Az nem mondta, hogy jó volt; hanem Gabi apónak az egész termetét megreszketteté ez a tréfa, olyat kaczagott rajta.
– Megetetted vele az adóslevelet? Kapitális tréfa! Beletömted, mint a pisztolyba a fojtást?
– Kérem. Én barátságból tettem! Tiltakozék méltóságteljesen Meerengel.
– No hát akkor folytassuk a barátságot; mondá Gabi apó. Alkudjunk meg. Mennyivel éred be az elismert ötszáz forint fejében? Elég lesz háromszáz? No! háromszáz ötvenet biztosítok. Többet egy fityinget sem.
A Meerengelnek már a nyelve hegyén volt, hogy «bizony Isten nem lehet alább négyszáz forintnál! midőn Lenczi fráter közbeszólt.
– Egy fillért sem alkuszom le! A mennyit elismertem annyit fizetek. A becsület nem ismer töredéket: az vagy egész, vagy semmi sem.
– Gyémántos beszéd! dicsőködék Meerengel. Ki kellene faragni márványból minden szavát a palota homlokára! Száz esztendeig legyen fiatal az ilyen uraság! (Aztán halk hangon sugá Lenczi fráternek.) Hanem ha még egyszer kötelezvényt tetszik adni, azt kérem, irja a nagyságos főhadnagy úr egy lepénynek a hátára: én majd készíttetek hozzá való lepényt.
– No már most elmehet kend! mondá neki Gabi apó: a pénze meglesz; nem szükség érte idefáradnia: odaküldöm az ordináncztól. Te még itt maradsz, fiacskám.
Lenczi fráter azt várta, hogy no most majd megleczkéztetik. Dehogy tették.
Gabi apó odaölelte gömbölyű keblére s megveregette a hátát.
– Aranyos porontyom vagy! Most látom már, hogy még egy új módja is van az engedetlen apák pugyillárisán való érvágásnak. Kérhetsz rá pátenst. Hanem hát már most állj ide az asztalhoz és diktáld, hogy mit irjak az apádnak? Mert nem elég ám annyit izenni az öregnek, hogy «ötszáz forint futts!» Az még azt is kiváncsi megtudni, hogy ennyi tenger pénz miféle okokból volt nélkülözhetetlenül agyonverésre méltó? Gondoltál e ki valamit?
– Akár egész lajstromot. Csak győzze a tolla apám uramnak.
Gabi apó hozzáfogott a levéliráshoz. Az volt az öreg ágyú, ha a testőrstrázsamester irt a tintába esett fiu apjának haza. Erre nem lehetett tagadó választ adni; ez parancsolat volt. A szép bevezetés elkészült (volt annak már formuláréja): következett az indokolás.
– Tehát numero egy, diktálá Lenczi fráter. Ő Felsége megkoronáztatásának tíz éves jubileumára rendezett ünnepély alkalmával különféle kiadások = száz forint.
– Nagyon helyes. E pontban az apa loyalitási érzelmei vannak eltalálva. Tovább.
– Numero secundo. Egy Abd-El-Kádernek küldendő nagyszerű törökmuzsika nemzeti adakozás útján beszerzésére = száz forint.
– Dicső! Itt ismét az öregnek a szabadságérzete van alapul választva. S tökéletes a logika. Ha az otthoni magyarok Liszt Ferencznek díszkardot szenteltek, a miért jól muzsikál, az itteniek áldoznak disztörökmuzsikát Abd-El-Kádernek, a miért jól verekedik. Hát még?
– Tegyünk valamit az öregem vallásos érzelmeinek a kielégítésére is. A bécsi kálvinista pap fizetésének gyarapítására = száz forint.
– Te! Ezt az egyet nem fogja elhinni.
– A többit sem hiszi az el, de legalább mulatni fogja magát rajta.
– No, ez még csak háromszáz: hát a többit mivel takarod be?
– Következik az emberbaráti érzelmekre való appellálás. Emlékezni fog apám uram arra az érzékeny esetre, a melyről két hétig énekeltek, hogy egy nagy katonai manöver alkalmával a rohamban vágtató lovasság útjába tévedt egy kis hat éves poronty, a kinek okvetlenül agyon kellett volna gázoltatnia, ha egy huszár, a kinek épen a lova elé került a fiucska, gyorsan alá nem hajlik a nyergéből s galléron kapva a kölyket, fel nem dobja maga elé a nyeregbe. Hires eset volt ez; le is van pingálva. No hát: ezt a fiucskát, a kinek se apja, se anyja, én neveltetem: itt a kétszáz forint.
– No ezt az egyet el fogja hinni az apád: csupán az iránt lesz kétsége, hogy vajjon ez a fiucska nem leányka-e, s nem idősebb-e valami tíz esztendővel? A huszárok közé tévedést s a nyeregbe felkapást ez nem alterálja.
– Nem kell az emberről mindjárt «jót» gondolni.
– No már most hát én a levelet megirtam; hogy kópertába tedd, az a te dolgod; lepecsételni, titulálni megint én fogom. Látod, hogy milyen jó apácskád vagyok?
– Hiszen én sem vagyok rosszabb fiacskája apácskámnak.
– Az majd megválik. Azt mondtad az imént, «nem kell az emberről mindjárt jót gondolni», hát rosszat szabad-e gondolni?
– Azt már inkább.
– Hát aztán volna bátorságod az én kedvemért valami nagy dolgot elkövetni? Ha teszem föl én jönnék olyan szük kelepczébe, a miből nehéz kiszabadulni.
– Parancsoljon velem, apácskám! Aláirjam a kötelezvényét mint kezes? hány ezer forintig?
– Bikficz! Nem kell nekem pénz. Hiszen épen az elől futok.
– Micsoda? A pénz elől fut, hogy utól ne érje?
– Az hát. Ki akar önteni az odumból, úgy jön rám, mint az özönvíz.
– Megiszom én azt!
– Hát hiszen azt várom épen, hogy idd le rólam. Idáig úszom az aranyban, nézd. (Gabi apó a szája szélére mutatott.) Azt várom, hogy húzz ki belőle.
– Szeretném, ha értenék belőle valamit.
– No majd mindjárt megérted. Hallottad a hirét herczeg Dragománszkynak valaha?
– Hallottam. Valami külföldi hatalmasságnak a követe volt az udvarnál.
– Hát ennek a felesége volt az én Persephoném, a kinek a négy ujját levágtad gypsmásolatban.
– Hanem az régen lehetett, mikor azok hasonlítottak egymáshoz?
– Nagyon régen. Innen-onnan huszonöt esztendeje. Még akkor én is olyan ugrifüles legény voltam, mint te. Nagyon egymáshoz illettünk Persephonéval.
– És most?
– Most is egymáshoz illünk.
– Az baj.
– Nem volt baj addig, a míg a férj élt. De a múlt évben az áldott ember kapta magát, úgy megterhelte a gyomrát osztrigával, hogy megütötte a guta bele. Meghalt az én szomoruságomra. Mert egy esztendeig az özvegye gyászolta: de most én kezdem el gyászolni a megboldogultat.
– Értem a többit. Persephone asszonyság most azt követeli, hogy a sok évi szívbeli viszony törvényes alakban nyerjen concret elismerést, feleségül kellene venni a herczegnőt apám uramnak.
– Becsülöm az éles eszedet! De hamar kitaláltad.
– Hát mért nem veszi el, ha olyan régi titkos viszony köti vele össze?
– Hát tudod, a míg titkolt és tilalmas, addig van annak valami zamatja. De a mint kötelezővé lesz, pokolba vész minden illusio. Olyan az, mint mikor az ember ananászt hámozott meg s aztán, mikor rágni kezdi, akkor veszi észre, hogy fekete retek.
– Hát aztán hogy segíthetek én ebben a bajos állapotban apám uramnak?
– Oh te hátulról visszafelé olvasott miatyánk! Hát én tőlem kérdezed, hogy mit csinálj? mikor előadtam az egész bajomat. A kölyökagár is azt kérdezte a vadásztól, mikor a nyul felugrott előtte, «már most én itt mit csináljak?» A te dolgod azt kitalálni. Törd rajta a fejedet! Dugd bele az orrodat a kifordított keztyüdbe: az majd talán megmondja, hogy mit csinálj? Én csak nem adok neked tanácsot! Füles bagoly!
Azzal kikergette a szobájából a kedves fiacskáját Gabi apó.
– Láttad? kérdezé Gabi apó az orosz nagykövetségi bál buffetjében Lenczi frátert.
– Láttam.
– No, hát mit szólsz hozzá?
– Azt, hogy rendkívüli tünemény! Phoenomenon! Én láttam a schönbrunni állatkertben a fehér elefántot, láttam az aquariumban a polipus maximust: de azok mind szöcskék hozzá képest. A ki ezt a Persephonét elrabolja, az nem Pluto, hanem Atlas.
– No, és te érzesz ilyen erőt a vállaidban? kérdé Gabi apó megropogtatva izmos tenyereivel a fiacskája forgó csontjait.
– A bátor sziv előtt semmi se lehetetlen.
– Hát mennyire mentél?
– Hisz csak nem rohanhatok be hozzá ajtóstól.
– Bikficz! Én adjak neked leczkét? Eredj: vigy neki egy csésze fagylaltot, s tartsd addig a legyezőjét.
Gabi apó olyan bizonyos volt a dolga felől, hogy többé felé sem nézett.
A fiatal gárdistának megint voltak ujabb bajai a tengeri angyallal. Ezuttal már ezer forintról volt szó.
De mire költi az a fiu azt a tenger sok pénzt? Kártyázni nem szokott, csak tekézni, s ebben a játékban virtuóz.
Abból magából megélhetne, ha jól ki tudná használni. Valami szerelmi hóbortja volna tán, a mi olyan sokba kerül?
Annak is könnyü volt a nyomára akadni. A «zöld kakas»-nál mindig első volt az ebédnél Lenczi fráter, s mikor a többi vendégek érkeztek, ő már akkor a konyha felől jött be, s látszott a száján, hogy már lopott a palacsintából. S ha még csak palacsinta lett volna. De a szép Juliska! Csak nem ok nélkül tévedtek a minap azok a csibemájak a czigány-utczára.
És épen ez a Juliska volt a Gabi apónak a szive gyöngesége. De sokat énekelte neki azt a nótát, hogy «Vékony deszkakerités, jaj be karcsú teremtés.» Aztán meg azt, hogy «Eszem adta barna szűz, ég a szemed, mint a tűz!» Hanem az mindig azt dalolta vissza, hogy «Elmehetsz drága madár! Nem kell nekem csapodár!» no meg azt, hogy «Nem vagyok én dáma! Én vagyok az anyámnak legkedvesebb lyánya.»
A szép korcsmárosleány távol tudta magától tartani a legyeskedő gárdista urakat. Hozzá nyulni nem szabad. Bolondulni utána szabad.
Vajon hogy férkőzhetett hozzá olyan közel Lenczi fráter, hogy még az ajándékait is elfogadta?
Ennek a nyitjára is ráakadt Gabi apó, a maga titkos inquisitiója segítségével.
Az őszi évad alatt ott szerepelt Bécsben a híres bassista Ronconi, a karinthiai kapunál. Természetesen mindig emberhalálig telt szinházak voltak, felemelt árak mellett. Egyszer a Varázsfuvolában, mikor a bassus soló-áriája lemegy egészen a háromszor áthuzott d-ig, hatalmasan kitartva az intonált hangot, egyszerre csak a parquettről felzendült egy «bravo» kiáltás, még egy hanggal mélyebben: a c-ből. Persze, hogy az egész publikum azt a «bravo» szózatot tapsolta meg unisono és nagy lelkesedéssel.
No hát ennek a hangnak a kibocsátója volt a Lenczi fráter.
Ennek a következménye az lett, hogy kapott három napi szobaáristomot, a miért tiszti rangját compromittáló feltünést okozott a szinházban, a legmagasabb uraságok jelenlétében.
A mint azonban a három napot kiülve, az ajtóján kilépett, már ott várta nagy mosolygó ábrázattal Héthy úr, a küszöbe előtt odanőve.
– Három nap óta állok itten. A két csizmám talpa már gyökeret vert a pádimentomban.
Lenczi fráter körülbelül ismerte Héthy urat. Még otthonról. Derék vállalkozó úr volt ez, a kiben egy Columbus Kristof veszett el. Különben egy vándor énekes társaságnak az impresarioja.
Ő volt az a merész szellem, a ki vállalkozott rá, hogy a külföldet, a civilisált világot meghódítja a magyarok számára, nem buzogánynyal, a taktusverővel. A magyar toroknak győzni kell egész Európában! S dicséretére fel kell jegyeznünk, hogy a magyar torok győzött is mindenütt az éneklésben; az a baj, hogy nem győzött az ivásban.
Héthy úr szerteszét járt az országban – gyémántokat keresni. Így nevezte ő azokat a ritka szép lágyan csengő, teljes érczű, harangkongású énekhangokat, melyek a pusztákon rejtőznek, s csak a templomi énekben, a csárdai dáridóban, a diákok harmóniáiban, meg az aratók danáiban árulják el kincses értéküket. Azokat ő csábító igéretekkel ki birta csalogatni helyeikből, csak egyszer aztán megkóstolják azt az édes czigány életet, nem kell azokat többet félteni. Volt már az ő társaságában viczispán fia is; aztán meg kis pap; ő maga volt énektanító és karmester, a mellett énekelte a magas tenort.
– S miféle vágyak plántálták ide director urat?
– Hát az a hatalmas «bravo» zendítés negyednapja az operában. Hüh, micsoda tökéletes háromszor áthuzott C! Lepipálta vele Ronconit! Önnek a torkában valóságos aranybánya lakik.
– Ha tudnám, catarrhust kapnék, hogy kiköhögjem.
– Esküszöm Szent Lehel kürtjére! Ha én a főhadnagy urat három hónapig iskolázhatnám, olyan basso primot teremtenék belőle, hogy hasra esne előtte Európa. Tudja, hogy mit kap Ronconi egy estére? Ezer forintot: purum! Itt a szegény kis Bécsben. Én önnel egyenesen a Covent Gardenben kezdeném. Úgy hullana a szuveréndor, mint a jégeső. Az külömb dolog volna, mint haptákot állni a Burg ajtajában; aztán a Meerengeltől paraplémagazint venni át kölcsönpénz fejében.
– Ez tökéletes igaz, Héthy barátom. Magamnak is mindig az volt az álmom, hogy hejh, ha én egyszer a szinházat így telebőghetném! Igazi komédiás szerettem volna én lenni, nem olyan, mint most vagyok.
– No, hát felcsap?
– Nem tehetem ilyen egyszerre: mert így majd a két szinpad között a pad alatt maradok. Azt pedig nem egyeztethetem ki a rangommal, hogy nemesi gárdista létemre énekmestert járassak magamhoz, s publicum scandalumra solfeggiokkal irritáljam a szobaszomszédjaimat; hanem tudok én egy jó expedienst. Ismeri ön a «zöld kakas»-t?
– Ejnye, főhadnagy úr! Ilyen kérdést? Tudja jól, hogy magyar vagyok, s ne ismerném a «zöld kakas»-t? a paprikás csirkék Eldorádóját Bécsben?
– No hát annak van egy szép jérczéje.
– Azt is láttam.
– De nem hallotta énekelni. Annak van ám még csak olvasztott gyémánt a torkában, mintha igaz gyöngyöt potyogatnának el zsinorról, mikor az a dalát neki ereszti. Ha azt meghallaná, holdkórossá lenne, s úgy mászkálna végig a háztetőkön. Hát ezt tanítsa be elébb azokra a dalokra, a miket a repertoirjába fel akar venni.
– De hát mit nyerek én azzal?
– Az meg majd betanítja nekem. Azt nem tiltja a Dienstreglement, hogy szép leánytól tanuljon a testőrtiszt énekelni.
– Talán szerelmes méltóztatik bele lenni?
– Ördöge van, hogy kitalálta. Persze, hogy az vagyok. A kalpagom tetejéig. Meg is mondtam neki. Hanem hát ez nagyon okos és becsületes leány. Kimondta kereken, hogy én bizony neki eléggé tetszeném; hanem azért gárdistáné asszonynyá nem szeretne lenni; külömben is úgy tudja, hogy a gárdisták nőtlenségi fogadalom alatt állnak, mint a barátok; hanem ha tudok a magam számára valami olyan állapotot kitalálni, a melybe ő is, mint egyenlő társné teljes joggal résztvehet, akkor nem válogat benne, velem szökik. Hát ez lenne a legalkalmasabb. Én komédiás, ő komédiásné. Egyenlő rang.
Héthy úr tartózkodó állást foglalt el, s a fogait szivta, a fejét billegette. Az impresariók gyanakodók.
– Mije van kérem a kisasszonynak?
– Hogy mije van?
– No igen: sopranja van? Mezzo sopran? Mert abból már van a truppomban három.
– Dehogy! Altja van! a leggyönyörűségesebb althang. Ha Alboni meghallaná, sárgaságot kapna az irigységtől.
– Alt! kiálta fel örömmel Héthy úr; no ez hiányzott még nálunk. Ez az igazi fekete gyémánt. Betanítom.
– Ő meg aztán majd betanít engem.
Ezen aztán szépen megegyeztek. Egy pohár rozsolissal meg is pecsételték a szövetséget.
– Apropos! Mond eltávoztában az impresario. Ki fogja én nekem az énekleczkéket megfizetni a Julcsa kisasszonynál? Úgy sejtem, hogy a «zöld kakas» a hangok belbecsének felfogására képtelen.
– Állja az én kasszám. Csak tessék hozzáfogni egész buzgalommal.
Tehát a legnagyobb része a Meerengelnél lappangó ezer forintos kötelezvény ismeretlen mennyiségének ezen a réven jött közforgalomba.
Van pedig egy gyümölcs, a mely addig jóízű, a meddig éretlen; de ha egyszer megérett, akkor infámis rossz. Fogadok rá, hogy tíz jó barátom között alig lesz egy, a ki azt fogja rá mondani: «ez az uborka!» Kilencz egyszerre kitalálja, hogy «ez az adóslevél!» Az a nap «dies nefastus», a melyen az efféle gyümölcs megérett. Ez pedig elkövetkezik.
Lenczi fráter sietett megelőzni a veszedelmet s írt egy igen szép levelet az apjának; tudtára adva egész komolyan, hogy ő már választott magának életpályát, mely hírt, dicsőséget és kincseket fog szerezni. Mellékelve volt Héthy úrnak sajátkezű bizonyítványa is, melyben constatáltatik, hogy Lenczi úrfinak a torkában valóságos aranybánya lappang. Az előleges bányamívelésre azonban szükségeltetik ezer forint: minél elébb, annál üdvösebb. A pénz küldessék a Gabi apónak, főstrázsamester úr ő méltóságának.
Az érzékeny apa azután küldött Gabi apóhoz czímezve egy óriási nagy szarvasbőr zacskót, ilyenforma tartalmú levél kiséretében:
«Fölöttébb örülök, hogy a fiamnak a torkában egy aranybányát fedeztek föl. Annálfogva sietek neki küldeni egy megfelelő terjedelmű tüszőt, hogy legyen mibe elrakni az aranyat. A mi bele nem fér, csak küldje nekem; az én torkom is aranybánya; de befelé.»
Innen tudta meg Gabi apó, hogy miben töri a fejét Lenczi fráter.
Tehát adóssága van a fiunak megint. Ezuttal már ezer forint.
Azt mondják, hogy az ördög, ha megéhezik, a legyet is megeszi. Hát még ha egy elefántot adnak az éhes ördögnek!
De nem tapostak úgy egymás sarkára Meerengel intő levelei Lenczi fráterhez a lejárt határidő után, mint a hogy nyugtalaníták Gabi apó agglegényi menhelyét Persephone grófnő levelei. S ez is igazán becsületbeli adósság volt. Lenczi fráter kelepczéje tréfa volt az övéhez képest. Már azon kezdett gondolkozni, hogy maltai lovaggá lesz. A kérdések égetőkké váltak: komolyan kellett fogni a frátert.
– Hát mennyire vagy már a dolgodban? horkantott rá egy szép reggel, benyitva a fráter szobájába, koczogtatás nélkül.
– A tengeri angyallal?
– Nem a tengeri angyallal; hanem a szárazföldi angyallal.
– Minden nap ott vagyok nála vizitában.
– Mettűl, meddig?
– Hát a hogy a hivatalos szolgálat engedi: hol rövidebb, hol hosszabb ideig.
– S mi folyik az alatt?
– Az angyal zongorázik, én pedig énekkel kisérem.
– És azután?
– Azután kezet csókolok, és felkötöm a kardomat, magamat profondissime recomendálva.
Ezen igazán dühbe jött Gabi apó.
– Hát bibliai József vagy te, vagy a király gárdistája?
– Persze, hogy a király gárdistája vagyok; hiszen épen azért kell igyekeznem, hogy a párduczbőrömet megmentsem, mielőtt gróf Potifárné kezében ott marad.
Gabi apó erre felfújta magát, s kegyetlen határozati javaslatot tett az ifju úr elé.
– No hát mit bánom én, akármit csinálsz. Hanem már most beszéljünk a tengeri angyalodról. Ha annak ki nem fizeted az ezer forintját három nap alatt, beperel; s akkor vesd le a dolmányt! Mehetsz haza Csilizközbe kukoriczacsősznek.
– Hiszen megkaphatnám én azt az ezer forintot; kinálták már.
– Mekkora kamatra?
– Ingyen. S az nekem nagyon drága.
Gapi apó hamisan hunyorított, s ráütött Lenczi fráter vállára:
– Majd meggondolod te még ezt.
S azzal magára hagyta.
Nem kell pedig azt gondolni, hogy Gabi apó valami rosszban törte volna a fejét; semmi az erkölcsi közérzülettel ellentétben álló tervnek nem volt ő koholója. Ellenkezőleg, mindenkit boldoggá akart tenni, magát is. Azt akarta, hogy Persephone grófnő valami olyan csatányos tévedésre engedje magát rábiratni, melynek következtében kényszerítve legyen Lenczi frátert törvényes hitves társául elfogadni. Lenczi fráter is jól jár: pénzben és feleségben nem fog többé szükséget szenvedni. Ő is megmenekül a csapdából.
Harmadnap vidám orczával rugtat be Lenczi fráter Gabi apóhoz s összeütve sarkantyúit, nem is kezdi alább Julius Cæsarnál:
– Jöttem, láttam, győztem!
– Hol a bizonyság?
– Itt van! Azzal kivesz a tárczájából egy szép veres szemű újdonatúj ezres bankót. Ez beszél.
– Mit adtál el érte?
– Egy párduczbőrt.
Gabi apó a térdeit csapkodta, örömében nevetve.
– Ott hagytad?
– Még nem. Még a zálog-átadás csak ezután következik.
– Ez pedig csakugyan igaz. Még a parfumjére is ráismerek ezen az ezres bankón.
– Hát tudja, édes apám, az ilyen rangbeli dámának sokat kell tartani a társadalmi illemre. A paloták falai átlátszók. A boldogság nem tűr tanukat.
Gabi apónak pedig épen ilyen tanukra volt szüksége.
– Tehát mi a complott? Miféle kabalát csináltatok ki?
– Az ugyan titok volna, de remélem, hogy apám el nem árul.
– Én árulnálak el? A ki szereztem e boldogságot.
– Semmi sem olyan alkalmas hely az észrevétlen találkozásra, mint a hol nagy sokaság van.
– Ezt már praxisból tudom. Igaz.
– Vasárnap lesz Mariahilfben a nagy búcsú, a mire fél Bécs kicsődül. Ott van a veres-rák vendéglő háta mögött egy füzfasétány, a mely egy patak hidján keresztül vezet; onnan a malomgáton végig megy az ember a malomig, a malmon áthaladva talál maga előtt egy csalitot, annak a bejáratánál van egy tilalomfa, melyre fel van irva «tilalmas a vadászat», a csalit útján balra tartva: nem jobbra, mert az a halastóhoz visz, megpillant az ember egy kis fából épült vadásztanyát; annak a kulcsa itt van az én zsebemben.
Gabi apó a dolmánygombjain számlálta utána, hogy el ne felejtse: veres rák, füzfasétány, híd, malomgát, malom, tilalomfa, jobbra át, vadásztanya. «Jól van, ott leszek! Azaz: hogy te leszel ott, nem én.»
– Dehogy van jól, szólt fejét vakarva Lenczi fráter. Nagy hiba van a dologban. Nekem épen erre a napra van egy másik találkozóm, a mit már régóta kiterveztünk egy kedves gyermekkel.
– Ki az a kedves gyermek?
– A szép Juliska.
– Mit? Csak nem a «zöld kakas» Juliskája! kiálta fel Gabi apó s ijedt haragjában az egyik sarkantyújával a másikra taposott.
– De bizony épen az.
– Mit? Te ezt az ártatlan virágszált akarod leszakítani? Te országcsaló! Népcsábító! Kurta vasra veretlek vasárnap!
– Akkor aztán a mariahilfi búcsúra sem mehetek.
– Az már más! Azt megengedem.
– De mi történik akkor a Juliskával?
– Azt bizd rám. Azt én fogom visszavezetni az erény útjára. A tékozló fiu helyett maga előtt fogja találni a kegyes atyát, a ki üdvös tanácsaival nem késend égi és földi üdvét megmenteni az ártatlannak. Mondd el, istentelen, micsoda kabalát főztél ki, hogy egy ilyen háromnegyedrész szentet a bűn ösvényére tudtál eltántorítani?
Gabi apó nemcsak jó ember volt, hanem okos ember is volt.
Minden oldalról megfontolta a dolgot s úgy intézte el a tervét, hogy ne csak egy embert tegyen boldoggá, hanem mint a jó vigjátékban, a végén az összes személyzetet «tojáshajba kerekítse». Cumulativ jó tetteket akart elkövetni.
A bájakban gazdag Persephone grófnőnek volt egy régi állhatatos imádója: egy rokkant huszárezredes. Igaz, hogy az egyik lába fából volt, az egyik szeme üvegből volt, s az egyik füle ezüstből volt. Ez a «torsója» egy antik Seladonnak azt tartá Persephone grófnő felől, hogy a női erények mintaképe. Természetesen, mivelhogy az ő csábjainak ellent tudott állni. A mint a grófné özvegységre jutott, egész komolyan fellépett az ezredes s felajánlá kezét és szívét. Az özvegy a szeme közé nevetett.
Ezt tudta Gabi apó. Régi jó czimborája volt a hadastyán, odament hozzá a végzetes mariahilfi búcsú napján s megismerteté vele a Lenczi fráter hadi tervét. Elárulta neki az egész terepet. Itt egy sétány, ott egy malom, onnan egy ösvény, végre egy erdészlak. A terv strategice tökéletes. Az erdészlakkal szemben van egy bagolyvár, egy vadászles; abba a cernirozó fél beül, megvárja míg a szerelmes pár megérkezik az erdészlakhoz, engedi őket bemenni, akkor előrohan, eclát csinál, a tettető nőt leálarczozza, az elvetemült fiatal embert lehordja, elkergeti; végre a foglyul ejtett várőrség iránt kegyelmet gyakorol: nagylelkű lesz; amnestiát ád: legyen felejtve a hűtelenség, akkor végre a nyilvános csatány után a szép Persephone grófnőnek csakugyan nem marad más menekülése, mint elfogadni legkitartóbb imádójának a kezét, hogy ismét megjelenhessen a világ előtt.
És így Persephone boldog lesz, mert kap egy derék férjet, a kinek csak fél füle és fél szeme van; az ezredes is boldog lesz, mert kap egy derék feleségét, a kinek palotája van; Lenczi fráter is boldog lesz, mert megkapta az ezer forintot: és Gabi apó lesz a legboldogabb, mert megszabadul attól a nehéz adósságtól, hogy a régi imádottját elvegye.
Ha az nem áll rá, az ő baja: a botrány meglesz, s ez őt feloldja a kötelezettség alól.
Hát még ha a cserét is hozzágondolja? a «zöld kakas» hamis jérczéjét! Ez az ő extra bonificatiója.
Erősen neki is készült: a búcsú délutánján a szokott czimboráit mind lerázta a nyakáról; azt mondta mindenkinek, hogy estére egy haldokló nagynénjéhez kell mennie testamentumot írni, a felügyeletet rábízta a testőrkáplárra (a ki rang szerint kapitány), ő maga civilruhát öltött, czilindert vágott fel a fejére, a huszárjának azt mondta, hogy éjjelre nem fog haza jönni, s azzal fiakkerbe vetette magát, s utasította a bérkocsist, hogy hová vigye. Nem ismer irgalmat.
Hanem bizony Gabi apó már este tíz órakor megint otthon volt a testőrpalotában: más fiakkerrel érkezett vissza, mint a melylyel elment. A szobája ajtaját természetesen lakatossal kellett felnyittatni; mert a huszárja elment kocsmázni, helyette az ordináncznak kellett kiszolgálni.
Éktelenül mérges volt a vitéz úr. Jó szerencse, hogy a szolgálattevő kapitányon kívül senkit sem talál otthon.
– Embert eszem, embervért iszom! dörmögé magában, s futtatta az ordinánczot a porkolábhoz. Jőjjön ide mindjárt a profósz! Becsukatom a gézengúzt!
Az sem jöhetett azonnal, mert kinn volt a feleségével sétálni a wurstlpraterben.
Akkor aztán az is gézengúz lett neki: azt is becsukatja.
A pipája nem akart szelelni, annak is azt igérte, hogy kurta vasra vereti.
Az ordonáncz azt kérdezte tőle alázatosan, hogy ne hozzon-e neki valami vacsorát?
– Mit? Vacsorát? Embert eszem, embervért iszom! Keresd a profószt, hozd az auditort, haditörvényszéket tartok! Micsoda fegyvernemmel emészszem el a gézengúzt?
Egész éjjel nem feküdt le; a pipaállványának valamennyi fegyverét mind sorra próbálta: tajtékot, selmeczit, csibukot: egy sem füstölt a kedvére. Járt, dúl-fúlva a hosszú, szobrokkal ékes vívótermében, egyedül. Meg-megállt az ajtónál hallgatózni: jön-e valaki? Dehogy jön: mikor mind valamennyi tudja, hogy a principális egész éjjel kinn fog maradni. Egy sem kerül az haza reggelig. Pedig úgy lesett a közeledőre, mint az éhes oroszlán. Csak az ordináncz került elő mindig.
– Hát jön-e már az a profósz?
Még az sem jöhetett. Emberi dolog történt vele. Odakinn a práterben jó ismerősökre talált. Az egyik megtraktálta idei karczossal, a másik ráerőltetett egy pár krigli sert; azután elcsábították egy kis rácz ürmösre, végül nem tudott ellenállani a felajánlott bischofnak, s ezektől azután olyan jól meg lett teremtve, hogy most a mennyország ajtaját nyitogatja a tömlöcz-kulcsokkal.
Ezt is meg akarta enni; hanem aztán meggondolta; ilyen állapotban nem jó lesz.
Végre úgy hajnal felé hall valami közeledő lépéseket a hosszú folyosón az ajtaja felé. Könnyen rá lehetett azokra ismerni. Az egyik lépés olyan csizmacsikorgással jár, mintha kis macskának a farkára léptek volna, a másik lépés ellenben hasonlít ahhoz a hanghoz, mikor a bakának «bei Fuss»-t vezényelnek, s a mangalétát zörrentve lecsapja. Ez a falábú ezredes. No még ez kellett csak ide.
Egyszerre nyitották mind a ketten az ajtót, s majd feltaszították egymást a találkozásnál. Gabi apó tüzes dühös volt, a hadastyán pedig hideg dühös.
– Szolgája az úrnak! döczögteté ki magából a keserű hangot az ezredes; daczosan behúzva a tokáját a kravátlijába. Mondhatom, derék ember az úr!
– Honnan tetszik jönni?
– Honnan tetszik jönni? Hát onnan a bagolyvárból, a leskunyhóból. Oda plántált az úr, az erdő közepébe, hogy ott álljak a falábommal, ott nézzek az üvegszememmel, ott hallgassak az ezüstfülemmel. Én ott állok, nézek és hallgatok estétől hajnalig. És nincs belőle semmi! Ezer tüzes farkú üstökös!
Most aztán megfordultak a szerepek: a hadastyán kezdett tüzes haragba jönni, Gabi apó játszotta a márványhideg dühöst.
– Tudom. Mondá nagy röviden, s elkezdte a pipáját megtömni a dohányzacskóból.
– Tudjaaa? förmedt rá a hadastyán s nagyot zörrentett a falábával. Hát e szerint szándékosan tett engem bolonddá? Akkor a gárdista-strázsamester úr nekem elégtételt fog adni azonnal.
– Nem fogok biz én.
– Nem fog az úr nekem elégtételt adni? Hisz akkor az úr gyáva.
– Persze, hogy az vagyok. Még ma beadom a quietálásomat és holnap elmegyek Bukovinába.
– Buk-kovinába? Minek?
– Megházasodom.
– Farsang utolsó napja van most, vagy mi? Bolondok estélyéről jövünk? he!
– Rám nézve csakugyan farsang utolsó napja van, hamvazó szerdával vegyest, s mi ketten valósággal a Carneval legnagyobb bolondjai vagyunk. De már most hagyd abba a haragot pajtás, ülj le és gyújts rá: te is elfáradtál az állásban, én még jobban, a ki itt nyargalok alá s fel tegnap este óta, mint a ketreczbe zárt tigris; s lesem azt a gézengúzt, a kit ha megkaphatok, s ha meghagyok belőle akkora kis porszemet, a mit microscopiummal lehet meglátni, hát azt neked hagyom, hogy törd apróbbra. Hallgasd meg, hogy mi történt én velem.
A hadastyán csakugyan le hagyta magát ültettetni, s a szájába engedett dugni egy csibukot, akkor aztán nem lármázhatott. Gabi apó azonban nem tudott két perczig ülve maradni, s sorba ült minden széket és ottománt, a míg a catastropháját elmesélte.
Hát ismered ezt a nagyorrút; ezt a borsevőt a szárnyatlan kétlábú állatok között. Ez a sátánivadék! hallgasd csak, hogy adta el az édes apját az ördögnek fél pénzért. Hát a mellett, hogy azt a mesét kigondolta, a minek te lettél az ártatlan áldozatja, még egy másikat is kifundált; annak meg én estem bele a kelepczéjébe. Elmondta nagy sóhajtozva, hogy ő neki ugyanerre a napra a szép Juliska is légyottot adott, itt meg itt egy erdei lakban. Tudod: én nagyon tisztelem annak a leánykának a szülőit, meg akartam őket kimélni attól a nagy szomorúságtól; elvállaltam, hogy magam megyek oda, s szép erkölcsi beszédekkel visszatérítem az ártatlan hajadont az erény utjára.
– Ismerjük ezt.
– Én rámegyek szépen a lépre, mint egy vörösbegy. Egész nap otkolonnal mosom a tarkómat. Délben nem eszem semmit, hogy karcsúbb legyek: csak egy kis szelet zsemlyét kaviárral, meg fél tuczat osztrigát; új géhrokkot veszek; czivilnek öltözöm; megrágok három darab cachou aromatiséet, hogy a számból elvegye a pipaszagot; fiakkert fogadok; azzal elvitetem magam a kápolnáig, onnan neki indulok gyalog, keresztül a bozóton, márcziusi ibolyákat keresni: az erdőre.
– Márcziusi ibolyákat?
– Igen is. Valahányszor lehajoltam egyet leszakítani, mindannyiszor azt képzeltem, hogy én vagyok a miss Baba elefánt, a ki a letérdeplést produkálja. Egy egész csokrot szedtem össze, a míg a kis kertészlakig elértem, a hol a légyottnak kellett lenni. Megálltam az ablak előtt s elkezdtem énekelni.
– Énekelt az úr?
– Igen is, egy nótát, a mely jeladás volt arra, hogy az ajtót kinyissák. Erre a nótára is ez az ármányos tanított meg.
A hadastyán erre kezet nyújtott Gabi apónak.
– Bocsánat, uram: «ezt» én nem tettem.
– Arra kinyilik a házikó ajtaja, én belépek, az ajtót bezárom, a kulcsot a zsebembe teszem. A konyhában vagyok, sötét van; kaparászok; rátalálok az ajtóra: azt benyitom s ott találom magam előtt az én Persephone grófnőmet.
– Ah?
– Az istentelen gonosztevő! Megmondta, hogy eladta ezer forintért a párduczbőrt; de nem a magáét, hanem az enyimet!
– És aztán?
– És aztán a tüzes tatárba is! Meg voltam fogva, mint az egér. Persephone régi ideálom. Az a baj, hogy nagyon régi. Nem csak antik, hanem klasszikus. Most már nem futhattam meg előle. Kompromittáltam: rehabilitálnom kellett; holnap esküszünk s aztán megyünk Bukovinába, a feleségem jószágára. De csak én azt az ugrifüles rinoczeroszba ojtott kéngurut megkaphassam, hogy megfizethessek neki ezért a jó barátságért.
Erre az elbeszélésre a hadastyán egyenesre igazította a meghajtott géplábát s utána egyenesedett egész termetével, s még egyszer kezét nyujtá Gabi apónak.
– Uram! visszaveszem a kihivásomat. Én megkaptam az elégtételt. Mert tudja meg az úr, hogy nekem nem az volt a szándékom, ha ama hölgy csakugyan megjelent volna azon a helyen, a hol én lestem rá, hogy attrapáljam, convincáljam, és rehabilitáljam; hanem hogy dehonestáljam, repudiáljam és abandonáljam. «Madame! megismertem Önt; megvetem Önt!» Ezt akartam vala neki mondani. Gratulálok az urnak.
Ezzel félig csikorogva, félig csörömpölve ellépegetett.
Gabi apó a haját tépte dühében, mikor az ezredes elment.
«Hazajött-e már a huszárom? Megjött-e már a Naso? felébredt-e már a porkoláb?»
Az ordináncz, a ki még mindig egyedül volt a szolgálattevő lelkek közül jelen, tisztelkedve jelenté, hogy a kérdezettek közül egyiket sem szolgáltathatja fel a prezentirtálczán; hanem ha úgy étvágycsillapítónak beérné vele a főstrázsamester úr, hozhatna be a számára egy halandó embert, a ki nagyon sürgetősen óhajtana vele beszélni. Úgy hívják, hogy Meerengel.
– Ereszd be!
Nem úgy jött, de esett be az ajtón az ifjúság jóltevője.
– Kegyelmes, méltóságos uram! Én vagyok az a szerencsétlen, a ki nem tudom, hogy élek-e, vagy már meghaltam. A míg innen ki nem dobat az excellencziás úr, addig nem hiszem, hogy én vagyok a Meerengel.
– No hát mi törött el?
– Mi törött? Minden eltörött. Az igazság trónusa törött össze; a mennybéli firnamentum lyukadt ki; Jákob lajtorjája törött ketté, a min az angyalok a földre lejárnak. Elszökött a Lenczi fráter az én ezer forintommal.
– Ez nagy szó.
– És a «zöld kakas» kisasszonyával.
– Hüh! Canis tota mater. Ez még nagyobb szó.
– De nem nagyobb, mert a «zöld kakas» kisasszonya még bizonyosan visszajön, de az én ezer forintom soha sem jön vissza.
– Hová szöktek?
– Hát mondták nekem? A Héthy úr truppjával mentek el, mint virtuóz komédiások; egyenesen Amerikába, extrapostával. Végem van, odavagyok. Mit csináljak most a kötelezvényemmel?
– Kenj rá irósvajat, s úgy edd meg.
– Vége a világnak! Hét gyerekem, feleségem mind koldusbotra jut; kis házacskám ott Sechshausban, a mit becsületesen exequáltam el egy adósomtól, utána megy a Lenczi úrfinak.
– Te még könnyen beszélsz; mert téged csak megházatlanitott; de engem megházasított a pernahajder. Hanem valljuk meg az igazat, Meerengel: hogy jó tréfa volt tőle.
LENCZI FRÁTER ANGLIAI ÉS DÁNIAI VISELT DOLGAI.
Héthy úr énekes társasága szerencsésen megérkezett Londonba: ámbátor Hamburgból vitorlás hajón utaztak: nem lett útközben semmi bajuk. Még sohasem láttam, hogy szinésznek valami baja történt volna a víztől.
Természetes, hogy Lenczi fráter volt az egésznek a lelke. Valamennyi között ő tudott angolul. Egy hónapig tanult, s úgy beszélt, mint egy britt. Elbeszélt félóráig is angolokkal úgy, hogy azok egy szót sem értettek belőle, hanem azért elismerték, hogy a kiejtése tökéletes. Aztán az angol szokásokat is ő ismerte alaposan.
«Nem úgy kell ám ott fellépnetek, mintha Nyiregyházára mennétek, szép alázatosan, sorba járni az előkelő uraságokat a czédulával, megtekintetesuramozni a boltost, meg a patikárust: hanem feszíteni karakán módra; a hogy nemes urakhoz illik.»
Úgy is tettek. A legelső lepedőnagy szinlapra legfelül oda volt pingálva Magyarország czimere, a társországokéval, s valamennyi társasági tagnak a nevéhez oda volt csatolva elől a «honorable» hátul az «esquire, a mistress». Kivételképen a Lenczi fráteréhez a «Lord of Gibernyúz» (családi birtokáról) s a Juliskáéhoz a «mylady of Zöldkakas»; s a legelső előadás előtti napon már értesülve volt a közönség, hogy a Conventgardenben fellépendő énekestársaság a hungarian gentrynek legválogatottabb bokrétája. Lett is óriási közönség, exorbitans belépti dijak mellett. A színpad előfüggönyére ki volt festve Héthy úrnak a nemesi czimere, két hatalmas géniusztól emelve, alatta háromszínű szalagon e szavak: «arma Héthy.»
S ha már a függöny sokat igért, az előadás fölülmult minden előreszárnyalt hiresztelést. A quartett tagjai festői nemes viseleteikben méltó tárgyai voltak a közbámulatnak; szép délczeg fiatal legények, karcsu, deli, tűzszemű hölgyek; köztük legszebb virágszál a Lenczi Juliskája; hattyúprémes mentéjében, gyöngyös fűzött derékkal, szalagos pártával. Csak a ránézéstől oda lett minden ember.
Hát még mikor rázendíték a maguk nótáit! Bezzeg nem kimélték ezek a hangjukat, mint a hogy a közönséges komédiások teszik, a kik, mikor belefáradtak az ordításba, elkezdenek lassan énekelni: úgy hívják, hogy «piano»; pedig csak arra való, hogy kipihenjék magukat. Világcsalás! Bezzeg az én magyarjaim nem fukarkodtak az Isten adományával; hanem kiadták teljes tüdejükből azokat a szép hazai nótákat, a mikhez hasonló nem terem a földön. Igaz, hogy mind friss üde hang volt: elénekelt volna az valamennyi mind reggelig, a nélkül, hogy berekedjen.
Az is egészen új valami volt az angol publikumnak, hogy egy nagy énekestársaság karmester nélkül énekelje végig a legnehezebb kardalokat; senki sem üti itt a taktust, s nem tartja a két kezében az énekes a kótát, mégis gyönyörüen összevág az egész. Aztán mikor egyszerre jeladás nélkül elhallgat valamennyi énekes, csak két hang folytatja a dalt; a bassus és althang: az meg olyan rendkívüli szép volt, hogy még a köszvényes mylordok is felugráltak, s kitapsolták magukból a spleent.
S a tapsokért és koszorúkért nem maradt háládatlan a magyar énekestársaság; mikor a programmját végig énekelte, akkor rázendíté a «God save the Queen»-t, a mi az angol közönség legnagyobb rokonszenvét vívta ki; úgy hogy végül el sem akart menni a szinházból, hanem még a «Rule Britannia»-t követelte.
Az pedig még nem volt betanulva a társaságnál.
Ezuttal csakugyan Lenczi fráter menté meg a nemzeti becsületet. Ő tudta ezt az angol «szózatot». Maga kiállt egyedül a szinpad elejére s egyik öklével megütve a mellét s aztán magasra lódítva fel mind a kettőt, rázendíté hatalmas hangjával, soloban a «Rule Britannia, rule the wawes: Englishmans shall never sclaves!», a mi azután frenetikus tapsvihart idézett elő.
És ezzel be volt véve London.
A magyar torok tehát «győzött»; de nem «győzte».
(Ime ismét egy más nyelvre lefordíthatatlan mondat!)
Győzött a hangversenyben; de nem győzte az ivást.
Az Anglia számára elkészített borok nagyon erősek; az angolok úgy szeretik.
Ha egy nap nagy bevétele volt Héthy úr társaságának, másnap, harmadnap pausalni volt kénytelen, mert a nemes művészek nem voltak e világról valók: azokat a paradicsomból kellett visszavárni, míg kijózanodnak. Ez nagyon csorbította a sikert. Hanem ennek az az átkozott sherry és madeira az oka.
Kivételt képezett csupán a Lenczi fráter. Ő ugyan, ha mindjárt boreső kezdene szakadni az égből, még csak a a parapléját sem feszítené ki ellene; ő abban el nem ázik.
Annál több ideje maradt eljárni a billiárdklubba, a hol Britannia és a szárazföld matadorjai tartották nemes tornáikat. Aztán Lenczi fráter is értett hozzá valamit.
A játék nagyban ment ott; nemzetközi verseny volt: franczia marquisk, spanyol grandok, muszka herczegek versenyeztek angol mylordokkal. Két híres mester, mikor összeakadt, olyan lelkesülés volt a betting-roomban, mint akár a turfon, mikor két hirhedett Derbywinner futtat egyszerre. Rendesen piramidlipartiet játszottak; ez volt Angliában a divat. Egy lord Pollyson volt a «bajnok», a kivel senki sem mérkőzött büntetlenül.
Egyszer eszébe jut belekötni Lenczi fráterbe, nem kisértene-e meg vele egy játszmát: a magyar név becsületéért.
– Szivesen.
– A tét csak ezer font.
– Bagatelle! Annyi pénz ugyan nincs most nálam; hanem lekötöm zálogul a magyarországi «aranykert»-ben létező aranymosó bányámat.
– Nemesi szavára mondhatja ön, hogy van ilyen aranymosó bányája Magyarországon?
– Nemesi szavamra mondom.
És Lenczi fráter ez állításával legkisebb csorbát sem ejtett a karakterén; mert csakugyan valósággal volt a csallóközi birtokuknak a dunaparti füzesében egy zátony, a melyen egy czigány család aranyat mosott, s fizetett érte a földesurnak évenkint haszonbérül egy egész körmöczi aranyat.
Tehát az aranybánya be lett jegyezve lord Pollyson fogadásos könyvébe. A koczka határozott, ki kezdje a játszmát. A piramidlipartienál nem csupán arra kell ügyelni, hogy a játszó találjon, hanem egyuttal arra is, hogy az ellenfelének rossz állást készítsen elő. Az itt divó szabály szerint ugyanis a lökés sora mindenkor egyesével váltakozik: nem áll az, hogy a ki talált, újra lökhet; mert akkor a kitanult mester, ha egyszer a kezébe vette a dákót, addig le sem teszi, míg a harminczhatot ki nem csinálta; az ellenfele nézheti, s még csak hozzá sem férhet a billiárdhoz. Lord Pollyson épen nagy mester volt a rossz helyzetek adásában. Ennek tulajdonítható, hogy Lenczi fráternek még csak 24 pointje volt, mikor már ellenfele harminczötöt számított. Senki sem fogadott volna mellette többé egyet tízre; pedig eleinte, a mikor egy pár igen szép lökést csinált, nagy volt iránta az érdeklődés: 2 = 1 ellen. Később ez alább szállt 1 = 1-re. Vége felé már csak 1 = 10. De az utolsó lökés előtt minden mellette fogadó feladta a reményt, s nyult a cheks-es könyve után. Következőleg állt ugyan is a helyzet. A kik értik ezt a tudományt, (s ugyan ki ne értené?) nagyon érdekesnek fogják ezt találni.