VII
Klárika
Nem szívesen, de mégis belenyugodtam már a kényszerűségbe, hogy Mici eljegyzésével be kell fejeznem a Gyurkovics-lányok történetét, amidőn az udvarias véletlen oly kellemes helyzetbe hozott, hogy most már beszámolhatok az utolsó lánynak, Klárikának a viselt dolgaival is.
Vagy két hétig mulattam a Szerémségben, – mulattam a szó legéjszakázóbb értelmében, – aztán a gyorsvonattal visszautaztam Budapestre. Mikor a vonat a bács-tamási stáció alatt járt, persze, hogy a Gyurkovics-lányokon járt megint az eszem. A Gyurkovics-lányokon, meg azokon a tarka históriákon, amiket Horkay barátom beszélt nekem róluk, amikor két héttel azelőtt összetalálkoztunk a vasuti kocsiban.
Később az országútra kezdtem figyelni, amely itt jó darabig párhuzamosan halad a vasuti töltéssel.
Az úton nyílsebesen ügető bricskát vettem észre, a bricska láthatólag a pályaudvart akarta elérni, még a vonat előtt. Izgalmas versenyfutás fejlődött ki az izzadtságtól ragyogó, kurtafarku jukkerek és a füstölgő, dübörgő szörnyeteg közt.
A kocsi bakján ketten ültek: egy vadászkalapos, pirosarcu férfi, aki sűrűn csörditett ostorával a hámos füle elé, meg egy karcsu leány, aki félkezével a nagy szalmakalapját fogta és aggódva nézte a vonatot. A könnyü kocsi nagyokat zökkent a homokos úton, a papagályzöld inas két kézzel kapaszkodott az ülésbe…
A nyerges már mintha bicegett volna egy kicsit. Most egypár ökrös szekér állta el az utat. A bricska nyílsebesen surrant át a szekerek közt maradt keskeny résen, tengelyével szinte súrolva a lőcsüket. Ha ez a vadászkalapos úr nem tud semmit a világon: a hajtásával is megkereshetné a kenyerét…
Óh, – hiszen ez Horkay! Horkay Feri! És a lány? Aki életében egyszer látott egy lányt a Gyurkovicsok véréből, az megismeri ezt a fajtát száz lépésről is…
A vonat fütyölt, a kocsi pedig eltünt a sűrű akácbokrok mögött. Mikor a pályaudvarra értünk, kinyitottam az ajtót.
– Meddig állunk itt?
– Bács-Tamás – egy perc! Már indulunk is! Mehet!
Ajtócsapkodás és harangszó… Horkay Feri le fog késni? Nem késett le. A vonat már megindult, amikor kipirult arccal és nevetve szaladt be a perronra. Mellette, – őt félig tartóztatva, félig nógatva – kacagva, lihegve, kipirult arccal, polkázó léptekkel futott a lány… Horkay egy ugrással föntermett a kocsim nyitott ajtajában, aztán visszaszólt:
– Holnapután megint itt leszek! Isten veled, Klárika!
A kalapjával integetett, odakünn meg kendőt lobogtattak utána. Horkay csak a vasúti hídnál vett rólam tudomást.
– Ni, – te vagy?
Odalenn két hét alatt annyira kineveltek, hogy köszönés helyett odanyujtottam neki a szilvoriumos butykost, amelyet szerémi embereim akasztottak a nyakamba. Aztán számot adtunk egymásnak legújabb élményeinkről. Ő a Gyurkovics Mici lakodalmáról jött, amely lakodalom éppen annyi ideig tartott, mint az én szerémi keresztelőm.
Horkay később a szivaros tárcáját kereste és kifordította különös szabásu vadászruhájának a zsebeit. Az egyikből egypár parafadugó esett ki, a másikban egy pár rózsaszín selyemkeztyüt talált. Ösztönszerüen beszívta a keztyü illatát és azt mondta:
– A Klárika keztyüje nálam maradt!
– Igaz is, Horkay, – mi lesz a Klári hugoddal?
– Ami minden rendes lányból lesz: asszony!
– Ugyan? Oly gyorsan fordított köpenyeget? És talán már van is valakije?
Horkay nevetett.
– Meghiszem azt! Klárika már két nap óta menyasszony. Igaz, hogy nagy erőlködésembe került, míg nyélbe tudtam ütni ezt a dolgot… Három napig folyton innom kellett a Klárika kedvéért…
Nem értettem. Egy pillanatig azzal gyanusítottam Horkayt, hogy leitatott valami partiképes ifjút és úgy vette ki belőle a házassági igéretet…
Időközben megtalálta a tárcáját és szivarra gyujtott. Majd csendesen elnevette magát. Nagyon jókedvünek látszott és beszédes kedvünek, mint valaki, aki önmagával szerfölött meg van elégedve. Nem is kellett sokáig faggatnom, elmondott mindent, amit tudni akartam.
Elmondta az utolsó Gyurkovics-lány történetét, amelynek tulajdonképpen ez lehetne a címe: A bács-tamási lakodalom.
*
Hogy Gyurkovicsné hat lánya gyors egymásutánban férjhez ment és hogy a hetedik – aki korra nézve tulajdonképpen a hatodik volt – végül szintén főkötő alá került, abban, a nagyságos asszony és a kisasszonyok személyes érdemei mellett, nagy része volt a Horkay Ferenc úr odaadó buzgalmának.
Horkay Ferenc úr, akit még a tulajdon édes kocsisa is csak Feri úrnak szólított, alapjában véve nem volt mintaképe az erkölcsös ifjúnak. Kártyásnak mondták és ivónak. Szeretném azonban, ha enyhítő körülmény számba vennék, hogy a kártyán rendesen nyert és hogy széles Bács-Bodrogban nem akadt emberfia, aki őt valaha az asztal alá itta volna.
Olvasóim tudják, hogy mikor hét évvel ezelőtt az első Gyurkovics-lányt bálba vitték, Horkay, aki akkorában az első adósságok poétikus korát élte, nagy odaadással csapta mellette a szelet.
A tamási naiv urak azt mondták: Szereti a lányt, – tehát feleségül fogja venni! Ez a diagnózis csak részben bizonyult igaznak: Horkay szerette Sárikát, de nem vette feleségül sem őt, sem Ellát, Katinkát, Terkát, Lizát és Micit, akikbe pedig együttvéve és külön-külön szerelmes volt.
Úgy találta, hogy hugocskáival pompásan lehet mulatni, de elvül tűzte ki magának, hogy ha valamikor reá szánja is magát a házasság szentségének fölvételére, semmiesetre sem vesz el olyan leányt, akivel pompásan lehet mulatni.
A lányok meg úgy vélekedtek Horkayról, hogy a jókedvü isten is csárdás-táncosnak teremtette, de komolyan nem szabad venni. (A Gyurkovics-lányok szájából figyelemreméltó nyilatkozat, ha meggondoljuk, hogy Horkay kétezer hold földet örökölt. Bácskai földet!)
Volt már alkalmam elmondani, hogy Horkay idővel beletanult a házassági agent provocateur szerepébe. Talán önvédelemből, talán csak maliciózus szeszélyből, sokat fáradozott a leányok kiházasítása körül, és ez irányban ő, aki saját állítása szerint, per tu volt minden kabátos emberrel az országban, hasznos szolgálatokat tett Gyurkovicsnénak.
A nagyságos asszony idővel belső titkos tanácsosának tekintette a fiatal urat minden párti-ügyben és egyszer egészen őszintén azt mondta neki:
– Hanem Klárikát már nagyon szeretném férjhez adni!
Horkay elgondolkozva mondta rá:
– Félek, Klárikával még sok bajunk lesz!
Jól ismerhette a leányt, akivel hugai közül legtöbbet és legszívesebben foglalkozott, az egyetlen Gyurkovics-lányt, akit kisbaba kora óta tegezett.
Különös lány volt, egészen elütött a familiától. Csinosnak elég csinos volt, – Horkay szerint: veszedelmesen csinos is, – kacérkodni is tudott úgy, mint a másik hat, de csak akkor, ha éppen kedve volt hozzá, rendesen nem volt kedve hozzá, néha pedig úgy viselkedett, mintha gyűlölné a férfiakat együttvéve, a kérőket pedig egyenkint.
A divatos férjvadászattal szemben ő valami különös visszaesést képviselt az ősi, kezdetleges állapotba, amikor a férfiaknak még szerencséjöknek kellett tekinteniök, ha feleségül vehettek egy csinos leányt.
E hihetetlennek látszó állításom igazolására két esetre hivatkozhatom. Az utolsó farsangi hadjárat alkalmával, amikor Gyurkovicsék Budapesten mulattak, Horkay egyik bálon egy László nevü egyetemi magántanárt mutatott be Klárikának. Azt mondta:
– Klárika, ez fényes párti ám! Jó fiu, és szerelmes beléd… Tudod, afféle illatos poéta-lélek, akinek rózsaszínü izé kóvályog a fejében… Szereti a nőiességet meg a szendeséget… Próbálj hát egy kicsit szendének lenni!
E felszólításnak az lett a váratlan eredménye, hogy Gyurkovics Klára, miközben a professzor éppen a szende nőiesség nemesítő varázsáról beszélt neki: szó nélkül átnyult az asztalon, elcsente a Horkay pezsgős poharát és fenékig kiitta. Még hunyorított is Horkayra, mintha azt akarná mondani:
– Szervusz, öreg!
A szende nőiesség apostola nyom nélkül elillant a székéről.
A másik eset egy Semessey nevü földbirtokosra vonatkozott, aki Horkay szerint nagy karakter volt és akire csak egy testi fogyatkozást tudtak rábizonyítani: egy kicsit selypített. Az s betüt f-nek ejtette, sistereg helyett, példának okáért, azt mondta: fiftereg. Semessey úr komolyan szerelmes volt Klárikába és alkalmasint meg is kérte volna, ha Klárika egy egész estén át rettenetes következetességgel Femeffey-nek nem szólítja vala. És mivel a selypítés ragadós, mint az ásítás, a Gyurkovics kisasszony léhaságának az lett az elszomorító következménye, hogy az egész asztaltársaság selypíteni kezdett, sőt a vacsora vége felé Gyurkovicsné maga is Femeffeynek szólította Semessey urat. Femeffey – akarom mondani Semessey, – a szende professzor példáját követve, mindörökre elillant.
– Hát mit akar ez a leány tulajdonképpen? – kérdezte a nagyságos asszony bosszúsan.
– Nem akarom, hogy kötőféken hozzanak nekem vőlegényt. Ahhoz akarok menni, akit szeretek.
Ő nagysága megbotránkozva kiáltott föl:
– Akit szeretsz? Hát azt képzeled, te azért vagy a világon, hogy szeress?
– Persze! Mi másért is? – kérdezte Klárika megdöbbentő naivitással.
– Boldogtalan! Azért, hogy jó pártit csinálj!
A téli hadjárat eredmény nélkül végződött, nyárára pedig, rokonok kiséretében, Füredre küldték Klárikát. Hátha ott akad valami az ő számára?
Akadni akadt volna nem egy elfogadható kérő, ha a Klári fagyos maliciája vissza nem rettenti az óriási bácskai birtokokra pályázókat.
A rokonok panaszos leveleket menesztettek Gyurkovicsnéhoz, hogy Klárika igazán úgy viselkedik, mintha kolostorba akarna menni: fűnek-fának elmondja, hogy egy ripszes garnitura a hozománya és husz lekváros köcsög az apanage-a. Ha számon kérik tőle hóbortját, sírva fakad és azt mondja:
– Nem akarok senkit és semmit! Gyűlölöm a férfiakat, mert alávalók… A legalábbvaló köztük pedig – Horkay Feri!
Horkay, aki éppen ártatlan arccal tarokkozott két Gyurkovics-fiúval a tamási verandán, amikor hírül hozták neki a Klárika üzenetét, elcsudálkozva mondta:
– Hát velem meg mi baja?
Aztán megkontrázta a játékot. Pedig csakhamar világos lett előtte, hogy kár volt megkontrázni a játékot.
Klárika csak akkor került megint haza Tamásra, amikor a Mici huga lakodalmát ülték Sándorfy Mihállyal.
Hogy mit értenek Tamáson lakodalom alatt, azt önök nem tudják. Csak egyet mondok: Mikor az esküvő után harmadnap a nászuton levő fiatal házasok első ízben összepöröltek a velencei Bauer és Grünbaum-fogadó erkélyén, Horkay Feri akkor a tamási ebédlő asztalára csapott és azt mondta: Most kezd a lakodalom igazán kedélyes lenni!
Ötödnapra megettek és megittak Gyurkovicséknál minden megehetőt és megihatót, aztán a vendégsereg, Horkay indítványára, befogatott és muzsikaszó mellett, hosszu hintósorban hazakísérte az öreg Elefántovicsot. Az Elefántovics-kastélyban aztán újból kezdték a mulatságot, míg megehető és megiható dolog találkozott a kamrákban és pincékben. (Odaát ezt pratizás-nak hívják, jó dalmát szokás szerint.)
Gyurkovicsné megengedte Klárikának, hogy ő is részt vegyen a portyázásban. Útközben majd Horkay ügyel reá. Elefántovicséknál pedig lesz elég asszony, aki gárdaszámba mehet. A leány hát fölmászott a Horkay homokfutójára.
Mikor végigrobogtak a dolovai réten, Horkay a töltésen meglátta az ő Krumpholz barátját. Krumpholz a délvidéki pénzes svábok legpénzesebbike volt. Az apja mint építőpallér szakadt ide valahonnan, ő maga úr és több millió tulajdonosa volt, – a fiai, ha lesznek, majd a főrendiházban fognak ülni.
Horkay megállította a négy szürkéjét és azt mondta:
– Magunkkal visszük a svábot!
Krumpholz szabadkozott.
– Nem ismerem Elefántovicsékat!
– Majd megismered őket, ha iszol a borukból!
– Aztán csizmában vagyok, vadászruhában!
– Okos ember nem kívánhatja, hogy frakkban, lakkban cserkéssz a füzesben!
– Aztán velem van a lódoktor… Meghívtam ebédre!
– A lódoktort is magunkkal visszük Elefántovicsékhoz!
A sváb és a lódoktor fölkapaszkodtak az inas-ülésre, Horkay pedig a szürkék közé vágott és oda súgta Klárikának:
– Te! Úgy nézd meg ezt a svábot, hogy három milliója van!
Klárika ekkor olyant mondott, amit jónevelésből talán el kellene hallgatnom. Én azonban nem vagyok jónevelésü úr, hanem naturálista író, akinek minden szabad és azért elmondom, mit mondott Klárika. Azt mondta:
– Fütyölök a svábra, meg a milliójára!
Horkay, a leány ellenséges magatartása ellenére is ragaszkodott hirtelen keletkezett ötletéhez: össze fogja hozni hugát a pénzeszsákkal. Ha sikerül, akkor megkoronázta eddigi házasságszerzési bravurjait. A sváb különben rokonszenves és csinos fiu volt, előkelő, férfias megjelenésü, – de jéghideg és halálosan unalmas.
Mikor a kastélyban megszólalt a cigány és összecsendültek a poharak, Horkay tisztában volt a helyzettel. Tervéből nem lehet semmi, Krumpholz nem fog a leányhoz közeledni, amíg a három Elefántovics-fiu állja el útját. A három testvér már a lakodalom második napja óta életre-halálra udvarolt Klárikának, a sváb pedig sokkal indolensebb és józanabb, semhogy ezzel a három kötekedő, csél-csap novellahőssel konkuráljon.
A három Elefántovicsot tehát el kell tenni láb alól. Erre csak egy mód van: le kell őket inni az asztal alá. Jól van! Az Elefántovicsékat nem faragták olyan fából, hogy meghátráljanak bármi kihivás elől, – mikor Horkay azt a merész megjegyzést kockáztatta előttük, hogy ismert egy Elefántovics-úrfit, aki megivott egyszerre egy trójanica káposztalevest, azután létrán vitték haza az édesanyjának; a három testvér rögtön otthagyta a leányt, szembe ült Horkayval és egy-egy sajtárnyi billikomot köszöntött reá.
Engedelmet kérek a kitérésért: a három Elefántovics-fiuról van egy kis mondani valóm… A keresztnevüket nem tudta senki, a vármegyében csak így hivták őket: Monoklis elefánt, – duhaj elefánt, – kamarás elefánt. A monoklis elefánt keveset beszélt, sokat ivott és még a gőzfürdőben sem tette le a monokliját. A duhaj elefánt nem viselt monoklit, de sokat ivott és ilyenkor hajítási és zúzási erőpróbákat rendezett az üvegeken, az asztalon, a csillárokon és leginkább a tükrökön. A kamarás elefánt is szépen ivott, a nevét pedig onnan kapta, hogy nem volt kamarás.
Egyízben kérvényben fordult a királyhoz a kamarási méltóságért. Magyar nemesek voltak az Elefántovicsok, a családban pedig az a tradició tartotta magát, hogy Zerinnek, a nagy dalmát vajdának a véréből erednek.
Mikor odafönn, az udvari hivatalban, behatóbb vizsgálat alá vették az Elefántovicsok családfáját, három fölfedezést tettek. Kisült először, hogy az apjuk nem is volt nemes ember. Másodszor, hogy az öregapjuk nem volt dalmata, hanem virágzó sertéskereskedést folytatott Szerbiában. Harmadszor meg kisült, hogy szépapjuk egyáltalában nem is volt. A körözött szépapa helyett egy szégyenkező hajadon emléke bontakozott ki a feledékenység ködéből, egy Elefántovics nevü hajadon alakja, aki egyedül viselte a család alapításának dicsőségét és felelősségét és annak idején makacsul megtagadott a család eredetére vonatkozó minden fölvilágosítást.
Elefántovics tehát nem lett kamarás, – ezért hívták a vármegyében kamarás Elefántnak, a kávéházban pedig méltóságos úrnak.
Ozsonna táján a monoklis elefánt elérzékenyült és ríva kérte Horkayt, hogy vonja vissza azt a rút káposztaleves rágalmat. A kamarás elefánt azt mondta, hogy ősei már a tizenkettedik században is híres ivók voltak, a duhaj elefánt pedig vontcsövü pisztolyokat parancsolt a szobaleányoknál, hogy megverekedjék Horkayval, mindjárt itt az ebédlőben.
Vacsora után az utolsó Elefánt is beadta a derekát. A kamarás már előbb eltünt, harmadnapra a szénapadláson találtak reá és az Elefántovics-család monografiaírója soha sem fogja tisztázhatni a kérdést, hogyan jutott föl oda. A duhaj elefántot, miután ölre ment egy cserepes kályhával és tettlegességre vetemedett a szalon-tükrökkel szemben, az öreg úr négy lakájjal lefogatta és a szobájába záratta. A monoklist maga Horkay vitte ágyába: ott elszenderedett, mint a gyermek, monoklival a szemében.
Horkay lángoló fővel tért vissza az ebédlőbe. Buzgalmában szinte elfelejtette, hogy miért is itta le a három Elefántot és mivel az elért eredmény fölkeltette becsvágyát, egy pillanatig kedvet érzett, hogy a Krumpholz lódoktorával is végezzen. Aztán észrevette, hogy a lódoktorral nem érdemes kikezdeni. Már csak szimulálja a józanságot, mereven ül székén, ravaszul mosolyog, de nem mer fölkelni, mert hanyatt vágódnék.
Megkereste hát Klárikát. A szalonban talált reá. A többi asszony már mind elmenekült a lármás ivók elől, – Klári, aki Tamáson, a nagyivók hazájában, már különb csatákat látott, egyedül ült a terem közepén álló kerek diván pálmája alatt. Azaz, hogy nem egyedül: a milliomos sváb ott könyökölt a kerevet másik oldalán, hátat fordítva a leánynak és az álommal küzködve.
Az egész ház álmos volt vagy mámoros, minden arcon meglátszott az éjjelezés nyoma: csak az acélidegzetü Gyurkovics-csemete volt üde, nyugodt és közömbös, egy kis boros poharat tartott a kezében, a borba piskótát mártogatott.
– Mulya sváb! – gondolá Horkay magában. – A kedvedért ugyan kár volt megbirkóznom a három Elefánttal!
Aztán egy ötlete támadt, amelyet e pillanatban fölötte ravasznak talált… Megvan! Féltékennyé kell tenni a svábot! Úgy fog tenni, mintha nem venné észre Krumpholzot, azután életre-halálra udvarolni fog Klárikának. Ha nem agyag a sváb szíve: szikrát fog! Szinte büszke volt az ötletére…
– Sehogy sem mulatok! Mindenki iszik, senki sem törődik velem. Te legkevesebbet törődöl velem!
Na, – gondolta magában a fiatalember, – Krumpholz öcsém, ha sohasem hallottál még szerelmi vallomást, fülelj ide!
Bizonyos gyakorlatra valló biztossággal mondta Klárikának:
– Ne beszélj így, Klárika, mert nagyon megbántasz… Én sokat törődöm veled és többet gondolok reád, mint kellene… Te mindig csak afféle bácsiszámba vettél, Klárika, pedig ha tudnád… Ej, miért is nem szabad szivem szerint beszélnem!
A sváb nem mozdult, de annál nagyobb változás ment végbe Klárin. Letette a poharat és lángvörös arccal, ellenségesen csillogó szemekkel nézte Horkayt.
– Mit akarsz megint velem? Mit beszélsz a szivedről? Hát neked az is van?
– Hogy van-e szivem? Te tudod legjobban, Klárika! Soha Gyurkovics-lányt még annyira nem szerettem, mint téged…
A sváb még erre sem mozdult, de Klárika lehajtotta a fejét, a szemében pedig könny csillogott. Horkay megszeppent.
– Klárika! Mi bajod?
– Nekem nincs bajom! – A többit már fuldokolva mondta: – Úgyis tudom, hogy megint csak bolondítasz!
– Hát bolondítottalak már?
– Óh, – még kérded! A jégen, – aztán mikor táncolni tanítottál, harmadéve…
– De Klárika – hiszen ezt – minden Gyurkovics-lánnyal megtettem…
A leány haragos féltékenységgel támadt reá.
– Ah, – bevallod? Mindegyiket megcsókoltad?
– Azaz, hogy megálljunk! Nem csókoltam meg egyiket sem, csak téged, mert valamennyi közül legjobban szeretlek…
– Igen: szeretsz! Azért akarsz mindenkinek a nyakába varrni; Krumpholznak, a professzornak, mindenkinek másnak… De én nem megyek egyikhez sem, hanem meg szeretnék halni…
– Ne beszélj bolondokat, édes Klárim!
Horkaynak különös gondolata támadt.
– Klárika, hallod, csak nem vagy szerelmes belém?
– Én? Gyülöllek! – fakadt ki a leány zokogva.
Horkay a szemébe akart nézni, de Klárika eltakarta az arcát.
– Ne füllents, – dehogy is gyülölsz!
Egy kicsit birkóztak, aztán a lány szenvedélyesen zokogva, egyszerre ott pihentette a fejét, ahová már oly régóta kivánkozott: a Horkay vállán.
– Dehogy is gyülöllek, mikor olyan nagyon szeretlek!
Horkay megindultan simogatta a Klárika barna haját.
– Igazán szeretsz? Egészen komolyan?
– Tudom, hogy nincs szived, – mondta Klárika, fájdalmas makacssággal simulva hozzá, – és tudom, hogy nem is kellek neked, de azért nagyon szeretlek!
Horkay már egészen kijózanodott. Most hátrafordult és Krumpholzot kereste: a sváb mélységesen aludt.
Mikor Horkay reggel lehivatta Klárikát a kocsihoz, hogy hazavigye az édesanyjának, a leány kissé sápadtan, lehajtott fővel, szinte alázatosan jelent meg a kastély ajtajában. Ketten ültek a bakon, mögöttük a Horkay inasa. A csatornáig alig beszéltek egy szót, ott aztán a fiatalember a lány kezébe adta a gyeplőt, hogy cigarettára gyujthasson. Klári biztos ököllel, meglepő erővel tartotta féken a négy szürkét. Mikor Horkay megint a gyeplő után nyult, a szíjakkal együtt átfogta a lány kezét is, aztán Tamásig három kézre hajtottak. A kis ököl most már meg-megremegett a férfi kezében.
A tamási faluvégen egyszerre megszólalt Horkay. Halkan kérdezte:
– Igazán eljönnél hozzám?
Klári nem mert a szemébe nézni, de a makacs gyermek elszántságával mondta:
– Máshoz nem megyek.
Mikor Horkay megkérte Klári kezét, Gyurkovicsné ő nagysága elsikította magát nagy meglepetésében.
– Jézus Mária, – mit beszélsz!
– Igen. A kislány megkérte a kezemet és mivel megköti magát, hozzámegyek.
A nagyságos asszony keresztet vetett magára. Aztán eszébe jutott valami.
– De hiszen – elvehetted volna akár az első lányomat is!
Horkay elgondolkozott e tétel igazságán, aztán a budapesti mentők jeligéjét idézte:
– Mindnyájunkat érhet baleset!
Gyurkovicsné elővette a lányát.
– És te a Horkay kedveért kosaraztál ki annyi tisztességes embert? Tudod, kicsoda Horkay?
– Szeretem! – válaszolt Klárika makacsul.
– Csapodár, léha ember!
– Bánom is én, – ha megver is: szeretem!
Ez már fanatikus beszéd… Hanem aztán egyszerre elmosolyodott Klárika, a győzedelmes, az ellenállhatatlan nőiesség öntudatos mosolyával.
– Az én férjem nem lesz sem csapodár, sem léha… Az én férjem szeretni fog, mert úgy akarom…
Így esett, hogy Horkay Ferenc, aki bizonyos kárörömmel segített hat Gyurkovics-lányt hat embernek a nyakába varrni, maga elvette a hetediket. Gyurkovicsné ő nagysága megtétette az előkészületeket utolsó lánya lakodalmára és a bács-tamási pulykák és malacok szívét megint sötét sejtelmek töltötték el.
Mikor nénjét, a dolovai Keménynét, a hét év óta nagy következetességgel ismétlődő családi eseményről értesítette, ilyen szavakkal végezte be levelét:
„… és ha most Klárika is férjhez megy, akkor én egészen egyedül maradok a fiúkkal és nehezen fogom megszokni a nagy csöndességet. Azért szeretném, ha Margitkádat a lakodalom után hosszabb időre hozzám adnád Tamásra. Az Elefántovics-fiúk most sokat járnak hozzánk, a sváb is megigérte, hogy vizitelni fog és Mándics Béni is gyakori vendégünk. Az ember sohasem tudja! A svábban nem igen bízom, de Mándics Béni karakteres fiú, akire az ember bátran reábizhatná a gyermekét. (Az apja reáiratta a tutajosi pusztát.) Ha tehát hozzám adnád Margitkát, könnyen megeshetnék, hogy rendbe jönne a dolog közte és Béni közt. Ilyesmi magától megérik, csak alkalmuk legyen a fiataloknak. Erőltetni, persze, nem lehet, de én semmit sem gyűlölök annyira, mint azt a férjvadászatot, amit mai napság a lányos anyák széltiben rendeznek…“