A Gyurkovics-lányok

Liza félfejjel kisebb volt valamennyi nénjénél, öt kilóval többet nyomott a Gyurkovics-lányok átlagos súlyánál. Ezt az átlagos súlyt a nagyságos asszony egyszer mindenkorra ötvennyolc kilóban állapította meg. Aki a lányok közül ennél többet nyomott, az Banting-kúrát használt; aki kevesebb volt, vaspirulákat szedett.

Különös ismertető jele volt az ötödiknek az a provokáló anyajegy az állán. Jellemző tulajdonságai közé tartozott, hogy nem szeretett korán fölkelni, nem nagyon szeretett táncolni és egyetértett Korányi professzorral abban, hogy szívből gyűlölte a fűzőt.

Ez utóbbi ellenszenvénél fogva csudálatos gyakorlottságra tett szert a rákényszerített kínzóeszköz gyors levetésében. A távozó vendégektől még karcsu darázsderékkal búcsúzott el a lépcsőn, az ablak alatt ügető kocsi után már kényelmes házi zubbonyban integetett.

Azt mondtam, hogy Liza nem nagyon szeretett táncolni és most úgy érzem, hogy kockáztatott dolog tőlem, midőn az izgékony, örökké nyughatatlan, táncra termett és rendesen az ájulásig befűzött Gyurkovics-lányok hugáról ilyeneket állítok.

Saját szavam hihetősége érdekében szeretném tehát, ha futólagos pillantást vetnének Gyurkovics Liza kislánykorára, – meglehet, hogy a gyermek egyéni diszpozicióiban megtalálják azt a bizonyos vörös fonalat, amely a kisasszony különc hajlamának megértéséhez vezet.

Már pólyásbaba korában Kövér Lizinek hívta a cselédség és Lusta Lizinek a család. Pedig egyik név sem illett reá annyira, mint illett volna a Jó Lizi név.

Annyira jó volt, hogy még fogzása idején is siketnémának tarthatták, mert soha sem hallották a szavát. Ha hajnalban fölébredt a bölcsőjében, nem sietett az általános figyelmet fülhasító visítással magára terelni, hanem összeráncolta pisze orrát és csendes gügyögéssel várta, hogy tudomást vegyenek róla.

Ha este a lakás valamelyik zugában lefektették, mai babák példájára nem próbálta a napot sirással megállítani útjában, hanem figyelmesen és komolyan szemlélgette a szoba menyezetét, mígnem minden nagyobb szenzáció nélkül elaludt.

Mikor már karon ülő baba volt, nem egy jelét adta önzetlenségének. A csörgettyüjét naiv nagylelkűséggel akárhányszor odadobta a dada sarkában kullogó komondornak, a vajas zsemléjét egyszerü fölszólításra odaadta bárkinek, néha pedig fölszólítás nélkül is oda lökte az udvaron szállongó fecskének.

Dadája sokszor demonstrálta a gyermek jó szivét, a kerítés mellett, a gyermeknevelés iránt melegen érdeklődő méntelepi katonák előtt.

(Ezek a méntelepi katonák minden tavasszal párosával jöttek Bács-Tamásra, egy királyi mén kiséretében. Egy-két hónap mulva aztán a gyermekbarát közlegényt rendesen stokházba vitték, a káplárt pedig ispotályba, a Gyurkovics-ház egyik nőcselédjét az auditor megkeresésére kihallgatta a szolgabíró tanunak, a súlyos testi sértéssel komplikált fegyelemsértési ügyben…)

Nagy igazságtalanság van abban, hogy míg Lizinek gyermekkorában erénynek tudták be egészséges álmát, addig hosszuszoknyás korában akárhányszor kázust csinált belőle a korán kelő nagyságos asszony.

Reggelenkint, ha Lizi még a párnák közt hevert és azon búsult, hogy miért inkompatibilis a puha ágy a meleg reggelivel: Gyurkovicsné rendesen benyitott és hathatós szavalatával diadalra segítette a reggelit az ágy fölött. Ilyenkor néha azt mondta Lizának:

– Majdnem olyan kövér vagy már, mint a zsidó felesége és mégis mindig alszol!

Erőltetett hasonlat volt, mert az árendás feleségének négy tisztán megkülönböztethető álla volt egymás alatt (az első és a második szakállas is volt!), a Liza rózsás állát pedig egyetlen egy szelid hajlású vonal kötötte össze a nyakával.

A lány dicséretére mondom, hogy a sok keserűség, amelyet ráfogott kövérségével szereztek neki, semmit sem változtatott szívbeli jóságán. A béresgyerekek ismerték ezt a jóságát, a komondorok és a szárnyasok pedig ösztönszerűen megérezték, mert Lizának csak mutatkoznia kellett a cseléd-udvaron, hogy mozgalmas tüntetések központja legyen.

Liza nem állapodott meg az embereknél és állatoknál, gazdag szívének érzelméből kijutott még a papiron élő fantómoknak is, a kedves olvasmányt képező regények hőseinek.

Nagyon szeretett regényeket olvasni és ebben is különbözött nénjeitől, akik a fővárosi ujságokból legföljebb a báli tudósításokat böngészték ki, meg az eljegyzési hireket.

Volt a Gyurkovicsék kertjében egy ősrégi bodzafa, ennek az alacsony koronájában egy titkos kis zugot talált magának Liza, hol ezer dongó zümmögése közepette órákon át elábrándozhatott a boldogtalan Izaura őrgrófné sorsán. Mikor Izaurát a családi sírboltba temették, végtelen fájdalma könnyekben olvadt föl; mikor pedig az utolsó fejezetben kitudódott, hogy Izaura még sem halt meg komolyan, kéjes boldogság nyilalt át a kövér Liza szivén.

Gyurkovicsnét aggodalommal töltötte el, hogy ötödik leányát vágyai nem a báli termek reális parkettje, hanem regényes légvárak felé csábítják.

– Azt várod talán, hogy Orlandó gróf fog feleségül venni, vagy Lebegényi báró?

Sem Orlandó gróf, sem Lebegényi báró nem vette feleségül Gyurkovics Lizát, hanem Radványi Gida, aki éppen aznap este tette tiszteletét a házban…

A kis Radványi Gida egypár esztendővel ezelőtt halálosan szerelmes volt a harmadik Gyurkovics-lányba, a szőke Katinkába. Radványi ezredes megnézte a lányt, aztán maga vette feleségül, Gida fiát pedig felküldte a Szergiusz professzor intézetébe, hogy megszabaduljon tőle. Azt mondta neki, hogy ne is merjen haza jönni, míg le nem tette a pótérettségit.

Gida nem találta sietősnek a dolgot, Szergiusz professzor pedig, aki havi százötven forint tartáspénzt kapott a fiatal báróért, még kevésbbé. Gida tehát két évig mint doyen elnökölt az intézeti önképzőkör ülésein, aztán, egy váratlan baleset következtében, mégis kikapta az érettségi bizonyítványt. A váratlan baleset abból állott, hogy a minisztérium megvonta a Szergiusz-intézettől a nyilvánossági jogot, Szergiusz professzor pedig boszuból érettségi bizonyítványt adott minden növendékének.

Az ezredes úgy vélekedett, hogy fia már eleget tanult, – úgy se lesz belőle egyéb, mint lósorozási elnök vagy legfölebb főispán! – és haza hozatta.

Akik Radványi Gidát már azelőtt ismerték, úgy találták, hogy nagyon megváltozott az intézetben. Megbajuszosodott és megerősödött. Liza a maga részéről azt is konstatálta, hogy van a modorában valami regényes distinkció, az arcában valami bánatos komolyság, ami szörnyen érdekes és Monte-Christo grófra emlékezteti az embert, vagy még inkább Don Carlosra, aki tudvalevőleg a tulajdon mostohamamájába volt szerelmes…

Radványi Gida tényleg föltette magában, hogy bánatos méltósággal fogja viselni tragikus sorsát. Óh, – ő sokat szenvedett és küzködött magával az internátusban, bár eleve is elhatározta, hogy e harcban a kötelesség fog győzedelmeskedni a szenvedély fölött. Le fog mondani, ha belehal is.

Az ember azonban nem azért győzedelmeskedik a szenvedélyei vagy más valami fölött, hogy titokban tartsa ezt a győzelmét. Az embernek ilyenkor szüksége van valakire, mondjuk egy Marquis Posa-ra, akit beavat a titkába és akivel megbámultatja belső nagyságát.

És ki lett volna inkább hivatva Marquis Posa szerepére, mint Gyurkovics Liza? Egypár hét mulva Gida, miután napról-napra ott ozsonnált Gyurkovicséknál, már annyira megbarátkozott Lizával, hogy elsírhatta nagy bánatát baráti kebelén. (Ezt persze nem szabad szószerint érteni.)

Liza könnyekig meg volt hatva. Büszke volt Gida bizalmára, akit nemesnek, nagynak és szörnyen érdekesnek talált, és kéretlenül örök barátságot esküdött neki.

Sohasem merte remélni, hogy Bács-Tamáson valaha szemtől-szembe lásson olyan embert, akiben a kötelesség küzd a szenvedéllyel, vagy akiben más valami küzd.

A tamási urak soha sem beszéltek kötelességekről és szenvedélyekről, ők mindig csak a termésről beszéltek, lovakról és nagy ivásaikról.

Gida később a bodzafa alatt elmondta barátnőjének azt a nevezetes jelenetet, mikor első ízben megint összetalálkozott a mostohaanyjával.

Hazajött az internátusból és az édesatyja úgy fogadta, mintha nem is történt volna köztük semmi. Mintha nem is lettek volna riválisok. Azt mondta:

– Szervusz, gyerek! Lám, már kezd nőni a bajuszod!

Katinka asszony bejött, ő is úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Mintha soha sem szerették volna egymást. Azt mondta:

– Jé, Gida! Milyen nagy ember lett belőled!

Aztán más egyébről beszélgetett és az ezredes elég lovagiatlan volt hajdani riválisával szemben, hogy feleselni kezdett vele a zsebpénze miatt. (Gyerekkorában egészen szabadjára hagyta, mint valami férfit, és most azzal akarta jóvá tenni hibáját, hogy úgy bánt vele, mint gyerekkel.)

Mikor Gida kiment a szobából, Katinka egy mellékajtóból utána szólt és titokban egy összehajtott papirost csúsztatott a kezébe.

– Vigyázz, hogy az öreg meg ne lássa! – suttogta.

Gida elsápadt, a térdei inogtak. Aztán a papirossal kirohant az istállóba…

– Ah, tehát levélben mentegeti magát!

Nem levél volt, hanem ötvenforintos bankjegy… Pénzt adott neki, hitvány pénzt.

Liza sóhajtva mondta:

– Katinka egy cseppet sem romantikus!

Azt tanácsolta Gidának, hogy tépje ki gyökerestől Katinka képét a szivéből. Valamit gyökerestől kitépni a szívből, – ez megint olyan dolog volt, ami Radványi Gidát föllelkesítette. Megfogadta, de csak olyan föltétel alatt, ha Liza nagylelküen segédkezni fog neki az érdekes műveletben.

A gyerekek gyakori együttlétének az lett a következménye, hogy Gyurkovicsnénak egy ötlete támadt. A Gyurkovicsné ötletei pedig rendesen két emberfiának az összeházasítására vonatkoztak.

Mikor Katinka egyízben megint fölvetette a családban legaktuálisabb kérdést, hogy: mit fognak Lizával csinálni? – Gyurkovicsné azt mondta:

– Tudod mit gondoltam? Elvehetné a ti Gidátok…

Katinka elnevette magát.

– Mit? Én legyek a kövér Liza anyósa?

– Miért ne? Azelőtt úgyis sokat veszekedtél vele… Kijárom én a dispenzációt a püspöknél, az érseknél, – ha kell a római pápánál is! Igazán, – szólhatnál az öregednek!

Katinka még aznap szólt az öregjének. Az öregnek borotválkozó napja volt és ilyenkor le lehetett melléje ülni a kerevetre. Különben nem lehetett, mert a tüskével fölsikálta az ember arcbőrét.

– Nem szeretem, hogy Gida mindig itt ődöng és nem tud magával mit kezdeni. Untatja magát és az egész világot. Legjobb volna feleséget keresni neki, aztán odaadnád nekik az egyik pusztát…

– Talán már kerestél is neki feleséget?

– Tudok egy jóravaló leányt, aki fülig szerelmes belé, és ő is szereti.

– Milyen fajta?

– A te feleséged se különb fajta!

– Ugyan?

– A kövér Liza…

Az ezredes nevetőgörcsöt kapott, Katinka pedig megharagudott és hátba ütötte.

– Micsoda? A tacskó nekem sógorom legyen?

– Szégyelnéd a rokonságát?

Én nem tudom, hogy micsoda eszközökkel tudott Katinka asszony az ezredes úrra hatni; én csak azt tudom, hogy az ezredes, mikor megint borotválkozó napja volt, megadta magát.

– Bolond állapot, de ha szeretik egymást…

– Imádják egymást!

– Akkor nem bánom! Legalább nem lábatlankodik többet itt a fiu…

A családban tehát elhatározták, hogy Gidából és Lizából egy pár lesz. A titok aztán kiszivárgott a gyerekszobába is, a konyhába is; a faluban is beszéltek róla, a vármegyei urak pedig már a lakodalom napját is tudták. Mikor Gyurkovicsné megrendelte a Liza kelengyéjét, a budapesti ismerősök is megtudták a dolgot.

A Gyurkovicsék béresei csak úgy szóltak Gidáról: – Ahol ni, – a mi kisasszonyunk vőlegénye!

A réti halászok külön válogatták a kövér kecsegéket a lakodalomhoz. Kukacz Bandi eljött a nagyságos asszonyhoz és megkérte, hogy ezentúl az ő bandáját fogadják meg. Az ő kontrásai nem isszák le magukat és ő megfelel minden hiányzó ezüstkanálért.

Mondom: mindenki tudta, csak ketten nem tudták, akiket pedig a dolog szintén érdekelt volna, – Gida meg Liza. Gida már akkor Liza segítségével szerencsésen kitépte a mostohamamája képét a szívéből, még pedig gyökerestől, és most újabb tragikus szenvedéllyel küzdött.

Szerelmes volt a kövér Lizába, szerelmes volt annak rendje-módja szerint, – pedig mikor Katinkáról nagylelküen lemondott, megesküdött magában, hogy ez életben nem fog többet szeretni. A szíve sírbolt lesz, hová meghalt szerelmét temette. És most fülig szerelmes volt Lizába, – ez volt az ő tragikuma.

Hosszu töprengés után föltárta helyzetét Liza előtt, egyszersmind megkérte barátnőjét, hogy segítsen most már a saját képét gyökerestől kitépni szívéből.

Liza megszeppent és majdnem sírva fakadt. Mikor Gida megkérdezte, hogy fél-e tőle, azt mondta, hogy igenis fél. De mikor azt mondta, hogy gyűlöli-e most már, azt mondta, hogy gyűlölni éppen nem gyűlöli… És ha Gidának elejétől fogva az volt a végzete, hogy őt szeresse, akkor hiába is akarná a képét kitépni a szívéből, mert a végzet ellen nem küzdhet az ember.

Gida tehát meghódolt a végzete előtt. Mivel azonban úgy sejtette, hogy ellenséges apja kémekkel veszi körül, a legnagyobb óvatosságot fejtette ki Lizával szemben. Csak akkor jött a házba, ha hölgye jelt adott neki, hogy nincs veszedelem. Piros keszkenő a leányszoba ablakában azt jelentette, hogy a házban tiszta a levegő. Fehér kendő veszedelemtől óvta. Veszedelem akkor forgott fenn, ha az ezredes a verandán kvaterkázott a Gyurkovics-fiúkkal.

A szerelmesek levelezésben is állottak, ami Lizától, aki szívesebben olvasott el egy ötkötetes regényt, mint leírt egy féloldalas levelet, jókora áldozat volt. Postaszekrénynek a kert tulsó sarkában álló leanderes dézsát használták. Gida kieszelt egy titkos írást, melyet csak a logaritmusos táblánál is komplikáltabb kulcs segítségével lehetett megérteni. Szeretlek, édesem! ezt úgy írták: krancsenk kruncs!

Gida egyszer meghallotta, hogy édesatyja és Katinka a szomszédszobában Lizáról és ő róla beszélnek. Hogy mit beszélnek, azt nem érthette meg, de a neveket tisztán hallotta.

– El vagyunk árulva! – mondta Lizának.

Liza elsápadt, Gida fejében kalandos szökési terv kezdett megfogamzani. Nem egészen komolyan, de nagyon részletesen elgondolta, hogy Melbourneba szökteti majd Lizácskát. Melbourne iránt különös előszeretettel viseltetett, már a földrajzi órákon is szívesen hallotta ezt a kellemes csengésü nevet. Látta magát, amint széles karimáju kalappal a fején és baltával a vállán kilép az őserdőből, Liza pedig, operai parasztjelmezben, a kis faház padján várja…

Nem mehettek Melbourneba, közbe jött valami.

Anna napján, Gyurkovicsné nevenapján, cigányszó mellett egy kis ivás volt a házban. (A „kis“ jelző csak az ivók számára, de korántsem az elfogyasztott bor mennyiségére vonatkozik.) Estefelé a fiatal urak kissé hangosan viselkedtek a verandán, amennyiben földhöz vagdosták a poharakat, amelyekből a házikisasszony egészségére ittak, ezüsttálcákat raktak a cimbalomra, ököllel verték a nagybőgő fenekét és szapora revolverlövések közt huzatták el a Gyurkovicsné kedves nótáját: Maros vize folyik csendesen…

Az öregebbek, köztük az ezredes is, a dohányzó-szobába vonultak és tarokkozni kezdtek, a tarokkot csakhamar ferbli váltotta fel.

Most már Katinka asszony is közéjük telepedett és kártyát kért. Értette a játékot, csak egy hibája volt: irgalmatlanul csalt. Ha besöpörte a bankot, a lapját csak úgy mutatta fel, ha összekulcsolt kezekkel könyörögtek neki a partnerek, – néha fel sem mutatta, inkább visszaadta a pénzt. A bankkal állandóan komplikált elszámolási viszonyt tartott fenn, amellyel kétségbe ejtette a férjét. A nagybátyja már nagyobb összeget ajánlott fel neki, végkielégítésül, csak hagyja abban a játékot, – az ezredes pedig, mikor rajtakapta valami újabb turpisságon, a tenyerét rátette az asszony pénzére, és kijelentette, hogy a pénzt szét fogja osztani a vesztesek közt. Katinka asszony úgy akarta megmenteni a zsákmányát, hogy hirtelen elfujta a lámpát és a sötétségben összeseperte a bankókat.

A következő pillanatban négy gyújtó is világított a szobában, de – csodálatos! – a kártyások közül senki sem nézte a pénzét, mindenki Gidát és Lizát nézte, akik egy kis kereveten ülve, addig szerényen kibickedtek.

– Érdekes! – mondta az ezredes; azzal meggyujtott még két gyújtót.

A megszeppent Liza fejecskéje ott pihent a Gida mellén, arca lángvörös volt, halkan nyöszörgött, de szabadulni nem tudott, mert a haja beleakadt a Gida melltűjébe. (Ez a melltű különben turbános szerecsen-fejet ábrázolt.)

– Lám, – mondta a nagybácsi, – a jegyesek is a zavarosban halásznak.

Katinka kiszabadította hugát kellemetlen helyzetéből, aztán egy kis pofont adott neki, – neki is egyet, meg Gidának is egyet.

Gida sápadtan az izgatottságtól, a lány elé állott, aztán heroikus mozdulattal, fölemelte a kezét.

– Igen, – ő az én jegyesem!

– Hiszen ez nem ujság, – mondta ásítva az ezredes, aki éppen a pénzét olvasta.

– Szeretem és feleségül fogom venni! – mondta Gida fenyegető hangon.

– Hát téged mi lelt? Hogy feleségül fogod venni, azt az egész vármegye tudja, azért nem kell kiabálni!

Azután osztani kezdte a kártyát, mert ő volt a soros. Gida és Liza kisompolyogtak a szobából. Katinka utánuk ment, bankjegyeket rázva ki a kabátja ujjából.

– Igaz, gyerekek, a mama úgy akarja, hogy október első felében legyen a lakodalom…