Így beszélt az asszony…
Menni vágyom – csak mindig menni – de te azt nem értheted.
Hogy hova, – édes Istenem, – azt most még nem tudom és nem is akarom tudni, – de semmi olyan helyre, ahova te elvihetnél engem. Ne is gondolkozz! Mire behoznák a bőröndöket, mire megcsinálnád a tervet és a költségvetést, akkorra már el is menne a kedvem. Megtárgyalnák a szomszédok és a cselédség, – nem, ahogy én szeretném, úgy nem történhetik soha – igazán soha.
De ha egyszer nekieredhetném a világnak, csak úgy, ahogy vagyok, tíz perc múlva az állomásnál lenni, málhák és búcsúzások nélkül és hogy senkise kérdezze: miért? Aztán vinne, vinne a vasút és én még mindig nem tudnám, hol fogok megállapodni. Érezném, hogy a szárnyaim nincsenek ólomból, könnyű, szabad, erős volnék és világosan látnám, hogy mit kell tennem.
Talán a városokba mennék. Széles, gázfényes utcákon futnék keresztül-kasul, nedves aszfalton, párás, babonás, gyilkos levegőben. Most este van és ott a lázasan sárga, boszorkányos ívlámpák alatt ismeretlen arcok tünnek elő és újra elmerülnek, mint kusza árnyékok. Koldusok, gesztenyesütők, rikkancsok, hordárok, nagy eleven szinházak körül zajos, várakozásteli élet – ezt kivánom. Egy csöpp akarok lenni valamelyik hullám hátán, emelődni, esni, – a mélységből újra a felszínre erőlködni, – tükrözni a fényt.
Szinházak, – tapsok. Félálomban olyan sokszor hallom, amint felviharzik, egyre szélesül, tombol és újra elhal körültem a sokezer, százezer apró hang, diadalmas hangja a sikernek. Én nem tudom, de úgy álmodom néha, mintha csillogón, gyönyörűn, húnyt szemmel és mámorosan én állanék közöttük a millió lámpa fényében, és a tömegek ujjongó pillantása úgy hullna rám, úgy férkőzne a testembe, mint hajszálfinom, édes, puha nyilak zápora. És én fellélekzem és beszívom a csodálkozás illatát, attól nőni kezdek még – még magasabbra.
Lehet, hogy tengerekre is mennék. Napsugáros, idegen szigeteket keresnék, piperés márványpalotákkal, amik léhán kacagnak elő az olajfák mögül. Megkeresném a felhőtlen, tiszta kék eget. Vagy háborgó, zavaros, északi vizek felé, amelyek partján a Balder-templom üszkei látszanak és Fritjhof karcsú hajója fölött a sólyom repes. A hótiszta királyleány könyeit szeretném elsírni, amíg valami rég halott, ezüsthajú Brág dala harsogna a szélben. Az kellene, hogy élesen, erősen az arcomba süvítsen a szél.
A tiszta hó még nem olvadt el a nagy hegyek vidékén, – most, amíg tart, szeretnék odamenni. Milyenek most az elhagyott nyaralók, befagyott vizek, a magányos, néma parkok? Mit álmodnak a fenyves hegyoldalok, amiket senki sem zaklat, mit művelnek a falvak és a parasztok, akik most nincsenek a világforgalom számára kipécézve? El kellene mennem mindenüvé, ahová általában nem szoktak és belétekinteni minden rejtelembe.
Nincs igazad – nem a szerelmet, az új szerelmeket akarom. Néha gondolok ahoz hasonlót is és el tudom képzelni a halk csókokat, futó perceket és valami szent némaságú, titokzatos nászt. A lámaisten papnőinek menyasszonypárnái azok, amelyek után a koporsó következik. Fojtottan szomorúnak, észbontóan önfeledtnek, álomszerűen rövidnek és viharosan tisztának gondolom a szerelem végső, tragikus teljesülését. De vannak-e ott künn, a szabad levegőn csodálatos emberek?
Emberek, – sok, sok idegen ember, – az van, és én idegenül akarom látni őket. Hozzám nem férkőzhetnek, nem akarom ismerni, csak szembe jönnek és senkisem tudja, hogy kik ők és hova mennek éjszakára. De amíg járnak és nyüzsögnek a sűrüségben, a zegzugos utakon – ügyeket intéznek és bonyolítnak és az ügyeiktől a világ boldogulása függ – a kenyér, az élet, a születés, a gépek, a gyilkolások, a föld és a csillagok. Valami különös sietést, cselekvést gondolok, olyan életet, amiben minden szónak, minden mozdulatnak végzetes jelentősége van.
Fáradt lennék akkor és behúnynám a szemem. Akkor újra meg kellene találnom azt a nagy, hínáros zöld tavat, ahol már jártam egyszer. Magas hegyoldalak fenyűi tükröznek a mozdulatlan, sima vízben, a szandolin orra halkan locsogtatja a lenge hullámokat és elvisz messze, messze, halottian csendes vidékekre, ahol puhalombú égerfák lehajtják és megfürösztik lombjukat a partnál. A fenékről karcsúlevelű vizi zsurlók nőnek fel némán, gyűlöletesen, szívós akarattal és köztük a víz szinén gonosz, sárga-zöld békalencse úszik, torlódik. Akkor alkonyat volt, borus, felleges volt az ég és az erdős lejtőn már vörhenyes foltok. A hinár fölött millió apró szúnyog duruzsolt és a fecskék raja nyugtalanul repesett köztük szerteszét, nyilas szárnyuk hegye néha érintette a vizet. Valaki mögöttem ült az evezővel és beszélt a tó utolsó halottairól: két leány, akik fehér ruhában indultak el a szomszéd faluból áldozócsütörtök reggelén, hogy magukhoz vegyék az urat; a gyónócéduláról ismertek rá a hullájukra. Először elszorúlt a szívem és félni kezdtem ott, azután azt gondoltam: mindegy! – és attól kezdve olyan nyugalmat éreztem, olyan végtelenül teljes békességet a lelkem fenekéig, amilyent soha addig az életemben. Szeretnék még egyszer úgy pihenni.
És azután? Azután halkan és pihenten hagyni el a halál révjét és újra menni. Most újra szeretője lenni az életnek, előcsalogatni őt a mozdulatlan kövekből és a szakadékokból, a földanya mohos sebei közül. Emlékezned kell, úgy hiszem, velem voltál akkor. Már sütött a hold és valami úton voltunk; mellette jobbra-balra kerülve bujdosott a patak. De ahol jártunk, oszlopokra emelt facsatorna magasan tartotta a vizet az igazi meder fölött, hogy majd egyszerre lezuhanjon és malmot hajtson a völgyben. A hold sütött. A gerendák tetején és fenn a vályúban is kusza, vékonyszálú hegyi fű nőtt ki és közte a régi, mohos deszkák résein egyre, csak egyre permetezett, csobogott le a magasra kényszerített víz, a szikrázó, erőltetett harmat és egyre mosta a hegyfal tövét. Ott pompás, zöld moha nőtt és a meder sekély vizében buja nagy lapulevelek, a hold pedig besütött közéjük. Befogtam gyöngén a fülem és a korláthoz álltam. Akkor a víz örökös zuhogása mindinkább muzsika, finom, dallamos zenehang lett nekem és látni kezdtem.
Láttam, hogy a csendben, a holdfényben karcsú leányok lépnek ki a hegy falából, minden két oszlop közül kijő egy és halkan köszöntik egymást: jóestét, jóestét! Nem hasonlítanak a forrás egyszerű, telt, simaarcú, üde és merevköntösű szelleméhez ott fenn, sem a vízesés kuszálthajú asszonyához, akinek örvényes villiszeme halálos veszedelmeket hoz és a fehér fátyola összebogozva ránt a halálba. Ezek itt félig a mesterség gyermekei már, van rajtuk valami csodásan szép és mégis nyugtalanító szabályosság, de hogy miben, azt nem lehet megmondani. Stilizáltak, – igen, ez, – így láttam őket. A járásuk üteme végtelenül pontos, amint halkan, pocsogva indulnak a hegyfal íves kőárkádja felé. Ott megállnak, szótlanul, körben, arccal fordulva a keskeny barlangszáda iránt. Denevéralakú, repeső, furcsa szörnyek már előbb nyomon követték őket, szolgai igyekezettel iramodva le a mészkőfal apró nyílásaiból. Most jön még egy, – a legnagyobb, aki a barlangszáj fölött gubbasztott, – látom a mozdulatait, amint leszálltában a sziklatest alakját veszi fel, – amint széttárja barna, szárnyas köntösét, hogy ellapulhasson egy homorú oldalon, – aztán összekapja az inas hártyákat és vékony vonallá simult testtel kúszik le az alsó fülkék boltíve alá. – Oh, milyen világosan emlékszem! – Most ott vannak mind, az emberkéz mérgezte hegyi élet ártó szellemei, a természet újabb keletű és korccsá lett csodalényei. Mozdulatlanul várnak, amíg rájuk pereg a mesterséges harmat a hegyszülte, ősi moha közül. Várnak. Talán a szűk, sötét és titkos barlangmélyből kijön közéjük a nagy szellem, a hegyek őse, akihez ember még nem férkőzött soha, akinek tekintetére ők is megremegnek. Láttam – vagy éreztem, igen – hogy a két konfirmációs leány is köztük van.
Ne nevess ki! Te bizonnyal nem láttál semmit ezekből, mert én bennem – a lelkemben mentek végbe a csodák. Akkor még tudtam látni és hallani, amit más nem tudott – azóta elveszett belőlem az is. De én még vissza tudnám szerezni – újra megtanulnám a titkok nyelvét – csak oda kellene állnom a kapuk elé és lesni. Talán én megláttam volna a hegyek szellemét, ha te el nem szólítasz onnét. Mert már éhes voltál.
És tudod-e még, hogy mikor átalmentünk a falun, a holdas estében nesztelenül jött szembe velünk gyalogos násznép és halkan csevegve haladtak el a kocsink mellett. Talán jobbmódú parasztok, – a menyasszony karcsú, fehér és szépjárású volt, fehér cipőben, hosszú fátyolával könnyen lépdelt a poros úton és mosolygott – mind mosolyogtak. Hova mennek ezek, – gondoltam hirtelen – micsoda ismeretlen, torzalakú rémségek, tikkadt hétköznapok vagy holdfényes titkok felé. Látod, látod, úgy szeretnék még egyszer én is titkok felé haladni – remegve állni a fátyolos istenkép előtt, – és nem tudni róla, hogy a fátyol mögött nincs semmi.
Mi lehet az, ami még titok nekem, amiről még nem mertem volna gondolkodni. A bűn, – az még titok. Látni akarom egyszer közelről a bűnt – de mégis – kívülről nézve, talán valami ablakon át, mert a levegőjét nem akarom lélekzeni. A szaga undok, alanti, – és piaci otrombaság van a színeiben, – de a titkos értelmét érteni vágyom mégis. Talán így. Járunk egyszer valami nagy, idegen városban, – külföldön, úgy hiszem – de akkor neked is velem kellene jönnöd. Este van és sietünk valahová. Egyszer csak elcsendesedik körültünk minden, – mint valami boszorkányos átok alatt – se villamoskocsi, se hordár, se zaj a faburkolatos, ódon, előkelő utcában, vagy igazán átkozott ez a hely? És egy gyönyörű, régi, lilásszürke kőtemplom mögül, mintha az árkádfalak fülkéiből jöttek volna, éjszakai asszonyok surrantak elő és sietve rebbentek szét minden irányba. Tudom, mit akarsz mondani. A város nevét, ahol akkor voltunk és hogy a kócos, öregedő leányok az ószerestől vagy a zálogházból szedték magukra ruháikat és aligha vacsoráltak. De én nem ezt akarom. Abban a furcsa csendben, a lilás félhomályban, ahol összeszűrődött a gázok világossága a holdsugárral, ott szerettem volna bevilágítani a legbelsőbb lelkükbe. Ott, akkor, – ugyanabban az estében és amaz órában ők is, szegények, másnak érezték magukat, mint egyébkor, – én tudom.
A fecskék csak a szárnyuk hegyével súrolták játszva a hináros vizet, és ők bölcs madarak. Valóban, csak játszani érdemes vele, – csak látszólag szabad érinteni – mert olyan könnyen felkavarodik undok salakja a mélységnek. Csak vissza, – a világosságra.
A világosság szembe jön velem és elönt, megfürdet villódzó fehérségében. Az élet! Egyszer mindenki eljut azokhoz a pillanatokhoz, amikor a nap alatt jár és tejszínű puha, tavaszi sugarak ragyogva köszönnek: Jó reggelt! Most jönne a fény. Szép, derüs kicsi palotában kellene laknom, szagos jezsament bokrok, fehér jázminok és apró pirosvirágú galagonyák között. Gyönyörű ruhákban kellene kijönnöm a hűs reggeleken – és én látom azokat a ruhákat. Van egy fehér, mereven komoly és tiszta, nagy redőkkel, – egy fekete, lenge, mint az éjszaka felhői áttetsző – és csillogó szürke-kék szövetre borul. Van ezerfodros, kacagó, üde rózsaszín, van betegesen finom, hulló csipkékkel telepazarolt lilaszínű. Tudok egy ezüsttel szőtt sárga brokátot, amikor a jegesmedvebőrön pihennék álmatag, hosszú délutánokon, és látom a pompás, bíborszínű esti ruhát, mely szorosan simul a vállamhoz, az alakomhoz és ragyogó gyémántok kedvéért szabadon hagyja a nyakam. Igen, meg kellene próbálnom ezt is. Csak parancsolni és gondolkozni, mint ahogy a liliomok csak virulnak és illatoznak és nem kell járniok semmi után. Illatos, meleg fürdőkből szállni ki reggel, – pompás lovakat hajtani, remekművű serlegből inni egy pár csöppet, de tisztát, lángolót, – karcsú vázákból pompás délszaki virágok illatát szívni, puha, finom, gyönyörű kelmékbe takaródzni és két kézzel adni, osztani mindenkinek, aki kér.
Tudom, hogy fáradt lennék ezektől. Vajjon meg lehetne-e ujhodni még? A gyönyörök teljességével, a vágyaim betöltésével elfogyna-é tőlem egészen az élet?
Nem szabadna elfogyni. Mielőtt késő nem volna, mosolyogva kellene elszórni magamtól mindent, mindent, ami már-már a vágytalanság küszöbéig emelt. És elindulnék mezítláb, darócban és fedetlen, hamús fővel. Szürke ormós falu bezárt kolostor ajtaján kopognék bebocsátást kérve. Aztán becsapódna mögöttem a rostélykapu és ott maradnék a kisérteties folyosók, penészes kripták, sötét cellák, tömjénes, kőrózsás szentélyek belsejében. A templomban én gyujtogatnám a gyertyákat és halott virágokkal teleszórnám az oltárt, én kötözném, én mosnám ki a legundokabb sebeket, kinzó szeges övet viselnék, és kemény diszciplinát kérnék minden nap. Az öröm kimerűl, – de azt hiszem a fájdalomban mindennap új gyönyörüséget lehet találni. Vad, túlvilági tobzódás lehet az, odadobni nyomorúlt féregtestünket minden gyötrelemnek, mindennek, ami fájdalmas és rút. Ez a test nem vagyok én, elbánok vele – különb vagyok – ez a legnagyobb, legszentebb gőg. És azt hiszem, az élet teljessége csak úgy volna az enyim, ha ezzel végződhetne, porig alázkodni, letiporva fetrengeni, hogy a hit rögeszméjével szabadítókép köszönthessem a halált. Mert a halál máskép iszonyatos, helyrehozhatatlan és kifürkészhetetlen…
Így beszélt az asszony.
Mikor pedig elhallgatott és a férfi szivarja is kialudt a félhomályos szobában, a tűz pislogó, izzó parazsa mellett: hosszú, idegenszerű, mintegy kifosztott némaság szállt le közéjük. Lassan húnyni kezdett a parázs.
– Nem gyujtunk lámpát – csacsikám? – kérdezte hangosan a férfi.