Az nem csalatkozik meg soha.
Előttem mindig a bassus volt a minden hangok tökéletes ideálja. Ez a földrengésnek, a tengerzúgásnak, a vulkánkitörésnek, az égzengésnek a szava, emberi ajkról hangoztatva.
Mikor Lenczi fráter nekiindította a szinpadról ezt az ő iskolázatlan őserejű mély hangját, lágyan ringatozó, és mégis érczcsengésű folyással, az ember elfelejtette egyszerre minden bűnét és hibáját; még a professorok is megbocsátották neki az elmulasztott órákat, s az egész közönség el volt bűvölve, s mikor a végszavaknál: «Megsegíta-ha-haz é-hég u-hu-ra-ha!» felcsap a dal a magasba, az olyan volt, mint mikor a recsegő villám hasítja végig a viharfülledt levegőt. Az egész közönség általános tombolása volt rá a követő visszhang.
Micsoda kincs van ennek az embernek a birtokában, ha ez tanulni akarna valamit!
Hanem hát a tanulás – az nem fért össze a természetével, se szép szó, se kecsegtető igéret, se iskolamester pálczája, se a sors korbácsa nem volt képes Lenczi frátert arra birni, hogy ő valaha valamit tanuljon.
Hiszen elég volt neki az, a mit tudott.
Hogy mit tudott? Azt majd elmesélem egymás után.
II.
Az iskolaév vége felé járt, a közvizsgák kezdődtek.
Lenczi pajtás nem törődött azokkal.
Szörnyű nagy «pech»-je volt. A «Cserepes»-ben elvesztette a makáon az utolsó utravaló forintját is: ott aztán összeverekedett a «Spieler»-ekkel, egy párnak beverte a fejét, arra kidobták; akkor éjfélben felverte az Amslit az álmából, bevágta nála a gubáját három huszasban, azzal elment az «Ürgés»-be, vigasztalást keresni a «Persidá»-nál. Ott megint holmi kozákokra talált, a kik meghivták birbicselni. Nem volt elég, hogy elvesztette közöttük a három huszasát; hanem azonfelül még a tolvajok fekete tubákot kevertek a seres poharába, s attól úgy elnyomta az álom, hogy azt sem tudta, diák-e vagy lakatosinas? akkor aztán még a viktoria dolmányát is lehúzták róla, úgy hagyták ott pőrére levetkőztetve.
Nagy volt azután a Lenczi fráter álmélkodása, mikor másnap délben felocsudva mély álmából, a mint a szemeit felveté, a pokolban találta magát. Tudniillik egy nagy terem közepén, melynek mind a négy falát rengeteg szekrények fedik el, s minden szekrény sűrűen megrakva, sarkaikat kifelé fordító könyvekkel; alul a szörnyetegek, borjubőr kötésben; feljebb-feljebb kontignácziónként az apróbbak, sűrűn egymás mellé sorakozva, hogy még csak egy akkora kis hézag se maradjon közöttük, a mennyin egy elkárhozott lélek innen kiosonhatna. Ez már csak a pokol!
Rosszabb annál! Hisz ez bibliotheka.
– De hogy kerültem én ide? kérdezé szemeit dörzsölve Lenczi fráter. Hiszen nem vétettem én ezeknek soha!
A pokolnak azonban Plutója is van, a collegium seniora volt a bibliothekarius. A mint Lenczi fráter neszt adott magáról, megnyilt az oldalajtó s belépett rajta a senior. (Csak a neve a vén, azért fiatal ember ez.)
– Jó reggelt, Lenczi fráter.
– Ha jó, edd meg! Hogy kerülök én ide?
– Én kerestem fel a frátert az Ürgésben, én hozattam ide.
– S mi jogon merészkedett ön a habeas corpus aktának ily flagrans megsértését rajtam elkövetni?
– Ugyan jó, hogy a habeas corpus aktáról kezd ön beszélni, így majd a Corpus Jurisra is rákerül a sor. Hallgassa ön csak végig ezt a levelet, a mit tekintetes édes atyja irt hozzám.
Ezzel a senior elővesz a zsebéből egy csunyául összemázolt levelet, a minek vastagon irt sorai egyik oldalról másikra átitták magukat, s elkezdett belőle olvasni:
«Tiszteletes Senior úr!
Az úrhoz intézem levelemet, mert ha a fiamnak irnék, a gézenguz kötelezvényt csinálna az aláirásomból. Itt küldök az úrnak tiz pengő forintot a számára utiköltségül. Többet nem kap. De azt se adja oda neki elébb, mint mikor az exament letette. És aztán tudassa vele, hogy ha az exament rendén le nem teszi, ha én nekem becsületes testimoniumot nem hoz haza, hát akkor nekem a szemem elébe ne kerüljön, mert én sonica főbe lövöm.»
– Eddig a levél. Már most édes Lenczi fráter, egészen a helyzet magaslatára van ön emelve, a honnan tökéletesen körültekinthet. Három nap az examenig. Ön lángeszü szellem. Itt a könyvek: Kövi, Acsády, jus publicum, Verbőczy. Egyszer végig olvassa, mind a fejében marad. Ellenkező esetben kitagadás, főbe lövés és minden egyéb terhes következmények. Az atyai levél tartalma félreérthetetlen.
– Hanem ön nem olvasta fel azt az atyai levelet egész terjedelmében; annak még egy utóirata is van.
A senior elbámult. Hisz ő nem fordította azt a levelet Lenczi fráter felé, hogy bele pisloghatott volna.
– Hát már ön azt hogy tudja?
– Csak nem vesztegettem tán hiába az időt a ferbli asztal mellett, hogy bele ne lássak az ellenfelem gyomrába? Abba a levélbe még az is van irva: «ha senior úr bemagoltatja a lurkóval a pensumot annyira, hogy átesik szerencsésen az examenen, adok önnek száz forintot».
– Nem igaz. Csak ötvenet igér.
– No hát mondok egy ajánlatot. Csináljunk halbe bankot. Én nekitehenkedem az Acsádynak, bemagolom három nap alatt csűstűl az egész just, s aztán ha diadalmasan megrigorozáltam, megfelezzük az ötven forintot, a mit az öreg a senior úrnak igért.
– Üsse part! Ráállok. Csak tanuljon hát szorgalmasan.
– Alá van irva. De még egyet! Azt látja senior úr, hogy én micsoda állapotban kerültem ide.
– Bizony önnek, Lenczi fráter, nagyon hiányos az öltözéke.
– Pedig otthon sincs, a mivel tökéletesítsem. Így pedig csak nem mehetek az exament letenni.
– Hát mit csináljunk?
– Adja ide nekem, senior úr, kölcsön addig, a míg az exament leteszem, a báli frakkját.
A seniornak volt egy gyönyörű szép sötétkék frakkja, bársony gallérral, sárgaréz gombokkal. Azt ő csak nagy ünnepélyes alkalmakon szokta felvenni.
A senior nagy nehezen állt rá legbecsesebb testi hüvelyének kikölcsönzésére, de az ambitio, hogy egy elveszett fiut a társadalom számára megmentsen, mégis győzött az aggodalmain s megigérte Lenczi fráternek, hogy oda adja neki kölcsön a sárga gombos kék frakkját, de csak épen arra az időre, a míg az examen tart; azután mindjárt levesse, s ha jól ütött ki a vizsga, azokból a bizonyos huszonöt forintokból vegyen magának egy tisztességes öltözet ruhát, a miben útra kellhessen.
A kölcsönös egyesség e szerint ratifikáltatott.
Lenczi fráter kötelezte magát, hogy neki fekszik a studiumnak s három nap alatt bemagolja az egész just. Csak ne háborgassák.
Ez még abban az időben nem tartozott a lehetetlenségek közé. Még akkor a magyar törvényhozás nem hozta létre azt a mostani jogászgyilkos paragraphusözönt. Hisz a mi törvényt a honatyák az utóbbi húsz esztendő alatt beczikkelyeztek, az egymás mellé rakva, kitesz kétszázötven kilométert, távgyaloglónak meglépni is sok! hát még megtanulni? Az én időmbeli «Acsády» nem volt vastagabb, mint a két ujjam, de benne volt abban minden tudomány; lett volna ugyan egy vastagabb kézikönyv is, a «Kövy», de mi tartottuk magunkat azon jogelvhez, hogy a rosszból az a jobb, a mi kevesebb.
A pedellusnak meg volt hagyva, hogy Lenczi frátert el ne hagyja szökni; akárhová megy, utána menjen, a könyvtárba vissza terelje; ebédet, vacsorát oda hordjon neki, s éjszakára készítsen el a számára két szál öntött gyertyát.
De hiven meg is tartotta a fogadását a deliquens, nem követett el semmi szökési kisérletet, egész nap a könyveket bujta, előhuzgálta az ócska pandektákat, különösen a mikben képek voltak, dobzódott a tudományban, begyébe szedett tudós Wagner Kristófból százféle curiosumot, delektálta magát Klimius Miklós földalatti utazásain; csak épen hogy az Acsádyhoz nem nyult hozzá egy ujjal sem. Harmadnap reggel a pedellus örvendezve jelenté a seniornak, hogy a fogoly az utolsó szál gyertyát is elfogyasztotta a nagy éjjelnappali tanulmányozásban.
Vezettessék elő!
Lenczi frátert aztán assistentia mellett átkisérték a senior szobájába, ott az tartott neki egy velőkig ható erkölcsi tanítást, melyet a tékozló fiu látható töredelmességgel fogadott. Ennek megtörténtével bekövetkezett a külső átalakítása; megkapta az egész kölcsönzött fényt, mondta is a seniornak: «most ön az én napom, s én vagyok önnek a holdja!» A hold felszedte magára a napnak a fénymázos czipőit, melyeknek sárga szarvasbőr volt a betétje; a galambszin pantalónját, világos zöld sávval a két szárán, s a sárgagombos kék frakkját; a senior maga kisérte őt fel az auditorium ajtajáig az első csengetés után. Odabenn természetesen minden ember rögtön ráismert a senior diszöltözetére, mert olyan jelmeze senkinek másnak a városban nem volt, de ez Lenczi frátert csak annál kevélyebbé tette.
Máskor mindig a leghátulsó padba szokott ülni; most oda ült le a legelsőbe, épen mellém.
Rigorosum napján, valljuk meg őszintén, hogy minden akadémiai és egyetemi polgár bizonyos lázt szokott érezni. Magamnak is meglátszhatott az arczomon az izgalmas szégyenlet! – Ne félj, pajtás! biztatott Lenczi fráter, majd sugok én, ha belesülsz!
Az, hogy ő vele mi fog történni, egy cseppet sem aggodtatta.
Lassankint felgyülekezett a díszes hallgatóság s ódon bőrszékeken helyet foglalt szemben a classissal: középen az esperes úr, selyem tógájában, mellette a város tekintélyei: főkurátor, presbyterek, városbiró, főfiskális és protonotárius, doktorok, honoratiorok és kegyes atyák.
A jogtanár rövid beszéddel üdvözölte a vizsgálatra megjelent tudós urakat, s azzal letelepedett a kathedrájába, átengedve a küzdtért tanítványainak.
A diákok betürend szerint lettek kiszólítva a középre s schédát huztak.
Ez akkoriban új intézmény volt. Az egész tudomány fejezetekre volt felosztva, s minden fejezetnek a czíme egy czédulára felirva. Azokat a papirlapokat nagytiszteletű esperes úr sajátkezüleg keverte össze, s azután belehajította egy kis asztalon álló vaskalapba: a vizsgálatra szólított szittyák egyenkint járultak e kalaphoz s kihuztak belőle egy schédát, mely épen a kezükbe akadt. A mi abba volt irva, arra kellett nekik megfelelni. Részrehajlás, kedvezés nem eshetett így meg.
De még azonkívül is szabadságában állott minden egyes visitátornak kérdéseket intézni a rigorozálóhoz, s e jogát különösen szerette gyakorlatba venni a nagytiszteletű esperes úr, a kinek orczájára maig is rettegve emlékezem. Az examináltnak a szemébe kellett nézni, és végig kiállni azt a torturát, a mit mozgékony arczának váratlan változásaival elkövetett rajta, egyszer felfujta a két orczáját gömbölyüre, aztán meg nagyot fujt, mintha el akarná a szegény diákot röpíteni a levegőbe; aztán összecsücsörítette az ajkait, feltolta az orrához, s mozgatta jobbra-balra; mikor nem tetszett neki a felelet, a félszemét behunyta, a szája félszegletét felhuzta, leskelődve, mikor kilátásba volt helyezve, hogy a diák most mindjárt belekeveri magát a hinárba, ha pedig nagyon meg volt elégedve, karikára felnyitotta a szemeit, feltátotta a száját, s mikor vége volt a pensumnak, hirtelen összecsapta a fogait, bekapta az embert.
Engem már bekapott. Félig megfőve, de nem lefőzve kerültem a helyemre haza a purgatoriumból.
Rögtön a nyomomban következett Lenczi fráter.
A mint kilépett a padból, valami várakozásteljes nyüzsgés, mozgás zsongott fel mind a hallgatóság, mind a classis soraiból. Csak az ő arczán nem látszott meg semmi emótio. Olyan biztosan lépett ki a középre, mintha csak cotillonfigurát előtánczolni hivták volna oda, meghajtotta magát udvariasan köröskörül az egész hallgatóságnak, s a legmosolygóbb önbizalommal nyult a kalapba a schédát kihuzni.
Mit rántott ki magának?
«Az örökösödési jogról.»
Fitymálva nézett oda neki: «az öröködési jogról!» s azzal összecsavarintotta a scartétát, mint egy borsos papirtölcsért, s felhuzta a balkeze középső ujjára, aztán mindvégig azzal actiózott az előadás közben.
De úgy folyt belőle a tudomány, mint a csergedező patak.
Semmit abból, a mit Acsády megirt. Az ő tudománya túlterjedt azon. Felölelte a kerek föld minden nemzeteit.
– Az örökösödési jog minden népek szokásai és minden korszak szerint különböző volt. A régi etruskoknál a leányoknak nem adtak semmi örökséget, azt tartva, hogy férjeik tartoznak őket ellátni; ellenben a spartaiak csak a leányokat részesíték az örökségben, azon elvből indulva ki, hogy a férfiak úgy is meg tudnak élni a maguk keze munkája után, de a leányok nem kereshetnek. A longobardoknál a fiak örökölték az apa hagyományát, ellenben a leányok az anyáét, az egyptomiaknál minden hagyomány a papoké volt, a kik tartoztak ezért az árvákat felneveltetni. A törököknél mindent a padisah örököl, ellenben a szultán gyermekei, hogy az örökségen össze ne veszszenek, apjuk halála után, az elsőszülött kivételével mind a Bosporusba hányattatnak; a régi zsidók szerint az a fiu örökölte az apa összes vagyonát, a kit az apa megáldott s a kinek e czélból az anyja kecskebőr keztyüt huzott a kezére. A hajdani szittyák nyilat húztak az örökség eldöntése czéljából, ellenben hunnus őseinknél a fegyverre volt bízva, hogy ki örökölje az apát, s a melyik a verekedésre bocsátott testvérek közül életben maradt, az lett az örökös, mint ezt Attila fiainak története bizonyítja. A lex bajovariorum szerint végre egy tarka tehénre volt bízva az eldöntés: a melyik testvérnek a szénájához a tehén hamarább hozzáfalt, az lett az általános örökös… (és így tovább szakadatlan folyamatban!)
Maig is előttem áll a proteusi kép, a mi a pensumfelmondás alatt az esperes úr ábrázatjából alakult. Bámult, hüledezett, boszankodott, nevetett, prüszkölt, csak épen nyájas nem volt.
– Álljon meg! kössön ki! vessen horgonyt, domine fráter! Hisz ön olyan dolgokat tud, a miket soha senki sem tudott; de a mikből egy szó sem foglaltatik Acsádyban. Térjen rá arra a kérdésre, hogy miben áll az örökösödési jog in specie, loco, itt helyben Magyarországon.
Erre a szuttyongatásra Lenczi fráter manói mosolygással fordult a kérdező felé, s fél bajuszát felpödörve, a másikat a szája szögletébe aláhuzva, igen szépen felfejté a jogelvet, nem a theoria, de a praxis nyomán.
– Hát minálunk Magyarországon az örökösödési jog, hogy az apa annyi adósságot csinál életében, hogy a fiaknak nem marad semmi okuk az örökösödés feletti viszálkodásra.
Ezt a találó feleletet általános hahota követte minden zugaiból az auditoriumnak.
Csakhogy ez a tetszésnyilvánitás a milyen megbecsülhetetlen egy vígjáték előadásánál, annyira kárhozatos egy rigorosum alatt.
Ilyen átalakulását az esperesi ábrázatnak még soha sem láttam. Szokott az gömbölyű is lenni, narancslapossá, ötszegletüvé válni, de most egyszerre hosszukás lett: az álla lefelé, a szemöldöke felfelé szaladt, a szája szélei befelé horpadtak. Boszusan forgatta a fejét jobbra-balra, két kezével csendet integetve a profán kaczagóknak. De jó idő telt bele, a míg abba hagyták.
Magának az esperes úrnak huzamosb idő kellett, a míg az ábrázatja visszakapta azt a normál kifejezést, a midőn az összeszorított száj, mint egy horizontál vonal kétfelé osztja a fejet s a kiülő szemek szorítják vasvilla hegyeik közé az exorcisált fejét.
Csak ez maga, a főbünös, nem mutatott semmi változást az arczán. A frakkja szárnyait simogatta a tenyerével szőrmentében, mintha csak a sajátja volna.
Végre csak elpihent a közös nagy derültség, az esperes úr összeszorított ajkai ismét szólamok kiadására nyiltak fel.
– Nagy–gyon jól van, domine frater! Úgy látom, hogy ön sokkal versátusabb a külföldi juridicában, mint a hazaiban. Tehát ha ön olyan nagyon járatos in jure utriusque alienorum, mondja meg nekem, hogy mit neveznek Magna chartának? Mi az a Magna charta?
Lenczi fráter, mintha csak az ördögök csiklandozták volna, erre a szóra nagyott nevetett s ex templo megfelelt a kérdésre:
– Mi az a «magna charta?» Hát tizenkét tarokk, tuletroával, hét primőr, kézben, forhandban.
De már erre a feleletre nem várta be a bekövetkező elismerést Lenczi fráter; hanem egy pompás oldalugrással bebizonyítva tornászati ügyességét, kezébe kaparintotta az auditorium ajtajának a kilincsét, s mielőtt valakinek eszébe juthatott volna, hogy üldözőbe vegye, úgy el tudott tünni, hogy nem látta azt senki, merre ment ki a collegiumból.
Nagy fényesen megbukott az examenen, az világos volt.
Az esperes rögtöni kicsapatását követelte. Az megis volt érdemelve!
A senior azzal vigasztalta magát, hogy csak nem szökhetik világgá, mert hisz az ő frakkja van rajta, s a tíz forint útiköltség az ő fiókjában fülel. Hanem az nagy optimismus volt tőle. Mintha nem megtalálná az a sárgagombos frakk az utat az Amslihoz? van már annak ott elég elvtársa, a ki szereti a társaságot. Lenczi bevágta az egész díszöltözetet tíz forintért a zálogba. A pénzt megkapta egy darab veresszínű bankóban. Akkor aztán az Amsli arra unszolta, hogy váltsa ki a tegnap zálogba tett gubáját. Azt Lenczi fráter nem találta czélszerünek, hanem kikeresett magának a zsibárusi czókmókból egy teljes ócska katonai mundért, kék hajtókás fehér frakkot, foltos térdű kimondhatatlant és hozzávaló bakancsot. Elég rongyos volt valamennyi. Az egész costümöt kialkudta egy tizesben. Fizetett készpénzzel. Az Amsli azon a véleményen volt, hogy az a tizes hamis, s nem akarta elvenni, inkább majd visszaád a tíz forintosból.
– Ha el nem veszed, feladlak, hogy tőled kaptam, megesküszöm rá, hogy te fábrikáltad, két esztendeig ki nem kerülsz a tömlöczből.
Így aztán magkapta ingyen az egész hábitust. A hamis tizest is megtarthatta. Végig akarja ő azzal utazni a félországot. Azt minden korcsmában vissza fogják neki adni, miután előbb megvendégeltette magát.
De hát akkor minek neki az a tízforintos bankó, a mit gondosan elrejt a bakancsa orrában, mikor azt a lábára felhuzza? Ott az igaz, hogy legbiztosabb helyen van a pénz, de hát mi szállta meg Lenczi frátert, hogy egyszerre takarékoskodni kézd?
Azzal ő, a szemére huzva a holczmüczlit, vígan fütyörészve, kiballagott a városból.
Mikor a Dunántulra ért, ott elfogták, mint szökött katonát.
Nem is tagadott semmit.
Ezelőtt két héttel gyilkolták le kegyetlenül a komáromi sírásót, megtakarított kis pénzecskéjéért. Nagy eset volt az! A rablógyilkos a kéményen ereszkedett le; ott maradt utána egy sárga mundérgomb, a mi a frakkjáról leszakadt, arról gyanították, hogy szökött katona volt, s azonnal üldözőbe vettek minden katonaruhában kóborgó vándort. Lenczi fráter az első kérdésre bevallott mindent: ő gyilkolta meg a sírásót; az elrabolt pénz most is ott van a bakancsa orrába dugva, rátaláltak, megismerték rajta a vérfoltot. Lenczi frátert felvitték kocsira ültetve, három katona kiséretében Komárom várába, ott nagy hirtelen kimondták fejére az itéletet statarialiter. Megmondta, hogy kinek hivják? Mivelhogy nemes ember volt, nem akasztják, hanem főbe lövik. Ki is tették a siralomházba.
Ott pedig az a jó szokás divik, hogy a szegény halálra itélt bünöst három napig mutogatják a közönségnek, a szánakozó lelkek aztán összehordanak a számára minden jó enni, inni valót, hadd lakjék jól utoljára életében.
De nem maradt ez a dolog annyiban. A senior nem feledhette a sárgagombos frakkját. A kudarczos examen után azonnal sietett Lenczi fráter uraatyját stafétai úton értesíteni, hogy az örököse megbukott a rigorosumon s aztán a kapufélfától vett bucsut. Ellenben az ő nagybecsű frakkját is magával vitte, melyet ő ezennel ünnepélyesen reclamál.
A mint ezt a levelet megkapta az öreg, szörnyű dühbe jött rá, esküdött mennyre-földre, hogy csak kaphassa azt a gézenguzt puska végire, irgalom nélkül főbe lövi. Mindig a vállán hordta a dupla puskát, annak a jeléül, hogy fenyegetését brutusi szigorral kész beváltani.
Egyszer aztán egy czimborája, a ki oda benn járt a városban, jön szaladva, ijedt képpel hozzá.
– Hej komám, ugyancsak lövik ám már a rajkódat főbe odabenn a komáromi várban! Ő volt az a szökött katona, a ki a szegény sírásót meggyilkolta, már két nap óta ki van téve a siralomházban.
Erre a hírre aztán vágtatott az öreg rémülten a várba, fel a generálishoz.
– Uram! kegyelmes uram! meg ne lövesse a fiamat! Nem szökött katona az, hanem szökött diák! Nem gyilkolt az meg senkit, csak engem, az apját! A gézenguz! Semmirekellő. Hiszen mikor azt a sírásót meg kellett volna neki ölni, épen az nap bukott meg a collegiumban, a Tiszántúl, a rigorosumon.
Erre aztán a kivégzést felfüggesztették, s miután szerencsére az igazi gyilkos is kézre került, Lenczi frátert kiszolgáltatták az ölelő atyai karoknak.
– Mit tettél? Te országos apagyilkos! dorgálta az apa a bűnben lélekző magzatot.
– Hát csak meg akartam mutatni, hogy nem félek a főbelővéstől, a mivel apám uram fenyeget. Aztán egész életemben nem volt olyan úri dolgom, mint most három napig a siralomházban.
III.
Lenczi fráterrel ez eset után nem lehetett okosabbat tenni, mint beadni gárdistának, oda jó lesz. Ott nem követeltetik se tudomány, se szép irás, csak daliás termet és onnan hazulról tisztességes ellátás havi pénzzel. A vármegye ajánlata is könnyen kieszközölhető volt, ez volt a lépcső a testőrranghoz.
Lenczi frátert maga az uraatyja vitte fel Bécsbe, a saját négylovas hintaján s eljárta vele a magas uraságokat, a kiknél be kellett assentálni. Azok között legfeljegyzésre méltóbb alak volt a «Gabi apó.» Az egész neve nem lényeges dolog. Azt csak a jebuzeusai ismerték irásból. Ő volt a magyar nemesi gárda őrmestere. Mindenki tudja, hogy ez annyi, mint az őrnagyi rang a közös hadseregnél, miután a gárdánál maga a közlegény is főhadnagy, a gárdai hadnagy tábornok s a kapitány altábornagy.
Gabi apó csakugyan a legidősebb volt a magyar királyi testőrök között. Ő maga ugyan tagadja, de az adatok bizonyítják, hogy már Napoleon ellen, mint huszárhadnagy harczolt, és így az ötvenet átugrotta. A fejét egész simára szokta nyiratni (nem kopasz az!) arczát mindennap kétszer borotválja; egy szál ősz szakáll nem árulkodhatik ellene, a bajusza pedig a legszebb fekete kenőcscsel van hegyesre kifenve. Csak egyet nem lehet elpalástolni, a termetnek azt a részét, mely ellen a római mese szerint egykor a többi tagok fellázadtak, hogy az emészt meg mindent. De ő azt sem engedi a rendkívüliségek számába vétetni. Ilyennek kell lenni egy igazán kinőtt férfitermetnek. Azért ő jobban megüli a lovat, mint akármi karcsú suhancz, s a tánczra is vállalkozik, birják az oszlopok az épületet.
A többi gárdisták mind «apámnak» hívják.
Megis érdemli e czímet.
Ő ügyel fel valamennyire s vezeti őket a világi viszontagságokon keresztül. Ő az úttörő. Kényesebb természetü kalandoknál bizton lehet számítani a jó tanácsadására. A hazulról küldött havi pénzt ő veszi gondviselése alá s szigorú pontossággal szolgáltatja ki apránkint az urfiaknak, számon kérve, hogy mire költik?
Gabi apó nem volt valami könnyű ember. S ez alatt nem a testi sulyát értjük, a miről beszélhetnek a bécsi fiakkerek (csak a Nro 9-es volt képes vállalkozni; a többi letörött alatta); hanem azt az indulatját, a mivel az új embert fogadni szokta. Valami kifogást csak kellett benne találni. Lenczi fráternek első látására kifogásolta az orrát.
– Hát’szen legény volnál a talpadon, fiacskám, csak ezt a veszedelmes nagy orrodat ne hoztad volna magaddal. Hisz ezzel, ha én «linksz schaut!» kommandérozok, hát leütsz a lábamról; ez az az orr, a kiről bölcs Salamon azt énekli, hogy olyan, mint a Gileád tornya, mely néz Damaskus felé. Mikor walczert tánczolsz, senki sem marad a szálában, úgy elsepred az óroddal; ha háborúba visznek, sisakot kell rá huznod; s ha pedig sarkantyút üttetsz rá, hát úgy küzdhetsz vele, mint egy rinóczerósz, s ha kilövik alólad a lovadat, felkaphatsz az orrod nyergére s azon nyargalhatsz tovább.
Gabi apónak sajátszerű kiejtése volt: az «r» és az «sz» magánhangzókat «ch»-nak ejtette, furcsa sejpítéssel. Még a nyelve is meg volt hizva. – Hanem azért tiltakozott ellene, hogy nevessenek a beszédén. Azt komolyan kellett venni.
Lenczi fráter még e felől nem volt informálva s elkezdett mosolyogni.
– De ne röhögj azon, a mit én mondok, (gólya legyen a bábád!) mert én nem azért szoktam fogyasztani a hangomat, hogy valaki nevessen rajta, akárki fia. A ki pedig előttem áll, mint subalternusom, az ha nem kommandirozom, hogy «iny fel!» hát nekem ne mutogassa a fogait! Nem vagyok én szobacziczus, a kire kötelessége vigyorogni a gárdistának! Mikor velem szemben állsz, akkor «száj befelé, fül kétfelé, szemeket előre!» s még ha baraczkmagot török a fejeden, akkor se nevesd el magad! Tudod? Ha én azt mondom, hogy az orrod nagy, hát neked kötelességed azt viselni, mint a hogy viselik számos excellentiák, a kik ex offo kapják a nagy orrokat. Azt pedig, a mire most nézesz, hiába nézegeted. Mert tudom én jól, az ilyen fiatal kölyökgárdista mire gondol! Magam is az voltam egyszer (tegnapelőtt). Te most azt gondolod magadban, hogy a mit a természet egynek orrban adott ki, azt másnak hasban szolgáltatta ki. Hát tanuld meg, hogy ez nem has, hanem «termet»; ilyen a normális férfitermet. No már most elég volt a leczkéből. Csapj a tenyerembe, aztán hivj ezentul apádnak. Én leszek ezentúl az apád.
Lenczi fráternek nem nagy fáradságába került elfogadni az apacserét.
Akkor aztán leültette Gabi apó s pipát dugott a szájába.
– Hát aztán van-e jó gyomrod?
– Akár a tevének.
– No majd kipróbáljuk a legközelebbi «füstös misénél».
«Füstös mise» czímét bitorolták a Gabi apó által rendezett vidám mulatságok a «zöld kakas»-nál, a gárdisták kedvencz vacsoráló helyénél. Hogyne hallotta volna azoknak a hirét Lenczi fráter?
– Ministrálok benne; felelt nyugodt önérzettel.
– Ministrálok benne! ismétlé Gabi apó, gúnyosan utánozva Lenczi fráter gordonkahangját. Azt gondolod ugy-e, hogy majd megmutatod te, hogy mennyit bir el a gyomrod? Nádi veréb! Várj csak! Majd megtudod te, hogy hogyan próbálják ki a gárdista gyomrát? Azután azt kérdem: verekedtél-e már valaha?
– Hiszen azért csaptak ki három iskolából.
– De nem úgy ám, fokossal, fütykössel; hanem kifent karddal, párbajban.
– Mindegy az.
– No majd meglátod, ha átesel rajta. Hát azután – tudsz-e adósságot csinálni?
– De már ebből eminentiám van minden testimoniumban.
– Figyelmeztetlek rá, hogy a gárdistának nem lehet ám úgy adósságot csinálni, mint a juristának. A gárdistáról, ha rosszul csinálja az adósságot, lehúzzák a párduczbőrt. Ha ki nem találod a módját, hogyan kell «jól» csinálni adósságot, úti füvet kötünk a sárgacsizmás talpadra. Végtére voltál-e már szerelmes valaha?
– A mióta csak magam tudom felhúzni a csizmámat.
– Zöld beszéd. Csinos pofák után szaladgálni! Elhiszem. No majd erre is rákerül a sor; s akkor megtudod, hogy mit tudsz. Mert nem ám az a legény a talpán, a ki a kinyilt rózsát le tudja szakítani, hanem a ki a csipkebogyót meg tudja enni nyersen.
Ez volt az első tájékoztatás az új pályán Lenczi fráterre nézve.
Nemsokára következett egy nagy udvari bál, a hol a magyar és osztrák gárdistáknak teljes parádéban kell kirukkolni, hat-hat legény számban. Ők állnak őrt a császári várpalota termei minden ajtajánál, egyik oldalon a magyar, másikon a német.
Tudva van, hogy V. Ferdinánd királyunk idejében az udvari bálok alkalmával csupán édességek lettek felszolgáltatva; az újabbkori szilárd tartalmú buffet, bordeaux és pezsgő mellékletével, már a dualistikus epocha vivmánya. Ennélfogva igen jó megérthető szokás volt az, hogy a szolgálattevő hat magyar gárdistát a kötelesség végeztével Gabi apó meghivta egy kis barátságos magyar vacsorára, (bevett czímen «füstös misére») a «zöld kakas»-hoz. Ennek a korcsmárosnéja tudta a legpompásabb paprikás csirkét készíteni, tejfölösen, csipedettel, a hogy Kecskeméten szokták. (Meg másutt! Betüszedő.)
Mikor Gabi apó odaizent: «heten leszünk!» akkor a korcsmáros szakácsnéja leölt tíz csirkét. Gabi apó maga megfelelt négynek. Azonkivül még az ő osztályrésze volt minden csirkének a mája, azt nem volt szabad másnak kivenni.
A testőri szolgálat addig tartott, a míg a felségek a tánczteremből lakosztályaikba visszavonulnak, a mi rendesen 11 és 12 óra között szokott megtörténni. Akkor aztán a magas társaság is oszlani kezdett.
Lenczi fráter is a hat meghivott gárdista között volt. Neki jutott osztályrészül a gyülekező terem ajtajánál őrt állani, a hol phoenomenális orrával mindenki figyelmét magára ragadta.
Ki volt már adva a jelszó a megtréfáltatására.
Lássuk a próbát: mit áll ki az ujoncz gárdista gyomra?
A mint a fölségek visszavonultak, Gabi apó oda járult az ajtó mellett álló gárdistához, s merev parancshangon szólt hozzá:
– Főhadnagy úr, kövessen nyomban.
Azzal elvezette Lenczi frátert az előszobákon keresztül, végig egy hosszú folyosón, mely mind a két oldalán tele van aggatva herczegek képeivel, annak a legvégső végén van egy nagy szőnyegajtó, a mi tulajdonképen nem átjárás, hanem csak álczázása egy elfalazott mellékfolyosónak. Ez előtt állította fel Gabi apó az ő legujabb fiacskáját, Lenczi frátert.
– No fiacskám. Fontos és nevezetes pontra állítalak mostan. Ez itten a hátad mögött ő fölségének a háló-szobája. Ezt az ajtót megőrizni, a te erős kötelességed. Itten megállsz, mint a bálvány. Se előre, se hátra. Aztán nem az egyik lábadról a másikra, mint a lúd a jégen, hanem egyenesen mind a két csánkó: a kenyeres-magazin befelé, a fujtató kifelé, a kivont kard markolatja a három ujjad között, a pengéje a másik mancsodba fektetve, az állad a nyakravalóba húzva. Ha uniformis közelít, szalutálsz, ha slepp jön, összeütöd a sarkantyút, ha komisz frakk jön, keresztbe teszed előtte az orrod sorompóját s passust kérsz tőle. És addig innen meg nem mozdulsz, ideragadsz, a míg érted nem jövök és fel nem váltalak.
Azzal megfordult Gabi apó s odább ment, ott hagyva a rekrutát az embertől nem járt folyosó zugában. Ő maga pedig sietett a másik öt gárdistát összeszedni s aztán mentek mind valamennyien nagy nevetve a fiakkereiket keresni. Gabi apónak egymagának kellett egy egész bérkocsi: a Nro 9-et messziről ki lehetett ismerni a többi közül, annak két fehér lova volt és lángveres kocsija.
Volt nagy nevetség a «biztos állásban» hagyott nagyorrú fölött. Az most ott állhat kora hajnalig, a míg a kollégái mulatnak és dobzódnak a «zöld kakas»-nál.
Így próbálják ki az ujonczot, hogy «van-e jó gyomra?» Győzi-e a koplalást és szomjuhozást bál után reggelig?
Csakhogy ezuttal a «gazda» csinálta a «vendég» nélkül a számadást.
Lenczi fráter csak azt várta, hogy Gabi apó súlyos lépteinek hangja elveszszen az előszobában, dugta a kardját a hüvelyébe, leosont a lépcsőn; átkerült a József-térre, ott felkereste a saját bérkocsiját, s azt mondá a bérkocsisnak:
– Ismeri a Nro 9-est?
– Hogy ne! A két fehér lóval. Most döczögött ezen végig.
– Öt forint borravaló, ha eléje tudunk hajtani, mielőtt a «zöld kakashoz» ér.
Soha könnyebben nem szolgáltak meg öt forintot.
Gabi apó víg lelkű czimboráival a gárdisták szobájában a «zöld kakas»-nál, letelepedett a hosszú asztalhoz, melyen hét teríték volt. A legalsó üresen maradt.
Az üres teríték hőse képezte a tréfa tárgyát, arra mindenki tudott valami élczet mondani: mit fundál az ott most egymagában az üres corridor végén. Appetitoriumnak pirítós járta jó szilvapálinkával.
A más rovására ment tréfálkozásnak csak a nagy bogrács vetett véget, melyet a korcsmáros, azon módon, a hogy a tűzhelyről leemelt, hozott be az úri társaság számára, hogy annak a felszinén még ott uszkáltak az egész veres paprikák, az elefántcsontszínű csipedett között, melyből egy-egy kakasnak a taréjos feje emelkedett elő.
Legalul kezdték a kinálást, az asztalfőn ülő Gabi apó volt a legutolsó, mint szokás házi gazdánál, ki-ki merített magának, amennyi a tányérjára fért, egy öblös czinkanállal. Csak azt az egy regulát kellett megtartani, hogy ha valakinek egy csirkemáj akadt a kanalába, azt, mint köteles tributumot, azonnal kiszolgáltassa Gabi apónak, a ki azt menten el is fogyasztotta, egyre magasztalva, hogy ettől támad az emberben az istenerő.
Hanem ezuttal körül is járt a bogrács és Gabi apó még mindig hiában várt felvont villával a kezében, a minek a végére egy darab kenyér volt tűzve, a maga kedvencz falatjára. Csirkemáj csak nem jött.
Mikor aztán hozzá került a bogrács, elkezdett a kanállal keresgélni benne. Egyre haragosabb szikrákat szórtak a szemei. Micsoda ez már?
Végre kitört belőle a nehéz harag.
– Urak, úrfiak! válogatott czigánylegények! Hát ti mind kiszedtétek előlem a csirkemájakat?
Mind az öten készek voltak esküt letenni, hogy ártatlanok ebben a merényletben.
– De tíz csirkének csak volt egy mája! Korcsmáros! Most mindjárt, halálbüntetés terhe alatt, menjen a konyhába: adja urát, hová tette a szakácsné a májakat?
A korcsmáros nemsokára visszatért azzal a mentegető szóval, hogy a csírkének a májára ráfakasztották az epéjét, azért nem lehetett feladni.
– Igen is, mind a tizére. A szakácsné a leányára bizta a baromfiak felbonczolását, s az még járatlan az ilyenben.
– Hát minek bízza ilyen éretlen tacskóra az ilyen fontos feladatot? Kell is ennek még kés a kezébe? Hiszen még tizenhat esztendős sincs. Mit tudja az még a külömbséget a mája meg a zuzája között. Három napi konyhaáristomot az ilyen szakácsnénak!
Gabi apót az egész lakoma alatt nem lehetett kiengesztelni a kárbaveszett inyenczfalatok miatt.
Hanem azért csak elmulattak reggelig.
A paprikás csirke is csak úgy elfogyott hat ember között, mintha a hetedik is segített volna hozzá.
– Úgy kell neki, miért nem tartja itt az orrát? Tarde venientibus ossa! Ne hagyjatok neki egyebet, mint a lábakat, meg a fejeket. Érje be azzal, ha megérkezik.
Úgy öt óra felé mégis csak megszánta áldozatját Gabi apó s gondolva, hogy az már eddig jól kipróbálhatta a gyomra éhezési és szomjazási tehetségét, azt mondá a fiatalságnak, hogy csak mulassanak tovább, ő elmegy a silbakját ablözolni.
Mire a Nro 9-es a Burg schweiczi lépcsője elé ért, már akkor Lenczi fráter megint ott állt a hosszú folyosó legvégső szögletében az álajtó előtt, az előirt positurában. Már akkor egy vendég sem volt a szobákban, az udvari lakájok a czukedlis papirosokat seperték össze mindenünnen.
Gabi apó hivatalos komolysággal dobogott az őrtálló elé.
– Főhadnagy úr! Nem látott ön kisértetet?
– Látni nem láttam; de a szagát éreztem.
– Hát milyen szaga volt?
– Mint a paprikás csirkének.
Erre nem állhatta meg Gabi apó, hogy ki ne essék a szerepéből, elnevette magát s a vállára ütött a fiacskájának.
– No, fiacskám. Hát már most kipróbáltad, hogy mire képes egy gárdista gyomra. Már most gyere velem a «zöld kakas»-ba, te is vacsorálhatsz.
– Köszönöm, apám, monda Lenczi fráter. Én már jól vagyok lakva.
– Mit ettél, szolgám?
– Semmi mást, mint tíz csirkének a máját.
– Hüh! országos gonosztevő! Te etted meg az én csirkéimnek a májait a «zöld kakas»-ban? De hogy kerültél te oda?
– Hát felültem az orromra s úgy nyargaltam oda, aztán megint vissza.
– Vesszőt futtatnék veled! ha az apádat nem tekinteném. Elhagyni a strázsának a helyét! Toporzékolt a testőrstrázsamester; s aztán megint egyszerre alábbhagyva a haragos hangból, azt kérdezé: «De hát mondd meg, te pernahajder, hogy tudtad elcsízelni az én kedvencz falatomat a «zöld kakas» konyhájából, hisz én tizenhét esztendő óta czirógatom a szakácsnéjának az állát?
– Hát én meg a szakácsné leányának az állát czirógattam meg.
– Oh te pokolravaló gézengúz! Hisz az még csak gyerek! Hát már attól is lehet csirkemájat kapni? No még ilyen válogatott zsiványnyal nem kerültem össze, mint te!
Ezt a csirkemájat (a mit Lenczi evett meg) soha sem birta Gabi apó megemészteni. Példás boszút forralt!
IV.
– No, fiacskám, kérdé egy napon Gabi apó a védenczétől, hát lesz-e már valami, vagy micsoda, mi?
Lenczi értetlenül tekintett széjjel a semmiben: nem akarta tudni, miről van szó.
– Ej de kemény kobakunk van! Csodálom, hogy fel nem futott a fára. Hát nem mondtam? Elfelejtetted? – Duelláltál-e már?
– Kivel? Miért?
– Kivel? Miért? Fajankó! Hát az én dolgom az? Három hete itt lebzselsz már a gárdista palotában s még senkivel sem tudtál összeveszni? Azt gondolják, regementszabó vagy, s legközelebb valamelyik kollegád odaküldi hozzád a bonzsurját, hogy varrj fel rá egy gombot. Mikor én ilyen legény voltam, már három párbajt hagytam a hátam mögött, özvegyek és árvák sírtak miattam. Azt mondod, kivel? miért? Hát nem tudsz nemzetiségi kérdést csinálni abból, ha valakinek a csizmája csikorog? Hát például, ha valaki a nagy orrodra czélzásokat tesz?
– Igazság az! Hát akár mindjárt…
– Mit? Én velem akarnál duellálni? Te csivasz! Először is előljáród vagyok. Kurta vasat, ha velem bajod van! Azután meg apád vagyok. Kotródj, vakaródj! ez a fiunak a neve az apja előtt. Azután ide nézz rám! Az a figura vagyok én, a ki felé karddal szokás vagdalni? A ki engem provokál, azt én megeszem! A fenyőmadarat nem is trancsirozok: lenyelem! Nincs a testemnek egy porczikája, mely egy sebhely emlékét ne viselné (egyet kivéve, azt kitalálhatod: a hátamat), de a kik azokat a sebeket adták, azok mind levegővé váltak! Azokat megettem! Egy eleven kripta vagyok én! Ne akard, hogy tégedet is a gyomromba temesselek, az neked nagy tisztesség volna. Fogj magadnak egy pajtást, a kivel összevessz! Aztán szekundánsnak, nem bánom, elmegyek, s leszek keresztapád, ha megszabdalnak.
Lenczi fráter azt mondta rá, hogy jól van, majd keres magának valami friss verekedést.
Gabi apónak volt egy nagy szalonja, abban a pompás épületben, melyet Mária Terézia emeltetett a magyar királyi testőrség számára. Abban uralkodott ő korlátlan hatalommal. Ebben a nagy teremben ugyan nem volt egyéb butorzat a fal mellé állított kereveteknél: gárdaőrmester úr azt állította, hogy minden egyéb sybarita czókmók nem férfiszobába való. Még pipatartó-állvány sem volt benne. Sőt dohányozni épen nem volt szabad a teremben. Annak az oka pedig az volt, hogy a szobrok be ne füstölődjenek. Mert ha butort nélkülözött is a terem; de annál inkább bővelkedett külömbnél külömbféle gypsszobrokban. Ez volt a gyűjtési szenvedélye a gárdaőrmester úrnak. Ott voltak láthatók, veres sirtinggel behúzott faállványokon az ó- és újkor minden szobrászati remekei egymás mellett. Ott czélozgatott az etrusk diskus hajító a nápolyi ballettánczos felé, hogyan gurítsa le orvul az egy hüvelykén álló lábáról; ott fenyegette Thorwaldsen Jásona Michel Angelo Apollóját, hogy mindjárt összetöri a hegedűjét! míg ez nagyon szabadkozott, hogy azt ugyan ne tegye! Ott nézett le mogorván a buzogányára támaszkodó Farnesi Herakles az ölelkező Cupido és Psychére. Ott birkózott Laokoon két fiával együtt azzal a hosszú mákosrétessel, a mit harmadmagával sem tudott tepsibe tekerinteni. Nem hiányozhattak a társaságból a hős Bayard és Turenne jelmezes szobrai sem. De különösen teljes számban voltak jelen minden kor és nemzet Venus istenasszony szobrai: a medicei, a drezdai, a capuai, a capitoliumi, a Venus felix, a Pio Clementino múzeumából, a Venus Zoëmias, a grátia csoport Thorwaldsentől és Pilontól, még a milosi Venus is; de annak ő a levágott karjai helyett újakat csináltatott, azt a practikus mozdulatot fejezve ki vele, a mint egy kancsóból egy pohárba tölti a cyprusit, vagy nectárt, vagy minek hivták akkor a champagneit! Egyátalában nem tűrhette a letört kezű szobrokat: olyan az, mintha a zsibvásáron vették volna huszadrész árban. Azért a Belvederei Antinous szobornak is kiegészítette a két karját, a lebocsátott kezébe egy sétapálczát adatva, míg a felemelt keze, (a hogy az arczkifejezése világosan jelzi) egy lorgnettet tart maga elé.
Ezeknek a szobroknak némelyikét ő drága pénzen vette, a legtöbbet azonban névnapi ajándékul kapta szerető fiaitól, a gárdistáktól. Voltak közöttük olyanok is, melyekhez gyöngéd emlékek füződtek. Különösen az a remek csoport, mely Proserpinának Plutó által elraboltatását ábrázolja. Ezt ő egy magas úrnőtől kapta. Hanem arról csitt!… Hymen kötelékei közt van… Férje nagykövet… Honnan? Arról szó se legyen!… Régi ismeretség … Még akkor fiatal hadnagyok voltunk… Ő maga egy sylphid… Az idő kikerekíti az embert: – még a sylphidet is… Mai nap már nem ülhetnénk ketten egy hintóban… Hanem azért a gyöngéd viszony folyvást fennáll … plátoi tisztaságban… ha a férj meg találna halni, még súlyos megoldást is nyerhetne… a mitől az egek is óvjanak! – Azért azonban minden új embert megállított Gabi apó a remek szobrászmű előtt s elmagyarázta annak a szépségeit részletesen, különösen a női alakét: «ilyen volt ő akkor tőkéletesen; ezek a felemelt karok! mintha azt kiáltaná: «Gábor segíts! Ne engedd, hogy ez a csunya ember magával vigyen a pokolba!» – Most próbálná meg! – Semmit többet!
Minden ember tudott pedig mindent.
Egyébként azonban ez a tágas terem szolgált arra a czélra, hogy ha a gárdához tartozó ifjak valamelyikének lovagias úton elintézendő ügye volt, itt vígan megverekedhettek.
Az ily gyakorlatokban különös kedve volt Gabi apónak. Ő azt gyakorlatnak nevezte: a párbajt. Mi is volna más? Vivópróba plastron nélkül. Punctum. Egy kis érvágás úgy is szükséges a tüzes ménkű fiatalságnak. Hadd szokjanak hozzá a kard éléhez! Hadd tanulják meg, hogy nem kell mindjárt felsziszszenni, ha az embernek a bőrét megcsiklandozza az éles vas. Aztán a ki katona, az legyen kevély. A mit kimond, azért helyt álljon. S ha az találta mondani, hogy a füstölt kolbász hüvelyes vetemény, a mi babszáron terem, a ki ennek ellentmond, vágja le.
Ki nem állhatta az alamuszi ficzkókat, a kik mindenre azt mondták, hogy «jól van».
Lenczi fráterrel csaknem egyidejüleg lett felvéve a gárdisták közé egy előkelő mágnás urfi, a kinél meg azt a szép sima leányos ábrázatát kifogásolta Gabi apó: «Azt hiszik, hogy valami maskarázott comtesse vagy, fiacskám! Talán herczegnővízzel mosod a fizimiskádat, hogy olyan patyolat? Huzass végig a fáin orrocskádon legalább egy léniát, valami jó barátod spádéjával, hogy lássa a világ valami bizonyítványát férfiui voltodnak. Hát hiába kereszteltek Achillesnek.»
Ezt a két új regrutát szerette volna Gabi apó nagyon összeverekedtetni.
Csakhogy Achilles, akármilyen veszekedő kakas volt is, de hát annak is volt Patroklusa, a kivel jó barátságban élt. S ez volt Lenczi fráter. Olyan jó czimborák lettek egyszerre, hogy semmi kilátás sem volt az összeakaszkodásukhoz.
Kellett lenni!
Egyszer péntek napon szegedi halászlére gyűltek össze a gárdisták a «zöld kakas»-nál.
– Ejnye, de megvan paprikázva ez a halászlé! jegyzé meg a belekóstolásra Achilles főhadnagy.
– Nekem pedig nem elég paprikás! mondá Lenczi fráter, s még egy fél kanállal tett a maga bográcsába a paprikás dobozból.
– Hohó! Ez becsületsértés! kiáltá közbe az előlülő Gabi apó. – Ez most azt vágta a szemedbe, hogy te gyáva vagy! még a paprikától is megijedsz. Ez világos czélzás, hogy a puskaportól még jobban fogsz félni! Sőt nemzetiségi megbántás, az állította rólad, hogy nem vagy igaz magyar. Ezért elégtételt kell kérned.
A kibékítés lehetetlen volt. Becsületbiróságnak semmi helye. A paprika, kinek-kinek meggyőződése szerint – paprika. A párbajnak meg kell történni. Két segéd rögtön megválasztatott; s a viadal föltételei meg lettek állapítva. Minthogy a sértés nem legnagyobb fokú, tehát nem megy a harcz a teljes víképtelenségig; hanem csak első vérre! Szurás kivétetik, ellenben a fejvágás nagyon tanácsoltatik.
– Elébb azonban költsük el ezt a paprikás halászlevet. Soha sem jó duellálni éhomra. Az ember nem tudhatja, hogy nem a száját vágják e meg, s akkor aztán mivel egyék? Ez volt Gabi apó véleménye.
Az ebéd alatt folyvást adta a jó utasításokat hol az egyik, hol a másik hősnek; mikor Lenczi fráterhez szólt, azt arra biztatta, hogy csak azt a faintos kárminnal festett pofácskáját igyekezzék végig rajzolni a karddal az ellenfélnek, vagy a kisasszonyosan csücsörgő száját hasítsa fel tisztességes emberi száj módjára; Achillesnek ellenben mind csak a Lenczi fráter orrát ajánlgatta támadási objektumul, nem lesz baj, ha egy darabot levág belőle, akkor épen emberi dimensiókat kap. – A két fiatal testőr pedig e közben csak nyomogatta egymásnak a lábát az asztal alatt, valami titkos összebeszélés volt köztük.
Ebéd után mind felmentek a nagy szobros terembe; a nézők letelepedtek a pamlagokra, a vívó-feleket övig levetkőztették, a két segéd tisztelgő állásban tartott karddal a terem két oldalán helyet foglalt; maga Gabi apó pedig, mint párbaj-biró felállt egy székre s onnan parancsolgatott.
– Először salutirozni egymást, azután án gárd! balkezet hátra, kard hegyét befelé; balláb könnyen lebegjen. Aztán előre, Isten nevében. A legelső vér kiomlásánál a segédek keresztbe a kardot: vége!
Elkezdték azok a verekedést; de mintha csak szinpadra tanulták volna be, olyan rendesen vágott az egyik, vágott a másik; felfogta az egyik, felfogta a másik. Ha az egyik retirált, a másik utána nyomult; ha az egyik előrenyomult, a másik hátracsoszogott.
– Ne hagyd magad! Lenczi fiam! szedd össze magad Achilles fiam! Ne parirozz, hanem vágj eléje. Ne a pallóba vágd a kard hegyét! Nem vétett az neked semmit.
Lenczi fráter pedig úgy hátrált, mint egyike a Horiátiusoknak; már-már elretirált a terem keleti végéig, a hol Benvenuto Cellininek híres Perseus szobra volt felállítva többek között, ki is nagy dicsekedve mutatja a kinyújtott kezében a levágott Medusafőt. Megis adta az árát a kérkedésének, mert Achillesnek egy nagyszerű csapása, mely elől Lenczi fráter jónak látta félreugrani, úgy levágta a kezét, hogy csakúgy gurult a Medusafő a terem közepére. Azonban Lenczi fráter sem maradt adós, mert ő meg a hátrakapott kardjával úgy csapta le Turenne marsallnak a tollas kalapját, hogy az félfejjel maradt ott.
– Ördög mennykő! ordított Gabi apó rájuk. Ne az én szobraimat kaszaboljátok; hanem a magatok pofáját. Kutyaszánkázta! Csak nem volt hosszabb a Perseusomnak a karja, mint a Lenczi orra, hogy azt találtad el?
Hanem erre aztán Lenczi fráter is dühbe jött; neki fordult az ellenfelének, visszaverte egész Magyarmiskásan, csupa fürészszé vágta a kardját, s utoljára nekiszorította épen annak az emlékezetes Pluto és Proserpina szobornak. Most rettent már meg igazán Gabi apó.
– Hüh! pernahajderek! Még összetörítek a drága szobrokat! Marsch ki onnan a szegletből! Ki a közepére, adta szittyái!
De azok, ugy látszott, föltették magukban, hogy az alvilági istenség láttára fogják megvívni csatájukat; a két kard csak úgy villámlott a szobor körül.
– De bizony a Proserpinámat csak nem hagyom! kiáltá Gabi apó, leugorva az itélőbirói tribünről, s a viaskodók közé rohanva.
Késő volt! Achilles egy szerencsétlen parád mozdulattal hátrafelé csapva, leütötte Proserpina segélyért terjengett öt ujját, míg Lenczi fráter rosszul irányzott primcsapása az ellenfele rózsás arcza helyett a gonosz Pluto fejét érte, úgy, hogy annak fele lehullott, s a másik fél fej félszemével csakugy bámult utána.
Gabi apó odarohant a vaktában hadakozók közé, az egyiket mellbe, a másikat hasba döfte az öklével.
– Kössenek fel a nevetek napján! hát ez duellum? Összetörtétek a Proserpinámat!
De még nagyobb baj is történt.
A közberontó segédek egyike azt kérdé:
– Nini! Gabi apó! Mi történt a hátával?
– Az én hátammal?
– Nem érez semmit?
– De igen. Mintha viszketne egy kicsit.
Azon bizony egy becsületes hosszú seb volt vágva. Akkor kaphatta, mikor a viaskodók közé rohant, valamelyiknek a kardja odatévedt az ő eddig szüzen maradt testrészére. Annak természetesen nem akadt gazdája, hogy melyik tette. Elég, hogy meg volt.
Az első vér meg volt: kiomlott. S ezzel a becsületnek elég volt téve.
– Lánczhordta kölykei! lármázott a gárdaőrmester; még ilyen párbajt sem láttam, a hol a párbajbiró vérével tisztázzák a becsületet.
A vért még nem sajnálta volna; de a Proserpina öt ujját! Ki csinálja azokat megint oda, a hol voltak?
Gabi apó nem volt olyan vastagfejű, hogy a maga eszétől ki ne találta volna, hogy az összekaszabolt statuák, meg a hátára tévedt harczi emlék balladája ugyanabból a fábrikából került ki, mely az eltünt csirkemájak románczát szerzette… Körmönfont csalafinta!… Föl lett jegyezve a rézfokos nyelére – s majd «lesz még diószegi vásár!…» «Háromszor veri ezt kenden Ludas Matyi vissza.»
Még most zöld a gyümölcs; ha beleharapnak, visszaharap; de majd megérik, s akkor önként pottyan a kertész ölébe.
Hogyan szokott a zöld ifju megérni?
Elmondjuk.
Előre bocsátandó, hogy abban az időben valami sajátságos pusztító ragály dühöngött a gárdista fiatalság között, melyet nem birtak elmulasztani. Ha az egyik kilábbadozott belőle, a másik kapta meg. Majd sporadice, majd epidemice lépett fel; néha az egész kompánia feküdt bele. Orvosi nyelven úgy hivják azt, hogy «erszénysorvadás» vagy helyesebben «tárczavérszegénység».
Az okok és kórtünetek rendesen ugyanazok.
Mikor a fiatal gárdista onnan a falusi vármegyéből felkerül ide a székvárosba, s nyitva látja maga előtt az egész paradicsomot, hát akkor azt hiszi, hogy ebből neki mind kell kapni. Járja a szinház, az opera, kávéház, vendéglő; úri bálok, mulatságok a práterben, a sängereiokban; ismerkedés vidám hölgyekkel, szerelmes kalandok, ajándékozott bukétok, brazletok; összetört tányérok, poharak; nem is ital, ha nem Cliquot, nem is kávé, ha nem Munschtól való; a pinczérnek huszas borravaló, a frizőrnek rendes conventio; – egyszer aztán észreveszi a fiatal ember, hogy nini! az erszénybe egerek jártak, kilyukadt; akkor aztán elkezdi fitymálni a szinházakat, kritizálja az operát, nem lehet az ember fülének kiállni azt a kornyikálást! Kiábrándul a szép arczok iránti hevülésből, nem megy a vendéglőbe, azt mondja: hogy fáj a gyomra; hanem hazaviteti magának a privatdinerrel a szalámit; a mi igen jó a gyomorfájás ellen; azt is «aufschreiben»-re hozatja, s végül símára lenyiratja a haját. Ezek a kórtünetek. Következik azután a crisis. Egy nap a beteg azt mondja magában: «ejh mit? hát azért jöttem én Bécsbe, hogy itt kuczorogjak, mint a Tantalus? Hozzátok azt a pióczát!»
Más okos betegségben a vérbőségnél szokták a pióczát alkalmazni, a gárdista nyavalyája ebben is exlex; az akkor kívánja meg azt a szívó férget, a mikor végfogyatékán van az életerőnek.
Előkerítik a pióczát. Az eleinte nem akar beleharapni: azzal mentegetődzik, hogy megvan tiltva a gárdista uraknak a vérét kiszívni. Végre fel hagyja magát világosítani, hogy most egy ifju emberélet megmentéséről van szó s nagylelkű lesz: kiszorongatja a mulhatatlan száz bankó forintokat, egyelőre nem többet; majd megnő az; de lehuzza belőle előre az egy havi kamatot; nem sokat: csak tíz forintot. Igy szerez pillanatnyi könnyebbülést a piócza a betegnek. Hanem ez a javulás, mint előre tudhatjuk, csak látszólagos; csupán palliativum, mely alatt a baj ujra megnő; egy hónap mulva már két pióczára van szükség; míg végre a baj annyira exacerbálódik, hogy utoljára csak egy nagyszerű érvágás által lehet radicaliter meggyógyítani: az érvágást azonban nem a patiensen, hanem a tekintetes vagy méltóságos papán hajtják végre, odahaza.
Iparkodtak ugyan ennek a pestisnek prophylacticus úton és módon elejét venni. A belépő tagokat mindjárt az első felavatásnál beójtották azzal a rendszabálylyal, hogy a mely gárdista adósságot csinál, a chargeját rögtön elveszíti; miután neki kötelezvényt aláirni szigoruan meg van tiltva. A mint valakit bepörölnek az adósságáért, aló marsch, mehet haza bakternek. Némelyiken épen nem fogamzott meg ez ójtási lympha, azért mégis csak csinált adósságot. Viselhette a következményeit, ha nem sikerült az apát magánlevélben engedékenységre birni.
Hanem egy eset kivételt képezett. Ha az illető becsületbeli adósságot csinált. Az már egészen más!
Az olyan tartozás, a mit valakinek a gavallérszavára, a szép bajuszára adnak: az megbecsülésre méltó. Itt már az egyenruha tiszteletben tartása forog kérdésben. A becsületszóra kapott kölcsön azt bizonyítja, hogy az embernek van becsülete, s a fiu becsülete az apáé is. Ezt tartozik az apa beváltani! – Csakhogy ezt a világnézetet az apával bevétetni tekintély kell. Ilyen tekintély volt Gabi apó. Ha egyszer ő rászánta magát, hogy neki ereszsze a vastagon fogó pennáját a levélirásnak, az nem maradhatott a kivánt siker nélkül. Az ő előterjesztését honorálni kellett.
Ilyenkor lett aztán a zöld gyümölcs megérve. Oh milyen szép vékony hangon, milyen alázatosan tudott a fiatal ember beszélni Gabi apó szine előtt, mikor az intermediatióra volt szüksége. Elnevezték akkor még Jupiternek is. Türték a tetőtől-talpig lekeféltetést töredelmes szívvel: nem vicczeltek vissza.
Csakhogy az ám az eléggé soha ki nem tanulható tudomány, hogyan kapjon az ember egy olyan másik embert, a ki becsületszóra irás nélkül ád kölcsönt? mikor papirosra is olyan nehéz.
Azért volt Gabi apónak ez a második kérdése Lenczi fráterhez:
– Tudsz-e fiam adósságot csinálni?! – Nem olyan komisz, plebejus adósságot, a mi biró elé megy; hanem úri, elegáns, aristocraticus adósságot, a mire azt mondják, hogy «vagy fizess, – vagy meghalsz! – vagy megházasodol!» Lenczi fráter tudott.
Sokféle angyalok vannak a világon, s még többen a világon kívül; de mindannyi között legkellemetlenebbek azok, kiket Oken természethistóriája tengeri angyaloknak nevez. Ez tudniillik a czápáknak legfalékonyabb családfaja, ellátva akkora szájjal, hogy egy ökör belesétálhat s abban alul-felül három sor éles fogakkal, a mik úgy egymásba csappannak, mint a legszebb gőzgép metszőfogai. Az angyal elnevezés nagyszerű uszószárnyaikról ragadt rájuk, a mik az óriási fejből látszanak kinőve lenni. A két nagy szétmeredő karikaszem szintén hozzájárulhat a magasztos külső emeléséhez.
Ezen tengeri angyaloknak legfélelmesebb példánya volt ismeretes a bécsi ifju katonatisztek és gárdisták körében: csakugyan Meerengel-nek hivták. Megszolgálta szép nevét. A leggonosszabb uzsorás volt, a ki csak valaha tékozló fiuk után leskelődött.
Pedig akkoriban nem volt az uzsoráskodás olyan könnyű tudomány, mint most, a mikor ha egy gavallér pénzt akar kapni a szakállára, elébb két jó barátot kell keresnie, a kinek egyike az egyik félbajuszát, a másik a másikát engedi az ő szakállához hozzá köttetni s úgy mennek, hármas ikrekként egy emberszámban, pénzt keresni. S ezt nevezik váltónyargalásnak.
Még akkor csak kötelezvényt adtak a hitelezőnek, azt is aláirta ugyan három ember, de kettő csak tanu volt, a ki azt bizonyította, hogy az adósnak valósággal le lett számlálva a markába a pénz; de nem állt kötélnek helyette, ha az adós elpárolgott.
Nagy hézag esett volna a világtörténetben, ha két ilyen egymásnak született lélek, mint Lenczi fráter és Meerengel össze nem találkoztak volna; a kérdés csak az lehetett, hogy melyik teszi szerencsétlenné a másikat?
Mert az uzsorásnak is megvan a maga catechismusa.
Miért szidalmazzák az uzsorást? Azért, mert a maga marháját természetes úton szaporítja. Hát a paraszt nem azt teszi? Mikor megülteti a kotlóst: alárak tizenkét tikmont, darabja két krajczár; mikor kikelnek, pakene hendli minőségig nőnek, eladja darabját harmincz krajczárért. Hát ez nem uzsora? A tojásnak szabad kikelni, megtollasodni; hát a tallérnak nem?
Azt mondja erre a paraszt: «hátha a tojások megzápulnak?» no hát az uzsorás is azt mondja: «hátha a tallérok megzápulnak?»
A sorsintéző hatalmak által ugyan szigorúan meg volt tiltva a testőr fiatalságnak az uzsorásokkal való megismerkedés. Hát hiszen az ilyen gyöngéd viszonyt nem is szokták a nagy harangra kötni. A hal-evésért is csak akkor ütik az embert hátba, ha torkán akad a szálka: elébb nem.
Ha az uzsorás panaszra ment a fiatal testőr ellen, kifizetetlen adóssága miatt, ezt rögtön quietáltatták. A tilalom tehát csak erősebb hüvelykcsavaró volt reá nézve. A páczba került fiatal ember kénytelen volt minden lehetőt elkövetni, hogy a tengeri angyalának a torkát betömje, ha az egész élettalyigáját ki nem akarta döczczenteni a kerékvágásból. Erre a természetes melegre alapítá a Meerengel a maga egész egyptomi tojáskiköltési methodusát.
Ötszáz forintos kötelezvénye volt Lenczi fráternek a Meerengelnél. Kezdetnek elég. Nem látott ő abból többet kétszáz forintnál.
Pontosan a lejárat napján ott kopogtatott Meerengel Lenczi fráter ajtaján. Szivesen fogadták: – Tessék helyet foglalni!
Meerengelnek nagy kimeredt szétálló szemei voltak: hol az egyikkel nézett az emberre, hol a másikkal, de irgalmat ugyan egyik szeme sem ismert. Ha az egyikkel dolgozott, a másikat reservába tartotta.
– Mi tetszik, édes Meerengel? kérdé Lenczi fráter az angyaltól nyájasan.
– Talán meg tetszett feledkezni arról a kis kötelezvényről?
– Hogyan? Hát ma volna a fizetés napja? Én két nappal későbbre számítottam.
– Bizony Isten ma van, tessék ide nézni, mondá a tengeri angyal, s elővette a zsebéből a kötelezvényt, s széttárta a keblén, azonban mind a két kezével fogta a két szélét. Ha jó szeme van a főhadnagy úrnak, úgy is elolvashatja.
– Igaz! E bizony ma járt le. No hát fizetek.
Azzal odament az asztalfiókjához s kihuzott belőle egy töltött bizony nem erszényt, hanem pisztolyt s odaszegezé annak az üres végét a Meerengel homlokának: épen oda a két szerteszét néző szeme közé, minélfogva a tengeri angyal negyvennégy pisztolycsövet látott maga felé fujni.
Érezte is, hogy fujják a halál szelét.
Előre meghal ijedtében.
– Jaj, nagyságos főhadnagy úr, mit akar azzal a püstölylyel?
– Ha egyet kiáltasz, meghalsz! Azt mondom! Nem lesz kár érted.
– De hát töltött püstölylyel akar engem kifizetni a nagyságos főhadnagy úr?
– Majd megtudod. Most egyelőre azt akarom, hogy edd meg azt a kötelezvényt.
– Megegyem a kötelezvényt? A kire van irva az én ötszáz forintom?
– Az ötszáz forintodért ne legyen gondod, azt megkapod, hanem a kötelezvényt előbb meg kell enned.
– Ezt a papirost megegyem? Soha életemben nem ettem papirost, tintával.
– No látod? Én most megtraktállak olyannal, a mit még soha nem ettél életedben.
– A nagyságos főhadnagy úr tréfál.
– Nem tréfálok. Vagy megeszed, vagy lövök.
– De ha engem meglő a nagyságos úr, akkor a nagyságos urat lenyakazzák.
– Ne tarts attól. Itt a másik pisztoly, a mivel magamat lövöm főbe. Nem sajnálom, ha egy ilyen szörnyetegtől megszabadíthatom a világot, mint te vagy. Nyeled mindjárt egymásután azt a kötelezvényt, vagy meg akarsz halni?
– Isten a földön! Ez kegyetlen ifjur! Inkább széttépem az irást, vagy beledobom a tűzbe.
– Nem alkuszunk. Nekem meg kell azt az irást enned diribről-darabra.
A pisztoly sárkánya veszedelmesen kattogott.
A szegény tengeri angyalnak mit volt mit tenni? palástul kellett vetnie a gyomrát a nem emberi eledelül szánt kemény tápláléknak, s a hogy a fogak segíték, megrágva, a hogy a torok engedte, lenyelve, szerencsésen elfogyasztá az ötszáz forintos kötelezvényt. Még az utolsó papircsücskét sem engedték el neki.
Mikor egészen elkészült vele, akkor azt mondá neki Lenczi fráter, hogy no már most gyere velem ő méltóságához, az őrmester úrhoz.
Inkább gallérjánál fogva vezetve, mint nyájasan előrebocsátva, vivé Lenczi frater a tengeri angyalt Gabi apóhoz.
A testőrök vénje, a mint megpillantá a rossz hírű uzsorást, pulyka vörös lett mérgében. Leszidta az adóst is, meg a hitelezőt is, s azzal fenyegetődzött, hogy kurta vasra vereti mind a kettőt.
– Becsületbeli adósság! szólt elpusztíthatlan phlegmával Lenczi fráter.
– Becsületbeli? gunyolódék Gabi apó. Te neked ád valaki becsületszóra pénzt kölcsön? A Meerengel ád valakinek irás nélkül egy fabatkát? Ilyen még nem volt a világon.
– No hát ez is megszületett. Gőzhajó sem volt, még is van. Én ötszáz forinttal tartozom a Meerengelnek, a miről nincs egy fikarcznyi irás sem. Ugy-e Meerengel?
– Arany táblára vésni való szavak! Bizonyítá az uzsorás.
Gabi apó mérgesen járt-kelt alá s fel a szobájában.
– Ez hallatlan! Nekem tiz bankó forintot sem adna senki irás nélkül kölcsön, s ennek a tacskónak ötszáz forintot offerál a Meerengel. Hát mire adtad neki? te istentelen!
– Hát arra a jó becsületes orrára; rebegé somolyogva az uzsorás.
– No arra bizony hitelezhettél is, mert az ugyancsak hypotheka! De hátha én már most azt mondom, hogy ha nincs irásod a kölcsönadott pénzről, elmehetsz Rátótra puskával furulyálni, nincs semmi kereseted.
– Akkor én lövöm magamat főbe! szólt közbe Lenczi fráter, mert az én becsületszavam nem szennyes ing, a mit mosásba lehet adni, s újra felvenni.
– Oh be aranyosan beszél, mondá Meerengel, izzadó homlokát törülve a tarka zsebkendőjével.
– Tehát te csakugyan elismered? Nem tagadod el? nem revokálod? Akkor te gavallér ember vagy. Akkor sajnálom a szegény öregedet, mert bizony ezt meg kell neki fizetni. Ha irást adtál volna a Meerengelnek, üthetné bottal a pénzének a nyomát, mert az apád azt mondaná: minorennis vagy; hanem a becsületbeli adósságot a minorennisért is ki kell fizetni a tátinak.
– No hát úgy-e jó volt a kötelezvényt megenni, Meerengel? szólt az uzsoráshoz fordulva Lenczi fráter.