A halál meséje.
A gálya, melynek kormányosa nincs, megindult a nesztelenül sikló, fekete vizen. Magányosan pihent rajt’ a Lélek.
Az első pillanatokban még érezni vélte a hullámok kigyós csuszamlását, – és szerette volna megkérdezni tőlük, vajjon virágosak-e a Lethe vizének partjai, – és ott, a messze tünedező sziklarémek ormóin fészkel-e madár? Ám csak valami fáradt sivatag-fenyért látott azokon túl, ahonnét távoli viharok zúgása hallszik és lassan foszladozva vándorolnak elő a tépettszárnyú fellegek. Közelébe jönnek, sűrün sereglenek, összefogódzva lengik körül, – és halkan a Lélek szemére simulnak.
Mert ezek az opálszínű, vándorló fellegárnyak az elhagyott élet küldöttei. És habár most egy szempillantásra megnyilnék előtte a Végtelenség, – a titkok örökforrása, – ő nem nézhet belé miattuk. Csak az imbolygó ködalakokat látja.
– Mintha valami régi, ezüstzománcú hárfa pengése hallatszanék messziről, ismeretlen csodatájak felől, – ám a végtelen harmóniába még ismerős, földi akkordok zörrennek bele, – olyanok, mint egy-egy eleven, piros színfolt. A Lélek felismeri őket.
– Ez pohárcsengés volt, – ez lánykacagás. – Így csak a megbántott asszony panaszolkodása rezeg, – és így hangzik az emberi inség szava.
És ime, – egyszerre valamennyit elhallgattatja egy magános, tiszta, szomorú kiáltás, mely egyetlen élő szív mélységeiből fakadt és egyenes úton követte a távozót. A Lélek felismerte.
– Te vagy, anyám, – te szomorú!
És az anyaszívből egy forró, eleven sugár szállott, – ködön át, felhőn át, – egyenesen feléje. Utólérte:
– Híd vagy-e te, hogy visszamehetnék rajtad, – mondotta végtelen szomorúsággal a Lélek és visszahanyatlott a sötét hullámok színére.
Körülte mind sűrübb lett a köd. Ám egy helyen – közel-e vagy távol? – talán aranyszínűre bágyad a gomolygó szürkeség. Vagy olyan az, mint a májusoltárok bátortalan dicsfénye? És átrezdül a Lélek, amint a jelenés szárnya legyint felé, amint felsurran az ismeretlen, csillagos magasokba. Ő volt! A soha el nem ért, – a meg sem illetett, – akinek talán csak halvány képe-mása volt egy földi leány, – s az igazit a Lélek elpazarolt álmai teremtették meg.
– Az első szerelem vagy! – mondotta.
És akkor jöttek egymásután a többiek. Kék és rózsaszín sugárkévék, – csillogó szivárványoszlopok, – permetező, kacagó emlékei elillant perceknek, röpke gyönyöröknek. Majd fátyolos árnyak, amiket hosszú sóhajok suhognak körül. Egymásután jönnek elő roskadozón, halványan, – uszálykép vonszolva maguk után tönkretett életüket. A Lélek feljajdul:
– Az üldözöttek ők, – akiket hitegettem és elűztem.
És mind a könnyek, amik valaha ő miatta ömöltek, – most végigperegtek rajta és sajtoló fájdalommal égettek millió láthatatlan sebet. A Lélek könyörgött:
– Hol a feledés? Mért nem jő, hogy elborítna engem? Az imént volt-e, vagy sok ezer éve annak, hogy búcsúzva átöleltem ama híd karfáját. Még mindig én vagyok én, – aki átöleltem és elhagytam az éjszakában egy hídfő oszlopát, – mert nyugalmat akartam és feledést, amíg a messziségből felém integetett a csillagszemű város.
És még egyszer, – utoljára, – feltünt előtte a nagy parti város képe, – amint akkor látta az utolsó éjszakán. Aztán előtüntek a márványos paloták, az oszlopsoros kapuk, – szőnyeges termek és redős ablakok pajzán világossága. És körülszárnyalták még egyszer az ifjuság sejtelmei és illatai, – a lét sűrüsége és a mesterséges titkok varázsa.
– Hol vagyok ezekben én? kérdezte a Lélek.
És akkor jöttek az ő szülöttei. Eszmék, amelyek belőle fogantak, rythmusok, amiket ő lélegzett ki, formák, amiket saját képére alkotott meg. Érezte a mult forradalmait, – a teremtés kínját és gyönyörét, – a cselekvés viharának szegélyét.
– Fáradt vagyok! lihegte a Lélek. – – –
Most valami könnyü, tompa zúgás jött felé, – enyhe, csillapító nesz, amit aranyszárnyú lepkeparipák ezüst patkói okoznának, amint repülve végigszántják a ködöt. Összeomlott minden, – az álmok, az emlékképek. – A lélek már nem is érezte, vet-é vajjon hullámot körülte a nagy, fekete folyam.
– Most jön a Semmi! – gondolta.
Még egyszer kitágult, szétterjedt látása előtt minden. Egy nagy, sugárban fürdő tavaszi mezőt látott, – a delelő nap csillámos foltjait szétszórva a virágos gyepen. A virágok közt színes lapdát kerget lihegve egy fényesszemű fiúgyerek.
Egy idegen gyerek! Már nem ismert önmagára és nem ismerte meg a virágokat, a verőfényt és a lapdát. – Kié ez a rétség? ötlött fel egy homályos félgondolat. – És ama fehérszínű kastély kié lehet?
Idő és távolság eloszlott már akkor, – és elmúltak nékie mind az élet többi szépséges szemfényvesztései, – a dolgok össszetartozása és a képek színe. Mint a tépett gyöngysor, úgy bomlott szét először minden, aztán szétpárázott a semmiségbe. Már gondolata nem volt, – csak valami érzése; alig egy sóhajnyi.
És a lét legutolsó rezdüléseképen a Lélek önmagába tekintett. És ott a legmélyen, – sohasem ismert rejtelmek helyén most valami vajudó, felcsukló remegés született. Elébb halkan, mint az elékivánkozó virágrügy, – aztán mind erősebben, – tombolva. Forró, vad örvények zuhatagja volt, mely szakadozón, hatalmasan tört felszínre az utolsó pillanatban. Kiszállottak belőle, és amikor elhagyták élettelen rom gyanánt, üresen maradt utánuk a Lélek. – – Mert ők voltak a leigázottak, – a láncon tartott rabszolgák. Ők a korán elölt érzések, halvaszületett eszmék és tárgytalan vágyakozások. És mind, a bennfelejtett, elevenen eltemetett zokogás és mind az álmok, amiket felriasztva félbeszakítottak, a dalok, amik szóhoz nem jutottak. Azok a dolgok, amik soha nem történtek meg, noha megtörténendők voltak, és mind a szárnyas igék, – amik nem hangzottak el. Most felszabadult, formát lelt valamennyi. Éltek. – – –
– Hol van a Lélek? Merre? kérdezték.
A Lélek pedig akkor már nem volt sehol. Nem pihent többé a gályán és nem ringott a fekete hullámokon. Egy volt velük. Egy a homályos, puha köddel és a folyam sötéten csúszó, egyenletes hullámaival.
A ravatal körül ekkor gyujtogatták a viaszgyertyákat.