A francia irodalom főirányai

Az alatt a hetven év alatt, amely Montaigne halála (1592) és XIV. Lajos hatalomra lépte közt eltelt, a francia irodalom iránya ide-oda hajló és bizonytalan volt. A változás, a habozás, sőt a visszafejlődés kora volt ez és mégis, ezek alatt a kétséges, egymással összeütköző mozgalmak alatt egy nagy új fejlődés csirázott lassan, biztosan és csaknem észrevétlenül. Egy bizonyos szempontból ez a kor tekinthető legfontosabbnak az irodalom egész történetében: ez készítette elő az útját a próza és költészet legfényesebb és legjellemzőbb felvirágzásának, amelyet Franciaország valaha ismert; nélküle nem lehetett volna a grand siècle. Valóban ebben a korban fejlődött ki fokozatosan az a nagy koncepció, amely meghatározta azokat az alapokat, amelyekből a jövő francia irodalma kiindult. Alig lehet kételkedni, hogyha a termékeny és változatos renaissance-mozgalom, amely a Pléiadet, Rabelaist és Montaignet szülte, megszakadás és akadály nélkül fejlődött volna tovább, a jövő francia irodalma szorosan hasonlított volna az egykorú spanyol vagy angol irodalomhoz, továbbra is a tizenhatodik századi mesterek kisérletező merészsége és laza áradozása jellemezte volna. Franciaországban azonban ez a fejlődés akadályokra talált s az eredmény nemcsak a legnagyobb értékű, hanem az európai irodalmakban egymagában álló jellemű irodalom lett.

A renaissance-mozgalmak megszakadása nagyjában politikai okok eredménye volt. Az állandóság és béke, mely olyan szilárdan megállapítottnak látszott I. Ferencz ragyogó monarchiája alatt, eltünt a vallásháborúk rettentő kitörésekor. Mintegy hatvan évig a nemzet rövid szüneteket leszámítva zsákmánya lett a polgárharc minden szőrnyűségének. És mikor végül Richelieu biboros hatalmas uralma valahára helyreállította a rendet és az írás művészetét kezdték megint buzgón művelni, a renaissance szellem fiatal, dús dicsősége már visszahozhatatlanul oda volt. Már a tizenhetedik század elején Malherbe költészete új elméleteket és új ideálokat fejezett ki. Mint erőteljes, bár szűkkörű intelligenciájú férfiú, szenvedélyes theoretizáló és buzgó szakembere a nyelvtannak és a szavak használatának, Malherbe egyaránt visszariadt a Pléiade mesterkélt finomkodásától és lírai költészetének közvetlen kitöréseitől. Célja volt megtisztítani a francia nyelvet, még azon az áron is, hogy csökkenti zamatát és megszorítja kifejező képességét, erőteljessé, hajlékonnyá, szabatossá tenni, olyan nyelvet teremteni, amely talán képtelen kifejezni az egyéni szenvedély hevét és az álmodozók légies képzeleteit, de tökéletes eszköze a nemes igazságok és finom képzelődések kinyilvánításának s formákban egyszerre egyszerű, ragyogó és őszinte. Malherbe fontossága inkább hatásában rejlik, mint tulajdonképeni munkájában. Ódái közül néhány – köztük a legmagasabb helyet a XIII. Lajoshoz intézett felszólamlás érdemli meg, La Rochelle lázadása dolgában – csodálatraméltó példái az egyensúlyozott, mértéket tartó és súlyos retorikának, mely nem az egyéni felindulás zenéje, hanem a magasztos gondolatok szépsége és nagysága iránti általánosított érzés felé hajlik. Malherbe lényege szerint szónoki költő volt, de szerencsétlenségére egyedül csak a lírai formák estek keze ügyébe, úgy hogy szelleme sohasem talált képességeinek teljesen megfelelő teret. Így hát tanítása fontosabb, mint példája. Poétikai elméletei csak nálánál nagyobb és szerencsésebb utódainak műveiben nyertek teljes igazolást és XIV. Lajos korának mesterei úgy tekintettek vissza Malherbere, mint fajtájuk intellektuális atyjára.

Malherbe közvetlen hatása azonban korlátolt volt. Arra a nemzedékére az íróknak, akik rá következtek, az ő tanításai a józanságról és egyszerűségről nem tettek semmiféle hatást. Az ő ízlésük tökéletesen eltérő irányú volt. Ekkor a tizenhetedik század második negyedében szélsőséges és hirtelen erővel ütött ki az irodalmi csürés-csavarás, az affektálás és ügyeskedés. A költő értékét aszerint mérték, hogy mennyire tud bukfencet vetni versében, mennyire tud túlzott érzelmeket kifejező elmés szórejtvényeket faricskálni, és nem tartották elolvasásra méltónak azt a próza-írót, aki nem tudott legalább féltucat oldalon végighúzni egy bonyodalmas, sokfelé ágazó hasonlatot. Ezekben a mesterkedésekben nem volt meg a renaissance íróinak bájossága, bőséges erejük és leleményes ügyességük. Hidegvérű mesterkedések voltak, vesződséggel kidolgozva, merőben az önmaguk céljául. Az új iskola kifacsart észjárásával és finomkodó választékosságával akart hatni s a précieux iskola néven vált ismeretessé. Ez alatt a név alatt tette a rákövetkező kor íróinak szatirája az utókor nevetségének tárgyává. Az átható szem azonban még ezekben az izetlen és képtelen munkákban is megláthatja a fejlődés jeleit: legalább is az igazi előrehaladás lehetőségét. A précieux írók csürés-csavarása nem annyira jól írni nem tudásuk eredménye, mint kétségbeesett erőlködésüké, hogy jól írjanak. Megpróbálták, ahogy tudták, beledolgozni magukat a szép prózába és elég természetes, hogy siker nélkül. Szóval túlságosan tudatosak voltak, de épen ebben a tudatosságban rejlett a jövő valódi reménye. Malherbe tanítása, ha nem volt is hatással munkájuk valóságos formájára, legalább rávitte őket a tudatos erőfeszítésre valami forma felé, nem tudták többé beérni az alaktalansággal és a véletlennel. Ez az új tudatosság különösen két irányban mutatkozott meg. Egyfelől az irodalmi szalónok alakulásában, melyek közül a legnevezetesebb a Hôtel de Rambouillet híres kék fogadóterme volt. Ezekben a szalónokban az ízlés és művészet minden elképzelhető kérdését szenvedélyes buzgalommal vitatták meg. Másfelől még inkább abban mutatkozott meg a tudatosság, hogy Richelieu hatása alatt megalakult az irodalmi szakértők hivatalos testülete, a francia akadémia.

Hogy az akadémia létezése mennyiben volt hatással akár jó, akár rossz irányban a francia irodalomra, ez nagyon kétséges dolog. Arra a célra alakult, hogy állandóságot és szabatosságot adjon a nyelvnek, fentartsa az irodalmi ízlés magas szinvonalát és autoritativ központot teremtsen, amelyből a kor legtehetségesebb írói sugároztathassák hatásukat az ország felé. Ezeket a célokat nagy részben el is érte, de ezzel megfelelő hátrányok is jártak. Az ilyen intézmény természeténél fogva csak konzervativ lehet és nem bizonyos, hogy az akadémiának, mint a tisztaság és ízlés centrumának az értékét legalább is nem ellensúlyozta-e az a végletekig menő ellenszenv, amelyet a merészség és újítás minden formájával szemben tanusított, holott ezek nélkül pedig semmiféle irodalom nem menekül meg a megkövesedés veszedelmétől. Az akadémia egész történetén át félénk és ósdi volt. Az eredménye ennek az lett, hogy épen a legnagyobb francia írók közül számosan, köztük Molière, Diderot és Flaubert, kívül maradtak s a francia irodalmi elmélet leggyümölcsözőbb vívmányai csak az akadémia keserű és kétségbeesett ellenállásának leküzdésével érvényesülhettek. Egészben véve az akadémiának talán a legfontosabb funkciója közvetett volt. Maga az a tény, hogy volt az íróknak egy – állami tekintély által elismert – testülete, kétségkívül különös tekintélyt szerzett az irodalmi foglalkozásnak Franciaországban. Nyomatékot adott az írásművészet komolyan vevésére való törekvésnek, amely annyira jellemzi a francia írókat; előmozdította azt, hogy az irodalmat úgy tekintsék, mint a leglelkiismeretesebb, hivatásszerű munka és a megfontolt műgond tárgyát. Ezért oly ritkaság a francia irodalomban az amateuríró.

Akárhogy nézzük is végeredményben a francia akadémia hatását, nem lehet kétséges, hogy mindjárt első tényeinek egyike különösképen baljóslatú volt. Richelieu biboros vezetése alatt hasztalan támadást intézett az ellen az egyetlen író ellen, aki egy fejjel kimagaslott összes kortársai közül s akinek művei magukon viselték a géniusz félreismerhetetlen jelét, a nagy Corneille ellen. Corneille tragédiája, a Cid 1636-ban történt előadásával jött létre a francia dráma. Eddigelé két főirány volt megkülönböztethető a francia drámai művészetben: az egyik a középkori misztériumok és mirákulumok hagyományait viselte magán és a tizenhetedik század elején érte tetőpontját Hardy nyers, erőteljes és népies drámájával; a másik a renaissance iróitól eredt, tudós könyvdrámák nagy számát eredményezte, melyek Seneca tragédiáinak pontos utánzásával készültek, ennek Jodelle Cléopatrá-ja a tipikus képviselője. Corneille műve mindannak kombinációja volt, ami a két irányban a legjobb. Jodelle műve lényege szerint művészi célzattal készült, de a szinpadon holt maradt, Hardy melodrámái ellenben, bármennyire duzzadtak az elevenségtől, sokkal barbárabbak voltak, semhogy komoly műterméknek lehetne őket tekinteni. Corneille kombinálta a művészetet az elevenséggel s először alkotott olyan szindarabot, amely egyszerre fényes irodalmi mű volt és roppant népszerű szinpadi sikert aratott. Ettől fogva biztos volt, hogy a francia dráma azon az úton fog fejlődni, amelyet a Cid olyan diadalmasan nyitott számára. De mi volt ez az út? Semmi sem mutatja érdekesebben e kor irodalmi közvéleményének szigorúságát, mint az a tény, hogy rá tudott nehezedni még Corneille hatalmas szellemére is. Abban alig lehet kétség, hogy Corneille természeténél fogva romantikus volt. Tüzes energiája, lendületes retorikája, a rendkivüli és a fenséges iránti szeretete legközelebb hozza az összes francia írók között Victor Hugóhoz. De ő nem tehette azt, amit az angol irodalomban megtett Marlowe: nem önthette bele a népies dráma szabad formájába saját géniuszának szenvedélyét és ragyogását. Nem tehette ezt, mert az egész művelt francia társadalom irodalmi felfogása ellene támadt volna és mert ő maga is annyira át volt itatva ezekkel a teoriákkal, hogy észre se vette, merre hajlik szellemének igazi hajlama. Ennek tulajdonítható, hogy annak a drámának a tipusa, melyet ő honosított meg a francia irodalomban, nem a romantikus dráma lett, mint a milyen az Erzsébet királyné korabeli angol dráma, hanem a Seneca-féle klasszikus tragédia, melyet már Jodelle is utánzott és amelyen kívül mást a tizenhetedik század francia kritikusai nem tűrtek volna meg. Ahelyett, hogy Hardy drámáját művészivé tette volna, inkább elevenné tette Jodelle könyvdrámáját. Lehet, szerencsés dolog, hogy ezt tette, mert ezzel utat tört a francia géniusz legjellemzőbb termékének, Racine tragédiájának. Racineben a klasszikai dráma tipusa, mely oly rosszul illett Corneille romantikus szelleméhez, megtalálta tökéletes kifejezőjét, s ezért e tipus természetének részletesebb vizsgálatát el kell halasztanunk addig, amíg eljutunk Racinehez magához, mert az ő műveinek értéke elválaszthatatlanul össze van szövődve formájukkal. Corneille uralkodó jellemvonásait könnyebben értékelhetjük.

Corneille mindenekfölött retorikus volt, ösztönszerű mestere a szavak ama tulajdonságainak, melyek a szenvedélyes hév, az erőteljes szabatosság és a megfeszített erő hatásait idézik elő. Hatalmas tirádái magukkal ragadják az olvasót vagy a hallgatót (mert Corneille versei elvesztik hatásuk felét, ha csak olvassuk s nem halljuk őket) a nyelv hullámzó áradásával, melyben a versek hullámai egyre fokozódó erő gyors egymásutánjával következve egymásra, a végén szinte bömbölve rohannak ki. Különös költészet ez; nem az elképzelő látás, a plasztikai szépség, a gyöngéd érzés költészete, hanem az intellektuális izgalomé és a spirituális erőé. Malherbe költészete ez, ezerszer megsokszorozva erőteljesség és géniusz dolgában és a számára legalkalmasabb formában kifejezve: a drámai alexandrinus versben. Az anyag, amelyből szőve van, nem érzéki képekből készült, hanem gondolati folyamatokból és tulajdonkép nem egyéb, mint merő argumentum. Azt könnyű megérteni, hogy az ilyen anyagból készült vers erőteljes és méltóságos lehet, de hogy szenvedélyes is lehet, azt nehéz elképzelni, amíg az ember nem olvasta Corneillet. Ekkor látja az ember a géniusz hajtó erejét. Corneille tragikai személyei misztérium, atmoszfére, lokális szinezet nélkül állanak, merőben csak az ész tiszta, fehér világításában és mégis magukhoz szögezik figyelmünket s a végén szinte a lelkünket is megragadják. Egyensúlyozott, súlyos és görgő mondásaik a végzet borzalmait nyilvánítják ki, a szerelem fúriáit, a büszkeség bőszületeit, az intellektuális biztosság olyan erejével, amely gyújt és elkápráztat. Mennél jobban elmerülnek ezek a különös lények kínjaikba, annál kiméletlenebbek lesznek az argumentumaik. Szörnyű szillogizmusokkal bizonyítják borzalmaikat, minden következtetés mélyebben elmeríti őket az örvénybe és elméjük a legmagasabb fokra lobban fel, mikor a hullámok elborították őket.

Ilyen az a sajátságos szenvedély, amely eltölti Corneille tragédiáit. Az alakok, akik megszólaltatják ezt a szenvedélyt, alig tekinthetők emberi lényeknek; inkább megtestesülései az akaratnak, erőnek, észnek és büszkeségnek. A helyzetek, melyekbe a költő juttatja őket, arra vannak kiszámítva, hogy a végsőkig kifejtsék ezeket a tulajdonságokat. Corneille mesterművei mind, egyetlen tárgy körül forognak: a fékezhetetlen önzés és a végzet hatalmai közti harc körül. A Cid-ben Chimène szerelme Rodrigó iránt halálos vergődésben küzködik a sors ellen, a mely Rodrigót atyja gyilkosává teszi. A Polyeucte-ben ugyanez a szenvedély küzd a vallás parancsaival. A Horatiusok tragédiájában a hazafiság, családi szeretet és a személyes szenvedély áll szembe a sorssal, Cinna tragédiájában az összeütközés Augustus lelkében zajlik le, a nemes nagylelkűség ösztökélése és a bosszú vágya között. Mindezekben a darabokban a főszereplők emberfölötti bátorságot, állhatatosságot és önuralmat tanúsítanak. Eszményített alakok, a mindennapi életben soha elő nem forduló erővel és emelkedettséggel szólnak; soha nem rettennek vissza, nem ingadoznak, hanem tántorithatlan szilárdsággal haladnak végzetük felé. Mindenkor kijelentik egyéniségük erejét.

mondja Augustus; Medea pedig balsorsa tetőpontján ugyanily hangon szól:

Az «én» szó az uralkodó ezekben a tragédiákban; hőseik pedig eltelve ettől a rendkivüli egoizmustól, még magasabbra tornyosuló arányokat öltenek önlemondásukban mint büszkeségükben. Ilyenkor dacuk harsogó kürtszava a komor fenségnek és stoikus lemondásnak enged tért. A gigantikus szellem önmagába rogy vissza, összezúzza önmagát és ezzel éri el végső diadalát.

Az ilyen dráma nyilvánvalóan híjával kell, hogy legyen azoknak a tulajdonságoknak, melyeket rendszerint kapcsolatba szoktak hozni, a drámai művészettel. Nincs benne hely, a jellemrajz változatossága, az érzés gyöngédsége, vagy az élettapasztalatok realisztikus megjelenítése számára. Corneille nem is törekedett az ilyen hatásokra és pályája első szakában szenvedélyének és retorikájának ereje, könnyen ki is pótolta ezt a hiányt. Amint azonban megöregedett, inspirációja meggyöngült, az anyag fölötti uralkodás elhagyta és többé nem volt képes képzeletének alkotásait az egykori intellektuális fenséggel eltölteni. Hősei és hősnői fecsegő táborrá lettek, akik a mesterkélt, dagályos szólamok végtelen folyamát árasztották az okoskodó verseknek bonyodalmas körmondataival. Későkori darabjai szánalomraméltó eltévelyedések. Nemcsak, hogy kimutatják Corneille drámai módszerének veleszületett gyöngeségeit, hanem ezenfelül még tele vannak a kor jellemző rossz izlésével és affektálásával.

Mindazáltal Corneille, minden hibája mellett is, húsz évig uralkodott a francia irodalomban. Ragyogó, szerencsétlen, törekvésében nemes, eredményeiben egyenlőtlen géniusza jellemzi a kor kettős irányzatát. Mert a précieux irodalom áradata még mindig ömlött a sajtókból, unalmas, kifacsart époszok, fellengző epigrammák az imádott hölgy szemöldökéről és csillogó cifraságokkal telehimzett tudákos értekezések és végeérhetetlen hosszadalmas regények. Ekkor hirtelen egy napon megjelent egy levélformában írt röpirat Páris könyvesboltjaiban és ennek megjelenésével a zavaros ideálok és kifacsart erőlködések hosszú unalma örökre véget ért. Pascal Lettres Provinciales-jainak elseje volt ez a röpirat, az a mű, amely bejelentette a nagy klasszikai korszakot, XIV. Lajos nagy századát.

A Lettres Provinciales-ban Pascal megteremtette a francia prózát, azt a francia prózát, amelyet ma ismerünk s amely elevenségével, elegánciájával és szabatosságával páratlan jelensége a világ irodalmának. A korábbi prózaírók, Joinville, Froissart, Rabelais, Montaigne, hol elbájolók voltak, hol festőiek, hol gyöngédek, hol élettől duzzadók, de egyik sem ütötte meg az igazán jellemzően francia hangot. Hiányzott náluk a forma, s az erőnek és világosságnak azok a finom tulajdonságai, melyeket egyedül a forma tud megadni. Mondataik határozatlanok voltak, hosszúk, bonyolultak, zsúfoltak és csak kötőszavakkal voltak lazán összekapcsolva. Précieux írók homályosan sejtették a forma fontosságát, de fogalmuk sem volt az egyszerűség fontosságáról. Ez volt Pascal nagy fölfedezése. Az ő mondatai világosak, céltudatosak és határozottak; szabatosan artikulált szakaszok sorozatába vannak összekapcsolva s nem a merőben véletlen egymásra következés szerint vannak konstruálva, hanem a gondolat logikai kifejlődésének megfelelően. Eszerint Pascal prózája ép úgy, mint Malherbe és Corneille verse az értelemre van alapítva, első sorban intellektuális. Pascalnál azonban még szabatosabban fejeződik ki az intellektus. A középkori kétértelműségek utolsó nyomai is el vannak hárítva; a stílus tökéletesen modern. Pascal oly csodálatraméltóan tudott bánni annak a nagy hangszernek a lehetőségeivel, amelyet ő hozott létre, hogy bizvást azt lehet mondani, hogy aki egyszer s mindenkorra tisztán akarja látni a francia próza nagyszerű tulajdonságait, nem tehet okosabbat, mintha egyenesen a Lettres Provinciales-hoz nyul. Itt meg fogja találni azt a világosságot és erőt, azt a pompás csiszoltságot és elragadó elmésséget, azt a szikrázó iróniát és hullámzó mozgalmasságot, amelyet semmiféle más emberi nyelv ily teljes mértékben nem tudott produkálni. A levelek tulajdonképen vitairatok, aktuális tartalmuk a Pascal korabeli jezsuita etikai rendszer, távol áll a modern ember érdeklődésétől, de Pascal művészete oly ragyogó, hogy a mű minden oldala még ma is lebilincseli az olvasót. Az első levelek életteljessége ámulatot keltő, a hang a nagyvilági ember derült, könnyed hangja. Amint a könyv tovább halad, fokonkint gyarapodnak a fokozódó komolyság jelei; mind komolyabb szándékot érzünk és a jezsuita morál szűkkörű kérdése körül csoportosítva látjuk a jó és gonosz minden hatalmas erejét. A végén az elmésség és vidámság fátyola teljesen el van távolítva és Pascal a harag teljes indulatában tör ki. A düh szelepei kinyílnak, félelmes vád dörög mennydörgő zuhatagban és a mű végén alig van a nyelv egész hangsorában, a legkönnyedebb csevegéstől a legsötétebb átkozódásig olyan hang, amelyet meg ne ütött volna.

Ami a géniusz tisztaságát illeti, Pascal a legnagyobb írók közé sorakozik, akik valaha a földön éltek. Géniusza nem volt merőben művészi, ép úgy nyilvánult jellemében és gondolkodásának minőségében. Lényének ezek az oldalai nyilvánulnak rendkivüli fénnyel Gondolatai-ban, abban a gyüjteményében a megjegyzéseknek, amely arra volt szánva, hogy alapja legyen egy a kereszténység védelméről szóló értekezésnek, amelyet azonban Pascal korai halála miatt már nem bírt befejezni. Ezeknek a gondolatoknak a stílusa ragyogás és erő dolgában felülmulja még a Lettres Provinciales-t is. Itt hallja az ember Pascal benső hangját is, amint a lét legmélyebb kérdéseiről szól, a legnagyszerübb tárgyakról, amelyek az ember elméjét mozgathatják. Gondolatmenete két nagy témából alakul: az egyik mindannak nyomorúságos jelentéktelensége, ami emberi, az emberi észé, az emberi tudásé, az emberi becsvágyé; a másik, Isten felfoghatatlan dicsősége. Soha még az emberi nem nyomorúságát nem rajzolták szenvedélyesebb erővel. A fizikai világegyetem egész végtelensége felidéződik Pascal mondataiban, hogy lesújtsa az ember fennhéjázását.

«Milyen chimera – mondja – az ember! Micsoda szörny, micsoda káosz, micsoda tárgya az ellenmondásoknak, micsoda szörnyszülött! Minden dolgoknak bírája, hitvány férge a földnek, letéteményese az igazságnak, klóákája a bizonytalanságnak és tévelygésnek, dicsősége és förtelme a világegyetemnek!» Hallhatatlan intenzitású szavakkal szól a halál mindenhatóságáról. «Örömünk telik benne, ha megpihenhetünk a hozzánk hasonlók társaságában. Nyomorultak ők is, mint mi, tehetetlenek, mint mi, nem lehetnek segítségünkre, egyedül halunk meg.»

Máskor egyetlen kisérteties mondatban foglalja össze a kikerülhetetlen vég látományát: «Az utolsó jelenet véres, bármily szép volt máskülönben a komédia. Végre is port hintünk fejünkre és vége mindörökre.»

Amilyen modern Pascal írásának stílusa, a gondolkodása ép oly mélyen át van itatva a középkor szellemével. Csaknem egyaránt a jövőhöz és a multhoz tartozott. Kiváló természettudós volt, hírneves matematikus, de visszariadt Kopernikus rendszerének megfontolásától; fontosabb ennél, ugymond, a halhatatlan lélekre gondolni. Rövid élete utolsó éveiben a babona kábulatába sülyedt, aszketikusan, önkinzón és sajátságos ekzaltációktól elragadtatva élt, mint valami középkori szerzetes. Jellemében van valami tragikai ellenmondás, egy feloldatlan disszonancia, amely újra meg újra feltünik Gondolatai-ban. «Az ember állapota, mondja egy helyen, állhatatlanság, unottság, nyughatatlanság.» Mélységes nyughatatlanság emésztette. Kétségbeesetten menekül elméje gőgjétől a vallás vigasztalásához. De ott is? Akár ült asztalánál, akár járt, mintha egy nagy szakadék tátongott volna előtte, amely áthatolhatlan örvénybe nyilt. Fölnézett az égre és onnan is az örökös rémület nézett vele szembe. «Ezeknek a végtelen tereknek a csöndje borzalommal tölt el.»