MOLNÁR FERENC

A GŐZOSZLOP

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

KIADÁSA

---

A GŐZOSZLOP

MOLNÁR FERENC MŰVEI:

Színművek:

• A doktor úr. Bohózat 3 felvonásban.
• Józsi. Bohózat 3 felvonásban.
• Az ördög. Vígjáték 3 felvonásban.
• Liliom. Külvárosi legenda 7 képben.
• A testőr. Vígjáték 3 felvonásban.
• A farkas. Vígjáték 4 képben.
• Farsang. Színmű 3 felvonásban.
• A fehér felhő. Mirákulum 5 képben.
• Úri divat. Vígjáték 3 felvonásban.
• A hattyú. Vígjáték 3 felvonásban.
• Szinház. Három egyfelvonásos.
• Égi és földi szerelem. Dráma 5 felv.
• A vörös malom. Színmű 2 részben.
• Az üvegcipő. Vígjáték 3 felvonásban.
• Riviera. Vígjáték z felvonásban.

Regények, novellák, krónikák:

• Magdolna. Elbeszélések.
• A csókok éjszakája. Elbeszélések.
• Az éhes város. Regény.
• Egy gazdátlan csónak története. Regény.
• Egy pesti lány története. Regény.
• Józsi és egyéb kis komédiák.
• Muzsika. Elbeszélések.
• Ketten beszélnek. Elbeszélések.
• Gyerekek. Elbeszélések.
• Pesti erkölcsök. Karcolatok.
• A Pál-utcai fiúk. Diákregény.
• Rabok. Regény.
• Az óriás. Elbeszélések.
• Hétágú síp. Karcolatok.
• Kis Hármaskönyv. Elbeszélések.
• Ismerősök. Krónikák.
• Ma, tegnap, tegnapelőtt. Krónikák.
• Az Aruvimi-erdő. Krónikák.
• Egy haditudósító emlékei.
• Andor. Regény.

---

MOLNÁR FERENC

A GŐZOSZLOP

 

 

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

KIADÁSA

Minden jog, a fordítás joga is fenntartva.

Copyright 1926 by Ferenc Molnár, Budapest.

A németnyelvű közlés joga a Rudolf Mosse-Verlag (Berlin) tulajdona.

---

Nem érdektelen néha ellenőrizni, hogy hogyan merül fel az ember emlékezetében egy rég elfelejtett alak, amely abban a pillanatban mindjárt magával is hozza életünknek azt az egész szakaszát, amelyben ő szerepet játszott. Amikor így aztán az az életszakasz hirtelen megvilágosodik, az elmosódott figura is egyre élesebb konturokat kap, domborodni kezd, relieffé válik és végül, mint gyermek az anyjától, önálló szoborműként szakad el az időtől és tértől, amely nemzette. Akkor aztán sokáig nem lehet vele bírni. Nem hagyja nyugodni az embert.

A gőzoszlop… Ez a történet így került fel a mélyből. 1925 októberében Berlinben voltam. Gyakran vezetett át utam a kis Cornelius-hídon, amelyen át az autók végtelen sorban szaladgálnak a régi és az új Berlin közt. Igen nagy itt a forgalom, mert sok utca siet mindkét parton a kis híd felé, tehát az autók közt rendet kellett csinálni. Építettek ennélfogva a híd végébe, a kocsiút közepébe fából és üvegből egy mesterséges rendőrt. Embermagasságú, derékvastagságú oszlop volt ez, pontosan ugyanolyan színűre festve, mint a berlini közlekedési rendőrök szürkés-zöld egyenruhája. Az oszlop talpa csizma-magasságig fényes fekete festékkel volt befestve. Az oszlopfej sisakszerű kupakban végződött, amely szintén fekete lakkfestékkel volt befestve és csalódásig utánozta a rendőrök fénylő fekete bőrcsákóját. Az oszlop-rendőrnek ez alatt a csákója alatt, a feje helyén üveggömb, ebben egyetlen nagy ciklops-szeme volt. Fenyegetően fel-felvillanó, a világítótornyok mintájára szerkesztett automatikus fényszóró, úgynevezett «Blinklicht», amely egész éjjel fáradhatatlanul pislogott, éles sugár-szúrásokkal kínozva az éjszakát. Nem tudom, szándékosság volt-e, hogy ez a világítótornyocska rendőrnek volt maszkirozva vagy véletlen. A tény az, hogy ilyen volt, erről nagyon sok arrajáró ember beszélt mosolyogva. Idevaló ismerőseim közül az egyik egész határozottan mondta, hogy ez az igazi berlini ötletek közé tartozik.

Már most néhány hónapig másfelé jártam és 1926 februárjában megint visszajöttem Berlinbe. Gyalog jöttem a hotelem felé egy amerikai színházi ügynökkel. Mikor a hídhoz érünk, azt mondom neki:

– Mulatságos dolgot mutatok itt magának.

És keresem a fa-rendőrt a nagy, hű szemével. Nincs ott. Elvitték, lebontották, úgylátszik, nem vált be. Helyette a hídfő kocsiútjának közepén ott izzik az a tüzes, bója-szerű vasrács-félgömb, aminőt már sok berlini utcakeresztezésnél látni. Sárgásvörös, haragos tüzelő szem a földön, az aszfalt közepén, amelyet áhítattal kell megkerülniök az autóknak. Így ezekről kezdtünk beszélni az amerikaival, ezekről a szárazföldi világító-bójákról, amelyek olyanok, mint a szájával lefelé borított szakajtó s amelyekben éjjel-nappal pokolszinű, vad, agressziven erős villanyfény ég. Azt mondja az amerikai:

– Olyanok, mint a rácsos kazánfűtő ajtók. Mikor éjjel látom őket messze egymástól sorban izzani a fekete aszfalton, el tudnám képzelni, hogy a poklot fűtik rajtuk keresztül.

Aztán fölmerült az az ötlet, hogy ezek szelepek, amelyeken át titokzatos éjszakákon feltör a tűz, a füst, a láva, hogy könnyítsen ennek a forrongó nagy világvárosnak földalatti lázain, a tüzes talaján, amely izzóan hánytorog a mélyben, a gondtalanul itt sétáló idegen lábai alatt. Így jutott eszembe, amit Jean Giraudoux ír egy könyvében Berlin talajáról. Valami ideges szeretet-gyűlölet keverék ömlik el ennek a nyugtalan és nyugtalanító francia írónak minden lapján, amelyen Németországról ír. Berlin talajáról például megvetően, sőt utálattal ír. Nem szereti ezt az agyagot. Az a mondata ugrik az emlékezetembe, amelyben azt írja, hogy Berlin talajában még eltemetve lenni sem jó, mert ez a föld nem bocsátja át a vizet és ez kedvezőtlen a halottakra nézve. Így esik szó Jean Giraudoux-ról. Én azt mondom: rám a legnagyobb hatást egy másik könyvének az a fejezete tette, amelynek címe: «Prière sur la Tour Eiffel». Egy május elsején felmegy az Eiffel-torony tetejére, onnan lenéz Párizsra és elmondja a gondolatait. Igazán kis remekmű ez a néhány oldal. Ebből is felém villan egy mondat: azt mondja, «milyen bizalma lehetett a nehézkedési törvényben annak a mérnöknek, aki ezt a vastornyot építette!»

Innen kezdve rohamosan kapaszkodtak egymásba a kapcsolatok. Elmondom az amerikainak, hogy én mindig valami familiáris meghatottsággal gondolok az Eiffel-toronyra, mert boldogult apám Eiffel mérnöknek a háziorvosa volt Budapesten.

– Budapesten? – csodálkozik az amerikai.

– Igen, ott.

És elmondom neki, hogy Eiffel, aki már rég a torony építése előtt európai hírű vaskonstruktor volt, Budapesten két nagyszabású vasművet alkotott: a Margithidat és egyik legszebb épületünket, a Nyugati Pályaudvart. Abban az időben hosszú ideig lakott családostul Budapesten és nem tudom, milyen összeköttetések révén, boldogult apám volt az egész idő alatt a háziorvosa. A Margithíd, amely a Dunát a Margitsziget déli csúcsa mellett hidalja át egyik legszélesebb szakaszán – magyarázom az amerikainak – úgy emlékszem: fél kilométer hosszú, nyugodt, szép vaskonstrukció és annyira rajta van az építőjének az egyénisége, hogy a gondos megfigyelő néha olyannak látja, mintha a nagy folyamon keresztülfektetett vízszintes Eiffel-torony volna, azzal a különbséggel, hogy sokkal hosszabb, mint az és azzal a könnyebbséggel, hogy ez fekszik, míg amannak állnia kell. Elmondom, hogy ez az okos francia ezt a hidat úgy csinálta, hogy valamikor a közepéről egy harmadik ágat lehessen levezetni róla a szép Margitszigetre, amely nekünk, budapestieknek világhírű büszkeségünk. Ezt a tervet otthagyta nálunk Eiffel és mi sok évvel azután megcsináltuk a Margithíd harmadik ágát, amely a magas hídról levezet a szigetre. Most repülőgépről nézve olyan ez a híd, mint egy zömök ipszilon-betű, amelynek rövid lába a Margitsziget csúcsán áll, két hosszú karját pedig kitárja Pest és Buda felé. Felmelegszik bennem a lokálpatrióta s elbeszélem, hogy a sziget hajóalakú és két kilométer hosszú s hogy Habsburgi József, a magyarbarát és filológus osztrák főherceg már hatvan évvel ezelőtt olyan tündéri parkot csináltatott Szent Margit kolostorának romjai köré erre az egész szigetre, hogy ez a park-terv a külföldi klasszikus kertészeti szakmunkákban is dicsőítve van. Elmondom, hogy szállodák és vendéglők vannak a szigeten, mert gyógyhatású, negyvenöt fokos kénes hőforrások fakadnak belőle, amelyek egy csinos vízesést és vagy száz fürdőkádat táplálnak. Elmondom, hogy húsz éven át ezen a szigeten nyaraltam és megemlítem, hogy azért mégis az volt a legszebb, mikor egyszer egy nagyon szigorú és rengeteg hótól fehér télen az igazgatóság nyitva tartotta a kisebbik szállodát s elnevezte vízgyógyintézetnek, mert be akarta vezetni a téli fürdőszezónt.

Ezen a télen tizennegyedmagammal én is ott laktam a szigeti kis szállóban. És nagyon érdekes volt ott lakni egy ilyen fiatal újságírónak, nagyon mulatságos, mert az a kis elszánt csoport, amely a primitív, másfélemeletes hotelben ott telelt, csupa különös emberből állott. Különös dolgok játszódtak ott le. Például egyszer, egy vasárnap reggel…

Igen. Mikor ideértünk a beszélgetésben, egyszerre feltárult emlékezetemben ennek a vasárnap reggelnek a képe: az égnek gyöngyházszíne volt. Még emlékszem, keresgéltem a szín-mintát, amihez ez a nem borús, de nem is napfényes világos égbolt pontosan hasonlított. Inkább tej-opál színű volt, csak azon a helyen, ahol a felfelé törekvő nap ostromolta, játszott a nemes-opál fátyol mögött bujkáló gyémántszíneiben, szinte érezni lehetett, hogy a nap türelmetlenül hevíti, oldja a vastag mennyei ködöt, amely lassan mégis csak kénytelen engedni. Vasárnap mindig ilyen jóakaratúan vágyódik hozzánk a Nap, ezt már rég figyelem. Talán, mert háromszáz millió ember nyelvén aznap van a nevenapja. Vagy mert mi már ráneveltük, hogy aznap van a legnagyobb szükségünk rá. Szóval, azon a vasárnap reggelen így küzdött a nap a téli reggel fehér-szürke fátyolai mögött, mikor én kábultan érkeztem oda a városból egy reggelig tartó éjszakai szórakozás után. Amikor a kis hotel mellett a szánkóból kiszálltam, rémülten látom, hogy a hotel előtti térséget fedő vastag és szűzi hólepelből egy embervastagságú, hatalmas gőzoszlop emelkedik, szinte lövell az ég felé. Alul volt a legsűrűbb, fölül ritkult és fenn a messzi magasban tűnt el. A gőzoszlop nem a hóborított földből tört elő, mert mozgott. Elég gyorsan haladt, egyre távolodva a hoteltől egy messziről látható kis épület felé, amelyben a gyógyszertár és az igazgatósági iroda volt. Odáig követhettem csudálkozó szemmel, mert befordult a kis épület mögé s miután még néhány pillanatig látható volt a felső része az alacsony háztetőn túl, végleg eltűnt. Ott álltam a kapuban, mint egy gyerek és világosan éreztem, hogy természeti csodát láttam.

Ilyen kerülőúton jutott eszembe Berlinben a gőzoszlop története.

* * *

A gőzoszlop nem volt természeti csoda. Kissé affektáltan hangzik, hogy így átmenet nélkül mondom meg, hogy mi volt, de nem akarok sokáig kacérkodni ezzel a furcsasággal. A gőzoszlop egy császári és királyi lovaskapitány volt. Egy élő lovaskapitány, aki azon a vasárnap reggelen a havon ment és füstölt. Sűrű, igazi, fehér gőzt fejlesztett. A kis épület mögött azért tűnt el, mert a gyógyszerészhez ment, aki ott lakott. Rövid percek mulva pontosan megtudtam mindent erről a természeti csodáról, mert csak akkor lett igazán csodává, mikor megmagyarázták.

Mikor bementem a hotelbe, a földszinti folyosó sarkában, ahol egy nagy fehér kályha állott, éjszakai ivással egybekötött kártyaparti maradványait találtam. A társaság már széjjeloszlott. Az orvos kergette szét ezeket a «betegeket», akiket itt talált reggel kilenckor a kályha mellett részegen vitatkozva. Az orvos, szegény, aki télire kibérelte ezt a kis szállót a hozzávaló hidegvíz-gyógyintézettel együtt s kétségbe volt esve, mert az ötven szobában csak mi tizennégyen laktunk és ő sehol nem tudott forgótőkét felhajtani a deficites üzem folytatásához. Az asztalon a legnagyobb pálinkásüveg állott, amit valaha életemben láttam. Nagy, világoszöld, tizenötliteres üveg volt, rajta egy cédula: «Törköly». Utóbb hallottam, hogy a jégtáblák közt vascsónakon hozták át éjszaka a budai partról, egy pálinkásbutikból, amelyben hordók helyett állnak a pulton az ilyen otromba üvegek. Nagyon kevés törköly volt már a fenekén. Mialatt ezt bámultam és a szétszórt kártyákból igyekeztem megállapítani, hogy az urak milyen játékot játszottak, az emeletről kedves, halk csengetyűszó hallatszott. Ezt a hangot ismertem. Tudtam, hogy azt jelenti: most kötik rá az apácák a kis csengetyűt dr. S. kezére. Dr. S.-nek a kezére mindig lefekvéskor kötötték rá az apácák a csengőt, mert Dr. S. olyan gyönge volt, hogy ha éjjel felébredt és valamit akart a vele egy szobában alvó ápolójától, se kiáltani nem tudott, se az éjjeli szekrényen levő csengőig nem tudta kinyujtani bénult karját. Annyi mozgásra volt csak képes, hogy a csuklójára kötött kis csengő megszólaljon. És ez is ott kártyázott reggelig. Már ott állt mellettem a fürdőmester és részletezte a botrányt. Dr. S., aki gazdag ember és nagy kártyás volt, fotelben, párnák közt hozatta le magát a kályha mellé, amint a doktor lefeküdt. Épp most vitték fel, sápadtan mosolyogva ült fehér párnái közt a karosszékben, amelyet két fürdőszolga cipelt fel az emeletre és némán tűrte a doktor szidalmait, aki a fotel mellett ment és gyalázkodott. Most fektetik le, ezért hallatszik a csengő.

A főispánt még láttam pár percig a lépcső vörös szőnyegén ülni, fenn az emeleten. A főispán volt az egyetlen igazi bolond a társaságban. Ő is kártyázott reggelig. Addig ült a lépcsőn, amíg mögötte is megszólalt a doktor erélyes hangja. Akkor ijedten ugrott fel és hangosan nevetve szaladt be a szobájába. A főispánról – pedig ebben a történetben csak úgy elmegyek mellette – annyit el kell mondanom, hogy regényíró volt. Egy félév óta dolgozott nagy társadalmi regényén, amely bizonyára nagyon érdekes volt, de senki el nem olvashatta, mert a főispán írásközben nagyon impraktikus módszert használt: az egész regényt egy lap papirosra írta. Mikor elkezdte, végigírta az oldalt. Aztán, a helyett, hogy másik papírlapon folytatta volna, újra kezdte felül az írást, a teleírt oldalon. Aztán, mikor leért a papír aljára, megint nyugodtan folytatta fölül. Mikor nekem megmutatta a regényt, már hat hónap óta írta. És ha elgondoljuk, hogy naponta hat-nyolc órát írt – mindig, kizárólag egy és ugyanarra az oldalra – igen hosszú regény lehetett. A papiroson már nyomai sem voltak az írásnak. Mintha tintával feketére festették volna, egyszerűen fekete papír lett belőle. De azért a főispán boldogan és nyugodtan írta tovább, minden nap. Ez a regénykézirat nem kitalálás, hanem tény a patológia történetében. Évekkel ezelőtt még, mikor néha társaságban elmeséltem, tréfás megjegyzéseket fűztem hozzá, mint például: «Sok írónak lehetne ajánlani ezt a módszert». De azóta rájöttem, hogy maga ez a puszta tény sokkal szebb az ilyen megjegyzések nélkül. De nem ártott, hogy elmondtam, mert szervesen tartozik ehhez a képhez, amelyből a gőzoszlop elindult.

A gőzoszlop – a lovaskapitány – rettenetes sokat ivott az ordináré törkölyből, minden pénzét elvesztette és adósságokat csinált a gyönge dr. S.-nél és egy finomarcú szőke erdélyi grófnál, aki elsőnek távozott a kártyaasztaltól, mikor a doktor rajtakapta és szétkergette a társaságot. A doktor a kapitánnyal is gorombáskodott, persze amúgy doktorosan, ahogy az engedetlen pácienssel szabad. A kapitány villogó szemekkel nézett rá, tűrte a szidalmakat s közben felöltözött. Felvette vastagon bélelt hosszú barna huszárköpönyegét, a bal ál-zseben keresztül kihúzta a kardja markolatát és a portepét – ahogy háború előtt viselték – feltette a sapkáját és faképnél akarta hagyni a doktort. A doktor elébe állt és követelte, hogy azonnal fürödjék meg langyos vízben, ne feküdjék le ilyen állapotban fürdő nélkül. A kapitány nem akart megfürödni. A doktor nevetni kezdett és erőszakos lett. Bezáratta a kaput. A kapitány is nevetett, de nem akart fürödni. Végül a doktor és a fürdőmester nagynehezen betuszkolta a vízgyógyintézet nagytermébe, ahol a fakádak állottak. Itt egyszerre kiegyenesedett a kapitány, valami érthetetlen lovassági roham-vezényszót kiáltott, kirántotta a kardját és úgy, ahogy volt, ruhástól, csizmástól, köpenyestől belelépett egy fakádba és megeresztette a melegvizes csapot. Most már nem lehetett a közelébe menni – mesélte a fürdőmester – mert hadonászott a nehéz huszárkardjával és mindenkinek, aki a közelébe ment, a fejére akart sujtani. Közben a kád megtelt forró vízzel. Mikor színültig tele volt a kád, a kapitány leült és nyakig belehúzódott a vízbe. Csak a sapkás feje és a kivont kardja állt ki a vízből. Boldogan nevetett és megkérdezte a kétségbeesetten segítségért futkosó doktortól, hogy meg van-e vele elégedve. Aztán, miután vagy tíz percig főtt így a forró vízben, kilépett a kádból s rettenetes kardjával mindenkit távol tartva magától, úgy, ahogy volt, kiment a kapun, a hóba, elment a gyógyszerészhez egy konyakra. Távozóban mindössze azt az egy kijelentést tette, hogy ha a gyógyszerész még mindig nem szerzett be konyakos kupicákat és megint kenőcsös tégelyből kell innia a konyakot, levágja. Mikor a kapun kilépett a kemény téli hidegbe, még csurogva, csöpögve, kilókkal megnehezedve a forró víztől, amit a vastagon bélelt köpeny úgy szívott magába, mint egy spongya, hirtelen gőzoszloppá változott át. Azt mondják, akkor volt a legszebb, mikor kilépett a kapun: akkor az égig lövellt belőle a gőz. Én már csak akkor láttam, mikor háztető-magas volt a füstje.

Az egésznek az oka egy feketehajú kis színinövendék volt, akibe halálosan szerelmes volt a kapitány. Valósággal bolondja volt ennek a cigányszemű, egyébként jelentéktelen kis lánynak, aki, úgylátszik, nem sokat törődött vele. Ennek a vad éjszakának az estéjére találkozója volt vele. Úgy volt, hogy együtt vacsoráznak. A kapitány el is ment érte a hónapos szobába, ahol lakott, de a lány nem volt otthon. A szállásadó asszony jött ki a csöngetésre és átadta az üzenetet: a kisasszony nagyon sajnálja, de nem megy a kapitány úrral vacsorázni, mert meghívta vacsorára egy Oszkár nevű úr. Oszkár egy sánta varieté-ügynök volt, akitől a kisasszony karriért remélt. A kapitány félrelökte a szállásadó asszonyt és betört a kisasszony szobájába, mert nem hitte el az egészet. De a szoba üres volt. Akkor elment elkeseredésében egyedül a Hungária-szállóba, ott pezsgővel leitta magát, majd szánkót fogadott és éjjel hazahajtatott a Margitszigetre. Illetve csak a hídig hajtatott. Mert a hídfőnél beültette a kocsist a szánkóba, ő ült fel a bakra és olyan tempóban röpült le a hídról a szigetre és a sziget kétkilométeres főútján végig a szállodához, aminő tempót csak filmeken látni, mikor Szibériában vad oroszok szánkón menekülnek a farkasok elől.

A kapitány zömök, igen erős ember volt, két kiálló állcsont adta meg az arca karakterét. Sűrű, vöröses, kemény haja volt, olyan akaratos, mint a lószőr. De mindig addig kínozta vizes kefével, amíg valahogy összeállt. Kicsiny, rozsdás bajuszt viselt. Sötét, viola-kék szeme volt s rendszerint szúrós, várakozó tekintettel nézett arra, aki beszélt hozzá. De a legegyügyűbb viccen is nagyon hangosan és szívből nevetett, ilyenkor kedvessé vált a parasztosan csontos arca és ilyenkor kisült, hogy miért erőlteti a szúrós nézést: ha nem erőltette, olyan tekintete volt, mint egy ötéves gyereknek, aki a mesére figyel. A kapitány nem volt aktív tiszt és jogtalanul, sőt határozott tilalom ellenére viselte az egyenruhát.

* * *

A szigeten egy igazi barátja volt: a gyógyszerész. Ehhez a mondathoz két magyarázat szükséges: 1. hogy hogyan ismerkedtek meg, 2. hogy hogyan szerették meg egymást.

Tehát:

1. A szigeten nyáron nagyon sok énekesmadár volt, de csalogány csak egy: a gyógyszerész. A gyógyszerész évtizedekkel előzte meg a fasiszta fiatalságot a hajviseletben. Szőke haját az égig szerette volna fésülni s ez majdnem sikerült is neki, oly magasra nőtt a büszke ifjú szőrözet. Fiatal volt és duplán költő: magyar népdalokat termelt, szöveggel és zenével. Hangszere a laboratóriumokban dolgozó ifjak tradicionális hangszere volt: az alsó és felső ajakból összeformált ősi fütyülő. Sovány volt és nyugtalan: minden áron fel akart tűnni, mert valami nagyon kis faluból jött, ahol szerepet játszott és most úgy érezte, hogy a fővárosban el van veszve. Tehát, amikor szép volt a nyári éjszaka és a fürdővendégek nagyobb csoportokban sétáltak a nagyszálló körül, pontban éjfélkor elbujt egy sűrű és magas bokor-csoportba és ott órákhosszant utánozta a csalogányt. Kitünően csinálta, annyira, hogy magam is elüldögéltem néha egy közeli padon és ábrándozva hallgattam, pedig tudtam, hogy ő az, sőt néha láttam is a bokor sűrűjéből a holdfényben ezüstösen felszállni cigarettája vékony füstjét. A kapitány, aki szenvedélyes csalogánybarát volt, egyszer hallotta s mikor megtudta, hogy ő az, berohant hozzá a bokorba és bemutatkozott neki. Attól kezdve gyakran ültek benn ketten a bokorban, ő fütyült, a kapitány hallgatott. A csalogánydal úgy szűnt meg a szigeten, hogy a kapitány a madárnak kezdett konyakot bevinni a bokorba. Ez nem tett jót. A kapitány megmérgezte a csalogányt. A csalogány elnémult, majd később a fájdalmas madárdal helyett gyakran egészen szeméremsértő szövegű víg népdalok kurjongattak éjente a bokorban, szétugrasztva a környéken sétáló úrikisasszonyokat.

2. Ez még csak ismeretség volt. A szeretet a lóvonatnál kezdődött. A kis lóvonat, mindnyájunk kedvence, egylovas lóvonat volt, amely a sziget déli és északi csúcsa közt közlekedett, évszázados fák kettős sora közt s így forró nyáron is magas boltívű, zöldárnyékos, hűvös alagútban. A lóvonatot nyugdíjazott tábornokok lovai húzták. Öreg, kiszolgált katonák, rendszerint az öreg József főherceg barátai, legkedvesebb lovaikat, amelyekre már nem igen ültek fel részint a ló, részint a lovas öregsége miatt, ide adták kosztba és kvártélyba. Itt ápolták, hízlalták őket halálukig a csöndes, hű főhercegi parasztkocsisok. Ma se tudom, mért kellett ló ehhez a lóvonathoz, mert a könnyű nyitott kocsi magától gurult. Soha az istrángot megfeszültnek nem láttam, csak az indítás pillanatában. Ilyenkor meg elég lett volna meglökni a kocsit. Azontúl csöndesen szaladt a sínen a kocsi, az istráng bágyadtan hintázott, mint szárítókötél a szélben, a hízott lovacska pedig félretartott fejjel kocogott előtte, inkább csak mutatta az utat a kocsinak. Az öreg tábornokok vasárnap kijöttek meglátogatni a lovaikat és kockacukrot hoztak nekik. Ez volt a lóvonat, amelynek egyhangú ide-oda életét a kapitány és a gyógyszerész zavarta meg, egyetlen egyszer és ez volt az az éjszaka, amikor megszerették egymást. A kapitány hölgyeket hívott meg a déli csúcsra, vacsorára. A vacsorából tánc lett és mikor a legjobban ropták, pont éjfélkor a vendéglős becsukta a kocsmát és hazaküldte a cigányokat. Záróra volt. A gyógyszerész elrohant az istállóba, felébresztett és megvesztegetett két lóvonati kocsist. Egy félóra mulva, aki a sziget sötét főútján éjszakai sétát élvezett, a bokrok lombjain keresztül a következőket láthatta. Két nyitott lóvonati kocsi haladt lassú trappban, közvetlenül egymás után a fák között. Sárga petróleumlámpa világított mindegyikben. Az elsőben állt a bál: csárdást táncolt a kapitány a vendégeivel, lévén a csárdás ritmikai intenzitása igen nagy, de az általa szükségelt terület minimálisan kicsi. A második kocsiban ült és muzsikált a cigánybanda. A gyógyszerész összekötő-tiszt volt a két kocsi között. Hol táncolt egy kicsit az elsőben, hol átszállt a másodikba, úszította a cigányt, szivart adott a kocsisnak és szabályozta a két kocsi egymástól való távolságát. Így muzsikált és dobogott a két kocsi fel-alá, egészen reggel hat óráig. Még így, évek multán elmondva is meg lehet szeretni ezért az egészért a gyógyszerészt. Csuda-e, hogy a kapitány, akinek a szoaréját így megmentette, sőt nevezetessé tette, aznap végleg megszerette?

Egyetlen egyszer álltak ellenfelekként egymással szemben: a kapitány és a gyógyszerész. Versenyt rendeztek és engem kértek fel bírónak. A verseny tárgya az volt, hogy ki tud a kettő közül lehetetlenebb dolgokat megenni. Az egésznek én voltam az oka, mert csudálkoztam a vacsoránál, hogy a kapitány rántott békacombot eszik. Mint versenybíró megadtam a jelt. A gyógyszerész kiment a vendéglő konyhájába, visszatért és megevett egy kis eleven halat. Nagy sikere volt. Erre a kapitány leharapott egy darabot egy vékony pezsgős pohárból, porrá rágta az üveget és lenyelte. A patikus erre megette a Pester Lloyd című napilap címlapját, a vezércikket és a tárcát, az egészet az utolsó sorig, becsületesen. Erre a kapitány megevett öt darab gyönyörű Maréchal Niel rózsát, ami még nem lett volna baj, de utána egy nagy, georgina nevű virágot, amely színes is, szép is, de amelynek a szagától mindig irtóztam. Döntésem szerint a versenyt a kapitány nyerte meg a virágokért. Ha nem döntök, borzasztó dolgok következtek volna, mert a patikus már futva érkezett, a tenyerében egy csomó cserebogárral.

Én húsz évvel voltam a kapitánynál fiatalabb. Velem úgy bánt, mint gyerekkel, de nem mondhatom, hogy nem szeretett. Volt benne egy kis csudálkozás az én misztikus mesterségem iránt: nagyon furcsállotta, hogy leülök egy darab papír elé és azt csak úgy a fejemből teleírom történetekkel. Ha néha elragad az elbizakodottság, úgy rémlik, hogy egy kicsit tisztelt is ezért a kapitány. Egyszer bejött a szobámba és rám szólt:

– Ülj le és írj előttem. Látni akarom, hogy hogy’ csinálod.

Leültem és mint ő mondá: csináltam. Rágyujtott és egy negyedóráig nézte szótlanul. Közben bele-belenézett az írásba, hogy tényleg mondatokat írok-e. Mikor meggyőződött, hogy nem csalok, a fejét csóválta. Aztán elkérte a papirost és elolvasta az írást:

– Óriási! – mondta.

Egy marék cigarettát tett le az asztalomra és hangosan nevetett, mikor kiment.

* * *

Egy délelőtt, mikor kénytelen voltam a hotelben maradni, mert az éjjel annyi hó esett, hogy a világ minden pénzéért se lehetett szánkót kitelefonálni a városból, ami bevigye az embert, éppen befűtöttem a kis vaskályhába, mikor bejött.

– Te történeteket írsz az újságba?

– Azt is.

– Hát én elmondom neked az én huszárköpenyem történetét, aztán, ha akarod, megírhatod. De a nevemet ne írd ki, mert leváglak.

– Azt nem szoktuk – mondom szerényen.

– Hát figyelj ide.

És elmondta a következőket:

– Mint fiatal tisztnek, egy este inspekcióm volt a kaszárnyában. Fekszem hanyatt, ruhástúl, egy vaságyon és várom a végét. Egyszerre megszólal a telefon. A városparancsnokság beszél. Azonnal menjek egy szakasz huszárral a József-utca 89 számú házhoz. A ház ég, a tűzoltók dolgoznak és olyan nagy a bámészkodó tömeg az utcán, hogy a rendőrség katonai segítséget kér. Ez gyakori dolog volt. Tíz perc mulva ott voltunk. Füst, vörös fény az égen, az utcán patakzik a víz, a tömeghez egy szót se kellett szólni, mert magától szétvált, mint a zsidók előtt a Vörös-tenger, amint messziről meghallotta a huszárszakasz gyors trappolását a kövezeten. Szegény tűzoltók dolgoznak, másznak, spriccelnek, fütyülnek, szaladnak, leföcskendeznek mindenkit, újabb tíz perc mulva csurom víz voltam, mintha a József-utcában nem is tűz lett volna, hanem víz. De hiába volt minden. Egy kétemeletes ház égett le, a tűz lelkiismeretesen pusztította el, kiégette le a pincéig. A legjobb az volt, hogy mikor cigarettára gyujtottam, a rendőrtanácsos udvariasan figyelmeztetett, hogy nem szabad rágyujtani. Ezt külön írd meg egyszer, az legyen a címe, hogy: «Marhaság». Szóval nézem, várom, végre vége volt. Bemegy valami komisszió a füstölgő, lucskos fekete romok közé. Rendőrtisztek, tűzoltóparancsnokok hófehér aszbeszt-köpenyben, óriási sisakokkal. Mondok, megyek velük. Kint az utcán lárma volt: a rendőrök nem eresztettek be a házba senkit, pedig többen azt jajveszékelték, hogy ők itt laknak, most szaladtak haza arra a hírre, hogy leégtek. Megyünk ezzel a bizottsággal a füstölgő feketeségben, a lépcső-romokon két tűzoltó kapaszkodik fel előttünk, magasra tartott fáklyával világít a társaságnak. A második emeleten, egy helyen, ahol nem szakadt le egészen az udvari folyosó, sűrű füstben megyünk be egy lakásba. Összeégett bútorok, amelyekben még ravaszul szaladgált, szinte előlünk menekülve, az alattomos tűz. A fal mellett valami feketére égett csomó. A tűzoltó odatartja a fáklyát. Egy nő és egy férfi, teljesen szénné égve. De összeölelkezve. Egy rettenetes ölelkezés, a halál előtt, a halál pillanatában és még jóval túl a halálon is. Mögöttem a házmesterné akkorát sikoltott, hogy mind megdermedtünk. Ki az? Azt mondja: «X-né. Ebben a lakásban X-ék laknak». – Kérdezem: «Ez a férje?» – «Dehogy» – mondja – «az ura lenn veszekszik a kapunál, mert nem eresztenek be senkit a rendőrök, amíg a bizottság be nem járja az épületet». Az ura nem volt otthon, mikor a ház leégett. Kérdezem: «De hát akkor kicsoda ez a szerencsétlen, akit így ölel?» – «Nem tudom» – mondja a házmesterné. Még egy kérdést kockáztatok: «Szép asszony volt?» Azt mondja: «Csinos». Nagyon meg voltam indulva. «Na huszár» – mondom magamban – «most mutasd meg, hogy gavallér vagy». Ne ijedj meg, fiam, képzeld magadat az én helyzetembe. Egy asszony becsülete van rám bízva ebben a rettenetes pillanatban. Egy halott asszony becsülete. És már hallom, amint a bizottság vezetője, a fehérköpenyes tűzoltó-tábornok mondja: «Gyerünk, uraim, gyerünk tovább». Mit csináljak? Én innen nem mehetek tovább, amíg ez el nincs intézve. Pokoli szituáció. Fogjak egy gerendát és tegyem felismerhetetlenné ezt az ölelkező párt? Életem végéig nem lenne egy nyugodt percem, ha két emberi testtel, még ha szénné változott is, ilyet cselekedném. Az izzadság folyt a csákóm alól a homlokomra. Levetettem a köpenyemet. Odamentem a szerelmesekhez és gondosan betakartam vele őket. Aztán egy gerendát, aminek fele még izzott, odacipeltem és rátettem a köpenyegre. Meg még ami félig elégett fa-holmit találtam. Egy széket. Egy szekrényajtót. Összevissza égettem a kezemet. A bizottság már rég másfelé járt, mikor én még mindig ott kínlódtam, hogy meggyulladjon a köpönyegem és szerelmesekkel, gerendával, a kis máglyával együtt egy formátlan tömegbe égjen össze. Az egyik fáklyás tűzoltót hiába kértem, hogy segítsen meggyujtani a köpenyegemet. Azt mondja, ő oltani jött ide, nem gyujtani. Ezt is megírhatod, külön. Ennek az lehet a címe: «Marhaság II.» Végre lobbot vetett a köpeny és vele együtt a máglya, amit raktam. És ott álltam, amíg szépen hozzáégett, hozzároskadt az egész a szerelmesekhez. Borzasztó volt, de az új tűztől azok is újra fellángoltak. Mikor elmentem, egy összedőlt fekete massza volt az egész. A férj bizonyára még mindig azok közt volt, akik lenn vitatkoztak a rendőrökkel, hogy bocsássák be őket. Hogy mi történt azután, nem tudom. Én teljesítettem a kötelességemet.

Miután ezt elmondta, maga elé bámult és sokáig hallgatott. Aztán egyszerre felkapta a fejét:

– Hopp – mondta – baj van.

Ránéztem, kérdőleg.

– Ha ezt megírod tárcacikknek – mondja – a férj most fogja megtudni, hogy akkor mi történt. Nem olyan sok férj van a világon, akinek a felesége odaégett, mialatt ő nem volt otthon. Rá fog ismerni az esetre.

– Hát… nem írom meg. Majd évek mulva, ha öreg leszek.

– Különben – mondja kis gondolkozás után – ha az egészet átteszed vidékre vagy külföldre… És különben is, ennek már vagy húsz éve!

Gonosz, gyanakvó fiatal zsurnalisztafejemben ekkor felvillant a lehetőség, hogy hátha nem igaz az egész történet. Megírtam, meg is jelent, kissé átformálva, egy azóta megszűnt lapban, a Budapesti Naplóban, «A százados köpönyege» címmel.

Aznap, mikor megjelent, bejött hozzám, kezében az újsággal, amelyre nagyokat csapkodott.

– Nem jó? – kérdeztem ijedten.

– Azt én nem tudom megítélni – felelt. – Valószínű, hogy nem jó, mert te írtad. De azt kikérem magamnak, hogy engem nem huszárnak írtál, hanem gyalogosnak. Ezt nem vártam tőled.

Hivatkoztam arra, hogy át kellett formálni a történetet, mert hátha még él valahol az a férj, most, húsz év multán. Aztán ezt mondtam:

– Különben is, sohse hallottam, hogy tűzhöz lovasságot vezényelnek ki. Mint ifjú riporter sokszor voltam tűznél, de még emlékszem is a stereotíp mondatra: «Futólépésben érkezett a tűzhöz a 32-ik gyalogezred egy százada X. Y. százados parancsnoksága alatt».

Szinte szívdobogással vártam a választ. Zavarba jött:

– Az mostanában lehetett. Az én időmben még huszárság vonult ki rendet csinálni ilyen alkalmakkor.

Néhány napig egészen hűvösen viselkedett velem. Barátságosan köszöntött, beszélgettünk is, de például nem lopódzott mögém – ahogy szokta, mikor egyedül sétáltam este a hóban – és nem vágott hátba.

Pedig azt a kérdést, hogy mi a különbség mente és köpeny közt, nem is bolygattam.

* * *

Lassan azért elfelejtette ezt az inzultust. Egy este bejött a szobámba. Egy üveg konyakot hozott magával.

– Képtelen vagyok befűteni – mondta – szétment a kályhám tegnap az erős fűtéstől és még nem csinálták meg.

Nálam jó meleg volt.

A repedtmárványú mosdóról két vizespoharat vett elő és teletöltötte konyakkal.

– Rossz kedvem van – mondta. – Beleestem a hölgybe.

«A hölgy» – a feketehajú színinövendék volt.

Diszkréten hallgattam.

– Állandóan becsap. Odarendel, nincs otthon. Mindig azzal a sánta emberrel van. A gyógyszerész szívességből kikémlelte őket. Egy piszkos kocsmába járnak vacsorázni, fel a Várba. Én ezt nem értem. Egy sárgaarcú, csúnya, sánta, tuberkulotikus ember. Titkár a Városligetben valami bódéban, ahol variété-műsor van. A hölgy azzal érvel, hogy ez az ember őt Párizsba fogja szerződtetni, a Folies Bergèresbe. Hallatlan, mikkel hatnak a nőkre az ilyen nyomorult emberek. Pont épp őt várják Párizsban!

Nagyot ivott.

– Bolondítja – mondta. – Hiába minden.

Szúrósan nézett rám:

– Mondd… te tudod, hogy én nem vagyok aktív tiszt?

– Hallottam.

– Jól hallottad. Kiléptem. Te talán nem is tudod, hogy nekem tulajdonképpen nem volna szabad ezt az uniformist viselni?

– De tudom.

– És én mégis viselem. Nem mindig. Csak, ha úgy rám jön. Nem bánom, zárjanak be, vágjanak négyfelé. Nem tudok megválni a huszárságomtól. Belebetegedném, ha néha nem venném fel.

Sokáig gondolkozott.

– Te – szólalt meg csöndesen – te csak élsz itt velem egy födél alatt, tudod, hogy kiléptem a katonaságtól és nem vagy rá kiváncsi, hogy miért léptem ki?

– Dehogy nem.

– Hát mért nem kérdezed soha?

– Nem tartottam… illendőnek.

Szigorúan villantott felém:

– Micsoda? Csak nem gondolod, hogy valami inkorrektséget csináltam?

– Isten ments.

– Azért!

Megnyugodott. Ivott. Én arra gondoltam, hogy miből él? Senkise tudta. Hol volt pénze, hol nem.

– Hát kérlek – mondta – a dolog a zsidókkal kezdődik. Én két zsidót szerettem életemben. Az egyik a Mirabella-kávés volt az Andrássy-úton, a másik Radó hadnagy, akit Róthnak hívtak, de mikor önkéntesből aktiváltatta magát, Radóra magyarosította a nevét. Vékony, fekete zsidógyerek volt, hallgatag, pontos, rendes, nagyon jó katona. Azért is maradt benn, mert a tisztjei nagyon megszerették még önkénteskorában, azok beszélték rá. Dacára, hogy zsidó volt. De előbb hamar elmondom a Mirabella-kávést. Az már öreg, felnőtt zsidó volt. Ezt meg is írhatod. A Radót nem. Tudod hol van a Mirabella-kávéház?

– Az Andrássy-úton.

– Úgy van. Egy nagy, háromemeletes sarokházban. Ez a kávéház egy másik zsidóé volt, valami Pollák nevűé. Hát kérlek szépen, egy napon bemegy ebbe a Pollák-féle Mirabella-kávéházba egy szegény felvidéki zsidó, pájesszel és kaftánban. A Mirabella tele volt selyembe öltözött uzsonnázó asszonyokkal. A kaftános leül a leghátulsó sarokba, egy egészen kis asztalhoz és vár. A pincér arramegy vagy tízszer, de nem kérdezi meg tőle, hogy mit rendel. Végre megszólítja a pincért: «Kérek egy feketét». A pincér ránéz, azt mondja: «Nincs fekete». A kaftános nagyot néz. Egy ilyen nagy kávéházban nincs fekete? Már sejtette, hogy nem akarják kiszolgálni, mert szégyenlik a kaftánját a többi zsidó előtt. Odamegy a kasszához, ahol a kávés állt. Szépen köszön és kérdezi: «Kérem, igaz az, amit a pincér mondott, hogy itt nincs fekete?» A kávés mérgesen néz rá és ezt feleli: «Önnek nincs». – «Köszönöm» – mondja a kaftános és kimegy. Kint esett az eső, ez is fontos. Egy ideig állt a fényes kávéház előtt és nagyon fájt a szíve. Ezt onnan tudom, mert ő maga mesélte. Az fájt neki, hogy a zsidó kávés szégyelte őt a zsidó vendégek előtt. «Ha egy antiszemita lett volna – mondta – egy szót se szóltam volna». Állt egy ideig a kávéház előtt, aztán bement a házba és a házmestertől megkérdezte, hol lakik a háziúr. A háziúr az első emeleten lakott. Felment hozzá. Azt mondja, egy órai alkudozásra volt csak szükség, egy óra mulva már ügyvédért telefonáltak, mert a kaftános megvette a házat. Ott nyomban ki is fizette a vételárat, aztán lement az ügyvéddel a kávéházba és felmondott a kávésnak. A kávést ez az egész dolog úgy meglepte, hogy csak egy óra mulva ájult el hátul egy kártyaszobában. Ennek most körülbelül nyolc éve van, azóta az övé a kávéház és megduplázta a vagyonát. Ezt megírhatod, de az legyen a címe, hogy: «A harag rossz tanácsadó». Én ezt az embert ezért megszerettem. Ez férfi. Évekig minden éjjel bementem a kávéházába és kettesben snapszoztunk a kassza mellett. A történetet minden héten újra elmondattam vele, olyan jóleső dolog. Csak az nem szép tőle, hogy szürke angol ruhát visel és piros nyakkendőt. Tulajdonképpen soha nem lett volna szabad levetnie a kaftánját. De ez az egész nem tartozik az én ügyemre. Csak elmondom, mert ez az én egyik zsidóm.

– És Radó?

– A másik. Az már belejátszott az életembe, szegény.

– Radó nem volt huszár, hanem gyalogos. De Váradon volt ő is. A kávéházban sokszor ültem vele, a vendéglőben kevésbbé. Remekül sakkozott. Hát kérlek, egyszer hadgyakorlat van, valahol lenn Dalmáciában, vagy tudom is én hol, valami ilyen vad vidéken. És ott a következő dolog történik Radóval. Gyakorlaton, kérlek, tehát kötelességteljesítés közben, mint hadnagy, megy egy nagy erdőn keresztül, mögötte ballag a tisztiszolgája, egy derék magyar fiú. Mennek, mennek, aztán leülnek pihenni valami nagy kövek vagy sziklák közé. Ahogy ülnek, egyszerre csak felordít a Radó legénye, mert megcsípte egy vipera. Az ott tele van viperával az a vidék, úgy mondják. Ordít a legény és Radó, szegény, nagyon megijed, mert tudta, hogy az ilyen viperacsípés halálos. A féreg a felsőcombján marta meg a fiút, ahogy ültében odafért hozzá, a csípője alatt. Figyelj, mert még ez is fontos. Jön arra egy kis tiszti járőr, hallják a bajt, de senki nem tud segíteni. A szegény gyerek ordít, ő is hallott valamit, hogy ettől meg szokott az ember halni. Azt mondják ott többen: ki kell szívni a sebből a vért, de most rögtön, akkor nincs semmi baj. Na, ki vállalkozik? Senki. Radó nagyon szerette ezt a legényét. Ezt mondani se kell, ez így szokott lenni. Na, senkise vállalkozik? Nem vállalkozott senki, még mosolyogtak is. Szegény Radó akkor fogta magát és kiszívta a mérges csípésből a vért. Azóta száz doktor állapította meg, hogy ezzel megmentette a legénye életét. De rossz helyen volt a csípés, mondom, a legény combjának a felső részén, oldalt. Ebből nagy baj lett Váradon. Azt mondták a tisztek, nem ülnek Radóval egy asztalhoz. Tudod, hogy van ez vidéki városban. Tele lett vele a város. Olyan nagy lett a szóbeszéd, hogy a tisztikarnak foglalkoznia kellett az esettel. Én ezeket a tiszteket sem tudom elítélni, nekik a maguk szempontjából teljesen igazuk volt. Nem járkálhatott egy tiszt a legénység közt, aki egy bakának megcsókolta a felső combját, még ha oldalt is. Ez tragikus helyzet volt. A tisztikarnak is igaza volt, szegény Radónak is. De akkor én fiatal voltam és nagyon fel voltam háborodva a gyalogos tisztikar ortodoxiája ellen. Nagyon éles vitáim voltak velük, sőt a magam lovas-bajtársaival is. Radót nem lehetett sehol látni, Pestre utazott, szégyelte magát. Én egyre jobban exponáltam magamat érte, tudod, úgy belelovaltam magamat a dologba, akkor még azt hittem, hogy egy ilyen szegény Radó főbelőheti magát, ha ki kell lépnie a katonaságtól. Mindenkivel összevesztem miatta, hetekig külön jártam vacsorázni. Segíteni nem lehetett, Radónak tudomására hozták, hogy azonnal le kell tennie a rangját és ki kell lépnie. Ez meg is történt és egy hónap mulva elfelejtették az egész esetet, csak azt nem felejtették el, hogy én vadul exponáltam magamat az ellenkező állásponton. Itt kezdődött aztán az, hogy tarthatatlan lett a helyzetem. Tulajdonképpen titokban ellenségemmé vált mindenki az ezrednél. Egy barátom volt, nem mondom meg a nevét, egy huszárfőhadnagy, akivel együtt laktunk egy szobában. Ez is már kezdett rábeszélni, hogy helyeztessem át magamat, mikor megtörtént a katasztrófa.

A «katasztrófa» szónál egy kicsit eltorzult az arca. Keserű és gúnyos, mosolyban felolvadó grimace volt ez.

– Igyál – mondta – most jön az igazi.

Ittam és figyeltem.

– Ez a főhadnagy – folytatta – akivel együtt laktam, a világ legkedvesebb huszárja volt. Jószívű, vakmerő, a világ dolgaiban olyan tájékozatlan, mint egy tízéves kislány, csinos, jókedvű, erősen italos és ami itt most fontos, a legveszettebb kártyás, akivel valaha találkoztam. Nem volt nagy köztünk a korkülönbség, én azért mégis egy kicsit apás szerepet játszottam mellette. Már csak azért is, mert akkor én még szolidabb ember voltam, tudja Isten, nagy katonai karriért akartam csinálni. Mindegy, na. Gyerünk tovább. A fiú bolondul kártyázott és mindig veszített. Fülig volt adóssággal. Akkor már nem igen intettem, hogy ne kártyázzék, mert úgy gondoltam, hogy egyszer mégis csak nyer és akkor fizethet az uzsorásoknak. De vesztett, tovább. Én már rég aludtam, mikor éjjelente, illetve reggelente hazajött, kipirultan a pezsgőtől és a veszteségtől s mikor álmomból felriadtam, láttam, hogy maradék gyűrött bankóit belevágja az éjjeliszekrénye fiókjába, ledobálja magáról a ruhát és lefekszik. Néha ennyit kérdeztem tőle: «Na?» A felelet mindig ugyanaz volt: «Vesztettem». Kérlek, kétségbe voltam esve miatta. Egyszer aztán egy ötletem támadt. Bár ne támadt volna. Elhatároztam, hogy amikor így részegen elalszik, az olvasatlanul fiókba szórt bankóiból mindig elszedek egy kis csomót, – hisz sohse tudta, mennyi pénzzel jött haza – aztán szép lassan összegyüjtögetem neki és egy napon, mikor már kikerekedik a summa, átadom neki a vagyont és elmondom, hogy hogyan gyüjtöttem. Így is történt. A fiú abban az időben átlag két órát aludt naponta, mert alig jött haza, már rukkolni kellett reggel. Mint egy darab fa, úgy aludt el abban a pillanatban, mikor az ágyba vágta magát. Ilyenkor mindig vártam pár percig, aztán az ágyamból kinyúltam a két ágy közt álló éjjeliszekrényhez, csöndesen kihúztam a fiókot és úgy érzés szerint megítélve, hogy mennyit lehet, kivettem egy marék bankót s áttettem a saját fiókomba. Ez hetekig ment így. Soha nem vette észre, hogy hiányzik pár bankó. Egyszer aztán a következő dolog történt. Mint rendesen, hajnalban jön haza és vetkőzni kezd. Beledob a fiókba vagy három marék gyűrött pénzt. Felébredek, kérdezem: «Na?» Azt mondja keserűen: «Nyertem». Akkor már csinos vagyona volt nálam összegyüjtve. Nem tudom hány óra lehetett, tény az, hogy épp derengeni kezdett, valami kis kevés világosság volt a szobában. Lefekszik, elalszik. Megvárom, amíg mélyen, szabályosan kezd lélekzeni s akkor lassan odanyúlok a fiókhoz. Csöndesen kihúzom és belemarkolok. A fiókot visszatolom. És úgy az ágyban fekve, ennél a nagyon gyér kis derengésnél kezdem nézegetni, hogy mennyit markoltam ki tulajdonképpen. Mikor így fogom a pénzt, egyszerre észreveszem, hogy a lélekzése ritmusa megváltozik. Már akkor valami hideget éreztem a mellemben. Lassan feléje fordítom a fejemet, hát látom, hogy nem alszik, nyugodtan fekszik a feje a párnán, de a szeme tágra van nyitva és rám néz. Az első gondolatom az volt, hogy meghalt, oly mereven, oly mozdulatlanul, olyannyira némán és lélekzet nélkül meresztette rám a szemét. Én meg az ő szemébe néztem. Ez sokáig tartott. Aztán halkan megszólítottam. Felelt. Az egész beszélgetés az volt: «Ébren vagy?» – «Ébren» – felelte. Meggyujtottam a lámpát, kezemben a pénzzel. «Na – mondom neki, – nem szólsz semmit?» – «Nem» – mondja csöndesen, nagyon szomorúan. Kérlek, felültem az ágyban és gondolkozni kezdtem, kezemben a bankókkal. Abban az időben többször mondogatta nekem: «Hogy van az, hogy te olyan okosan tudod beosztani a pénzedet, mi mindnyájan tele vagyunk adóssággal és te megvagy adósság nélkül». Kezdjem most magyarázni neki, hogy neki lopom a pénzt minden éjjel a fiókból? Most már tudom, hogy ez a tétovázás nagy marhaság volt. De akkor olyan volt a pillanat, hogy én még most is esküszöm neked: ha én vagyok az ő helyében, soha, soha nem hiszem el a mesét az ötletes jóbarátról, aki így akar segíteni a kártyáson. Maga ez az ötlet volt inkorrekt és magában hordta a bűntetését. De akkor már későn volt. Még ha rámkiáltott volna! De az kínzott, hogy sokáig figyelt, bizonyára végignézte az egész fiókhistóriát és mikor már találkoztak a szemeink, akkor se szólt, csak valami mélységes szomorúsággal nézett. Szóval, kérlek, odafordultam hozzá és azt mondtam neki: «Te, én tiszti becsületszavamra mondom neked, hogy minden éjjel kiveszek pénzt a fiókodból és neked gyüjtöm ide az én fiókomba, hogy ha majd sok lesz, meglepjelek vele». Azzal kihúztam a fiókomat és megmutattam a pénzt. «Nagyszerű» – mondta, – de a mosolya nem volt őszinte. Kivettem a csomót a fiókomból és letettem az ő szekrényére. «Nesze» – mondtam – «eddig ennyi gyűlt össze». Nem felelt. Mosolygott. Mondd, lehetett ezen segíteni? Nem. A fiókom még nyitva volt. Nyugodtan nyúltam bele és kivettem belőle a revolveremet. Ez volt a marhaság II. De akkor nem lehetett mást csinálni. Ő persze rámugrott és kicsavarta a kezemből a revolvert. Ez akkor történt, mikor épp a legnépszerűtlenebb voltam Radó miatt. Egy hét mulva kiléptem. Jól tetted, hogy nem kérdezted, mért léptem ki. Akkor talán soha nem mondtam volna el. Így, látod, elmondtam. Így történt, fiam.

Fáradt volt az elbeszéléstől, felállt, nagyot ivott a konyakból, rágyujtott és fel-alá kezdett járni a kis szobában. Én – talán automatikusan történt, annyiszor olvastam, hogy ezt szokták csinálni, mikor az elbeszélő befejezi az elbeszélését – a kályha elé térdeltem és annyi fahasábot dugtam be az ajtólyukon, amennyi csak belefért.

És most megint konfidensnek kell lennem az olvasóval, ha már elkövettem azt a hibát, hogy mindeddig nem mondtam meg: tény az, hogy a kapitány soha életében nem volt tiszt. Misztifikátor volt, kalandor volt, később megállapítottak róla annyit, hogy valamikor mint közlegény szolgált a gyalogságnál. A történet Radóval igaz lehetett, tőle egészen függetlenül. Bizonyára hallotta valahol. A Mirabella-kávés esete, mint azóta meggyőződtem róla, igaz történet volt. Ez a «két jóbarát esete» pedig azóta gyakran átgondolt meggyőződésem szerint megtörténhetett vele, sőt ha elbeszélése módjára visszagondolok, azt hiszem, meg is történt vele, csak nem mint tiszttel és talán nem éppen ilyen premisszákkal. Azt a hibát pedig, hogy eddig nem árultam el, hogy sohse volt tiszt, szándékosan követtem el, abból indulva ki, hogy mikor ő nekem ezeket a dolgokat elmondotta, még én is szentül hittem, hogy kapitány.

* * *

Egy délután váratlanul revolverlövéseket hallok. Én az első emeleten laktam, a kapitány a másodikon. A lövések zaja onnan jött. Megnyomtam a csengőt és kiszaladtam a folyosóra. A revolver tovább szólt a második emeleten. Első pillanatra azt hittük, hogy a kapitány öngyilkos lett. De mialatt felfelé szaladtunk a lépcsőn, megnyugodtam, mert a revolver nem hallgatott el. Hat lövés után szünet, majd megint hat lövés. Az történt, amit útközben sejteni kezdtünk: mikor benyitottunk a szobájába, a kapitány a sarokban állt és az átló irányában célbalőtt a másik sarokba. Nagyon kinevetett bennünket: engemet, a doktort és a szobalányt, akik némán és bután álltunk ott a savanyú lőporszagban, mialatt a szomszédból veszettül csilingelt egy kis csengő, mintha valami láthatatlan bárányka ugrándoznék valami láthatatlan dombocskán: a lövésekre felijedt dr. S. rázta a csuklójára kötött csengőt.

– Én önt fel fogom kérni – mondta a sikertelen tőkevadászattól már teljesen elkeseredett doktor – hogy hagyja el az intézetemet!

Azzal kiment és becsapta az ajtót. Kiment a szobalány is. Csak én maradtam ott.

– Mért csinál ilyet? – kérdeztem inkább sajnálkozva, mint szemrehányóan, mert sejtettem, hogy nagyon el van keseredve.

– Idenézz – mondta és megmutatta a céltáblát, amelybe lövöldözött.

Szép nagy csoportkép volt, amelyen négy-öt sorban egymás fölé sorakozva állott egy egész egylet. A legalsó sor ült. Középen az elnök. Mindnyájan fekete szalonkabátban voltak s a legalsó sor balszélén ülő négy tag már főbe volt lőve. Ha nem rohanunk fel, folytatja és sorban főbelövi az egész egyletet.

– Ez a legjobb szobai céllövő-gyakorlat – magyarázta. – A csoportkép. Csupa apró célpont és csupa emberfej, ami izgat egy kicsit. Párizsban tanultam ezt a gyakorlatot egy fiatal montenegróitól, aki rokonságban volt még az öreg Nikitával, az egykori fejedelemmel. Ez a fiú összevásárolt kültelki fotografusoknál mindenféle ilyen régi csoportképet: egyletet, iskolát, esküvőt és azon gyakorolta a szobai céllövést revolverrel. Ő magyarázta meg nekem azt is, hogy a kéznek nem mindegy: cseréppipára céloz-e vagy emberfejecskére. Emberfejre nehezebb.

Kopogtattak. A vendéglő fiatal szakácsa lépett be, fehérben, fején a klasszikus szakács-föveggel.

– Üljön le, barátom – mondta neki a kapitány – mindjárt rátérünk magára, előbb ezt megmagyarázom a barátomnak. Ma rossz kedvem van, ma célba lövök.

Elővett a szekrényből néhány hasonló csoportképet. Volt köztük agyonlőtt és volt ép. A legtökéletesebb munka az volt, mikor egy szálig agyonlőtte az egész budai önkéntes tűzoltótestületet. Szegény tűzoltók ott álltak, teljes díszben, lyukkal a fejük helyén, de a lyukon sisakkal. Az egyik csoportképre rávert a tenyerével.

– Látod ezt? – mutatta.

A kép alá ez volt írva: «A budapesti evangélikus főgimnázium VIII. osztálya 1889-ben». Az egész osztály főbe volt lőve, csak a legalul, a középen ülő tanár volt valami éles szerszámmal széthasítva. A tanár körül ronggyá volt lődözve a kép közepe.

– Kérlek – mondta – ez rettenetes volt, ezt már évek óta tartogatom itt a szekrényben. Mikor erre a képre lőttem, láttam az ördögöt.

Értelmetlenül néztem rá. A szakács nevetett.

– Ne nevessen – mondta – hiszen maga intelligens ember. Ilyenen csak a parasztok nevetnek. Igenis, láttam az ördögöt. Ezen a helyen ült, itt, ahol ez a szakítás van, a kép közepén…

És mutatta az osztálytanárnak megfelelő rongyos lyukat a képen.

– Ezt a képet is csak úgy vettem a fotografusnál, mint a többit. Jó kis sápadt diákok, nyolcadik osztály, érettségi előtt. Kezdem őket lőni szép sorban – fenn kezdtem itt balról azokon, akik a padon állnak – és ment remekül, végig az az egész osztály. Láthatod, alig tévesztettem kettőt harminc közül. A tanárt kikerültem, azt a végére hagytam. Mikor már minden diák ki volt lőve, újra töltöm éppen a pisztolyt és közben véletlenül ránézek az öreg tanárra. Hát megfagyott bennem a vér. A tanár, aki addig semmitmondó arccal ült ott, most egyszerre, hogy az egész osztály elhullott mellőle, megváltoztatta az arcát. Dacosan, de azért átszellemülten nézett rám és egy kicsit mozgatta az ajkát.

A szakács megint nevetett.

– Ne röhögjön – mondta most már ingerülten – így volt, ha én mondom. A tanár kérte a halált. Mintha azt mondta volna: «Most, hogy minden tanítványom elesett, én sem akarok tovább élni». Megijedtem tőle, ő meg megint változtatta pici arcát. Azt mondja: «Lőjj már, ölj meg, nem akarok tovább élni a tanítványaim nélkül!» Fájdalmasan, könyörgően nézett, várta a megváltást. Engem meghatott, hogy egy tanár ennyire szereti a fiait. Kissé restelkedtem, hogy ekkora fájdalmat okoztam neki és éreztem, hogy most már nincs más út: agyon kell lőni a tanárt, hogy ne szenvedjen. Jól célbaveszem, lövök, nem találom el. Ránézek: már nem fájdalmas az arca, hanem hideg és merev. Újra lövök, megint mellé megy a golyó. A hideg arc pici szemében egy kis gúny jelenik meg. «Ejnye» – mondom «csúfolsz?» Szégyellem, de közelebb mentem hozzá, hogy biztosan eltaláljam. Lövök, nem találok. A gúny elterjed a szeméből az egész arcára. Dühbe jöttem. Lőttem bele vagy hármat, nem találtam el. Most már félreérthetetlenül vigyorgott, a két apró szeme úgy csillogott, mint két kis tűzpontocska. És, barátom, lőttem bele tizet-huszat, hiába. Egyre jobban vigyorgott, egyre csúnyább lett, egyre félelmesebb, igenis, vedd tudomásul, hogy meg voltam ijedve, mert éreztem, hogy az ördöggel találkoztam. Ezért kérte olyan meghatóan a halált a gazember, hogy most kínozhasson. Sohse tudhatja az ember, milyen formában látja meg egyszer az ördögöt. Mert egyszer mindenki látja életében. Én akkor láttam. Ellőttem, ami patronom csak volt. Végül is a kardommal szúrtam keresztül, mint láthatod. Nagyon rosszul éreztem magamat és ki voltam merülve. Iszonyúan megfájdult a fejem. És arra is emlékszem, hogy akkor a lőpornak sokkal büdösebb, kénesebb szaga volt, mint máskor. Most már nézheted, már nincs benne az ördög. Mikor átszúrtam, nagyot nevetett és visszaugrott a pokolba.

A szakács rémült-komoly arccal figyelt.

– Most nevessen, spanyol! – mondta neki a kapitány diadalmasan. – Ugy-e, elment a kedve?

A szakács azért volt «spanyol», mert Madridból jött haza Magyarországba; ott a spanyol királyi konyhában volt kukta. És most azért ült itt, mert a kapitány estére vacsorát rendelt. Ő is hallott arról a vacsoráról, amit nemrég G. úr, a legtudósabb magyar vendéglős rendezett. G. úr, aki gazdag ember volt és szakácsművészeti könyveket írt, egy művészekből, művésznőkből és egyetemi tanárokból álló társaságnak reprodukálta Trimalchio vacsoráját a szállodája pincéjében. Kezében a Petronius-féle leírás fordításával nagyjából berendezte az ebédlőt, fűrészport festetett pirosra és azzal szóratta fel a földet és ő maga gyűrkőzött neki, megcsinálta történelmi hűséggel a római ételeket, ahogy Petronius őket pontosan leírta. A borokat nem kellett utánozni: a tüzes olasz borok ma is ugyanazok voltak, mint Trimalchio idejében. Mindössze más évszám volt a palackokon. A vacsora remekül sikerült. Mindenki rosszul lett. De az egyetemi tanárok meggyógyították a művészeket és a művészek hazacipelték az egyetemi tanárokat Ez híres eset volt akkor Pesten.

– Na – mondta a kapitány – mi is tudunk ilyet, spanyol. Csakhogy mi nem római vacsorát eszünk, hanem spanyolt. Nem vagyok rá kíváncsi, hogy mi lesz. Négyen leszünk és ugyanazt a vacsorát kérem, amit a spanyol király evett, mikor jól akart vacsorázni.

A szakács kis könyvet vett elő.

– Mars ki! – kiáltott rá a kapitány. – Pont kilenckor jövünk és a konyhában eszünk.

A szakács kiment.

– Ülj le – mondta a kapitány. – Ez a lány tönkretesz engem. Bestia.

Ültem, hallgattam.

– Kérlek – mondja – ez egy csúnya kis dög volt és most kezd szép lenni. Mikor megismertem, rongyos volt és most olyan elegáns, mint egy párizsi kokott. Mikor elkezdtem vele vacsorázni járni, buta volt. Most olyan okos, mint az ungvári rabbi. Azelőtt fekete volt a körme, most olyan a keze, mint a liliom. Azelőtt szende és szerény volt, most szemtelen. Tönkre fog tenni.

Azt mondom neki: ez nem nagyon valószínű, ha ilyen hidegen és kritikával tud róla beszélni. Mondom: izgatja, nyugtalanítja, de ez nem hatol mélyre. Mikor ezt magyaráztam, nagyon erősen figyelt rám. Láttam, hogy segítséget, reményt, vigasztalást vár tőlem és mialatt magyaráztam neki, hogy nem szereti a lányt komolyan, megláttam a viselkedésén, hogy komolyan szereti. Ismerni kellett őt: sóhajtani nem tudott, mindig cselekedetek jártak a fejében. Hogy mit kell csinálni. Agyonlőni a lányt vagy magát? Vagy mindkettőjüket? De mialatt beszéltem s miközben a tapasztalatok hatása alatt magam is átváltottam valami más hangnemre, levetette a kemény, kommandirozó maszkot az arcáról és megint úgy figyelt rám, ahogy csak nagyon ritkán láttam: mint kisgyerek a mesemondóra. Beszédközben éppen ezért teljesen elvesztettem a meggyőződésemet és a végén már híg általánosságokat mondtam, köztük olyanokat is, amiket hallottam vagy olvastam. Rájöttem, hogy nagyon szereti ezt a lányt.

– Persze te azt hiszed – mondta aztán, keménységet erőltetve a hangjára – hogy nekem valami nagy-fene viszonyom van a hölggyel.

Elszóltam magam:

– Még az se?

Belül összetört erre a szívhangra, de kívül jól tartotta magát. Hetyke lett:

– Nem forsziroztam – mondta. – Megcsókoltam néha, de egyszer megtörülte utána a száját. Én nem tudom, mi van rajtam utálni való.

Vadul nézte a cigarettáját. Valóban, nem volt rajta utálnivaló, még nő szemével nézve sem – hacsak valaki fel nem tette magában, hogy neki nem tetszik. Mert akkor aztán csinálhat, amit akar. Szép, kemény, pirosra dörgölt, folyton jól kimosakodott, borotvált tiszta ember volt, csupa széles csont és izom, csupa erő és fantázia, könnyelműség, vakmerőség – és grácia, dacára a zömökségének. Talán éppen csak hogy egy kicsit rövid volt a lába – azóta gyakran tapasztaltam, hogy ezt nagyon nem szeretik a nők. De ez mégsem lehetett döntő ok. Inkább azt hiszem: az egész kapitány, úgy ahogy volt, nem kellett a hölgynek. Ez is előfordul és ez még rosszabb, mint a rövid láb.

Az meglepett, hogy nincs viszonya ezzel a kis fekete bogárral. De elhittem neki. Igaz is lehetett. Ha az embernek jó füle van, nehéz ilyet vagy ennek az ellenkezőjét hazudni neki. És ha még jó szeme is van, amely figyelni tudja a vádlott szemét, amikor vall, akkor lehetetlen, hogy hazudjanak neki. A fekete bogárért nem tettem volna a tűzbe a kezemet, de hogy a kapitánynak nem adta oda magát, ez biztos volt.

– Én egy nagyon ronda dolgot csináltam – mondja egyszerre a kapitány, mialatt én ezeken tünődtem. – Én együtt vacsoráztam vele, meg avval az Oszkárral. Avval a titkárral vagy ügynökkel, vagy micsodával, akivel mindig együtt jár. Pezsgős vacsorát fizettem nekik, mint valami vén hülye. Az az Oszkár olyan éhes volt, hogy bámultam, mikor evett. Úgy néz ki, mint egy hernyó. Büdös, olcsó cigarettát szív és annyit, hogy sárga tőle az ujja, meg a szájaszéle. Egy csúnya, beteg ember. És ez a szép lány… Érthetetlen.

Savanyúan mosolyogva csóválta a fejét.

– Ez még semmi – folytatta. – Még rondább dolgot csináltam. Vacsora után hazakísértük a lányt és akkor elmentem evvel az emberrel egy kávéházba. Reggelig ittunk és én kivallattam. Neki sincs viszonya vele. Én nem tudom, kivel van viszonya ennek a bestiának. Oszkár úr azt mondta, hogy valószínűleg van egy nagyon öreg embere. Oszkár úr nem hazudott nekem. Holtrészeg lett a harmadik pohár után és úgy sírt, mint a záporeső. Szinte elresteltem, hogy ez még szerelmesebb belé, mint én. Én persze nem voltam hozzá bizalmas. Úgy tettem, mintha csak passzióból járnék néha ezzel a lánnyal, hogy hallgassam a vidám fecsegését. De ő kiöntötte a szívét. Tényleg leveleket ír Párizsba egy magyar balletmesternek a lány érdekében és ő is ki akar menni vele. Azt mondja: talán ott majd… Én oktattam. Hogy így bánjon vele, meg úgy bánjon vele. Kitanítottam, hogy hogyan vegye le a lábáról. Vigasztaltam, hogy csak kitartás: biztosan az övé lesz, csak ne hagyja abba a küzdelmet… Pfuj. Nem ronda dolog?

– Nem.

– Dehogynem – mondta. – Te egy opportunus újságíró vagy. Ez ronda dolog.

Öltözni kezdett.

– Bemegyek a városba – mondta.

– Gyalog?

A kérdés jogosult volt, mert két napja szakadatlanul esett a hó, benn a városban még a villamosok se jártak, ide a szigetre meg nem jött ki még szánkó se, semmiféle pénzért.

– Gyalog – mondta. – Meghívtam vacsorára a hölgyet. Azért leszünk négyen. A patikus meg te, meg én a hölggyel.

Így tudtam meg, hogy én is meg vagyok híva a spanyol vacsorára, a vendéglő nagy konyhájába.

Elindult gyalog a sötétben, be a város felé. Én visszamentem a szobámba, lefeküdtem a kanapéra gondolkozni és rögtön elaludtam. Álmomban Rómában jártam, egy nemrég-mult olaszországi utazás emléktöredékei keveredtek föl bennem és iszonyú harangozást hallottam. Erre ébredtem fel. Kilenc óra volt, koromsötét este. És a harangok még vadabbul, még élesebben szóltak, mint álmomban. Az ablakhoz mentem és lenéztem a hotel bejárata elé. Szánkó állott a kapu előtt, négy ló volt belefogva. A rudasnak és a nyergesnek a hátán valami soha nem látott, szörnyű nagy és fényes hangszer harangozott, csöngetett, csörgött, zörgött. A kapualja világosságában csillogott ez a nikkelezett lantokból és akasztófákból, meg törpe ruhafogasokból összekombinált harangjáték, amelynek csengetyűi és zörgői közt hosszú fehér és piros lófarkak függöttek. A lovak idegesen rázták ezt a hátukra erősített zenekart és akkora zajt csaptak, mintha az egész cári udvar érkezett volna meg száz szánkón a hotel elé. A szánkóból akkor segítette ki a kapitány a kis fekete lányt. Valóban, kecsesen ugrott le a magas szánkóról. És hangosan nevetett. Kimentem a folyosóra, lenéztem a lépcsőházban. A földszinti folyosón át mentek a vendéglőbe.

A vacsorán semmi nevezetes nem történt. Az úgynevezett miliő volt csak érdekes. A hatalmas, másfélezer vendéglői vendég számára épült konyha, mesébe illő nagy tűzhelyével, rosszul világítva, a szögleteket homályosan hagyó néhány lámpával, a konyha kellős közepén a kis négyszemélyes asztal, amelynél ültünk és a hófehérbe öltözött föveges szakács, ahogy sorra hozta a spanyol király kedvenc ételeit. A spanyol király, tisztelt olvasó, húslevessel kezdi, csészében. Aztán homard-t eszik, à l’américaine. Aztán tournedont kap, amely alatt vajban sült kenyér van és amelyre bánatosan borul egy nagy darab libamáj. Ehhez nagy tál főzeléket adnak neki, amelynek a közepén egy óriási karfiol van s e körül, mint tyúk körül a csirkék, kis színes kupacok pihennek sárgarépából, zöldborsóból, gombából, zöldbabból és brüsszeli káposztának is nevezett mogyorónagyságú úgynevezett kelbimbóból. De ez még mindig nem elég a spanyol királynak. Magasan lobogó, lánggal égő tésztát kap ezután, majd sajtot, amihez bizonyára ő sem nyúl hozzá, majd nagy állványon gyümölcsöt, amely után megmossa a kezét egy kis rézedényben, amelyben citromszelet helyettesíti a szappant. Ha nem tudtam volna, hogy a spanyol királynál vagyok vacsorán, azt hittem volna, hogy az újságíró-egylet rendes évi bankettjét eszem, azzal a különbséggel, hogy mi hideg tokot szoktunk kapni tartármártással a homard helyett. Úgylátszik, ez az egy különbség van egy spanyol udvari ebéd és egy magyar újságíróbankett közt.