I.
Hogy mi köze Varjas város nevének a varjúhoz, azt nem tudni. Bizonyos azonban, hogy ősszel és télen sehol a világon nem látni annyi varjút, mint a Topoly völgyében. Ősszel olykor hihetetlen nagy számmal vonulnak a folyó fölött, mintha fekete hópelyhek kavarognának a ködös égen. Télen pedig ellepik a kopasz akácfákat és kétségbeesett, gyáva károgással siratják sorsukat.
De ki gondol most ködre, télre? A korai nyár tüzes fényözönt borít Varjas városára és az egész zöld Topoly-völgyre.
A varjasi Kossuth Lajos-utcán, melyet egyébként mindenki csak főutcának nevez, egy büszke tartásu, öreg magyar ment végig. Karneolgombos, szürke magyar ruhát és fényesre kefélt csizmát viselt. Igen szép aggastyán volt, jól esett ránézni a dús ezüst hajára és a nemes vágásu, piros arcára. Ha ránézett az ember, azokra a régi kőnyomatokra gondolt, melyek hazafiakat és mártirokat ábrázolnak és melyeknek szemlélése fenkölt és meghatott érzéseket ébreszt. Az öreg úr ezt alkalmasint tudta is, mert bizonyos kacérsággal stilizálta külsejét. A cérnagombos, hófehér vászoningén aranyrojtos nyakkendőt viselt, a nyitott dolmánya alatt nyakbavető aranylánc fénylett, a kezében pedig meggypirosra szívott, karcsú tajtékpipát tartott.
A szép öreg Ábel Péter volt, Varjas város országgyülési képviselője. A Házban állandó irigység tárgya, mivel az övé volt az ország leghűségesebb kerülete. A kiegyezés óta mindig egyhangú választása volt. Az öreg úr arról is nevezetes volt, hogy sohasem szólalt még föl a képviselőházban. Méltóságos módon hallgatag férfiú volt és alkalmasint ennek a tulajdonságának köszönhette, hogy Deák Ferenc valamikor a barátságára méltatta. A haza bölcse a nagy alkotások napjaiban szükségét érezte, hogy egyik-másik tervét beszéd közben kidolgozza és Ábel Péternél jobbizlésü és tapintatosabb hallgatója nem volt az országban. Ábel volt a tiszta verem, melyben a nagy férfi a maga termésének fölöslegét elrakta.
Péter úr törvényhozói tevékenysége mostanában abban merült ki, hogy mint násznagy és keresztapa emelte a varjasi családi ünnepek díszét. Amellett azonban mindig meg tudta óvni állásának tekintélyét, melytől maga is át volt hatva, akár a miséző pap, a választói pedig bizonyos hazafias meghatottságot éreztek, valahányszor szemtől-szembe látták.
– Péter bácsi!
Egy csengő női hang szólította a nevén. Az öreg megfordult. Az arca földerült.
– Jó napot, kis leány!
A kis leány fél fejjel magasabb volt, mint Ábel Péter. A profilja hasonlított az öreg úr büszke, nemes és finom arcélére. A szeme azonban nem hasonlított senkiére, hanem egészen egyéni, csodálatos tüzű szem volt. A leány, aki egyébként is igen szép és előkelő teremtés benyomását tette, már lehetett vagy huszonkét, talán huszonnégy esztendős is. A neve Ábel Mariska volt. Gyermeke volt Ábel Pálnak, Péter úr fivérének.
– Honnan jössz? – kérdezte Péter úr, akit szokatlan módon élénkké tett kedvencének társasága.
– A temetőben voltam. Ma van szegény jó édesmama halálának évfordulója. Aztán benéztem Miklós bácsihoz és Etelka nénihez.
– Hogy van Miklós? Megbékült már Etelkával?
– Dehogy! Egy szobában találtam őket, de most sem beszélnek még egymással. Miklós megkért, csináljam ki Etelka néninél, hogy a reggeli kiflijét adja neki egészben. Etelka ugyanis mindig apró darabokra vagdalja és Miklós ezt utálja.
– Nem sikerült. Etelka azt mondja, annak úgy kell lenni. Hogy mért, azt nem mondta meg.
A harmadik testvér, Ábel Miklós szomorú rabsága olyan régi keletü és megszokott dolog volt a családban, hogy egyikük sem vette nagyon komolyan. Mariska a nagybátyja karja alá fűzte keztyűs kezét. Összevágó léptekkel mentek végig a főutca keskeny téglajárdáján. A szépségükkel, a nemes és öntudatlan büszkeségükkel, az egész lényüket jellemző tartózkodásukkal mind a ketten erősen arisztokratikus benyomást tettek.
– Egészen elfuladok az akácvirág-illattól, pedig nagyon szeretem! – mondta a leány.
Hogy, hogy nem, az öreg úr most vette csak észre, hogy akácnyílás ideje van. Pedig Varjason ez fontos időszak volt, mert a főutca teli volt öreg akácfákkal és ilyenkor az egész város menyasszonyi díszbe öltözött.
Varjas különben ócska, de rendes kis város volt. A Grassalkovich hercegek valamikor itt is urak voltak és kis kastélyt építettek maguknak a főutcán, a mai városházát, mely mintául szolgált a gazdag kereskedők lakóházaihoz. Nem volt a főutcán ház, mely száz esztendőnél fiatalabb lett volna és nem Mária Terézia korának szeretetreméltóan ünnepies vonalait mutatta volna.
A széles utca, melynek végében a régi templom emelte égnek lapos tornyát, most egészen néptelen volt. Csak a sárga házak ablakainak potrohos vasrácsa mögül pislantott ki itt is, ott is egy-egy kiváncsi női fej. Egyik-másik fej hirtelen eltünt, hogy aztán másodmagával jelenjen meg újból. Mariska oly jól ismerte mind ezeket az embereket, hogy azt is el tudta képzelni, mit beszélnek most egymás között.
– A fehér ruhája van rajta!
– A szoknya régi, de a blúz új.
– Miféle kalapja van?
– A tavalyi szalma.
– A virágdíszét ismerem, azt levette a rózsaszínü kalapjáról.
A városháza előtt egy pesti emberrel találkoztak össze. Hogy fővárosi, azt meg lehetett ismerni az öltözködéséről, különösen a drappszínü gamásnijáról. Ilyet varjasi ember dehogy merne fölvenni. Szélesvállu, zömöktermetü, barnaarcu, nyírottbajszu fiatal férfi volt. A hóna alatt sárga okmánytáskát hozott. Amint megpillantotta Péter urat, könnyedén megemelte kalapját.
– Jónapot, képviselő úr!
Mariska meghökkent. Ő annyira megszokta, hogy nagybátyját mindenki nagyságos úrnak szólítsa. Az idegen újból megszólalt:
– Tudja, mi az újság, képviselő úr? Meglesz a vasút!
Éles, kiméletlen hangon beszélt. Péter úr most már megállott és kezet fogott vele. Az idegen szertartásos hidegséggel meghajolt Mariska előtt és az öreg úr ekkor bemutatta hugának:
– Hiszen ismered tán? Jenő, a fekete elefánt mérnök fia.
Minden kicsinylő szándék nélkül mondta, a fiatalembernek azonban mégis rosszul esett a furcsa körülírás.
– Toll Jenő mérnök vagyok, – mondta száraz rendreutasítás hangján.
Anélkül, hogy valaki hívta volna, elkísérte őket. Mialatt beszélt, Mariska egyszer sem pillantott reá, de azért igen alaposan végignézte. Az ő titka volt, hogyan.
– A vasút most már meglesz, ha nem is akarja a város, – mondta a mérnök. – Érinteni fogja Varjast és végig fog menni az egész Topoly völgyén. A csirke ára drágább lesz Varjason, a talyigások pedig prüszkölni fognak, de a csirke és a talyigások kedvéért nem lehet útjában megállítani a huszadik századot.
A képviselő óvatos magyar volt, mint a hallgatag emberek általában. Amit magában elgondolt, az talán nem volt mindig okos dolog, de ostobaságot még sohasem hallott tőle senki. Tudta, hogy a vasúttal nem lehet polemizálni, az elgázolja az embert. Azért rejtélyes hallgatásba merült. Mariska a szíve mélyén vasútpárti volt – a fiatalok mind azok voltak – de most valami kínos megdöbbenésfélét érzett. Miért lármázik tulajdonképpen ez az ember?
Egy nyitott boltajtó előtt haladtak el. Valami kellemetlen illat csapta meg orrukat, valami illat, mely a petroleum, a besózott hal és a pálinka motivumainak vegyüléke volt. Az ajtó fölött egy kuvasznyi fekete elefánt függött cégér gyanánt. Ez volt a Toll-féle fűszeres bolt.
A mérnök megint beszélni kezdett, de ezúttal nyugodtan és okosan. Lehet, hogy az apai bolt illata józanította ki hatalmi mámorából.
– A nagy kulturintézményeknél az a csodálatos, hogy ha kezdetben sértenek is egyéni érdekeket, végeredményben mindenkinek hasznára vannak…
Ezt a tételét bővebben kifejtette és Mariska most már érdeklődve hallgatta. Tényleg eszes ember volt. De azután megint mondott valamit, amitől fölszisszent a leány jóizlése.
– Én mindig elérem azt, amit akarok!
Mialatt mondta, erősen Mariska szeme közé nézett. A vasútra vonatkoztatta, de olyan hangon mondta, hogy fenyegetésnek is vehette volna az ember. A leány ajka szélén egy mosoly árnyéka futott végig. Sok gőg és egy parányi gonoszság volt a mosolyában. Eh, mégis csak közönséges emberek ezek a fekete elefántok!
Most elérték Ábelék házát. Nagy, sárga, kissé szigorú és zárkózott külsejü sarokház volt. Az óriás, kerek kapuboltozat fölött aránytalanul keskeny vaserkély rúg ki. Az erkélyen vödrökbe ültetett tuja-bokrok zöldelnek. A főutca felé van az üzlet. Fekete táblán lendületes, vékony aranyírás: Ábel Menyhért és fiai. A tábla fölött fából faragott fehér páva a boltcégér. Lobogva görbülő bádogszalagon a kevély fölírás: Alapíttatott 1815.
A cégtulajdonos, Ábel Pál, ott áll a nyitott ajtóban. Magas, szigorú férfi. Nem olyan magyaros, mint Péter bácsi; a hosszú, fekete kabátjával, a szemüvegével és az őszülő pofaszakállával inkább egy külföldi diplomatára emlékeztet. Az Ábelek mind ilyen előkelők voltak, külsőleg is, lelkileg is. Emberemlékezet óta vászonnal, selyemmel, ruhakelmékkel és rövidárúkkal kereskedtek. A közönség fényűzési hajlamait elégítették ki és a foglalkozásuk arisztokratákká tette őket.
Milyen más volt ez a bolt, mint a fekete elefánté! Odaát az örökös petroleum- és sajtszag, itt a fonnyadt virágra emlékeztető illat uralkodik. Az elefántban piroskezü, farkasfogu, trágár beszédü segédek szolgálják ki a vihogó cselédlányokat és a szíverősítőre szomjas parasztokat, a pávában halványarcu, komoly és csendes urak terítik a csillogó selyemszövetet meghatottan mosolygó menyasszonyok elé. A két kereskedő-család között is nagy a különbség. Ahány Toll van, az mind zömök, pirosképü, vakondokszemü, lármás ember. A férfiak kikapósak, az asszonyaik a konyhában élnek, a gyermekeik pedig a város legvásottabb porontyai. Ez a Jenő is –! Gyermekkorában került el hazulról, első tanuló volt minden iskolában, díjakat nyert – és mégis, hogy megérzett rajta a fűszeres!
Mariska hűvösen elbúcsúzott a fiatal mérnöktől. Az apja még mindig ott állott a boltajtóban, de azért ő a kapu felé ment. Ábelék azt tartották, hogy az üzlet és a család két különböző dolog, amit nem szabad összekeverni.
A mérnök azalatt a városháza felé ment.