MÁSODIK FELVONÁS.
ELSŐ VÁLTOZÁS.
Uriszoba Kelemenék lakásán. Este van, a szobában lámpa ég. Az íróasztalon is lámpa, színes ernyővel. Történik egy fél órával az első felvonás után. Mikor a függöny felgördül a szobában nincs senki. Egy pillanat mulva csöngetés hallatszik.
A csöngetésre besiet balról a kisasszony és a szobalány. A kisasszony a szobában marad, a szobalány kimegy a bejáratajtón, nyitva hagyja, ajtót nyit a hazatérő Kelemen-párnak, velük együtt jön vissza a szobába.
Kelemenék izgatottan, sebbel-lobbal jönnek, éreztetve, hogy az egész uton hevesen vitatkoztak. A párbeszéd már az előszobában kezdődik, hangosan, veszekedve.
Kelemen. Az nem igaz. Az nem igaz.
Vilma. De igaz.
Kelemen. Nem igaz.
Vilma. Uri felfogás dolga.
Kelemen. Nem tűröm, hogy ebbe az uraság fogalmát belekeverd. Annak ehhez semmi köze. Nincs igazad. Szobalány kimegy.
Vilma. Igenis van, mert uri ember bízik annyira a feleségében, hogy nem piszkálja a leánykori gyerekségeit.
Kelemen nekihevülve. Hogy úri ember mit csinál, azt tessék… Meglátja a kisasszonyt. Alszik már a gyerek, kisasszony?
Kisasszony. Nem, nagyságos úr. Nem akar aludni, amíg a nagyságos úr a mindennapi esti mesét el nem meséli neki.
Kelemen. Mindjárt jövök, kisasszony.
Vilma. Csak menj fiam most. Jobb lesz, ha mesélsz a Janikának. Ettől ő majd elalszik, te pedig talán lecsöndesedel. Én már nem birom. Én már kifáradtam…
Kelemen. Igazad van. Ez fontosabb, mint ez a… ez a… Haragosan indul, már fogja is a kilincset.
Vilma. Alig állok a lábamon… ez az izgalom…
Kelemen. Jól van, jól van.
Vilma. Ez tán meg fog nyugtatni. Menj.
Kelemen. Tessék?
Vilma. Azt mondom: a mesélés majd meg fog nyugtatni téged is.
Kelemen elereszti a kilincset és visszajön. Engem nem lehet ilyesmivel megnyugtatni. Nekem nem az idegeim nyugtalanok.
Vilma. Hát mid nyugtalan?
Kelemen. Az életem. Az megy lassan tönkre. Újra kezdi. Én neked ma este már egyszer megmondtam…
Vilma. Cette fille entend tout. Je n’en vois pas la nécessité!
Kelemen. Megmondtam, hogy mi az egyetlen oka ennek az egyre rosszabbodó idegállapotomnak. Kérem kisasszony, menjen be a gyerekhez, mindjárt jövök és mesélek neki.
Kisasszony kimegy.
Kelemen hevesen. Ez az úr. Ez a titokzatos úr, aki a paradicsomot nem tudja enni. Ez az én bajom, illetve nem is ez az ember, hanem az, hogy te évek óta hazudsz nekem.
Vilma nagyon izgatottan. Ezt a szót most hallom tőled először.
Kelemen. Sajnálom.
Vilma. Nem érdemlem meg, hogy inzultálj. Mutass még egy asszonyt Pesten, aki úgy él, mint én. Egész nap itthon ülök, nem járok sehova, szerényen öltözöm, a konyhát vezetem, a harisnyádat foltozom. Ha valaki bolond, csukassa be magát.
Kelemen. A «hazudsz»-ért bocsánatot kérek. Nem lett volna szabad ezt mondanom. De mi a tény? A tény az, hogy te ismered ezt az embert és velem el akarod hitetni, hogy nem is emlékszel a nevére.
Vilma. Nem emlékszem rá.
Kelemen nyomatékkal. Ez az ember az oka az én egész betegségemnek. Ez a titok ma egy véletlen folytán kipattant. Most itt az alkalom belehalni a betegségbe, vagy kigyógyulni belőle.
Vilma hirtelen elhatározással. Hát jó. Figyelj ide.
Kelemen. Figyelek,
Vilma. Hiszel nekem?
Kelemen. Akarok.
Vilma. És megnyugszol, ha megtudod az igazat?
Kelemen. Meg.
Vilma. Akármi is lesz az, amit megtudsz?
Kelemen. Akármi.
Vilma. És vége lesz ennek a nyugtalan, gyanakvó életnek? Ennek a pokolnak?
Kelemen. Vége.
Vilma. Hát most jól figyelj ide. Ez az ember három évvel azelőtt, hogy veled megismerkedtem, egy csomó más emberrel együtt udvarolt nekem, tudja isten tán szerelmes is volt belém. Azóta nem láttam. És… hangsúlyozva… a nevére sem emlékszem. Na.
Kelemen. Az más.
Vilma. Végre. Hiszed?
Kelemen. Hiszem.
Vilma. Nyugodt vagy?
Kelemen. Nyugodt.
Vilma. Nem lesz miatta több bajom?
Kelemen. Nem.
Vilma kezét nyujtja. Erre adod nekem a becsületszavadat.
Kelemen. Vilma, te egy derék, jó, tisztességes nő vagy. De okos vagy. Én neked nem adom a becsületszavamat. Tudod mit? Nem is vagyok nyugodt.
Vilma fokozódó izgalommal. Nem?
Kelemen. Nem.
Vilma. Hát jó. Én megpróbáltam ezt a módszert, mert ez az egyszerűbb és ugyanoda vezet, ahova a másik. Okos és derék asszonynak kötelessége azt csinálni, amit én most csináltam. De te olyan vagy, amilyen vagy, hát most megkapod tőlem a másik módszert.
Kelemen. Hát az milyen?
Vilma. Fájdalmasabb, mint az előbbi. Nekem ahhoz az emberhez semmi közöm. Én egyszerűen letagadtam ezt az embert, mert én kokainnal akartam a fájós fogadat kihúzni. De ugyanazt az eredményt elérhetem úgy is, hogy fájni fog neked. A fog így is, úgy is kint lesz a végén. Ilyenek vagytok.
Kelemen mohón. Nos?
Vilma. Fájni fog.
Kelemen mint fent. Nem bánom.
Vilma dacosan. György a neve.
Az itt következő párbeszéd egészen a levélig nagyon gyors, nagyon izgatott.
Kelemen. Azt hallottam a tisztektől a vendéglőben.
Vilma. Szabó György.
Kelemen. Aha. Szép szürke név.
Vilma. Mint az egész história.
Kelemen mohón. Szeretett téged?
Vilma. Szeretett.
Kelemen. Nagyon?
Kelemen. Nagyon?
Vilma. Egy kicsit.
Kelemen. Nagyon?
Vilma. Úgy, ahogy szoktak.
Kelemen. Nagyon?
Vilma. Hát szeretett.
Kelemen. Nagyon?
Vilma. Jobban, mint a többiek.
Kelemen a legmagasabb fokon. Nagyon?
Vilma. Nagyon. Szünet.
Kelemen. Nna. Leül.
Vilma. Most boldog vagy, mert kezd fájni?
Kelemen. És te? Szeretted?
Vilma. Szó sincs róla.
Kelemen. Szeretted?
Vilma. Aki ismer, tudhatja.
Kelemen. Szeretted?
Vilma. Tetszett.
Kelemen. Szeretted?
Vilma. Lehet, hogy ő azt hitte.
Kelemen. Szeretted?
Kelemen. No végre. Mindjárt mondhattad volna, hogy igen. Szünet.
Vilma. Nem volt egyszerűbb és becsületesebb, ahogy én akartam?
Kelemen. Megkérte a kezedet?
Vilma. Meg. Szünet.
Vilma. Most kérdezd, hogy feleségül mentem-e hozzá.
Kelemen Köszönöm, nem. – Kitől kért meg?
Vilma. Beszélt Félix nagybátyámmal. A bácsi udvariasan megmondta neki, hogy ne is próbálkozzék nálam.
Kelemen. Nem is próbálkozott?
Vilma. Nem.
Kelemen. Mikor volt az a tennisverseny?
Vilma. Akkor.
Kelemen más, egyszerűbb hangon. Jól játszott?
Vilma. Még ezzel is kínozod magad? Elég jól játszott.
Kelemen. Jól játszott?
Vilma. Hát jól, ha díjat nyert.
Kelemen. Jól játszott?
Vilma. Nagyszerűen játszott.
Kelemen. Na végre. Szünet.
Kelemen. Félix végleg elküldte?
Vilma. Végleg.
Kelemen. Ő mit felelt erre? A kisasszony belép.
Kelemen. Mit akar?
Kisasszony. A Janika várja a nagyságos urat.
Kelemen. Jövök. A kisasszony áll és vár. Mindjárt jövök kérem, nem hallotta? A kisasszony kimegy.
Rövid szünet.
Vilma hidegen. Ott hagytuk el, hogy ő mit felelt erre.
Kelemen. Mit felelt?
Vilma. Meghajtotta magát és elment. Elutazott. Kulcsot vesz elő a táskájából, amit eddig a kezében tartott.
Kelemen. Hova?
Vilma. Párisba, Amerikába.
Kelemen. Miféle kulcs az?
Kelemen. Ezzel vége volt?
Vilma. Vége.
Kelemen. Nem írt neked?
Vilma. Nem.
Kelemen. Egy szót se?
Vilma. Egy betűt se.
Kelemen. Mutasd meg a levelet, amit írt.
Vilma. Nem írt.
Kelemen. A jobb felső fiókban tartod a leánykori leveleidet. Ott kell lenni az övének is. Hol van ennek a fióknak a kulcsa?
Vilma. Itt van. Átadja a kulcsot.
Kelemen átveszi, már nyitja is a fiókot.
Vilma. Képes vagy és kiveszed, elolvasod.
Kelemen. Képes vagyok. Kezében a levélcsomó.
Vilma. Ne keresd, ez az, felül. Kihúzza, átadja. Tessék.
Kelemen visszaadja. Tessék.
Vilma. Én olvassam fel? Nem veszi át a levelet.
Kelemen. Nem szoktam a más leveleit elolvasni.
Vilma nyugodtan. Ezt el fogod olvasni.
Kelemen. Azt nem. De tőled meghallgatom. Kínálja.
Vilma. El fogod olvasni.
Kelemen. Még ha külön felkérsz rá, akkor sem.
Vilma. El fogod olvasni.
Kelemen megadja magát. Olvas. «Kedves kisasszony – ön azt üzente nekem Félix bátyjával, hogy nem lehet az enyém, mert nem szeret. Ön azt üzente nekem, hogy nem az a baj, hogy szegény vagyok és nincs állásom, hanem az, hogy ön nem szeret engem.»
Vilma. Csak olvasd tovább.
Kelemen. Muszáj?
Vilma. Most már illik.
Kelemen olvas. «… Én ezt nem hiszem el magának. Maga szeret engem és ha én most elutazom, hogy embert csináljak magamból, ezt azzal fogja bebizonyítani»… beszélve… kezd nekem igazam lenni… olvas «… hogy megvár engem és nem megy férjhez addig, amíg én vissza nem jövök.» Beszélve. Kezd neked igazad lenni.
Vilma. Megvártam?
Kelemen. Elismerem, nem vártad meg. Olvas: «Elmegyek, kivándorlok, ember leszek. De visszajövök. Talán mint győztes katona, talán mint országok sorsát intéző hatalmas úr, talán mint világhírű művész, de lehet, hogy mint koldus, szegény cseléd jövök vissza magához szolgálatért könyörögni. Egyetlen kérésem: ha szeret, várjon meg. Eljövök érte, visszajövök érte.» Gúnyosan mosolyog.
Vilma. Nos?
Kelemen. Szegény fiú. Ez a tipikus, ostoba, vidéki szerelmes bucsu-levele. Ez nem is lehet más.
Vilma. Nekem akkor sem tetszett, amikor kaptam.
Kelemen a levéllel. Ez az a jó kisvárosi romantika. Egy szegény ügyvédbojtár… visszajön, mint diadalmas hadvezér. Hogy képzeli ő ezt?
Vilma. Azt ő tudja, szegény.
Kelemen. Napoleonra gondol. Olvas… «Mint országok sorsát intéző hatalmas úr.» Miniszterelnök? Kancellár? Szabó úr, mint kancellár. Olvas. «Világhírű művész».
Vilma. Mit akarsz tőle?
Kelemen. Hogy ne legyen ilyen közönséges… Tisztelet, becsület egy szép szerelmes levélnek. De ezt a cselédromantikát ki kell nevetni… Ez komikus. A legmálébb azonban az utolsó: nézi… «mint koldus, szegény cseléd jön vissza, szolgálatért könyörögni». Hogy képzeli ő ezt?
Vilma. Fiatal volt.
Kelemen nevetve. Hadvezér, nagyúr, művész… Komikus hangrezgetéssel… vagy mint szegény cseléd… ah, jó romantikus vidék! Eldobja a levelet.
Vilma fölveszi a földről. Minek dobod el? Látod, annyi elnézés lehetne benned…
Kelemen. Nem az bánt, hogy szerelmes. Hanem, hogy ilyen ostoba. Ez a tiszta sablón: a hadvezértől a cselédig. Nevetni kell.
Vilma. Ugyan mit nevetsz rajta?
Kelemen. Nem is nevetek. Sajnálom szegénykét. Nem úgy ült a vendéglőben, mint egy csatanyertes katona.
Vilma. Talán… ha azzá lett volna…
Kelemen komikus páthosszal… Visszajött volna érted!
Vilma. Biztos, hogy ügyvédbojtár maradt. Tán a vizsgáit se tette le.
Kelemen. Nagyon szegényesen ült ott. Ez nem intézi országok sorsát. Paradicsomot, azt nem eszik.
Vilma. Ez minden megjegyzésed? Visszateszi a levelet.
Kelemen. Nem. Akkor tényleg elutazott?
Vilma. El.
Kelemen. Azóta nem láttad?
Vilma. Nem.
Vilma. Ma.
Kelemen. És nem éreztél semmit, amikor bejött? Nem érezted, hogy visszajött érted?
Vilma. Most már ne gúnyolj engem.
Kelemen. Igen. Szünet. Angyalom. Angyalom. Bocsáss meg nekem. Most már igazán minden rendben van.
Vilma. Hát nem lett volna egyszerűbb, ha abban maradtunk volna, hogy a nevét sem tudom?
Kelemen. Ebben is neked volt igazad. Ezt a tíz rossz percet megtakaríthattam volna. De nem baj. Kint van a fájós fogam.
Vilma. Látod, milyen ostoba vagy?
Kelemen. Látom.
Vilma. Most mindent, mindent tudsz.
Kelemen. Mindent.
Vilma. Lesz most nyugtom?
Kelemen. Lesz.
Vilma. És neked?
Kelemen. Nekem is. Felsóhajt. Most egy okos, szép élet következik. Mert ez volt a baj. Ez rág rajtam hat hónap óta, amikor Temesvárott voltam és Leviczkyné elmondta. Fáradt vagy, angyalom?
Vilma. Nagyon… kimerített… ez az este. De az utolsó ilyen volt, úgy-e?
Kelemen. Az utolsó. Kisasszony megjelenik a gyerekszoba ajtajában.
Kelemen fölkel. Jövök kisasszony. Kisasszony el, Kelemen a kilincshez nyúl. Más ember lettem. Visszajön. Tudod… ahogy úgy bejött szegény a vendéglőbe… olyan hetykén…
Vilma. Ugyan kérlek.
Kelemen. Nem nézett ki rosszul.
Vilma. Ilyenek vagytok. Olyan volt, mint egy vasárnapi fűszeres legény.
Kelemen. A kancellár nagyon feltünően volt öltözve.
Vilma. Most már te is látod?
Kelemen. Mert tiszta a fejem. A világhírű művész… túlhangosan beszélt… ízetlenül. Sajnálom.
Vilma. Én nem. Üres ember. Kicsit ostoba is. Ezek hamar vigasztalódnak. Vidéki gigerli.
Kelemen. Még ha szegény cselédnek jött volna vissza…
Vilma. Ugyan hagyd már azt a gyerekes levelet. Ez is elég szép volt tőle. Te ilyet nem írtál volna…
Kelemen. Soha.
Vilma. Te édes… okos… Boldog vagyok, hogy megnyugodtál.
Kelemen. Bocsáss meg.
Vilma elérzékenyülve. Nehéz veled, fiam. Nagyon nehéz veled.
Kelemen. Csak volt. Te vagy az okos…
Vilma. Oh…
Kelemen. Csak ne szerénykedjél. Különb vagy, mint én. Meggyógyítottál, mint egy beteg gyereket. Talán örök életemre. Még ha szeretted is.
Vilma. De…
Kelemen. Most már ezt se bánnám. Így, nyugodt szemmel látom, hogy nincs semmibb, mint egy ilyen kihűlt, felületes érzés. És még jobb, mintha semmi se lett volna. Mert akkor talán most… de így… boldog vagyok. A gyerekszoba ajtaja megnyílik.
Kelemen. Pihend ki magad, fiam. Még hátra van az estély, bál, hangverseny… Jövök, kisasszony. Bemegy a gyerekszobába, az ajtó nyitva marad, úgy, hogy a közönség a benn történőket jól látja és hallja… Na Janikám, hát még nem alszol?
Jani. Nem.
Kisasszony. A papa sokáig váratta a Janikát a mesével.
Kelemen leül az ágy mellé. Imádkoztál már?
Kisasszony. Oh igen, nagyon jó volt a Janika.
Kelemen. Hát miről meséljek neked?
Jani. A farkasról.
Kelemen. Megint a farkasról. Hiszen már két hét óta minden este a farkast mesélem neked.
Jani. De a végit még nem mondta.
Kelemen. Mert mindig elalszol a közepén.
Jani. Mesélje megint, de előlről.
Kelemen. Megint? Hát jó. Hát… volt egyszer… Vilma is bemegy a gyerekhez.
Kelemen. Volt egyszer egy szegény ember, akinek volt egy kis fehér báránya.
Jani. A falu végén lakott.
Kelemen. Igen fiam, ott lakott a falu végin egy kicsi, kicsi, kicsi házban. Hát aztán egyszer… mikor este lett… Sötét volt, nagyon sötét… hát hogy lefeküdt aludni, kint hagyta a bárányt a kertben. Sötét éjszaka volt és fönt a hegyen volt egy nagy erdő. Abba laktak a farkasok. Mérges farkasok, nagy foguk volt…
Jani. Igen.
Kelemen… ahogy elaludt a szegény ember a kis házban, hát… nagy csönd volt, mert már mindenki aludt a faluban… hát egyszerre csak kijött az erdőből egy farkas. Jött le a hegyen. A szeme világított a sötétben. Jött, jött.
Jani. Igen.
Kelemen. A szegény ember csak feküdt az ágyában és nem is gondolta, hogy a farkas ki fog jönni az erdőből. A következőket egyre fokozódó érzéssel, szinte elárulva magát, már Vilma címére mondja. Pedig mindig nagyon féltette a kis bárányát, mert nem volt neki egyebe ezen a világon, csak az a kis báránya… Csak azt szerette, mindig azt szerette, azért féltette olyan nagyon, és majdnem sírt, amikor arra gondolt, hogy egyszer csak jöhet egy farkas, akinek minden mindegy, mert csak enni akar, és elviszi az ő tiszta kis bárányát. Azért nem lehet mondani, hogy a szegény ember bolond volt, mert mit csináljon ő egyedül ennyi sok éhes farkas ellen?
Jani. Igen. Vilma kimegy a szobából és megáll a küszöbön.
Jani. A mama mért megy ki?
Vilma a kanapé felé megy. Fáradt vagyok, fiacskám.
Kelemen. A mamuska nem szereti ezt a mesét. Szünet. Vilma ledől a kanapéra.
Kelemen. Hát aztán egyszerre csak már ott volt a farkas a falu végén. Hüü, hogy villogott a szeme a sötétben. Olyan lassan jött, olyan puhán lépett, hogy nem hallotta senki. Jött, jött, egyre közelebb.
Jani. Igen.
Kelemen. A kis bárány nem is tudta, mi az: egy farkas. Ő nem tudta, hogy a farkas őtet meg akarja enni. Csak nézte a kertből, nézte, amint jött az égő szemeivel, a nagy fogával. Hát egyszerre csak megállt a kert mellett a farkas. A szegény ember aludt. Hát csak zsupsz, átugrott a farkas a kerítésen. És ott állt a kis bárány mellett. Csak akkor ijedt meg a kis bárány. Elkezdett szegény bégetni, és szaladt az ajtóhoz, kaparta a küszöböt, de a szegény ember nem hallotta, mert aludt. Akkor a farkas elordította magát! bu, bu és nekiugrott a kis báránynak. Kitátotta a száját, lehetett látni a nagy fogait…
Kisasszony aki az ágy lábánál áll, a szájára illeszti ujjait.
Kelemen fölkel, halkan. Alszik?
Kisasszony halkan. Alszik. Tessék csak csöndesen kijönni.
Eloltja a lámpát, csak éjjeli lámpa marad a gyerekszobában.
E pillanatban a szomszédban gyerekes, kezdő zongorázó játéka hallatszik. Divatos keringőt játszik.
Kelemen és kisasszony kijönnek a színpadra, kisasszony becsukja a gyerekszoba ajtaját.
Kelemen hangosan. Máskor korábban kell majd…
Kisasszony meglátja, hogy a kanapén fekvő Vilma is elaludt. Pssszt!
Kelemen halkan. Mi az?
Kisasszony. Alszik.
Kelemen. Szegényke… őt is elaltattuk a mesével. Menjen csak ki, kisasszony, hagyja aludni, fáradt volt, jó lesz, ha pihen egy órát… addig csak készítsék elő az estélyruháját… úgy háromnegyed óra mulva költse fel… Nézi. Szegénykém… hadd pihenje ki magát.
Kisasszony. Ez itt a szomszédban… a tanárnak a lánya… minden este pont kilenckor jut neki eszébe zongorázni.
Kelemen. Nem baj.
Kisasszony. Átmegyek talán hozzájuk… ha megkérjük, abbahagyja…
Kelemen. Ne bántsa. Ez még tán jobban elringatja. Az íróasztalról írásokat vesz fel. Nekem is van még dolgom… majd elvégzem a szalonban…
Kisasszony pléddel letakarja Vilma lábát, eloltja a csillárt és kimegy.
Kelemen az íróasztalon megnézi a levelet… a diadalmas hadvezér… nagyúr… művész… komikus sóhaj esetleg szegény cseléd… mosolyog. Összepakolja az írásokat és lábujjhegyen megy balra a lakás ajtaja felé, miután színes kendőt borított az íróasztal lámpájára. Mikor Vilma előtt elhalad. Egy mesétől… elaludt mind a két gyerek… El balra.
A színpadon sötét van. Csend, csak a zongoraszó hallatszik szeliden. Most elkezd az íróasztal lámpája halványodni, s a zongoraszó ereje nőni, növekedni. Egyre erősebb lesz. A lámpa végleg kialszik és a koromsötétben egyre erősebben, szebben szól a zongora. Négykézre. Majd egy hegedű kezdi kísérni, majd kettő, majd sok, majd egyre több zenekari hangszer: kisbőgő, klarinét szól vele, végül nagybőgők, nagydob, a szegény, kezdő zongoramuzsika lassan, szinte észrevétlenül egy teljes nagy zenekar játékává válik, amely még mindig erősbödik, végül fortissimó szól, harsogva, zúgva, trombitákkal, nagydobbal. Ezalatt megtörtént a nyílt változás a színpadon egy fekete függöny mögött.
Vilma amikor már készen van a változás, a koromsötétben, álmában felsikolt. Ne bánts! Ne bánts! Nem tettem semmi rosszat! Ne bánts!
Erre a harmadik «ne bánts»-ra hirtelen ragyogó világosság gyúl a színpadon.
MÁSODIK VÁLTOZÁS.
A hirtelen kivilágosodott színpad a kegyelmes asszony nagyszerű kastélyának lépcsős, oszlopos csarnokát, hallját ábrázolja. A felső emelt részen látható a zenekar, amely tovább játssza a keringőt, fortissimo. A szinen nincs senki.
Csak egy pillanatig üres a szín, mert rögtön berohan balról sikoltozva Vilma, tulzottan fényes és erősen dekolletált estélyi toalettben, folytatva a sötétben megkezdett sikoltozását.
Vilma. Ne bánts! Ne bánts! Semmi rosszat nem tettem!
Rohan felfelé a lépcsőn.
Kegyelmes asszony, Mici, Titkár, sietve jönnek utána.
Innen kezdve ez a kép a következő változásig több mint gyors, valóságos vihartempóban játszandó, természetesen meglassítva a tempót, azokon a helyeken, ahol a cselekmény vagy a dialog megkívánja.
Kegyelmes. Nagyon izgatottan, szaladva. Vilma… az istenért! Felszaladnak utána, a kegyelmes karonfogja. Vilma oda van az izgalomtól. Az istenért, édes fiam, mit akar? Jöjjön! Lefelé vonszolja a lépcsőn. Titkár úr kérem… húzza be azonnal ott azt a függönyt… Titkár már rohan is és ráhúzza a zenekarra a függönyt.
Titkár kiáltva a zenekarhoz. Elég… menjenek fel a nagy szalonba! Zene lassan elhallgat.
Kegyelmes. Micike, azonnal kérek egy pohár vizet.
Mici felrohan a lépcsőn, de ép jön bal 3. egy lakáj, azt kituszkolja, vele együtt elrohan fenn, oldalt balra. Vizet hozzon!
Kegyelmes idegesen, szakgatottan, arisztokratikus gőggel, mereven beszél, titkolja hallatlan izgalmát. Nagyon gyorsan beszél. Titkár úr kérem, gondoskodjék, hogy a hangverseny az emeleten a legnagyobb rendben menjen tovább; senki abból, ami itt történt, semmit észre ne vegyen és igyekezzék, hogy mi itt most magunk maradhassunk.
Titkár. Parancsára, kegyelmes grófné. Jobbra, fenn, elrohan.
Mici, Lakáj ugyanakkor balra fenn megjelennek, Mici üvegekkel, lakáj tálcán vízzel.
Kegyelmes. Üljön le édes gyermekem, erre a székre.
Vilma. Nem… Nem… Vizet, üveget nyújtanak feléje. Lakáj el.
Kegyelmes. Micike ugorjon és vigyázzon, hogy senki semmit ne vegyen észre. Mici rohanva el. Mi volt az, fiam?
Vilma lihegve. Az uram…
Kegyelmes. Mit csinált?
Vilma. Berontott… egy szobába… ahol én beszélgettem…
Kegyelmes. Kivel?
Vilma. A főhadnaggyal…
Kegyelmes. És… és… és…??
Vilma. Meg akar ölni!… Felszalad a lépcsőre. Rohanva jön bal 1. Kelemen.
Kelemen. Ne szaladj előlem!
Kegyelmes útját állja. Az istenért, doktor, mit csinál?
Vilma. Kegyelmes asszonyom… mentsen meg… A kegyelmes asszony mögé menekül.
Kelemen. Itt hiába minden kegyelmes asszony… a becsületemről van szó… Vilmához nagyon izgatottan. Ki volt az a tiszt? Ki volt az az ulánus tiszt?
Vilma a lépcsőről, boldogan. Ki volt az a tiszt? Jenő, Jenő… az a tiszt a diadalmas katona volt… Jenő, te kinevetted a levelét és ő most itt egyszerre elébem lépett, hét év multán visszajött értem! Ahogy megírta… visszajött, mint győztes hadvezér!
Kelemen. Megcsaltál! Rohan feléjük. Vilma sikoltva fel a lépcsőn, és az ép akkor beszaladó Micivel fenn, balra el, a kegyelmes útját állja Kelemennek.
A kegyelmes grófné. Mit akar?! Megőrült?! Mi történt?
Kelemen. Megcsalt a feleségem.
Grófné. Micsoda?
Kelemen. Itt, az ön házában.
Grófné. Csillapodjék kérem. Nem tudom. Hát mi volt?
Kelemen. Fenn az emeleten… a kis szalonban… már egész este nézem, hogy jár körülötte egy ulánus tiszt. Egy ulánus tiszt kergeti, üldözi, hajszolja…
Grófné. Csöndesebben, az istenért, meghallják.
Kelemen. Lestem, néztem… függöny mögül, oszlop mögül, a folyosóról… utánuk mentem lábujjhegyen… megfogtam őket együtt a kis szalonban, ahol összebújva suttogtak…
Grófné. Kik?
Kelemen. A feleségem és a tiszt. A tiszt átkarolta a feleségemet. A szalonban sötét volt… csak a szomszéd szobából jött világosság… Berohantam… az asszony elszaladt és a tisztet kicipelte egy frakkos úr… azt se tudom, ki volt… a sikoltásra jött be…
Ritterné rohanva jön le. Mi történt itt? Mit csinált a lányommal?
Kelemen. A lánya becstelenül megcsalt engem!
Grófné. Csöndesebben…
Ritterné. Hogy mer ilyet mondani?
Kelemen. Sötét szobában ölelkezett egy katonával!
Grófné. Szent isten… és mindez az én házamban… az én estélyemen. Meghalok bele, nagyságos asszonyom, meghalok bele. Ezt nem élem túl!
Ritterné. Csak nyugalom, kegyelmes asszonyom.
Kelemen. Nincs nyugalom.
Ritterné. Nem igaz.
Kelemen. De igaz! Láttam! Ne védje! Maga is olyan volt!
Grófné. Az istenért.
Ritterné. Mit akar? Mit akar itt csinálni? Vendégségben van!
Kelemen. Nem bánok semmit.
Grófné. Kiméljenek, kérem… tekintsenek engem… tekintsék a családomat… micsoda rettenetes szégyen!
Kelemen. Nem, nem ölöm meg. Más büntetést kap. Megcsalt, megölte az életemet… itt, nyilvánosan, a százötven vendég előtt fogom megszégyeníteni, itt fogom kikiáltani, hogy mit tett… itt fogom megbüntetni… A két nő közül ki akar szabadulni, hogy felrohanjon.
Ritterné sírva. Jenő!
Grófné elébük kerülve felszalad a lépcsőre, útját állja és minden erejét összeszedve, méltóságteljessé válik. Megálljon. Csinálhat, amit akar, de nem az én házamban. Doktor úr, ezen kijelentésével elvesztette nálam a vendégjogot. Az én házam minden botránytól ment és az is marad. Én gróf Walmsdorff püspök huga vagyok és a házam tisztaságát mindenáron meg kell hogy védelmezzem. Értette? Közben bejött a titkár.
Kelemen. Én az életemmel is leszámoltam. Nekem semmi nem fontos.
Grófné. Az én házamban nem lesz házasságtörési botrány.
Kelemen. De volt!
Ritterné. Nem igaz!
Grófné. Önök most el fognak távozni az én házamból minden feltűnés nélkül. Mit akar, titkár úr.
Titkár. Alázatosan megjegyzem, kegyelmes grófné és egyben bocsánatot kérek…
Grófné. Ne fecsegjen annyit, mit akar?
Titkár. Alázattal… hogy feltűnés nélkül már nehezen távozhatnak őnagyságáék… mert a futkosásra többen kijöttek a nagyteremből…
Grófné. És ön mit csinált?
Titkár. Visszaküldtem őket azzal, hogy őnagysága rosszúl lett.
Grófné. Elhitték?
Titkár. Alázattal… nem. Mert a férfihang szitkozódásait, ha nem is a maguk egészében…
Grófné. Hallották?
Titkár. Legmélyebb sajnálattal kell, jelentsem, hogy: igen. A kegyelmes grófné minden erélyére van e percben szükség.
Grófné. Tehát nem mehetnek el egyszerűen. Kérem e súlyos percben szedjük össze az eszünket és az idegeinket. Az én családom és házam becsülete forog kockán. Doktor úr ön le fog csillapodni és akkor felesége őnagyságával tüntetőleg végig fog sétálni az összes termeken. Intézkedni fogok, hogy a nagyteremben odalépjen önökhöz az a tiszt úr… önök nehány barátságos szót váltanak vele s azzal távoznak a házból.
Ritterné. Igen… igen… valaki szóljon a katonának… csak botrányt ne!…
Grófné. Majd megkérem öcsémet…
Ritterné. Igen, az attasé úr…
Titkár. Alázattal… az attasé úr őméltósága volt az, aki a főhadnagy urat a… botrány színhelyéről elvezette.
Grófné. Rettenetes! Még neki is kellemetlensége lesz! Még őt is belekeverik!
Titkár. Az attasé úr őméltósága e pillanatban barátságosan beszélget a főhadnagy úrral.
Grófné. De hát ki az a főhadnagy?
Kelemen. Én nem tudom.
Titkár. Egy ulánus főhadnagy a meghívott tíszt urak közül.
Grófné. Titkár úr azonnal értesíti Kelemenné őnagyságát, hogy idevárjuk és megkéri az attasé urat, hogy azonnal jöjjön fel hozzám az ebédlőbe. Két lakájhoz, akik fenn balról jobbfelé vonulnak. Mit visznek ott?
Titkár. Malotti művész úr az öltözőjében van már és kilenc darab citromot kéretett az énekhangjához. Lakájok el.
Grófné. Csak nem hallott a művész valamit?
Titkár. Nem hiszem. Az ajtó vastag. El.
Kelemen. Kegyelmes grófné…
Grófné nagyon idegesen. Kérem doktor, lekötelez, ha egy szót sem beszél, mert félek, hogy elveszítem azt a nyugalmamat, amit… reszketve… most minden erőm megfeszítésével is… de meg kell tartanom… e súlyos pillanatban… nekem, szegény özvegyasszonynak…
Kelemen bűnbánattal. Bocsásson meg, grófné.
Grófné idegesen nyújta csókra kezét. Doktor… ezt nem érdemeltem öntől… aki azért jött, hogy családom jóságát élvezze…
Ritterné mély meghajlással. Nevükben én is a legőszintébb…
Grófné fölemeli. De asszonyom… önnek semmi oka… fogadja részvétemet… ön szenved… ön anya…
Ritterné sírva. Anya. Anya.
Kelemen dühvel. Kérem, ne sírjon.
Grófné. De doktor,… de asszonyom… Fenn balról megjelenik Vilma, akit Mici támogat.
Grófné. Gyermekem… vegyen példát rólam… szedje össze minden erejét. A jó isten majd megsegíti magukat is, de most egy ártatlanul szenvedőről, rólam van szó. Micike.
Mici. Parancsol grófné?
Grófné. Micike a toalettszobámba vezeti a doktorné őnagyságát és eltünteti arcáról, hajáról, külsejéről mindazokat a jeleket, a melyek a botrányra emlékeztetnének. De azonnal. Akkor visszavezeti ide, ahol Kelemen doktor nyugodtan várni fogja. Igen, doktor?
Kelemen magába szállva. Igenis, kegyelmes asszonyom.
Grófné. Nekem most a százötven vendégem közé kell mennem, látnom a hangulatot és mentenem a menthetőt. Kérem… Int. Vilma, Ritterné, Mici el. Az attasé öcsém az én nevemben fogja megkérni… az… ulánus főhadnagy urat, hogy a bálteremben önökhöz lépjen s önökkel nehány barátságos szót váltson. Ezt a főhadnagy meg fogja tenni özvegy Simándy grófné házának becsületéért. Erről én önnek kezeskedem. Kérem a válaszát.
Kelemen. Minden a parancsa szerint fog történni, grófné.
Grófné. Ön most itt marad és bevárja nejét.
Kelemen némán meghajol.
Grófné. Doktor Kelemen… ön egy dzsentlmen.
Kelemen. Kegyelmes asszonyom… jobb szeretnék nem az lenni.
Grófné nagy nyomatékkal. Ön nem tehet róla, ön mégis az.
Grófné. Imádkozni fogok az ön lelke nyugalmáért.
Kelemen szárazon. Köszönöm. Grófné sietve el jobbra, fenn. Kelemen egyedül marad, előrejön. Egy lakáj jön fenn, vissza a művésztől.
Titkár balról jön. Malotti művész úr megkapta a kilenc citromot?
Lakáj. Igenis.
Titkár. Azonnal csináltasson Malotti művész úrnak három lágy tojást egészen hígan és jégbehűtve vigye fel neki, ez kell az énekhangjához.
Lakáj. Igenis. Balra el.
Titkár a lépcső aljáról, mereven. Attasé úr őméltósága a maga részéről szintén kéreti doktor úr őnagyságát, kegyeskedjék itt türelemmel várni. Meghajol és el jobbra.
Kelemen. Köszönöm. Pillanatnyi szünet.
Kelemen izgatottan készül fel-alá járni. Előlről a lépcső felé megy, onnan vissza előre. Megfordul, hogy megint a lépcső felé menjen, de ekkor hátul, fenn, középen hirtelen szétkapja a függönyt és megjelenik a főhadnagy. (Ugyanaz a színész játssza, aki Szabót. Borotvált arc, minden változtatás nélkül.) Két lépcsőt jön le és katonásan megáll. Kelemen is megáll. Farkasszemet néznek.
Főhadnagy katonásan. Doktor úrnak állok rendelkezésére.
Kelemen. Ön elcsábította a feleségemet.
Főhadnagy. Érte jöttem.
Kelemen. Mi?
Főhadnagy. Eljöttem érte.
Kelemen. A részletekre nem vagyok kíváncsi. Ön az én hites feleségemet egy sötét szobában átkarolta. Ön ezért számolni fog.
Főhadnagy. Azért állok itt. El vagyok rá készülve.
Kelemen. Ez meg fog történni annak rendje és módja szerint, holnap. Most azonban ennek a háznak a becsületéért egy rövid és kinos komédiát kell játszanunk.
Kelemen. Önt értesíteni fogják.
Főhadnagy. Itt állok. Ha még akar tőlem valamit…
Kelemen. Semmit. Megjelenik Vilma fenn.
Vilma a két férfit nézve, remegve. Azt mondták… itt vársz… jöjjek ide…
Kelemen. Igen.
Főhadnagy meghajol és indul jobbfelé.
Vilma. Ne… ne… ne menjen.
Főhadnagy visszalép.
Vilma. Félek veled egyedül maradni… és azt akarom, hogy az ő jelenlétében mondjam meg neked…
Kelemen. Hogy szereted?
Vilma. Nem… nem… hogy miért voltam vele… hogy megmondjam neki… menjen el… menjen el…
Kelemen. Szereted!
Vilma kitörve. Szeretem! Szeretem ezt a szép, szomorú katonát, igenis, ha tudni akarod, szeretem és én nem tudom elhazudni, hogy szeretem… és boldog vagyok, hogy kimondtam, hogy nem kell elfojtanom, letagadnom, elszenvednem… hogy felsikolthatom az égig… szeretem a szép, szomorú, bátor katonát… aki eljött értem… ahogy a levelében megigérte… eljött értem… a csatából jött el értem!
Főhadnagy egy lépést tesz feléje. Vilma!
Kelemen. Nem igaz… nem szereted!
Vilma. De szeretem… és látnod kellett volna a vendéglőben, mikor bejött, hogy szeretem… tudnod kellett volna, mikor a nevét letagadtam, hogy az övé vagyok… tudnod kellett volna, mikor a levelét megmutattam, hogy imádom… és hogy el fog jönni értem, mert megigérte… és tudnod kellett volna, hogy ha eljön értem, akkor az övé vagyok… az én diadalmas katonámé… és kinevetted a szegény kis levelét… és most itt van!
Kelemen. Mit beszélsz? Mit teszel velem?
Vilma. Itt a diadalmas hadvezér… Afrikából jön… kinevetted, úgy-e… nem szóltam… hallgattam és te nevettél, mert honnan tudjad te, mi lakik bennem, mit fojtok el, mit oltok el örökre, még ha én vagyok a leghűbb, legtisztességesebb, legokosabb asszony is… Főhadnagyhoz tüntetőleg. Szeretsz?
Főhadnagy. Még kérdezed? Hát este, a vendéglőben, hiszen kellett érezned, hogy a vér a fejembe rohant… hogy elhidegült a szívem… hogy a térdeim reszkettek… mert megláttalak egy idegen emberrel… és tudtam, hogy a férjed. Szomorúan, nobilisan. Vilma… miért nem vártál meg?
Kelemen. Itt… előttem… a fülem hallatára…
Vilma. Mert gyönge voltam… azt hittem, el tudlak felejteni… de nem… nem…
Főhadnagy. Kínlódtam érted… bolyongtam érted… a német hadseregben végigszenvedtem a nagy afrikai hadjáratot… ott kaptam a rangomat… közlegényből… egy rettenetes csatáért… amit érted… teérted… véreztem, rohantam, nem ettem, nem ittam… puszta földön háltam…
Vilma. Drága…
Főhadnagy. Hónapokat, éveket szenvedtem…
Vilma. Drága. Kinevetett, te drága…
Főhadnagy. Golyó elé álltam… átlövettem a mellemet… akkor még csak káplár voltam… egy félévig haldokoltam a trópusokon, egy piszkos kórházban… gondoltál rám?
Vilma. Senki másra… csak rád…
Főhadnagy. És újra, újra kezdtem… előre… tűzbe mentem… átlőtték a combomat… Afrikában… a nagy sivatagban, vérző testtel, hanyatt fekve a földön… arccal a végtelen fekete ég felé fordulva, fejem fölött az örök csillagokkal… lázban… az utolsó kenettel a homlokomon… fájdalmamban… a nevedet ordítottam… meghallottad-e?
Vilma. Hallottam… tudtam… imádlak…
Főhadnagy. És újra, újra kezdtem… nem hagytam magam… nem akartam meghalni… csak érted… mert megigértem neked… csak, hogy visszajövök diadallal… a szép fehér homlokodért…
Vilma. A tied.
Főhadnagy… a fekete hajadért… a szemed csillagáért…
Vilma. A tied volt… mindig…
Főhadnagy. És nem vártál meg.
Vilma. Megvártalak… megvan a leveled… itt vagyok… senkié nem vagyok… felujjongva… az én szép, bátor katonámé vagyok!
Kelemen aki a bal fotelhez támolygott és onnan nézte, hallgatta ezt rémületben. Elég volt!!! Frázisok! Romantika!
Vilma. Ne hallgass rá… hazudj neki valamit…
Főhadnagy. Érted jöttem, megszolgáltam érted, soha asszonyt nem öleltem, szépen, tisztán, fiusan, szűzen jöttem el a menyasszonyomért…
Vilma. Hazudj neki valamit… az kell neki… mondd, hogy nem te vagy az… Félek tőle…
Főhadnagy. Lehet itt félni?
Vilma. Kinevette a leveledet… eldobta… nem tudta, hogy ezt nem szabad kinevetni!
Kelemen dadogva, rémülettel. Itt… előttem… nyiltan… szeretik egymást…
Vilma. Védj meg… félek tőle… ha hazamegyünk, kínozni fog, verni fog, be fog zárni, nekem megint hazudnom kell… el fog választani tőled, nem foglak látni soha többé… és megöregszem nélküled… meghalok és nem is láttalak…
Főhadnagy. Téged senki nem bánthat, amíg én élek.
Vilma. Ne hagyj el… Védj meg…
Kelemen halálos hidegséggel. Nincs rá szükség. Én már téged nem bántalak többé.
Vilma. Hazudsz… Ha hazamegyünk… mit szenvedek!
Főhadnagy. Ez az asszony az én védelmem alatt áll. Mindenért én vagyok felelős és minden szenvedés legyen az enyém.
Vilma. Ilyennek képzeltelek… álmodtalak…
Kelemen. Ebben az őrületben, ami itt történik, én vagyok az egyetlen, aki szenved. Itt nekem veszik a véremet. De nincs tovább. Most, itt, vége. E pillanatban, a többit holnap elintézzük… egy kötelességünk van mind a hármunknak, ez iránt a ház iránt. Ezt én becsületemre vállaltam. Én a… feleségemmel karonfogva végig fogok menni a termeken és ön hozzánk fog lépni egy-két közömbös szóra. Aztán mind elmegyünk.
Vilma borzongva. Micsoda vesszőfutás!
Kelemen. Én vállaltam. És ha főhadnagy urat nem érdekli ennek a háznak a becsülete, talán megteszi annak az asszonynak a jó híréért, akinek ezt a jóhírt a gyereke számára legalább külsőleg meg kell őriznie. Értetted?
Kelemen. Ön is megértette?
Főhadnagy. Igen.
Kelemen. Megteszi?
Főhadnagy. Nem.
Kelemen emeltebb hangon. Velem szemben ön, mint hős, megvédheti a szerelmesét. De az ön szerelmesének a becsületes anyai nevét megvédeni… erre nincs más a világon, csak én. És meg fogom önnek mutatni, hogy ebben leszek olyan hős, mint ön abban, hogy egy összetépett szívű, megölt, meggyalázott, megsebzett, nyomorult férjjel szemben megvéd egy asszonyt, aki önbe szerelmes.
Főhadnagy. Nem teszem. Nem játszom komédiát.
Kelemen. De meg fogja tenni. Kényszeríteni fogom rá.
Főhadnagy. Nem kényszeríthet semmire ezen a világon. Nem játszom komédiát, mert én nem vagyok szatócs, akinek az a főgondja, hogy a csávából most kikerüljön. Amit tettem, azt vállalom. Ez az asszony szeret engem és én hét éve küzdök érte, szenvedek, dolgozom, vérzem és harcolok, hogy méltó lehessek hozzá és egyszer eljöhessek érte. Most itt vagyok. Most megöleltem és reszketett a melle a mellemen. Most megcsókoltam és a szívemig égett a szája. Most megkérdeztem és úgy beszélt velem, mint az istenével, akit imád. És bennem felgyullad és végiglángol az én szomorú életem és felsikolt bennem az öröm és felviharzik bennem a gyerekkori szerelmem és itt erre jön egy cvikkeres úr és azt kívánja tőlem, hogy polgári megoldásokat csináljak és jön egy kis cvikkeres úr és nem érti meg és nem fogja soha megérteni, hogy e pillanatban már nem vagyok katona, nem tudom, hol vagyok, nem ismerek senkit és semmit és odadobok mindent és nem félek senkitől, és elborul előttem a világ, hogy ne lássak egyebet, mint az én szép menyasszonyomat, akiért eljöttem. Hátra siet fel a lépcsőre. Most, most verik itt a szívemben a dobok a mars-marsot, most az enyém az egész világ, és most viszem el a menyasszonyomat magamnak…
Vilma sikoltva. Te szép, bátor katona!
Főhadnagy. Búcsuzz el tőle!
Vilma. Ilyennek álmodtam! Nem csalódtam benne!
Főhadnagy. Búcsuzz el tőle!
Vilma. Meghalok utánad!
Kelemen. Vilma!!! Pillanatnyi szünet, a főhadnagy két lépcsőt lejön.
Vilma a férje vállára borul. Meghalok utána, Jenő, meghalok utána.
Kelemen a haját simogatva, kérőleg. Vilma!
Vilma. Jenő… nem mehetek vele… én meghalok utána.
Kelemen. Vilma… ezek csupa közhelyek… és vidékies, ez romantikus, ez gyerekes… ez szavalat…
Vilma. Az én életemnek vége. Nekem össze van törve a szívem. Nekem bűnhődnöm kell azért, amiért nem vártalak meg.
Főhadnagy sejtve a bajt, komoran. Én neked mindent megbocsátottam.
Vilma. Nem mehetek el veled. Nem vártam rád. Hűtlen voltam hozzád. Másnak adtam a fiatalságomat… az első reszketéseimet… másnak hoztam gyereket a világra… Keserves sírással… Mi maradt neked, te szép katonám, mi maradt neked az én szép fiatal életemből?
Főhadnagy mélyen, szomorúan. Nem kérdezem. Itt vagyok. Érted jöttem.
Vilma. Vidd el magaddal azt, hogy minden percemmel, mindenemmel imádlak. És hagyj engem veszni… szenvedni és megöregedni. Bűnhődni…
Főhadnagy. Miért?
Vilma. Mert nem hittem abban, hogy a szerelem minden… akkor… amikor még lehetett volna. Szünet.
Kelemen komolyan, szeliden. Főhadnagy úr, én tisztelettel megkérdem önt, tudja-e, mi most a kötelessége?
Főhadnagy. Tudom.
Kelemen. Ne irigyelje tőlem azt, ami nekem ebből az asszonyból megmaradt. Én megigérem Önnek, hogy halálomig tiszteletben fogom tartani a bánatát.
Vilma. Menj. Én örökké szeretni foglak.
Lakáj belép, fenn, balról. Gróf Walmsdorff attasé úr őméltósága kéreti a főhadnagy urat a zöld szobába.
Főhadnagy. Amit az attasé úr őméltósága a zöld szobában tőlem akar, azt már tudom. Lakáj el. Doktor úr, a nagyterem közepén fogok várni. Most már végigsétálhatunk a termeken. Katonásan összeüti a bokáját és kisiet jobbra. Kelemen a támolygó Vilmát a bal fotelhez kíséri. Vilma a fotelbe ül és eltakarja az arcát a zsebkendőjével.
Kelemen szomorúan, de boldogan. Nem mentél vele. Nem mentél vele.
Vilma. Nem mentem vele. Hát van rongyabb teremtés, van valami gyávább, alávalóbb, hálátlanabb, mint egy asszony?
Kelemen. Ne kinozd magad. Ha szeretnéd, vele mentél volna. Nem szereted.
Vilma sírva. Nem szeretem.
Kelemen jóságosan. Az én utam ki van jelölve. Nekem jónak és okosnak kell lennem. Nekem meg kell téged hódítanom. Én nem kaptam érted sebeket. Én majd jó leszek hozzád.
Vilma a kezét nyújtja. Légy jó… bánj velem… mint egy nagy beteggel.
Kelemen. Csupa… közhelyeket mondott. De a temperamentuma vett le téged a lábodról. A tűz, amivel beszélt. Meg tudom érteni, hogy elforgatta a fejedet. Hát én ezt nem tudom. Én majd szelid és okos leszek.
Vilma. Légy szelid és okos.
Kelemen. És erről ne legyen többé szó köztünk. Én elfelejtem. Én el akarom felejteni. Te is akard elfelejteni.
Vilma. Akarom.
Kelemen. Jönnek az évek… jönnek komolyabb, tisztább, szebb örömek… a kis fiad… leszünk mi még nagyon, nagyon boldogok.