Látogatás.
A lefüggönyözött betegszoba félhomályában hirtelen megállott a lány. Kivülről jött, a napvilágos utcákról, az emberhangos üde tavaszból, ahol kacagó asszonyok járják a korzót, kocsik robognak és ibolyavirág kékellik mindenfelől. És ez a lüktető, kivánatos élet szinte még ott suhogott a puha, sötét ruhája redőiben és a kalapja fátyoláról is szétáradt valami hüvös, üde lehellet.
Egy percig, amig szeme a sötétséghez szokott, könnyű zavarral nézett körül, aztán megtalálta a beteg fekvőhelyét és tétovázás nélkül, nyugodtan közeledett. A kezét nyujtotta.
– A néninek hoztam egy borleves recipét, – ő küldött be ide magához. Akkor hát nem illetlenség, ugy-e? Jónapot!
A hangja telten, biztosan csengett, – minden mozdulata csupa derüs öntudatosság, – talán túlságosan is. Mintha minden lépését külön elhatározásból tenné.
A beteg ember már az első pillanatban felemelkedett volt, – ideges, gyors mozdulattal, – hogy összeremegtek körülötte az orvosságos üvegek. Lázasan csillogó szemmel, sovány, verejtékes arcával előbbre, – előbbre hajolt, – aztán megismerte a leányt. A meglepetés mohó extázisával mintha nem győzte volna a közelébe várni – és végtelenül szomorú gyermekpillantásában ott égett az elmult hetek minden vigasztalan, emésztő vágyakozása – a reménység, a gyógyulás, a jövendő után. Szinte naiv remegéssel csókolta meg a leány keztyüs kezét.
– Anna! Igazán itt van, Anna?
– Hát persze! Egészen itt!
Mosolygott egyszerűen, kedvesen, és mégis, ahogy megállt előtte, inkább valami üde álomképnek tetszett. Gyógyító, csodatevő álomnak, amilyent a megmentett lázbetegek látnak a válság órájában.
– Szégyelje magát, – lehelte halkan, – maga lusta! Itt feküszik, amikor az egész világ mozog ottkünn. Hogy csillámlik a nap, – ha látná, – és mennyi bolond lila virág van már. Hoztam magának is.
Nyugodtan huzgálta le a keztyüjét, – visszatüzte az arcáról a fátylat, – aztán pohárba igazított egy borzas, kis ibolyacsokrot és megsimogatta puhán, felületesen, – mint egy játékos gyerek haját. Közben egyre csicsergett.
– No, – ne busuljon, nem is jó ottkinn. Annyi ember futkos és olyan lármásak. Itt legalább csend van és lehet gondolkozni. Maga úgy is szeret. Mondja? Miről gondolkodik ilyenkor?
Egy rajongó, áhítatos tekintet felelte: »Rólad!«
– Bolondos gyerek! – mosolygott a leány és hirtelen körülnézett:
– Nem hozok széket. Ide ülök; – mondta, – és már odarebbent a takaró szélére. Onnét csicsergett tovább.
– Képzelem, hogy mi mindent kifőz itt unalmában. Az egész jövendőt, ugy-e? Mind a vizimalmokat, meg az erdőirtásokat, – aztán a sok lumpolást, asszonyt, medvehajtást, ami még hátra van, – odahaza, Erdélyben. Furcsa, ugy-e, hogy mostanság én is ezeken ábrándozom. – Kár, hogy nem lehet együtt. – A Szepességről elküldték mind az abroszokat. Rengeteg hosszúak, és Borbála néni nekem ajándékozta a családi ezüstből az ő részét is. Van egy cukortartó, – az csoda!
Csak gyorsabban beszélt-e a kelleténél, – vagy volt a hangjában valami erőltetett, tompa árnyalat? A fiatal ember visszahanyatlott a párnákra és lehunyta a szemét.
– Hogy bolondít, – Anna! Hát így kell már velem beszélni?
Ez így váratlan volt, – megdöbbenve hallgatott el a leány.
– Lássa Anna, – mondta vonagló mosollyal a beteg, – olyan nagyon hálás vagyok, hogy eljött. Olyan jó! De miért néz gyereknek vagy ostobának maga is, aki mindig őszinte volt hozzám. Miért nem mondja: Eljöttem, hogy utoljára lássalak, – hogy nyugodt legyen a lelkiismeretem, – hogy emlegethessem a társaságban. Miért nem így? Azt hiszi, nem tudom, hogy az édesanyám nem volna ilyen engedékeny máskülönben. Ő küldötte ide – Anna, – ő tudja, hogy egy hétnél hamarább meghalok.
A leány ránézett, – mintha nem értette volna, és nyugodt, csodálkozó tekintete győzelmesen állta ki a férfiét, mely kutatva furódott arcába.
– Ejh, – hát igazán nem tudja?
– Vagy úgy, – kacagott fel Anna és összecsapta a kezét. Már megint meghalni készül. – Hát hogy leszünk a radnai jósasszonnyal? Emlékszik? Azt mondta, hogy én tíz esztendővel előbb halok meg. No és hát semmi kedvem sincs még hozzá.
– A jósné hazudott. Már nincs egy hetem.
– Emlékszik, akkor, Radnán. Maga az egyik partjára állt a Hejőnek, én a másikra és úgy – azon át, – csak két arasznyi ott a Hejő.
– Meghalok, Anna, – folytatta a rögeszme makacsságával. – Már érzem azt a hirtelen jobbulást, ami a tüdőbajnál a halált jelenti.
Egyszerre durcás, türelmetlen lett a leány arca, hangja.
– Pista, – ha maga még ilyen őrültségekkel izgatja magát, – én bizony Isten itthagyom.
Hátat fordított, elindult, – aztán visszahajolt pajkosan, mosolyogva, – mint a Hejő túlsó partjáról. A férfi utánakapott, – visszahúzta, lázasan, fellobbanó erővel, szinte magához emelte a félkarján.
– Nem engedem ám! – Nem engedlek. Most még az enyém vagy.
A karja, mint két vaspánt kapcsolódott a leány derekára, homloka biborosra vált.
A leány valami ösztönszerű ijedtséggel próbált meghátrálni. Az üde egészség visszarettenése volt ez a lázas, beteg élet lüktető túlzása elől. Összeszorította fogát, és az ágy mellett maradt. Ott állt egyenesen, szoborerősen, – emelt fejjel, – és engedte, hogy a csipőjéhez simuljon a beteg forró arca. A fejére tette a kezét és végigsimított rajta, – puhán, felületesen, mint az ibolyavirágon az előbb.
– Lássa, – beszélt neki csendesen, – milyen rossz fiú maga. Először is agyonlumpolja az egészségét, – meghül, szerez valami buta katarust magának, – és elnézi, hogy aggódjék az édesanyja, meg a menyasszonya. Aztán még ilyen bolond beszédekkel mulattat. Maga csacsi, – csacsi!
– Még, még, – könyörgött a fiú.
– Ilyenek maguk mind, – maguk erős férfiak. Ez a krakéler népség, – és mind kétségbeesik, ha megfájdul a kiskörme. A legfőbb gyönyörüségük, megríkatni egy asszonyt. Persze azt hitte, – itt mindjárt sirva fakadok, – amiért egy-két hónappal később esküszünk meg.
– Te! Milyen jó tudsz te lenni, – Anna!
– Mintha nagyon bánna az ember egy ilyen képzelődő zsarnokot. Szép kilátások, mondhatom! Magát minden esztendőben vagy háromszor el kell siratni, – míg egyszer engem temet el, – és ki tudja, a Borbála néni ezüstjeivel ki teríttet majd, – a második asszony?
– Még, – édes gyönyörűm!
– Tudja mit, – Pista? Igérje meg, hogy akkor sem fogja elvenni azt a sápkóros Pongrác leányt. – Ugy-e nem? – Nézzen a szemembe és igérje meg.
Ez a becéző, kimélő hang egyszerre felriasztotta a férfit. A férfit, az embert, – aki ösztönszerűleg hatalmas akar lenni az utolsó lehelletig, – aktiv, számbavehető és veszedelmes. Felnyult a leány vállához és egy mozdulattal meghajlította, magához rántotta, csaknem érintette a gyümölcslehelletű, üde száját. Aztán egy mozdulattal összecsuklott és a párnái közé fúrta az arcát.
A köhögés volt. A jólismert, vérfagylalóan száraz hangja a halálnak.
A leány megfordult, hogy segítséget hivjon, – de a beteg ujjai görcsösen kapcsolódtak a csuklója körül. Leült hát mellé, – végigsimított a fehér homlokán és felkönyökölve nézte a szenvedőt. A normálisan jó emberek szomorú részvéte simult el a vonásain, az asszonyi lélek ős-irgalmassága azokhoz, akik a védelmére szorulnak. Egy nyulánk, izmos gyereklegényre gondolt, aki vagy három éve, egy kiránduláson, – félkarral átemelte őt a Hejő patakán. Akkoriban érett nagykoruvá bennük az a mesterségesen nevelt érzés, amit a helyzet szuggesztiója szinte elkerülhetlenné tett. A szülők akarata, a földjeik szomszédsága, – minden. Anna is úgy hitte akkor, – hogy az máskép nem is lehet. Hát szerették egymást.
A beteg fakó, elváltozott arccal, pirosan gyűrüs szemekkel zihált előtte. Anna rátette a kezét halovány kék-eres ujjaira. Megnézte a körmök íves behajlását: ez már az előrehaladott betegség jele. A leány egy pillanatra erős, igaz fájdalom nyilallását is érezte. Ez hát a vég, – gondolta. De vajjon úgy jobb lett volna?
A beteg megszólalt. A hangja nyugodt volt, – szinte vigasztaló.
– Anna! Jőjj közelebb, – hallgass ide!
– Nem szabad, – súgta a leány és az ajkára tette az ujját.
– De, – kell! Hajolj ide! – Hallottad Anna?
Aztán halkan, – zihálva suttogott a fülébe:
– Lehet, hogy csakugyan nem tudtál róla, – de most belátod, – elhiszed, ugy-e? – Lehet, hogy képzelődöm, tévedek az időre nézve, – talán kihúzom még a telet is, – Lussinban vagy máshol, – de hallottál-e valakit tüdővészből kigyógyulni az én koromban?
– De hiszen…
– Hallgass, Anna! Egy éjszaka az anyám megszomjazott mellettem. A pohár víz itt volt érintetlenül, – és ő mégis frisset hozatott magának. Tudom, hogy fertőző baj, – azóta tudom.
A leány egy pillanatra, – az emberi nagyság egy üdvösséges pillanatára, – ime csak az örök asszonnyá nőtt. Leemelte a beteg ember poharát és ivott. A férfi nézte, – szinte eszelős imádattal, – mint az oltárok szűzét, – aztán elvette a poharat.
– Ez nem az enyém, – sohase használtam, – a doktornak készítik ide. De hallgass rám, Anna. Mondjuk, – a legjobb esetben, – hogy még komolyan igérnének nekem egynéhány évet. Azt hiszed, a magaméhoz kötném akkor is a te fiatal, erős életedet? Megrabolnálak-e attól a néhány évtől? Add ide a kezed. Az ujjad, – itt a gyűrü helye! Itt jegyeztelek el játékból, egy összefont búzaszárral, – tudod?
Két ujjával átfogta a leány gyűrüs ujját, – aztán a maga forró tenyerébe temette az egészet.
– Ismerlek Anna, – milyen lelkiismeretes vagy te, – babonásan lelkiismeretes. Ez a játékmátkaság elronthatná a boldogságodat. Most megcsókolom a gyűrünk helyét, Anna, – nem vagy a menyasszonyom.
A leány nagyranyílt szemmel, halaványan nézett rá. A keze megremegett, vissza akarta húzni.
– Hagyd csak, – mondta, – és most már ő simogatta szánó, szinte atyai szeretettel, – hagyd, ennek így kell lenni. Be fogod látni, hogy így jobb. Így, most jó, – milyen nyugodt vagyok!
A lélekzete csakugyan halk lett, – könnyebbült, egyenletes.
– Régen voltam ilyen nyugodt. Ha tudnád, Anna, milyen heteket éltem át. Az a sok bizonytalan kétség, – az gyötört el. Sohasem éreztem ilyen egyszerűen, biztosan a halált. Hisz nem is olyan nagy dolog, ugy-e? Te most kimégy az ajtón, és abban a percben meghaltál nekem. Csakugyan előbb, – mint én neked, – mert én veled maradok azután is, – jó emlékezésed leszek, – ugy-e?
Szó nélkül bólintott a leány és az ajka megremegett. De az a szomorúan gyöngéd tekintet fogva tartotta az arca minden mozdulatát.
– A halál nem is rossz, – csak biztosan kell tudni. De engem néha elfogott valami kétségbeesett, szivós életvágy. Azt gondoltam, – lehetetlen elpusztulni, mikor élni akarok, – akárhogy, – ha úgy bánva is az életemmel, mint egy törött pohárral. De azért voltak túlcsigázott pillanatok, mikor azt hittem, letépem mind a borogatásokat, összetöröm az orvosságos üvegeket és nekieredek egyszer még az életnek, – egy mohó, sürített, utolsó napra, – tobzódni mámorban, játékban, muzsikában. És esténkint ha jött az önkivület, mondják, erővel tartottak itt. Hozzád akartam menni mindig.
– István!
– Ne! – Hisz most már jól van minden. Most jól vagyok, és olyan nyugodt. Nézd Anna, – mi jutott eszembe. Még a télen járt itt nálam egy pajtásom, – Roxer Sándor, – az a nagy szász. Ha tudnád, – folyton rólad beszélt, – ismeri a szokásaidat, a nótád, a színed, a virágokat, amiket szeretsz. Tudsz róla ugy-e, hogy nagyon magadba bolondítottad? Keményfejű, erősvállú legény az, – és kis kutyád lenne, ha hozzá mennél. És a vagyona…
Most már halottsápadtan állott előtte a leány. A mosoly vonagló kisértet maradt a szája körül, a lélekzete gyors lett, a keze menekülni próbált. Esdeklő sikoltás volt a szava:
– István! – Ne beszéljen!
Az felült újból és előrehajolva, mélyen a szemébe nézett. Mint aki túlesett valaminek a nehezén és fellélekzik valami kis gyönyörűségre. Megint az esdeklőszemű gyerek volt, – a szegény, beteg gyerek, – akivel szemben egyszerre visszanyerte a fölényét.
– Azért, Anna, – add ide még egyszer a kezed. Még egyszer, – megcsókolom a gyűrü helyét. Ne csak így! Jőjj még közelebb, – csak egyszer, – most utoljára. Ölelj meg te is, – a két karoddal, Anna! Az arcod csupa bársony! Látod, – a világ minden dolga közül ez volt a legjobb, – hogy most egyszer, – te, – lásd, boldog vagyok, Anna.
Felnézett, – homlokán lázasan lüktettek az erek, – arcszöglete kiélesedett, – a keze sütött, mint az izzó parázs, – az ajka száraz volt, cserepes. A leány lehajolt hozzá, – hirtelen, alig érintve, – mégis megcsókolta.
– Már sietnem kell, – Isten vele! Legyen jó, – vigyázni kell magára! Isten vele! A viszontlátásig!
Gyorsan megfordult, – vissza se nézett többé.
* * *
Ottkinn, az ajtóban várta az őszhajú asszony. Hallgatva ölelték meg egymást, aztán félig zokogva suttogtak el egy pár szót.
– Köszönöm! Az Isten is megáldja érte, gyermekem!
– Meddig élhet?
– Napokig! Talán az éjjel…
– Hát ha még…?
– Semmi sem segíthet. Csoda sem.
– Úgy szeretnék vele maradni addig, néni. De visznek falura…
Profán vigasztaló szavak ötlöttek az eszébe, aztán megérezte, hogy nincsenek itt helyén. Mit is tehetne ő többet ennek az erőslelkű, fájdalmában is büszke öreg asszonynak, aki immár percenkint idegenebb neki. Lassan haladt az ajtó felé, – ott szétnézett.
– Valamit letettem itt, amikor bementem. Itt van valahol.
Az asszony egy karikagyűrüt vett fel az asztalról és odaadta.
– Lássa, édes Annám, – egészen elfelejtkeztem erről. Milyen hálátlan vagyok. Hát legyen boldog nagyon, nagyon, szeressék úgy, ahogy mi szerettük volna. Roxer olyan derék, jó ember, – a fiamat is szerette. Legyen nagyon boldog.
És áldást intett a leány lehajtott fejére, – ahogy az erdélyi protestáns házaknál szokás, – aztán elkisérte az ajtóig.
Az pedig ruganyos léptekkel, – sietve indult ki, – ki mentül előbb, – a napra, a zajba, az utcára. Átragadt rá az élet beteg imádása, – fullasztotta a csók emléke, amit a kegyeletnek szentelt, – lemosni, – megszabadulni, – itthagyni!!
A vőlegénye várta a sarkon.