A francia irodalom főirányai

Mikor a francia nemzet Galliában a római civilizáció romjain létrejött, ugyanabban az időben lassankint egy új nyelv is fejlődött ki. Ez a nyelv, ámbár nagyon sokféle hatások érvényesültek a francia nemzetiség kialakulásában, egyszerü eredetű volt. A francia nyelvkincs minden szava, nagyon kevés kivétellel, egyenesen a latinból származik. A római kor előtti kelták befolyása csaknem észrevehetetlen, a frank hódítók révén bejutott szavaknak a száma sem megy többre néhány száznál. Nyilván ennek tulajdonítható, hogy a francia irodalom tökéletesen homogén jellegű s a francia nyelv géniusza egyedül latin gyökerekből sarjadván, az egyszerűség, egységesség, világosság és mérséklet irányában fejeződik ki az irodalomban is.

E tulajdonságok némelyike nyilvánvalóan látható, a ránk maradt legrégibb francia irodalmi művekben is: Chansons de Geste. Ezek a költemények az elbeszélő versek számos csoportjából, vagy ciklusából állanak. Valószínűleg a tizenegyedik és tizenkettedik században jöttek először létre; aztán tovább alakultak, az ismétlés, átdolgozás és végül lehanyatlás különböző formáiban, a középkoron át. Eredetileg nem is írták le őket, hanem szavalták. Szerzőik azok a vándor énekesek voltak, akik a nagy vásárokon és búcsújáró helyeken összegyülekezett tömegekben hálás hallgatóságra találtak a latin krónikákból és szerzetesi hagyományokból merített regényes és kalandos elbeszéléseik számára. E költemények legrégiebbike, leghíresebbike és legszebbike a Chanson de Roland, amely a Nagy Károly és lovagjai és a szaracén ellenségek között vívott csata mithikus eseményeit mondja el. Leszámítva egy s más csodálatos elemet – mint például Nagy Károly kétszázesztendős kora és az angyalok közbelépése – a költemény egész atmoszférája a tizennegyedik századi Franciaországé, arisztokratikus társadalmával, barbár erejével, brutalításával és a jámborságról és becsületről való magas fogalmaival. A költemény szépsége leginkább stiljének rendkívüli egyszerűségében rejlik. Homeros gyöngédségének és változatosságának minden nyoma nélkül, Vergilius vagy Dante befejezett irodalmi erejétől még távolabb esve, az az ismeretlen énekes, aki a Chanson de Roland-t írta, mindenesetre igazi művészi tehetség volt. Merész önbizalommal dolgozott. Tökéletesen mellőzte a szavak ornamentikájának és rethorikai csiszolásának segítségét és mégis sikerült neki rendkivüli leplezetlen elevenséggel felidézni azokat a heroikus és harcias jeleneteket, amelyeket leír. Némely helyeken – például azokban a sorokban, melyek Roland és Olivér búcsúját tartalmazzák, valamint Roland halálának általánosan ismert leírásában – olyan tömör és szigorú páthoszig emelkedik, amelyben valódi fenség van. Ez a nagy mű – zord, dísztelen és méltóságos – a mai olvasó szemében úgy meredezik, mint egy hatalmas ősi gránit-tömb a francia irodalom messze horizontján.

Mialatt a Chansons de Geste többféle különböző értékű ciklusokban fejlődött, az elbeszélő költemények egy másféle hatások alatt keletkezett csoportja jött létre. A Romans Bretons, a verses románcok egy sorozata ez, melyeket a kelta mithoszok és hagyományok inspiráltak, amelyek még mindig éltek Bretagneban és Angolországban. E költemények szelleme nagyon eltérő a Chansons de Geste-től. Az utóbbiak a francia géniusz tipikus sarjadékai voltak, pozitivek, meghatározottak, materialisztikusak; az előbbiek a kelták álmodozásától, misztikusságától és romantikus szellem hitétől voltak átitatva. A legendák, melyeken alapultak legnagyobbrészt Arthur király és lovagjainak története körül forogtak; beszéltek Lancelot különös kalandjairól, a Szent Grál csodálatos kereséséről, Tristán és Isolda túláradó és végzetes szerelméről. Ezek a történetek roppant népszerűségre jutottak Franciaországban, de nem sokáig tartották meg eredeti jellemüket. Chrétien de Troyes a könnyed és sikerekben gazdag énekes feldolgozásában, aki a tizenkettedik század vége táján dolgozott, új alakot öltöttek; misztikus különösségük a varázslók és bűbájosok köznapibb szemfényvesztésévé alakult át, a szerelemről való emelkedett immateriális felfogásuk pedig világias galantéria finomkodó affektációinak engedett helyet. Semmi sem bizonyítja nyilvánvalóbban, hogy a francia irodalom legjellemzőbb tulajdonságai milyen korán és mekkora erővel fejlődtek ki, mint az a mód, ahogy a francia írók a kelta regék homályos képzelődéseit átalakították a civilizált élet világos eleganciája szerint.

A Chansons de Geste és a Romans Bretons egyaránt arisztokratikus irodalom voltak: a kor főnemeseinek élete és ideáljai körül forogtak, a vitézség, derekasság, lovagi hódolat és a büszke becsület ideáljai körül. Most azonban az irodalomnak egy új formája bukkant fel, amely rövid verses elbeszélésekben a középosztály köznapi viszonyait rajzolta. Fabliaux volt e versek neve; nagyjában véve, mint művészi alkotások, nem nagy értékűek, költői formájuk rendszerint szegényes és anyaguk rendkívül vaskos. Legfőbb érdekességük abban a tényben van, hogy épp oly világosan, mint az arisztokratikus Chansonsban a francia géniusz legállandóbb tulajdonságai nyilvánulnak bennök. Veleszületett hajlama a teljes realizmusra és az éles szatirára való sajátságos tehetsége – ezek a jellemvonások a maguk teljességében nyilvánulnak a Fabliauxban. Egyik-másik történetben, melyek szerzőiben igazi véna volt a megfigyelésre és ízlésre, a megfigyelésnek meglepő erejét találjuk és figyelemre méltó lélektani igazságot. Realizmus és polgári látókör dolgában a Fabliauxhoz hasonló, de sokkal finomabb és elmésebb a költeményeknek az a csoportja, mely a Roman de Renard név alatt ismeretes és előkelő helyet foglal el, a kor irodalmában. Az emberiesség, a drámai ügyesség és az elbeszélő adomány, amely e kedves szatirák némelyikében nyilvánul, amelyekben a férfiak és nők gyöngeségei és ravaszkodásai átlátszóan vannak jelképezve az állati élet álarcában, mintegy előre jelentik azt a bájos művészetet, amely négy századdal később oly csodálatraméltóan virágzott fel La-Fontaine meséiben.

Még egy másik mű maradt ránk ebből a korból, amely tökéletes ellentétben áll úgy a Chansons de Geste nyers, vitézi szellemével, mint a Fabliaux realizmusával. Ez az Aucassin et Nicolete, vegyesen versben és prózában írt chante-fable. Ebben minden csupa gyöngédség és finomság, egy elragadó művészi munka egyszerre törékeny és soha el nem muló szépsége. Ismeretlen szerzője könnyű, kristálytiszta verseivel és még inkább ezeknél is bájosabb és költőibb prózájával, a gyöngéd romantika igéző atmoszféráját teremtette meg. Két fiatal teremtés, boldog, édes, csaknem gyermeteg szerelmét rajzolja meg, akik tökéletes ártatlanságban mozognak, egy maguk teremtette csodavilágban.

Az ifju Aucassin, aki szerelmeséről álmodozva vágtat a csatába, Nicoletteről, aki ragyogva tekint rá, az ég csillagairól:

Aucassin megveti a mennyek üdvösségét, mert nincsenek meg benne a szerelem gyönyörei: «Mit keresek én a paradicsomban, nem akarok én oda bejutni, csak maradjon meg nekem Nicolette, az én édes barátnőm, akit oly nagyon szeretek… De a pokolba el akarok menni. Mert a pokolba jutnak a nemes lovagok, akik vitézi tornákon és csatákban haltak meg és a bátor katonák és a szabadnak született férfiak… Ezekkel akarok én menni, csak maradjon Nicolette, az én édes szerelmesem velem.»

Ez az Aucassin egyszerre vitézi és naiv, érzékies és átszellemesült, ép olyan tökéletes tipusa az igazi középkori szerelmesnek, mint a tüzes és élettel teli Romeo a renaissance kori szerelmesnek. De a költemény – mert a kis mű prózában írt részletei dacára is, valósággal igazi költemény – nem áll csupa érzésből és álomból. Szerzője csodálatos művészettel hintett el benne itt is ott is realisztikus és bohókás epizódokat; élénk párbeszédeket szőtt folyamatos elbeszélésébe és éles megfigyelő érzéke segítségével kapcsolatba tudta hozni, fantáziája légies művét az aktuális élettel. Az a leírás, mikor Nicolette börtönéből menekülve mezitláb szalad a füvön át, mialatt a százszorszépek, amelyeken lépked, feketének látszanak az ő fehérsége mellett – bámulatos példája a képzeletet részletezéssel, a szépséget igazsággal kombináló fantáziájának. A Chansons de Roland mellett, bár végtelenül különböző stílusban, az Aucassin et Nicolet e kor francia költészetének legértékesebb alkotása.

A tizenharmadik századdal rendkívüli fontosságú, új fejlődés kezdődött: a próza fejlődése. La Conquète de Constantinople, Villehardouin műve, mely e század elejéről kelt, legrégibb példája azoknak a történeti memoiroknak, melyek aztán később oly nagy bőséggel termettek, a francia irodalomban; ha nem is az Aucassin et Nicolet költői prózájában, de mindenesetre a folyamatos elbeszélés egyszerű, tömör stílusában van írva. E könyvet nem lehet a remekművek közé helyezni, de megvan benne az őszinteség varázsa és az a kellemes zamat, mely az ártatlan ókort jellemzi. A jó öreg Villehardouinben van valami Herodotos vonzó naivitásából és mesemondó kiváncsiságából. Dacára írása józanságának és szárazságának itt-ott szint és mozgalmasságot is tud belevinni szavaiba. Mikor a keresztes vitézek nagy hajóhadának Korfú szigetéről való elindulását írja le, ezeket a szép szavakat mondja: «A nap tiszta és szép volt, a szél enyhe és kedvező. A vitézek neki eresztették a vitorlákat a szélnek.» Leírása Konstantinápoly látványáról, mikor először tünt fel a keresztény nemesek elámult szemei előtt, általánosan ismeretes: «Nem birták elhinni, hogy ily gazdag város lehessen a világon, mikor látták azokat a magas falakat és azokat a dús tornyokat, melyekkel körös-körül el volt zárva és azokat a gazdag palotákat és azokat a magas templomokat. És tudjátok meg, hogy nem volt köztük olyan bátor, akinek teste meg ne remegett volna, ami nem is volt csoda, mert soha ily nagy dologra nem vállalkoztak kicsiny emberek, mióta a világ megteremtetett.» Ki ne érezné ki az ilyen szavakból, az évszázadok távolságán át is, a hajdani vitézi kalandok izgalmát!

Magasabb rendű érdekességet ért el Joinville Szent Lajos élete című művével, mely a század vége táján iratott. Ennek a könyvnek a varázsa emberies voltában rejlik. Joinville a bizalmas beszélgetés könnyedén folyó hangján mondja el emlékezéseit a jó királyról, kinek szolgálatában élete tevékeny éveit töltötte és akinek emlékét imádattal veszi körül. Lajos tetteit, szavait, fenkölt érzelmeit, szent jámborságát vonzó és elmés rokonszenvvel tárgyalja, de azért tökéletes szabadsággal és föltétlen igazmondással. Joinville nemcsak mesterének jellemét szövi bele műve lapjaiba, – könyve ép annyira önvallomás, mint életrajz. Ellentétben Villehardouinnal, kinek krónikája alig mutatja nyomát is a személyes érzésnek, Joinville szüntelenül önmagáról beszél és eltörülhetetlenül rányomta művére saját egyéniségének bélyegét. A mű varázsa nagyrészben abban az ellentétben is rejlik, amelyet csaknem öntudatlanul elárul, önmaga és mestere között: az élénk, józaneszű, mindenben emberséges nemes úr és a méltóságos, fenkölt, eszményies király között. Beszélgetéseiben, melyeket Joinville oly részletesen és oly élvezettel mond el, ez az ellentét teljes erejében nyilvánul. Mintegy összesűrítve és szimbolizálva látjuk a két jóbarát jellemében az érzék és a szellem, a világiasság és önfeláldozás ellentéteit, a legravaszabb éleslátást és a legvizionáriusabb ekzaltációt, melyek a középkor sajátszerűen jellemző ellentétét adják.

Nem kevésbbé teljes, bár más természetű ellentétet találunk a tizenharmadik század legfontosabb költői művében: a Roman de la Rose-ban. Ennek a sajátságos költeménynek első részét Guillaume De Lorris, egy fiatal diák írta, aki annak az arisztokratikus közönségnek dolgozott, amely az előbbi nemzedékben Chrétien de Troyes udvari románcaiban gyönyörködött. Részint ennek az írónak, részint pedig Ovidiusnak hatása alatt Lorris valami kora divatjának megfelelő Szerelem művészete-félét akart létrehozni, arisztokratikus hallgatósága ízlésének megfelelőt, mindazzal a mesterkélt tudóskodó cicomával és formai galanteriával, ami akkoriban divatban volt. A bonyodalmas allegória formájába öntött költemény leginkább roppant népszerűségénél fogva nevezetes, továbbá azért, mert kútfeje lett az allegórikus költészet iskolájának, amely sok századon át virágzott Franciaországban. Lorris meghalt, mielőtt befejezhette volna művét, mely azután sajátságos módon fejeztetett be. Negyven évvel később egy másik fiatal diák, Jean de Meung, ahoz a 4000 sorhoz, amit Lorris hátrahagyott, nem kevesebb, mint 18,000 saját készítményű sort csatolt. Ez az óriási hozzátoldás nemcsak aránytalan volt, hanem tónusban is elütött az eredeti műtől. Jean de Meung teljesen elhagyta elődjének raffinált és arisztokratikus levegőjét és a korabeli középosztály realizmusával és nyerseségével dolgozott. Lorris légies allegóriája háttérbe szorult, merő ürüggyé vált a rendkívül változatos elmélkedések óriási tömegéhez. A középkor skolasztikus tudománya mint egy zavaros folyam ömlik végig ezen a nevezetes és mélyen érdekes művön. De Jean de Meung költeménye nem csupán mint a középkori tudományosság tárháza érdemel figyelmet, hanem könnyű benne észrevenni egy korát megelőző intellektuális célzatot, egy olyan szellemet, amely bár lenyügözve az elavult konvencióktól, mégis csak rokona Rabelais vagy épen Voltaire szellemének. Jean de Meung nem volt nagy művész, válogatás és formaérzék nélkül írt; a francia irodalomban merész és lendülettel teljes szelleme szerez neki előkelő helyet. Az ismeretek enciklopedikus halmazának népszerűsítése és az ezalatt rejlő tanítás, a természetimádás révén, valódi előfutárja a renaissance nagy mozgalmának.

Abból a szellemi mozgalomból, melyet a Romans de la Rose második része mintegy előre bejelentett, nem lett semmi. A százéves háború pusztításai és zűrzavara nagyon kevés erőt hagytak meg Franciaországnak a művészetre, vagy elmélkedésre; erre a polgárháború szörnyűségei következtek. Ezért a tizennegyedik és tizenötödik század talán a legüresebbek a francia irodalom évkönyveiben. A tizennegyedik században egy nagy író testesítette meg a kor jellemét. Froissart «a dicsőséges háború pompájával» töltötte be ragyogó lapjait. Ámbár sok évet töltött a Franciaország és Anglia közti háborúk történeti anyagának összegyüjtésében és ráköltötte vagyona nagy részét, mégsem mint történettudós vált emlékezetessé, hanem mint nagyszerű próza-író. Krónikái a dolgok mélyére való látás nélküliek, nem ragadják meg igazában a kor mozgalmait, de rendkívül ragyogóak és mozgalmasak bennök a leírások, erőteljes a jellemrajzuk és áradóan festői a stilusuk. Mint valami hosszú szőnyegkép gördülnek le, kalandos és lovagi jelenetekkel vannak hatalmasan átszőve, lobogókkal és dárdákkal és csatalovakkal, valamint nemes születésű hölgyek orcáival és páncélba öltözött lovagok alakjaival. Bámulatos leírásai mellett Froissart leginkább csataképeivel tünik ki. Ilyenkor siető mondatainak lendülete megkettőzödik, s a harc izgalma és bátorsága sebes és szikrázó áradatban ömlik tollából. Az ember szinte látja a szabályos csatasorokat és a fénylő páncélokat, szinte hallja a fegyverek csörgését és a kapitányok kiáltását, szinte érzi a forgatagot és a tolongást, sajnálja a legyőzötteket, ujjong a győzőkkel és a nagyurak, grófok, bárók, lovagok csillogó vértezetei közt, hangzatos címeik és lovagi vitézségük közt elfelejti mindennek a dicsőségnek a visszáját; az elpusztított mezőket, a füstölgő falvakat, a tönkretett parasztokat, Franciaország egész pusztulását.

Froissart krónikái egy kürtös szemével látott történelem; Philippe de Commynes memoirjai ellenben szintén történelem ugyan, amelyet azonban egy politikus és diplomata látott. Mikor Commynes írt a tizenötödik század vége felé, a zűrzavar és harc, melyről Froissart oly nagy kedvteléssel beszélt, már a multé volt és Franciaország mint megállapodott és centralizált állam kezdett belőle kiemelkedni. Commynes maga is, XI. Lajos bizalmas minisztereinek egyike, fontos szerepet játszott ebben a fejlődésben és könyve e fortélyos és okos uralkodó diadalmas politikájának összefoglalása. Finom históriai mű, világosan és erőteljesen írva, olyan embernek kezével, aki egész életét a szinfalak mögött töltötte. Commynes éleslátása és furfangossága teszi művét érdekessé, lélektani tanulmányai által és azáltal a megvilágítás által, amelyet annak a ravasz állampolitikának az elveire vet, mely e kor diplomáciáját áthatotta és utóbb Macchiavelli műveiben talált végleges kifejlődésre. Nyugodt, okos, szenvedélytelen lapjain végignyomozhatjuk annak a különös mozgalomnak első nyomait, amely utóbb átváltoztatta a középkor régi Európáját egyetemes császárságával és egyetemes egyházával együtt, a független nemzetek új Európájává, – a mai Európává.

Commynes tehát a modern világ küszöbén áll; stílusa a maga korának stílusa, anyaga azonban a jövőhöz tartozik: előre tekint a renaissanceba. Ezzel a gazdag és hatalmas diplomatával szemben, a társadalmi fokozat ellenkező végén, Villon adott kifejezést megragadó szépségű nyelven, az elmulóban levő kor legmélyebb érzelmeinek. Csavargó volt, rabló és gyilkos, Páris legaljasabb helyein ólálkodott, menekülve az igazságszolgáltatás elől, elítélve, börtönbe zárva, csaknem kivégeztetve és végül eltünve, nem tudni hogyan, nem tudni hova; – ez a rendkívüli szellem ma is él mint poéta és mint álmodozó, mint művész, aki feledhetetlen versekbe tudta foglalni a lélek legbensőbb érzelmeit. Műveinek mennyisége nem nagy, Grand Testament-ja mintegy 1500 sorra terjed és számos beleszőtt balladát és rondeaut tartalmaz, Petit Testament-ja és csekély számú vegyes költeménye megmond mindent, ami mondani valója volt. A legközlékenyebb költő, aki rányomja egyénisége bélyegét minden sorra, amit írt. A rondeau és rondel, a ballada és a kettős ballada merev és komplikált formáiban nemcsak a szépség szellemét tudta meghonosítani, hanem az egyéniség szellemét is. Nem volt egyszerű jellem, melancholiája át van szőve iróniával és kacagással; érzékiség és érzelmesség vegyül legfinomabb képzelődéseibe és legmélyebb vizióiba, mindezek a tulajdonságok pedig váltakozva és csillogva tükröződnek verseinek magikus szövevényében. Egy gondolat azonban örökké kisérti, a nevetés vagy a szenvedély minden muzsikája alól könnyű kihallani egyetlen uralkodó hangot. Ez a halandóság gondolata. A síró, vigyorgó, mélázó teremtés soha egy pillanatra sem tud megfeledkezni erről a szörnyű árnyékról. Ezt látja mindenfelől, mint a gúnyolódás, megbánás, belenyugvás tárgyát. Úgy látja, mint szomorú, kikerülhetetlen végét mindannak ami szép, mindannak ami szeretni való a földön.

és így tovább szól a fényes felsorolás, szomorú, feleletet sohasem nyerő refrainjével:

Még makacsabbul emelkedik előtte a halál fizikai rettenetességeinek viziója, – közeledésének borzalmassága; hiába mosolyog, hiába sír, a zord képzelet sohasem hagyja el. Legvadabb tivornyái közepett hirtelen eszébe jut az elmuló élet szörnyű rémképe és megbánja, amit tett, de ekkor közvetlenül maga előtt látja az elkerülhetetlen bitófát és a saját testét, amint a varjúk károgják körül.

Villonnal a középkori francia irodalom egyszerre tetőpontjára és befejeződésére jut. Érces és fájdalmas hangja azoknak a messze távoli nemzedékeknek összegyülemlett szenvedélyével és lihegésével és fájdalmával rezeg, majd rejtelmesen, hallgatásba merül egy új és boldogabb világ születésével.