A fáklya

I.

Mogorván, boldogtalanul sietett előre az egybemosódóan szines természet porában a magános, fekete ember. A fák, a vetések, az utszéli virágok, bojtorjánok, cickórók, a napraforgók s az akácfák épen ugy ölébesimuló gyermekei voltak a drága, gazdag s bőséges földnek, mint a szanaszét feltünő állatok, a szekerek mellett karikázó ebek, a földhöz nyomott vastag fejjel legelésző lovak, a felbőgő barmok, az uton átfutó szürke nyul s a szemet kereső szemtelen verebek. Semmi sem ritt ki ebből a szép és harmóniás világból, az emberek is, a parasztok, pasztellpuha szinekben a földhöz hasonlóvá lettek, jól és illően mozogtak a már ezüstösen csillogó gabonában s a feketezöld kukoricásban. Csak ő egymaga volt idegen, rideg, nem idetartozó s ezt ő maga is érezte.

Fáradt volt már. Életfáradtság vett erőt rajta. Már csak a szikár gyülölet éltette, mindent, ami körülötte volt, fájó s keserü gyülölettel tárgyalt. Pedig rászállott a föld pora, hogy megszitálja kemény, fekete szinét, körüllebegte s átszürte a mezők illata, hogy elrontsa emberi idegenségét. S ő nem hagyta magát. Egyre soványabb, egyre makacsabb, egyre tragikusabb lett. Már olyan volt, mint az acélpenge, éles, rideg s metélő.

A szerelem utját is azzal a félelmes ellenségességgel járta: szakitani megy. Most végleg, határozottan s örökre elmetszeni azt a sajátságos köteléket, amelybe egyre jobban s egyre szorosabban belebonyolódik. Nem türi s nem akarja azt az örökös ellentétet, a civódást, a minden pillanatban kirobbanó kemény tusát azzal, akit mindennél jobban szeret. Most a hosszu uton valahogy végiggondolta a multat az első találkozástól, amely csupa báj és idill volt, megragadó varázsos kép ott a napfényes utcán a szines és virágzó leánnyal, mikor kocsin robogott el, ah, groteszk hazugság élete egész vonalán, az Arday kocsiján, mig a leány utánanézett s kis szive bizonyára vágyott vele… Akkor, azon a kocsin eredt neki élete minden borzalmas bajának, annak a rettenetes ellenséges állapotnak, amely, mint a felkorbácsolt tenger vette körül minden oldalról. Azóta az egész világgal nyilt harcban áll: soha senkitől egyetlen jó szót nem kapott s mindazt a kínt s gyötrelmet, amit e viszonyban föl kellett szívnia, mint a táltos paripa a fölszippantott tüzlángot, erőt adó illatként lehelte ki Margit felé. Akarta, hogy mézzé váljon a lány számára az epe, amit őneki szednie kellett, mosollyá a fogcsikorgatás, amellyel a világgal szembe nézett, boldog pillanatokká a hosszu s emésztő düh korszakai, amelyen ő keresztülment élete napjaiban. Mindennek ellenkezőjét akarta, amit amott élt, világosságot a sötét helyett, jólétet a nyomoruság helyett, boldog megelégedést a zordon kinok helyett. S ezt egyébbel elérni nem tudta, csak azzal, hogy a véghetetlenségig átadta magát annak a boldog örömnek, hogy szerelmes lehet. Már ez a szó, hogy szerelem, már ez ugy hitte s ugy akarta, ez kifizette mindenért s a leányt, akit szerelme öntudatlan lázzal lebegett körül, mindazzal a tökéletességgel fölruházta, amit szegény elgyötört lelke csak várt élőtől és a halhatatlanoktól, mindazzal az érzéssel s akarattal s jótulajdonsággal, amit csak megsejtett magában, amire szüksége volt, hogy a saját hiányosságait takarja s ami megbillentette lelke egyensulyát és egy magasabb és szebb ideál határa felé vonta.

Kemény emberek szoktak igy szeretni. A falánk és kegyetlen emberek, akik könyörtelenek mindennel szemben, az egész mindenség előtt s azt a jóságot, gyöngeséget s gyöngédséget, ami lelkük fenekén szunnyad, egyre, méltóra vagy méltatlanra, de csak egyre pazarolják, aki valamely csodálatos véletlen folytán szivüket megérintette. A gonosz és szivtelen emberek, akik megindulás, érzés, érdeklődés nélkül tudják elvenni az özvegy falatját, az árvák ingét, a gyöngék zsirját: majomszeretettel tömik családjukba, mintegy odamenekülve, hogy lelkükben expiálják a maguk is érzette kegyetlenséget. A lélekben jó ember mindenkihez egyformán jó: meleg magasságban áll mindenek felett s érdeme szerint nézi gyermeke javát is más gyermekekkel szemben. A jó ember nem kénytelen mint oltáron áldozni szerelmese előtt lelke kincseit, a jó emberből árad a jóillatu odaadás mindenek felé: a jó embert mindenki szereti, de senki sem hal meg érte. Csak a gonosz és kegyetlen lelkek tudnak annyira odaadók lenni eggyel szemben, hogy hasonló szilaj s féktelen szenvedélyt kelthetnek cserében.

– Hát én gonosz ember vagyok – mondta Miklós magában, tovább folytatva gondolatait – gonosz és kegyetlen ember ma, magános és rideg farkas… És engem senki sem tür…

De hát miért? miért?… Mért vagyok én annyira ellenszenves és gonosz… Hát nem én voltam még tavaly a legjobb, minden adásra kész, kiáradóan lelkes jóság: mindenkit szerettem, mindenkit angyalnak és drága emberi kincsnek tekintettem s kész voltam magamat feláldozni, ezért az emberiségért… Hát ki vagyok én, hogy engem mindenki gyülöl, hogy senki hozzám-melegedni nem tud… Már kis gyermekkoromban megfigyeltem, hogy első látásra mindenki megszeret. Ahogy meglátnak az emberek, olyan örömmel néznek rám… egy jó, csöndes, szerény, mindenkinek kellemességet adó fiunak találnak… Aztán egy idő mulva elhidegülnek tőlem, aztán irigyen s haraggal néznek rám és mindenki és az egész világ… És már ő is, ő is…

Hát persze. Nem hagyom magamat ugy használni ki, ahogy ők akarják… Ez az. Amint észreveszik, hogy bennem is van akarat s megtartom azt, ami az enyém, akkor mindjárt más szemmel néznek rám… A falum, hogy elvadult tőlem, mihelyt nem voltam boldog, amért egy félévre, egy évre, talán örökre tönkretették a jövőmet… Mind ugy néz rám, mint a gyilkosra, pedig ők támadtak meg orvul s ők gyilkolták meg az életkedvemet…

Ah s még ő is, még maga is, Margit. Nem elég, hogy mindenkivel ellenségül kell szemben állani, még az is, akibe oly végtelenül, oly határtalanul szerelmes vagyok… Mit várjak azoktól, akiket személy szerint nem, csak azért szeretek, mert a lelkem tele van valami ősfluidummal, amit az emberi nem iránt való szerelemnek lehet nevezni, de nem adtam nekik valóságban mást, csak tunyaságomat s tehetetlenségemet, amelynél fogva meglophattak, megzsarolhattak! De a lány, akihez ugy hozzá vagyok fonódva, oly melegen, oly alázatossággal, olyan gyermeki jósággal, olyan isteni, páratlan egyszerüséggel, sokkal jobban, mint saját magamhoz: ő akarja elvenni utolsó kincsemet, ami még megmaradt vészben, viharban, szenvedésben, bajban: az önérzetemet, a magamhoz való akarásomat, a férfiasságomat. Rabszolgának akar?… minden pillanatban alázatos, engedelmes, hüséges, a végtelenségig odaadó, de teljesen akarattalan és a szeme rebbenésére figyelő alacsony kutyájának?

Forrt és izzott s összeszoritott foggal s égő szemmel a mezők nagyszerü pompájában, a nyári nap hőségében a komor, magános, ellenséges ember.

Magános vagyok, mondta magában. Senki sem szeret, senkit sem szeretek. Csak magamat. Mért kellett nekem erre a pályára lépnem, mikor én nem tudok másoknak javára válni… Én akarnék adni magamból: de amit én adok, az nem kell az embereknek: sugárzani tudnék felettük és kiárasztani magamból az istenséget, hogy nekik, hogy értük tüzcsóvává legyek: de az emberek annyira szük, annyira parányi láthatárban élnek, hogy elvesznek a sötétségben, a mindennapi kenyér karámjában őrnek s érettük hiába halt meg a Krisztus… A Krisztus meghalt, de nem szüntek meg az ő halálával a váltók és az állások, nem szüntek meg az üzletkötések, a kamatok, a nyereségek, nem szüntek meg a betegségek, a bacillusok, akik felhabzsolják vérünket s nem szünt meg az ember, aki felhabzsolja a földet. Nem szüntek meg a fájdalmak és gyötrelmek, a lelki kinok, az ember nagy harca az elsőségért, a tekintélyek, a méltóságos mozdulatok, az okoskodó oktatások, a feltartott fejek és kifeszitett mellek sem szüntek meg… A Krisztus meghalt, de az ember az maradt, ami volt… A Krisztus halála az embernek nem adott mást, csak egy boldog álmot, hogy nyugodtan folytathatod, hernyó, falásodat: meghalt érted a Krisztus és te idvezülsz… A Krisztus, szegény, egy nagy idealista volt: a Krisztus, szegény, jó volt… Ő meghalt, de ő érette nem halt meg senki. A Krisztus volt az a jóság s az a mindenre kiáradó szeretet, akinek mind egyforma: a szőkék, a barnák, a kövérek, a szikárak, a különböző fajok… vallásbeliek… A Krisztus meghalt s örökségül hagyta az embereknek annak a képét, akiben az erény elérte legfőbb célját. Egy derüs és nagy szellemet szeretnek az emberek látni a Krisztusban, aki nem stoikus bölcs, aki megveti a földet s a föld örömeit s egy más világban van otthon, e földi világ felett, aki bucsut mondott a meleg vágyaknak s a vidám érzéseknek, nem rajongó, akiben a menyország fantazmagóriái lobognak s aki már e földet menyországgá akarja alakitani: hanem egy szép és nemes ember, aki kivülről, belülről szép és nemes. Szabad szellem, aki uralkodik magán és a gondolaton, az érzékiségen s a vágyakon és csak egyedül Isten előtt hajlik meg. Nézzétek, hogy ül egyenesen, mosolyogva a menyegzői asztalnál s hogy tud meghalni a kereszten… Tud járni a virágokon, de el tudja viselni homlokán a töviskoronát s vállain a guny palástját. Meghallja az ujjongó tömeg hozsannáit, de az el nem vakitja s az oktalan sokaság feszitsdmegje nem öli ki szivéből az Isten felé derülő életérzetet…

Kábultan a pillanatnyi világosság után, megint magába csuklott: a Krisztus én vagyok… és a Krisztus csak az lehetett, aki vagyok én… Minden ember Krisztus: csak nézzen be lelke legbelsejébe, ami az emberben igaz, Igazság és Ut, az a Krisztus…

A Krisztus meghalt, de itt maradt minden baj és fájdalom. Csak arra nézve szünt meg, aki halott: a fájdalom itt őrzi az emberi nemet, de a Krisztus ott ül dicsőségében az Istennek jobbján… Boldog, aki halott…

Óh, a Krisztus meghalt: nem értitek: meghalt!… s boldoggá lett!… nem értitek!… A halálban érte el a boldogságot!… A Krisztus, az ácsnak fia, Mária gyermeke, a gyermekül szenvedő, kinzott Krisztus, a világ gyötrelmének fókusza, a Krisztus, az örömtelen legény, a mulatságot nem izzó fi, a koponyák köves utjának vándora, a Krisztus: meghalt… És idvezült… Meghalt! s boldog lett! meghalt fiatalon, egész virágban, gyümölcstelen, kiteljesedése előtt, meghalt… és beteljesült…

A halál: a Krisztus halála: nem szimbólum: ez az Igazság! A halál az egyetlen élet! Boldog az ember, aki meghal… Emberek, testvérek, virágok, felhők: gyertek, haljunk meg…

Végigpillantott a mezőn, sok-sok idő óta először mosollyal és magasztosan: Te jó világ, te szép, szines kép, légy boldog, jön a beteljesedés: jön a halál!…

II.

– Itthon van Margit kisasszony? – kérdezte a kövérkés kis háziasszonyt, aki az udvaron állott s gyékénykosárban kukoricát vitt a tyukoknak.

Miklós feszélyezve nézett a tündöklő arcra, feszesen hátrafésült hajára, az asszonyka csillogó szemeire, amiben ott világitott a mindenbe beavatottság, ahogy a jó falusi asszonyok a világ legnagyobb dolgának tudják a készülő házasságot. S oly szépen szólott, azon a leggyöngédebb hangján kérdezte, hogy: hiszen te tudod, istenem…

– Már ő átment Benediktyékhe, – mondta az asszonyka s ugy sajnálta, hogy nem szolgálhat vele.

Miklós csak nézett-nézett rá szelid, szórakozott, álomlátó szemmel, mintha nem igen fogná fel, mit mond: Halj meg, – mondta magában s csak nézte, – most, mikor ilyen egészséges vagy, jókedvü és vidám, semmi bajod, tiszta vagy, frissen mosdott, piros fülü, halj meg, fehér kötényes vidám asszony halj meg, sárga kukorica a sárga szakajtóban: halj meg…

– Igen, köszönöm szépen, – mondta aztán hangosan, megfordult, megemelte a kalapját s révülten elment. Az utcán megérintette a balkeze bütykével a szürke léckeritést s igy szólt: Te jó kerités, dőlj ki, mulj el, párologj el, tünj el: te falu, milyen szép vagy, boldogságom tanuja, fehér libák és tarka récék, hogy csillog a lila tollatok, szünjetek meg: legyen vége a világnak, tünjön el, haljon meg a mindenség… Most, mig nagyobb baj nincs… most, mikor még jó… Mire ez?… Jöjjön el a halál!…

A kis háziasszony utánanézett a tornácról s igy szólt az anyjának, aki ott kötötte a tarka harisnyát a hüvösön:

– Én nem tudom ez a Margit hova tette a szemét, olyan sovány ez a sovány fábjáni pap, mint a hét szük esztendő.

– Rossz kosztja van, – szólt az öreg mámi.

Az asszonyka felkacagott, később azt mondta:

– No, ha Margit… ha, azt várja, hogy Margit… Én azt hiszem egy rántást se tud megkavarni ez a lány…

– Majd megtanulja a maga kinján, – szólt nagy életbölcseséggel s rendithetetlen nyugalommal a mámi, – majd megtanitja az ura.

– Az igaz, – csattant fel félig valami büszke boldogsággal, hogy ő olyan nagy szakácsné, félig szemrehányással, hogy az egész életét csak azzal kell töltenie, az asszonyka: – kutyák a férfiak, csak falni akarnak.

Még egyszer utána pillantott a fábjáni papnak, aki most fordult el a Görbe-utcára, mert nem akart Dékányék előtt elmenni.

A tél óta rosszban van a papékkal. Nem tudja mért, nem gondol rá, hogy is volt, az agyát lezárja, hogy ne kelljen rájuk gondolni.

Mikor az anyja megszégyenitette: ugy megiszonyodott Dékánynétól: hát már az egész világ, már az édes anyja is… Azóta nem tudott rájuk gondolni, csak ha olyan téma került az agyába, ami valami távoli összefüggésben van velük, már menekült s iszonyodott… S mért?… Hisz ő azt tudta, hogy szerelmes, volt idő, mikor hizelgett is neki… Margitot féltette, hogy észre ne vegye… Olyan boldog volt, mikor észrevette, hogy Margit nincsen jóban velük… Ez nagyon helyes. Egy percre sem felejtette, hogy a papné boronálta össze őket, a papné érthetetlen magasztalásaira lett szerelmes a lányba, már mielőtt látta volna, na most annál jobban szeretné az is szét idegeniteni őket, kárörömmel, hogy ez nem fog sikerülni, az jutott eszébe, hogy legutóbb mikor a papéknál volt, Márta az anyja kivánságára csufolódó előadást tartott a Margit iskolai tanitási módjáról, az egésznek nyilván volt a célja, az ő magasrendü szellemi szövetségükkel akarta az asszony szembeállitani a fiatal kis tanitónő tudatlanságát, de a fegyver visszafelé sült el: akit az ember szeret, arról egyszerüen nem hisz el semmit, ami nem erősiti ezt a nagy és birtokló érzést, Márta hiába szinészkedett, utánozva a Margit kissé fontoskodó, a dolgokat, az igazságokat tisztelő, komoly s áhitatos modorát, még kicsiségekben is rendithetetlen komolyságát: „Petőfi nagy csavargó volt, de ezt neki meg kell bocsátani, mert a legnagyobb magyar költő volt. Egyszer egyik barátjához bement reggel s azt mondta: barátom, nézd csak a csizmám, egy magyar költő járhat ilyen csizmában? Nem barátom, egy magyar költő ilyen csizmában nem járhat. Barátja még az ágyban volt és csizmája szépen kitisztva ott volt az ágy előtt, Petőfi Sándor rámutatott: a költészet nevében lefoglalom csizmádat! Felhuzta barátja csizmáját s ott hagyta a saját rongyos lábbelijét. De azért Petőfi Sándort nem kell ugy lenézni, mint kortársai, mert valóban gyönyörü verseket irt, holnapra olvassák el Szendrey Julia naplóját.“

Miklós akkor rápiritva, leforrázva hallgatott, mintha az embert szemtől-szembe megcsufolják. Margitnak azonban sohasem mert célzást sem tenni a Petőfi csizmáira. Isten tudja melyik fontoskodó, kis dolgokat ostobán felfuvó professzorától hallotta a koholt esetet, ő jól ismerte a Margit rebegő tiszteletét Petőfivel szemben s a Szendrey Julia komoly s barátnőinél több, szinte saját magához emelő nagy tiszteletét (ő maga a közszokás szerint megvetette a második férjhezmenetele miatt, Margit ezt nem is látta, ő csak a naplóján keresztül élt vele, s a Julia szerelméből mit sem érzett, ami tulzás és fölösleges volt, csak a nagyszerü költő istenitő szerelmét, ő hálás volt Juliának, mintha helyette tette volna boldoggá a költőt és hálás, mintha tőle kapna sugarat a boldogságra a nagy szerelemből, amelynek boldog volt, hogy egy kis résén belátott szent titkaiba!) Mit tudtak erről a profánok s cinikusok, a papné… Mint szüzi titkot takarta a papné éles gunyos barna szeme előtt lelkének borzongó kéjét, a fiatal lányka szerelmét Miklós…

És hirtelen megállott, körülnézett s egy pillanatig ugy nem értette, hogy pottyant ide, egy idegen falu idegen zugába. Keresnie kellett, hol kell visszatérnie a Széles-utcára, tul a papék házán, hogy Benediktyékhez menjen… S hirtelen, ellentétben áradó érzéseivel, a másik hangulata támadt föl, mogorván támadta meg gondolatban a lányt.

– Ah, bizony. Ez a Margit! Igazán ez mégis, nem szép. Megvárhatta volna otthon. Igy kitenni őt annak, hogy az egész falu rábámuljon… Mindenki tudja, hogy a fábjáni pap a kis tanitónő után jár…

Beharapta a szájaszélét: – a falubikája azt hiszem, még az is elszégyelné magát, ha ennyi szem előtt kellene vére üzéséből egy kis üsző után végigcammogni a falun… De persze Margit! az nem vár!… Őfelőle… Margit csak azt teszi, amit ő akar, ami neki épen eszébe jut… Margit nem tiszteli, tulontul nem tiszteli őt… Nem is kivánja: őtőle nem kiván tiszteletet, respektust, de azért mégis, nem volna szabad kitennie ilyen helyzeteknek… tudhatta, hogy jön, hogy itt lesz… Ha nem beszélték is meg előre, nem kell azt már régen, órára megigérni, mikor volt olyan szombat délután, amikor ő nem jött át a tavasz óta?… Ez a Margit egyetlen szabad délutánja s ő mindig itt van… Mekkora ut volt először ide Fábjánfalva s hányszor hazudta már Margitnak, hogy hisz az semmi…

– Nem baj, szegénykém, – mondta aztán, – kivánom ne is befolyásolja magát semmi soha, – s gyötrődve, kinos érzéssel, igaz akarata ellen mondta, – őrizhesse meg függetlenségét, szabad akaratát s ne ismerje meg soha, hogy kényszeritő dolgok hogy ki tudják tériteni az embert minden irányból, már abból is, amire még el sem indult, csak épen gondolatban fordult feléje…

Végre itt volt a Benediktyék fekete kátránnyal bekent hosszu palánkja, s szinte mimikri volt neki, belebujt a sötét szinbe, mintha most fátyolt venne magára: mintha Benedikty Jolánékhoz menne… Joga van neki oda is menni… Uri ház, mindig vendéggel tele…

De mikor be kellett lépni a kapun, az rossz volt. Tudta, mindenki rá fog nevetni s megint rákezdik a nótát: Aki a babáját igazán szereti… Akármilyen jegeseső esik… mégis felkeresi… S mosolyogva dudolta is magában, beharapott szájszéllel, Benedikty bácsi, aki pedig mindig ugy tett, mintha nem venne tudomást az ő kis dolguk felől, maga kezdte rá multkor, az igaz, csunya fergeteges idő volt, az is szombat délután s akkor is itt volt… Ejnye legalább lekefélhette volna magát a háziasszonynál, de az olyan buta asszony, csak bámul az emberre, mintha kárörömmel nézne mindig: hogy na, veled ugyan elbánnak, jóbolond…

Margit nem volt itt. A lányok már kimentek a kiserdőre, senki sem volt itthon. Az öreg néninek, akinek olyan ezüst szinü volt a haja, mint az édeskedő mosolygása, aki soha nem veszitette el egy pillanatra sem azt az örök derüt, ami némely öreg asszonyon állandóan ott csillog, nem sajnálta a dolgot, kitalálta, hogy Margit még biztosan Horváth Piroskáéknál van, itt nem is volt persze ma délután… Hol az ördögbe szedte a háziasszony, hogy ideküldte őt utána… A néni nem sajnálta a lábait, kijött vele a kapuig s rettentő sok szóval, szivvel magyarázta meg, hogy merre laknak Horváthék, ilyen kapu s olyan galambduc. Miklós egy szót sem értett belőle, nem is figyelt rá, azt gondolta magában, nem is fog odamenni, kimegy a kiserdőre: talán már ott is lesz Margit…

– Hát nagy bál lesz maguknál tiszteletes ur? – s nem engedte el gyöngéd, ráncos öreg kezéből a néni a fiatal ember nagy csontos ujjait.

Miklós bámulva s ijedten nézett rá.

– Megkaptuk a meghivót a jövő szombatra!

– Igen, – dünnyögte Miklós.

– De el is megyünk ám! – mondta amolyan tüzről pattant menyecskésen billenve meg Miklós előtt, de ő hirtelen dünnyögött valami kezétcsókolomot, vagy mit, legyen szerencsénk, vagyhogy s egyszerre minden udvariasság nélkül elment.

Hát nála nélkül csinálják meg a bált. Ez az Arday sakkhuzása megint… Nála nélkül küldik el a meghivókat… Vajjon küldtek-e Margitnak?!… Égett az arca a szégyentől, ha kimaradt… A bitangok… Hallotta, hogy a tanitó bejár a kastélyba… Az egész ugy kezdődött, hogy Ardayval találkozott az utcán s az szót vetett neki: „No tiszteletes úr, mért nem csinálnak uj iskolát?… Miből?… A mások zsebéből. Rendezni kell egy jó bált, mindjárt megvan az első ezer forint.“ De hogy ezt megtegyék nála nélkül… Jövő szombatra…

Észre sem vette, amint előre robogott, hogy Margit szembe jön vele. A lány is olyan szórakozottan sietett, hogy csak az utolsó pillanatban látták meg egymást.

Miklós fülig vörösödött, de boldogan látta, hogy Margit is. Ez jól esett neki, mert ugy fogta fel, hogy a lány röstelli a minapi nagy összeveszést és zavarba van miatta. Ezzel már aranyhid támadt előtte, mert valójában ő volt a goromba, bár ugy érezte, hogy neki a szerelem jogán joga van ilyesmikre. Azt mondta volt Margitnak, hogyha még egyszer fölveszi azt a bordóvörös bluzt, (ki nem állhatta, mert határozottan rosszul állott neki) hát… elszakitja… rajta… „Azt szeretném látni!“ mondta Margit gőgösen. „Veszek helyette másikat!“ „Nekem?“ mondta Margit s ugy végignézte, hogy Miklósban leszállott a vér a szivéig, mert ebben a pillantásban azt a gunyt érezte, hogy: te akarsz venni, te koldus, te rongyos, akinek semmije sincs! És nekem, akinek annyi ruhám van, amennyi csak kell… Miklós a szegénységén érezte magát legjobban találva mindenkor s mivel az fájt legjobban, ott is érzett meg minden érintést, minden szurást, ami az önérzetét érinthette.

Ezt a kinos és rendkivüli összetüzést, amely után Miklós kirohant kalap nélkül s egy teljes óráig emésztődött a kertben s el volt tökélve, hogy örökre elmegy és szakit és soha többet nem jön vissza… s a végén meggondolva, hogy először is világ szájára adná titkukat, aztán kegyetlenség volna azzal az egy lánnyal szemben, akivel csak alázatos gyöngédségre van szerződtetve, végül sziveszakadottan képzelte el azt az üres életet, ha még ennyi boldogság és jóság és szerelem sem lesz az életében… Ah, bizony visszament s koldult, irgalmat és könyörületet esdekelt a pillantásával s mennyi ideig kellett némán és alázatosan rimánkodnia, mig némi enyhülést tudott észrevenni a finom és acélkemény arcocskán… Ezek a mély és szenvedelmes viharok egyre jobban kimeritették az idegeit s minél tovább kellett feszitenie a megbánás, lealacsonyodás, porban fetrengés játékát az istennő lábai előtt, annál erősebb és vadabb gyülölködés nőtt valahol a lelke fenekén, sötéten és irgalmatlanul, ugyanazzal a szeretett lénnyel szemben.

Most, amint meglátta a lány arcán a zavart és pirulást, azt hitte, rajtakapta valami bünbánaton, valami gyöngeségen s ez hihetetlenül jól esett neki. Olyan erős, olyan bronzkemény volt a lánynak a lelke, hogy mellette ő lágy viasszá vált, erőtlen és akarattalan gyerekké s csak az volt a baj, hogy ez mind szembetünőbb lett, ez a távolság. Eleinte a lányt egyébbel meghóditani nem tudta, csak a néma, könyörgő és szegény pillantásaival s ez mind erősebbé lett, mind jobban erőszakolttá. S amit eleinte szivből fakadva adott, ő a meggyötört és beteg fiu, aki a maga életének számkivetettségében a gazdagság és az erő s a biztos életnyugalom felé sovárgott, az most egy ujabb rettenetes bajjá kezdett kifejlődni, egy minden eddiginél erősebb, sokszor elviselhetetlen rabszolgasággá.

Most élénk s erős pillantással kutatta végig a leány arcát, mert valami gyanusat látott rajta. Margit mosolygott, de elfordult, kezet sem adott, előre sietett, a maga utján. Miklós vele fordult s mögötte, fél mozdulattal sietve ment utána. Megdöbbenve látta, hogy Margit sir.

Látta, hogy Margitnak valami nagy baja van s amint elmult előbbi fölvillant önérzete, már ugy ott volt egész lélekkel a leánynál. Elfeledte a harcokat, amik a lelkében folytak ellene, elfeledte fogadkozásait, hogy többet nem engedi megalázni magát férfiui méltóságában, elfeledte, hogy ő is éppenoly rideg s kemény lesz a leányhoz, amilyen az ő hozzá… Most már csak egy ijedt és veleérzően kétségbeesett szerelmes volt s suttogva rohant a lány után, egészen vagy félig elharapott szavakat dobálva, mint rózsákat utána:

– Margit… Margitkám… édes… kicsi Margitkám… kedves… – gügyögte az első csók jogán, a végső visszautasitás félelmével – az istenért… Margit… mi történt az istenért, kedves…

S hogy a leány nem szólt:

– Nem!… Nincs bizalma hozzám… bennem… persze… ki vagyok én… magának… egy senki… egy nyomorult fráter… nem férfi… nem ember… soha nem becsült és nem méltatott bizalmára…

Margit nem is hallotta, mit suttog szinte hangtalan, vagy csak megérezte, hirtelen visszanézett s könnyein át ideges mosollyal mondta:

– Ne kinozzon mindig… – s megtörölte a szemét.

Miklós kimondhatatlan tehetetlenséggel szoritotta össze a fogát. Aztán hirtelen megállott. Ugy érezte, most le fog ülni az ut szélére, az árokba, a fübe, a gazba, lefekszik és meghal.

Titokban még örült is valami kaján démon a lelke fenekén, hogy most végre megvan, megvan az ürügy, most aztán szakitanak. Most vége mindennek.

Margit visszanézett, kissé csodálkozva s oly könnyes bágyadtsággal, nem is szólt, nem is intett, hogy jöjjön s ő ugy rohant utána, mintha delej magához rántja a vas porát.

– Ahogy én szeretem magát… – morogta, amint utolérte, dünnyögte a foga közt, – ilyen végtelen… megérdemleném, hogy… bizalommal legyen hozzám… Ki szereti magát ezen a földön… ugy mint én… Margit, Margit, édes kicsim, mért sir, kedves kis cicám…

Szavanként duruzsolta, még ő maga sem hallotta s a lány csak a hangja édes muzsikáját, a kunyoráló hím dürgését hallotta s attól még jobban elszaladt.

– Nem mondja meg?… Nem?!… – de ujra meggondolta, – tessék megmondani szivem… kedves… tessék könnyiteni a szivén… kis édes…

Margit furcsán rántotta meg a vállát, a könnyein át hirtelen rámosolygott, aztán elkapta a szemét, kibeszélhetetlen a finom ajkának az az ismert finom kis mosolya.

– Óh hogy szeretem magát, milyen kimondhatatlanul, milyen vadul! – morogta Miklós, mint egy harapós eb s erre Margit hangosan és idegesen felkacagott.

Nehány lépést szótalan mentek. Kifelé a faluból, Miklós boldog lett, hogy a kiserdő felé mennek.

– No mi az, mit csináltak, – csipegte Miklós.

– A szemtelen, – mondta Margit kedvenc szavát: nagyon rászokott a prepák közt erre a szóra, divat volt abban az esztendőben.

Miklós nem mert hangot adni, félt, elriasztja a vallomás lepéjét.

– Nem dolgoztam nekik eleget. Csak most, én készitettem el mindent a vizsgáztatáshoz, mind, az összes dolgozatot.

Még soha egyetlen szót nem szólott az iskolai dolgairól, Miklós sem a papi hivatalának ügyeiről. Valahogy játszottak egymással szemben, a gondtalan és és boldog uri népet, az uri kisasszonyt, akinek sem dolga, sem kötelessége, bőségben és vidámságban él s a komoly férfiut, aki nem hozza be a házba a kintvaló világ dolgait, sem nem dicsekszik, sem nem panaszkodik. Ugy tettek, mintha valóban csak egymás személye, tisztán csak két individium dolga volna a szerelmük és készülő szövetségük s karaktervonások harcban való összeharmonizálásához nem volna szabad az élet nehéz talaját is egymás előtt forgatni meg. Miklós, aki szeretett volna vallani, hiszen egész lénye a panaszkodásra volt beállitva Margit előtt, Miklósra ez nagy sérelem volt, de hát odáig, mig alkalma nincs látni valamit, nem gondolhat egyebet, csak azt, hogy ez a lány bőségben és jólétben nőve, sikerekben és udvaroltatástól körülvéve egyáltalán egy kis baba, akinek nem is lehet képessége rá, hogy megértse az ő profán bajait… Ha pénzről volt szó, Margit fölényesen mosolygott, ha cukrászdáról volt szó, kiváló izléssel tett bizonyságot a sütemények terén: ez Miklóst mind megrémitette, ő nyomorultnak és szegény flótásnak érezte magát a lány légkörében. Ezért állandóan takarta ő is állapota rongyait, sebeit, viszont annál elérhetetlenebbnek látszott előtte, hogy valóban egybe szövetkezzenek: sohsem lett volna képes rá, hogy feltárja adósságait s nagy sutaságát a pénz körül… pláne, hogy efféle nagy elbusulásaiban, az adós ember gyakori laza lelkiállapotában már nem egyszer megduplázta adósságát s főleg azt, hogy ez már a Margit rovására ment, mert mindig olyankor történt, mikor vérét lecsillapitani berohant a tiszta és szent lánytól a városba, azzal a biztos tudattal, hogy tehet magával bármit: a lány ugysem lesz az övé soha… ez a szerelem, bármilyen ok miatt is, de reménytelen…

– És most lefogta a félhónapot.

Ezt Margit mondta hosszabb szünet után s Miklósban meghült a vér.

Megállott. A keze ökölbe szorult. Tudta, hogy az igazgatónéról van szó s most ugy tudott volna a hasába vágni ököllel, undok boszorkány.

– Tizenhatodika van, tegnap vitte be az igazgató ur, vizsgáztatni a polgáristákat s ő ma kifizetett s azt mondta, félhónap… Tiz koronát adott… Azt hittem, – s felnevetett kissé – kifizeti legalább az egész hónapot.

– Mennyit fizet egy hónapra?

Kérdezte Miklós szorongva… lesve, birálva, hogy most meg fog tudni minden igazságot.

– Tizennyolc koronát, – szólt csöndesen, egyszerüen Margit.

– 18 koronát!

– Igen.

– Egy hónapra!

– Igen. A polgáristákért.

– A gazemberek!

A lány ránézett.

– Ez felül van a rendes fizetésen, – mondta ártatlanul.

– Mennyi a rendes fizetés.

– Az elemi iskolánál 25 korona.

– 25 korona.

– Igen. Az összesen 43 korona. Az sok pénz.

– Gazemberek.

A lány ebben a pillanatban ugy nézett a fiatalemberre, hogy nem látta benne az udvarlóját, az ő kis fiatalemberét, aki az ő szoknyája után futkos, hanem valahogy felebbviteli fórumnak nézte, papnak látta, komolyan vette.

– Pedig igazán, higyje el, mondta kissé panaszosan, annyi dolgom volt, kivált karácsony óta azokkal a polgáristákkal, akárhogy is, nem voltam képes eleget foglalkozni az osztályommal… De nemcsak én, a többiek is panaszkodnak, hogy ezt nem is csinálják több éven. Képzelje el mennyi baj van tizennyolc polgáristával, iskola nélkül ugy előkésziteni őket, hogy meg ne bukjanak, mikor minden iskola pikkel az ilyen magántanulókra… És amellett nyolcvankét gyerek volt a kezem alatt a két osztályban.

– 18 korona, – morogta Miklós.

– Azt a sok rajzot megcsináltatni, a mintákat megragasztatni, mértani testeket: az rettenetes volt. Csak ugy lóg rajtam a ruha, mindenki meg van rajtam ijedve, aki ismer.

Miklósnak ez a szivébe szurt. Csak én nem, gondolta magában. Ah lám, ő annyira el volt foglalva gyülölködő és alávaló gondolataival, hogy valóban sohasem gondolt a lányka szörnyü munkájára. Hónapok óta ez a lány ő előtte csak nemi tárgy, csak kéjforrás, csak erotikai téma és ez szegény egy emberfölötti munkában roskadoz… mig ő a gaz férfi tunyán s here gondolatok között lopja az életét. Égett a lelke a szégyentől és elkezdte rettenetesen gyülölni Dékányt, aki megengedi, hogy ilyen zugiskolában kiuzsorázzák a fiatal lányok s a fizetés rabságával megkötött szegény emberek testi-lelki erejét, hogy egy gaz család ezreket keressen a zsirjukon. Nemrégen volt tanuja, mikor előtte kiszámitották, hogy a musai igazgató-tanitó a zugiskolájával legalább hat-nyolcezer koronát keres. A környékbeli zsidógyerekeket mind ő vizsgáztatja le s ezeknek jó, mert nem kell a városban tartani a gyereküket, ott egy gyerek nevelése bele kerülne havi száz koronába, itt itthon van a gyerek a szülei háznál s évi ötszáz koronából kitelik. Akkor ő, szamár, nem is értette, mért irigykedik valaki s mért haragszik egy ilyen zugiskolára, a törvény is mért tiltja, mikor tizennyolc gyereken könnyit vele… Most bezzeg ég a lelke a dühtől és felháborodástól. Biztos, hogy Dékány jó pár ezer koronát vág azért, hogy szemet huny… S az ő ideálja, a szent, drága kis angyal, ez a filigrán, ez a törékeny kis lélek minden gyerek után egy koronát kap… Tiz hónapig tanit tiz koronáért egy-egy gyereket s Dékány, aki rájuk sem néz, legalább is száz koronát kap minden növendék után…

Ugy nézett a kislányra, mint egy hitvalló hősnőre, aki öntudatlan ártatlanságában jár a parázson…

– Tudja szivem… mennyit keresnek ők a maga lelkén?

– Azt én nem bánom, – mondta idegen érzéssel a kislány, – de ilyen méltánytalanságot nem vártam, – s tele lett könnyel a szeme. – Igazán olyan lelkesedéssel tanitottam, olyan boldog voltam, bár magamnak is mindent most kellett megtanulni, amit tanitottam… s félhónapra fizet ki… – hirtelen kicsit felnevetett, – Kilenc koronát akar adni, hogy annyi a félhónap pontosan, de mégis hozzá tett egy koronát, tizet adott… Az igazat megvallva, én azt hiszem meg lehetek elégedve, ez is méltánylás… Egy korona ára elismerés… Azt várta, hogy meg fogom köszönni a kegyességét…

S kicsit, kissé keservesen nevetgélt.

– Remélem… nem fogadta el… – mormogta Miklós.

Margit csodálkozva nézett rá.

– Mit?

– A tiz koronát.

– Miért?

Miklósnak ökölben szorongott az ökle, óh az az undok pohos asszony a májszin selyem ruhájában.

Nem fogsz te többet igy szenvedni, szegény kis drágaság… Soha többet: s fogcsikorgatva esküdözött magában, hogy a holnapi presbiteri gyülésen aztán végleg s könyörtelenül felemelteti a stólát…

– Kérem ne beszéljen erről mások előtt, – mondta Margit, mikor a kiserdőhöz értek s most ő nézett könyörgő tekintettel Miklósra. Nem akarom, hogy idegenek előtt… egyszóval nem akarom…

Miklós ujra azzal a jeges lehüléssel nézett rá, mint mikor igy megérezte már gyakran, hogy még mindig nem teljes és tökéletes és magától értetődik köztük a hitvesi bizalom s egyesség: hát ez ő, ennyi ő Margitnak, fel tudja tenni róla, hogy valakinek szól… hogy az ő dolgukról… Uristen: most, most kellett volna kimondani a nagy szót, az egyszerü, emberi szót: legyen a feleségem… de elébb a vasárnapi presbiteri gyülésre várt, hogy arra, mint talapzatra álljon és mint valami magas várba emelhesse föl a kislányt a fenséges pozicióba: papnénak…

A kiserdő tele volt fiatal lányokkal, labdáztak és sikitoztak. Már itthon voltak a jogászok s ez egy megbeszélt kirándulás volt a kiserdőbe. Miklós ezt is fanyarul vette tudomásul, mikor neki ugy zúg a feje a gondoktól.

Meg is állott.

– Kérem… Margit… kérem kedves… – hebegte, – én nem megyek most a társaság közé…

– Mért? – mondta ijedten Margit.

– Később visszajövök, csak egy negyedórára kell elmennem.

Margit komolyan nézett rá.

– De biztosan, – mondta kis hallgatás után. – Különben, ahogy jól esik, – s már szokott hüvös eltaszitásával vágott dacos képet.

Miklósban a vér egy pillanat alatt megfordult, csaknem elszédült. Hogy ennyire nem lát bele a lány.

– Édes, – nyögte a foga közt s a szemével, annak a meresztésével akarta meggyőzni.

De a lány elfordult, elszaladt s egy perc mulva már a Benedikty Jolán nyakában volt.

Miklós dacosan megfordult, hogy köszönnie se kelljen s visszaindult gyorsan a falu felé.

– Tiszteletes ur! Tiszteletes ur! – hallotta távolról a Jolán kiabálását.

Előbb ugy tett, mintha nem hallaná, de az nem hagyta abba s vissza kellett fordulnia.

– Hová tetszik szökni? – kiáltotta kacagva, piros arccal a hosszu lány, a fogai ugy csillogtak, mint a gyöngyszemek.

– Mindjárt itt leszek! – kiáltott vissza Miklós erőltetett nevetéssel.

– Becs? becs?… kacagott a szőke lány s kisebb barátnőjét szorongatta, szinte szerelmes öleléssel.

Miklós intett, hogy becsületszavára, igen!

– Igy görbüljön meg? – s feltartotta az ujját.

Miklós igent intett s elrohant.

– Hová rohan ez a majom? – kérdezte Jolán, de hogy a Margit szomoru szemébe nézett, ijedten csacsogott: – nem majom, nem majom, angyal, tündér, álmaim lovagja, pardon a te álmaidé… Ne ijessz meg, mert isten bizony azt hiszem, még a végin azt hiszem, hogy én vagyok szerelmes bele… Óh a majom, hogy itt tud hagyni egy epedő, sőt repedő szivet, nem elég, hogy egész héten várni kell rá, még most jut eszébe, hogy hopp, neki még cigarettlit kell vásárolni a tössdén…

Margit kacagott a kacagó barátnőjével s hallgatása helyeslés volt, de ezt Miklós nem látta.

III.

Miklós nem hallotta a drága csacsogást, ami egyetmást le is leplezett volna talán előtte, ellenben már bánta hősi elrohanását.

Ennek az volt a mélyén, hogy most rögtön elrohan Dékányhoz s számon kéri…

Már most sem tudta, mit kér számon.

Hogy? mi cimen állitson be? Mért és hogyan pofozza fel?

Csak mondta magában egyre a dühös és káromkodó szókat. Gazember, alávaló gazság, egy fiatal lányt kiuzsorázni. Tizennyolc koronát fizetni egy hónapra azért, hogy… Az ur bizonyosan kap minden növendék után az igazgatótól száz koronát, máskép nem hiszem, hogy ilyen alávalóságot megtürne a faluban. Zugiskolát. Büdös gazember. Persze ezernyolcszáz, kétezer korona mellékjövedelemért, amiért egy lépést sem kell tenni, még a hittant is a káplán tanitja, persze igy lehet káplánt tartani…

Nem, akárhogy, ezt meg fogja mondani. Egyáltalán szükségét érezte, hogy az életkeserüségén könnyitsen azzal, hogy Dékányékat valamiképen megkinozza.

Oh, mennyire szeretett volna azonban inkább ott lenni az erdőn és vidám lenni s hancurozni gondtalanul s békésen, a lányok közt. Vagy hangtalanul türni a lányok évődését, ahogy szokta, egy-egy goromba izü viccel vágva vissza néha… Ah, nagyon ideje volna már férj lenni… Mit ez a sok utánjárás, harc, hecc, kinlódás: Dékány is teljes joggal fogja azt mondani: Mi közöd neked az én tanitónőimhez! Ez a szociálizmus? Feltámadt benned az agitátor? Feketénének akarsz kicsinálni fizetésjavitást, a ragyás tanitónénak… vagy pedig énnekem tudnom kell arról, hogy szerelmes vagy s barátságból annak, akit te szeretsz többet fizettessek? Az nem volna panama?…

Mindenféle butaság megfordult az eszében s nem értette, minden borzalma mellett is, mért lépett be az utolsó percben mégis a papnéhoz.

Kisült, hogy Margittól Dékánynéhoz ment.

– Ah, isten hozta! – csillogott fel a Dékányné szeme, azok a szurós kis barna szemek, épenugy csillantak fel, mintha a parázsról lefujják egyszer csak a hamut.

Miklós megfogta az odanyujtott kicsi száraz kezet.

– Egy pillanatra, ha nem zavarom, kezét csókolom… – mondta zavartan, elpirulva.

– Mit csinál az édes anyja, Miklós? – kérdezte a papné, s helyet mutatott.

Miklós leült, erős láza volt. Ugyanabban a lugasban voltak, ahol valamikor, a mult őszön felolvasta az értekezését.

– Köszönöm szépen, – mondta, – jól van. Megvagyunk. Csöndesen. A nagytiszteletü ur itthon van?

– Nincs. A mezőn van.

Az asszony komolyan nézett az arcába, kissé ki volt pirulva az arcéle s a szája furcsa volt, beesett. Az ám, megint nincsen betéve a fogsora.

Miklós undorral vegyest nézett néha rá, ilyen őrültséget, hogy ő most itt ül, ahelyett hogy…

Nem volt mit beszélniök. Az asszony varrt valamit, fehérnemü félét, Miklós arra gondolt, mennyire előkelő lény volt neki ez az asszony akkor… S milyen kis összefonnyadt öreg asszony lett egy év alatt.

– Hogy jött át?

– Gyalog.

Az asszony, mintha a cseléd után nézett volna, Miklósba beleállt a rémület, eszébe jutott az az uzsonna s kétségbeesett, hogy megint meg akarja traktálni. Csirkemaradékkal. Uhh, ijedt mozdulatot tett, hogy feláll.

– A nagytiszteletü urral volt beszélni valóm, de ha nincs itthon…

Az asszony ránézett, ugy keresztül nézett rajta, kis mosollyal, kis gunnyal.

– Nincs itthon.

Miklós érezte a lehetetlenséget, hogy erre elmenjen. Tükön ült s maradt. Szeretett volna valami közönyös dolgot beszélni, de nem tudott mit s nem volt olyan szó, ami közönyösen tudott volna hatni.

– Mért nem jött el az édes anyja?

– Fáradt, – mondta Miklós.

– Miben fáradt el, – kérdezte az asszony olyan hangon s arccal, mintha a legmelegebb részvéttel volna, s Miklósra mégis ugy hatott, mintha éles guny s lenézés volna.

– Mindig egyedül van s belefáradt az életbe!

– Azért kell társaságba vinni. Gondoskodnia kell a szórakoztatásáról.

Miklós hallgatott.

– Ha volna neki való társaság, – mondta később sértő szándékkal csöndesen.

– Miért? Őt mindenütt szivesen látják! – szólt ártatlan arccal a papné.

– De ő nem megy mindenüvé szivesen, – mondta Miklós és szinte láza volt.

– Hát oda ahova elmegy, lesse ki, hogy hol érzi jól magát s vigye el, beszélje rá. Nem jó az, mindig egyedül s mindig otthon lenni.

Miklós hallgatott.

– Én nagyon szeretem őt, – mondta ujra a papné s őszinte arcot csinált.

– Hát ő nincs ahhoz szokva, – mondta Miklós lesütött szemmel s az anyja félszegségeire gondolt e pillanatban, – hogy társaságba járjon. S ő neki igen nagy igényei vannak elméletben és nem érzi jól magát emberek közt. Inkább olvas regényeket s tudományos munkákat, nem tud ő hozzá szokni már a társasághoz…

– Nohát, nekivaló társasághoz hozzá tudna szokni. Hozza csak el szépen.

– Ez nagyon finom társaság neki.

Az asszony még mindig harcolt.

– Majd beletanul, – mondta, azt éreztetve, hogy a Miklós anyja alatta van. – Arra való az élet, hogy az ember tanuljon…

– Isten őrizzen, – mondta Miklós.

Az asszony ránézett, nagyon komoly lett.

– Ugy, – mondta igen alázatosan – maguknak derogál!… a társaság…

Miklós most már nagyon szégyelte magát a parasztságáért s igen örült, hogy az asszony valóban finom volt, nem nézett rá, lassan varrogatott.

Sokáig ültek kinos csöndben.

– Jön az uram, – szólalt meg egyszer a papné.

Miklós iszonyu ideges lett és rémült. Felállott.

A kis bricska behajtott az udvarra, a pap a hátsó ülésen ült s a lovakat egy mezitlábas gyerek hajtotta. Olyan uras, gazdag ember volt a vastag ember ott a kocsin. Miklós gonoszul nézett rá: kétezer pengőt keresett neked Margit, mondta magában, róla leapadt a ruha, hogy te hizzál és kucsirozz.

– Á, szervusz humillimusz, – kiáltott Miklósra az öreg ur a kocsiból. – No, mi ujság?

– Csak egy pillanatra zavarlak kérlek alázattal… – motyogta Miklós.

– Van időm, kedvem, minden: szép a vetés. Hát a tied milyen?

Miklós fellélekzett.

– Erről akarok beszélni épen, – mondta s előre ment, föl a tornácra. Ott leültek a viaszos vászonnal bevont asztal mellett!

– Na hát mi az? – kérdezte a pap s a lány után kiáltott. Hozd csak azt a zöld üveget a pincelépcsőről.

Miklós komoran nézett maga elé.

– Holnapra presbiteri gyülést hivattam össze s kötelességemnek tartottalak megkérdezni nagybecsü véleményed felől, – mondta s a beszéde, érezte, hogy makogáshoz hasonlit.

– Halljuk. Állok rendelkezésedre, – szólt a pap s kopasz fejét előre hajtotta figyelmesen. Elevenen s tisztán nézett a fiatal emberre.

– Elődöm azt a hibát követte el, hogy a lelkészi fizetés természetbeli részét pénzváltságra átengedte az egyháznak. A váltság azonban az én véleményem szerint olyan alacsonyan van megállapitva, hogy lehetetlen mellette megélni. Azonkivül az egyházi földeket bérbe adta több esztendőre s most én ki vagyok téve annak, hogy teljesen a kongruára szorulok, ami az egyházamban igazán a minimumnál is kevesebb, évi kétszáznyolcvan korona.

– No és most mit akarsz tenni?

Miklós most nézett rá először a kövér vastag, vörös arcra.

– A holnapi presbiteri gyülésen mindezt előadom, a presbiterek belátására… – itt a nagy pap valami sziszegő hangot adott – és jólelkére apellálom az ügyet s arra fogom őket kérni, hogy állitsák helyre a régi állapotot.

A szolgáló felhozta a zöld üveget, amelyik félig volt borral. Poharakat tett elébük s egy fél szódavizes palackot. A pap nagy gonddal töltött, „tetszik szóda“ mondta s mindkét poharat szinig pezsegtette. Akkor koccintott, Miklós az egész bort megitta, nem akart ugyan inni, de az inyének jól esett a hideg savanyu ital.

– Nahát kedves barátom, azt nem is kell mondanom, hogy a legnagyobb szamárság, amit tenni akarsz. Remélem, azt magad is tudod. Tanuld meg, hogy a paraszt, az nem ember, nem is állat, hanem gyerek… Ha te azt mondod a parasztnak, hogy a belátásukra s jóságukra bizod magad, akkor az a legkönyörtelenebbül kitekeri a nyakad, mint egy varjufiókáét. A paraszt: gyerek. Annak imponálni kell tudni. Ha az azt látja, hogy a papja még nála is gyerekebb!… Édes fiam, hol vársz te belátást a paraszttól? És mért vársz?… Neked jogaid vannak, neked igényed van, neked igazságod van: hol kell akkor neked kunyorálni s szarvat adni a parasztjaidnak?… Az utódot az előd szerződése nem kötelezi!… Az az első paragrafus minden hivatalban. A miniszterelnököknél épenugy, mint a kondásoknál. Mi közöd neked ahhoz, hogy az a szamár Makk Feri elitta az eszét s eladta a családja kenyerét egy spriccerért. Hol az a szerződés, amit ő kötött? Jóváhagyta az egyház? igen? hát az egyházmegye? Az is jóváhagyta? akkor az egyházkerület! Ha az is jóváhagyta: akkor a zsinat! Az fogja megváltoztatni!… Mivel pedig Makk Feri a bitang, még az egyházzal se hagyatta jóvá jegyzőkönyvileg a dolgot: tehát menjenek Makk Ferihez!… Hát mit fizetnek a földedért árendát?

– Hat koronát.

– Hat koronát egy holdért?

– Igen.

– Hallatlan!… Nahát ez hallatlan!… Fölháboritó, hat koronát egy holdért. Hatszor négy az huszonnégy: kétszáznegyven koronát kapsz negyven holdért!

– Igen.

– És tudod, hogy ők mennyit keresnek belőle?…

Miklós összehuzta a szemöldökét!

– Azzal én nem törődöm, – morogta.

– Mit nem törődöl!… Add ide nekem a földjeidet, tiz koronát adok érte. Ugyis itt van a határunkon. Na. Előre kifizetem neked két esztendőre tiz koronájával a bért. Nyolcszáz koronát, ebben a percben. Akarod?

Miklós lesütötte a szemét.

– Már be van jelentve a holnapi gyülésre és…

– Kkuttyaházi, kacagott fel a vastag pap, – van neked eszed, magadhoz való, nem kell téged félteni, csak ugy teszel, mintha kettőig se tudnál számolni. No nem baj, hát nem baj. Ugy is kell. Zsivány. A parasztoktól hagyod magad megnyuzatni hehehe, kétszáznegyven korona egy esztendőre s ki fizeti az adót?

– Nem tudom.

– Persze, hogy te! Még azt is te! No hát csak nézz holnap a szemük közé… Oszt ha ugy kerülne, énrám mindig számithatsz.

– Köszönöm szépen, – mondta Miklós dünnyögve s felállott.

– No, hova mégy?

– Ki kell mennem a kiserdőre, – mondta, – várnak a lányok.

– Nohát akkor csak eredj, ez az egy ok van, amivel nem lehet vitatkozni. Fiatal ember mulasson. Házas ember meg dógozzon. Gyüjtsön pénzt. A gyerekeinek, a családjának. Mert sokba kerül ám a család eltartása.

Miklós egyenesen állott, nem mosolygott, nem hajlongott. Komoly volt és egyenes, mint mikor végre kemény partra jut az ember. Az a szó, hogy az öreg pap üzletet akart vele kötni, nagyon megkeményitette. Maga sem vette észre, de egészen más ember volt, mint aki bejött az imént a kapun.

A papnéhoz is nyugodtan ment be a lugasba, kezet csókolt s nem érezte magát zavarban. Felülről nézett le rájuk. Ugy érezte, a pap most rossz üzletbe akarta belecsalni. Bizonyára husz korona is kevés egy hold földért.

– Tisztelem az édes anyját, – mondta a papné s Miklós meghajlott.

Most nem volt szüksége, hogy efféle semmiségekre gondoljon. Azt szerette volna tudni, mennyi egy hold földnek az ára. Amint kiment a kapun s az erdő felé indult, olyan nyugodt s komoly volt, mintha végre megtalálta volna a dolgát.

– Mondja csak barátom, – szólitott meg egy parasztot a falun kivül, aki tarisznyával a vállán előtte baktatott s akit hosszu lábaival egy-kettőre utólért, – mér ilyen apró ez a rozs?

Az ember megállott, komolyan s nyugodtan nézett a vetésre.

– Özvegyasszony földje, – mondta.

– Az özvegy papnéé? – kérdezte Miklós.

– Nem, van itt egy asszony, bizonyos Bakicsné, asztalos vót az ura. Azé. Hát e csak ugy dógozódik.

– Bérbe van?

– Nincsen a bérbe. Ugy szántatja, pénzért, elvetteti a magot. Le is aratják neki.

– Szivességből? rokonok?

– Nincs annak itten rokonja, inkább pénzér. De hát nincsen marhája, nincs trágya, hát a főd sovány.

– Mért nem adja bérbe?

– Bérbe? Nem érdemes bérbe adni. Azért az öt-hat forintér; Igy van legalább rajta két három mázsa gabonája, elég neki kenyérre valónak.

Miklós visszanézett az elhagyott földre, még megismerte arról, hogy azon volt a legalacsonyabb vetés. Öt-hat forint egy hold föld, gondolta lehűlve, hát az öreg olyan tisztességes lett volna vele szemben?

– Hát mennyi földje van annak az asszonynak, – kérdezte.

– Nincsen nekie több, csak ez.

– Ez egy hold?

– Dehogy is, nincsen a félhold se. Olyan jó vékás lehet. Mer azt tartom én is, hogy több egy vékásnál.

– Hát hány vékás egy hold.

– Kishold vagy nagyhold? Aszerint. Mer a kishold, a három vékás, a nagy meg négy.

– A katasztrális hold, – mondta Miklós.

– Az igen.

– Hát mondja, lehet maguknál földet bérelni? Nagyobb birtokot? Husz-harminc holdat.

– A papunk béreli a Sándorfi-fődeket, az nyolcvan hold.

– És mennyit fizet érte.

– Tizenkét koronát.

– Tizenkét koronát?! Ez a rendes ára, igy bérben, a földnek?

– Egen, olyanformán. Az ugyvan, hogy egy káposztásér is tiz koronát adnak, pedig az csak félvékás, egy ilyen kis szántóért is tiz koronát, az meg egy vékás és egy holdért is tiz koronát, ki hogy tudja megkapni.

– Hát a nagytiszteletü ur, jó gazda, – mondta Miklós egy kis ravaszsággal, hogy valami rosszmáju beszédet ugrasson ki a parasztból.

– Ezt meg kell hagyni neki. Érti.

– Beletanult.

– Igen.

– Rengeteg, amennyi marhája van.

– A van neki. Elég sok van.

Miklós csodálkozott, hogy nem mond semmit.

– Maga hova megy?

– Én most bemegyek a városba.

– Mér, vásárra?

– Nem, hanem az ügyvédhe megyek.

– Mér?

– Hát azér, kérem, mert teccik tudni perbe vagyok a sógorommal. Mer a feleségemnek meghalt az apja, osztán a fiu testvérei kiturták a vagyonbul. Azt mondták, hogy ő ki lett fizetve pénzzel, pedig csak háromszáz pengőt kapott, a vagyon pedig megér legalább tizennyolcezer koronát. Hát már mostan a fiuk közül István nevü örökölte azt a házat, ahol a szüleivel lakott, Péter nevü az alvégen a kisebb házukat, János nevü egy nagy birtokot a vizparton, Gábor meg az erdőt. A darab fődeket is elosztották maguk közt. Az én feleségemnek meg semmit sem akarnak adni: hogy nyugodjak én abba bele, hogy háromszáz forinttal ki legyen fizetve a feleségem. Csak annyi jussa van ott neki, mint a fiuknak. De azok olyan hamisak, hogy az apjukkal a halálos ágyán szerződést csináltak, hogy megveszik tőle a födeket. A meg magával jótehetetlen volt, a jegyző ott vót, aláirta. De a telekkönyvbe még nincsen ám széjjel irva, egy darabba van az egész s rajta van az öt gyerek neve. Ük meg nem tudják átiratni, csak ha a feleségem is beleegyezését adja az átiráshoz. Hát én kértem négyezerhatszáz koronát, fizessen mindenik testvérer ezer-ezer koronát, akkor én megelégszek. De azok hallani se akarnak róla. Hát most megyek ügyvédhez. Egyék meg az ügyvédek. Én mán azt se bánom.

Miklós kiváncsian hallgatta a csöndes, lassu beszédet, amelyben fojtottan ott volt valami mély és engesztelhetetlen indulat. Most kezdte megérteni az ilyen emberi dolgokat. Ő sem adná Dékánynak a földjét, még akkor se, ha csak hat koronát kap mindenkor érte. Egyék meg a parasztok inkább, de Dékánynak nem adja.

Már itt voltak a kiserdőnél. A paraszt egyre csak beszélt, halkan és bizalmasan s Miklós valahogy még azon sem csodálkozott, hogy ennyire őszinte a legtitkosabb dolgában.

– Adott nekem valaki egy jó tanácsot, – mondta a paraszt. – Okos ember, itt lakik a faluba, paraszt ember de sok esze van. Azt mondta, hogy nézze: Vegyen fel rá kölcsönt, terhelje meg a birtokot egy ötödrész erejéig, megteheti, a felesége, mer az ő nevén van. Vegyen fel rá ötezer koronát.

A paraszt mosolyogva nézett a Miklós szemébe, kicsit hunyoritott, tetszett neki az idea.

– Most csak egy jó ügyvédre volna szükség, aki ezt hamar megcsinálja nekem.

Miklós nagyon okosnak, ravasznak és végrehajthatónak találta magában az ideát s jóakarattal a paraszt iránt, a városra gondolt s az ügyvédek közt eszébe jutott a kis fekete zsidó ember, aki nagy orrával, amely szinte a száját is takarja, vastag hangjával, fekete bakompártjával kissé groteszk alak, de tudja Isten mért, őhozzá mindig nagyon huzódott kedves és figyelmes volt s becsületes jó szemekkel diskurált el perjogi témákról: valahogy a tudós hajlamu emberek rokonszenve nyilt meg köztük.

– Én tudnék magának ajánlani egyet, ha az elfogadja az ilyen ügyet, – mondta.

A paraszt egyszerre maga elé nézett. Hüvös lett és tartózkodó.

– Nagyon derék ember, igen becsületes ember.

A paraszt nem szólott semmit, csak haladt előre. Miklós megérezte, hogy ez gyanakszik.

– No, isten áldja – mondta, – mert le kellett térnie az erdő felé.

– Isten áldja, – szólt a paraszt s alig billentett egy ujjat a kalapja felé, oda se nézett rá, tovább haladt.

Miklós kissé meglepetve érezte az elszakadást. Pár lépés után megállott a fübe taposott ösvényen s utánanézett a zömök, tarisznyás embernek.

– Persze, értem s igaza van a vén gazembernek: a paraszt – gyerek! Ez most azt hiszi: valahol meg akarom röviditeni… Mint a gyerek, a jó testvérnek, az ég alatt, kipanaszkodta magát s abban a percben, mikor ugy kerül szembe, hogy nem tudja, nem harapnak-e a vajas kenyeréből: nincs tovább testvér, összehuzza magát s óvakodva elmegy. Fél, hogy én véletlen beleláttam s még pénzt keressek rajta…

Kissé mosolyogva, kissé bólogatva, kissé fájva nézett utána. Fájt neki, hogy nem viszonozta őszinte bizalmas rágondolását hasonló bizalommal és szeretettel. De mért viszonozta volna? Hát azt kellett tapasztalni a parasztoknak az urak részéről, hogy azok mindig s minden percben csak az ő javukon törik a fejüket?…

Egyáltalán ki töri a fejét a más javán?… Ő nem volt ugyanilyen paraszt a paptársával szemben abban a pillanatban, mikor az üzleti ajánlatot tett neki?… Pedig nem is valószinütlen, hogy az ajánlat tisztességes volt.

Mikor az erdőn meglátta a lányokat, a szivébe nyilallott: a Margit ügyét elárulta!

Szót sem szólott róla.

Hirtelen összehuzta a szemét. Margitnak nem is szabad ügyeinek lenni s nem szabad, hogy ő itt is, ott is veszithessen valamit az életen, az üzleten. Margitnak egy drága üvegházi növénynek kell lennie, akinek minden szükségéről gondoskodni kell…

Azzal az önérzettel és nyugalommal ment be a társaság közé, hogy igenis, most már ő képes is rá: mer vállalkozni arra, hogy ezt a finom, ezt a drága üvegházat megépitse az életben az ő szive édes párjának.

A lányok az alkonyodó estén a fák közt szaladgáltak, fogdosót játszottak a fiukkal. Vidám kacagással volt tele az erdő.

– Miklós, Miklós, Miklóskám! – hallotta a Benedikty Jolán hangját s nem akart hinni a fülének. Jolán egyik fánál állott, Margit a másiknál, Margit nem vette még észre, hogy itt van, de Jolán már régen megpillantotta. Margit most Jolánhoz szaladt s a szájára tapasztotta a kezét s a nagy lány kacagására, ami emlékeztetett a magános erdők gerlekacagásaira, a nyakába ugrott és a két lányka ölelkezésben himbálózva, tudja isten mit suttogott.

Ő egy fa mögül kilépett csaknem melléjük.

– Meghallotta! Margit, nahát ezt meghallotta! Ezt csak meghallotta – kiabált végtelen nevetéssel Jolán s ugy kitört belőle az ideges kacagás, alig birt utána szaladni barátnőjének.

Miklós bután bámult utánuk, nem, ő nem volt ilyen könnyed és futkosó, csak nézett s nem értett semmit, nem hallott semmit, egyre csak nevetett s mutatta a fogait s jószág volt, ahogy magát eltitulálta, tulok itt a kislányok vigsága közt.

– Nem hallottam semmit – mondta kétszer-háromszor Jolán felé, – igazán semmit se, komolyan semmit se hallottam.

– Tapirfülü – mutatott neki orrot a szép lány.

De Miklós, ha nem hallott, már látott, a Margit hamvas piros arcáról, amely ki volt gyulva s amelyet egyre zavarodottabban takart s forditott el tőle, amellyel szinte menekült előle, ki kellett találnia, miről lehetett szó az idilli pillanatban. Remegett a szive, most végre boldog volt, de kielégületlen és mohó: mit nem adott volna érte, ha hallotta volna azt, amit csakugyan meg kellett volna hallania.

Ezen a délutánon egyszer végre teljesen vége volt annak a terhes tartózkodásnak, amely mindig ott volt valamiképen közte és Margit között. Annyira zavartalan, boldog volt a hangulat a kis erdőn: Miklós tudta miért: ma először érezte magát fenn. Ugy tünt fel előtte, mintha valami varázslat utján váratlanul megtanult volna szabadon uszni.

Fent lebegett az élet hullámain s könnyedén szelte a habokat. Ma nem félt többé a becstelen és gaz és rabló emberektől, kissé cinikusan ugy sejtette, hogy ő még gazabb, még becstelenebb s még rablóbb lesz. Annyira mindenesetre, hogy ezt a drága, ezt a reszketően édes drágaságot magasan és tisztán és tündéri érintetlenségben emelhesse ki az ég felé a szennyes áradat fölött.