The Project Gutenberg eBook of A fekete vér; Lenczi fráter
Title: A fekete vér; Lenczi fráter
Author: Mór Jókai
Release date: July 16, 2018 [eBook #57519]
Language: Hungarian
Credits: Produced by Albert László from page images generously made
available by the Google Books Library Project
Megjegyzések:
A tartalomjegyzék a 275. oldalon található.
Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=5OtkAAAAMAAJ.
Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.
JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
LXXXVI. KÖTET
A FEKETE VÉR * LENCZI FRÁTER
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1898
A FEKETE VÉR
REGÉNY
LENCZI FRÁTER
REGÉNY
IRTA
JÓKAI MÓR
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA
1898
A FEKETE VÉR
I. FEJEZET.
A FEKETE ASSZONY.
Először jelent meg Európában.
Hogyan jött? hogyan támadt? azt nem tudja megmondani senki. Úgy utazott egyik országból a másikba, vidékről vidékre. A hol egyszer megtöltötte a temetőket, odább ment, nem tért többé vissza.
Erdélyben hivták «csumának», a tótságon «kiszelának», a magyarok «epemirigynek», az orvosok «cholera morbusnak», az egész világon «fekete asszonynak».
Próbálták gyógyítani, védekezni ellene. Megtiltották megyeszerte a dinnye-, uborka-, gyümölcsevést; a pálinkaivást; a szobák padlójára chlormeszet hintettek, kámfort kötöttek zsacskóba s azt viselték nyakba kötve; füstöltek fenyőmaggal és köménynyel, mosdottak boreczetben; ittak czitromfű-herbatét. Mind nem használt semmit.
Megkisérték elzárni az utját. A vármegyék felültették a nemességet, a városok fegyverbe öltöztették a polgárőrséget, «kordont» húztak a határokon; a hidakat elállták. Mind nem használt semmit. A fekete asszonynak nem kellett se komp, se repülőhid: egy lépéssel átugrott Tiszán, Dunán, Szamoson.
A falukon szalmával kitömött bábot hordoztak körül, azt elnevezték csumának; nagy énekszóval kivitték a temetőbe s ott czihertüzön megégették; másutt meg levetkőzött leánykákat fogtak eke elé s azokkal körülszántatták a falut, az sem használt semmit.
A hol már egyszer megjelent, ott megtiltották a harangozást, a templomokat bezárták, minden összejövetelt megszüntettek; a kit a fekete asszony lehellete ért, azzal a tudós doktorok viszmuthport itattak, forró téglákat rakattak az ágyába, dunna alá takartatták, két embert mellé állítottak botokkal, hogy ha kezét, lábát kidugja a dunna alól, kommantsanak rá. Az sem használt semmit.
Hogyan jön? Honnan támad? Senki sem tudta kitalálni, Egyetlen hirlap volt az országban, melyben azt lehetett olvasni, hogy az a titokteljes rém valami apró, szemmel láthatlan férgecskéktől származik, melyekkel telítve van a levegő: azért olyan sárga az ég nappal. De hogy ezeket a «monas»-okat mi viszi előre? holott sohasem fúj a szél, azt senki sem tudta megmondani.
Olyan volt annak a járása, mint egy pusztító hadjárat.
Egyszer aztán az a hir terjedt el a nép között, hogy az urak és a zsidók szövetkeztek a parasztság kiirtására: ezek mérgezik meg a kútakat meg a pálinkát. A bujtogatók több helyen fellázították az alsóbb néposztályokat, s a felbőszült tömegek elkezdték az úri kastélyokat és korcsmákat ostromolni; urakat és nőket brutális kegyetlenséggel gyilkoltak le vidékszerte. A megyei nemesség nem birta elég erővel magát a pórlázadás ellen megvédelmezni; a kormány a katonai rendes haderőt lett kénytelen a zendülés elnyomására kirendelni s az igazságszolgáltatást a katonatisztekre bizni. Néhol elég volt egy százados is; de egyes országrészekben tábornokra volt szükség.
Lenke Lőrincz báró tábornok magyar indigena volt, ki a honosságot valóságos érdemeiért nyerte; derék katona volt; magyarúl is beszélt; fiatal korában deli legény lehetett, de még negyvenöt éves korában is hódító alak volt.
Férfias kitünő tulajdonságai nyerték meg a számára a vidék legszebb asszonyának a szivét, a kit nőül is vett. Özvegy asszony volt; előbb gróf Bárdy Ferencz neje, a kitől egy fiúgyermeke maradt: Zoltán. Első férje után nagy jövedelmű birtoka maradt, melyet mint gyermekének gyámja kezelt. A tábornok ellenben a tiszti jövedelmén kivül semmivel sem birt.
Házasságuk második évében történt az, hogy az ordinarius azt a kedves titkot közölte a tábornokkal, miszerint örvendetes családi esemény van közeledőben, a mi ajánlhatóvá teszi a bárónénak a falusi magányba kivonulást.
A Bárdyak birtokán szép barokk stilben épült kastély volt, pompás parktól környezve, melynek folytatását rengeteg őserdő képezte, tele mindennemű vadakkal; az erdőt egy hegyi folyam szelte át, kanyargó folyással, melyen nagyobb vizállásnál fákat úsztattak le; alacsonyabb viz mellett pedig a zátonyos medrében aranyat mostak a czigányok.
Ebben az esztendőben a tartós szárazság miatt csaknem ki volt száradva a folyam, a miből az aranymosó czigánynak az a dupla haszna lett, hogy a fennakadt szálfákból, deszkákból ingyen felépíthette, be is butorozhatta a kunyhóját a part szélében.
Anna bárónő áldott állapota a beteljesüléséhez közeledett már. Férje, a tábornok, a mint a tiszti szolgálata megengedé, sűrűen ellátogatott hozzá a székvárosból. Előre volt gondoskodva minden segítségről. A tudós asszony hetekkel elébb ott lakott állandóul a kastélyban. Az istállóban éjjel-nappal fölnyergelve állt a mokány paripa, hogy ha orvosért kell bevágtatni a városba, s a posta-galamb ott volt a kalitkában, mely az örömhirt gyorsan megvigye a tábornoknak.
János volt a neve a hajdúnak (hajdan huszár volt), a kire a galamb őrzése volt bizva, a komorna értesítésére ő irta volna meg a postaczédulát.
Az utolsó napok alatt azonban a tábornok utasítást kapott a főkormányszéktől, hogy siessen rögtön a rendelkezése alatt levő csapatokkal a szomszéd megyében kitört pórzendűlést elfojtani. Nem is volt ideje erről hirt adni a nejének. De tán szándékosan is mulasztá ezt el. Nagy indulatrohamoktól, különösen ijedtségtől ily állapotban levő nőt meg kell óvni. A tábornok bizton hitte, hogy pár nap alatt erélyesen föllépve a lázadók ellen, az egész zendülést el fogja nyomni.
Ez be is következett: a lázongó csőcselék az első szurony láttára szétfutott az erdőben; a lázító főczinkosokat kézrekeríték a huszárok. A vármegye kihirdette a statáriumot.
A szétkergetett lázadók azonban annál dühösebbek lettek a tábornokra, s hogy boszújokat töltsék rajta, nem kellett egyéb, mint átkelni a hegyháton s a tulsó völgyben fekvő Bárdy kastélyt megrohanni, a hol a tábornok felesége lakik.
Abban a kastélyban ugyan volt annyi fegyverfogható cselédség, hogy ha azok bátran szembeszállnak a lázongó csőcselékkel, annak a támadását visszaverhetik. Azonkivül a faluban lakó jobbágyságra is lehetett számítani, melynek Anna valóságos jóltevő angyala volt.
Hanem a rendkivüli események egyszerre megváltoztatták az egész népkedélyt.
Az epemirigy a faluban is megjelent. Reggel még látták az ép, egészséges férfit, a mint kiment a mezőre kaszálni, s este már halva hozták haza. Pedig csak egy korty pálinkát ivott, attól lett rosszul. Mintha a szivét szakították volna ki. Az özvegyek kiálltak a tornácz-kapuba s tele sikították az utczát s jajveszéklésükkel átkozták az urakat.
Az ijedelem meg a düh ragadós.
A bőszült félelem elharapózott a kastély cselédsége közé.
Elkezdtek suttogni.
A tábornok, épen úgy, mint sokan mások, orvosok tanácsára valami prophylaktikus patikaszert küldött le a városból. Keserü volt az nagyon, volt benne china, ipekakuanha, aloe, opium összevegyítve. Ezt biztos szernek mondták a járvány ellen. A bárónő gondoskodott róla, hogy abból minden házi cselédje kapjon egy üvegcsével; s a falubeli jobbágyoknak is osztott belőle.
Az első halálesetnél aztán elkezdték suttogni, a másodiknál már kimondták, a harmadiknál már ordították, hogy az uraság mérgezteti meg a parasztokat.
Épen vacsoránál ültek a kastélyban.
A bárónő, a társalkodónője, a pópa, a nevelőnője, a tudós asszony, a tiszttartó. A János hajdú hordta körül az ételt. A kis fiút, Zoltánt már aludni küldték.
A második étekfogásnál a hajdú valamit sugott a bárónő fülébe, mire az fölkelt az asztaltól s nyájasan mondta az asztaltársaságnak, hogy csak folytassák a vacsorálást, neki sürgős elintézendője akadt. Azzal fölkelt és kiment az étteremből.
– Minden úgy van, a hogy mondtam, szólt a hajdú. A zendülők követei fölbujtogatták a falubeli jobbágyságot. A vadászokat kinn az erdésztanyán már lefegyverezték. A kastélybeli cselédség meg van rémítve, ezek az első puskalövésre elbújnak a pinczébe.
– Hát a kocsisok?
– Azokban még volna lélek. De ha mi most hintóval hajtatunk végig a falun, ott bennünket feltartóztatnak. A hidat kaszás őrök tartják megszállva, s úgy hallom, hogy a gerendákat is fölszedték.
– Mit akarnak a lázadók?
– Mindenek fölött rabolni, dorbézolni. De azonkivül a kolomposaiknak az a szándékuk, hogy a bárónét kézrekerítsék. Akkor aztán azzal fogják fenyegetni a tábornok úrat, hogy ha az elfogott czinkostársaikat szabadon nem bocsátja, sőt föl is akasztatja, a feleségén állnak kegyetlen boszút.
– Merre lehet még menekülnünk?
– Csupán csak az erdő felé. A parkon keresztűl szabad az út s onnan a vadaskert palánkja mellett látatlanul lehet végig osonni. A lázadók benn vannak a vadaskertben. Arra nem is gondolnak, hogy mellettük lehet átbujni. Onnan aztán a vizmosáson végig haladva, elérhetni a folyampartot. A viz sekély, átgázolhatunk rajta, s aztán a pásztorok ösvényén föl a hegynek. Reggelre a városba érhetünk.
– Csak kibirjam odáig erővel.
– Oh a báróné nagyobb gyalogolásokat is tett már, mikor egy huzamban fölmentünk a Bucsesre. Siessen fölvenni a köpenyét.
A bárónő hálószobájába sietett a köpenyét magára venni. Mikor a hímző asztalkája mellett elhaladt s megpillantá rajta a kész hímzetet (valami nagyon kis embernek való köntös volt az), megszállta a nehéz sejtelem, hirtelen összecsomagolta a felkapkodott ingecskét, pólyácskát meg a horgolt selyem főkötőcskét, s elrejté a köpenye alá. Azzal visszafutott a tornáczba.
– Hát a Zoltán fiam hol van?
– Ő fel van öltözve s odalenn várja a bárónét a hátulsó ajtónál.
– Van valami fegyverünk?
– Nekem van két pisztolyom, a kis grófnak meg a vadászkarabélya.
– Az egy gyermek.
– De tud az lőni, volt már medvevadászaton is. Siessünk, báróné!
– Értesíteni kellene az asztaltársaságot.
– Az Istenért! Ne nagylelküsködjék most a báróné! Ha ezek mind velünk együtt futnak, abból olyan lárma lesz, hogy el leszünk árulva. Itt van a pópa, az megvédelmezi őket.
Ezzel a szóval durván, erőszakosan ragadá meg a hű cseléd úrnője karját s magával hurczolá a hátulsó lépcsőn le a parkra nyiló veranda ajtajáig.
A kis Zoltán gróf ott várt reájuk.
A puskája vállára volt vetve, a kezében két hegymászóbotot tartott.
– Itt a botod, suttogá az anyjának. János elől megy, én hátul, te középen.
Mikor kiléptek a kastély hátulsó ajtaján, előbb óvatosan szétnéztek a széles oszlopok mögül: nem les-e rájuk valaki? Senki sem vette észre menekűlésüket.
Az ég is kedvezett nekik: egészen be volt borulva; a szélzúgásban elveszett a léptek hangja.
A míg a parkon áthaladtak, a kavicsozott út elég jó kalauz volt. A vadaskerthez érve pedig vezetőül szolgált nekik a palánk, mely hosszan levonult egész a vizmosásig. Volt gyalogösvény, a mit a gyümölcsszedő asszonyok tapostak a palánk mentén.
Csak a tapasztalt huszárnak, a minő János hajdú volt, juthatott eszébe az a vakmerő terv, hogy a közeledő ellenséggel szemben, annak az oldala mellett lehet legjobban elmenekülni.
Az erdős hegyháton lehetett látni a föllobogó jeltüzeket, melyeknek lobogványából sötét emberalakok silhouettejei tüntek elő.
A mély vizmosásnál el kellett hagyni a palánkot s abba alászállni.
Nappal igen regényes ez az út a páfránnyal és szederindával benőtt kövek között; de éjjel, sötétben ez mind akadály. Az ember nem lát a lába alá.
El kezdett villámlani. A pillanatnyi fény csak elvakít, de nem világít.
A hajdú valamit gondolt ki.
A dörzsgyufa még akkor nem volt kitalálva.
De volt aczél és kova.
A János egyre csiholt s a szikrák megvilágosítottak nehány lépésnyi tért. Zoltán pedig segített az anyjának fölhágni s leszállni, a hol görgeteg kő állta el az útat.
Így haladtak lefelé a vizmosás vágásában.
– Mingyárt ott leszünk, báróné, a partnál, biztatá úrnőjét a hajdú. Ott látom már a «kővé vált barátot», az a magas koloncz a vége felé van. S ott már csupa kavics a vizmosás medre, mintha csinált út volna.
Csakhogy annyi kapaszkodás, ugrálás veszedelmes volt a hölgyre nézve.
– Nem birok tovább menni! lihegé egy kőrisfába kapaszkodva. Megfulladok.
Nyilaló fájdalmak vették elő.
– Ez kellett még! Dörmögé a hajdú. S aztán nem sokat teketóriázott, hanem átnyalábolta az ingadozó nőt, aki abban a perczben eszméletlenül esett a karjai közé. No most úrfi, maga vegye a kezébe a tűzszerszámot s mutassa az útat; mert ha én most elesem, akkor hárman esünk el.
Így haladtak tovább: elől a gyermek, a tűzkővel, aczéllal csiholva, nyomában a hajdú az elájult bárónéval.
Elérték végre a kővé vált barátot s azontúl járható volt a hegyszakadék medre. Apró kavics, kőzsurma volt az alja.
Szerencsére az ég is kitisztúlt: a zivatar elvonult másfelé. A tele hold bevilágított helylyel-közzel a szakadékba. Ennek a vizmosásnak a torkolata közelében van az aranymosó czigánynak a tanyája. Talán a záporok rohamai hordták alá ezen az úton a kőzetben rejlő telérből a sáraranyat?
II. FEJEZET.
AZ ARANYMOSÓ KUNYHÓJA.
A vizmosás mély vápát szakított a hegyoldalban s a hol a völgyet elérte, széles területen görgeteg kövekkel teríté be a talajt, melyen az egyedüli növényzetet az a nagy kerek levelű, ernyős virágú bazsamint képezte, mely a tömpölyökben szeret lakni.
A hegyi folyam e helyen nagy kanyarúlatot tesz, az ellenkező oldalon mélyen benyúlva a bazalt sziklába, míg az innensőn messze benyúló szürke zátonyt képez.
Ennek a zátonynak a szélét körűl szokták állani a gázló madarak: gólyák, gémek, kócsagok, a kik ott úri kedvteléssel űzik a halászatot, nem törődve vele, hogy a zátony tulsó oldalán egy félmeztelen ember meregeti lapáttal az iszapot s töltögeti teknőbe, lugozza hosszú vályún keresztül. A czigány meg a vadmadarak megszokták már egymást.
Az aranymosó egy arany évi bért fizet az uraságnak; de azt is visszakapja busásan ajándékokban.
A kunyhója ott van a part szélében, felét az áldott természet, felét a jó szerencse adta. Néhanapján a zátonyon megrekedt faderekakból került ki a szelemenfája, ahhoz vannak kötözve a nádkévék a paticsra, az egészet befutotta az iszalag, meg a szederinda: tele van virággal s az emberi indusztriát képviseli a fölfuttatott tök, melynek sárga virágai ugy világítanak, mint a fáklya zöld sötétség közt. Drága növény! Azok a nagy turbán oldalú kobakok, amik piros pofáikkal a tetőről alá mosolyognak, képezik a téli eleségét az egész családnak.
A czigánynak felesége is van.
Akkor bizonyosan porontya is lesz. Fiatalok mind a ketten.
A János hajdú jó emberük volt; sokszor hozott nekik egyet-mást a kastélyból. A bárónő pártfogolta őket.
«Haricská»-nak hivták a jó embert.
Furcsa név biz az! De hát «rizskásának» csak nem híhatták; mert az úraknak való csemege, szegény emberé a haricska. Jó név az a czigánynak! Csak abból is volna mindig elég!
A kis Zoltán gróf is jól ismerte ezeket az embereket; le szokott ide járni kócsagot lőni s olyankor összetették a lakomájukat: a czigány halat sütött cserepcsikon, a kis gróf meg szalonnát pirított.
A mint a vizmosásból kijutottak, Zoltán előre sietett a kunyhóhoz.
János hajdú lassan tudott haladni az ölében tartott drága teherrel: vigyázni kellett minden lépésre; ki is fáradt, többször kellett pihenőt tartania. Zoltán segélyül akarta hivni az aranymosót. Két férfi egy hárságyon könnyebben és biztosabban szállíthatná el az eszméletlen bárónőt.
A mint a zátonyhoz érve, a fényes holdvilágnál széttekinte a fiú, megdöbbenté az a látvány, a mi utjában állt.
Máskor a zátony szélét lepték el a gázlók, azok holdvilágnál is szeretnek halászni, most pedig szerteszét feküdtek a földön; némelyik a hátán hevert s a szárnyaival vergődött, hosszú lábait összehúzva.
Mi lelte ezeket?
Hát a fekete asszonynak a lehellete. A hol a cholera megjelenik, ott szarka, csóka, vizi madár mind elpusztul. Még a minek szárnya van, az sem tud előle menekülni. A cholera még magasabban repül! Annak a rémfeje a felhőkig fölér!
Zoltán sietett a kunyhóhoz.
Az aranymosó ott feküdt az ajtó előtt keresztben egy gyékényen. Ébren volt, a szemei nyitva voltak. És még sem tápászkodott föl fektéből, mikor a kis grófja előtte termett; pedig az igen szépen köszöntötte.
– Mit csinálsz itt Haricska?
– Halódom. Mondá a czigány. Olyan volt a hangja, mintha pinczebolt alúl hangzanék föl.
– Csak nem teszed azt?
– Én nem, de teszi a Devla. Megyek már, útban vagyok.
– Mi lelt?
– A «csuma». Délben megkapott, éjfélre megölt.
– Mid fáj?
– Most már semmim. Mert már kiadtam a lelkemet. Jaj de rossz volt! Még a születésem óráját is megátkoztam. Megvakultam, megsiketültem. Most megint látok, hallok. Nem fáj semmi, csak nagyon félek. A szunyog akkora előttem, mint egy griffmadár. S azt énekli a fülembe: «nem látod meg többé a hajnali csillagot Haricska!» jól hallom.
– Odabenn a kunyhóban.
– Hát mért nincs melletted, hogy ápoljon?
– Mert annak meg eltörött a kereke.
Ezt a virágos mondást nem értette meg az úrfi. Parasztok szokták magukat így kifejezni.
Be akart nyitni a kunyhóajtón, hogy a czigányasszonyt kiszólítsa.
De odabenn egyszerre csak kis gyermek nyivákolását hallá s attól visszariadt.
– Gyermek van odabenn?
– Az ám.
– Hogyan?
– Hát az a gólya hozta, a ki ott vergődik a nád között. Azt is megölte a csuma. Még a madarak is megdöglenek, ha a csuma rájuk fuj; varjuk, gémek, mind lepotyognak az égből. A csivasz duhajok azt kiabálják, hogy az uraság rontja meg őket! Hát a repülő madarakat is az uraság rontja meg? Jaj! A csuma szuflája az. Érzem én azt az ujjam hegyével. Nem hideg, nem forró; nem csikland, nem is fáj; mégis érzem: érzem a szagát, nem füst, nem bűz, mégis érzem; a nyelvem érzi az izét: nem édes, nem keserű, hanem halálos… Fogd be a szádat, kis gróf, be ne leheld.
Eközben megérkezett a János hajdu. Úgy sietett, hogy az arczán csurgott a veríték kétfelül.
– Gyorsan! Gyorsan! Nyissa ki az ajtót, úrfi! kiabált Zoltánra.
– Nézze! Haldoklik a Haricska! Rebegé Zoltán.
– Bánom is én most, hogy mi történik a Haricskával! A báróné dolga az első. Tudtam, hogy veszedelem lesz!
Azzal átlépett a haldoklón s berugva a kunyhó ajtaját, bevitte magával az ölében tartott urnőt, a kinek a feje hátra volt szegve, ajkai, szemei nyitva; hosszú haja a földet seperte.
Odabenn a czigányasszony «Jézus Mária» sikoltása hangzott. Azután a hajdu halk dödörgése, vegyülve az asszony sápitozásával.
Néhány percz mulva kilépett az ajtón a hajdu.
– Siessünk, urfi! Siessünk! Míg ránk nem virrad.
– Hát az anyám?
– Annak itt kell maradni, nem jöhet tovább.
– Akkor én is itt maradok az anyámat megvédelmezni.
– Jobban megvédelmezi azt ez a haldokló czigány itt az ajtóban. Ha azt meglátják az üldözők, világgá szaladnak ijedtükben.
– Hogy hagyjam itt az anyámat, egyedül, elájulva?
– Azon az urfi nem segithet. A kunyhóban semmi helye most. Nem érti? siessünk! Mentől hamarább odatalálunk a katonasághoz, annál elébb visszajöhetünk a segítséggel. Elébb itt lehetünk a katonákkal, mint a lázadók.
Ez a magyarázat győzött. Zoltán fogta a puskáját s követte a hajdut.
A part szélén volt kikötve a Haricska lélekvesztője: egy fűzfaderékből kivájt ladik; azon ketten átvádoltak a tulsó partra s aztán siettek az erdős ösvényen fölfelé a hegynek.
A haldokló czigány dideregve motyogott magában.
– Az elébb semmit se láttam, se hallottam; most meg kettőt is látok, kettőt is hallok. Egy denevér röpked előttem s két denevért látok. A kunyhóban két gyermeksirást hallok. Hallod-e, Manga?
Öklével bezörgetett az ajtón.
Arra félig kinyilt az ajtó s egy buglyos fő tekintett ki rajta: barna czigányasszony képe.
– Mi kell drágám? suttogá az asszony.
– Hagyd nyitva az ajtót, nyögé fogvaczogva a haldokló.
– Nem lehet, mert belátnak.
– Ki látna már be?
– Az ott ni! szólt az asszony egy fényes csillagra mutatva. A «Devla szeme».
– A «Devla szeme». Hát mit lát meg? Mit csinálsz odabenn?
– A porontyokat fürösztöm.
– Mi a? Mit mondasz? Az is kettő?
– Egy purdé van, meg egy báró.
– Ne mondd?
A haldokló arcz mosolyogni próbált. Olyan furcsa volt ez, hogy nevetni lehetett volna rajta. Milyen tréfák vannak a világon!
– Fiu? suttogá kérdezve.
– Hát mi volna?
– Hadd lássam.
– Csak várj. Elébb bepólálom.
– De nem várok ám soká. Visznek!
– Dehogy nem vársz! Mit adjak, drágaságom?
– Ajh, ha én még egyszer uborkalével jóllakhatnám.
– Hozom, édes. Hogyne adnék, ha kivánod.
Azzal kihozta az egész fazék savanyított uborkát s letérdelve a haldokló mellé, odavette annak a fejét az ölébe s a szájához tartva a fazék szélét, megitatta az uborkalével.
– Jajh! De jól esett, nyögé a beteg. Egész emberré lettem tőle. No már eredj dolgodra.
A czigányasszony betette maga után az ajtót. Mit csinált odabenn hosszú ideig? az az ő dolga. Neki kellett helyt állni kettőért. Az a másik folyvást eszméleten kívül volt.
A Haricska azalatt alkudozott a feje fölött röpködő denevérrel.
– Jaj, csak addig ne vigy el, a míg meg nem látom a purdét. Az én kis angyalkámat. Aztán vihetsz már. Olyan könnyű vagyok, mint egy falevél. Héj Manga! Manga!
Nem tudott már az ajtón dörömbölni, nem volt se keze, se lába.
Megnyilt az ajtó, a czigányasszony kihajolt rajta. Egy kis ujszülött volt a két kezében, pólyába burkolva, főkötőcskével a fején. Mind egyformák azok, czigánypurdé, báróurfi, az első napján az életnek. Hanem a pólya himzett patyolat volt s a főkötőcske selyemből.
– Nézz rá! De hozzá ne érj! Suttogá a nő, a haldokló feje fölé tartva a csecsemőt.
A Haricska arcza gyönyörre torzult: szemei ezüstfényben ragyogtak, az ajkai szét voltak nyilva. Elkezdett imádkozni czigányul:
… Amáró dáde…
Elvitte az amenig.
Aztán nagyot fohászkodott.
– Ki viseli majd gondodat, szegény féreg, ha én meghaltam?
Az anya ravaszul mosolygott s odasugott neki:
– Nézd, milyen szép selyem főkötője van! Hát ez a gyolcs pólya! hé!
A haldoklónak nagyot villant még egyszer az elméjében. A repülni készülő lélek még szünetet tartott. Azon a mélyből jövő hangon kérdezé:
– Hol vetted azt?
Erre a szóra a czigányasszony mind a két kezével fölemelé a feje fölé a csecsemőt.
– Hohó! A te fiadból úr lesz! Méltóságos, exczellencziás úr! Nem lesz ennek semmiben fogyatkozása.
A haldokló nagyot vonaglott, a szemei fölfelé forogtak.
– Manga! Te! hörgé.
– Egy szót se szólj! – dörmögé a nő, tenyerével letakarva a férje száját. Ha kérdezi odafönn Szent Péter apostol, el ne mondd, a mit tudsz.
Az még egyet hörgött, azzal összehuzódott görcsösen, mint egy téli álomra készülő marmota. Az volt a halál.
Az asszony bement a gyermekkel a kunyhóba; aztán visszajött, lefogta a halott szemeit, mindegyik szemére egy kétgarasost tett nyomtatóul, az állát felkötötte. Azután a görcsösen összehuzódott karjait, lábait kinyujtóztatá. Megmosdatta, lepedőbe betakargatta. A két kezét a mellén összekötötte, egy kis rézkeresztet téve a kettő közé.
Azután visszament a kunyhóba, mind a két siró gyermeket lecsillapítani. Azok már az első táplálék után kiabáltak.
Más asszony ilyenkor maga is megfekszi az ágyat.
Neki csak egy ágya volt s azt az uri hölgy foglalta el. Az pedig a halál révén volt. Neki azt is kellett ápolnia.
Szürkülni kezdett már. Manga kiment az erdőre gyógyító erejű füveket keresni, vérelállító fekete nadálytőt, tejoszlató bürköt, halálélesztő nárdusgyökeret. Ismerik azokat a czigányasszonyok. Nem felejtett el egy garabót teleszedni málnával, üdítő italul a fölocsudó betegnek.
Mire visszatért, az uri nőnél az ájulást fölváltotta a delirium. Addig kötözgeté áldott jó füvekkel, a míg elcsillapult, megitatta málnavizzel, elaltatá.
Azután a tűzhelyhez látott; készített magának málélisztből mamaligát. Jól lakott vele. A ki két csecsemőt táplál, annak magának is táplálkoznia kell. Volt egy fazék uborka is. De ahhoz nem nyult. Ezt el fogja vinni magával a Haricska az utra egész fazekastul. A hogy az ősemberek szokták.
Akkor aztán előjött a fürészszel és a baltával s két szál deszkából készített az urának koporsót.
Azzal megint bement a kunyhóba, megszoptatta a két fiucskát, az úrnőnek megdörzsölgette a karjait, lábszárait, a mitől az mélyen elaludt.
Mikor ismét előkerült a kunyhóból, már a nap kezdett kibukkanni a hegyek közül. Az ég állhatatosan sárga volt, mint az egész cholerajárvány alatt.
Eszébe jutott valami.
Két üres kobak tököt keresett elő, a mik erős kóczmadzaggal voltak összekötve.
Azzal lement a zátonyra, a hol az aranymosó turzások voltak.
A puha nedves porondban meglátszottak az elmenekültek lábnyomai, egész világosan. A kis gróf finom topánkáinak a nyoma; meg a hajdué. Ennek még a sarkantyubevágása is ott volt.
A czigányasszony nagy pontossággal lépkedett bele a hajdu lábnyomaiba s eltaposta azokat a maga mezitlábos ellenjegyeivel.
A partra érve levetette a ruháit, derekára kötötte a két kobakot, s azoknak a segélyével átuszott a tulsó partra. Ott meglelte az elvitt lélekvesztőt, visszaevezett rajta s ismét kikötötte a szokott helyére.
Ott ismét felöltötte a ruháit s visszasietett megint, a Zoltán lábnyomait taposta el a saját lépteivel. Nem tudhatta ki senki, hogy ott járt még más is.
S nagyon jó volt ez a furfang.
Alig pihente ki magát a kunyhóban, midőn zürzavaros lármától kezdett visszhangzani a rengeteg. A zendülők, a kik hajnalban megrohanták a kastélyt, s ott nem találták a bárónét és a fiát, minden irányban szétrohantak az üldözésükre. Ide is eljutott egy csapat.
A czigányasszony, a mint a lármájukat meghallotta, kijött a kunyhóból. Karján hozta az egyik gyermeket. Azt, a melyik rongyokba volt bugyolálva. S aztán letérdepelve a holt ember koporsója mellé, elkezdett hangosan sivalkodni.
A zendülők visszatoppantak a láttára. Egy holt ember meg egy sirató asszony!
Addig takarékoskodott könyzáporával. Kellett az akkorra, a mikor az üldözők megérkeznek. A jajgatásával sem alkalmatlankodott addig az erdőknek. Most aztán neki ereszté. Jajgatott és tépte a haját.
A zendülők közel sem jöttek hozzá. A csuma tiszteletet tud parancsolni.
A czigányasszony kiabált nekik, hogy segítsenek neki az urát eltemetni. Ő maga nem birja elvontatni a koporsót. Sirverem van.
Dehogy mentek oda! Bekerített várnál erősebbé tette azt a kunyhót az eléje tett ravatal.
Csak nagy távolból kérdezősködtek tőle az elfutott báróné és fia meg a hajduja felől. Megátkozta a két szemét, ha látta őket valaha.
A nyomokat sem találták sehol.
S hogy végképen elriaszsza őket, utoljára oda akarta nekik adni a porontyát. Vigyék el, ha már az apját elvitte a devla. Erről meg épen nem akartak hallani. Kilövöldözték a puskáikat. Káromkodtak, fenyegetődztek s aztán visszamentek az erdőbe.
Azzal a Manga is visszament a kunyhóba s ringatta a két gyermeket az egyetlen bölcsőben.
Estefelé érkezett meg egy csapat huszár az átelleni hegy felől, átusztattak a folyamon. Velük volt János huszár, meg a kis gróf.
Anna még akkor is hagymázos lázban volt, senkit sem ismert.
Hordágyra tették s így szállíták gyermekével együtt vissza a kastélyba, a honnan már akkor a vadász-katonaság kiverte a lázadókat.
A Haricskát segítettek eltemetni: czigány szokás szerint kedves szerszámjait, tányérját, kését melléje fektetve.
A Mangát a tábornok háladatosságból felfogadta az ujszülötte mellé szoptatós dajkának s megigérte, hogy az ő purdéjáról is gondoskodni fog, mint a magáéról.
A Manga ott maradt az uri kastélyban s fölváltva a városi palotában, a míg csak a fia annyira fel nem nőtt, hogy maga kereshette a kenyerét, a mi czigány fiunál hat-hét éves korában bekövetkezik.
III. FEJEZET.
A «VATERMÖRDER».
Huszonkét esztendő mult el azóta: iránk 1853-at.
A világ nagyot változott ez alatt; gyermekekből férfiak lettek, fiatalokból öreg emberek, nagy urakból földönfutók, nemes emberekből adófizető polgárok; Magyarországból is lett Kronland, Kreisokra és Bezirkekre fölosztva. A hivatalnokokat «Bezirker» név alatt tisztelték.
Tisztelték, de csak úgy távolból: nem igen tartatott népszerűnek a hivatalviselés magyar hazafira nézve. Leginkább csehek és morvák lettek alkalmazva. Minden németül ment: közigazgatás, biráskodás és a többi.
Lenke Simon bárót épen azért golyózták ki a székvárosi kaszinóból, mert elvállalta a szekretáriusi állást a megyefőnök mellett.
De Lenke Simon nem sokat törődött az aura popularissal.
Azt is tudta ő jól, hogy őt senki se hivja Lenke bárónak, hanem mindenki úgy hívja, hogy «Vatermörder».
S erre a névre igen szépen rászolgált.
Atyja, a derék Lenke Lőrincz tábornok, már tíz éves korában, a mikor a szilaj ficzkóval senki sem birt már az atyai háznál, beadta őt a bécs-ujhelyi katonai növeldébe; ott volt tizenhét éves koráig. Már hadnagyként kellett volna kilépnie az intézetből, a midőn kicsapták gyáva magaviselet miatt. Hallatlan eset ez! A Lenke-családnak egy tagja személyes bátorság hiánya miatt megbélyegezve! Valamennyi őse mind derék katona volt! Ez a gonosz hír egy kis gyenge szélhüdést hozott a tábornokra. Kénytelen volt miatta quietálni.
Ekkor aztán az ifju bárót a polgári pályára kalauzolták: kiküldték németországi egyetemre tanulni. Ott tanult is valamit, a rigorozumokon úgy a hogy átgázolt száraz lábbal, de onnan meg elcsapták, mint «delator»-t. A legalacsonyabb bűnért! Árulkodásért! Ugyan kitől öröklötte ezt a virtust. Ettől a hirtől halálos gutaütés érte a tábornokot.
Ezért nevezi Simon bárót minden ember Vatermördernek.
És ő, mintha öklelőzni akarna a közvéleménynyel, kiszámítottan oly horrendus nagy keményített inggallérokat visel, hogy azoknak a láttára, még aki nem ismeri is, egyszerre azt mondja: «ni mekkora Vatermörder!»
Tudja jól, hogy őt mindenki kerüli, de maga sem akar szeretetre méltó lenni. Még az anyja iránt sem. Pedig ez az egyetlen lény a világon, aki őt szereti. Bizonyos jellemerőt vél tanusítani, a midőn kitünteti, hogy még az anyja iránt sem ismer kiméletet.
Az özvegy bárónő első férjének palotaszerű házában lakik.
Az a ház jog szerint az idősebb fiáé, Bárdy Zoltán grófé. A gróf azonban gyöngédségből átengedte azt az anyjának s maga csak egy garszon lakást tartott meg külön lépcsőföljárattal. Soha bérlakó, vagy boltos annak a palotának az ablakán ki nem könyökölt. És Simon báró megtette azt, hogy a Bezirks-Sekretariat bureauját ott ütötte föl a grófi házban. Az előljáróság így kivánta s az ellen nem lehetett kifogást tenni. A kormányzó vaskezű férfiu volt.
A titkár úr hivatalszobájában tüntetőleg keverve van az elegáns butorzat a selejtessel. Brokát függönyök az ablakokon, préselt bőrszékek velenczei márvány asztalok mellett, aztán meg festett iratszekrények nyitott fiókokkal, szalmaszékek, mahagoni iróasztal csunya nagy ólom kalamárissal, meg egy rézfeszülettel, fonott papirkosár, melyből a begyürt kaczatpapir kilóg, ódon remek majolika kandalló antik órával s mellette egy kifeszített esernyő, gyöngyházzal kirakott etagére s alatta egy pár kalucsni. A nagy velenczei tükör rámájába bele ékelve a kézi naptár.
Az óra kilenczet mutat; Simon már az iróasztalánál ül s a hivatalos ügyeket osztályozza.
Lehetne ebből a fejből szép mintát is csinálni, ha azt a természettől göndör hajat üstökbe csavarnák, a homlokot kiszabadítva. Olajbarna arczához jól illenék a kunkora bajusz és a körszakáll; ő azonban mintha szándékosan azt keresné, hogy mi rontja az arczának az összhangját, a haját egész a szemöldökig lehuzva viseli s a bajuszát össze hagyja folyni a pofaszakállával.
Előtte áll egy egész halmaz irat, a plajbászt a szájában keresztbe fogja s az iratokba tekintve, azoknak a sarkára jegyezget: «Ad referendum. Ad retardandum. – Ad acta ponendum. Praeferentissime. Notabene.» – Áh, áh! Ezen meg plane stempli sincs! «Befund!» Passzionatus hivatalnoknak ez olyan élvezet, mint mikor a vadász szalonkát hall huzni a levegőben. Durr! Leesett.
E közben belép az ajtón a hajdu, a János. Az a régi. Ezt is asszentálta a báró irodaszolgának. Szürke már a legénynek a haja is, a bajusza is; de azért tartja magát. Oda megy az iróasztalhoz s katonásan megállva jelenti:
– Méltóságos báró úr, instálom alásan…
– Micsoda parasztság ez! Rivall rá, felförmedve Simon. Egész az orromig jön kend! Mikor tanul már emberséget? Menjen vissza! Elébb kopogtasson az ajtón, s ha én azt mondom «herein!» akkor lépjen be csendesen; egy lépésnyire az ajtótól álljon meg s ott várjon, a míg kérdem, hogy mit akar?
A hajdu szép csendesen kiment az ajtón és kopogtatott.
– Herein.
Arra belépett a hajdu s elkezdé:
– Méltóságos báró úr, instálom…
A titkár nem engedi tovább beszélni.
– Arról az ostoba «instálom» szóról pedig szokjék le kend. Ha instálni akar, adja be stemplis papiroson. – Mondja azt: «Zu befehl.» Értette kend?
– Igen is, instálom.
– No hát mit akar bejelenteni?
– Itt van a borbély.
– Már elkésett öt perczczel. Magam megborotválkoztam. Ezt lehuzom a konvencziójából. Hanem kendet megborotválhatja.
– Instálom, nem instálok. Én már magam elvégeztem.
– Még azt a bajuszt is le kell borotváltatni.
– Méltóságos báró úr! Ez a bajusz együtt őszült meg velem. Soha vas nem érte.
– No hát most tegye el ereklyetartóba. Az irodaszolgának a Vorschrift szerint bajuszt nem szabad viselni, hanem pofaszakállt. Ha nem tetszik a kondiczió, levetheti a libériát s elmehet. Megértette? Hát még ki van az előszobában?
– Méltóságos Kapotnyaki Balambér úr.
– Vezesse be.
A János ajtót tárt a várakozó úr előtt.
Kapotnyaki Balambér úr valódi mintaképe volt az igazi tősgyökeres szittya nemesnek. Széles vállu, egy darabból öntött alak. Domboru előrészén megfeszül a sürü gombos Zrinyi-dolmány, vállán panyókára vetve az ezüst gombos mente; öblös csizmái sarkán ezüst sarkantyu peng, mikor lép; izmos öklében réz buzogányfejü somfabot segit harmadikat lépni. Arcza piros az egészség teljétől; de az orra még azon is tul tesz hajnalragyogásban; fénylő homlokát lesimitott fekete haj takarja, mely nagyon is elárulja paróka voltát: hanem aztán az a mellet verő szakáll, az már igazi.
Barátságos nevetéssel kezdi, (ezzel az arczczal nem is lehet egyebet tenni, mint nevetni) nem várja a kinálást, szétnéz, hogy melyik széknek van legerősebb lába? abba letelepedik, az asztrakán süvegét a térdére teszi.
– Pardon. Grácia! kedves uramöcsém, hogy ilyen korán alkalmatlankodom. De olyan nevezetes titoknak jutottam nyomára, hogy sietnem kellett azt kedves uramöcsémmel közölni. A kaszinóban hallottam.
– A honnan engem kigolyóztak.
– Hiszen meghozok én onnan minden hirt kedves uramöcsémnek azon melegében. Már megint az urabátyja a Zoltán gróf csinált valami subscust. Hogy, «nulla dies sine linea» ne muljon el. Csak hogy valami borsot törhessen a fensőbbség orra alá.
– Az neki már a természetében van.
Balambér úr közelebb huzta a székét Simonhoz, hogy halkabban mondhassa el a veszedelmes titkot.
– Hát tetszik tudni, kedves uramöcsém, a nagyságos gróf úrnak van a havasok közt egy nagy birtoka (ott méltóztatott születni), tizezer hold, csupa őserdő. S ott a gróf úr már tizenöt esztendő óta nem engedett hajtó-vadászatot tartani. Annál fogva ott falkával kell lenni mindenféle vadnak. A Durchlaucht, a kormányzó úr pedig szenvedélyes vadász. Felszólította a grófot, hogy rendeztessen a kedvéért hajtó-vadászatot a birtokán. Tetszik tudni, a Durchlaucht óhajtása parancsolat. Ha a Durchlaucht azt álmodja, hogy velem beszélt, én kötelességemnek tartom ugyanakkor a Durchlauchtról álmodni. A gróf készségesen felajánlotta a vadász-kastélyát s elrendelte a tiszttartójának, hogy az illusztris társaságot pompás lakomára várja. Innen küldték le a servicet és az ezüstöt. A gróf maga nem vadászik; azt mondja, hogy buddhista: az állatokban emberi lélek lakik. Denique hát, hogy egyik szót a másikba ne öltsem, a pompás vacsora után kora hajnalban kivonultak a nimródok az erdőbe s megkezdődött a hajtás. Azonban, a hogy a költő mondja; «De hiába, vad nem tün ki. És haragban ég az urfi!» Egész nap nem lőttek össze-vissza egyebet, mint egy vadmacskát. No jól van! Másnap a hegy tulsó oldalán hajtottak, akkor pedig lőttek egyesült erővel egy borzot. Tovább aztán nem folytatták a mulatságot, hanem visszatértek, re quasi bene gesta nagy boszusan. Este a kaszinóban találkozott a Durchlaucht a gróffal s nem titkolá el a sikertelen vadászat fölötti legfensőbb kedvetlenségét. «Nagyon csodálom, mondá a gróf: hiszen én kiadtam a rendeletet az erdőmesternek, hogy egy hétig mindennap próbahajtást tartasson az erdőben.» E szerint a gróf a vadászat előtt egy héttel minden vadat elkergettetett az erdejéből a tulsó hemisfériumra; a Durchlaucht számára nem maradt ott más, csak a borz meg a vadmacska. A Durchlaucht most dühös, mint egy asceta, s egészen terrorizálva van a gróf ellen.
– Hát ez a bátyám baja.
– De nekem is bajom, monda Balambér úr, vékonyra fogva a hangját, mert épen most ment fel az instáncziám.
– Ahán! Bala bácsi folyamodott valami hivatalért?
– Hát mit csináljon a szegény «romlásnak indult hajdan erős magyar»? Feleséges ember vagyok. A robotot, dézmát elvesztettük. Élni csak kell. Az én elvem csak az, hogy ne engedjük át a hivatalokat az idegeneknek. Azt mondja a költő: «Hass, alkoss, gyarapíts! S a haza fényre derül».
– S aztán mihez ért urambátyám?
No már ez olyan gorombaság volt, hogy Balambér urat felállítá a helyéből. Büszkén ütött az asztrakán süveggel a mellére:
– Mindenhez!
– S kész elvállalni akármi hivatalt?
– A mi csak rangom és kapacitásomnak megfelel és quadrál. Azt mondja a költő: «Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derül fény».
– De már mégis melyik pályát tartaná magára nézve legdicsőbbnek, urambátyám?
– A katasztert. A földbecslést. Azt mondja a költő: «Ez a föld, melyen annyiszor apáid vére folyt. Ez, melyhez annyi szent nevet, egy ezredév csatolt!» Hiba, hogy e szent nevek nem lőnek betelekkönyvezve! Most vége az avitikumnak.
– Hát ért urambátyám a földkóstoláshoz?
Balambér ur igazán haszontalan szószaporitásnak tartotta az ilyen kérdést.
– Kérem. Én az elnökségért folyamodtam.
– Igazság! Hisz az elnöknek nem kell hozzá érteni.
– Azért jöttem, kedves uramöcsémnek a jó akaratát biztosítani magamnak. Tekintse, hogy ágról-végről atyafiak vagyunk.
– De urambátyám a forradalmi kormánytól is sok megbizatást elvállalt.
– Elvállaltam; de semmit sem hajtottam végre. Ez a folyamodásomban is benn van az érdemeim felsorolása között.
– De hisz én nem tehetek semmit. Én nem vagyok a helytartóságnál.
– Jobban tudom én ennek a sorját, kedves öcsém uram. A Durchlaucht leküldi a folyamodást informáczió végett a megyefőnökhöz, a megyefőnök maga nem ismer senkit, átadja véleményadás végett a sekretáriusának. Minden kedves uramöcsémnek a véleményadásán fordul meg.
– A legjobbat fogom véleményezni.
– E szerint számíthatok kedves uramöcsémre?
Balambér úr odaszorítá a mellét takaró szakállához Simon kezét.
– Azonban egyre figyelmeztetem urambátyámat. Ez a nagy szakáll akadályozni fogja ám a földkóstolásban.
– Hiszen ha csak ez a szakáll van utban! Azt simpliciter levágjuk és áldozatul hozzuk a közügyeknek. A hogy a költő mondja: «Oh te nagy szakáll! Rajtad nagy szerencse és nagy átok áll; Kitéplek és szemétredoblak, ha muszáj!» Igy mondatja azt Toldi Miklóssal Vörösmarty Mihály. Ajánlom magam kegyes grácziájába.
Azzal eltávozott a jeles hazafi nagy sarkantyupengés és buzogánykopogás közt.
– S ezért kellett nekem egy hosszu vadászmesét végig hallgatnom! dörmögé boszusan a titkár, visszaülve a hivatalos irataihoz.
Az antik óra szép haranghangjával két negyedet ütött kilencz után. Ez figyelmezteté valamire.
– Fél tizre? Vajjon otthon van-e «még»? Vagy otthon van-e «már»?
Az iróasztal kisebb fiókját kihuzva, levélpapirt és boritékot vett elő. Mind a kettő rózsaszinű volt. Levelet irt. Ilyen papirra aligha irnak hivatalos informácziót.
Annyira el volt merülve a levélirásban, hogy nem vette észre, hogy a szoba oldalajtaja felnyilik s azon egy hölgyalak lép be.
Az édes anyja volt. A saját szobáiból jött ide.
Szép matrona arcz, ezüst fehér haja elől régi divatú csiga fürtökbe fodorítva; azok fölött fekete csipkefőkötő. Öltözete egyszerü babos kék ruha, csipkés köténynyel.
Olyan csendesen jött, hogy Simon csak akkor vette észre a jelenlétét, mikor megszólalt.
– Kedves fiam!
Simon zavarodottan ugrott fel s a borítékba zárt rózsaszín levélkét hirtelen a hivatalos iratok közé keverte el s durván kiáltá:
– De grófnő! Bejelentetlenül!
– Én? Édes fiam!
– Itt ebben a szobában én nem vagyok a grófnőnek fia, hanem megyefőnöki titkár. Rám országos titkok vannak bizva, a miket az anyámnak sem szabad meglesni. Megmondtam már határozottan a grófnőnek, minden órában szivesen látom, a mikor más látogató nincs nálam; de elébb izenjen be az irodaszolga által.
– A szolga eltávozott.
– Hova? Én nem küldtem.
– A világba. Azt mondta, hogy te bocsátottad el. A livreéjét levetette és itt hagyta.
– Akkor vason hozatom vissza! Hogy mert odább állni elbocsátó-levél nélkül?
– Én adtam neki elbocsátó-levelet.
– Az én irodaszolgámnak?
– Huszonöt évig volt az én hűséges cselédem. Ő joggal kivánhatta, s én joggal adhattam ki azt a szolgának.
Simon mérgesen dobbantott.
– Most nincsenek jogok, csak rendeletek! Aztán még is csak türtőztette magát. No de a grófnővel nem perelhetek. Most csak az a baj, hogy a mig más szolgát fogadok, nincs a ki az ügyfeleket bejelentse.
– Hát hisz azt végzem én épen a szolga helyett. Bejelenteni jövök hozzád egy ügyes-bajos felet. A Manga kiván szined elé jutni.
– Az a vén czigányasszony? Hát még sem égették meg? Talán hatósági engedély kell neki szabad kártyavetésre?
– Ne haragudjál erre az asszonyra, édes fiam. Ő neked hűséges dajkád volt.
– Elég hiba volt czigány dajkát fogadni mellém.
– Nem az én hibám volt. Tudod, fiam, midőn másodszor férjhez mentem atyádhoz, Lenke tábornokhoz…
– Bizony okosabb választást tehettél volna.
– Ő igen derék ember volt.
– De szegény ördög.
– S a mi népünket nagyon szerette.
– Hát’ sz én is szeretem a mi népünket: de csak hidegre téve.
– A kolera-járvány alatt a népzendülés idején…
– Tudom jól az egész históriát! Hallottam már elégszer. Az anyámat üldözőbe vették; menekült az erdőbe s én ott születtem egy aranymosó czigánynak a kunyhójában. Rendkívüli eset, de én nem dicsekszem vele.
– Én az életemet köszönhetem annak a szegény czigány asszonynak. Ő téged is igen hűségesen ápolt. Te, mint kis gyermek, igen rossz voltál.
– Mint nagy gyermek még rosszabb.
– S ő eltürte a te kinzásaidat.
– Szegény martyr! Hát mivel tartozom érte?
– Nem magáért jött kérni, hanem a fiáért, a tejtestvéredért.
– Tehát tejtestvérem is van? Egy czigány legény! Igazán előkelő atyafiság. Hát annak mi kell? Kiszabadítsam a katonaságból?
– Nem vihetik el katonának, mert egyik lábára biczczent. Az is a te emléked. Mikor gyermekek voltatok, te letaszítottad őt a lépcsőről s akkor eltörte a lábát.
– Hát még keresztfiam is? S ugyan mi kell neki tőlem?
– Nagyon kevés. Csak a hivatalos pecséted és aláirásod az utlevelére.
– Hát ehhez kell annyi protekczió? Milyen nagy teketória.
– Ő maga is itt van.
– Nincs rá szükségem. Tudom könyv nélkül a személyleirását. Ismertető jel: a balpofáján egy harapás helye. Az is az én fogam nyoma. No hát mingyárt megkapja a pakszust.
(Héj, okos idők voltak ám azok! Utlevél nélkül a szomszédfaluba sem lehetett utazni.)1)
– De a felesége is vele akar utazni. Az is itt van.
Erre a szóra egyszerre átváltozott Simon arcza. A két szájszöglete satyr mosolyra huzódott fölfelé, a szempillái összevigyorultak. Valóságos faun arcz lett belőle.
– Ah! A Citera is itt van? A Citerácska! Hát mért nem ezen kezdted mindjárt? Ereszd be őket! Enni való kis czigánymenyecske! Igazi csokoládé bonbon!
Ezt már nem hallgatta a bárónő,2) kiment s nem sokára visszatért az instans felekkel.
Hárman voltak: Manga, az anyjuk, Pali a fiu, és Citera az asszony. Ebben a sorrendben lépegetének is be a szobába. Az ifjasszonynak leghátul a helye.
Manga már tizenkét év óta nem látta Simont. A mióta azt a bécsujhelyi akadémiába elvitték. Csak annyit tudott felőle, hogy most hivatalos úr.
S a czigánynak senki előtt sincs respektusa: egyedül a hivatalnok az, a kit nagyra tart. Gróf, báró, földesur neki mindegy, de a szolgabiró maga a császár s a viczispán maga a «kis Isten». Hát még a «szekretárius». Ennek a czimnek valami olyan szentséges hatása van.
A huszonkét év bizony nagyon megviselte a Mangát. Egész vén asszony lett belőle. Pedig legalább hat évvel fiatalabb volt a bárónénál. S míg az most is délczeg amazoni alak, redőtlen, telt piros arczczal, sima homlokkal, ragyogó szemekkel, a czigány nő arcza csupa redő, a homloka is az s mikor mosolyog, még több ráncz támad az arczán. Ezeket mind a szükség támasztotta, a hogy a sor következett: van ott hizelkedés ráncza, rimánkodás ráncza. Most épen tele van örömredőkkel, a szeme is könybe lábad. Tizenkét év multán ismét láthatja Simont. Urnak láthatja: előkelő urnak, a ki már a méltóságos tituláig felvitte, bársony hálókabát van rajta, selyemzsinórral átkötve. Manga oda megy hozzá meggörbedve és kezet csókol neki s a tenyerével végig simítja a bársony kabát ujját, hizelkedő lepcses hangon üdvözölve:
– Csókolom az aranyos kezedet, kegyelmes, méltóságos szekrementárius uram! A mennybéli Zebaóth Isten tegye azt a te ragyogó orczádat olyan gömbölyüvé, mint a párizs-alma!
Simon mérgesen tolta el magától a hizelkedő asszonyt, letörülve zsebkendőjével a csókja nyomát a kezéről.
– Eredj! Ne nyalj engem! Nem vagyok én mézesbáb!
A tejtestvérével még régebben nem találkozott a báró. A czigányfiut már hat éves korában elvitte a hires Barkó Pista, a székvárosi banda primása magához; már gyerek korában nagy tehetsége volt a zenéhez; később a báróné bőkezüségéből Budapestre jutott. Ott tanulta ki alaposan a zeneművészetet. Már tizennégy éves korában hangversenyekben lépett fel. A kik hallották, azt mondták, hogy hét országra szóló művész lesz egykor belőle.
Az kellett volna neki csak, hogy külföldre kimenjen s ott tökéletesítse magát.
Hanem aztán csak itt ragadt. Megházasodott fiatalon, elvette a nevelő apjának a leányát, Citerát.
Barkó Pali arcza valódi fizionómiai talány volt, vonásaiban és egész kifejezésében egy barna Krisztus-fő; olyan buskomoly, mint a kinek a homlokára van irva, hogy ő szenvedni, türni született. Szép metszésü ajkai körülfolyva göndör bajuszszal és két ágra váló szakállal, finom, hajlott orra, sürü egyenes szemöldei, nagy dióbarna mély tüzü szemei s kétfelől leomló aczélfényü langos haja. Termete karcsu volt, de izmos, csak jártában lehetett észrevenni valami kevés biczczentést, de az is egész előkelő negédet kölcsönzött neki. Nem volt benne semmi affektánczia.
A felesége ellenben tökéletes czigány szépség volt, indus karcsuságu bajadértermettel, keze lába finom vékony, arcza tojásdad, bronczczal zománczozott olajbarna, mély inkarnát pirral, mely szerelemgödröcskéket vesz körül, a haja pedig az az aranyos barna, a minő az ázsiai oroszlánnak a sörénye. Abból különben csak a hunczutkája látszik, a többit takarja a piros selyemkendő s hozzá kökénysötét kék szemek, a miket a hosszu fekete pillák félig eltakarnak. Egész tekintetében, minden mozdulatában az eltanulhatatlan czigányos dévajság.
A szekretárius úr akarta mutatni az uraságát. Czigány volt az ügyesbajos. Megtöltötte a csibukját s rágyujtott a kandallónál s aztán pöfékelve ült le az iróasztalához.
– Nohát, Barkó Palya! Mi dologban jársz itt?
– Kérem alázattal méltóságos szekretárius urat, utazni akarok külföldre.
– Külföldre? Ohó! Ez gyanus dolog! Az emigráczióhoz talán?
– Nem, méltóságos úr. Muzsikálni megyek.
– Értem. Itthon nem szabad a Rákóczit huzni, úgy-e? Olyan helyre igyekezel, a hol szabad lesz.
– Alig hinném. Oroszországba vagyok meghiva, Szentpétervárra. Maga Konstantin nagyherczeg hitt meg, a kinek már itt jártában többször muzsikáltam.
– Hohó fráter! Ekkorát még egy czigánynak sem szabad hazudni.
Barkó Pali e goromba szóra nagy nyugodtan huzta elő zsebéből iratait.
– Itt van az igazságom. Bécsből küldték. A külügyminiszterium által kiállított utlevél az orosz nagykövet által láttamozva. Ugyanazon nagykövet által hitelesített másolata a nagyherczeg megbizásának. Ez pedig itt az orosz impreszárió szerződése három havi idényre.
Simon báró végig nézte az iratokat fejcsóválva.
– Hm! S ez a mese mind igaz! Mire nem viszi egy czigány egy hegedüvel! De hát akkor minek jösz hozzánk ha már megkaptad Bécsből az utleveled?
– Mert a feleségem is velem akar jönni s annak a nevét és személyleirását itt kell beleirni az utlevelembe, a hol született.
– Ah! A kis Citerácska is vele akar menni az urával? Ugyan hová gondolsz te Palkó? Asszonyt vinni olyan hosszú utra! Hagyd itthon! Ne busulj, majd gondját viseljük.
Ez a szó a menyecskének is feloldotta a nyelvét.
– De köszönöm alásan a gondviselést. Már csak úgy illik az, hogy a merre az uram jár, én is arra járjak. Mindig azt hallottam, hogy ha a férj meg a feleség különválva élnek, az egyiket elkapja az ördög.
– Még én előttem senki sem tett panaszt az ördög ellen.
– Nem ám, mert tudja, hogy egyik varju nem vájja ki a másik szemét.
– Ejh, de hegyes nyelvecskéd van Cziterácska.
– Hát a milyen a mosdó, olyan a törülköző.
– No hát állj ide elém, hadd irjam be a személyleirásodat az urad útlevelébe. Vedd le a kendőt a fejedről, hadd látom a hajad.
Citerának le kellett venni a piros kendőt a fejéről.
Simon nem állhatta meg, hogy meg ne simogassa a haját.
– No no! meg ne tépászsza.
Simon beirta az útlevélbe: «haja rőtbarna, sürű, göndör, elől hunczutkákba csavarva».
– Nyisd fel szemedet és nézz rám.
«Szemei sötétkékek, nagyok, tüzesek, szemöldökei vékonyak, félhold alakuak. Arcza tojásdad, arczszíne aranyosbarna, piros zománczczal.»
Itt egy ütést kapott a kezére.
– Azért nem szükség azt megcsipni.
Simon tovább folytatta az oculátát.
«Szája korallpiros, fogsora ép, fehér.»
– Mutasd a kezedet!
«Kezei finomak, keskenyek.»
– Nem kell azért úgy megszorongatni.
Még tovább is irt.
«Termete karcsu. Két araszszal átérhető.»
– No azt ne irja bele! Ne irja bele!
– Miért?
Az asszony még pirosabb lett e szóra.
– Hát csak azért, hogy no…
«Lábai?»
Ekkor meg aztán egyszerre leguggolt, hogy a viganója elrejtse a lábait.
– Ahhoz meg már senkinek semmi köze.
A sekretárius úr nagyot nevetett. Szép asszonyok előtt félre kell tenni a hivatalos méltóságot.
(«Oh milyen áldott jó ember! Milyen nyájas hozzánk!» rebegé Manga a bárónőhöz fordulva.)
– No ez meg van. Mondá Simon. De hát ezért nekem fizetség jár.
– Hát mit fizetünk?
– Egy csókot.
Akár kettőt, mondá nevetve a menyecske.
Simon azután szaván akarta fogni, de Czitera kisiklott az ölelése alól s a napát tolta előre.
– Anyámasszonynál áll a kasszám. Anyuskám, a méltsás urnak két csók jár az útlevélért.
A vén asszony arcza gyönyörteljes mosolyra derült, azt hitte, igazán úgy van.
– Eredj banya a pokolba! szólt Simon mérgesen. Megállj te kis boszorkány! Elteszem az adósságodat. Majd lesz ennek nagy kamatja.
Pali közbelépett.
– Félre asszonyok! Én tudom, mi a taksa.
S azzal leszámlált három ezüst huszast a méltóságos urnak az asztalára. Ennyi dukál egy útlevélért. Urasan viselte magát.
Simon mégis csak fenn akarta tartani a suprematiáját.
– No hát Barkó Palya. Kezedben a passzus. Mehetsz vele Muszkaországba. Hanem aztán becsületesen viseld magadat, azt mondom! Ne garázdálkodjál! Bele ne keveredjél valami rossz társaságba, mert Szibériába kerülsz!
– Azon leszek, hogy becsületet valljak.
– Úgy vigyázz, hogy vason ne jőjj vissza.
– Köszönöm a kegyes figyelmeztetést.
– Most várjatok még. Nem lehet még elszaladni. Elébb be kell vezetnem a dolgotokat a protokollumba.
Azzal az álló iróasztalhoz ment, mely festetlen fenyőfából volt, az alsó rekeszei nagy könyvekkel megrakva; a támlányán hevert egy rubrikás könyv kitárva.