VI
Mici
A Gyurkovics-családban megesett az a különös dolog, hogy Micit, a legkisebbiket, férjhez kellett adni, mielőtt még Klárika, a hatodik leány, főkötő alatt lett volna.
A folytonossági elv e megszegésében egy csepp perfidia is közreműködött Gyurkovics Mici részéről. Klárikát ugyanis, miután a farsangi hadjárat eredmény nélkül végződött, rokonok kiséretében Füredre küldték. A rokonok egész nyáron ott tartották a leányt, oly ürügy alatt, hogy kitünő kombinációjuk van Klári számára.
Gyurkovicsné, aki a nyári hadjáratra új ruhával szerelte föl hatodik lányát, egy gyönge pillanatban megengedte Micinek, hogy viselje otthon a Klárikától levetett hosszu ruhákat. Megengedte neki, de egyszersmind a gyerekszobába való visszakergetés terhe alatt lelkére kötötte, hogy ne merészelje a nagylány jogait bitorolni.
A hetedik megigért mindent. Óh, – ő nem fog bálba kivánkozni, ő nem is törődik a fiatalemberekkel. S jobb szeret az édesmamával lenni. Kacérsággal gyanusítják, – hogyan kell kacérkodni? Mici nagyon szeretné tudni, hogyan kell kacérkodni!
A hetedik megigért mindent. Mihelyt aztán a sarkát verte a hosszú szoknya, egyszerre fölébredt benne a Gyurkovics-vér. Kikereste magának a vármegyében a legderekabb fiatal urat és azt mondta magában: Szeretnék ennek a felesége lenni! És mivel a szóban forgó fiatalember egyelőre még nem volt hajlandó tudomást venni a legkisebbik Gyurkovics-lány exisztenciájáról, Mici addig kötekedett vele és annyit kellemetlenkedett neki, míg Sándorfy – ez volt a jó ember neve – tudomást nem vett róla, sőt, a békesség kedvéért, feleségül is nem vette.
Az anya gyöngeségének az lett az eredménye, hogy Micinek kérője akadt, a füredi rokonok pedig gondosan kerülgették leveleikben a sokat emlegetett kitünő kombinációk kérdését. Gyurkovicsné csak azért egyezett bele a Mici házasságába, mert a hetedik volt a legkisebbik és így nem kellett attól tartania, hogy a folytonossági elv megszegése veszedelmes precedenst fog alkotni a családban.
A hetedik lány eljegyzése után különben azt kezdték hiresztelni, hogy Klárika és Mici tulajdonképpen ikertestvérek és hogy Klári eddig csak azért ment idősebbik számba, mert vagy hatvan perccel előbb látott napvilágot hugánál.
Elbeszélésemet azzal kezdem, hogy Gyurkovicsék átkocsiztak a Keményék dolovai pusztájára. A nagyságos asszony, aki legkisebbik lányával szemben különben is nagyon engedékeny volt, szemet hunyt, amikor Micike a sokat emlegetett hosszu ruhában ült föl a kocsiba. Meg volt róla győződve, hogy Keményéknél nem fognak idegen emberrel találkozni, kellemetlenül is érintette hát az, amikor a verandán nagy társaságot talált együtt, egy csomó lányt meg öt-hat fiatal urat.
A fiatalok aztán egész délután lawntennist játszottak, később a cseléd-udvarban bomlottak és Gyurkovics Mici vezérlete alatt bejárták az ólakat és istállókat. Egy-egy okosszemü tehén szarva elől sikongva hátráltak meg, egy-egy rózsás orru, buta borjura azt mondták: beh édes!
Mikor a vendég-istállóba értek, a Sándorfy Mihály szürkéi hátrafogták a fülüket és nyugtalankodni kezdtek.
– Tessék vigyázni, a lovak harapósak! – szólt a szilvakék kocsis az istálló homályából.
Gyurkovics Micinek megint eljárt a szája.
– Akár a gazdájuk!
A fiatal urak összemosolyodtak, a lányok pedig könyökön taszították egymást… Sebaj! Sándorfy odafönn ferblizett az öregekkel. Mici, talán csak azért, hogy kibékítse a szilvakék kocsist a gazdáján esett sérelemért, kedélyeskedni kezdett vele.
– Jó volt az ebéd? Adtak magának bort is? Ha kell még, csak nekem szóljon.
Majd ki akartak menni a méhesbe. Kemény Margit, a házikisasszony, megígérte a vendégeinek, hogy mutat nekik egy méhkirálynőt. A városi lányokat ez nagyon érdekelte, talán azt képzelték, hogy a zümmögő királynő kis arany koronával a fején sétál a viaszlépen.
Útközben megeredt az eső. Kövér cseppek verték az arcukat, aztán zuhogó nyári zápor szakadt reájuk. Az egész társaság hangos futásnak eredt a kastély felé, legelül Mici szaladt könnyü szarvasugrásokban. A százráncu parasztszoknyáját fölkapta a fejére.
Mikor megint együtt voltak a lányok szobájában, elrestelték magukat a gyerekes hajsza miatt és a fiatal hölgyek egyszerre komolykodni kezdtek.
Gyurkovics Micinek közbe megint eljárt a nyelve.
– Még se jött meg Horkay Feri? – kérdezte. – Ahol Horkay Feri nincs, ott nincs is mulatság.
A társaság apró csapatokba verődött, amelyek a kis székeken, kereveteken ültek, könyököltek. A leányok szobájában különben veszedelmes volt a tartózkodás; ahová az ember csak nyult, az asztalokról, fali állványokról törékeny csecsebecsék pottyantak le.
Néhányan a házikisasszony mellett térdepeltek a fiókos szekrény körül, ahol Kemény Margit a ritkaság-gyüjteményét mutatta be.
– Ezt a sarkantyút a duhaj Elefántovics veszítette el a daruvári bálon… Ezt a kis pávát meg Horkay Feritől kaptam tizenhatodik születésnapomra… Ez a szép papirlegyező is a daruvári bálról került, – rajta is van a daruvári grófok címere… Hátulján förtelmes torzkép: a Horkay Feri önarcképe… Ezzel a két pisztoly-golyóval verekedett volna meg Szilágyi Jankóval a monoklis Elefántovics, ha apa idejekorán ki nem békíti őket…
Sándorfy Mihály, a szilvakék kocsis és a harapós szürkék gazdája, belépett a szobába. Ebéd után a lármás fiatalságtól a csendes öregekhez menekült volt, időközben azonban az öregek derekasan felöntöttek a garatra és miután egy torontáli örmény úr ferblin elnyerte minden pénzüket, nagy hangon politizálni kezdtek, Sándorfy tehát jónak látta visszamenekülni a fiatalok közé.
Jó ideig kereste a helyét, aztán letelepedett egypár pletykázó fiatalember közé. A fiatalok suttogó hangon beszéltek, éppen valami asszonyi dolgot hánytorgattak.
– Kitől tudod? – kérdezte Sándor.
– Horkay Feri mondta…
– Akkor biztosra veszem, hogy hazugság…
Halkan beszélt, az öblös hangja mégis elhatott a Gyurkovics Mici fülébe. Az ég tudná, hogy mi járt a hetedik Gyurkovics-lány fejében. Már amióta Sándorfy belépett a szobába, anélkül, hogy neki külön köszönt volna, egyre rajta jártatta a szemét. Most két lépést előre tett, kiegyenesítette nyulánk termetét és azt kérdezte Sándorfytól:
– Kiről beszél, kérem?
Régóta ismerték egymást, de most váltottak először szót életükben. Sándorfy meghökkenve nézett a leányra.
– Bocsánat…
– Ön azt mondta valakire, hogy hazudik, – folytatta Mici a felindulástól remegő hangon. – Az ilyet nem kell suttogva mondani, hanem hangosan, hadd hallja meg az is, akit illet…
Sándorfy Miska kissé elpirult, de aztán elnevette magát:
– De nagysádkám, csak nem akar belém kötni?
Igenis, bele akart kötni ebbe a kiállhatatlan fertálymágnásba, aki őt is, a kompániáját is, olyan nagyúri dölyffel lenézte… Ha az egész vármegyében nincs annyi emberség, ő benne van… Ami verekedő kedv és felforgató ösztön a dalmata vérében pezsgett, az mind ott villogott a szemében és ott idegeskedett az orra cimpája körül…
Sándorfy Mihály azt mondta:
– Jól van hát: Horkay Feriről beszéltem… Azt mondtam, hogy hazudott… Sajnálnám, ha ezzel gyöngéd érzelmeket sértettem volna meg…
– Gavallér ember nem mond ilyet másnak a háta mögött… Tessék a szemébe mondani… Vagy ha nincs hozzá bátorsága, majd megmondom neki én…
A lányok meg voltak rémülve, a fiatal urak pedig zavartan pödörgették a bajuszukat. Radványiné, a Gyurkovicsné menyecske-leánya félrehívta Micit és titokban egypár pofont igért neki. Sándorfy Mihály pedig a szomszéd szobában idegesen gombolgatta a kabátját.
– Ki ez a kislány? Mit akar tőlem? Honnan tudjam én, hogy szerelmes Horkay Feribe?
Majd azt mondta:
– Sohasem hittem volna, hogy ebbe a búbos galambba annyi méreg fér!
Egy ideig még kerülgette az öregeket, de nem jól érezhette magát a kastélyban. Félóra múlva már látták, amint a szakadó esőben sebesen hajtott el az ablak alatt. Behajtott a városba, fölment a kaszinóba, megkereste Horkayt és elmondta neki, ami a kastélyban történt. Horkay, aki három nap óta egy utazó billiárd-mesterrel viaskodott a karambol-asztalon, megkrétázta a dákóját és azt mondta:
– Úgy látszik, nekünk most verekednünk kell?
– Úgy látszik, – hagyta rá Sándorfy.
Másnap meg is verekedtek. Pisztolyra álltak ki, de Horkay nem talált, Sándorfy pedig eldobta a pisztolyát és meghívta az egész társaságot vacsorára. Ezzel a Horkay-Sándorfy ügy el volt intézve a lovagiasság szabályai szerint, a Sándorfy-Gyurkovics-ügynek azonban folytatása lett a daruvári csónakosok piknikjén.
A daruvári csónakosok ladikot kereszteltek és ez alkalomból összecsődítették az egész vármegyét.
Gyurkovics Mici három napig nagy szakértelemmel magyarázgatta az édesanyjának, hogy a ladik-keresztelés nem bál és hogy arra gyermekeket is szokás elvinni. E jogcímen aztán őt is elvitték a daruvári fűzes erdőbe.
Gyurkovicsné ő nagysága utóbb nagyon megbánta elhatározását, mert a legkisebbik leánya – miért, miért nem – megint csinos kis botrányt rendezett Sándorfy Mihállyal. A nagyságos asszony a fejére is olvasott aztán.
– Hát jogász vagy te, vagy huszártiszt, hogy nem mehetsz el egy ember mellett úgy, hogy bele ne köss?
A második négyes után Sándorfy ugyanis csendes kétségbeeséssel lépett a nyári tarokkasztalhoz, ahol Gyurkovics képviselő a beszámolóját tartotta. Azt mondta:
– Kérlek, Milán, ha ez így folyik tovább, a kis hugod engem ki fog üldözni a világból… A csárdásban egymás után össze akart veszíteni a három Elefántoviccsal, – azt állította, hogy készakarva meglöktem, – a négyesben pedig kezet se fogott velem… Pedig egész délután feléje se mertem menni, mert tudom, hogy ki nem állhat…
A képviselő azt mondta:
– Ha neveletlen a gyerek, fülön kell fogni.
Azzal kivágta a skizt.
Sándorfy pedig elgondolkozott. Ez a kis vipera, az ő érthetetlen ellenszenvével, még valami komoly kellemetlenséget szerezhet neki. Furcsa is volna, ha ő, aki különben némi sikerrel űzte a szőke és barna viperák szelidítését, szép szerével ki nem tudná szedni ennek a méregfogait!
Csinos ellenségét a tánchely mögött találta. Ott ült egy sörös hordón, két sarkával a hordón dobolt és óriási papirlegyezőjével hüsítette kipirult arcát.
– Mici kisasszony, nem haragszik, ha háborgatom?
A hetedik Gyurkovics-lány pedig semmit sem gyűlölt annyira, mint azt, ha valaki kisasszonynak szólította. Ő nagysád volt, – kisasszony a szobalánya. Fagyosan mérte hát végig Sándorfy Mihályt.
– Mi tetszik?
– Az egész vármegye magasztalja önt az őszinteségeért… És azt is tudom, hogy lovagiasan, mondhatnám gavallérosan gondolkozik, – ami a nőknél nem mindennapi dolog… Éppen azért kérem, mondja meg egész őszintén, miért gyűlöl ön engem?
– Érdekli? – kérdezte Mici gúnyosan.
– Nagyon!
– Lássa: nem szeretem a képzelődő embereket.
– És engem annak tart?
– Annak! – volt a száraz hangon adott kurta felelet.
– Biztosítom, hogy téved… Ha annyi fáradságot venne magának, hogy egy kicsit tanulmányozna, meggyőződnék róla, hogy téved…
Mici vállat vont, hogy mindez őt nem nagyon érdekli. Azzal leszállt a hordóról és a tánchely felé ment, szó nélkül faképnél hagyva Sándorfyt.
A fiatalember nevetett is, meg bosszankodott is, amikor pedig a rendező a füzértánchoz szólította a párokat, kétségbeesett gondolata támadt. A nyári ruhák labirintjában megkereste Micit.
– Nem táncolná velem a kotillont? – kérdezte vakmerően.
Nagy meglepődésére Gyurkovics Mici azt mondta:
– Nem bánom, – de előbb le kell ráznom a nyakamról egy másik táncost.
Az a másik táncos különben Horkay Feri volt, aki a Kemény-kastélyban lefolyt jelenet óta kötelességszerüen udvarolt Gyurkovics Micinek. (Az egész világ azt beszélte, hogy a kislány őt esze nélkül szereti.)
Gyurkovics-lánnyal kotillont táncolni, minden körülmények közt veszedelmes vállalkozás volt. Pedig Mici a Gyurkovics-lányok közt is számot tett. Volt ugyan egy kis testi fogyatkozása: ha az ember erősen a szeme közé nézett, észrevette, hogy a bal szemének a pupillája egy-két milliméterrel magasabban áll, mint a jobb szeme. Nem merném éppen ráfogni, hogy bandsalított, csak azt tudom, hogy révedező, álmatag pillantása volt, ami különös ellentétben állott határozott modorával.
A mellőzött Horkay Feri egy cseppet sem csodálkozott, amikor egypár nap mulva keresztül lovagolt a Gyurkovicsék falván és a ház előtt a Sándorfy szürkéit látta.
Pedig Sándorfy csak azért járt ott, mert Gyurkovicsnéval egy svájci bikára alkudozott. Tízszer is megnézte a bikát, aztán egypár forintért tovább cigánykodott az asszonnyal, közbe pedig sódarban és kaviárban beozsonnálta a differenciát.
Indulás előtt Micivel rendesen a ház előtt sétáltak föl s alá. Néha kihallatszott a Gyurkovicsné hangja:
– Merre jársz, Micike?
– Sándorfy bácsival beszélgetek.
A bácsi szó megnyugtatta ő nagyságát, pedig Mici, négyszem közt, csak hallja-magázta és miskázta Sándorfy Mihály urat.
Mikor Sándorfyt, aki tartalékos volt, behívták az őszi hadgyakorlatokra, megvette végre a bikát. Utána még egyszer eljött, hogy tiszti atillában mutassa magát.
Alkonyatkor elbúcsúzott a kislánytól és kissé elbúsúlta magát. A kapu alatt még sugdosni kezdtek.
– Lássa, Micike, ha az ember magával beszél, szívesen elfelejtené néha, hogy maga még kislány.
– Nem is vagyok én olyan kislány, – tiltakozott a hetedik szeliden.
– Bolondság erről beszélni; de szeretném, ha két évig ilyen maradna hozzám, mint most… Ilyen édes és jó…
– És mi lenne aztán két év mulva? – kérdezte Mici naiv kiváncsisággal.
A csordás gyerekek éktelen sikoltozással és nagy porfelhő közepett, teheneket kergettek az udvarba. Mikor megint elcsendesedett minden, Micike újra megszólalt:
– Tudja, Miska, mondok én magának valamit. Ha maga nekem valamit mondani akar, nem is kell két évig várnia, mert én két évvel idősebb vagyok, mint vagyok…
Miska persze ezt nem értette. A hetedik megmagyarázta neki:
– A mama csupa óvatosságból az egész generációnak éveiből kettőt elvett, úgy, hogy mi valamennyien két-két évvel idősebbek vagyunk… Hanem azt csak magának mondom…
– És hány esztendős most? – kérdezte Sándorfy.
A hetedik Gyurkovics-lány sokáig küzködött magában, aztán az ősi ösztön győzedelmeskedett benne. Nem árulta el a családi titkot, csak annyit mondott:
– Kettővel több vagyok, mint gondolja.
A kapu alatt folytatott tárgyalásoknak az lett az eredménye, hogy Gyurkovics Mici a fegyvergyakorlatok alatt nem akart semmiféle mulatságban résztvenni, hanem finom, titokzatos mosollyal az ajka szélén, járt-kelt a házban, mint a gyermek, aki valami titkot tud és nem akarja elárulni, de nagyon szeretné, ha mindenki leolvasná az arcáról.
A másik gyanus szimptóma az volt, hogy Mici egyizben azt kérdezte ő nagyságától:
– Ugy-e, édesmama, örökké-t két k-val kell írni?
– Kinek akarsz írni? – kérdezte a nagyságos asszony.
Mici nem felelt, de aznap tintás ujakkal jött az ebédhez.
Egyszer megint betoppant Sándorfy Miska, az őszi naptól kicserzett arcbőrrel és Mici korábbi utasításai alapján, beszélt az édesmamával…
Gyurkovicsné eleinte szörnyen megharagudott. Micsoda tolakodás ez Micitől, mikor most Klárikán a sor? Első pillanatban arra gondolt, hogy leszedi a hetedik leányról a hosszu ruhát, őt magát pedig visszakergeti a gyermekszobába. Aztán azon járt az esze, hogy talán jó volna Sándorfy figyelmét Klárikára terelni. Végül, a Klárikával folytatott izgatott levélváltás után és miután Mici sírva erősítgette neki, hogy szereti Miskát és örökké szeretni is fogja (örökké – két k-val!), a nagyságos asszony belenyugodott a dologba.
Már jegyesek voltak, mikor Sándorfy egyszer azt kérdezte a mátkájától:
– Mondja csak, miért is gyülölt maga engem annyira?
– Mert nem akart észrevenni! – mondta rá a legkisebbik Gyurkovics-lány.