A gondolkodók és egyéb elbeszélések

Hatan voltak már itthon, – az egyetemre járó leányok rögtönözött kis kollégiumának a növendékei. Kimenő napjuk volt s ilyenkor a nagyváros legkülönbözőbb társaságaiban töltötték a decemberi estét, – hogy diszkrét pletykákkal, futtában elkapdosott benyomásokkal, irodalmi hírekkel, vagy kulisszatitkokkal megterhelve kerüljenek össze megint. És míg itt a megkésett vacsorához hivó csengetyűszóra várnak, – megbeszélik, feldolgozzák a lelkükben, kiszinesítik a fantáziájukban azt a sokrétű, zavaros képét egy nyüzsgő, konglomerát életnek, – nézvén azt a vidékről felszármazottak naiv megbotránkozásával, az elzárt élet kiváncsiságával, vagy eszes és finom asszonyi lelkek biztos itéletével, de mindig úgy, hogy egy kicsikét föléje képzelték magukat mindezeknek, pedig csak, – egyelőre: kívül estek rajtuk.

A tintafoltos nappaliban, amelyik egyuttal tanulószoba és a fizikai kisérletek helye is volt, – poros lexikonok, törött fülű lombikok és egy ócska sálakba göngyölt, kedélyes, öreg csontváz társaságában, – sokszor támadtak furcsa, mély és mégis harmóniátlan ötletek s szintúgy mély és harmóniátlan életről és a cigarettfüstös, parfümillatos légbe röppenve, – mintha küzködve lebegnének, szikrázva pattannának szét ezek a tépett és szomorú leány-gondolatok, – amikor annyi igyekezet ellenére is finomak maradtak – és szubjektivek, – mint az egész asszonyi élet.

Hatan voltak csak együtt azok közül, akiket az ország minden részéből elsőknek hajtottak fel a szükség, a nagyravágyás, a tehetség vagy a boldogtalanság, – tanulni, tanulni. Ezek, húsz-huszonöt évesek mindannyian – még nem a rendes úton, holmi tantervek szabványos létrafokain át jutottak fel ide, hanem hirtelen elhatározással, rendszertelen vagy hézagos tudással, de öngyilkos türelmetlenséggel akarva mindent, mindent az új eszménynek szentelni. Amint így, – hanyag és kissé affektáltan festői pózokban ültek, heverésztek az asztalok, padok tetején, minden közös és különös sajátosságuk szinte látszóan fölöttük lebegett. A jellegzetesség nimbusa külön, ez érett és kedves fők felett.

Bózsi ült középen, a csodaszőke baba-lány, – azaz: piros empire-ruhájában, mint egy százfodrú, tömzsi mákvirág hempergett inkább a poros asztalon és a Mária ölébe hajtotta bóbitás fejét. Mária mellette ült. Komoly arcú, nádszálegyenes leány volt, – vagy három évvel idősebb nála. Ezek ketten még a kolostor-iskolából ismerték egymást. Akkor fejlődött köztük az a furcsa, hihetetlen és mégis meglevő viszony, amire mind visszaemlékezhetnek a fiatal asszonyok, – boldog kismamák, – akik hamarosan főkötő alá kerültek a kolostori nevelés után. Félig fanatikus áhitat, félig a titokzatos sejtése, az eszményítés vágya és az érzelmek szomjúsága e hazulról elkerült gyerekszívekben, – ki tudja, melyik szüli e szokást, – de igaz és általános, az élet fő mozgató eleme a leányinternátusok belső, vízcsepp-világában. Abból áll, hogy minden kisleány »ideál«-t választ magának az apácajelöltek vagy a nagyobb növendékek közül és környezi a lovagapród rajongásával, a jövendő szerelmes asszony önfeláldozásával, de alig merve megközelíteni, ha csak egy szóváltással is. Az ideálok pedig »keményszívűek és hidegek«, de azért egy profán vállveregetéssel, reális pajtáskodás szavával a világért sem szüntetnék meg ezt az imádatos tiszteletet. Ez már – tisztán asszonyi hajlam.

Így »imádta« akkoriban a szőke Bózsi a komoly Máriát. Aztán elkerültek messze, haza, vagyonos szüleikhez és amúgy eladó-lány módjára báloztak végig néhány farsangot. A tanuláshoz – egymásról mit se tudva – egy időben foghattak újra hozzá, mikor Mária visszaküldte a gyűrüt a második vőlegényének, Bózsinak pedig elhaltak a szülei s a gyámjához – szomorú, rideg, pusztai házba – semmi kedve nem volt költözködni. Itt azután találkoztak és hangosan kacagva ölelgették meg egymást. Azóta Mária valami komoly, anyai gyöngédséggel őrködik a szeszélyes, makacs cica fölött.

Most középen ültek és a többi közül még ketten voltak a közelükben, a reformruhák újszerű testtartásával, – szinte a térdükig görnyesztve szép, gondosan fésült fejüket. Erzsébet volt az egyik, barna, telt és viruló, akinek pompásan állott a fekete, nyakig begombolt és diszítetlen köntöse, a másik Sára, a kígyómozgású szép zsidó leány. Ez másik oldalt ült és átnyúlva az asztalon, az orvosnövendék szakértelmével fogta át és a nő ízlésével méregette a Bózsi fekete harisnyás, gyönyörű bokáját, amely fesztelenül nyúlt ki a piros fodrok közül. Most ő beszélt – Bózsi!

– Lássátok, – mondta – igazán nem irigylem őket. A szegény leányokat, akik semmi egyebek se – csakhogy épen »leányok«. Ez szép, poétikus, de nagyon szomorú állapot lehet, úgy például holmi szerelmi csalódások idején. Mi akkor előkeressük megint a jegyzeteinket, egy kicsit elbolondítjuk, körülbástyázzuk magunkat, amíg elmúlnak a válságos idők. De gondoljátok el, – azok a szegények, – a szalonjuk nippjeit törülgetik olyankor, meg csipkebetétet horgolnak.

– Honnan hoztál ma ennyi bölcseséget? – kérdezte Erzsébet.

– A nagynénémnél volt zsúr – –

– És ott volt a nagynéném unokaöccse, – ingerkedett a másik.

– Hagyd el. Úgy megsirattam ma egy leányt, egy egészen idegen leányt. Az unokatestvérem beszélt róla. Ez a hóbortos nagy fiú évek óta küzködik érte idefenn és most egyszerre rájött, hogy nem szereti, mégsem szereti. És megszakít vele minden érintkezést. Pedig annyit beszéltem a lelkére, igazán minden ékesszólásommal, – ennyire csak a magam dolga szokott érdekelni. Úgy szeretném megsimogatni azt a leányt.

– Te, – mondta Mária és aggódva simogatta a Bózsi haját, – én azt hiszem, gonosz az a fiú.

– Semmiképen – csattant fel az – nem gonosz. Kicsit dekadens gondolkozású lehet, léha modorú, hóbortos (és mind halkabban, gondolkodóbban mondta), de hát mit tehet róla? Ő sohasem hazudott. Amit mondott annak, igazán mondta akkor. Mit tehet róla, hogy elmúlt. Aztán meg (és Mária kezébe temette bolondos szép kis fejét), aztán meg, ma neki, holnap nekem.

– Régen tudom, hogy szereted, – mormogta Erzsébet, – ő is szeret. Csak azt nem tudom, mit okoskodtok. Ő végzett ember, neked vagyonod van és nem való vagy ide. Asszonynak való vagy, párnás, kicsi fészekbe, szép holmik közé – és hogy becézzenek.

– Eh, – semmi – nem igaz! Mi ketten, tudod, sohasem érdekelhetjük egymást úgy. Nem ébresztünk egymásban illuziót, az együttlétünk csupa gúny, sivárság és filozofálás. Ha néha, lámpagyujtás előtt, – becsületesek és egyszerűek vagyunk egy kicsit, már úgy fél mindegyik a másiknak a csúf, cinikus kacagásától, hogy igyekszik megelőzni a másikat – előbb kacagni. Úgy hajszoljuk egymást a profanizálásba, – pedig ez rossz. És a szerelmet is megtárgyaltuk már, – orvosi, társadalmi, nevelési, meg minden szempontból. Pfuj!

Csend volt. Csak Mária susogta halkan: kis bolond, – bolondom!

– Nevetséges vagy! – vélte aztán Erzsébet. Lássátok, ezért mondom én, hogy egészségtelen, kifacsart lelkek vagyunk. Dolgozóméhek, akikben visszafejlődött a köpű királynőjének a fajbeli nemessége. A Bózsi helyén, lám, akármelyik falumbeli csirke-kisasszony okosabban csinálta volna a dolgát.

– És te? – kérdezte tőle Sára.

– Mit… én?

– Miért nem mentél férjhez ahhoz az okosképű kis professzorhoz, aki a nyáron akart?

– Az más! Nem akarom ráfogni, hogy a Mariska húgom miatt egészen, – de azért is. A kis leánynak első szerelme – és boldoggá teszi, – olyan szerény kis gazdasszony. A nyáron még én is tudtam volna olyan lenni, – de ahhoz másforma ember kellene mégis, – hogy a kedvéért. És most már, – nem is tudnánk mi többé úgy, derülten tenni-venni a mázas csuprok és bádogsütők közt, eseménytelen napokon át.

És Sára mondta:

– Megmérgez minket ez az élet, a sok elmélet, a betü. Hidd el, hogy épp úgy vadásszuk az élet finomságait, sürített és izgalmas gyönyörűségeket, mint ez az egész bolond nagy város ott kinn. Csak épp hogy mi a könyveinkből, a mesterségünkből, idézzük fel. Hisz látom, ti együtt éltek a világirodalom valamennyi hősével meg hősnőjével, – mindent a magatok külön szemével néztek – és ez árt. Ez a szegény Fánni hideglelést kap minden komolyabb esetnél a klinikán és én nem alszom éjszakákon át, ha egy kicsit szokatlanul viselik magukat azok az átkozott, parányi férgek a zselatinon.

– És – a fiúkollegáid nem így vannak?

– Ah, – dehogy. Pompás gyerekek azok. Látnád, hogy átdőzsölt éjszakák után micsoda éber nyugalommal dolgoznak a boncoló-asztalnál és milyen biztos, erős a kezük. Mit ér a mienk finomsága, – tudod-é, hogy még ügyesebbek se vagyunk?

Mária szólt közbe, komolyan, feddőn:

– Nekünk pedig mégsem szabad így beszélni, érted! Belefogtunk, mert jobb választásunk nem volt – és úgy-e visszatérés nincs. Már hozzáformálódtunk ehhez az élethez és nem kár értünk. Leányból van elég; és így talán valami hasznára is lehetünk valakinek. És mi volnánk a kezdet, az úttörő gárda, holmi reakció még korán volna és nem egészséges. Mi nem térhetünk vissza, – Bózsi talán –

– Semmi áron kis anyó! Lásd, most szorgalmas vagyok. Az éjjel fenn olvastam, állva, az előszoba lámpája alatt. Úgy füstölt – és a szobaleánynak egy bársonyövet adtam, amiért el nem oltotta. Schillerről való kritikákat olvastam. »Es siedet, und brauset, und zischt« – és a vízvezeték csapját nem bírtam elzárni jól. Micsoda nedves hangulat és hogy fáztam! Szegény Tamás! Úgy – csipkebattisztban.

– Jaj Istenem, – Istenkém, de mikor ott volt a nagy kendőm a szögön!

A szögletből hangzott ez az éles, sivalkodó panasz. Ott, a kályha melletti zugban, amit egy ócska köténnyel elfüggönyözött könyvespolc segítségével rekesztett magának, ott székelt Fánni, a sárga Fánni, a jó, az élhetetlen, – az orvosnövendék Fánni. A kis ketrecében – ép olyan komikus, mint ő maga, – a többiek közt is mindig egyedül volt. Az íróasztalát a falnak fordította, a kendőjét, – mert örökké fázott, – a két fülére is felhúzta, aztán se látva, se hallva körmölt napokon, estéken át, – mert ahhoz lelkiismeretes volt, – hogy titokban, éjszaka fennmaradjon. Néha órákhosszáig úgy tanult, beszorított füllel, félhangon mormogva, mint a gyerekek. A csenevész kis alakját most valami óriás-bő ujjú, zöld bársony ruha tette ünepélyesen éktelenné. »Szegény egyetlen nénémé volt« – szokta mondani sokszor. A két karjára könyökig érő ujjvédőt húzott, – hogy írásközben a ruha ne kopjék, – úgy szöszmötölt ott, – mint valami boszorkánykonyhában, – egy borszeszlámpa kék lángja körül.

– Mit csinálsz, Fánni? – kérdezték.

– Látod, hogy herbateát! Ha akarod…

– Kell az ördögnek, – idegeskedett Bózsi, – inkább nagyon kérnélek, hogy itt az orrunk alatt ne rontsd a levegőt az ilyesmivel.

– De kérlek, – tudod, – ez már sok!

Lassan előrefordult és ránézett a többire, a szemében azzal a stereotip mártirtekintettel, ami (Bózsi mondta) – a boldogságos szűz Máriát is kihozná a béketűrésből. Ilyenkor mind, ezek az alapjában jó és eszes teremtések valahogy belső szükségből kegyetlenek és gyerekesen szeszélyesek voltak ezzel a lelki nyomorékkal, – és nem tehettek róla. Pedig ez a szegény lélek igazán jó volt, csak tolerancia, béketűrés nélkül való, – afféle erőszakos, provokáló és megbotránkozó jóság, – azonkívül a végletekig nevetséges.

– Hát tudod, – ez sok, – mondta még egyszer. Ti egész estéken nem hagytok tanulni, éjszaka is fecsegtek és nekem ennyi sem szabad. Ha tudná szegény, egyetlen, jó nénikém.

A Bózsi hegyes ujjacskái belemarkoltak a Mária kezébe, az ajka reszketett a türelmetlenségtől, mint egy fiatal, ideges leánytigris, úgy szökött fel:

– Fánni! Utálatos vagy! A szemed akkorára mereszted, mint egy kávésbögre és olyan pókhálósan nézel. Hát mi bajod? Jaj, – te hüllő! Vajjon nincs úszóhártya az ujjadon?

– Most hallgasson Bózsi! – parancsolt rá Mária és a cicaleány azonnal engedelmeskedett. Mária komolyan haragudni kezdett, amikor magázta őt.

– Igazán, – mondogatták halkan a filozopterek (furcsa, hogy itt ezek a külömbek) – jobban kellene bánni szegénnyel.

Ezt már sokszor elhatározták ők együtt. Ez a Fánni árvaleány volt, szegény és törekvő. Tele volt valami csodatevő, szívós energiával, elpusztíthatatlan önbizalommal. Valami akart lenni, és fölnevelni a kis öccsét. Ez az a dolog, – mondta néha Mária, – amiért mégis ő a legboldogabb mindnyájunk közt. Ő tudja, miért él és nem fogják el ilyen modern kétségek.

Bózsival az elfojtott harag még felboríttatott egy széket, – a csodafinom lábacskájával tette, – valamelyik mosolyogva nyúlt érte, aztán csend lett. A teafőző sistergett, zümmögött és mintha valami ismerős hétköznapi nesz hangzanék, – tollpercegés. Bózsi hátrarezzent:

– Ki ír most is? Ah, már itthon van, Lóna?

– A kis fehér boszorkány! Észre se vettük.

Mindenki arrafelé fordult, ahol, az ablakfülkében, az írása fölé hajolt a másik remetelány, Lóna.

Szép, stílszerű kicsi íróasztalnál, amit a préseltbőr-karosszékével együtt hazulról hozott, csupa igazán szép és összeválogatott apróságok közt ült Lóna. Finom, érdekes arca volt, és olyan színű, mint a valódi csipkék a lila-posztó pongyoláján. A könyv is, amit a kezében tartott, lilaszínű volt, rajt ezüst betükkel a cím: »Memoire«. Valamivel odébb a motto: »Nem éget már a köny, csupán ragyog.« – Ebbe írt most is lázas gyorsasággal, közben néha, olyanformán, mint Duse szokta, a tenyerét kifelé fordítva, simított végig a szemén. Lehet, hogy csakugyan könyet morzsolt el, de ha nem is úgy volt, ő maga hitte bizonnyal és ez elég.

– Bernátéknál volt ma, Lóna? kérdezték.

– Igen! – felelte halkan és tovább lapozott, – de látszott rajta, hogy fog még beszélni, – és hallgatva várták mindannyian.

Hallgatag megegyezésből egyikünk sem tegezte. Ez a finom, leheletszerű leány tele a test arisztokráciájának tudásával s valami fejedelemnői szerénységgel, amely vitás ügyekben mindig elhallgatta a véleményét, – és a jó ügy védelme helyett ez előkelő passzivitást választotta, – mégis csak imponált nekik. – Bolond dolog, – szokta volt mondani Bózsi, – de olyan következetesen pózol. A hajához éjszakára is hozzákötötte az idegen tincset lila szalaggal, és ezért minden este hamarább ment a többinél a közös hálóterembe. Mindegyik tudta ezt, de úgy voltak vele, mint a férfiak szoktak ilyen esetekben. Hálásan vették, hogy valaki annyit fáradt az illuzióikért.

És Bernáték? A háziúr, – Józsi bácsi, – távoli rokona Lónának, a felesége révén. Olyan negyvenesbe járó ember lehetett, családapa és akadémiai tag. Írói körökben pénzügyi notabilitásnak tartották, a banknál pedig, amelynek igazgatója volt, jeles politikai írónak. Az asszonyok imádták mind, – Lóna legkivált, – és egyszer, a tárlaton kiállított képét ibolyacsokrokkal tűzték körül a kollégium leányai. A Lóna kedvéért.

A »Memoire«-ok róla, – neki szólnak. Minden ciklusnál hagyva egy-egy pontosan kimért iniciále-hely, – ott keskeny, lila zsinórral lekötve holmi préselt gazok, – az ő levele: »Kis halovány barátnőm!«, a felesége haja – meg a többi. És története mindnek. Ezt sétaközben kapta, ezt otthon, a nyaraló kertjében. Mert ez a tartózkodó leány, aki soha egyikünket sem csókolta meg, csodálatosan bőbeszédű tudott lenni, ha erről volt szó. Önmagát gyönyörködtette ilyenkor ez a csodálatos, atelier-fantázia, aminek az egész élet csak »művészi beállítás«-ok sora volt. Jelenet a lépcsőházban, jelenet a kandallónál, lila-ködös hangulatok, esetek, amikről ép azért lehet ennyit beszélni, mert nem történtek meg.

S az egész lila regényben – mondta egyszer Erzsébet – az a legzöldebb, hogy mi végighallgatjuk, és tetszik nekünk.

Tetszett nekik, és áhitattal hallgatták. Mert szép, érdekes volt ilyenkor ez a leány, – a rejtelmes, fehér boszorkány, – és a varázsát elismerték azok is, akik hátmögött kinevették. A hangja puhaságában, a mozdulatai szépségében volt talán az egész hatalma. Bózsi már sokszor felvetette a kérdést, hogy vélekednék erről a leányról, – ha úgy ismerné, mint ők, – valami férfiember.

Most befejezte az írását Lóna, és lassan az arcához emelve párnaképen a két kezét, odasímult a karosszék támlájához.

– Vége, mindennek vége, – tördelte.

Csend lett és mindenki várta, hogy folytassa. A Fánni teája is elkészült és ő két kézre fogva a bögrét, – odavitte Lónához.

– Láttam, hogy sápadt, – azért főztem. Ez mindenre jó. Szegény nénikém.

Harsogó, kíméletlen kacagás tört ki mindenfelől.

– Pompás, nagyszerű! Ez a hölgy három hónapja orvosjelölt.

Mind nevettek, – egészségesen, szívből, – csak Lóna mosolyán látszott, mintha sajnálná, hogy megzavarták.

A napos tanítónő jött be.

– Ah, hölgyeim! Már itthon? De, úgy-e, már kértem önöket sokszor, hogy a vacsorához halcsontos derekakban jőjjenek. – És itt mintha valaki cigarettázott volna.

Sovány, sipító hangú, ráncosarcú vén leány volt, ijesztő, szomorú képe a jövőnek.