjam már, hogy mi itt a dolgom, mi a szerepem, mi a rendeltetésem… mert én nem fogok visszariadni semmitől, ha egyszer kész leszek, én nem fogom azt mondani, hogy nekem ez elég, hogy én nem veszek magamnak annyi meg annyi fáradságot, hogy én nem vagyok olyan magasztos célra rendeltetve: én igenis a legnagyobbat akarom, én világitani akarok és utat mutatni az igazság felé… de hogy tegyem, mikor nem látom az Igazat!… nem érzem a Krisztust!…

Föllélekzett s elszántan bement a kis előszobába, onnan az irodába.

Első pillantása Dékánynéra esett. Ott ült asszonyok között finoman és szelid mosollyal, kellemes és szép jelenség volt s öreg… A szive hangosan dobogott, amint meghajlott távolról s köszönt neki…

Az asszony igen bizalmasan, igen családiasan, gyöngéden nézett rá, látszott, hogy meg van ijedve a soványságán, látszik, hogy félti őt…

Ő is meg volt szürve szegény, meg volt vénülve, de néha fölnevetett, hang nélkül az asszonyok közt s valami nagy derü volt benne, ahogy csak azok tudnak mosolyogni a világon, akik igen magasra jutottak el. Akik mindent elvesztettek már s mégis élnek…

Miklós hozzá ment, sajnálattal nézte, mennyire elveszett a nyár óta s ugy gondolta, nem fogja megmondani neki az Arday üzenetét… Ha egyéb gonoszság nincsen is benne, az az egy elég, hogy megzavarja ennek az asszonynak már megcsillapodott életét…

– Nézd csak ez hol bujkál, – kiáltott rá Márta, – Margit, Margit, – fordult azonnal vissza s Miklós ijedten nézett arra felé, de Margit nem volt sehol.

Apróságok, semmiségek, eltünő szikrázása a napsugárnak a kavicson, nem is hallotta, mit beszéltek körülötte, neki. Sorra bemutatták az asszonyoknak, érezte, hogy mindenki megnézi, nagyon figyelmesek voltak vele szemben, ugy kezelték, mint egy beteget s csakugyan ugy is érezte magát, mintha betegségből kelt volna fel.

A másik teremben tánc volt, Márta nagyon jól mulatott s csodálatosképen keveset foglalkozott ővele. Minden ujjára volt udvarlója, ő volt itt az est középpontja, elkapatott, elkényeztetett lány, alig lehetett ráismerni. Miklós inkább egy epés arcu kövér öreges nőt volt kénytelen untalan megnézni, nem tudta ki az, pöffeszkedve s hallgatagon ült, egy-egy percig, aztán felállt, elment, ujra leült, kellemetlen egy személy volt s minduntalan megjelent. A többi asszony egészen szomoru jelenség volt. Ezek az asszonyok, akik reggeltől estig a házi dolgokkal vannak elfoglalva, ezek a vidéki kisbirtokosnék a bepréselt füzőikkel, vörös arcukkal, esetlen kéztartással, nagy cipőkkel igazán szánalmasak: milyen derék, talpraesett anyák s menyecskék lehetnek otthon, egyedül, a háztartásban s itt merevek, bárdolatlanok s nem lelik a helyüket. A papné maga mellé ültette Miklóst s eleven szellemmel játszott, mulatott rajtuk, egyenként ismerte őket s minden dolgukat s folyton beszélt azon a csendes, maliciózus hangon, ahogy néhányszor hallotta már beszélni a nyáron.

– A jegyzőné, most vették meg a torjai rétet. Az uramnak ez az ideálja: mint a tüz! csak ugy ég a munka a kezén. Nézze a cipőit.

Halkan nevetett, Miklós is vele mosolygott.

– A kálvinista asszonyoknak van egy nagy hibájuk: igen szeretnek dolgozni – mondta nevetve, igen halkan az asszony, – a kálvinista férfiaknak persze meg egy másik nagy hibájuk van: nagyon szeretik a pénzt. Hogy mit nem tudnak ezek izzadni a pénzért, az hallatlan. Tiszteletreméltó, az már nem is utálatos, imponáló… Dolgos nép az igaz, de a modoruk, az valami rettenetes, persze vagy egyik, vagy másik.

Egy vékony fekete kiaszalt asszonyra nézett, aki csaknem elaludt a társaság közepén.

– Minden este éjfélkor fekszik és reggel három órakor már felkél, de ha nincsen dolga s összeteszi a kezét, már alszik. Szegény, milyen penitencia neki itt lenni, de az ura kivánta, ez hozzátartozik a ranghoz, hogy meg kell jelenni. Most is jobban szeretne otthon lenni, kovászt tenni, mert holnap reggel sütés és a kovászt sohasem bizza a cselédre: mindig maga dagaszt, mert az ura nem eszi meg a kenyeret, ha a más kezéből került ki… Van még kenyeretek holnapra Lina? – szólt át hozzá.

A néni felrezzent, csakugyan, mintha szunyókált volna s kedvesen elnevette magát.

– Van, persze gondoskodtam előre, mert tudtam, hogy ma este nem leszek szabad; de nem az, hanem holnap február 18-adika, holnap érkezik a sógorom a családjával, ha az éjszaka nem alszom, ugyancsak el leszek fáradva, pedig most lesz dolog és a sógorném tudod olyan, hogy ahányszor eljön: mindig egy cseléd. Már előre félek, hogy el kell küldeni a cselédemet, pedig ez még elég tisztességes lány, a Kovács Róza tudod, annak az alvéginek a lánya, Boros lány az anyja, a volt harangozóé, ez még elég emberséges, csak persze ügyetlen, hát az nem fog megfelelni a sógornémnak. Az olyan rigolyás asszony…

Csak meg kell ezeket az asszonyokat billenteni, ugy el kezdenek beszélni, olyan őszintén, háziasan, minden legcsekélyebb takargatás nélkül, válogatatlan emberi egyszerüséggel, mint otthon magunk közt, a konyhában, vagy ha beszalad egy percre a szobába s leül a vendég mellett…

Miklós meglátta Margitot.

Fehér ruhában volt, magas nyaku fehér csipkeruhában. Egyszerü kis ruha, a vállon széles fodor körül, hosszu szoknyája meglibbent, csak épen átrepült valahogy az ajtó előtt, de Miklós megismerte s azonnal megszünt neki az egész társaság: azonnal felgyult.

Mintha tükön ült volna, ugy maradt még a helyén. A papné észre vett valamit, de csak azt, hogy untatja Miklóst a csevegő asszony, akit ha egyszer meginditott, elhallgattatni többet nem lehetett. Azt hitte, a dátum hatott Miklósra: a február 18. Emlékezett, hogy mondta neki, hogy az aranyakat adja vissza, ha tudja, erre a napra, ez a Márta születésnapja s most talán nincsenek meg. Nagyon megzavarodott ő is ezen a véletlenségen, hogy ime a legelső percben emlékeztetés történt e dátumra s nagyon szerette volna megfogni a szegény fiu kezét s a fülébe sugni, hogy maradjon nyugton, a dolog nem sürgős. Az apa egyszer kérte ezen a napon az aranyakat, mikor Arday a szokásos aranyat megküldte, ez volt az oka, hogy akkor ő figyelmeztette rá, hogy e napra hozza vissza. De azóta sok minden eszébe jutott, amire akkor nem gondolt, hisz ha elköltötte, ezeket az aranyakat sohasem hozhatja vissza, ezek mind raritások s kieszelt mindenféle huncutságot, hogy szükség esetén az ura előtt igazolja a dolgot… Először is bevásárolt a bankban tizennyolc különböző aranyat, amelyek valamennyire pótolhatják szükségből az eredetieket, szóval az urától nem félt s nem is valószinü, hogy sor kerüljön rá… Arday most bizonyára nem is fog küldeni… Szóval minden lehetőséget alaposan meghányt-vetett már, csak azt az egyet nem tudta kitalálni, hogy hozza szóba Miklós előtt, hogy oldja fel a szegény fiut kötelezettsége alól.

Miklós fészkelődött, nem birt helyén maradni s nem tudta, szép szin alatt hogy lehetne fölállani s elmennie…

A beszédes asszonyt végre valaki más irányba terelte, és épen az a kellemetlen vastag asszony, aki folyton ott lábatlankodott körülöttük a sánzsán selyemruhájában.

A papné megérintette a Miklós kezét:

– Maga nem táncol!

– Nem.

A papné finoman elmosolyodott, s ez sértette Miklóst, mert ugy érezte, ebben benne volt a kritika, hogy ő nem is alkalmas erre.

– Holnap van a kislányom születésnapja, – mondta aztán a papné minden habozás nélkül.

– Igen? – mondta Miklós elpirulva.

– Beszereztem neki tizennyolc darab aranyat.

Miklós most már egészen megzavarodott s fülig vörösödött.

Értette. Egy pillanatig hallgatott, akkor rekedten azt mondta:

– Kár.

Most az asszony hallgatott.

– Itt vannak az eredetiek.

Ezzel a mellényzsebébe nyult, ahol a kis tekercs el volt készitve, az asszony halálosan megrémült, hogy visszaadja, itt mindenki szemeláttára s csakugyan ugy is történt.

A fiatalember kivette a csomagocskát s egyszerüen a kezébe adta.

– Cukkerli? – mondta hangosan és idegen hangon a papné.

Miklós nem volt ilyen találékony, csak hallgatott.

– Na hát ez nagyon kedves, – és idegesen felnevetett az asszony. Még ilyet nem kaptam; ezt Mártának hozta; maga a legfigyelmesebb ember! S a markában játszott a kis csomaggal, nem tudta hova tenni. Miklós még meg is rémült, hogy elszakad a papir, megint valami baleset lesz, az isten őrizzen, mi minden lesz még?

Hirtelen fel is állott; hanem amint kinézett a terem felé, Margitot már megint nem látta. Erre eszébe jutott valami s visszahajlott. A szék karjára támaszkodott s a papnénak halkan ezt mondta, mintha valami könnyü szellemességet mondana:

– Tegnapelőtt nálam volt Arday és arra kért, mondjam meg nagyságos asszonynak, hogy teljesiteni akarja a lánya kivánságát.

Ezzel elfordult s elment, gyorsan, szinte elugrott. Nem birt magán uralkodni, mint a tolvaj szökött el.

Az ajtóból nézett vissza s akkor megnyugodott, az asszony ott ült a helyén; erre föllélekzett, azt hitte le fog szédülni a székről s átkozta magát ezért a komisz és alacsony módért. De nem; ott ült, mosolyogva, egyszerüen, kissé hidegen s nem nézett feléje.

– Hálaistennek, – mondta magában s úgy érezte, megszabadult az oroszlánveremből.

Margit állott meg mellette, a hangját hallotta, egy kis üveges könyvszekrényt nyitott ki, amiben a falnál ifjusági könyvek voltak s a hangja úgy csengett, mint az angyali muzsika:

– Ugy nem tudom megtalálni, ha nem mondja meg a cimét.

Miklós odanézett, egy alacsony, sovány fiu állott a lány mellett, erős pofacsontjai kiállottak s félszegen nevetett:

– Azt nem tudom, mi a könyv cime, de azt tudom, hogy mi volt annak a kis szindarabnak a cime: Szentgyörgynap éjszakája.

– Forgó bácsi könyvtára?

– Azt nem tudom, mibe jelent meg, csak azt, hogy első vagy második gimnázista voltam, mikor olvastam. Mikor pedig hazajöttünk vakációra, játszani akartunk valamit, nem volt mit, hát én emlékezetből megirtam azt a kis darabot, a leányszerepeket is fiuk játszották… Csak éppen eszembe jutott ez a história most, hogy megláttam itt a könyvek sarkán, hogy ifjusági szinmüvek… Borzasztó szeretném az eredetit olvasni…

Margit nevetett, Miklós hirtelen közbelépett.

– Kezét csókolom, – mondta. – S hogy Margit nem látszott reagálni, – hozzátette: – Matolcsy Miklós vagyok… – olyan könyörgően, olyan alázatosan mondta.

Margit széthuzta gyönyörü, ijjas szájacskáját s sötét szemével ránézett, azok is hunyoritottak s kicsinyek lettek egy villanásra:

– Már mondta egyszer, – szólott.

Miklós elpirult, az lehetetlen, ő ma nem találkozott még vele, de olyan sok embernek mondta meg már ma este a nevét, hogy nem csodálkozott volna, ha tényleg megtörténik.

Amint megfogta a kis lány kezét, hüvös és tiszta kezecske volt az s csodálkozott, hogy ily egyszerüen tudtak érintkezni: azt hitte, szikrák fognak kicsapni ebből az érintésből, szines lángok s mindjárt fölrepülnek a levegőbe… mint a táltosok…

A másik fiatalember még állt, várt egy kicsit, akkor észrevette magát, elszomorodott, csalódottan, bánatosan ellógott s ugy tett, mintha a szekrényekben levő könyvek sarkára irott szók jobban érdekelnék, mint az, akit előbb miattuk megtámadott: e szekrények kis könyvtárosa…

Miklós azonban nem ment el, csak nézett, nézett, csak nézte a leányka arcát édesen és mosolyogva, lógó hosszu kezeit eleresztette.

– Maga nem táncol? – kérdezte mosolyogva Margit.

Miklós nevetett:

– Dehogy nem, ha van aki táncoltasson.

Mindjárt el is röstellte, mit kötekedik ő evvel a kis lánnyal.

Az nem is értette el; de feltünt neki; ujra visszapillantott rá; mintha megütődött volna, mit akar ez? mit jelent ez?

– Ez az iskolájuk, kisasszony? – terelte el Miklós a szót.

– Igen, – mondta Margit.

– És hány iskolás van ebben a faluban?

– Nagyon sok, nem tudom mennyi, öten vagyunk tanitók.

– Öten!… Hát olyan nagy község ez a Musa?

– Maga még nem is tudja milyen nagy? – nevetett Margit.

Miklós is nevetett és csodálatosképpen most először nevetett gyerekkora óta teljesen boldogan, ok nélkül s vidáman. Csak nevetett.

– Szabad kérnem? – állott meg egy szőke fiatalur Margit előtt.

Ez odanyujtotta a karját, de Miklósnak ugy tetszett, hogy elébb rápillantott, mintha inkább vele akart volna keringőzni.

El is pirult tőle, de tehetetlenül engedte át az ismeretlennek a kedvest.

Margit kétszer fordult körbe a teremben s Miklós folyton csak őt kisérte. Mikor másodszor ideértek, táncosának köszönetet mondott s kiállott. A fiatalemberről kétségbeesetten folyt a verejték s dadogva ment tovább.

Miklós már kész kérdéssel csapott le rá: vajjon nem utasitja vissza…?

– Ismeri az örökharag játékot?

A lányka ránézett.

– Örök harag?… – az játék?

Miklós minden pillanatban elröstellte magát: lám, hisz ő, a pap, ő egy cinikus ember, aki mindenből gunyt üz s tréfát csinál, mennyire fölötte van ez a gyermek, ez a drága, ez a szent lény, akinek minden komoly és igaz…

Tétovázva szépitgette magát; hisz ő a levélre célozott. – Kislányok ilyen nyelven szoktak beszélni: örökharag!

– Na igen, azt ismerem. Maga is kislány? Vagy azt hiszi, én kislány vagyok?