A francia irodalom főirányai

Az iróknak azzal a generációjával, akik Balzac halála után tüntek fel, belejutunk az élő irodalomba, úgy hogy ez írók műveinek igazságos, történelmi értékelése csaknem lehetetlen: olyan közel vannak hozzánk, hogy kívül esnek látásunk gyujtópontján. Egy másik nehézség pedig alkotásaik rendkívüli gazdagságában és változatosságában rejlik. Annyiféle területét kutatták fel az irodalomnak s annyi érdekeset és fontosat produkáltak, hogy a munkájukról való rövid beszámoló alig adhat róluk mást, mint hamis képet. Csak a kor főjellemvonásait és legfeltünőbb nyilvánulásait akarjuk itt érinteni.

Ez a kor mindenek előtt a kritika kora volt. Erős reakciót támasztott a szerkezet lazasága és a gondolkodás extravaganciája ellen, mely a romantikusok munkáit áthatotta s új ideált állított fel, olyan ideált, amely kombinálni igyekezett a romantikusok széleskörüségét és változatosságát a klasszikai kor formabeli szabatosságával és megfontolt művészi céljaival. Ez a mozgalom érintette a francia irodalom egész területét, de legfontosabb eredményei a próza birodalmába valók. A romantikusok fogyatkozásai sehol másutt nem voltak oly nyilvánvalók, mint a történelemmel való bánás terén. Nagyon kevés kivétellel olyasformán fogták fel a multat, mint valami festői látványos szinjátékot, kontrasztokból és jelmezekből álló valamit, retorikai leírások ürügyét, belső jelentőség vagy sajátos élet nélkül. Egy kitünő történetíró került ki közülük: Michelet s az ellentét az ő műve és követői, Taine és Renan műve közt jellemző az egész új írányra. Michelet nagy történelmi könyve sajátságos, konvulziv stilusával, a tényekkel való szeszélyes és képzelődésekkel szinezett bánásmódja, félreérthetetlen elfogultsága, a homályban fellobbanó villámlások sorozatának mutatja be a multat, mint rendkivül élénk és egyúttal sajátságosan eltorzított látványt. Inkább egy költő történeti műve ez, mint egy tudósé. Tainenél és Renannál a személyes elem, amely Michelet művének tulajdonképeni alapja, gondosan el van nyomva. A részletek aprólékos vizsgálata, a mult viszonyok gondos, józan és elfogultság nélküli rekonstruálása lép a helyébe, végtelenül lelkiismeretes igyekezet, megmondani az igazságot és csak az igazságot. De nem is csak az analizis és kutatás merő csontváza az ő történelmük, fáradhatatlan szimpátia formálja és különösen Renannál szellemes és világos stílus adja hozzá azt a bájt és vonzóerőt, a mit csak a művészet tud adni.

Ugyanezek a törekvések nyilvánulnak még nagyobb mértékben a kritika terén. Azt lehetne mondani, Sainte-Beuve föllépésével jött létre először a kritika. Ő előtte minden kritika vagy egészen személyes vélemények kifejezése volt, vagy pedig arra való igyekezet, hogy egyetemes érvényű irodalmi kánonok állapíttassanak meg s az írók az így felállított mértékek szerint itéltessenek meg. Sainte-Beuve vette észre, hogy az ilyen módszerek alapjában véve nem is kritikaiak. Meglátta, hogy a kritikusnak első kötelessége nem itélni, hanem megérteni s e célból igyekezett felkutatni mindazokat a tényeket, melyek világot vethetnek az író temparamentumára, törekvéseire, ideáljaira; vizsgálta életrajzát, a társadalmat, a melyben élt, korának hatását s az így gondosan összeállított apparátussal tolmács akart lenni az író és a közönség között. A Causeries du Lundi, rövid kritikai cikkek, melyek eredetileg egy folyóiratba irattak s később a kötetek hosszú sorozatában jelentek meg, a Port Royal-lal, a XIV. Lajos uralkodása kezdő korának idejében való irodalmi és filozófiai mozgalmakról szóló tanulmányok gyüjteményével együtt tömérdek páratlan értékű anyagot tartalmaznak a francia irodalomra vonatkozólag. Sainte-Beuve analitikai szelleme tükröződik irásának nyugodt szellemességén és könnyed varázsán. A francia irodalom kedvelője tagadhatatlanul Sainte-Beuve műveiben fogja találni a tárgy leghasznosabb és legkellemesebb áttekintését minden vonatkozásában és mennél jobban gyarapszik a tudása, annál mohóbban fog visszatérni e pompás művekhez további vezetésért és felvilágosításért.

A kor legnagyobb prózaírója azonban nem a történetírásnak, nem is a kritikának szentelte magát, bár művei telítve vannak ezek mindegyikének szellemével is – hanem a regénynek. Flaubert regényeiben betetőzte azt, amit Balzac nagy vergődésekkel kezdett: az elbeszélés művészetének különválasztását a romantikus iskola irrealitásától, túlzásaitól és retorikájától. Mielőtt ő elkezdett volna írni, az erősebb mérséklet, a megfontoltabb művészet felé való törekvés már megmutatkozott George Sand néhány rövid regényében, melyek érett-kori műveinek hosszú és bámulatra méltó sorát megkezdték, különösen az olyan finom remekművekben, mint La Mare au Diable, La Petit Fadette és François le Champi. Ezekben korábbi lirizmusa és szaggatottsága helyét az igazság iránti finom érzéktől megerősített idillikus érzés foglalta el. Flaubert géniusza egész más és sokkal szélesebb körben mozgott, de azért a megfontolt művészet vezette. Realizmusában, a részletek iránti hajlamában és beható megfigyelésében Flaubert méltó örököse volt Balzacnak, míg stílusának skrupulozitásában, anyagának türelmes, szorgalmas és józan kezelésében egyenes ellentéte volt elődjének. Ez utóbbi tulajdonságok teszik Flaubert-t kora reprezentativ szellemévé. A kritikai szellem ő benne tökéletesebben és érdekesebb eredményekkel működött, mint kortársai bármelyikében. Gondossága a saját munkájával szemben csaknem végtelen volt. Nem volt még soha író, aki olyan szenvedélyes komolysággal fogta volna fel mesterségét, aki oly szüntelenül küzködött a tökéletességért és aki oly élesen szenvedett a szüntelen vesződség nehézségeitől, kiábrándulásaitól, kétségbeesett, dühös erőfeszítéseitől. Csak maga a stílje is határtalan munkát okozott neki. Képes volt gyakran egész napot tölteni egyetlen mondat kidolgozásával, amelyet aztán talán teljesen kitörölt könyve kinyomatása előtt. Görcsös hévvel dolgozott mestersége minden részletén, kiküszöbölte az ismétléseket, mérlegelte a ritmusokat, kereste a pontosan kifejező szót az értelem minden árnyalatára, rendkívüli, csaknem emberfölötti kitartással. S hasonló volt lelkiismeretessége anyagának kezelésében. Mélyreható kutatásokkal készült történelmi regényeire az illető kor eredeti forrásaiban s látogatásokkal az események helyszinén. Ha modern életet tárgyalt, semmivel sem volt kevésbbé skrupulózusan pontos. Egyik jelenete káposztáskertben játszik holdvilágnál. Flaubert sokáig várt egy alkalmas éjszakára, aztán jegyzőkönyvvel a kezében kiment a káposztáskertbe, hogy aprólékos részletességgel leírjon mindent, amit lát. Így érthető, hogy könyvei nagyon lassan készültek és termelése aránylag kevés. Két évig készült legelső és leghíresebb műve, a Madame Bovary s nem kevesebb mint tizenhárom évig dolgozott az enciklopédikus Bouvard et Pécuchet-n s ez a mű töredékben maradt halálakor.

A legszembetünőbb benyomás, melyet Flaubert művei tesznek: a szoliditás. Különösen históriai műveire áll ez. A romantikusok limlomjának és dagályának nyoma sincs, s helyébe világos, részletesen megrajzolt, mély megértése lép az elmúlt életnek. A Salammbô-ban a régi Karthágó emelkedik fel előttünk, nem valami festői és rendezetlen képzelődés felizgult látomása, hanem az igazságnak minden szolidsága, szinesen, de nem a retorika rikító ellentéteivel szinezve, hanem a keleti nap valódi fényétől beragyogva; különösen, de nem a tizenkilencedik századi Párisban készült fantasztikus különösséggel, hanem a barbár mult sokkal misztikusabb és jelentékenyebb különösségével.

Ugyanez a jellemvonás tünik elő Flaubert modern regényeiben. Madame Bovary egy francia vidéki város életének rajzát adja a mult század közepén, olyan képet, amely emfázis nélküli tónusaival, erőteljes, érzéssel teli és pontos rajzával a tökéletesen meggyőző igazmondás hatását teszi. Annak a boldogtalan nőnek a jelleme és sorsa, aki a történet középpontjában áll, rendkívüli erővel hat ránk környezete komor fülledtségében. Flaubert géniusza nem hirtelen felvillanásokkal dolgozik, hanem a fokozatos halmozódás módszere szerint. A hatások, melyeket előidéz, nem lenyügözők és elámítók, hanem abból a szubtilisebb fajtából valók, amely ezer részlet segítségével lopódzik bele lelkünkbe, a finoman kidolgozott szálak végtelen mennyiségével.

Flaubert munkájának szoliditása azonban nincs árnyoldalak nélkül. Írásában nincs tűz, gyakran érezni rajta az erőlködést és ha az ember olvassa gondos, hibátlan, szoborszerű mondatait, szinte lehetetlen időnkint nem vágyakozni kissé Balzac szabálytalan elevensége után. Sajátságos módon Flaubert levelezése – a legérdekesebb levélgyüjtemények egyike a francia irodalomban – mutatja, hogy ami személyes jellemét illeti, a szabálytalan vitalitás egyike volt uralkodó jellemvonásainak. Munkájában azonban elfojtotta lényének ezt a vonását, ahogy ő mondotta, a művészet érdekében. Az volt a teóriája, hogy a tökéletes személytelenség szükséges föltétele minden nagyszabású irodalomnak s ő megtett mindent arra, hogy ezt a teóriát megvalósítsa. Volt azonban egy tekintet, amelyben igyekezete nem sikerült. Gyülölete és haragja az emberiség tömege ellen, az a felfogása, hogy az emberiség egy buta, tudatlan és közönséges nyáj, mindig áttetszik művein s Bouvard et Pécuchet czímű befejezetlen művében ez a felfogása szinte már a monománia arányait ölti. Ez a könyv végtelen aprólékosan kidolgozott és végtelenül keserű támadás a hétköznapi ember ellen. Van valami tragikai ebben a magányos, nemes és hatalmas géniuszban, amint végül ilyen feladaton őrli meg életét.

A költészetben a romantizmus elleni reakció Théophile Gautier Emaux et Camées gyüjteményével kezdődött. Gautier fiatal korában maga is egyik vezetője volt a romantikus mozgalomnak s ezt fejlesztette tovább a költők egy csapatja, amely a Pernassiens név alatt vált ismeretessé s amelynek legnevezetesebb tagjai Leconte de Lisle, Sully Prudhomme és Heredia voltak. Költészetük olyasformán viszonylik Mussetéhez, a hogyan Renan történetírása viszonylik Micheletéhez vagy Flaubert prózája Hugóéhoz. Mértéktartó, imperszonális és csiszolt a legnagyobb mértékben. Mennyiségre nem sok, de nincs benne egy gyönge vagy hibás sor s szilárd és plasztikus szépség van benne, melyet jól jellemez Gautier verseskönyvének címe s amelynek elvei össze vannak foglalva ugyancsak Gautier költeményében, amely így kezdődik:

A Parnassiens költők különösen klasszikai témákkal és tragikus tájak leírásával szerettek foglalkozni. Gazdag, hangzatos, fényesen mintázott nyelvük nemes szilárdsággal és hathatós erővel látja el vizióikat. Leconte de Lisle pompázó leíró költeményei, Sully Prudhomme finom lírája és Heredia csiszolt szonettjei között lehet találni a század legszebb és legsúlyosabb versei közül néhányat.

Ez a kor még egy másik költőt hozott napvilágra, aki azonban munkája szelleménél fogva inkább az ezután következő korba tartozik. Beaudelaire volt ez, kinek kis kötete – Les Fleurs du Mal – különálló helyet biztosít a költészet mesterei között. Formája dolgában közeli rokonságban van kortársaival. Írásában benne van a parnasszusiak minden gondossága, egyensúlya, lelkiismeretes csiszolása. Anyagában különbözik tőlük tökéletesen. Őt nem érdekelték a klasszikai képzelődések és személytelen leírások, ő csaknem teljesen Páris modern életével és egy kiábrándult lélek élményeivel foglalkozott. Ép olyan egyéni volt, amilyen személytelenek a parnasszusiak s verseibe beleöntötte saját jellemének minden komorságát, filozófiájának keserűségét, kétségbeesésének vergődését. Beaudelaire kiválósága abban áll, hogy kombinálni tudta a teljes pesszimizmus félelmetes és pusztító koncepcióit azzal a szenvedéllyel, a képzelet ama ragyogásával és azzal a formai szépséggel, amely csak a nagyszerű versben éled meg. Látása fekete és ijesztő. Némely leírása megdöbbentő és legtöbb lapja nem a fiatal és tapasztalatlan lelkeknek való olvasmány. A jóhiszemű olvasó azonban a mélység és erő ritka elemeit veszi észre ebben a sötét költőben. Mindenekfelett pedig egy, a francia költészetben ritka tulajdonságot fog benne látni: szenvedélyes imaginációt, mely a gondolatot ragyogó mezbe öltözteti és a boldogtalan halandó sajátságos szavait fölemeli a fenség magaslataira.