A francia irodalom főirányai

A késő középkor légkörében van valami zordon sötétség. Villon költeményei, valami sívár, puszta vidék képzetét keltik föl, hófödte háztetőkkel és fagyos utcákkal, ködbe borulva és fenyegető remegéssel a levegőben. Ilyenkor

Ekkor hirtelen fölemelkednek a szürke ködök és a tavasz szinei, napfénye és rügyező elevensége közt vagyunk. A nagy intellektuális változás, mely a tizenhatodik század elején egész Nyugat-Európára rávirradt, számos együttható ok eredménye volt, melyek közt a legfontosabbak: a törökök fegyverei alatt felbomlott bizanci birodalomból kiáradó ismerete a klasszikai irodalmaknak, az itáliai városállamoknak ragyogó civilizációja s Franciaországban, Spanyolországban és Angliában hatalmas monarchiáknak berendezkedése, melyek biztosították a rend fenntartását és a belső békét.

Igy esett, hogy az ókori világ szépségben oly gazdag és gondolatokban oly jelentős költészete olyan kezekbe jutott, amelyek méltók voltak hozzá. Tudósok, művészek, gondolkodók vetették magukat a csodás örökségre és sohasem képzelt egyetemességét találták benne a tanulságnak és gyönyörűségnek. Ugyanabban az időben a fölfedezők és tudományos kutatók fizikai fölfedezései az elmélkedés és a kalandok frissen feltárt nagy vidékeit nyitották meg. Az emberek elámulva látták, hogy apáik régi világa eltünik s bennük és rajtuk kivül egy új ég és új föld derül fel. Ezeknek az erőknek az irodalomra való hatása óriási volt. Különösen Franciaországban I. Ferenc erőskezű és ragyogó uralkodása alatt valóságos áradata volt az eredeti és eleven írásnak. Ez az irodalom, amellyel tulajdonkép megkezdődik az, amit modern francia irodalomnak lehet nevezni, két feltünő pontban különbözik a középkorétól. A renaissance nagy írói egyfelől a művészettel, másfelől a gondolattal szemben elfoglalt új álláspontjukban kezdtek új korszakot a francia irodalomban.

A kor művészi nézetei természetesen a költészet birodalmában nyilvánultak először. A változás az öntudatosság és a megfontolt, önkritikán alapuló erőfeszítés irányában való volt. A középkori költők szépeket daloltak, de a renaissance költői ezzel nem érték be: nekik az volt a becsvágyuk, hogy ne csak szépség, hanem gondosság is legyen a dalukban. A mozgalom Marot verseiben kezdődött, melyeknek világos, művelt, nagyvilági költészete először mutatja a válogatásra és csiszolásra való törekvést, a könnyedség és őszinteség szeretetét, az igyekezetet arra, hogy ne mondjon semmit, ami nincs szépen mondva. Ezek a tulajdonságok váltak aztán alapvető sajátságaivé mindannak, ami a francia költészet legjava volt a következő háromszáz évig. Olyan pompás kis műremekben, mint Marot À une demoiselle malade három szótagos versekben írt episztolája, már megvan egész teljességében az előkelőségnek, a vidámságnak és bájnak a hangja, amely az érett francia költői géniusz páratlan terméke. Marot tehetsége azonban nem volt elég széleskörű a kor hatalmas energiáihoz képest s csak egy generációval később a Pléiade – egy költői csoport, melynek Ronsard volt a feje s amely a tizenhatodik század közepe felé virágzott – költészetében találta meg teljes kifejeződését a francia renaissance szelleme.

Maga az a tény, hogy a Pléiade egy meghatározott iskola volt, közös elvekkel és megállapított poétikai hittételekkel, sajátságos módon elkülönbözteti ez iskola tagjait az előttük járt költőktől. Hivatásuk dicsőségéről való magasztos fogalmakkal dolgoztak és azzal a nemes elszántsággal, hogy csak képességük legjavát ajánlják fel a muzsának, akinek áldoztak. Merészen síkra szállottak – nevezetesen Du Bellay La Défense et Illustration de la Langue Française című csodálatraméltó tanulmányával – a francia nyelv joga mellett, hogy az ókori nyelvek mellett állhasson, mint a költői kifejezés eszköze s életüket tanításuk bebizonyítására szentelték. A saját nyelvük iránti tiszteletük azonban semmikép sem jelentette a klasszikusok elhanyagolását. Ellenkezőleg, teljes mértékben osztoztak kartársaiknak az ókori világ műveltsége és irodalma iránti csodálatában. Ép annyira tudósok voltak, amennyire költők s nagy céljuk volt olyan hagyományt teremteni a francia költészetben, amely összhangba juttassa a halhatatlan görög és római mintaképekkel. A klasszikai irodalmak utánzásának ez a vágya két eredményre vezetett. Első sorban az új poétai formák nagy számának kitalálására és a régi szűkös és bonyolult konvenciók feláldozására, amelyek a középkor költészetében uralkodtak. A klasszikusok bő és szabad formáit látva maguk előtt, Ronsard és iskolája felszabadította a francia verset. Technikai ügyességük igen nagy volt s aligha mondunk túlsokat azzal, hogy erőfeszítéseik eredménye olyasvalaminek a megteremtése lett, ami eladdig hiányzott a francia irodalomból: egy költői hangszer megteremtése, amely erejében, szabadságában, metrikai forrásainak változatosságában és művészi befejezettségében igazán elég erős volt arra, hogy teljesítse a géniusz legmagasabb kivánalmait. Ebben az irányban legfontosabb eredményük az volt, hogy az alexandrinus, a nagy tizenkétszótagos rímes verset – felemelték a többi mértékek fölé, vitathatatlan elsőségre, amelyet azóta is megtartott a francia irodalomban.

A Pléiade hódolata a klasszikai minták iránt egy más, sokkal kevésbbé szerencsés eredményre is vezetett. A költők annyira belekeverték műveltségüket költészetükbe, annyira igyekeztek visszhangoztatni az ókori hangokat, hogy nagyon is gyakran nem tudták ettől észrevenni a saját nyelvük és a saját tehetségük hajlamát. Ez különösen Ronsard hosszabb költeményeiben – ódáiban és Franciade-jában – nyilvánvaló, ahol a költő minden erőlködése és ügyessége nem birta megóvni a művet az unalmasságtól és a dagálytól. A klasszikusok a dicsőség olyan vakító fényében lobbantak bele ezeknek a korai felfedezőknek a látókörébe, hogy a szemük elkáprázott és a lábuk megbotlott bele. Épen nagy buzgóságuknál fogva, hogy pontosan utánozzák nagyszerű mintaképeiket, nem tudták megérteni a klasszikai művészet igazi belső szellemét.

Rövidebb költeményeikben, mikor a klasszikai utánzás bénitó hatása elfelejtődik az egyéni géniusz felhevülésében, Ronsard és követői önmagukra találtak. Ezekben a szép lirai művekben megvan minden varázsa a tiszta áprilisi reggelnek, gyöngéd virágaival és dalos madaraival. Az ifjúság hangja ez, amely könnyű és változatos dallamokban szólal meg. Szerelemről és természetről, rózsáról, égbe röppenő pacsirtáról és csókokról, kék égről és a természet gyönyöreiről szólnak a dalok. Néha búsabb hang szólal meg bennük s a gyöngéd zene figyelmeztet a gyönyörök végességére és az idő siető lépteire. De mennyire másképen, mint a sötét és nyughatatlan Villon dala! Ezeknek a kedves dalosoknak nincs szavuk ilyen brutalitásokra.

így szólítja meg Ronsard a hölgyét, s a kép a nyugodt és finom öregkor elragadó képe, félig mosolygó emlékezéseivel a régi szerelmekre. Ami Villon kezében komor tréfák és borzalmas leírások tárgya volt, ugyanaz Ronsardnak egyszerűen alkalmat adott a megbánás gyöngéd páthoszára. Aztán megint változik a hangnem és fülünkbe cseng Louise Labé tiszta, feszes szenvedélye:

Majd Du Bellay nagy szonett-sorozatában – a Les Antiquités de Rome-ban – egy eladdig ismeretlen ragyogó hangot hallunk a francia költészetben: a büszke és pompázó vers hangzatos zengését.

A Pléiade költészetével egyidejűleg a renaissance szellemének hatása még figyelemreméltóbb erővel jelent meg Rabelais prózájában. A Pléiade nagy vívmánya annak a tanításnak megállapítása volt, egyszer s mindenkorra, hogy az irodalom lényege szerint művészi. Rabelais megmutatta, hogy még egy másik tulajdonsága is van: hogy hatalmas hangszere a gondolatnak. A középkor szellemi erőfeszítései nagyon ritkán öltöztek művészi irodalmi formába. Az emberek saját nyelvük költészetével vagy prózájával nevettek vagy sírtak, de skolasztikus latinsággal gondolkoztak. Jean de Meung műve kivétel volt, de a költői forma nála is darabos és gyönge, a művészi és gondolati elemek nem olvadtak össze. Egyesülésüket Rabelais hajtotta végre. Messze túlhaladta Jean de Meung-t gondolatainak lendületével és erejével s emellett végtelenül fölötte áll mint művész is. Első látásra nagy könyve alig teszi ezt a benyomást, a felületes olvasóra szinte úgy hat, mint egy bohóc vagy egy bolond műve. Ilyetén felfogása azonban teljesen elhibázott volna. Mennél közelebbről vizsgáljuk, annál erősebben hat ránk roppant elmebéli ereje és befejezett irodalmi ügyessége. A renaissance egész hatalmas szelleme össze van gyüjtve lapjain: hallatlan vitalitása, roppant műveltsége, elámító optimizmusa, bátorsága, leleményessége, humanitása ennek a rendkívüli kornak. Mindezt pedig nem valami lelkiismeretes pedáns vagy valami együgyü enthuziaszta közli velünk, hanem egy született író, – olyan ember, akinek egész lénye a szavak fölötti bámulatos uralkodásban koncentrálódik. Rabelais szellemének termékenysége szavainak sokaságában mutatkozik meg legnyilvánvalóbban. Könyve a szavak valóságos orgiája, nyakra-főre, vadul ömlenek örvénylő mondatokba és óriási felsorolásokba, melyek zsúfolt oszlopokban áradnak el a lapokon. Nem egészen vadul mégsem, mert mind e zuhogás és kavargás alatt van valami hatalmas művészet. Ennek a bámulatraméltó prózának ritmusai hosszúk és bonyolultak, – de vannak ritmusai és egy mester föltétlen ügyességével tartja össze őket.

Rabelais művének tartalmát nem lehet csak úgy egy mondatban összefoglalni. Azt lehet mondani, hogy egy bizonyos szempont ábrázolása, de micsoda szemponté? Ebben áll a kérdés nehézsége és számtalan kritikus vitázott megoldásán. Az igazság az, hogy ennek a szempontnak egyedüli teljes meghatározása magában a könyvben rejlik; sokkal bővebb és többágú, semhogy bárhol másutt elférne. Mégis, ha hiábavaló dolog volna megkisérteni Rabelais filozófiájának pontos és kimerítő meghatározását, ennek a filozófiának a fővonalai mégis eléggé szembeötlők. Az óriás-hősben, Pantagruelben, apjában, Gargantuában, kísérőjében és cimborájában, Panurgeben fel lehet ismerni a renaissance szellemét, ezt az expanziv, humoros, erővel teljes és mindenekfelett eleven szellemet. Rabelais könyve kora reakciójának megtestesülése a középkor babonás homálya és rideg aszketizmusa ellen. Gazdag, visszhangzó hangján egy új világfelfogást hirdet; tagadja, hogy e világ siralom völgye s azt hirdeti, hogy dicsőséges energiától duzzad, ragyogó reménytől és hogy természeténél fogva jó. Az ostobaság iránti gyűlöletével teljes lendülettel repül el a kolostorok pedáns nevelése felett és felállítja a tudomány és humanitás legfőbb ideáljait. Undorodik az aszketizmustól, kigúnyolja magukat a szerzeteseket és a thelemei apátság leírásában ízzó vizióját rajzolja meg az utópiai szerzetesrendnek. Gondolkodása merész volt, de olyan időben élt, mikor a legszelidebb spekuláció is veszedelemmel terhes volt s mondanivalóját az élc és allegória bujkáló és kétértelmű formáiban mondja el. De egyáltalán nem csupán rejtőzködés céljából tette művét azzá a sajátságos keverékké, ami: a terjengős elbeszélés, lazán összekapcsolt események, szeszélyes okoskodás és nyers humor keverékévé. Minden bizonnyal ez volt a mód, amely szerint a szelleme dolgozott és lényének lényeges eleme épen ebben a vaktában való és változatos lazaságban rejlik. Rendkívüli vaskossága maga is szelleme leginkább alapvető tulajdonságai egyikének kifejeződése: annak a jovialitásnak, amellyel az élet fizikai tényeit fogadja. Ugyanennek a jellemvonásnak másik oldala az evés-ivás glorifikálása; az ilyen dolgok az ember természetes alkatának részei, tehát hadd élvezze az ember fenékig. Ki tudja? Talán a világegyetem rejtvényeit az isteni butykos orákuluma oldja meg.

Rabelais könyve óriások története és maga is gigantikus mű, olyan széles, mint maga Gargantua. Mintha a világ hajnalához tartoznék, a jókedv és várakozás idejében, mikor a föld csodás gazdagsággal volt viselős és az istenek az emberek között jártak.

Montaigne essayiben, melyek mintegy egy nemzedékkel később irattak, a renaissance szelleme, mely oly túláradó energiával töltötte el Rabelais művének lapjait, nyugodtabb és kultiváltabb formában nyilvánul. Az első elragadtatás elmult és a teremtő gondolat impulziv hevét a kritika és elmélkedés nyugodt derültsége helyettesítette. Montaigneben nincs meg Rabelaisnek sem vaskossága, sem dévaj vígsága, sem szertelen optimizmusa, ő egy finom gentleman, aki inkább elbájolni akar, mint felvillanyozni, aki a meghitt beszélgetés nyugodt, könnyű hangján beszél, aki mosolyog, töprenkedik és aki kételkedik. Az essaynek a formája, melyet ő használt először, igen jól illett gondolkodásmódjához. Ebben a laza alakban, amely lehetővé teszi a leghatározatlanabb szerkezetet és a terjedelem minden változatát három oldalastól kezdve a háromszáz oldalasig, elmondhatott mindent, ami mondanivalója volt, az ő kalandozó, következetesség nélküli és keresetlen modorában. Könyve úgy ömlik, mint valami csobogó patak, mely szelid fűzfák között kanyarog. Mindenütt nyilvánvalók a széleskörű olvasottság nyomai és megszámlálhatatlan latin idézet szövi át lapjait. Érinti az élet minden oldalát, az irodalom vagy az illem legfelületesebb dolgaitól az emberiséget foglalkoztató legmélyebb kérdésekig és mindig ugyanazzal a tapintattal és szerencsével, a tudós példáknak ugyanazzal a gazdagságával és ugyanazzal a megnyerő bájjal.

Az essayk alapjában véve csak két tárggyal foglalkoznak. Először a legváltozatosabb módokon illusztrálják Montaigne életfilozófiáját. Ez a filozófia tökéletesen szkeptikus. Az ellenmondó vélemények tömege, a dühös hitbeli ellentétek, a hangosan erősítgetett dogmák ellenmondásai közben Montaigne megtartotta a nyugodt semlegesség középútját. Que sçais-je? – ez az állandó mottója és essayi ennek az egy uralkodó témának megszámlálhatatlan variációi. A legnagyobb és legjobban kidolgozott közülük, az Apologie de Raimond Sebond roppant szemle az emberiség tévedései, következetlenségei és tudatlanságai fölött, amelyekből Montaigne levonja az egyetemes kétség elkerülhetetlen konkluzióját. Bármilyen ennek a tanításnak a filozófiai értéke, fontossága a praktikus életre való hatás szempontjából igen nagy volt. Ha semmiféle véleménynek nincs semminemű bizonyossága, akkor ebből az következik, hogy a véleményért való üldözés eszeveszett bolondság. Montaigne igy mint a fanatizmus első ellenfeleinek és a türelem első apostolainak egyike emelkedik ki az európai gondolkodás történetében.

A másik tárgy, melyről az essayk szólnak, hasonló behatóan és a magyarázat hasonló gazdagságával, maga Montaigne. A legkevésbbé zárkózott író, felvilágosítja olvasóit saját történetének minden részletéről, jelleméről, külsejéről, egészségéről, szokásairól és ízléséről. Ebben van könyvének különös varázsa: vallomásainak végtelen csevegésében, mely humorral és nyájassággal egyenesen meghitt, bizalmas együttlétbe juttatja az olvasót egy igéző emberrel.

Ezért bizonyára nincs író, akiről annyit áradoztak volna, mint Montaigneről és nincs író, aki annyira megrémült volna ettől a bánásmódtól, mint ő. Bámulóinak hizelgése bizonyos tekintetben elhomályosította azt a tényleges helyzetet, melyet az irodalomban elfoglal. Nem lehet tagadni, hogy mint írónak és mint gondolkodónak egyaránt megvannak a hibái és pedig súlyos hibái. Stilje minden elragadó bősége, utánozhatatlan könnyedsége és kedves régies zamata mellett is híjával van a formának; nem volt meg benne a nyelv fölötti legfőbb uralom, amely egyedül vezethet az irodalmi művészet nagy műveire. Szkepticizmusa nem fontos mint a filozófiai gondolkodás gazdagodása, mert szellemében nem volt meg sem a rendszeresség, sem az erő, amely igazán jelentékeny intellektuális igazságokhoz vezet. Ha ilyen kiválóságokat tulajdonítunk neki, azzal túllövünk a célon és elvonjuk a figyelmet attól, amiben igazán kitünik. Montaigne nem volt sem nagy művész, sem nagy gondolkodó, egyáltalán nem volt nagy. Elragadó volt, csodálatraméltó emberi lény, a legvonzóbb adományával a nyomtatott lapok útján való végeérhetetlen bizalmas társalgásnak, amivel csak ember bírt akár előtte, akár utána. Még önmaga kinyilatkoztatásaiban sem mély. Milyen felületes, milyen jelentéktelen az ő eredeti szókimondása Rousseau megdöbbentő önvallomásai mellett! Lehet, hogy jobb ember volt, mint Rousseau, bizonyosan bájosabb ember volt, de sokkal kevésbbé érdekes. Az ő természete az élet szelid, személyes, mindennapi dolgaiban diadalmaskodott. Ez az egyszerű jóság essayiben itt-ott tisztán és világosan hullámzik fel és a barátságról szóló csodálatos lapokon egész varázsában és édességében láthatni azt a szép humanitást, amely Montaigne belső lényege volt.