XXXVI. FEJEZET.
MÉG EGYSZER A FEKETE HATTYÚ.
A grófnő nem értett ebből a furcsa kimenetelből semmit.
Mi lelte ezt az embert? Ezt a pórt? Ezt a semmit? Hogy ő visszautasítja a dijazást? Talán nem tudja, miről van szó? Milyen összegről? Azt hiszi borravalóról beszélnek? No majd megérti később.
Most mással volt eltelve a lelke.
Odament a Mária szoborhoz s letérdelt az imazsámolyra. Egy nyitva hagyott imakönyv volt azon. Imádkozott. Mindennap egy egész órát szokott imával eltölteni. Azt a szomorú óráját a napnak, a melyen Oszkár öngyilkossá lett.
Már kétszer zavarták ki az imájából. Egyszer a komorna, azzal a jelentéssel, hogy itt van a mamzelle a ruhaderékkal; másodszor meg a komornyik ezzel a 116-os konstáblerrel. A félbeszakított imát be kellett végezni.
Az utolsó ámen után a grófnő a komorna szobájába szolgáló villanycsengetyühöz ment s megnyomta annak a gombját.
A komorna bejött. Uj cseléd volt – (ama bizonyos karperecz história óta.)
– Most már bejöhet a mamzelle a ruhaderékkal.
A komorna után nyomban bejött a divatárus czég kisasszonya. Hozta az elkészített új ruhaderekat felpróbálni, azon is hattyú alakura idomított czikornyák voltak fekete fénytelen gyöngyből.
A grófnő abban a pillanatban az öröm ijedelmével sikolta fel: «Amelie».
A mamzelle háta mögé nézett. Nyilván azt hitte, hogy a komornát hiják.
Hanem a grófnő oda rohant hozzá s megragadta a kezét.
– Leányom!
A varróleány kegyeletes szánalommal nézett a grófnőre s szeliden visszahúzódott.
– Grófnő! Ön csalódik. Az én nevem Gratulin Lidia. Varrónő vagyok.
– Nem! Nem! Te Amelie vagy! Az én leányom.
– Nem, grófnő. Én Gratulin Lidi vagyok. Otthon a szállásomon megvannak az okmányaim; erkölcsi bizonyítványom, keresztlevelem. Apám Gratulin Fridolin volt: szabómester Rimaszombatban. Anyám Perpera Amália. Tavaly nyár óta itt dolgozom a bécsi utczai divatkereskedésben.
– Lehetetlen! Lehetetlen az! Ez arcz, a termet! Ezek a szemek. Ez a hang. Te X. X. grófnő vagy.
Erre kissé tetszelgősen mosolygott a leány.
– Mondták ám többen már, hogy meglepően hasonlítok a grófnőhöz. De én nem akarok a csalódással visszaélni, a mi úgy is elébb-utóbb kiderülne. Én egy szegény leány vagyok: szegény szülőktől. Nem tudok semmit, csak varrni, meg himezni.
– Az nem igaz! Te Amelie vagy! Ne tetézd kétségbeesésemet azzal, hogy megtagadsz. Az én leányom egy varrónő, a ki napestig dolgozik! Te himzed a fekete hattyukat az én elátkozott öltönyeimre? S jársz kopott ruhában! – Mit akarsz? Térdre essem előtted? utánad csúszszak bocsánatot kérve? Nem vagyok-e eléggé megverve a sorstól? Látod ezt a gyászruhát rajtam? Tudod, hogy Oszkár öngyilkossá lett?
– A nevére emlékezem. Olvastam valahol.
– Csak a névre? Hát azokra a szép ragyogó szemeire nem?
– Nem láttam soha.
– Hát azokra az édes hizelgő szavakra? a mik engem is kárhozatra vittek?
– Nem hallottam soha.
– Mered azt mondani? Ide nézz e képre! Nem félsz, hogy megszólít?
Azzal lerántotta a selyemfátyolt a festőállványon levő képről. Angeli művész ecsetje remekelt azon. Azok a szép szemek oly ismerősen néztek, az ajkak megszólalásra nyiltak. Mintha ő maga élne ottan.
A leány idegeit végtül végig járta ez a bűvös villanyütés. A szíve őrült sebességgel kezdett el dobogni. Valami szóval ki nem mondható fájdalom dúlta fel az egész lelkét. – Hanem az arcza és az ajka nem árult el semmit.
– Nagyon szép arczkép… suttogá csendesen.
– Csak szép arczkép? És semmi más? Rebegé a grófnő. – Irtóztató játék, a mit most velem üzesz! Ez már kegyetlenség, ennyire vinni az alakoskodást! – Nézd! – Egy levelet hordok a keblemen. Éjjel-nappal velem van. Ez volt az utolsó levele, a mit abban az órában irt, a mikor rettenetes elhatározását végrehajtá.
Ezzel a grófnő egy kis, boritékba zárt levélkét vont elő a vállfüzője alól.
– Látod ezt? Még le van zárva pecséttel. Nincs felbontva. – Mert ez a levél nem nekem szól. – Azóta mindig keresem azt, a kinek a nevére czimezve van. Magát a poklok országát jártam össze-vissza érte, úgy kerestem. – Látod e nevet a boritékon? «Amelienak». Nem én hozzám irta az utolsó levelét, hanem a leányomhoz. – Nem akarod felbontani e levelet? Nem olvasod el, mit ir a halott – Amelienak?
A leány reszketett, ingadozott. Emberfölötti volt a megkisértés.
Egy izenet a túlvilágról… Egy kedves halott utolsó szavai!…
Odanézett merőn annak a megszólalni kész arczképnek a szemébe.
És aztán magában sóhajtá: «én mindennap imádkozom érted; mindennap megbocsátok neked… Te ne szólj hozzám többé!»
Azzal hideg nyugodt szóval mondá:
– A levél nem nekem szól. – Én «Lidia» vagyok.
S visszaadta a grófnőnek a levelet feltöretlen.
– Légy hát akárki! De annyira hasonlítasz az én elvesztett gyermekemhez, hogy el nem hagyhatlak magamtól többé. Engem borzasztó csapások értek. Csoda, hogy meg nem őrültem. Meg vagyok törve, megalázva. – Nem tudok megbocsátani magamnak. Nem tudom, mi czélja van az életnek többé. Akárki leánya légy: te benned találtam föl a vezeklésemet. Elviszlek magammal. Leányommá fogadlak. Az ő helyét fogod betölteni. Szép vagy, gazdag lészsz: – az egész főrendű fiatalság fog körülrajongni: s a kire választásod fog esni, előre birja a beleegyezésemet. Csak jőjj velem. Ha ragyogni, mulatni akarsz, itt maradunk a fővárosban; ha utazni kivánsz, elviszlek a világ legszebb helyeire. Ha szeretsz félrevonultan élni, együtt rejtőzünk el falusi kastélyomban. Oh csak jőjj velem.
A varróleány végig hallgatta mind ezt nyugodtan. S aztán szeliden válaszolt:
– Grófnő. Mély tisztelettel hajlok meg az ön nagy fájdalma előtt. De én nem fogadhatom el önnek az ajánlatát, bármily fényes jövendővel kecsegtessen is az. Én szegény vagyok s szeretek szegénynek maradni. Választottam is van, a kit tisztelek, becsülök, szeretek, s a ki engem tisztel, becsül, szeret. Még most fegyverrel szolgál, de a mint polgári állást nyer, nőül vehet, s ketten együtt keresünk tisztességes munkával annyit, hogy megélünk.
– Ki az? Mi a neve? Minő katonai rangja van?
– A neve: Paczal János. Jelenleg a 116-ik számu konstábler a VI-ik kompániánál.
A grófnő egyszerre a szivéhez kapott a két kezével, elájult. A leány nem engedte őt elesni, átkarolta: erős leány volt, s a balzacra fekteté az elaléltat.
Akkor aztán megcsókolta a homlokát, a két szemét és az ajkait. Majd letérdelt eléje és megcsókolta a kezét.
Azután letakarta a fátyollal az arczképet, úgy, a hogy elébb volt.
Azután odament a villanycsengetyühöz, megnyomta a gombot.
A komorna bejött.
A varrónő odamutatott az urnőre.
– A grófnő elájult. Ma nem próbáljuk fel a ruhát.
«Adieu».