A francia irodalom főirányai

A tizennyolcadik század Franciaországban XIV. Lajossal kezdődött és a forradalommal végződött. Ez a korszak hidalja át az autokrácia és az önkormányzat, a római katholicizmus és a vallási türelem, a klasszikai szellem és a romantikus felújulás közti szakadékot. Így tehát mérhetetlen fontosságú nemcsak Franciaország, hanem az egész civilizált világ történetében is. Az irodalom szempontjából is különösen érdekes. A roppant politikai és szociális változások, melyeket létrehozott, eredményei voltak egy megfelelő mozgalomnak az eszmék sodrában s ezt a mozgalmat a nagy francia írók kezdték, fejlesztették és juttatták diadalmas befejezésre, akik tudatosan állították irodalmi képességeiket azoknak az ügyeknek szolgálatába, melyeket szivükön hordottak. Így e kor irodalma sajátságos ellentétet tár fel az előbbi koréhoz képest. Míg a nagy század remekművei nem szolgáltak semmi külön célt s csupán csak mint művészi szép alkotások jutottak halhatatlanságra, a tizennyolcadik század remekművei propaganda-csináló művek voltak, bizonyos gyakorlati célokkal fordultak a korhoz, amelynek számára irattak. Olyan művek ezek, melyeknek értéke nem függ csupán művészi megfontolásoktól. Az előbbiek statikus művek, az utóbbiak dinamikusak. Amint a század előbbre haladt, ez a tendencia mind jobban mélyült, a kor irodalma, egészben véve, izgató drámai érdekességű látványt nyujt, melyben a változás erői, kezdetben jelentéktelenül bár, fokonkint nagyobb feszültségűek lesznek s végül lenyügöző hatalommá fokozódnak. Merőben irodalmi tekintetben a tizennyolcadik század írói kevés diadalt arattak, de nagy és sajátlagos diadalaik a gondolat birodalmából valók.

A mozgalom megkezdődött már Lajos halála előtt. A bajok, amelyek La Bruyèret megborzongatták, felköltötték gyakorlatiasabb emberek érdeklődését is. Ezek között a legtöbb figyelemreméltó volt Fénelon, cambrayi érsek, aki a politikai gondolat nagy bátorságát a bájos és átlátszó stílus varázsával egyesítette. Számos írásában, melyek között a leghíresebb a Telemaque – a fiatal Duc de Bourgogne, a francia trónörökös épülésére irott könyv – Fénelon kifejezést adott a kormányzat rideg autokratizmusa elleni visszahatásnak és kijelentette azt a forradalmi tanítást, hogy az uralkodó csakis népe javára van a világon. A bourgognei herceget megnyerték nevelőjének emberséges, jótékony és nyiltszívű nézetei, s lehet, hogy ha életben maradt volna, az észszerű reformok megfelelő sorozata megelőzte volna a század végén beállott kataklizmát. Egy fontos szempontból azonban Fénelon szelleme nem volt összhangzásban azzal az iránnyal, melybe utóbb a francia szellem fejlődött a következő nyolcvan évben. Ő az elsők közt volt ugyan, akik felszólaltak a vallási türelem érdekében, de maga buzgó, sőt misztikus katholikus volt. Már pedig a közelgő kor főjellemvonása a szkepticizmus volt, a világinak hangsúlyozása a vallási elemekkel szemben a társadalomban s a rokonszenv hiánya mindennemű misztikus jámborság ellen. Ennek a szellemnek egyes jelei mutatkoztak már Lajos uralmának vége előtt. Már 1687-ben Fontenelle, Corneille unokaöccse Histoire des Oracles című művében megtámadta a kereszténység csodás alapját azzal az ürüggyel, hogy megrója a régi görögök és rómaiak vallási hiszékenységét. A derű és a tudományosság összevegyítésével és az orthodoxia előtti látszólagos meghajlás alá rejtett iróniával ez a kis könyv kezdeményezője volt egy vitatkozási módnak, mely későbbi időben nagyon divatba jött. De fontosabb mű volt a tizenhetedik század legvégén Bayle dictionáriuma, melyben a mindenféle térre kiterjedő ismeretek rengeteg tömege mellett a legteljesebb vallási szkepticizmus fejeződik ki félreérthetetlen emfázissal és szüntelen ismétlődésben. A könyv rendkívül nehézkes, nagyon hosszadalmas és bőbeszédű és teljesen stílus nélkül való, de hatása roppant nagy volt s a tizennyolcadik század hosszú küzdelmében mintegy fegyvertárul szolgált s legélesebb fegyvereik közül nem egyet belőle vettek a kor írói.

Mindazáltal csak néhány évvel a nagy király halála után jelent meg az a könyv, amely teljes kifejezését tartalmazta az új szellemnek, minden szempontjából. Montesquieu Lettres Persanes-ában, mely 1721-ben jelent meg, fel lehet ismerni a tizennyolcadik századi francia gondolkodás összes csiráit. Ennek a vonzó és figyelemreméltó könyvnek a váza nem egészen eredeti: néhány keleti utazó jött – így állítja a könyv – Párisba és perzsiai honfitársaikkal váltott leveleikben leírják a francia főváros életének fővonásait. De a hogy Montesquieu ezt a kölcsönzött formát felhasználja, az teljesen az övé. Alapjává tette egy egyetemes támadásnak Lajos uralkodási rendszere ellen. Az udvar romlottsága, a nemesség privilégiumai, a pénzügyek rossz kezelése, az autokratikus uralom ostobaságai és barbárságai, ezek azok a pontok, melyekre állandóan rátéríti a figyelmet. De ennél többet is tesz: kritikája nemcsak esetleges, hanem általános érvényű, kimutatja minden zsarnokság szükségszerű, végzetes következményeit és megállapítja saját felfogását, hogy milyennek kell lennie egy jó alkotmánynak. Mindezeket a fejtegetéseket teljességgel világias szellem járja át. A kivülálló álláspontjából nézi a vallást, inkább úgy nézi, mint a kormányzat egyik funkcióját s nem mint benső lelki hatalmat. A fanatizmus és türelmetlenség minden fajtájától teljes lelkéből irtózik.

Montesquieu komoly tanításait fűszeres történet módjára tálalja fel, tele epigrammatikus fordulatokkal és könnyed helyi alluziókkal, romantikus kalandokkal és a kelet képzelt képeivel. Ez nagyon jellemző annak a kornak irodalmára, amely most kezdődött. A klasszikai írók komoly, szertartásos hangját elvetették, helyébe vidám, emfázis nélküli, könnyed módot vettek fel, amelyben a könnyed szabadosság némely morzsái adtak ízt az elmésségnek. A változás részben annak is tulajdonítható, hogy a társaság központja áttétetett a mesterkélt és látványos versaillesi világból a párisi szalónok intimebb légkörébe. Az öreg király halálával az udvar szertartásos élete háttérbe szorúlt és a frivolitás lépett helyébe, melybe az emberek a szabadság és a szabadulás érzésével vetették magukat. Akármily paradox-szerűen hangzik, az új íróknak épen a komolysága volt az, a mi náluk a dekórum hiányát okozta. Főcéljuk az volt, hogy olvassák őket és pedig a lehető legtöbben, az irodalmi műértők szűk köre már nem elégítette ki őket, mint a régi írókat, mennél szélesebb körű közönségnek igyekeztek hirdetni eszméiket, a főváros nyugtalan, kiváncsi és fokozódó hatalmú közönségének. Ennél a közönségnél pedig semmiféle könyv nem arathatott sikert, ha nem volt gyorsan, kellemesen elolvasható az ebéd és a szinházbamenés közti időben és nem adott anyagot elmés anekdotákra és érdekes beszélgetésre. Mint a középkor bohócai, a tizennyolcadik század filozófusai is az emberek mulattatásában találták meg az igazság megmondásának legjobb módját.

A század közepe tájáig Montesquieu volt a francia gondolkodás vezető alakja. Másik könyve – a Considérations sur la Grandeur et la Décadence des Romains – rendkívül ügyes munka, melyben érdekes és néha mély történelmi eszmék rendkívül ragyogó és élezett stílusban vannak kifejezve. Montesquieu itt végleg felszabadította a történetírást azoktól a középkori bilincsektől, melyeket még Bossuet idejében is viselt, és teljesen világias szempontból figyelte meg az események fejlődését, mint természeti okok eredményét. Nagy műve azonban, melyre élete nagyobb részét szánta és amelyen végleg megállapította jelentőségét, a L’Esprit des Lois, mely 1748-ban jelent meg. A híres könyv tartalmának fejtegetése túlmegy a szorosabban vett irodalom határain és inkább a politikai gondolkodás történetének körébe tartozik. Elég, ha itt megemlítjük, hogy Montesquieu összes kiválóságai, gondolkodásának ereje, előitéletektől való mentessége, szabadságszeretete és a fanatizmus elleni gyűlölete, élezett, epigrammatikus stílusa, a legjellemzőbben érvényesülnek. Talán a főhibája a munkának, hogy nagyon is brilliáns. Montesquieu mindig merész általánosításokkal dolgozik, mindig eredeti és finom, de gyakran nem elég szilárdan megalapozott. A folyékony, nehezen megfogható tények úgy siklanak át mondatain, mint a víz a szitán. Legjobban illusztrálják ezt az angol alkotmányról szóló fejtegetései. Montesquieu volt az első nem angol ember, aki felismerte az angol intézmények fontosságát és tanulmányozta természetüket, de pontosan számot nem ad róluk. Azt hitte, jellemző példáját találta bennük kedvenc teoriájának, amely arról a jótékony hatásról szól, amellyel a három kormányzati hatalom, a bírói, a törvényhozási és a végrehajtó hatalom elkülönítése jár, de ebben téved, mert a törvényhozási és a végrehajtó hatalom Angolországban össze van szövődve.

Körülbelül egyidőben a Lettres Persanes megjelenésével tünt fel Párisban egy fiatal ember, aki hivatva volt arra, hogy még Montesquieu tekintélyén is túltegyen. Ez a fiatal ember François Arouet volt, a világ előtt ismert nevén Voltaire. Különös dolog, hogy az a munkásság, melyen Voltaire hírneve fölépült, ma már csaknem teljes feledésbe sülyedt. Mint költő, különösen pedig mint tragikai költő szerezte hírnevét és élete hatvan évén át (1694–1754) mint költő volt ismeretes kortársai előtt. Ma azonban költészetét, legalább is annak komoly részét egyáltalán nem olvassák és darabjait legfeljebb ha évfordulók alkalmain játsszák. Mint drámaíró ép azoknál az okoknál fogva hagyható figyelmen kívül, melyek a maga idejében olyan sikert szereztek neki. Neki nem az volt a célja, hogy nagystílű drámát írjon, hanem hogy tessék a közönségének; tetszett is neki s ennélfogva nem tetszik az utókornak. Darabjai melodrámák, egy igen ügyes ember melodrámái, aki jól tud bánni a nyelvvel, éles szeme van a szinpadi hatásra és pontosan ismeri azokat a helyzeteket és érzéseket, melyek kora párisi közönségére hatni tudtak. A pszichologiájuk rendkívül sekélyes. Csaknem hihetetlennek látszik ma, hogy Voltaire papirosembereit valaha Racine alakjai mellé helyezték s Voltairet mint nagy elődjének egyenrangú, sőt diadalmas vetélytársát emlegették. A pszichologiai megfigyelés hiányát tapasztalni lehet az egész tizennyolcadik századon át.

A darabok versei alig jobbak, mint jellemrajzolásuk. Néha jó retorika, de sohasem igazi költészet. Ugyanezt lehet mondani a La Henriade-ról, arról a nemzeti époszról, amely bámuló honfitársai szemében Voltairet Dante és Milton fölé állította, legalább is egy szinvonalra Homérosszal és Vergiliusszal. Azok a tehetségek, melyek ebben a ma már szinte olvashatatlan könyvben nyilvánulnak, egyáltalán nem költőiek, hanem történetiek. A hozzáfüggesztett jegyzetek és elmélkedések mutatják, hogy Voltairenek kitünő érzéke volt a történelmi módszer elveire, a melyeket később jobban felhasznált XII. Károly svéd király önálló kutatásokon alapuló életrajzának ragyogó elbeszélésében.

Munkásságának ebben az első korszakában Voltaire úgylátszik – talán csak félig öntudatosan – azon küzködött, hogy felfedezze és kifejezze géniuszának alapvető tulajdonságát. Miben állott ez? Vajjon elsősorban drámai költő-e, vagy epikai költő, vagy könnyed versek írója, történetíró, vagy épen regényíró? Mindezekben az irányokban sikerrel dolgozott, de a teljes siker nélkül. Mert alapjában véve ezek egyike sem volt ő, szellemének igazi természete nem ebben nyilvánult. Magára eszmélését véletlen idézte elő. Harmincéves korában egy nagyon befolyásos főúrral való összetüzése miatt kénytelen volt elhagyni Franciaországot és Angolországba menekülni. Az a három év, amit itt töltött, roppant hatással volt életére. Ebben az időben a franciák nagyon kevéssé ismerték Angolországot, az a választófal, mely a hosszú háború alatt a két nemzet között emelkedett, még csak akkor kezdett leomlani és Voltaire szinte a fölfedező módjára került Angolországba. Amit itt talált, az bámulattal és elragadtatással töltötte el. Az élet minden ágában megtalálta azokat az áldásokat, amelyek oly érezhetően hiányoztak Franciaországban. Gazdagság, jóllét, megelégedett nép, művelt nemesség, szelid és igazságos kormányzás és sokféle módon nyilvánuló kitörő energia irodalomban, a gazdasági életben, politikában, tudományban egyaránt. Mindez pedig létrejött egy nemzetnél, amely megtörte a monarchia hatalmát, szakított a papok hatalmával, intézménnyé tette a sajtó szabadságát, szembeszállott mindennemű bigottériával és korlátoltsággal és szabad intézmények útján maga vette kezébe önmaga kormányzásának feladatát. A következés magától jött: hasonló okok hasonló eredményeket szülnének Franciaországban is. Mikor aztán szabad volt hazájába visszatérnie, Voltaire kiadta megfigyeléseinek és elmélkedéseinek eredményeit a Lettres Philosophiques-ben, ahol géniusza először nyilvánult természetének megfelelő formában. Ez a könyv beszámolás Angliáról, a hogy Voltaire látta, inkább szociális, mint politikai szempontból. Az angol élet aktuális valójában, részletesen, élénken és változatosan van leírva, látjuk a quekkereket, a parlament tagjait, a kereskedőket és filozófusokat, részt veszünk Sir Isaac Newton temetésén, végignézzük a Julius Caesar előadását, az író megmagyarázza nekünk a himlőoltást, gondosan kidolgozott fejtegetéseket olvasunk az angol irodalomról és tudományról. Mindezt ma is élvezettel és tanulsággal lehet olvasni; a levelek elragadó stílusban vannak írva, túláradnak a humortól és elmésségtől, itt-ott az elbeszélés feltünő adományát revelálják s át meg át vannak itatva a vidámság, irónia és józanész csodálatos keverékével. Geniális zsurnalisztika, de ezenfelül még több is. Fenkölt céllal van eltelve s az emberiség és az igazság őszinte szeretetével. A francia hatalmasok hamar észrevették ezt, meglátták, hogy minden lapja éles elitélése az ő kormányrendszerüknek s a megszokott módon jártak el Voltaire művével szemben. A könyv árusítását egész Franciaországban betiltották és egy példányát a hóhérral ünnepélyesen elégettették.

Az új eszmék, melyeknek Montesquieu és Voltaire voltak a hirdetői, csak fokonkint terjedtek el a közönségben; a század első felében nem egy író érintetlen maradt tőlük. Ketten ezek közül, akik csak abban az egy pontban hasonlítanak egymáshoz, hogy kívül állottak koruk gondolkodásának mozgalmán, megérdemlik a különös figyelmet.

Racine palástját a kor Voltaire vállán látta, pedig nem ott volt, hanem Marivaux vállán. Tagadhatatlanul megkisebbedetten: Marivaux nem volt nagy tragikai író, nem volt költő, sokkal kisebb arányokban dolgozott és kevésbbé jelentékeny anyaggal. De igazi drámaíró volt, finom pszihológus, tiszta és egyszerű művész. Komédiái ugyanazon törvények szerint valók, mint Racine tragédiái, ugyanaz a tökéletes szimmetria a rajzban van bennük s az egységes báj ugyanazon hatását keltik. De könnyedek, légiesek, fantasztikusak, olyanok, mint Racine hold-világításban. Marivaux drámái mind egy külön, saját maga alkotta világban játszanak, egy valóságból és képzeletből sajátságosan összetett világban. Első pillantásra nem látni mást, mint valami konvencionális fantáziát, mely kedvesen játszik lehetetlen helyzetekkel és bájos, furcsa alakokkal, amelyek az aktuális hússal és vérrel való első érintkezésre levegővé foszlanának. De ha Marivaux épen csak fantasztikus lett volna, semmi más, akkor műve csak jelentéktelen maradt volna; nagy érdeme a pszichológiai igazság iránti finom érzékében van. Darabjai hasonlók Watteau festményeihez, melyek légkörüknek minden irrealitása dacára is a nagy tömeg pontos megfigyeléssel s az élet realitásai iránti mély érzékkel érik el hatásukat. Marivaux alakjai nem csupán realitással bírnak, hanem valóságos quintessentiái a realitásnak, desztillált illata van bennük mindennek, ami az emberi szellemben a legfinomultabb, leggyöngédebb és legtöbb varázsú. Alakjai meg vannak fosztva az élet durvaságaitól, beszédükben a metafizika szubtilitásai elegyednek a madárdal légies tisztaságával. A Le Jeu de l’Amour el du Hasard talán a legtökéletesebb műve. Ebben az úri hölgy szerepet cserél a szolgálójával, a gavallér az inasával és a szimmetrikus komplikációk e lehetetlen szövevényében fejlik ki az egész cselekvény. A kis darab szépsége abban a végtelenül finom művészetben áll, a mellyel a félreértések, félrevezetések, összezavarodások és kimagyarázások finom átmeneteit rajzolja. Alig lehetne találni az emberi természet legszeretetreméltóbb tulajdonságaihoz való gyöngéd és megértő hűségnek pompásabb példáját, mint az a jelenet, melyben Silvia végre tudatára jön annak, hogy szerelmes és hogy kibe szerelmes. «Ah! je vois clair dans mon coeur!» kiált fel a jelenet tetőpontján s ezek a szavak mottói lehetnének Marivaux művészetének. Mert képzeletének minden elfinomodott játékában sem veszti el soha egy pillanatra sem szeme elől a szívnek igazságait.

Marivauxval egy időben egy egész más kaliberű író küzködött a leghatalmasabb, legaktuálisabb és legnagyobb arányú kompoziciók egyikével, melyek valaha ember tollából kikerültek. Saint Simon herceg ifjúságát és férfikorát az udvari élet kellős közepén töltötte XIV. Lajos uralkodása végén és az ezután következő régensség alatt s öregkorát aztán emlékiratainak kidolgozására szánta. Ez a nagy mű oly érdekes ellentétben áll a francia irodalom egyetemével, hogy egészen külön kategoriába tartozik; semmiféle más mű nem hasonlítható hozzá, mert olyan fajta embernek a munkája, amilyen Franciaországban a legritkább jelenség: egy irodalmi amatőré, aki amellett geniális ember. Saint-Simon oly távol állott attól, hogy professzionátus író legyen, hogy bizonyára nagyon megütközött volna rajta, ha egyáltalán írónak mondják; igazság szerint azt lehet mondani, hogy egyedüli hivatása az volt, hogy herceg. Hercegi poziciója körül forgott egész aktiv exisztenciája s hercegi voltának öntudata uralkodott benne, mikor magányában nekifogott emlékiratai kidolgozásának. Csekély intellektusú ember volt, eszméi a társadalom szerkezetét illetőleg a középkorból valók, képtelenül hitt a legaprólékosabb szabálykülönbségek gyökeres fontosságában s a hercegség iránti rajongása szinte a mániáig megy. De ezenfelül még hihetetlenül szenvedélyes természet volt, kombinálva a megfigyelés hasonlíthatatlan erejével s ez a két tulajdonság halhatatlanná tette könyvét.

A munka belső érdemein kívül még annál is érdekesebb, mert olyan korral foglalkozik, amely magában is rendkívül érdekes és véletlenül nagyon hozzáillett az író képességeihez. Soha, sem azelőtt, sem azután nem volt annyi megfigyelni való, soha, sem azelőtt, sem azután, nem volt olyan csodálatraméltó megfigyelő. Mert Versaillesben Lajos király utolsó éveiben közvetlenül Saint-Simon szeme előtt állott mint mindennapi és minden órai látványosság Franciaország minden felhalmozott energiája minden nyilatkozásában, azt látta maga előtt és ezt láttatja velünk is. Lapjainak végnélküli sorozatában ez az óriási panoráma gördül le, pompásan, megfoghatóan, elevenen. A mit La Bruyère egy moralista spirituális tekintetével látott, Saint-Simonban az aktuális tények minden színében, részletességében és intenzitásában elevenül meg. Nem magyaráz, nem csinál reflexiókat, vagy ha igen, akkor azok nevetségesek, csak lát és megfigyel. Így bár itéletének mélysége dolgában végtelenül alatta áll, végtelenül magasan fölötte áll jellemrajzok dolgában. Megszámlálhatatlan mennyiségű arcképei felülmúlhatatlanok. Élettől duzzadva ugranak ki lapjairól, egyénileg, meggyőzőn, teljesen, oly változatosan, mint maga az emberiség. Nagy fejlettségben van meg benne az a rendkívül nehéz művészet, hogy fel tudja idézni az emberek külső jellemvonásait, nemcsak fizikai megjelenésük részleteit, hanem modoruk és viselkedésük rejtett hatásait is, úgy hogy az olvasó szinte azt hiszi, személyesen ismerte az illető embert. Saint-Simon kitünősége azonban nem merül ki ebben. Legaprólékosabb gondját a belső emberre fordítja, a lélekre, mely a szempillák mögött van, arra a célra vagy szenvedélyre, amely valamely gesztus mögött rejtőzik vagy elárulja magát egy szóban. Az öröm, melyet az ilyen leírásokban talál, hamar átragad az olvasóra, aki csakhamar azon veszi észre magát, hogy magával ragadta a vadászat heve s a végén maga is olyan dühvel csap le a remegő zsákmányra, mint Saint-Simon. Tévedés volna azt hinni, hogy Saint-Simon mindig dühben volt – a borgognei hercegnő és Conti herceg csodálatos arcképei eléggé megcáfolják ezt – de azt nem lehet tagadni, hogy gyűlölete erősebb volt szereteténél és karakter-rajzában jobban otthon van, mikor gyűlöl valakit. Ilyenkor örömmel boncolja szét áldozatát, a vád részletei duzzadó folyamban áradnak, a mester fáradhatatlan ecsetje elsötéti a legmélyebb árnyékokat; az undor, borzadás, lenézés és nevetségessé tétel fejezik be a munkát, melyet a harag és méltatlankodás kezdett. Dacára e módszerének arcképei sohasem szállnak alá a karrikatura színvoalára. Legrosszabb indulatú túlzásai is olyan realisztikusak, hogy meggyőzik az embert.

Nemcsak az egyes arcképekben nyilvánul Saint-Simon leíró ereje; ép oly jelentékeny a jelenetek megrajzolásában is. Mestere a mozgalmasságnak; nagy tömegeket tud felidézni, elhelyezni, mozgatni és aztán szétoszlatni; fel tudja kelteni egy tömeg hatását, amely valami közös izgalom hatása alatt áll, amint az izgatottság hullámai mind szélesebb körben gyűrűznek a kiváncsiság és gyanakvás, félelem és remény egymással szembejövő áramlataival. Gondosan írja le a szinhelyek részleteit és mindig fokozni tudja jeleneteinek mozgalmas hatását a fizikai dekoráció drámai kezelésével. Így az olvasó úgy megismeri az akkori Versaillest, mintha benne élt volna; a hosszú galéria nagy termeit, a király hálószobájához vezető utat, ott áll Madame de Maintenon rejtelmes ajtajánál, emlékszik, melyik hercegnek vannak az Orangerie közelében a terraszra nyíló szobái s melyik nagy családnak van szállása a kastély új szárnyában. Sőt Saint-Simon ezenfelül még fel tudja idézni – néha csak egy-két szóval – azokat a különös benső látomásokat is, melyek mintha revelálnák valamely helynek magát a lelkét. Mennyivel többet tudunk erről a páratlan palotáról, mennyire érezzük szinte a gépezetének lüktetését, mikor Saint-Simon egy felvillantással megmutatja, amint a vak éjszakában hirtelen kinyílik egy ajtó s egy sötét folyosón a gőgös d’Harcourt herceg lép ki fáklyák fényében, hogy aztán eltünjön, a hogy jött, a rejtelmes sötétségben. Vagy mikor látjuk a kegyetlen tél hidegében és havában, hogy a halványképű udvari emberek odanyomják arcukat a palota ablakához, a hirnökök pedig bevágtatnak a harctérről a pusztulás és halál szörnyű jelentéseivel.

Saint-Simon stílje pontosan megfelel anyagának. A legnagyobb mértékben szines és életteljes. Olyan írónak a stílje, aki nem bánja, akármennyi nyelvi hibát követ is el, akármilyen pongyolák a mondatai, akármilyen szabálytalan a nyelvtana, akármennyire erőltettek a kifejezései, csak le tudja tenni a papirosra azt a szenvedélyes látomást, amely a lelkében van. Az eredmény valami magában álló a francia irodalomban. Ha Saint-Simon akadémikus korrektséggel akart volna írni, – föltéve, hogy sikerült volna neki, – egész bizonyosan elrontotta volna munkáját. Szerencsére az akadémikus korrektség őt nem érdekelte, ellenben megfigyeléseinek szabatos lerajzolása annál inkább érdekelte. Nem fél olyan köznépi kifejezéseket használni, melyek hallatára korának akármelyik kritikusa összeborzadt volna, amelyek azonban gyökerességükkel és zamatukkal rengeteg sokkal járulnak a hatáshoz. Az írása rendkívül metaforikus; műkifejezések vannak benne egymás hegyin-hátán elszórva, amikor az értelem úgy kivánja s a legmerészebb mondatszerkezetek kerülnek minduntalan elő. Mondatainak hatalmas mozgalmassága különösen jellemző. Mellékmondat mellékmondatra következik, képek képekre halmozódnak, a szavak egymás sarkában sietnek, míg végre a szerkezet széjjelolvad az izgalom égető nyomása alatt, hogy újra formálódjék, a hogy lehet, mialatt az izgatott körmondat végtelen elágazásokban terül szét. Saint-Simon könyve olyan, mint a tropikus erdő, buja, zavarbaejtő, rengeteg, de a legvidámabb éneklő madarak vannak az ágak közt és a leggaládabb fenevadak az összeszövődött fűben.

Saint-Simon, már ami korának reávaló hatását illeti, akár a középkorban vagy a holdban is élhetett volna. Abban az időben, mikor Voltaire hírneve bebarangolta egész Európát, egyszer tesz róla említést, mint valami jelentéktelen firkálóról és hibásan írja a nevét. De az ilyen tehetség és az ilyen nemtörődömség kombinációja csak különös kivétel volt s napról-napra rendkívülibb és valószinütlenebb lett. Mert a mozgalom, amely a század kezdő éveiben megindult, most új fázisba jutott. A változás az 1750 és 1760 közti tíz évben következett be, mikor egyfelől nyilvánvalóvá lett, hogy a régi királyság legrosszabb tulajdonságai vége nélkül folytatódnak XV. Lajos tehetetlen uralma alatt, másfelől pedig az a nemzedék, amely Montesquieu és Voltaire hatása alatt nevelkedett, felcseperedett. Egy csapat új író, élesszeműek, pozitiv elméjűek és elszántak, rohantak rá a közönségre, elszánva arra, hogy a legvégsőkig kimutatják a létező rendszer hibáit és ha lehet, végüket vetik. Innen kezdve addig, amíg a rendek gyűlése be nem fejezte a viták idejét és megkezdte a cselekvés idejét, a reformmozgalom uralkodott a francia irodalomban, egyre jobban fokozódó intenzitással s végül már egy szervezett hadjárat arányait és jellemvonásait öltve fel.

Az ideálok, melyek lelkesítették az új írókat, a «filozófusokat», a hogy kezdték őket nevezni, két szóban foglalhatók össze: ész és emberiség. Örökösei voltak annak a ragyogó szellemnek, amely a renaissance-szal köszöntött be Európában, amely eltöltötte Columbust, mikor hajóra szállt az új-világ felé, Copernicust, mikor fölfedezte a föld mozgását és Luthert, mikor kiszögezte tételeit a wittenbergi templom kapujára. El akarták oszlatni az előitéletek tömegét, a babonát, tudatlanságot és a bolondságot a tudás és igazság sugaraival és fel akarták használni a társadalom erőit az emberiség javára. Franciaországban tökéletlen közigazgatást, célszerütlen és igazságtalan pénzügyi rendszert, barbár igazságszolgáltatást, vak vallási türelmetlenséget találtak, megtalálták a zsarnokság, a kasztszellem és korrupció nyomai a közélet minden ágában s rájöttek, hogy ezek a roppant bajok inkább a butaság, mint a gonoszság eredményei, nem annyira a királyok és miniszterek előre megfontolt rosszindulatából származnak, mint inkább a szűkeszűség és embertelenség hosszú, belegyökerezett tradiciójából a kormányzat elveiben. Nagy céljuk tehát az volt, hogy írásaikkal olyan fölébredését idézzék elő a közvéleménynek, hogy ebből létrejöhessen az egész nemzeti élet szellemének roppant átalakulása. A politikai változások aktuális folyamataival, a politikai gépezet praktikus részleteivel nagyon kevesen foglalkoztak közülük. Néhányan közülük – mint a kitünő Turgot – azt hitték, hogy az óhajtott javulás elérésének legjobb módja a reformoknak a jóindulatú deszpotizmus által való végrehajtása; mások – mint Rousseau – egy a priori kidolgozott, ideális kormányrendszert tartottak szemük előtt; de ezek kivételek voltak s a filozófusok többsége a politikával jóformán egyáltalában nem törődött. Ez nagy szerencsétlenség volt, de elkerülhetetlen szerencsétlenség. Míg más államokban a jótékony reformokat jóindulatú államférfiak valósították meg, Franciaországban az államférfiak csak lehetetlen eszközei voltak az autokratikus gépezetnek s a reformok az államügyekben járatlan embereknek, íróknak köszönhetik eredetüket. A reformnak kívülről kellett jönnie, nem belülről s az ilyen reform forradalmat jelent. Megvolt azonban ennek is a maga jó oldala. Míg másutt, például Angliában, a változások többnyire kicsinyes, nagy kompoziciók nélküli, foltozó módon jöttek létre, Franciaországban az alapelvekből való nagy lendületű kiindulás eredményei voltak, mindenesetre a társadalom alapvető problémáinak megoldására való törekvés, az ember kötelességéről és sorsáról való nemes és nagy lendületű koncepció eredményei. Ez a filozófusok műve volt. Messze és közel, nemcsak Franciaországban, hanem az egész civilizált világon a kutató kérdések egész tömegét hintették el a legéletbevágóbb dolgokról, hatalmas teóriákat vetettek fel, új lelkesedéseket keltettek, új ideálokat támasztottak. Hatásuk különösen két irányban rengeteg nagy volt. A szabad vélemény jogának és az orthodoxia és tradició által nem korlátolt szabad gondolkodás legfőbb szükségességének hangoztatásával egyszer s mindenkorra közös tulajdonává tették az emberi nemnek azt a tudományos szellemet, amelynek aztán olyan roppant hatása lett a modern civilizációra s amelynek teljes fontosságát csak most kezdjük megérteni. S főkép az ő erőfeszítéseik révén jutott a humanítás szelleme maradandó befolyásra a világban. Szüntelen támadásaikkal a francia igazságszolgáltatási rendszer ellen – az önkényes letartóztatások, a kínvallatás barbárizmusa, a büntetőtörvény középkori kegyetlensége ellen – belevitték a közvéleménybe a kegyetlenség és igazságtalanság minden formájának gyülöletét; ők leplezték le a rabszolgakereskedés borzalmait, ők jajveszékeltek szüntelenül a háború rettentő szenvedései ellen. Ami gondolkodásuk aktuális tartalmát illeti, nem voltak eredeti kezdeményezők. Leggyümölcsözőbb elméleteik csiráit másutt találták, leginkább az angol gondolkodók műveiben s mikor eredeti gondolatokkal próbálkoztak, bár mindig merészek és elmések voltak, gyakran csütörtököt mondottak. Némely tudományban – mint a közgazdaság és a pszichológia – ők törték az utat, de maradandó eredményre nem jutottak. Ugyanazokban a hibákban szenvedtek, mint Montesquieu az Esprit des Lois-ban. A tiszta ész iránti szeretetükben túlságos gyakran támaszkodtak a merő okoskodásra oly problémák megoldásánál, melyek megkivánják pontos és türelmes megvizsgálását azoknak a premisszáknak, amelyektől minden okoskodás érvénye függ. Túlságosan szerették a rendszereket és azokat az elmésen konstruált logikai elméleteket, amelyekbe minden pompásan beleillik, csak épen a tények nem. Ehhez járult még a pszichológiai belátás hiánya, amely olyan általános volt a tizennyolcadik században s amely korlátozta rokonszenveiket, különösen pedig nem tudták észrevenni a vallási és misztikus lelkiállapotok szépségét és jelentőséget. Ezek a hiányok időnkint reakciót támasztottak tanításuk ellen, olyan reakciót, amely el-elhomályosította munkájuk igazi értékét. Mert ez az érték nem bizonyos meghatározott tanításokban áll, hanem valami ennél szélesebb körűben és mélyebben. A filozófusok nem annyira feleleteik által voltak fontosak, melyeket adtak, mint inkább kérdéseik által, melyeket föltettek, igazi eredetiségük nem a gondolataikban van, hanem a szellemükben. Ők voltak az első nagy népszerűsítők. Mások ő előttük eredetibben és mélyebben gondolkoz- gosságát a világra; nem a tudóshoz és a spe- gosságát a világra; nem a tudáshoz és a specialistához fordultak, hanem a közönséges emberhez s a civilizáció dicsőségeit az egész emberiség örökségévé igyekeztek tenni. Mindenek fölött pedig új szellemet oltottak be az emberek spekulációjába, – a remény szellemét. Buzgón hittek az emberiség eredeti jóságában s a legjobbnak végső diadalában való bizalommal néztek bele a jövőbe. Bár rokonszenveik bizonyos irányban korlátoltak voltak, az emberiség iránti szeretetük mély és lényük gyökeréből folyó érzés volt, amely határtalan lelkesedésre indította őket. A hitvallásokban való hitük kicsiny volt, de az emberiségben való hitük annál nagyobb. Az a szellem, amely eltöltötte őket, legjobban mutatkozott akkor, mikor a terror legsötétebb napjaiban a derék Condorcet rejtekhelyén, a honnan csak meghalni jött ki, Az emberiség haladásának vázlatát írta, melynek záró fejezete előre megjósolja az ész végleges diadalát s vitatja az ember korlátlan tökéletesedésre való képességét.

A filozófusok energiái központot és gyülekező helyet kaptak az Encyclopaedia nagy vállalatában, melynek kiadása harminc évi időszakot töltött be. Ennek a kolosszális munkának, amely áttekintést adott a z emberi tevékenységről minden téren – a politikában, tudományban, művészetben, filozófiában, közgazdasági életben – célja az volt, hogy összefoglalja állandó és koncentrált formában a civilizáció haladását. Az írók sokasága dolgozott bele, különböző értékű és különböző felfogású írók, de valamennyit az ész és a humanítás új hite lelkesítette. A hatalmas kötetek fontossága nem irodalmi értékükben van, hanem abban a helyben, amelyet a gondolkodás fejlődésében elfoglalnak s roppant hatásukban az új szellem elterjesztésére. Nagy terjedelme mellett is a mű igen nagy sikert aratott, kiadása kiadása után jelent meg, a tudás és gondolkodás vágya kezdte áthatni a társadalom minden fokozatát. Ez a hatás nemcsak Franciaországban volt érezhető, a francia irodalom és a francia divat presztizse elvitte a filozófusok tanítását mindenüvé Európában, uralkodók és miniszterek – Nagy Frigyes Poroszországban Katalin cárnő Oroszországban, II. József Ausztriában, Pumbel Portugáliában – ez irány sodrába kerültek, a felvilágosodás elterjedt az egész világon.

Az Encyclopaedia sohasem jött volna létre egy ember géniusza, energiája és lelkesedése nélkül. Ez az ember Diderot volt. A kor szelleme benne találta meg legtipikusabb kifejezését. Ő volt a filozófus, teljesebben, mint a többiek, egyetemes szellemű, brilliáns, kutató, szkeptikus, nagylelkű, reménykedő és humánus szellem. Ő szervezte az Encyclopaediát, Dalembert társaságában ő vállalta szerkesztését s időnkint egyedül végrehajtotta a herkulesi munkát; akadályok halmozódása, kormány-tilalmak, pénzhiány, elpártolások, árulások és harminc év minden balszerencséje ellenére befejezésre juttatta a nagy művet. Ez volt életének munkája. De Diderot túláradó szelleme nem volt ezzel megelégedve; roppant munkája intervallumaiban, mely kisebb emberek minden energiáját fölemésztette volna, nemcsak folyton árasztotta a legkülönbözőbb formájú munkák nagy mennyiségét – drámákat, művészeti kritikákat, filozófiai tanulmányokat, hanem titokban, a közzététel szándéka nélkül két-három olyan remekművet is alkotott, amelyek örökké feledhetetlenek maradnak. Ezek közül a legfontosabb a Le Neveu de Rameau, amelyben Diderot egész lelke árad ki a hasonlíthatatlan szépségű próza egyetlen tiszta, erőteljes, sziporkázó sugarában. Ezt a csodálatraméltó kis munkát semmisem múlta felül a vitalitás varázsa dolgában. Úgy megragadja az olvasót, mint a legizgatóbb regény vagy valami ellenállhatatlanul brilliáns mesélő. Könnyedsége, ereje, szinessége azzá teszi, aminek látszani akar: lenyomtatott beszélgetésnek. Csak formájának mágikus tökéletessége mutatja, hogy mégis irodalmi mű. Semmiféle stílus nem kombinálja tökéletesebben az élet mozgalmasságát a művészet derültségével. Minden mondata izgató és minden mondata szép. Úgy tűnik fel, hogy okvetlenül gyorsan, fáradság nélkül, úgyszólván hevenyészve kellett a könyvnek készülnie, de a szellem, amely komponálta, egy mester szelleme, aki ösztönszerű erővel meg tudta őrizni a mester uralmát munkája fölött akkor is, mikor kitombolja magát szelleme önkéntelen, boldog nyilvánulásában. A csillogó gondolatok tejútjában, mely a könyv lapjain elárad, mindíg észre lehet venni Diderot saját énjének erős, meleg, széles szubsztanciáját, amely mindent alátámaszt és összetart. Szellem és modor dolgában Diderot jut el minden honfitársa közül legközelebb a meudoni paphoz. Rabelais gazdag, túláradó, mámoros hangja reszket az ő hangjában. Megvan benne valami Rabelais páratlan bőségéből és még több van benne Rabelais roppant optimizmusából. Tökéletes materializmusa, hitetlensége minden gondviselésben és halhatatlanságban nem nyomja le, sőt inkább mintha friss lendületet adna szellemének. Ha ez a földi élet mindenünk, hát akkor meg kell kettőzni értékének intenzitását. Lelkesedése olyan emberszeretetre inspirálta, amelyet Rabelais nem ismert, fáradhatatlan jóakarattal töltötte el. Mert mindenek fölött a maga korának embere volt; olyan ember, aki tudott finoman gondolkozni, nemesen dolgozni és ragyogón írni, aki sírni ép úgy tudott, mint nevetni. Talán kisebb arányú alak, mint Rabelais, de mihozzánk sokkal közelebb áll. S mikor nemes lapjainak végére érünk, végső benyomásunk az, hogy olyan ember, akit csak szeretni lehet.

Diderot-n kívül még sok híres nevet számlált a filozófusok csapata. Ott volt Dalembert, a brilliáns és elmés mathematikus, azután Turgot, a komoly és nemes államférfiú, Condillac, a pszichológus, a könnyed, jókedvű Marmontel, az átható szellemű, balsorstól sujtott Condorcet. Helvétius és D’Holbach merészen elmerültek az ethikába és metafizikába, mialatt tőlük kissé félrevonulva Buffon a természettudomány érdekeit vitte előbbre természetrajzi kutatásaival. Jóformán évről-évre új emberekkel bővült az íróknak ez a nagy sorozata s valamennyien fokozódó hévvel űzték a háborút a tudatlanság és babona ellen. Valóban háború volt ez. Az egyik oldalon voltak a szellem minden erői, a másik oldalon a hatalomban elsáncolt ostobaság tömege. A filozófusok heves tüzelésére válaszul az állam és egyház hatóságai odaállították a cenzura, elkobzás, börtön és számüzetés veszedelmesebb ágyúit. Alig volt akkor kiválóbb író Párisban, aki ne ismerte volna belülről a Conciergerie vagy a Bastille helyiségeit. Így tehát csak természetes, hogy a harc elkeseredett lett s hevében az a párt, amelynek jelszava minden fanatizmusnak gyűlölete volt, időnkint maga is fanatikus lett. De nyilvánvaló volt, hogy a reakció erői mind jobban tért vesztenek, a közvélemény kisiklott kezükből. Az írók e csapatának erőfeszítései, úgy látszott, sikerre vezetnek. Ezt az eredményt azonban nemcsak ez erőfeszítések érték el. A konfliktus kellős közepén nyomatékos szövetségesük támadt, aki hatalmas hévvel vetette magát a harcba és bár távol volt a hadműveletek középpontjától, csakhamar kezébe kerítette a fővezérletet.

Voltaire volt ez. Ez a nagy ember most eljutott bámulatos pályafutásának végső és legfontosabb időszakába. Sajátságos dolog, de ha Voltaire hatvan éves korában halt volna meg, ma csak mint tehetséges és ügyes írót emlegetnék, aki egyik-másik művében feltünő tanubizonyságát adta liberális és fényes elméjének, de mint költő és drámaíró érdemét jóval felülmúló megbecsülésben részesült kortársai részéről. Tevékenységének igazán jelentős korszakába olyan életkorban jutott, mikor mások már a nyugalmat keresik. A szerencse sajátságos játékánál fogva élete jóval hosszabbra nyúlt az átlagos életkornál, úgy hogy bármi későn kezdte is, életének leggyümölcsözőbb és legfontosabb korszaka több mint egy negyedszázadra terjedt (1754–78). Hogy igazán belejutott pályájának ebbe a fordulatába, az ép úgy a véletlennek tulajdonítható, mint angolországi tartózkodásának. A Lettres Philosophiques kiadása után nagyon keveset tett arra, hogy e művének igéreteit beváltsa. Visszavonult Madame du Châtelet falusi házába, ahol tudományos foglalkozással, színdarabok, és egy egyetemes történet írásával töltötte idejét. Hírneve fokozódott, ezekben az években írta legnépszerűbbé vált tragédiáit – a Zaïre, Mérope, Alzire és Mahomet címűeket – s egy rendkívül benső hangú levelezés Nagy Frigyessel annál jobban fokozta tekintélyét. Géniuszának lényege azonban még mindíg hallgatásba volt merülve. Aztán Madame du Châtelet meghalt és Voltaire megtette élete nagy lépését. Nagy Frigyes meghívására elhagyta Franciaországot s elment Potsdamba, hogy mint a király pártfogoltja éljen ott. Tartózkodása azonban nem sokáig tartott. Úgy látszott, hogy az akkori Európa két legkiválóbb embere annyira szereti egymást, hogy nem tudnak egymástól távol élni, de oly kevéssé is szeretik egymást, hogy nem tudnak együtt maradni. Csakhamar beállott az elkerülhetetlen robbanás. Voltaire elmenekült Poroszországból, miután előbb megajándékozta a világot a legmulatságosabb jeux d’esprit-k egyikével – Diatribe du Docteur Akakia című művével – s némi habozás után a genfi-tó mellett telepedett le. Néhány évvel később a Ferney kastélyba költözött, amely ettől fogva állandó tartózkodási helye lett.

Voltaire ekkor volt hatvan éves. Poziciója irigylésre méltó volt. Hírneve rendkívül nagy volt s jelentékeny vagyont gyüjtött össze, amely nemcsak biztosította tökéletes függetlenségét, hanem módot nyujtott neki arra is, hogy egy falusi mágnás pazar életét élhesse birtokán. Ferneyben, a francia terület határán való tartózkodása függetlenné tette a kormány beavatkozásaitól, de mégse volt olyan messze, hogy elvesztette volna a fővárossal való kapcsolatát. Így jött meg az alkalom képességei teljes kifejtésére. S ezek a képességek valóban rendkívüliek voltak. Jelleme az emberi természet legellentmondóbb elemeiből volt összetéve s nehéz volna olyan erényt és olyan hibát említeni, amely benne nem volt meg. A legönzőbb ember volt és a legönzetlenebb; mohón kapzsi volt és pazarlóan bőkezű, hitszegő, rosszmájú, frivol és aljas tudott lenni, de szilárd barát és igazi jótévő is, mélyen komoly volt s a legnemesebb lelkesedések inspirálták. A természet még fizikai alkatába is beleplántálta ezeket az ellentmondásokat. Egészsége oly rossz volt, hogy szinte egész életét úgy töltötte, mintha a sír szélén állana, életerejét azonban az egész világtörténetben nem múlta fölül senki. Egy jellemvonása, amely mindig megvolt benne: kielégíthetetlen cselekvési ösztön tüzelte folyton, akármilyen helyzetben volt is, de sohasem pihent. Hosszú, sovány teste, mely szüntelen heves mozgásban volt, csontvázszerű arca, örökös vigyorgással mozgó vonásaival, csillogóan átható szemei, mindez a hihetetlen mozgékonyságba galvanizált holttest benyomását tette. Valóság szerint azonban nem egy halott kisértet lakott ebben a különös hüvelyben, hanem egy rendkívül intenzitással élő ember merész és hatalmas szelleme.

Némely jelek már akkor is mutatták, hogy milyen formát fog aktivitása ölteni. Poroszországi tartózkodása idején befejezte Essai sur Les Moeurs című művét, amely gyors áttekintéssel járja be az emberiség egész fejlődését és XIV. Lajos korának ragyogó rajzával fejeződik be. Ez a munka több tekintetben rendkívül eredeti. Az első történelmi mű, amely megkisérelte leírni a civilizáció útját a legszélesebb szempontokból, amely figyelembe vette a keleti népeket is, amely többet foglalkozott a művészetek és tudományok fejlődésével, mint a politika és háború részleteivel. Legnagyobb fontossága azonban abban van, hogy történelmi lepel alatt alapjában véve izgató irat volt; ellenképe Bossuet Histoire Universelle-jének. Ez a mű a világtörténetet a gondviselés művének mutatta meg. Voltaire szempontja egész más volt. Neki, mint Montesquieu-nek is, csakis természetes okok dolgoztak a történelemben, de ezenfelül még az ő szemében van egy befolyás, amely kezdettől fogva hátráltatta az emberiség haladását s ez a befolyás a vallásos hit. Így tehát a könyv, bár sokkal ragyogóbb és modernebb, mint Bossueté, mégis csaknem ép oly egyoldalú. Történelmi iránymű, amelyre ráillik Montesquieu elmés mondása: «Voltaire azért ír történetet, hogy a maga szerzetét glorifikálja, mint valami benediktinus barát.» Voltaire «szerzete» a párisi filozófiai iskola volt s ennek dicsőitésére való igyekezete csakhamar más irányokban is nyilvánult.

Az Essai sur Les Moeurs rendkívül szórakoztató elbeszélés, de terjedelmes és tudós munka, mely több kötetet tölt be és sok évi kutatás eredménye. Voltaire ettől fogva arra szánta magát, hogy egyszerűbb és népszerűbb formába foglalja szellemét. Többé nem volt ideje hosszadalmas értekezésekre, gyorsabb és biztosabb úton kellett a közönséget megközelítenie. Erre áradni kezdtek Párisba a rövid, könnyed könyvecskék – tanulmányok, színdarabok, költemények, regények, levelek, traktátusok – a formában és terjedelemben rendkívül változatos könyvek nagy mennyisége, de valamennyi egyformán ellenállhatatlan és a ferneyi eredet bélyegét egyformán magán viselő. Voltaire utánozhatatlan stílje végre megtalálta azt a médiumot, amelyben feltárhatja minden varázsát és ragyogását. A kiélezett, metsző, gúnyolódó mondatok úgy táncolnak lapjain, mint megannyi könnyűlábú és hegyesfülü kobold. Az embernek követni kell őket akarata ellenére is. Pamfletjeit természetesen eltiltották, de eredmény nélkül; ezernyi példányszámban keltek el s egyre újabb szállítmányok csempésződtek be egy vagy más módon Hollandiából vagy Genfből. Ha valamely különösen éleshangú műve jelent meg, Voltaire azt írta barátjainak, hogy ő nem tud róla semmit, hogy valószínűleg valami angol pap művének a fordítása és hogy különben is mindenki láthatja a stílusából, hogy nem ő írta. A furcsa álnevek végtelen sorozata tette a tréfát hatásosabbá. Oh nem, igazán nem Voltaire a szerzője ennek a botrányos könyvnek. Hogy is írhatta volna ő? Hiszen a címlap nyilvánvalóan mutatja, hogy ez Cucufin testvér műve, vagy Mazin abbé nagybátyjáé, avagy de Boulainvilliers grófé, vagy épen a kínai császáré. Így folyt a játék s egész Franciaország nevetett és olvasott.

Ennek a könnyű fajta irodalomnak két formáját Voltaire különösképen magáévá tette. Tökéletességre vitte a dialógust, mert ez a forma neki különösen alkalmas volt az ellentétes gondolatok gyors kifejtésére s mert az ellenmondókat humorisztikusan csúffá lehetett tenni. Ebbe a formába öntötte legfinomabb mondanivalóinak jó részét s olyan munkákban, mint a Le Diner du Comte de Boulainvilliers és a Frère Rigolet et l’Emperuer de la Chine koncentrálva megtalálni egész munkájának esszenciáját. Hasonlóan hatásos és jellemző a Dictionnaire Philosophique, mely a vegyes cikkecskék egész tömegét tartalmazza ábécé-rendben. Ez a munka teljes szabadságot adott Voltairenek tárgyai megválasztásában ép úgy, mint a velük való bánásban, kedve szerint írhatott hol szarkasztikusan, filozófálva, kritizálva vagy bohóskodva s ez a szabadság nagyon kedve szerint való volt, úgy hogy a könyv, mely először mint zsebszótár jelent meg, ő maga «hordozható ördög»-nek nevezi egy levélben, amely a napnál világosabban bebizonyítja, hogy ő semmiképen sem tehető felelőssé ezért a gonosz munkáért – hat kötetre dagadt Voltaire életében.

Ezeknek az írásoknak a tárgyai nagyon sokfélék. Legalább látszólag nem korlátozódtak vitás dolgokra. Voltak köztük sikert arató tragédiák, voltak kritikai művek, voltak történelmi tanulmányok, voltak frivol kis történetek. De egy vagy más módon mindegyikükből kilátszott a lóláb. Akármilyen álruhát vett is magára, Voltaire mindig a maga «szerzete» mellett írt, minden lehetséges alkalommal a régi kormányrendszer elleni nagy mozgalmat támogatta. Támadása széles körre terjed ki. A pénzügyi rendszer ártalmai, az igazságszolgáltatás hibái, a kereskedelem korlátozásainak hiábavalósága, ezekre és száz hasonló tárgyra ontotta a vidám, metszően éles, frivol és kiméletlen szavak özönét. De volt egy témája, melyhez mindig visszatért, amely legkeserűbb gúnyolódásának tárgya és egész munkássága fölött uralkodik. «Écrasez l’infame!» volt az állandó felkiáltása s az a «gyalázatos» dolog, amelyet lábbal akart taposni, nem volt kisebb dolog, mint a vallás. A vallás elleni támadásának rendkívüli hevessége sokak szemében eltörülhetetlen bélyeget nyomott nevére, de ezen a ponton való állásfoglalását gyakran félreértették s ezért ez pontosabb vizsgálatot kíván.

Voltaire mélyen vallástalan ember volt. Ebben hasonlított kortársainak többségéhez, de a vallástalanságot tovább vitte, mint korában bárki más. Mert ő belőle nemcsak a tisztán vallásos és misztikus érzések hiányoztak, hanem hiányzott belőle a rokonszenv is azok iránt a homályos, tépelődő, felindult lelki állapotok iránt, melyek a költészet, a zene s a művészet legmagasabb formáit hozzák létre. Voltaire ezt nem tudta megérteni, még észre se tudta venni, rá nézve nem is léteztek s azt az állítást, hogy őszinte és mély befolyással tudnak lenni az emberre, olyan abszurdumnak tartotta, amely vitatkozásra nem érdemes. Ez bizonyára nagy gyöngeség volt benne, szellemének nagy egyoldalúsága. Írásainak nagy részét megrontotta, sőt nem egy olvasója előtt elhomályosította munkájának igazi természetét és igazi értékét. Mert az emberi természet legnemesebb részei közé tartozó némely dolgoknak megértésére való képtelenség mellett Voltairenek voltak más nagy fontosságú tulajdonságai, melyek ellensúlyozzák hiányait. Ha bizonyos igazságokkal szemben vak volt is, másokat csodálatraméltó világossággal vett észre; ha rokonszenvei bizonyos irányban nem tudtak kifejlődni, más irányokban rendkívüli módon érzékenyek voltak. Ezeknek a megfontolásoknak a világánál könnyebben érthetővé válik a vallással szemben való állásfoglalása. A vallás összes magasabbrendű elemeit – a buzgó jámborság, az egyéni extázis, az istenivel való közösség érzése – ezeket ő egyszerűen nem ismerte. De szerencsétlenségére, az ő napjaiban volt olyan oldala a vallásnak, melyet átható tisztánlátásával észre kellett vennie. A fanatizmus szelleme még mindig eleven volt Franciaországban; az a szellem, amely Szent Bertalan éjszakáján kitört és amely diktálta a nantesi ediktum visszavonását. Hatása érezhető volt az életnek minden ágában, elfogultságot, elkeseredést és viszályt szülve, de különösen az igazságszolgáltatás terén hozott szörnyű eredményeket. Véletlenül Voltaire ferneyi tartózkodása idején ennek néhány kirívó példája jutott napvilágra. Egy Calas nevű fiatal protestáns ember Toulouseban öngyilkosságot követett el; a város hatóságai felekezeti túlbuzgóságukban apját, aki teljesen ártatlan volt, fia meggyilkolásával vádolták és kerékbe is törték. Kevéssel később egy másik protestánst, Sirven nevűt, hasonló körülmények között itéltek el, de neki sikerült elmenekülni Ferneybe. Néhány évvel később Abbevilleben két tizenhétéves fiút itéltek el prófán tréfák miatt. Mind a kettőt nyelvük kitépésére és fejük vesztésére itélték; az egyik megszökött, a másikat kivégezték. Hihetetlennek látszik, hogy ilyen dolgok történhettek a tizennyolcadik századi Franciaországban; de megtörténtek és ki tudja, még hány hasonló szörnyűség. Hogy ez a három eset nyilvánosságra került, ez Voltairenek érdeme. Az ő bátorsága és ügyessége nélkül Calas borzalmas meggyilkolása ismeretlen maradt volna s az abbevillei borzalmas esetet elfelejtették volna egy hónap alatt. A kegyetlenség és igazságtalanság úgy vágott bele Voltaire idegeibe, mint a korbács. El volt szánva, hogy nem fog nyugodni, amíg nemcsak kivívja a jóvátételt ezekért az igazságtalanságokért, hanem amíg örökre ki nem irtja az ember szelleméből a babonás bigottságot, amely ezeket lehetségessé tette. Ebből a célból támadta olyan makacssággal és hévvel a vallást és a papságot általában és különösen a római katholikus egyház orthodox dogmáit. Életének nagy célja lett, meggyőzni a közvéleményt, hogy ezek a dogmák magukban véve nevetségesek és megvetésre méltók, következményeikben pedig gyalázatosak. Ezért bármilyen is a magunk meggyőződése vallási dolgokban, nem tarthatjuk őt gonosznak, mert nem kételkedhetünk benne, hogy mindabban, amit a vallásról írt, az egyetlen uralkodó motivum az emberiség jóllétének szenvedélyes vágya.

Voltaire filozófiai nézetei sajátságosak voltak. Gondolkodásából kizárta a csodát, de hitt az istenségben, egy legfőbb végső okában, a világegyetem minden jelenségének. Amint azonban körülnézett a világban, a gonoszság és a nyomor ragadta meg legelőször a figyelmét és szólt legerősebben lelkéhez. Annyi kortársának optimizmusa az ő szemében sekélyes, esztelen elmélet volt, amely nem áll semminemű összhangban a valóság tényeivel s hogy ezt a véleményét kifejtse, megírta leghíresebb művét, a Candide-ot. Ez a könyv külső formájára nézve könnyed fajta regény, valóság szerint magában foglalja a lényegét Voltaire legérettebb megfontolásainak az emberi életet illetőleg. Különösképen ez a könyv, melyet bizonyára igen sokan olvastak egyszerűen elméssége és szabadszájúsága kedvéért, egyike a legkeserűbb és legmelankólikusabb könyveknek, amelyeket valaha írtak. De azt szinte szabálynak kell tekinteni, hogy Voltaire annál mélyebb értelmű, mennél könnyedebb az írása s akkor nevet legjobban, amikor a legkomolyabb. A Candide-ben talán a legbrilliánsabb és a legkomolyabb. A könyv mintegy katalógusa mindazon szenvedéseknek, mindazon szerencsétlenségeknek, mindazon megalázásoknak és borzalmaknak, melyektől az emberiség szenved s Voltaire kacagása sohasem enyhül benne. Katasztrófa katasztrófára következik, veszedelem veszedelemre s ezalatt nemcsak az író nevet, hanem megnevetteti az olvasót is s csak a könyv elolvasása után tárul ki igazi értelme lelkünk előtt. A csillogó lapok akkor kezdik feledhetetlen hatásukat tenni s az ember kicsisége és nyomorúsága mintha új intenzitást nyerne Voltaire nevetéséből.

De a legbámulatosabb dolog a Candide-ben, hogy kissé többet is tartalmaz, mint merő pesszimizmust, pozitiv tanítás is van benne. Voltaire józan esze eltorlaszolja az ideált, de józan ész marad. «Il faut cultiver notre jardin» – ez az utolsó szava, ritka praktikus bölcseség egy filozófustól.

Voltaire stílje a Candide-ben éri el tökéletessége tetőpontját, de minden egész művében is tökéletes. Prózája valóságos megtestesülése a francia géniusz legjellemzőbb tulajdonságainak. Írása tetőpontra juttatja a tradiciót, melyet Pascal kezdett a Lettres Provinciales-ben: a világosságot, egyszerűséget és elmésséget. De ezeknek a tulajdonságoknak, ha túlzásba esnek, megvan a hátrányuk is. Voltaire stílje szűkkörű, csupa kihegyezettség; Bossuet mondatainak kimért járása mellett a Voltaireéi szinte egy pirouettere emlékeztetnek. De a pirouette a Voltaireé, egy tökéletes táncos bájával, könnyedségével és rejtett erejével van csinálva. Nyilvánvaló volt, hogy reakciónak kell támadni ellene, és pedig üdvös reakciónak. Ennek jelei voltak már láthatók Diderot írásának szinességében és szenvedélyében, de a nagy változás csak a tizenkilencedik századdal köszöntött be.

Voltaire stíljének ragyogó volta seholsem feltünőbb, mint levelezésében, amely oly nagy és fontos részét tölti be munkásságának. Soha nem volt nálánál pompásabb és fáradhatatlanabb levélíró. Nyomtatásban kiadott leveleinek száma többre rúg tizezernél; az ember alig meri elgondolni, mennyit írhatott még ezenkívül, mert a fennmaradt levelek legnagyobb része hosszú élete utolsó harminc évéből való. A gyüjtemény megbecsülhetetlen értékű azért a világosságért, amelyet Voltaire jellemére és pályájára vet s azért a teljességért, amellyel visszatükrözi a kor szokásait, érzelmeit és gondolkodását. Voltaire egész Európával levelezett. Hírneve, mely már nagy volt, mielőtt Ferneyben letelepedett volna, attól fogva hihetetlenül megnőtt. Nem volt ember, akinek az övéhez hasonló befolyása lett volna, attól fogva, hogy Clairvauxi Bernát diktálta szerzetesi cellájából papoknak és fejedelmeknek, hogy kell magukat viselniök. De azóta teljeset fordult a kerék. A középkornak egyenes ellentéte személyesült meg abban a furcsa öreg emberben, aki a Genfi-tó közelében levő főúri magányában felváltva kacérkodott a császárnőkkel, fogadta államférfiúk és filozófusok hódolatát, uralkodott az irodalom minden ágán és gúnyolódott az egyházon. Az évek haladtával Voltaire addig is bámulatraméltó munkakedve nőttön-nőtt. Mintha intellektuális érdeklődései nem foglalták volna le eléggé, foglalkozott üzleti vállalkozással, fokozta birtokának jövedelmeit és órakészítő telepet létesített Ferneyben. Mindennap órák számra dolgozott íróasztalánál; szövögetve értekezéseinek, leveleinek, tragédiáinak és tréfáinak végtelen szövevényét. Este a bőkezű házigazda szerepét töltötte be, mulattatva az egész környéket bálokkal és lakomákkal és szerepet játszott valamelyik saját tragédiájában saját szinpadán. Aztán valóságos mohóság ragadta meg; napokra bezárkózott szobájába, rettentő energiájának minden részecskéjét valami pusztító dialógus készítésére fordította, vagy valami profanizáló cikkre a Dictionnaire Philosophique-ben. A végén törékeny szervezete kimerült, halálraváltan rogyott össze. Másnap aztán ép oly frissen kelt fel, mint máskor és rendelkezett az aratás felől.

Egy nap hirtelen megjelent Párisban, ahol nem volt csaknem harminc éve. Megérkezése jeladás volt a legsajátságosabb tüntetések egyikére, amiket a világ valaha látott. Néhány hétig uralkodó szerepet vitt a fővárosban, láthatóan és dicsőségesen, mint a civilizált világ kétségbevonhatatlan ura. Ünnepeltetése tetőpontja akkor volt, mikor megjelent egy páholyban a Théatre Françaisben, hogy meglássa legújabb tragédiái egyikének előadását és az egész ház mint egy ember állott fel üdvözlésére. Diadala úgylátszott, hogy több, mint egy törékeny öreg halandó személyes diadala és úgy tünt fel, mint mindannak a diadala, ami az emberi faj aspirációiban a legnemesebb. De e hetek fáradalmai és izgalmai soknak bizonyúltak még Voltairenek is, aki ekkor már 84 éves volt. Egy túlságos nagy adag ópium beteljesítette, amit a természet megkezdett; a legcsodálatosabb lények egyike végre megpihent.

A francia irodalom a tizennyolcadik század második felében gazdag volt érdekes egyéniségekben. Diderot és Voltaire mellett mint egyenrangú társuk, sőt bizonyos tekintetben mint náluknál is jelentékenyebb szellem állott Jean Jacques Rousseau. Az ő különös megkülönböztető jele az eredetiség volt. Sem Voltaireben, sem Diderotban nem volt meg ez a tulajdonság oly nagy mértékben, mint ő benne. Voltaire csakis ellenállhatatlan józanesze révén mondható eredetinek, mert ez tette képessé arra, hogy világosan lásson ott, ahol mások homályosan látnak; de gondolkodásának zöme ugyanazokon az alapokon nyugodott, amelyekben az akkori átlagember mindennapi felfogása. Diderot sokkal merészebb, sokkal spekulativabb gondolkodó volt, de bár ő vezette a kor szekerét, maga is benne ült; eredetisége nem volt más, mint kifejtése – igaz, hogy gyakran végletekig való kifejtése – annak, ami körülötte volt. Rousseau eredetisége ennél igen sokkal többre megy. Ő sohasem képviselte, sem nem vezette korát, szembeszállott vele. Világfelfogása egyenesen forradalmi volt. Az ő szemében a reformok, melyeknek behozatalával kortársai foglalatoskodtak, a társadalomra több mint haszontalanok, merő foltozgatásai egy épületnek, amely sohasem lesz arra való, hogy lakjanak benne. Ő azt hitte, mindent elülről kell kezdeni. S ami oly sajátságosan érdekessé teszi alakját, ez az, hogy igaza volt. Csakugyan elülről kellett kezdeni és az új világ, amelynek a régiből kellett feltámadni, sokféle módon Rousseau látomásait testesítette meg. Próféta volt, a próféta sajátságos inspirációja élt benne s a próféták üldöztetését is szenvedte hazájában.

De nemcsak az inspiráció és az üldöztetés a próféták tulajdonsága, rendszerint még homályosak is szoktak lenni próféciáik közlésében. Rousseau ez alól sem volt kivétel. Gondolatainak tulajdonképeni magva mintha mindig csak részben volna kifejtve irataiban s nyilvánvaló, hogy ő maga sohasem volt teljesen tudatában azoknak az alapvető fogalmaknak, melyek gondolatai mögött rejlenek. Ezért nincs könnyebb dolog, mint darabokra szedni művét és kétséget kizárólag kimutatni, hogy tele van hamisságokkal, következetlenségekkel és képtelenségekkel. Könnyű bizonyítani, hogy a Contrat Social silány logikai játék, könnyű megróni a La Nouvelle Heloïse kicsavart érzéseit és eltorzított morálját, s könnyű éles összehasonlítást tenni Rousseau prédikálása és cselekedetei között, melyeket a Confessions-ban írt le, könnyű szólni a függetlenség lelkes hívéről, akit mindig mások tartottak el, az egyenlőség apostoláról, aki sznob volt, a nevelőről, aki a saját gyermekeit a lelencházba vitte. Mindezt sokszor elmondták és még sokszor el fogják mondani, de mindez hasztalan. Rousseau él és élni fog, hatása minden kritika ellenére hatalmas és átható. Van valami benne, ami kijátssza a kritikát.

Ha Rousseaunak azt a tanítását keressük, amely alapvetőnek látszik, vagy legalább azt, amelyre ő maga legtöbb súlyt vetett, akkor is tömérdek tévedésre bukkanunk. Rousseau örökké a természethez való visszatérést hirdette. Szerinte mindazok a bajok, melyektől az emberiség szenved, a civilizáció eredményei; az ideális ember a primitiv ember, a tanulatlan, ártatlan, tiszta, derék indiánus, aki együgyüséggel imádja a világegyetem teremtőjét és erényes harmóniában él a természet parancsaival. Ha nem remélhetjük is, hogy elérjük a kiválóságnak ezt a magaslatát, legalább igyekezzünk megközelíteni, amennyire lehet. Ne sürgessük a civilizáció munkáját, mint a filozófusok, hanem inkább igyekezzünk elfelejteni, hogy civilizáltak vagyunk: legyünk ehelyett természetesek. Ez Rousseau tanításának magva s ez a tények tökéletes félreismerésén alapszik. A nemeslelkű indiánus a mesék birodalmába tartozik. Mennél jobban megismerjük a primitiv embert, annál bizonyosabbá válik, hogy nemcsak nem az az ideális teremtés, amilyennek Rousseau képzelte, hanem inkább vadember, akinek egész életén egyfelől a lét merőben állati szükségletei uralkodnak, másfelől pedig a babonák bonyodalmas és fellázító rendszerei. A természet sem nem egyszerű, sem nem jó, a történet mindazt bizonyítja, hogy az élet valóban értékes dolgainak előállítására a szükségszerű feltétel az embernek a természet feletti uralma, más szóval a civilizáció. Ebben tehát a filozófusoknak volt igazuk; ha az aranykornak van egyáltalán értelme az emberiségre nézve, akkor nem a kezdetnél, hanem a végnél kell keresnünk.

De Rousseau nem törődött semmiféle történelmi teóriával. Csak azért idealizálta a multat, mert gyűlölte a jelent. Az ő primitiv aranykora képzelt menekülés volt a tizennyolcadik század aktuális világa elől. Alapjában véve nem a civilizációt gyűlölte és itélte el ebben a világban, hanem az emberi szellem szabad nyilvánulásának azokat a korlátait, melyek látszat szerint bele vannak gyökerezve a civilizációba. A lázadás érzése, mely feltámadt benne, mikor szemlélte a párisi szalónokat ragyogásukkal és filózófiájukkal, intellektusukkal és kulturájukkal, mélyebb okból tört fel, mint egy téves történelmi elmélet vagy hiányos logikai rendszer vagy épen alantas személyi féltékenység és beteges gőg. Mindezek az elemek tagadhatatlanúl belehatoltak érzésébe, – mert Rousseau minden inkább volt, mint tökéletes emberi lény – de a végső forrás azokon túl volt, az ő ösztönszerű, mindent lebíró felfogásáról az egyéni lélek fontosságát és méltóságát illetőleg. Ebben a felfogásban rejlett Rousseau nagy eredetisége, lázadása spirituális lázadás volt. A középkorban rájöttek az emberi szellem végtelen jelentőségére, de ez szétoldhatatlanúl bele volt szövődve a teológiai babonák tömegébe. A tizennyolcadik század másfelől megcsinálta a társadalom világi rendszeréről való nagyszerű felfogást, de számításon kivül hagyta az ember spirituális természetét s úgy tekintette az embert, mint egy racionális állatot egy szervezett társadalmi csoportban. Rousseau volt az első, aki a két szempontot egyesítette, fölélesztette a középkori teóriát a lélekről, teológiai csapdái nélkül és azt hitte – lehet, hogy csak félig öntudatosan, de annál mélyebb meggyőződéssel, – hogy az egyén, most, ezen a földön, magában a legfontosabb dolog a világon.

Ezt a hitet Rousseau öltöztette fel a géniusz minden fényével s előadásának szenvedélyességével messze elhintette az emberek szívébe. Befolyása két irányban óriási volt. Ragyogó felfogása az egyéni méltóságról és az egyéni jogokról, mint a melyek nemcsak a privilegizált kevesekkel, hanem az emberiség egész tömegével vele születtek, megragadták a franciák képzeletét, új és erőteljes lökést adtak a politikai változásra való mozgalomnak s mély hatással voltak a forradalmi eszmék fejlődésére. De az irodalomban s a reális élet amaz emócióiban, melyek természetes nyilvánulásukat az irodalomban lelik, láthatni legvilágosabban Rousseau szellemének hatását.

Rousseauval és különösen legértékesebb és legjellemzőbb művével, a Confessions-nal indul meg az irodalomban és az emberek érzésvilágában az a hatalmas áramlat, amely még a mi napjainkban is folyamatban van. A Confessions egy lélek részletes, bensőséges, teljes története. Rousseau életét írja le kezdeteitől érettségéig, a legszemélyesebb szempontból, mindennemű leplezgetés és elhallgatások nélkül. Nagy művészettel van írva. Rousseau stílje ép úgy mint anyaga, előreveti a jövő árnyékát; mondatai lazább, szélesebb és szónokiasabb formába vannak öntve, mint kortársaiéi, kevésbbé tüzesek és kiélezettek; bár tud elmés lenni, ha akar, sohasem frivol s a komoly benső szenvedély hangja van mindig tökéletes ritmusaiban. Nagy kifejező képességével csodálatos készséget tanúsít az érzés és hangulat legfinomabb árnyalatainak megértésére. Rendkívüli mértékben érzékeny volt, egy büszke, szégyenlős lélek érzékenységével, amelyet nem tudott megkeményíteni a világban való forgolódás. Ebben van a Confessions kellemetlen oldala is. Rousseau, mint a legtöbb felfedező, eltelt a maga felfedezéseivel, a befelé néző módszert legmesszebb határokig vitte; az egyéniség szentsége – úgy tünt fel neki – nemcsak felmagasztalja a temperamentum és jellem minden különösségét, hanem valami módon igazolja azt is, ami pozitiven rossz. Így tehát könyvében benne vannak a csirái annak a byroni egotizmusnak, amely később divatba jött egész Európában. Bizonyos részeiben beteges könyv is. Rousseau nem elégedett meg azzal, hogy semmitsem enyhít; míg azonban ő maga végtelen részletességgel tárgyalja saját fogyatkozásait, a legkisebb célzás valaki más részéről magaviseletére vonatkozólag mértéktelen dühvel töltötte el, amely különösen élete vége felé szinte a téboly jeleit mutatja. Szigorú moralisták és jóizlésbeli puristák számára tehát a Confessions mindenkor élvezhetetlen lesz. Engedékenyebb olvasók ezekben a lapokban meg fogják találni a nyomait egy szellemnek, mely minden hibájával, minden tévedésével, minden betegségével valami nagyobbat érdemel, mint szánalmat, csaknem szeretetet érdemel. Mindenesetre a mienkkel különösképen rokon szellem. A messze, harcos, izgatott, költőietlen és pszichológiátlan tizennyolcadik századból szól hozzánk a belső kontempláció, töprengő emlékezés, szubtilisen rezgő temperamentum, csöndes melankólia, vizionárius gyönyör ismerős hangjain. Az ember érzi, hogy Rousseau volt korának egyetlen embere, akinek mindig arra volt szüksége, hogy egyedül legyen. Értette a csönd varázsát s az álmok bájosságát. Értette a természet elragadó szózatait is és sohasem írt szebbet, mint mikor leírta a természet gyöngéd hatását a magányos emberi lélekre. Megértette az egyszerűséget, a kis boldogságok gyönyöreit, a mindennapi érzések édességét, egy falusi arc szépségét. Különös paradoxon: hogy vezethetett a Confessions beteges, kínlódó egoistája ilyen spirituális finomságokra, ilyen ártatlan gyönyörökre?

Rousseau kortársaira nézve ez a paradoxon túlságosan érthetetlen volt. Nem tudták őt megérteni. Munkái rendkívül népszerűek voltak, őt magát befogadták Páris legelőkelőbb köreibe, barátságban volt kora legkiválóbb embereivel s aztán következtek a félreértések, vádaskodások, viszálykodások s végül a tökéletes bukás. Rousseau eltünt a párisi társaságból, saját előadása szerint barátainak árulása űzte ki, ezek állítása szerint pedig saját kicsinyes féltékenységének és beteges gyanakvásának lett áldozatává. A viszály minden pontjában úgylátszik, barátainak volt igaza, kik közt oly kiváló és becsületes emberek voltak, mint Diderot és Hume; de ép oly nyilvánvalónak látszik, hogy nagyon is hangoztatták a szerencsétlen, józan eszét elvesztő ember hibáit. Megróni ezért alig lehet őket, mert az ő szemükben Rousseau olyasformának tünt fel, mint egy megveszett kutya, a társadalom veszedelme. Nem vették s nem is vehették észre, hogy az alacsonyság és őrjöngés alatt, amely előttük oly nyilvánvaló volt, egy költő és egy látnok lelke rejtőzött. A boldogtalan ember sokáig vándorolt Svájcban, Németországban, Angolországban, mániákus gyanakvásainak egyre jobban elsötétülő árnyaitól üldöztetve. Végre visszatért Franciaországba, hogy évekig tartó nyomorgás után homályban és kétségbeesésben fejezze be életét.

Rousseau és Voltaire mind a ketten 1778-ban haltak meg, alig tíz évvel a forradalom kezdete előtt. A régi regime ez utolsó tíz évében mintha koncentrálódott volna az egész század minden buzgósága, reménye, izgalma és ragyogása. Nem győzött-e végre az ész és a humanitás? Most már csak a végső, gyors, könnyű fordulat hiányzott, amely a filozófusok szavait valósággá teszi és paradicsomkertet varázsol erre a földre. Mind újabb viziók nyiltak meg a lelkesedők szeme előtt, különös spekulációk és csodás lehetőségek. A szellem haladása oly sebes volt, hogy a tegnap legelőbbrehaladott gondolkodói elavultaknak látszottak. «Voltaire est bigot: il est déiste» – mondta az akkori párisi élcek egyike, ez kifejezte a korlátlan szellemi szabadság és gyors haladás általános érzését, amely eláradt az egész országon. Ebben a pillanatban villanyozta fel Beaumarchais brilliáns komédiája, Le Mariage de Figaro Versailles és Páris intellektuális közönségét. Ebben a darabban a régi régime nem a szatira sötét szineiben, hanem a frivolitás, vidámság és haszontalanság csillogó fényében volt bemutatva, – az örökös intrika és üres szerelmeskedés viziója – a feudális privilégiumok és társadalmi kasztszellem elavult maradványai közepett. Ebben a tündérországban csak egy lénynek van realitása, Figarónak, a nyugtalan, ördögien ügyes inasnak, aki nem tudni honnan termett elő, nem tudni, mire van hivatva, de minduntalan fölemeli sajátszerű és félelmes profiljét a kacagás és a virágok között. «Mit tett ön, gróf úr, – tör ki végül gazdája előtt – arra, hogy megszerezze ezeket az előnyöket? Tudom. Nem sajnálta a fáradságot, hogy megszülessen.» Ebben a mondásban hallani – messziről, de érthetően, – a guillotine csattanását. Boldog hallgatói azonban nem hallották ezt a hangot. Az ő gondolataik más úton jártak. Minden rózsás volt, minden elbájoló, amint a kocsik végiggördültek Páris keskeny utcáin s bennük a finoman puderezett hölgyek és urak selyemben és ékszerekkel az éjjeli szórakozásokra robogtak. A termekben ragyogtak a gyertyák, a gyémántok és az emberek szemei, akik a kecses aranyozott székekben ültek. A vacsora alatt a Marquise elmés volt, a gróf ünnepélyes, mind újabb és vidámabb szavak röpködtek a társalgás és a pezsgő hullámain…