A falu jegyzője (2. kötet): Regény

Vannak a megkülönböztetésnek sokféle nemei. Az eledelek, melyekkel az emberek testöket táplálják, alig különböznek annyira, mint azon tárgyak, melyekben hiuságuk kielégítést keres; s ha azon dolgokat tekintjük, melyek által egyesek magokat a közönség fölébe emelve gondolják, bámulhatnánk, ha nem jutna eszünkbe, hogy rákok, csigák s más ehhez hasonló tárgyak, melyek mintegy természetes undort gerjesztenek, mégis a legfinomabb eledeleknek tartatnak, noha kétségen kivül csak a legnagyobb éhség birhatá az első embert arra, hogy azokat megízlelje. Pedig ki tagadhatja, hogy a mi hiuságunk kielégítését illeti, művelt országokban mindig ily szükség uralkodik, a megtiszteltetés után vágyók tömege minden arányon kívül felülmúlván azon megtiszteltetések számát, melyekben részesülhetnek. – A dolgoknak ezen állásában a természet főjótéteményei közé tartozik, hogy miként testi táplálékra nézve nem az eledelek egy nemére szorítá az embert, úgy hiuságát olykép alkotta, hogy az kielégítését a legkülönbözőbb tárgyakban találhassa. Való, vannak emberek, kiket anyagi eledelekre nézve tisztán húsevő állatoknak mondhatnánk, s a hiusági étvágyban ezekkel azokat hasonlítjuk össze, kiknek nem is megtiszteltetés, mi vagy egyszerre, vagy évenként ennyit s ennyit nem jövedelmez; mások ellenben ártatlan növény-emésztők, s alig élnek egyébbel, mint zöldséggel; nyájas, jámbor teremtések, érdemesek, hogy egy sorba állíttassanak azokkal, kiket egy ártatlan czím, jel vagy taps egekig emel. De csak jöjjön a szükség ideje, a hus- és növényemésztő, az, ki jövedelmező, vagy ki csak szépen hangzó megtiszteltetést kiván, nem lesznek válogatók, hanem egyenlő hévvel fognak nyúlni mindenhez, mihez férhetnek; s a természet a hiuságnak gyomraink felett még azon nagy elsőséget adná, hogy ez utóbbi, ha sokáig koplaltunk vagy szerfelett jóllaktunk, emésztésre alkalmatlanná válik, mire a másiknál alig találunk példát.

Mi magyarok e tekintetben a mívelt nemzet nevét minden szomszédainknál talán inkább érdemeljük, s alig ismerek hazát, hol a megtiszteltetésnek annyi, s meg kell vallani, oly olcsó nemei léteznek, mint nálunk. Ha hallgatok is azon számos élvezetekről, melyeket csak maga a népszerűség nyújt, az egyszerű helyesléstől a szűnni nem akaró éljen kiáltásokon keresztül egészen a fáklyás zenéig (melyekre nézve rosszul világított városainkban csak a ritkaságot sajnálhatjuk, miért a rendes világítást velök nem pótolhatjuk még) hány fokozat, s mégis mennyi gyönyör mindenikben! Mily ellenállhatlan hatalom, mely tettre vagy legalább szólásra lelkesít, (a magyar kocsisok némely vidékekben szólításnak nevezik, ha lovaikat tettlegesen megverik, miért ne nevezhetnők mi a megzavart súlyegyen helyreállítására tettnek, ha csak szólunk), s mégis mily olcsóság ennyi haszon mellett! Soha a népszerűségnek nagy eszköze ily kiterjedésben s ennyi ügyességgel, mint hazánkban, nem használtatott fel. Mi más nemzeteknél a legnagyobb fényűzésnek tartatik, mire csak a természettől leggazdagabban megajándékozottak számolhatnak, az nálunk mindennapi kenyérré vált, s Pyrrhus követei, kik elbámultak, midőn a római senatust látva, mintegy királyok gyülekezetében gondolák magokat, mit mondanának, ha tapasztalnák, hogy országunk határai közt a népszerűeknek egy egész népét birjuk, kik közül a népszerűségben egyik a másikat fölülmúlja, a nélkül, hogy közülök a legnagyobb rész valaha azon veszélybe jöhetne, hogy Aristidesként polgártársai által a miatt küldessék számkivetésbe, mert mindenkitől a legerényesebbnek tartatik. Tudja mindenki, nem vagyok túlzó magasztalója honi állapotainknak, sőt olyakat is mondtam már életemben, mik által az Isten földi szavával – mi alatt, mint tudva van, a nép szava értetik – ellentétbe jöttem, noha ildomos férfinak ez Isten szavát is csak magyarázni kellene; de Magyarországnak felsőbbségét e tekintetben nem tartom kevésbbé tagadhatatlannak annál, melylyel Anglia a pamutszövetekben bir, s mely szinte nem a kelme minőségében, hanem az ár csekélységében fekszik.

Mutasson nekem valaki országot, hol a népszerűség kevesebbe kerülne. Máshol egész éltedet kell hazádnak szentelned, sőt néha meg kell halnod. Testedet, véredet kivánják, hogy érettök nagy nevet cserélhess be. Nálunk, ha a marhahus tizenkét krajczárba kerül s indítványt tészsz, hogy tíz krajczárra szállíttassék le, elérheted e czélt. Ez az, miáltal, mint Angliában a penny-kiadások által a tudomány, nálunk a dicsőség mindenki által megszerezhetővé válik, s minek azt köszönhetjük, hogy a népszerüség, mely a világ minden részeiben, mint tudva van, könnyen aristokratiához vezet, nálunk a legdemokratikusabb institutióknak egyike. A közvélemény annyit karol fel, hogy közöttük senki magát e miatt a többiek lenézésére feljogosítva nem érezheti s mégis mindenik azon üdvös korlátok között tartatik, melyeket a népszerűség máshol csak egyeseknek állít; pedig tudva van, mennyire üdvösek e korlátok s mily áthághatatlanok. Valamint sok férfi, a szentirás azon parancsára nézve, hogy a nő urának szót fogadjon, eretnekségben él, csakhogy házi csendjét feltartsa, úgy azok, kik népszerűséggel birnak, többnyire ez akaratos kedves irányában való papucs-kormány alatt élnek, csakhogy az ingatag, melytől megválniok nem lehet, más bálványt ne válaszszon magának.

De ha a népszerűségről – bármennyire közönséges nálunk a megtiszteltetésnek ezen neme – hallgatok is, nem bir-e hazánk a táblabirói institutióban számnélküli hiuságok kielégítésére oly eszközt, minővel Európa népei közt egy sem büszkélkedhetik. E nem szűnő forrása megtiszteltetésünknek, ez eleven példája az evangelium öt cipója- s hét halának, melyből ezerek jóllaknak, s a helyett, hogy az eleség fogyna, mindig többel kináltatnak; az emberi észnek e bámulatos találmánya, mely által mindenikünk ötvenkétszer felhághat ugyanazon egy lépcsőn s mindig azon meggyőződéssel, hogy most ismét magasabban áll, s mindenikünk legalább valami czímre tehet szert, – Magyarországot megtiszteltetés tekintetében irigyelhető helyzetbe állitja, s ha ehhez még azon számos küldöttségeket adjuk, melyekhez annyi megyében többnél több tagok neveztetnek; annyi casinót s egyéb egyesületet, melyek mindenikénél ismét számos választmányi tag szükséges, kiknek mindenike kineveztetése által különösen megtisztelve érezheti magát: nem tagadhatni, hogy e világon alig találunk helyet, hol az egyes polgár annyi kitüntetésre, vagy – mi ugyanaz – annyi különböző hivatalra számolhatna, mint nálunk.

Olvasóim talán kérdeni fogják: miért irom mindezt? Mire nem mondhatok mást, mint hogy azért teszem, hogy tudtokra adjam, miszerint az öreg Kislaky, ki a megyét soká mint alispán szolgálta, ez érdemeiért a tiszaréti járás rögtönitélő törvényszéke elnökének neveztetett ki, s mert olvasóim nem értenék, miért fogadta el a szelid öreg kegyetlen hivatalát, ha őket azon általános szokásra nem figyelmeztetem, mely szerint minden ember, ki az alispánságon keresztül ment, hivatalra vágyódik, s ha más nincs, még a statárium elnökségét is örömmel elfogadja, főkép ha az, mint a kislaki járás vérbirósága eddig, azon kellemetes magyar hivatalok közé tartozik, melyeket viselve mindig mondhatjuk, hogy nekünk is valami s pedig fontos dolgunk van a nélkül, hogy valaha fáradoznunk kellene.

Kislakon, hová Viola elfogatásának hire másnap virradóra eljutott, – mert Nyúzó a tiszttartót hivatalos levélben kérte, hogy a rögtönitélő törvényszék elfogadására s a rab őrzése s kivégezésére szükséges előkészületeket tegye meg, – rendkívüli mozgást találunk. A vastag tiszttartó, ki máskor annyira távol vala minden túlbuzgóságtól, hogy a szomszédok nem egyszer mondák, miként csak azért tartatik Kislakon, hogy a sőrék magoknak rajta példát vehessenek, – ma jókor reggel felhúzta legszebb ezüst gombokkal fölékesített köntösét, s fel s alá járva udvarán, fiatal ispánjával s öreg béresével tanácskozott, ki, mint faragó, a szükséges akasztófa elkészítését magára vállalta. – Aztán csak hogy minden commoditás meglegyen, – mondá az elsőhöz fordulva – s főkép az akasztófára vigyázzon kend, – szóla folytatólag a másikhoz – szedje össze eszét, hogy jó magas s főkép erős legyen. Az urakról gondoskodva van, – szólt ismét megfordulva az ispánhoz, – maga csak arra vigyázzon, hogy a pandurok s cselédek is megkapják a magokét. Kend czöveket ver be itt a fészer alatt jó erősen, oda kötjük; és a béresek ma ne menjenek szántani, egy kis példa nekik sem árt; a vizipuskát készen kell tartani. – S így tovább, míg az érdemes tiszttartó elfáradva megállt s homloka izzadságát törölve, felsóhajtott: Ej be sok dolga van az embernek! – mire két társa, helybenhagyólag intve fejével, szinte felsóhajtott.

De még nagyobb zavart okozott e hir magában Kislaky házában. – Az érdemes tiszttartó fáradott, azt nem lehet tagadni, sőt annyi szorgalmat tanusíta, hogy ki őt ma látá, szinte sajnálta, hogy a faluban nem tartatik naponként egy-egy statarium, mi által ő a polgári társaság igen munkás tagjává válhatnék; azonban mind e fáradságot személyes fontosságának érzete bőven pótolá. Rá nézve e nappal uj epocha nyilt, mely szerint éveit ezután szintúgy számíthatná, mint eddig a nagy jégesőtől. Szegény Kislakyné mindezzel nem vigasztalá magát, s midőn tiszttartójától először hallá, hogy a törvényszék házában fog összeülni s Viola tulajdon határán akasztatik fel, kétségbeesve csapta össze kezét, mintha házát nagy szerencsétlenség érte volna. – De hát minek jőnek épen hozzánk? – mondá a legnagyobb fölgerjedésben, – nem elég nagy-e a vármegye, hogy épen itt szemem előtt kell felakasztani zsiványaikat?

– Nagysád elfelejti, – válaszolt a tiszttartó, ki a határnak ily módoni megtiszteltetését sokért nem adta volna, – hogy a teins úr, mint a vármegyének volt igen érdemes alispána, a tiszaréti járásban a rögtönitélő törvényszék elnökének neveztetett ki. Már az igaz, hogy a törvényszék más helyen is összeülhetett volna, azonban az illendőség úgy kivánta, hogy a többiek inkább elnökük házához jöjjenek, mi reá nézve legkisebb alkalmatlansággal jár. Nagysád látja, csak megtiszteltetés és –

– Köszönöm a gratiát, – vága közbe földesasszonya – ha itt akasztják fel, nem merek kimenni házamból.

– Nagysád tévedésben van, – jegyzé meg a vastag tiszt, – sőt a közbátorság igen nevekedni fog ily példa által. Magam is tudok hasonló esetet, pár év előtt történt a szomszéd vármegyében. Két egész esztendeig egymást érték lopás és gyújtogatás; arra felakasztanak kettőt, pedig az egyik nem is tartozott a zsiványokhoz s egészen ártatlan volt, s attól a pillanattól fogva a gonosztettek megszűntek. Csak akaszszanak fel ezúttal egyet, oly nyugodtan fogunk élni, mint a mennyországban.

– De hisz minket a zsiványok most sem bántottak – mondá Kislakyné.

– Igen, – válaszolt a tiszttartó – de csak látná nagysád a gulyás számadását, a mit megettek, felér egy becsületes rablással.

– Inkább ették volna meg esztendei termésemet, mint hogy tulajdon határomon egész esztendőn át felakasztott embert kellessék látnom. – S ezzel a jámbor háziasszony kiment, hogy vendégeinek elfogadására mindent elkészítsen; míg a tiszttartó nem bámulhatva eléggé asszonyának rendkivüli szeszélyét, mely szerint akasztott zsiványtól inkább fél, mint ha az elevenen járna körül határán, minden elébbi parancsolatait még egyszer ismételé s fel s alá járva folyosóján, pipával várta a rabot vagy a teins törvényszéket – a melyik éppen elébb érkezik; míg a kapu előtt a falu lakóinak nagy része ácsorogva várá a történendő dolgokat.

Kislak csak egy magyar mérföldnyi távolságra van Szt.-Vilmoshoz, s Nyúzó rabjával s esküdtjével, ki hirt véve hivatalos társát fölkereste, az elsők, kik a szomorú dráma személyei közül Kislakon megjelennek. Valamivel később érkezett meg Macskaházy, ki elébb még Tiszaréten volt, s végre két kocsin a házi úr s a birák, kik Porvárról jöttek.

Az első hintóban Kislaky báró Sóskutyval, a másikban Zátonyi táblabiró s Völgyesy alügyész ültek, ez utolsó, valamint hivatalában, úgy a helyre nézve, mely neki a kocsiban jutott, mindent elborító szomszéda mellett, csak tiszteletbeli helyzetet látszék elfoglalni. A főügyész elébb maga akart eljőni, részint azonban, mert azon ritka főügyészek közé tartozott, kik mindennemű polgári eljárást, mint például tagosítás s urbéri rendezéseket, hol az adózó nép védelmével bízatnak meg, magoknak tartván fel, alattvalóikat inkább a büntető tárgyakkal bízzák meg; részint, mert a törvényszéknek jegyzőre van szüksége s maga e hivatalt elvállalni nem akarta, az ifjú Völgyesyt küldé maga helyett, ki csak most neveztetvén ki, e tisztet örömmel fogadta el, s elég készültséggel birt, hogy szükség esetében a többieket törvényes tanácsával segítse. – Azon számos okok között, melyek a többség kormánya mellett szólnak, ritkán említett, de azért nem kis fontosságú az, hogy hol valamely tárgyról egyenlő joggal többen határoznak, e többség majdnem mindig egynek vezérletét követi, míg hol a dolognak eldöntése csak egyre bízatik, ez sokszor több tanácsadóhoz folyamodik, s így ép ott, hol legtöbb egységet várhatnánk, közönségesen legkevesebbet találunk; s ki hazánk közdolgaiban járatos, főkép a törvényszékekre nézve meg fogja vallani, hogy többségeink e tulajdonnal kitünőleg birván, mindennek a lehetőségig czélszerű elintézését nem is gátolja egyéb, mint hogy többségeink tanácsadók helyett néha kegyenczeket választanak magoknak, s azokat, mi kegyenczekkel mindenütt történik, sokszor változtatják.

Völgyesy külsejében nem vala semmi, mi a nézőre kellemes hatást tehetett volna. Alacsony gyenge termete, kissé púpos háta s a halvány beteges arcz, melynek vonásait himlőhelyek ferdíték el, azon fiatal emberek sorába helyezék őt, kik, ha vagyonuk nincs, még arra sem formálhatnak igényeket, hogy csak csinosaknak tartassanak; azonban míveltsége s főkép azon szerénység, melylyel tudományát inkább elrejté, mint mások előtt fitogtatá, azon ritka emberek közé helyezé őt, kiket majdnem mindenki dicsér, mert bennök oly tulajdont, melyet irígyelhetne, nem lát. Porváron csaknem általános vala a vélemény, hogy Völgyesy kedves ember, mindamellett – mi alatt mindenki púpos hátát érté – s az öreg Kislaky, ki megtudván, hogy Viola elfogatott s hogy elítélésénél neki kell elnökölni, talán nejénél is inkább megijedt, nem örült kevesebbé, mint a báró s a vastag táblabiró, midőn hallák, hogy jegyzőül a fiatal alügyészt vihetik magokkal. Az első, mert a jegyzőnek szép törvényes ismeretei vannak, a másik, mert órákig hallgatni, a harmadik, mert igen jól tarokkozni tud.

Midőn e társaság Kislaky házához ért, Nyúzó s Macskaházy már a tornáczon vártak, s az utolsó nem kis megelégedéssel dörzsölé kezeit, midőn a törvényszék tagjait látva, meggyőződött, hogy közöttök egy sincs, kinek túlzó philanthropiájától félnie lehetne.

A háziasszony, ki a kocsikat hallva szintén a tornáczra jött, vendégeit a lehető legnagyobb nyájassággal reggelire hivá meg, mi azonban Macskaházynak azon igen alapos észrevételére, hogy az idő már közel jár tizenegy órához, s hogy miután a napok rövidek, sietniök kell, ha valamit végezni akarnak – elmellőztetett.

– Hiszen ma már úgy sem végezhetünk – jegyzé meg Kislaky szerényen.

– Ugyan kérem domine spectabilis, miért ne? – kérdé a vastag táblabiró. Méltóztassék meggondolni, míg a delinquens exequálva nincs, a statarialis sedriának együtt kell maradni, s nálam holnap vetnek s krumplit szednek, okvetlenül haza kell mennem.

– Persze, pessze, – mondá Sóskuty, – minek az a sok huzás-vonás, rögtönitélő törvényszékre küldettünk ki, nekünk rögtön kell ítélnünk, ebben fekszik főkötelességünk. A delinquens megvan, mi is öten vagyunk itt; öcsém uram – tevé hozzá Völgyesyhez fordulva – szokott ügyessége szerint az itéletet fél fertály óra alatt felteszi s azzal punctum. Isten mentsen meg, – folytatá uriasan meghajtva magát a háziasszony előtt – hogy nagysádnak soká alkalmatlankodjunk.

– Semmi alkalmatlanság – mondá emez szokott szivességével – de hisz talán ezt a szegény embert csak nem fogják felakasztani?

– Dehogy nem, édes nagysám, – mondá a táblabiró nevetve – mintha már függne; tizenöt statariumnál voltam életemben s mindig felakasztottunk valakit. Az egész vármegyében nincs senkinek több praxisa, mint nekem.

Ezelőtt egy órával Violának neje s gyermekei voltak Kislakynál, mert a rabbal, mielőtt a törvényszék előtt megjelent, a főbiró parancsa szerint senkinek szólni nem lehetett. A jószivű asszony a szerencsétleneknek külön szobát adatott, s megindulva a szegény nő könyörgésén, megigéré, hogy hacsak lehet, férjének életét meg fogja menteni. Az elhatározott mód, melyen Zátonyi szólt, egyszerre leveré reményeit, s csak azt jegyzé meg, hogy Viola talán nem oly vétkes, mint azt sokan gondolják.

– Kérem alássan nagysám – válaszolt Sóskuty szokott udvariassággal – oly vétkes vagy nem oly vétkes, az nekünk tökéletesen mindegy; a kérdés csak az, a ki előnkbe állíttatott, zsivány-e vagy nem? Száz embert ölt-e meg vagy egyet sem, egy milliót rablott vagy tíz krajczárt, ahhoz semmi közünk; csak azt kérdjük, zsivány-e és hogy’ fogták meg? ha fegyverrel s ellentállva – függ.

– De kérem méltsádat, – mondá Kislakyné melegebben, – egy pár garasért embert csak nem lehet felakasztani?

– Lehet bizony – vága közbe a táblabiró méltósággal, – egy pár petákért, ha az eset máskép statárium alá való. Magam is jelen voltam párszor, mikor az, kit felakasztottunk, három heti rabságra nem ítéltetett volna talán, ha rendes törvényszék elébe kerül, s azért mégis lógott.

– Én csak gyenge, tudatlan asszony vagyok, – mondá a háziasszony mindinkább lelkesedve – de azért, ha én ott vagyok, az még sem történt volna.

– Elhiszem, – válaszolt Sóskuty, ki elvből s megszokásból, hol asszonynak valami szépet mondhatott, soha az alkalmat nem mulasztá el; – nagysád csupa kegyesség, csupa angyali gratia; de lám, mi férfiak vagyunk s egészen más, hozzánk ily engedékenység nem illik. A teins vármegye azért küldött ki, hogy példát állítsunk fel, nekünk e szép bizodalomnak meg kell felelnünk.

– Kérem alássan, – szólt most Macskaházy, ki már régen türelmetlenségének jeleit adá – fogjunk hozzá, az idő múlik.

– Igazság, – mondá Kislaky, ki addig majd feleségére, majd táblabiró társaira tekintve, a lenagyobb zavarban melegíté kezeit a kályhánál – még tanúkat is kell kihallgatnunk, és –

– A tanúkkal nem sok bajunk lesz – szólt Nyúzó, – minden világos. Ha úgy tetszik, a tiszttartó házában minden készen van, ebédig kétszer is túleshetünk rajta.

– Hisz Viola tizszer megérdemlette, hogy felakasztassék – mondá Macskaházy már az ajtó felé indulva.

– Az majd a vallomásból fog kitünni, – szólt egy szép férfi-hang, melyre valamennyien Völgyesy felé fordultak, – meghallgatás nélkül előre ítéletet senkire kimondani nem szabad.

– Ez az ember nekem nem tetszik – suttogott Macskaházy, ki e szavakra szintén megfordult, Nyúzó fülébe. Kislakyné, ki a kis fiatal embert eddig alig vevé észre, midőn szavát, melynek a természet azon szépséget adá, melyet testétől megtagadott, hallá, barátságos tekintetet vete reá. – Igazsága van, – mondá nyájasan – ne ítéljünk senki felett, kit meg nem hallgatánk. A teins úr bizonyosan irgalmas lesz e szerencsétlen ember iránt.

– Nem vagyok táblabiró – válaszolt az ifjú, – nincs szavam – s ezzel Völgyesy meghajtva magát, a többiekkel elment, s Kislakyné férjével, ki egy pár perczre visszamaradt, maga maradt.

– Gondold meg Bálint, – szólt az asszony, férjét érzékenyen kezénél fogva, – ha mind nem egyeznek meg, halálos itéletet kimondani nem lehet. Ha emberhalál történik, minden egyesnek lelkiismeretén fekszik.

– Hisz lelkem, – válaszolt a férj sóhajtva, – ha tőlem függ, hacsak lehet, én bizony nem kivánom senkinek vesztét; de –

– Tudom öregem, – mondá az asszony – teljesítsd kötelességedet; de gondold meg, egy ember élete nem oly valami, mit ismét visszaadhatsz; légy inkább kegyesebb.

– Hacsak lehet, lelkem, bizonyosan.

– Még egyet, mondá a jószivű nő a már távozóhoz, – ha a nélkül, hogy kötelességedet sértenéd, a szegény ember feleségét s gyermekeit hozzá eresztheted, engedd meg, hogy legalább e pár órát még együtt tölthessék.

– Mihelyt a törvényszék megengedi, – mondá az öreg, ki alig nyomhatá el könyeit; s ezzel sóhajtozva s nem egyszer átkozva a pillanatot, melyben e törvényszéki elnökséget elfogadá, indult a többiek után a tiszttartói lak felé.

Itt a törvényszék elfogadására már minden el vala készítve. A kapu előtt vasvillás béresek s parasztok lökdösék vissza az oda tolongó népet, melynek nagyobb része, mint ily alkalomnál közönségesen, asszonyokból állt. A fészerben, melynek egyik oldalán ekék s boronák halomra hordattak, Viola czövekhez kikötve hajdúk s pandúrok között várá ítéletét. A folyosón Czifra s Üveges Jancsi, kik tanúknak berendeltettek s a másik oldalon Liptákné és a tiszaréti kovács, kik önként jöttek, álltak, s midőn a törvényszék tagjai a mélyen hajlongó tiszttartó által a tanácskozásra készített szobába vezettettek s az ajtó utánok bezáratott, az ünnepélyes csend, mely e sokaság között egyszerre támadt, mutatá a pillanat fontosságát.

– Isten könyörüljön rajta, – mondá Liptákné suttogva a kovácshoz, – nekem nincs reménységem.

– Bizony nekem sincs, – szóla a másik, – csak azt sajnálom, hogy azt a kettőt ott nem akasztják fel inkább helyette. – S ki e pillanatban Czifrára s a zsidóra nézett, alig tehetett volna mást, mint osztakozni véleményében; legalább az előbbi, – kinek e pillanatban talán eszébe jutott, mi közel állt többször ahhoz, hogy hasonló sorsra jusson, – nyugtalanul körültekintve, mélyen arczára vont kalapjával épen nem látszott olyannak, minőnek a jólelkű tanút magunknak képzelni szoktuk.

– Szeretném tudni, ki fogja felakasztani, – szólt egy vén asszony szomszédjához, ki minden erőlködése mellett a villás embereken keresztül nem törhetett, – csak ügyes ember lenne, hogy a szegény nyomorult ne szenvedjen sokáig. Azt mondják, ha a hóhér nem érti mesterségét, az ember felakasztva egy napig is elél.

– Igazán komám, – felelt emez, ki azalatt előbbre fészkelődve nyert jobb állását egy béresnek lökése által ismét elveszté, – hát én csak azt hiszem, hogy valami czigány fogja felakasztani. Talán a viczispán czigánya, látja kend, ott jár. Ni, hogy néz, bizonyosan az lesz, szinte félek tőle.

– Ne beszélj oly bolondokat Verus, – szóla közbe egy öregebb ember, ki az előbbiek mellett állt, – Peti Violának testi-lelki barátja, most is ő hozta gyerekeit Tiszarétről, s nem láttátok elébb, mily barátságosan szólt feleségével? Ha ő lenne a hóhér, Violáné csak nem szólna így vele; azt még te sem tetted volna, mikor boldogult férjed élt. Neked nem volt hóhérra szükség, úgy-e bár, te magad kínoztad agyon.

– Már hogy’ beszélhet kend ilyeneket, – mondá az özvegy hangosan, – mikor utolsó betegségében doctort is hivattam neki.

– Igen, – mondá a másik asszony – de ki fogja felakasztani hát?

– Mit tudom én, – válaszolt a férfi.

– Czigánynak kell lenni, – jegyzé meg a kisbiró felesége, ki férjének minden pártolása mellett a házba még sem juthatott be. – János pandúr, sógorasszonyom keresztkomájának testvéröcscse, azt mondta, hogy akasztani mindig czigánynak kell, ha mást nem találnak, a ki jószántából teszi, contributió fejébe kényszerítik rá.

– Talán nem is akasztják fel, – mondá az első asszony.

– Magam is jobban szeretném, – válaszolá a férfi, – mert ha a határon akasztják, tudja komám, egész esztendeig szél lesz.

– Talán gratiát kap, – jegyzé meg egy vastag fiatal asszony, ki az egész beszélgetést figyelemmel hallgatá s nagyokat sóhajtozott a szorongatások között.

– Gratiát, – mondá a férfi – igen majd gratiát; a hol azok oda benn egyszer összeültek, várhatsz reá. Statárium van.

– Hát mi az a statárium? – kérdezé az asszony.

– Mi? Hát a statárium csak az, hogy az urak összeülnek s azután egyet felakasztanak. Ennek úgy kell lenni.

– De hátha nem akasztja fel senki? – kérdezé ez kiváncsian tovább.

– Hej be ostobán kérdez kend – felelt amaz, – arra, hogy valaki felakasztassa magát, az embert fogni kell; de mikor hallotta valaki, hogy olyan, a ki mást felakaszszon, nem találkozott.

– Igen, de ha mégis megtörténnék? – kérdezé a kis asszony tovább.

– Mit tudom én… akkor az urak magok akasztanák fel, vagy talán önmagokat aggatnák fel az ajtó küszöbéhez csupa szomorúságokban, hogy mást nem akaszthatnak.

A kapu előtt ehhez hasonló beszélgetések folytak, s az ácsorgó sokaság, mely faluhelyen, mint városban, soha helyzetével nem elégszik meg inkább, mintha fal előtt állhat, mely megett valami történik, élénk figyelemmel követett minden mozdulatot. Minden, mi a házban s körülötte történt, midőn a tanúk a szobába hivattak s a rab a törvényszék elébe vezettetett, mozgalmat s számtalan kérdést és észrevételt idézett elé: látták-e Violát? s milyen halovány? s hogy hosszú haja lenyiratott stb. A törvényszék azalatt rég megkezdette ülését.

A táblabirák szokás szerint megeskettettek, a rögtönitélő biróság szabályai felolvastattak, s Nyúzó, ki szintén a táblabirák között fogott helyt, irásban beadá jelentését. Azonban ha már a szabályok felolvasásánál Völgyesy magaviselete, ki az egész hosszú szabályokat lassan s a mennyire csak lehetett, értelmesen olvasá fel, igen különös vala, s ha Nyúzó nem kissé neheztelt, midőn az unalmas felolvasás alatt szomszédjával beszélni akarva, a fiatal ügyész által intetett, miként a szabályok felolvasása azért kivántatik, hogy meghallgassák, s ha Zátonyi már akkor sajnálkozva figyelmezteté Sóskutyt, hogy denique e fiatal embernek praxisa nincs, máskép tudná, hogy e felolvasás csak épen formadolog, s hogy életrevaló jegyző azt négy percz alatt, minden pontnak csak kezdetét olvasva, elvégezheti; milyen volt az egész törvényszéknek csudálkozása s haragja, midőn a főbiró jelentését felolvasva, már a rabért akart küldeni s egyszerre Völgyesy azon állítással lépett fel, hogy e jelentésből Viola esetét olyannak, mely rögtönitélő törvényszék elébe való, nem tarthatja.

– Mit, nem e törvényszék elébe való? – szólt Nyúzó elbámulva – és Völgyesy úr azt nekem mondja, a megye legidősebb főbirájának? Már ez mégis sok!

– A tekintetes úr igen hibázik – szólt az előbbi nyugodtan, – ha ebben részemről csak a legkisebb sértési szándékot keresi, de –

– Sértési szándékot? – vágott közbe Nyúzó, – nem sértési szándékot, valóságos sértést keresek benne s azzal vége. Nézze csak a teins törvényszék – folytatá a többiekhez fordulva, midőn a szabályokat, melyek az asztalon feküdtek, felkapá – itt a hatodik szakasz nyolczadik pontjában mi áll: Az összegyült biróságnak a történet tökéletes leirása előterjesztendő, melyben a rabnak vétke, kereszt- és vezetékneve, betűkkel nem számokkal kiirandó életkora stb. stb., – és hát jelentésemben nem foglaltatik-e a történet tökéletes leirása, nincs-e itt a vétek, a kereszt- és vezetéknév, s a rabnak kora, pedig nem számokkal, hanem nézze tekintetes elnök úr – betűkkel kiirva. És én hát nem tudnék tökéletes jelentést készíteni, én nem volnék képes valakinek életkorát betűkben kiirni? Kérem alássan ez vexa, valóságos vexa, én inkább elmegyek, mint hogy így bánjanak velem.

Az elnöknek s a táblabiráknak közbeszólása az érdemes tisztviselő felindulását lecsillapiták ugyan egy kissé, ha azonban e szenvedélyesség arra vala számítva, hogy Völgyesyt, ki az egész megyében mindig a legszerényebb fiatal embernek tartatott, további szólástól elijeszsze, a számítás nem mutatkozott helyesnek. A fiatal ügyész, mihelyt szóhoz jöhetett, nyugodtan csak azt jegyzé meg, hogy tekintetes Nyúzó úr stilistikus készültségén épen nem kétkedik, de hogy e jelen leirásból, mely kétségen kívül hiteles, nem tűnik ki, hogy a rab folytonos üldözésben fogattatott el, mi minden rögtönítéletnek egyik főkelléke.

– Nem folytonos üldözés – mondá Nyúzó alig mérsékelhetve mérgét; – fejére díj van téve, egy évnél tovább kergetjük a megye egyik végéről a másikra, s még a folytonos üldözést is tagadja.

– Igazság domine spectabilis, – mondá Zátonyi mosolyogva, – ez ugyan rossz argumentum volt; denique a fiatalság… de most vezettessük be a rabot.

– És én még egyszer mondom, – folytatá mindig nyugodtan Völgyesy – a folytonos üldözés e jelentésből nem tűnik ki. Violának utolsó vétkes tette a tiszaréti jegyzőnél tett háztörés, s e tett óta az üldözés nem folytattatott szakadatlanul.

– Már ha nem statarialis eset, – mondá Kislaky örömmel megragadva mindent, mi által kellemetlen hivatalától szabadulhatott – utasítsuk a rabot a rendes törvényszék elébe… úgy is –

– Az Istenért, kérem a teins urat, ne hagyja magát confundáltatni, hallatlan scandalum volna, ha Violát a rendes törvényszék elébe utasítjuk. Ha ez történik, fogadni merek, a megye mindjárt elvesztené statariumát, minek is volna neki, ha még ily esetben sem tudja használni.

– A teins jegyző úr mintha megfeledkeznék arról – mondá Macskaházy szokott éles hangján, – hogy a rögtönítélő törvényszékek egyenesen haramják és zsiványok ellen rendeltetvék, s hogy mihelyt ezeknek valamelyike üldözése alatt fegyveresen ellentáll, e törvényszék illetőségéről szó sem lehet.

– Épen nem feledkeztem meg erről – válaszolt Völgyesy, – de miként sül ki ezen jelentésből, hogy Viola csakugyan haramja?

– Miből sül ki?! – mondá Zátonyi összecsapva kezét, – hát nem áll-e a jelentésben világosan, hogy Viola ismert zsivány s haramja?

– Kérem alássan, – vágott közbe most Sóskuty, ki az egész vita alatt észrevételeit halkan csak Kislakyval közlé – én ateins úrnak mindjárt megfogom magyarázni, még fiatal s nem veheti rossz néven senki, hogy tapasztalása nincs, ilyeneket az ember nem tanulhat könyvekből. Itt az utasításban igen sok áll, kit kell zsiványnak nevezni, de ez mind nem practicus dolog. Zsivány csak az széles Magyarországban, a kit zsiványnak mondanak. Vox populi vox Dei. Ha ilyent megakarnak fogni s ellentáll, statarium elébe kerül s felakasztják.

– Csak azért, mert ellentállt? – mondá Völgyesy élesen.

– Csak azért, – válaszolt Sóskuty méltósággal, – ellentállni a törvénynek nem szabad senkinek, kivévén – tevé hozzá – nemes embernek okkal-móddal.

– Nem jöttünk ide disputálni, – szólt végre Zátonyi türelmetlenül, – Völgyesy úrnak voksa úgy sincs. Szavazzunk.

– Igen, de mégis, – mondá Kislaky.

– Mondom: luce meridiana clarius, a napnál világosabb! – kiáltá Zátonyi, – a dolog világosan s törvény szerint csak elénkbe tartozhatik. Voksoljunk.

A táblabirák szavaztak. Az elnök sóhajtva kimondá, hogy a többség véleménye szerint a tárgy a rögtönítélő törvényszék elébe tartozik s a tanúk behivattak.

Miután olvasóim a viszonyt, melyban Czifra és a zsidó egymáshoz álltak, ismerik, ha mondom, hogy tanúbizonyságaik tökéletesen megegyeztek, nem fognak annyira bámulni, mint én, a regényiró, kinek főfeladata a közönséget meglepni, azt kivánhatnám.

– Duo testes omni exceptione majores, két becsületes tanú – mondá Zátonyi, midőn a tanúk visszavonultak, burnótszelenczéjét körülnyújtva – nincs kétség.

– Igazság – sóhajta Kislaky – pedig megeskettük; mikor a zsidó minden átkát elmondá maga felett, én magam elborzadtam, lehetetlenség, hogy hazudott volna.

Sóskuty, kinek mondásait a hely szüke miatt mindig csak kivonatban közölhetjük, igen szépen értekezve az eskü szentségéről s főkép Nathan s Abiran kellemetlen esetéről, melyről a zsidó esküvésben említés tétetik, megjegyzé, hogy mióta Istenben boldogult felesége meghalt, s azon három consiliumban, mely felette tartatott, valamennyi orvos azon meggyőződést mondá ki, hogy a lehető legczélszerűbb módon gyógyíttatik, soha nagyobb megegyezést nem látott, mint e tanúságok között.

A főbiró egyet köpve örömében, azt meré állítani, hogy hosszú birói gyakorlata alatt soha jobb tanúk nem fordultak meg előtte.

– Legyen szabad a teins úr ezen állításán kissé kételkednem, – szóla Völgyesy, ki midőn látá, hogy Kislakyt kivéve, a törvényszék egyéb tagjai a rabra bensejökben kimondák a halálos ítéletet, még mielőtt őt meghallhatták, feltevé magában, hogy részéről megmentésére is mindent elkövet. – Én épen e bizonyságok szokatlan összhangzásában látok okot arra, hogy vigyázóbbak legyünk. Főkép ha a tanúk jellemét tekintem, nekem akaratlanul összebeszélés jut eszembe.

– Ah, amice, a mi sok az sok, – mondá Zátonyi fejét csóválva, még a tanúk megegyezésében is házsártoskodásra keresni okot, ez hallatlan.

– Mikor a tanúk ily tökéletesen megegyeznek, – sóhajtott Sóskuty, – de minden szóban, minden betüben megegyeznek, összebeszélésről szólmi – szörnyüség. Denique prókátor.

– Mennyibe ez utolsó szavak sértésemre valának talán czélozva, – válaszolt az ifjú ügyész, szemeit Sóskutyra függesztve, oly hangon, melynek hallásán amaz, ki épen szomszédjának valamit súgni akart, elhallgatott – biztossá tehetem méltóságodat, hogy czélja el nem éretett. A prókátori czim a legszebb s legocsmányabb lehet, a mint az, ki viseli, megérti valódi hivatását, vagy nem. Azonban, mi a tanúkat illeti, hogy a tárgyhoz visszatérjek, még egyszer figyelmessé teszem a tekintetes törvényszéket, hogy azon rendkívüli összhangzás, mely e két, legalább is gyanus személynek tanusága között létezik, bennem azon meggyőződést gerjeszti, hogy összebeszéltek.

– Csakugyan azt hiszi Völgyesy úr? – mondá Kislaky nyugtalanul, – úgy talán inkább –

– Dehogy hiszi, – mondá Macskaházy mosolygásra kényszerítve magát – nekünk prókátoroknak mennyivel rosszabb az ügy, melyet védelmezünk, annyival több gyönyörüségünk van, ha a birákat megakaszthatjuk.

– Teins Macskaházy úr csalódik, – felelt Völgyesy, – a tárgy, melyről szólunk, oly fontos, hogy azt, ki esze fitogtatására e pillanatban kedvet találna, csak sajnálni lehet. De mondja maga a teins úr… Czifra az egész megye által ismert gonosztevő, zsivány –

– Kérem alássan – vága közbe Nyúzó, Szentvilmosi János, – mert a tekintetes törvényszéknek valakit csúfnéven hínni nem illik – jelenleg becsületes ember, hivatalosan jelenthetem, hogy mióta a megye fogságából megszabadult, tökéletesen megjavulva, Viola czimboráitól elvált s hogy az előttünk álló gonosztevő elfogásában is nem csekély érdemet szerzett.

– Jól van, folytatá Völgyesy mindig inkább lelkesedve védelme közben, – engedjük meg, de ezen Czifra vagy Szentvilmosi János, vagy bármiként hivják, ki jelenleg becsületes ember, de egész életén át zsivány volt s napjainak nagyobb részét a megye tömlöczében tölté, mit vall? Vallja először, hogy Viola vele rablási szándékát előre közölte. De ha mellőzzük is, mennyire csudálatos, hogy ez történhetett, ha a tanú csakugyan becsületes keresetmódhoz fogva, a rab czimborája lenni megszünt. Vajon hát Szentvilmosi János, ki a rablásról előre tudósíttatott, ugyan miért nem akadályoztatta meg azt?

– Igazság; csalódol Nyúzó barátom – mondá Kislaky – ez nem lehet becsületes ember.

Nyúzó zavarodva vakarta fejét, Völgyesy tovább szólt. – A második, mit a tanú vall, az, hogy midőn a rablás éjtszakáján Tiszarét falujához közelgett, egyszerre lövést hallott s látta Violát, ki puskával mellette elszaladt. De miért jött a tanú Tiszarétre, holott mint mondá, a többi szt.-vilmosi nemességgel tisztujitáshoz készült? miként történt, hogy őt Tiszaréten senki nem látta? hogy, a mint kérdésemre mondá, be se ment a faluba, melyhez oly közel volt, s hol kétségén kívül dolga lehetett, máskép éjjel Porvárról ennyire nem ment volna.

– Gyanús, igen gyanús, – mondá Kislaky, míg Zátonyi egyet szippantva burnótszelenczéjéből, megjegyzé, hogy a dolgok ezen állásában talán Czifrát sem ártana vasra veretni.

– De hol marad akkor a két jólelkű tanú? – szóla Völgyesy diadalmasan.

– Igazság, – válaszolt a táblabiró minden zavarodás nélkül – a Czifra elleni inquisitiót el kell halasztani, most tanúságára szükségünk van.

– De ily tanúságra embert csak nem fogunk halálra ítélni!? – mondá Völgyesy, alig titkolhatva el belső borzadását.

– A teins úrnak nincs voksa, válaszolt szárazon Zátonyi, – mi majd meglátjuk, mit teszünk Most talán a rabért küldhetnénk – folytatá, Kislakyhoz fordulva.

– De kérem a teins törvényszéket, – szóla ismét az elébbi, látva, hogy fáradozása sikeretlen, de nem lankadva azért, – ha a tanúk minőségét nem veszszük is tekintetbe, ha e két embert, kiknek egyike a megye fogházából kikerült gyanús személy, másika egy ismeretlen zsidó, tökéletes hítelességű bizonyságoknak tartjuk is, méltóztassék figyelembe venni, hogy e két ember nem ugyanazon tényeket bizonyítja s így nem tekintethetik két tanúnak.

– Két ember nem két tanú? – szóla Zátonyi – hallott-e ilyet a világ!

Sóskuty ujjain kezdé bebizonyítani, hogy kettő csakugyan kettő s nem kevesebb, s Kislaky maga nem vala egészen tisztában magával, noha Völgyesy elég szorgalommal igyekvék bebizonyítani, hogy miután a zsidó s Czifra egészen más dolgokról szólnak, amaz a rablásról magáról, ez azokról, mik előtte s utánna történtek, minden egyes tényről csak egy tanú szól.

Sóskuty ujjain talán tízszer számolá elő, hogy kétszer kettő = négy, egyszer kettő pedig kettő s nem egy; ez okoskodás táblabiráink mathematikus fejeire ellenállhatlan hatást gyakorolt; s a jelenlevők mind meg valának győződve, hogy a fiatal ügyvéd óriási sophismát mondott, mely ha nem ily intelligentiájú társaság előtt mondatik el, a birákat tévutakra vezetheté.

Macskaházy, mihelyt az irányt, melyet a tanácskozások vevének, észrevevé, nem győzé eléggé magasztalni fiatal collegáját, ki az ördögöt magát fehérre tudná mosni prókátori fogásaival. Ez ügyes taktika által Kislaky, kire Völgyesy szavai eddig hatással voltak, lassanként elveszté bizodalmát, s csak ez vala az, mit Macskaházy kívánt, a többi birákon nem volt oka kétkedni.

Völgyesy érezte e helyzetet, s felsóhajtva hallgatott, a törvényszék pedig a rabot akará maga elébe hozatni, midőn a hajdú, ki a szoba ajtaja mellett állt, jelenté, hogy még két tanú van, ki meghallgattatni kíván, s az elnök engedelmével Liptákné vezettetett a szobába.

Liptákné, elhallgatva, hogy Violát az nap Tiszaréten látá, csak az iránt adott bizonyságot, mikép Viola Tengelyinek annyi köszönettel tartozott, hogy róla a rablást feltenni lehetetlen, annyival inkább, minthogy Viola, kivel régi ismeretségben élt, s kinek hitvese atyjafia is, neki, Liptáknénak, két héttel elébb maga mondta, hogy a nótárius irásait el akarják rabolni, s hogy tegye figyelmessé.

– S ugyan kiről beszélte, hogy az irásokat el akarják rabolni? – kérdé Nyúzó gúnyosan.

– Nem nevezte meg, csak azt mondta, hogy hatalmas emberek.

Itt Macskaházy mosolyra erőlteté magát. – Mese – szóla megvetőleg.

– Olyan igaz, mint hogy én itt állok teins uram, – mondá az öreg asszony, felemelve kezét – megesküszöm reá s nem hazudnám, ha a világ kincseit nyerhetném vele.

– És a nótáriusnak megmondta-e kend, a mit Viola üzent? – kérdé ismét a főbiró.

Liptákné akadozott

– Csak bátran jó asszony, – biztatá Kislaky nyájasan, – ne féljen semmit.

– Teins uram, megvallom, – szólt Liptákné, – ha akarnék is, nem tudnék hazudni; csak azért nem mondtam meg az öreg Tengelyinek, mert házánál mondta, s féltem, ha a nótárius megtudja, hogy szegény Viola házánál megfordult, meg fog haragudni, s még szegény Zsuzsit is elküldi.

Macskaházy s Nyúzó mosolyogva integettek egymásra.

– Más mondani valója kendnek nincs? – kérdé az utóbbi. Mire az asszony kibocsáttatott.

Az utána jövő kovács csak azt bizonyítá, hogy midőn a lövés hallására a jegyző házához szaladt s a gyilkost, ki a kapun puskájával épen akkor ugrott keresztül, űzőbé vette, Czifrát ismerte meg benne, s hogy meg merne esküdni fejére, hogy az nem Viola, hanem Czifra volt.

Miután ez kibocsáttatott, s a két tanúbizonyság röviden leirva, a még egyszer behivottak által aláiratott, a törvényszék a rabot hozatá fel fészeréből.

– E két tanúbizonyság, – mondá a várás alatt Nyúzó, – mint a teins törvényszék látja, ép annyit ér, hogy vele pipát gyujthatunk. Az öreg banya Violával közel rokonságban van, s így mellette bizonyságot nem tehet; a tiszaréti kovács minden este részeg, s ily állapotában Violát könnyen Czifrának nézheté.

– Igaz, – mondá Kislaky.

– Mindenesetre e tanúbizonyságok is érdemlenek tekintetet, – jegyzé meg Völgyesy – legalább mi Czifra – vagy mint főbiró úr őt nevezni szereti – Szentvilmosi úr hitelességének megítélését illeti. Száz eset van a világon, hol az, ki valamely gonosztettet elkövetett, maga mint tanú áll elő más ellen.

– Ez is igaz, – mondá az elnök.

– Tudják-e mit? – mondá Zátonyi, mint kinek fején egyszerre nagyszerű gondolat villant át, – akasztassuk fel mind a kettőt.

– Mit gondol, amice, – válaszolt Sóskuty, míg Kislaky s Völgyesy bámulva fordultak a szólóhoz, – hisz a másik nem áll a statarium előtt.

– Ha oda állíttatik, ott áll, – vágott közbe a másik, ki a rögtönzött gondolatába úgy látszék belészeretett. – Magam tudok egy esetet. Egy gonosztevő már az akasztófa alatt ráismert valamely czimborájára, ki épen arra ment, megmutatja a szolgabirónak, ez utána küld. A gazember szaladni kezd, végre utólérik, védelmezi magát, visszahozzák s oda akasztják mindjárt a másik mellé, s mikor a szolgabiró statarialis sedriához visszajött, azt referálta, hogy egy helyett kettőt akasztatott fel.

Zátonyi nevetett, Völgyesy ég felé emelé szemeit.

– No, de lehetett is akkor lárma, – mondá Sóskuty, – nem szerettem volna a főbiró bőrében lenni.

– Lárma… igen, – válaszolt a táblabiró még mindig mosolyogva, – egy kis lárma volt, nálunk minden akasztófára való talál protectiót; a szolgabirót kiszidták, azt hiszem, talán cassálták is volna, ha nem resignál; egyéb baj nem volt, s a gazember mégis függött.

– Valóságos gyilkolás, – mondá Völgyesy – szörnyűség!

– Amice, – szólt Zátonyi, szánakozó tekintetet vetve az ifjú ügyészre – denique nincs még praxisa; tudok én statariumokról még szebb historiákat. Egyébiránt nem akarom a teins törvényszékre reá kényszeríteni véleményemet, csak azt mondom, bizony kár, ha nem akasztjuk fel mindkettőt. De itt jön a rab.

Most az ajtó megnyilt s őreitől körülfogva Viola lépett a szobába.

A rabnak belépte az egész törvényszékre észrevehető hatást tett. Kislakynak szivét azon könyörületesség tölté el, melyet nagy szerencsétlenség látásán minden jobb ember érezni szokott, még akkor is, ha teljesen meggyőződött, hogy az nem érdemetlent ért; Völgyesy, ki azok után, miket eddig látott s hallott, kedvező ítéletet alig mert reményleni, borzadott a gondolatnál, hogy ezen ember, kit most ép egészségben lát maga mellett, egy pár óra mulva az élők sorából kilép, nem mert Isten rendelé, de mert embertársai akarták, mert közöttök nem találkozott, ki az erény azon csiráinak, melyek e kebelben is kétségen kívül rejteznek, kifejlődésére időt akarna engedni. Macskaházy látszó nyugtalansággal tekinte maga körül, midőn a lánczcsörgést hallá, s Sóskutynak arczán, ki a hires zsiványt nem látta még, ép annyi kiváncsiság vala kifejezve, mint Nyúzóén káröröm, midőn az elítélendő előttök megjelent; csak Zátonyi kinálá körül legnagyobb nyugalommal burnótszelenczéjét, mintha az egész történetben nem lenne semmi, mi őt csak távolról is érdekelné.

– Hát végre hurokra kerültél, te drága madár; – így szakítá félbe a csendet Nyúzó, a rab felé fordulva – no, most kit akasztunk fel?

Az elnök e váratlan kitörésre bámuló tekintetet vete a főbiróra. Ez, midőn feléje fordult, nevetve folytatá: – A teins úr nem is tudja, mily viszonyban állunk mi ketten egymáshoz. Viola és én régi ismerősök vagyunk. Úgy-e bár, Viola? – tevé hozzá, a rabot gúnyosan megszólítva – régen keressük egymást, s Viola eskü mellett megigérte, hogy ha kezébe kerülök, felakasztat. Úgy-e bár?

– Az nem igaz teins uram, – szólt a rab, s mély férfias hangja szinte jól esett a főbiró rikácsoló szavai után, – ha a teins úrnak boszút esküdtem, tudja a világ, volt okom reá, mert csak a teins úrnak köszönhetem, hogy nem mint becsületes ember haltam meg; de hogy felakasztatom, azt nem igértem meg soha.

– Tudjuk, tudjuk, – gúnyolódék a főbiró – most csupa alázatosság, de csak kerültem volna kezeid közé, te bizonyosan megtartottad volna igéretedet. Látod, mikor hallottam, hogy nekem azt szántad, akkor én is megesküdtem reá, hogy ha meg te kerülsz az én kezembe, én akasztatlak fel. Csupa fogadás. No, és hát most kinek volt igaza?

– Hogy végem van, azt jól tudom, – mondá Viola, sötét szemét a főbiróra szegezve, – rajtam nem segít senki, én halál fia vagyok, de a teins úr nem jól teszi, hogy szerencsétlen emberrel tréfát űz.

Völgyesy, ki az egész jelenet alatt alig tudott érzelmeinek parancsolni, megindulásában remegő hangon, nehogy a rabtól értessék, deákul figyelmezteté a törvényszéket, hogy a vádlott s a birák egyike között halálos ellenségeskedés lévén, más birótól kelletik gondoskodni, mi azonban csak annyiban méltatott figyelemre, hogy Nyúzó az elnök által eléggé rossz deákságban megintetett, miként hasonló nem ide tartozó tréfákkal hagyjon fel. Mire azonnal a rabnak vallatása kezdetett meg.

Viola nyugodtan s egyszerűen felelt az egyes kérdésekre; végre, mintegy megunva ezen eljárás hosszúságát, az elnökhöz fordulva így szólt: – Minek e hosszú kérdezősködés? Kár, ha a teins törvényszék velem idejét veszti; a főbiró úr előre mondta, hogy fel fognak akasztani, minek fecsegjek életemért? Megvallok mindent, akármi, nekem mindegy. Higyjék el e teins urak, ha nem volna feleségem, gyermekem, én nem vártam volna máig s magam akasztottam volna magamat valamely fára az erdőben.

– Hogy vallhat meg kend valamit, – szólt Völgyesy meghatva, – ha nem tudja, miről vádoltatik. Im igazságos birái előtt áll, szóljon úgy, mint Istenéhez szólna, nyiltan s igazán, a birószék még nem törte el a pálczát feje fölött.

– Köszönöm teins uram jó indulatát, – mondá a rab – de rajtam nem segít senki. Zsivány vagyok, fegyveresen fogtak el, reám nem vár más, mint akasztófa, s inkább elébb, mint később. Kiméljenek meg a kérdésekkel.

– Ha makacsul vallani nem akar, – mondá Macskaházy, ki a dolgok ezen fordulatát látva, ismét nyugodtabb lőn – kényszeríteni nem lehet, az utasításban világosan kimondatik, hogy minden erőszakos vallatás ez esetben tilos. Felolvassuk a kérdéseket s ha nem felel, úgy veszszük, mintha minden vádakat elismerne.

– Igen, de ezen embernek – szóla Völgyesy – elébb tudnia kell, hogy sorsa nem egyedül Nyúzó Pál főbiró úrnak akaratától függ; hogy a teins törvényszék védelmét szivesen ki fogja hallgatni, s hogy ítéletében nem haragot vagy gyűlölséget, hanem a tiszta igazságot fogja követni, s akkor a rab talán nem fog hallgatásánál makacsul megmaradni. Látja kend, – folytatá Violához fordulva, – élete ezen urak kezében van, kik érte csak Isten előtt fognak számolni. Gondolja meg, ha nem szól, számára mentség nincs a világon, gondoljon feleségére, gyermekeire, s mondja nyiltan, nincs semmi, mit védelmére mondhatna?

Kislakynak szemei nedvesedni kezdének; Macskaházy mérges tekintetet vetett a szólóra. Zátonyi ásítozott.

– Én nem mondok semmit védelmemre, – válaszolt a rab.

– Gondolja meg jól, – sürgeté Völgyesy, szinte kérő hangon, – lám a teins törvényszék figyelembe fogja venni minden szavát; hisz ezek az urak elég nehéz kötelességet teljesítenek, s nem akarják senkinek halálát, s bizonyosan csak az igazság szerint fognak ítélni. Ha van mentsége, adja elő.

– Az instructio hatodik részének tizedik szakasza szerint a rabot igéretekkel vallomásra biztatni nem szabad, – szóla közbe Zátonyi, legbölcsebb kifejezésre szedve össze arczát – figyelmessé teszem tisztelt jegyző urunkat erre.

Völgyesy a nélkül, hogy e szavakat figyelemre méltatná, még egyszer kéré a rabot mentsége előadására. Kislaky ismétlé e kérést.

– Tekintetes uraim! – szólt a rab, kit a részvét, melyet Völgyesynél észrevett, látszólag meghatott. – Isten áldja meg kegyességért, hogy rajtam segíteni akarnának, de lássák, mind hasztalan. Nem, mintha semmi sem volna, mit mentségemre mondhatok, sőt ha majdan Istenem előtt meg fogok jelenni, ott, hol minden tudva van, én irgalmas itéletet várok; itt a földön számomra nincs mentség. Lám, teins uram, – tevé kis hallgatás után hozzá – ha mondom, hogy egykor becsületes ember voltam, mire egész Tiszarét helységét hozhatom tanúbizonyságul, használ-e az valamit? ha mondom, hogy nem saját akaratomból, hanem kénytelenségből lettem zsiványnyá; hogy soha szegény embert nem károsítottam, s uraktól is én magam csak épen annyit raboltam, hogy élhessek; hogy – kivévén midőn magamat védelmeztem – senkit soha életemben nem bántottam: kevésbbé fogok-e büntettetni? A mit czimboráim tettek, az nekem számíttatik be; én zsivány vagyok, s azzal vége.

– Mindez a biró ítéletére nagy befolyással lehet, – mondá Völgyesy – hogy’ volt az, a mit kend mondott, hogy nem saját akaratából lett zsiványnyá?

– Kérdezze a teins úr a főbírót, – monda, tekintetet vetve Nyúzóra, mely elől ez szemeit elvoná – ő meg fogja mondani, miért lettem zsiványnyá. – S ezzel a rab fölgerjedésében remegő hanggal elmondá első gonosztettének történetét.

– Mind szóról-szóra igaz, – sóhajta Kislaky, – Tiszarétre jöttem másnap s az alispán úr maga beszélte.

– Nihil ad rem, – jegyzé meg Zátonyi. – Völgyesy érzelmeit nem fogom leirni.

– De mit használ mindez? – folytatá a rab, kinek halvány arczai ez elbeszélés alatt lángolni kezdettek, s kinek keze akaratlanul ököllé szorult – mit ér, ha mindezen ocsmányságot, mely rajtam elkövettetett, s melynél vérem, ha rá gondolok, újra felforr, elmondom, kevesebbé zsivány vagyok-e azért? később fogok-e akasztófára jutni? El kelletett volna tűrni a pálczáztatást, megcsókolni a hóhérok kezét, vagy épen ott kelletett volna hagyni feleségemet vajudásai között, mikor a nagyságos asszony velem Porvárra akart kocsizni; haszontalan paraszt létemre hogy’ mertem szeretni feleségemet, hogy’ merészeltem ellentállni, mikor a szolgabiró parancsolta, hogy lehúzzanak? úgy-e teins urak? Bolond létemre azt gondoltam magamban, hogy habár paraszt vagyok, miután kötelességemet leszolgáltam, ott szabad maradni beteg feleségemnél nekem is; én nem gondoltam, hogy a szegény ember kutya, kit verhet s üldözhet, a kinek tetszik; itt vagyok teins urak, akasszanak fel.

– Meg is lesz, – mondá haragosan Zátonyi, ki minden érzéketlensége mellett a rab végső szavainak értelmét tökéletesen felfogá, oly keserű volt a hang, melylyel azok kimondattak. – Vakmerő ellenszegülésedért, melyet, úgy látszik, még most sem bántál meg, két halált érdemelnél.

– Látja a teins úr, – mondá Viola, Völgyesyhez fordulva, ismét nyugodtabban – hisz mondtam, emberek előtt nincs semmi, mit mentségemre felhozhatok. De még egy kérésem van a teins törvényszékhez.

Macskaházy látszó nyugtalanságban dörzsölé kezeit. A rab folytatá: – Midőn az égő kunyhóból kijöttem hol Rácz agyonlőtte magát s nekem sem volt többé maradásom, bizonyos irományokat hoztam ki magammal, melyek egy nappal előbb a tiszaréti nótáriustól raboltattak el.

– Tehát a rablást elismered? – vága közbe Zátonyi.

– Nem ismerem el, Isten látja lelkemet, hogy a rablásban ártatlan vagyok, – válaszolt a zsivány, kezét éghez emelve, – de ez nem tartozik ide; én csak azt mondom, hogy az irások nálam voltak, s hogy kihoztam magammal a kunyhóból; s ha ez a rablásra nézve bizonyságot tesz ellenem, ám legyen, én csak azt mondom, hogy kihoztam magammal.

– Mese – dörmögött Nyúzó.

– Nem mese, teins uram, hanem tiszta igazság! – válaszolt a rab, reáfüggesztve szemeit. – Mikor az égő házból kijöttem, el voltam vakulva, fegyver nélkül léptem ki s csak az irásokat tartottam magam előtt. Tisztán éreztem, hogy valaki a csomót kezemből kiragadta, esküvést tehetnék rá. Mindjárt azután magamon kívül rogytam a földre, s mikor magamhoz jöttem, már kötözve a pandúrok s parasztok kezei között találtam magamat, kik Szt.-Vilmos felé hurczoltak. Mindjárt kérdezősködtem az irások felül, mert Tengelyi uraméi, s csak azért adtam meg magamat, hogy ezek ne égjenek el velem, mert a nótáriusnak nagy szüksége van rájok; de a többiek mind csak azt mondták, hogy mikor kijöttem, senki a főbirón s Macskaházy uron kívül közelemben nem volt, s a főbiró úr egészen eltagadja, hogy irásokat hoztam volna magammal. Mínden alázatossággal kérem a tekintetes törvényszéket, méltóztassék a főbiró úrnak megparancsolni, hogy az irásokat adja által.

– Vigyen el engem mindjárt az ördög, – szóla Nyúzó haraggal, – ha csak egy darab irást láttam.

– Teins uram, – szóla Viola érzékenyen, – lám, kezében vagyok, szabadon töltheti rajtam kedvét, felakasztathat, mikor tetszik; de az irásokat ne tagadja el. Én Tengelyi uramnak nagy köszönettel tartozom, feleségemet s gyermekemet fogadta fel legnagyobb inségökben, s ezt azzal akartam meghálálni, hogy ezen irásokat, melyek reá nézve fontosak, visszaszerzem. Ocsmány halálnak tettem ki magamat –

– Semmirevaló, gazember! – kiáltott Nyúzó, felugorva székéről – hogy mersz ilyeneket rám fogni. Ez alávalóság, én statisfactiót kérek a teins törvényszéktől.

– A teins törvényszék kezeiben vagyok, – mondá a rab felgerjedve, – verhetnek, kinozhatnak, nekem mindegy, csak az irásokat adják vissza.

– Bizonyosan kabala, – súgott Macskaházy Zátonyinak – Tengelyi azt beszéli, hogy nemességi irományai raboltattak el, ki tudja, mily összeköttetésben van ez emberrel.

– Persze, – válaszolt a másik fejét hajtogatva.

– Azt csak nem fogod mondani, – kiáltott Nyúzó még dühösebben, – hogy az irományokat én loptam el?

– Én csak azt mondom, hogy az irásokat kihoztam magammal, – válaszolt Viola – hogy azokat valaki kiragadta kezemből, s hogy ez iránt a teins törvényszék mindazokat, kik ott voltak, megkérdezheti. Senki más, mint a főbiró s teins Macskaházy úr, hozzám közel nem állottak, s erre kész vagyok esküt letenni. Isten, kinek színe előtt még ma meg fogok jelenni, úgy legyen irgalmas irántam, mint a hogy igazat mondok.

– Különös, nagyon különös, – mormogá Kislaky.

– Azt a teins törvényszék csak nem fogja tűrni, – mondá Nyúzó, ellökve székét – hogy színe előtt közbiráinak egyike e zsivány által tolvajnak neveztessék.

– A mi sok, sok, – szóla végre Zátonyi nemes haragjában, a rabra függesztvén mérges tekintetét, – ha nem veszed vissza azonnal, a mit mondál s nem kérsz engedelmet a törvényszéktől, ötvenet vágatunk rád, majd akkor máskép szólsz.

Viola nyugodtan válaszolá, hogy hatalmukban áll, de hogy a mit mondott, ismételni fogja végső lehelletéig; s Zátonyi talán már kimondta volna itéletét, mely bizonyosan pártolás nélkül nem maradott volna, ha Völgyesy deákul nem emlékezteti, hogy ugyanazon hatodik rész tizedik szakaszában, melyre elébb a táblabiró maga hivatkozott, fenyegetések s veretés nem épen úgy tiltatnak, mint kegyelem-igéretek.

Miután azonban erre Sóskuty megjegyzé, hogy az instructiónak ily magyarázata képtelenséghez vezet, mert ha az elfogadtatnék, a rab az egész törvényszéket összeszamarazhatná, sőt megverhetné a nélkül, hogy a felakasztáson kívül más bántása lehetne: a rab talán még sem kerülte volna el ez új sanyargatást, ha Völgyesy minden komolysággal nem nyilatkoztatja ki, hogy bármit határozzon a törvényszék, ha a rabon vallatása alatt legkisebb sértés követtetnék el, azt ő nemcsak a vármegyénél, hanem felsőbb helyeken is be fogja panaszlani. Mire Sóskuty csak a mostani ifjúság szemtelenségéről, Zátonyi alávaló denunciansokról mormogott valamit, s a dolog abba hagyatott.

E rövid beszélgetés alatt, mely egy általa nem értett nyelven tartatott, Viola nyugodtan állt, csak arczának kifejezéséből vala látható az érdek, melylyel az egyes szólók mozdulatait követé. Macskaházy Nyúzóval suttogva beszélt.

– A tekintetes törvényszék meg fogja engedni, – szólt végre Macskaházy azon nyájas mosolygással, melyet közönségesen használt s mely miatt a megyében mindenki azt mondá, hogy a tiszaréti fiscalis csupa becsület, noha más országokban, hol a ‚becsület‘ szó udvariasság kifejezésére nem használtatik, talán egészen más itéletre találna, – hogy miután a rab engem is vádol, néhány kérdést intézzek hozzá. Kend azt mondja, hogy mikor a kunyhóból kilépett, én is ott álltam. Látott-e kend?

– Én nem, – mondá Viola, – annyira el voltam vakulva a füsttől s a lángtól, mely benn a kunyhóban volt, hogy egy ideig nem láttam semmit. De a hajduk meg a parasztok mind azt mondják, hogy a teins urak voltak ott, és én éreztem, hogy valaki az irásokat kiragadja kezemből.

– S hát a füst benn a kunyhóban igen nagy volt? – kérdé Macskaházy tovább.

– Szörnyű, teins uram, alig láttuk egymást, és mégis néha meg a láng oly fényt terjesztett egyszerre, hogy szinte megvakultunk.

– S hogy’ hozta kend ki irásait?

– Hát csak mellettem feküdtek bundámon, felkaptam s kivittem, kék kendőbe voltak takarva.

– Ez az ember igazat mond, – szóla Macskaházy mosolyogva a törvényszékhez – legalább saját meggyőződése szerint. Mikor a kunyhóból kirohant, valamit tartott kezében; első pillanatban nem tudva, nem fegyver-e, melylyel magát védelmezni akarja, kirántám kezéből, s csak akkor láttam, hogy csak ártatlan kendő, melyben valami takarva volt. De – tevé hozzá nevetve s a rablóhoz fordult – ha azt hiszed, hogy irásokat hoztál ki magaddal, úgy szegény nyomorult, igen csalódtál. Ugyan hozza el a tekintetes főbiró úr azt, mit Violától elfogásánál elvettünk.

Nyúzó kiment.

– A kendőben nem volt más, mint irásaim, – mondá a rab, kinek arczain Macskaházy szavainál kezdetben a legnagyobb öröm, később a legnagyobb nyugtalanság vala észrevehető. A meglepetés, a düh, mely Viola egész valóját megragadá, midőn Nyúzó visszatérve, a kendőt az asztalra téve s belőle Sóskuty s Zátonyi nevetve csak egypár fehérneműt vevének ki, leirhatatlan. – Ez az ő kendője vala, ugyanaz, melybe Tengelyi irásait betakarta, hogy bántás rajtok ne történjék; miként fogja bebizonyítani, hogy az irások belőle kivétettek? Ha Nyúzó s Macskaházy szüntelen tagadják, hogy tőle valamit kezökhöz vettek, annyi jelenlevők között még talán találkozhatott volna valaki, ki látva hogy a kunyhóból valamit hozott magával, erről bizonyságot tehete, – így mily eszköze maradt, mivel e két embernek alávalóságát bebizonyíthatná? Ő, a zsivány, két ember ellen, ki mint biró felette ítélni fog!

– A tekintetes törvényszék látja – szólt Macskaházy a legnagyobb részvéttel, melyet a rab iránt most mutatott, – hogy ezen szegény ember egyáltalában nem valami hazugsággal akarta a biróságot ámítani. Én meghiszem, sőt igen valószínű, hogy Tengelyi irásai nála voltak, az is hihető, hogy azokat ki akarta hozni magával; de a mint elébb mondá, a füst s láng egészen elvakítá szemeit, s az irások helyett fehérruháit hozta ki. Igen természetes –

– Persze, – szóla közbe Sóskuty – ily környülállások alatt magam sem tudom, mit tennék; talán méltóztatik emlékezni, mikor a szomszéd megyében a perceptornál tűz támadt, a szegény úgy megijedt, hogy csak egy pár csizmáját mentette meg, a cassa mind porrá égett. Mikor a visitatio jött, a vasládában a bankók helyett csak egy halom papirhamut találtak.

– Tekintetes törvényszék! – szólt végre Viola.

– Ne méltóztassék felindulni – vága közbe Macskaházy mindig nyájasan – azon, mit ez ember talán mondani fog, esküdni mernék, hogy csak meggyőződése szerint beszél. Ő nem érdemel büntetést, abban szenved, mit mi törvénytudók «ignorantia invincibilis»-nek nevezünk.

– Igen, igen, – jegyzé meg Sóskuty – a remedium juridicumoknak egyike.

– Tekintetes törvényszék, – szóla ismét a rab legnagyobb felgerjedésben – én szegény elítélt gonosztevő vagyok s a teins főbiró és Macskaházy úr hatalmas urak, azt tudom; de én Istenem előtt fogok megjelenni még ma, mi okom volna hazudni, s legyek örökre elátkozott, büntessen Isten gyermekeimben tizediziglen, ha ebben a kendőben nem voltak irásaim.

– Hisz mondtam a teins törvényszéknek, – szóla Macskaházy mindig nyájasan – ez az ember el van fogulva; ha kínpadra húzzák, nem fogna mondani mást. Igen természetes. Kend csalódott, – tevé hozzá a rabhoz fordulva – nyugtassa meg magát. Már gondolja meg maga, mi oka lehetne a teins főbiró úrnak, vagy nekem, hogy Tengelyi irásait, ha csakugyan kihozta volna magával, a törvényszéknek ne mutassuk be szintúgy, mint e kendőt s e fehér ruhát?

– Igen, – szóla Sóskuty – mi oka lehetne erre e teins uraknak? lehet-e ezt csak feltenni is?

Viola egy ideig hallgatva, mintegy mély gondolatokba merülten néz maga elébe; végre felemelé fejét, kéré, hogy a hajdúk küldessenek ki, s midőn Sóskuty s Zátonyi nyugtalanságát észrevevé: – Kötözve vagyok – szóla – s a tekintetes urak hatan, nincs mit félni.

A hajdúk kiküldettek. – Ekkor Viola, szemeit Macskaházyra szegezve ekkép szólt:

– A mit a tekintetes uraknak most fogok mondani, azon bizonyosan, Macskaházy úron kívül, mind bámulni fognak; nem is szóltam volna soha e dologról, valamint most is azért küldettem ki a hajdúkat, hogy vallomásomat a tekintetes törvényszéken kívül más ne hallja, mert feleségem s gyermekem Tiszaréten laknak s halálom után a földes uraság talán gratiával lesz az árvák iránt. De, mert azt kérdezik, mi oka lehetne Macskaházy úrnak Tengelyi úr irásainak eltitkolására, csak azt mondom, hogy a tekintetes úr ezt maga hihetőkép legjobban fogja tudni; hogy egyébiránt nagy okának kellett lenni, máskülönben azokat bizonyosan nem rabolta volna el, pedig az egész rablás az ő parancsolatára történt.

Macskaházy elhalványult.

– Meg kell vallani, ez szép gonoszság, – szóla remegő hangon, de mindig mosolyogva – kiváncsi vagyok, miként fogja a rab becsületes ember ellen ez állítását bebizonyítani.

– Ne is hallgassuk meg, – ismétlé Sóskuty, ki többször órájára nézve, úgy is már félteni kezdé ebédjét.

Völgyesy szólásra inté, s Viola, többször félbeszakasztva Zátonyi és Sóskuty által, kik – főkép midőn a tisztelt alispánnét említeni hallák – érzelmeiket mérsékelni nem birták, elmondá az irományok rablásának egész történetét, miként azt olvasóim tudják, azon pillanattól kezdve, midőn a kertben Macskaházy s az alispánné beszélgetését meghallgatá, addig, mikor Tengelyi házánál a zsidót földre teríté s tőle a rablott irományokat elvette. – Előadása egészen való vala, azon egy kivétellel, hogy senkit bajába keverni nem akarván, sem azt, hogy midőn Tiszaréten üldöztetett, a jegyző házánál volt s Liptáknéval szólt, sem hogy a zsidó s Czifra által szándéklott rablásról Peti által vett hírt, nem említé.

Macskaházy, ki a hosszú előadást nyugodtan, megvető mosolygással ajkain végig hallgatá, most azon kérést intézé a többiekhez, hogy a rabhoz ő intézhessen némely kérdéseket. – Nem mintha magamnak s főkép nagyságos asszonyomnak védelmére szükségünk lenne, főkép ilyen vádlóval szemközt, – mondá megvetéssel – de csakhogy ez ember maga hazugságainak oktalanságáról meggyőződjék. Mikor kend – folytatá Violához fordulva éles hangon – azon állított beszélgetést köztem s Rétyné ő nagysága között hallotta, nem szólt senkivel iránta?

– Nem.

– Emlékezzék vissza jól, – folytatá gúnyolva az ügyész – nem mondta senkinek, csak úgy általánosan véve is, hogy a jegyző irományait valaki el akarja rabolni? Jó, ha megismerjük czimboráit is. Például nem mondott ilyen valamit Peti czigánynak, vagy Liptáknénak?

Viola, ki igen jól tudta, mily következéseket vonhat barátaira, ha megtudatik, hogy vele folyvást összeköttetésben maradtak, ezt állandóan tagadá.

– S mikor kend Tiszaréten üldöztetett, hol tartózkodott? – kérdezé Macskaházy tovább.

Viola mondá, hogy az üldözés alatt Tiszaréten nem volt.

Az ügyész behivatá Liptáknét, felolvastatá előbbi vallomását, mely szerint Viola Tengelyit a szándéklott rablásról általa tudósíttatni akará, s kérdé, megmarad-e mellette? mire az öreg asszony esküvést ajánlva mondá, hogy igen.