A három galamb: Regény

Groll úr lecsoszogott Gruberl nénihez. Fölverte az öregasszonyt:

– Mi van a papával? – kérdezte ijedten.

Gruberl néni fölült az ágyban és keresztet vetett:

– Én nem tudom, de ha így tart, itthagyom a házat!

– Miért, Gruberl néni?

– Mert az úr elvesztette az eszét. Festi a haját és napok óta éjfél után jön haza. Én nem tudom elviselni ezeket a szemérmetlen dolgokat!

Groll úr gondolkozni kezdett. Ez csakugyan nagy dolog. Mert az nem egyszer megtörtént, hogy Fábián úr elvesztett százezer forintot egy új épületnél, de soha nem jött tíz óra után haza. Ennek nagy okának kell lennie. Groll úrban fölébredt az erkölcs, mely benne szunnyadozott ereiben.

– Majd én beszélek vele, – mondá és lefeküdt. Nyomban elaludt. Nem félt a nadrágszíjtól. Csak annak van joga nadrágszíjhoz nyúlni, aki tíz óra előtt fekszik.

Másnap reggel azonban elpárolgott bátorsága. Az öreg Grollnak ugyanis rossz kedve volt. Maga elé rendelte a pallérokat és leszidta őket kegyetlenül. Groll úr (az ifjabb) jónak találta elodázni a beszélgetést. Mert az öregnek esetleg rossz a memóriája és elfelejtkezik, hogy tíz óra után került haza. És nem lehet tudni, nem próbálja-e ki fiacskája fejének ellentállóképességét.

Groll úr (az ifjabb) tehát elillant. Elment egy építkezéséhez, melyet maga vezetett, hogy ki ne essék az üzleti fogásokból.

Alig, hogy kitette a lábát, megérkezett Trosztné. Az arca kikelt magából és alig várta, hogy Fábián mester befejezze a pallérokat.

– Igy kell bánni ezekkel a disznókkal, – mondá Fábián mester nagy önérzettel és az irodába tuszkolta leendő nászasszonyát.

– Mi jó hozta ide? – kérdezte barátságosan.

– Nem jó, – sápítozott Trosztné, – a fia tudniillik nem hagyott föl azzal a perszónával!

Fábián mester csodálkozva nézett a vénasszonyra.

– Micsoda perszónát tetszik érteni?!

– Azt a puccosat! Azt a rafinirozottat! Most is oda jár hozzá és tegnap megmondta, hogy elhagyja az én Klárikámat!

Fábián úr arca gömbölyödni kezdett:

– Biztos maga, hogy a fiam nem hagyta abba azzal a nőszeméllyel?

Trosztné hevesen billegett a fejével:

– Igaz és biztos vagyok! A magam szemével láttam őket!

Fábián úr erre elkacagta magát. Egészséges tüdeje kalapálva dohogott. Trosztné sértődötten állt föl.

– No, ha magának olyan mulatságos, nekem nem az.

Szólt és megfordult. Magára hagyta a nevető embert.

– Még csúfot is űznek a tisztességes asszonyból, – mondotta elmenőben Gruberl néninek, aki az égnek emelte a szemét:

– Szörnyű dolgok kezdenek lenni ebben a házban…

Trosztné teli haraggal ment el a Groll-házból. Odahaza szörnyű patáliát csapott. Azért, hogy többé ki ne merjék ejteni előtte Grollék nevét.

– Elzüllött emberek, – mondotta azzal a megvetéssel, mellyel a tisztes polgárok a tisztességtelenektől elfordulnak és délután elballagott Muttermayernéhoz. Muttermayerné asszony ujsággal szolgált. Hogy azoknak a személyeknek kezdi fölvinni az Isten a dolgukat. A legidősebbet el fogja venni egy báró.

– Csak az ilyenek csinálnak szerencsét, – mondá Trosztné és elhallgatott. Ez a báró neki is imponált. Elmenőben beszólt a fűszereshez, aki szintén a legnagyobb tisztelettel beszélt a Primusz-kisasszonyokról. Amióta behurcolkodtak, nagyszerűen megy a trafik. A gavallérok megveszik az egész raktárt és a bélyegeket.

– De a hölgyek hitelre vásárolnak, ugy-e? – kérdezte Trosztné.

– Nem, – mondá Warmpoltzter úr, – már mindent kifizettek.

Azt ugyanis nem merte elárulni, hogy Groll úr (az ifjabb) elintézett mindent. Az ilyen üzleti titkot nem szokás kibeszélni. Trosztné, mint a megvert vezér, szomorúan, letörve ballagott haza…

Amikor Groll úr (az ifjabb) találkozott az öreggel, az öreg úrból elszállt a jókedv. Bosszúsan mordult a fiára:

– Mi bajod van a Trosztékkal megint!

– Semmi, – felelte Groll úr, – csak meguntam őket. Nem lehet elviselni azt az öregasszonyt…

– Ebben igazad van, – mondá az öreg, – de azért nem kell velük gorombának lenni…

Groll úr (az ifjabb) nagy csodálkozásában elfelejtette előhozni azt, amit akart. De meg nem is volt ajánlatos. Rohammal nehéz elfoglalni a várat, különösen az olyan nehéz építésűt, amilyen az öreg. Most megint elkezdte a sétát a kedves utcán és elbeszélgetett az ablakban Icával. A leány egyszer csak elunta és leszólt neki:

– Jöjjön be Groll úr, hideg van nagyon…

Muttermayerné, aki a szemközt való házból leste a fiatalokat, majd leszédült az emeletről.

– Nem érdemes tisztességes leánynak lenni, – mondá szomorúan és leeresztette ablakán a függönyöket. Félt, hogy esetleg be talál látni az asztalosékhoz és ő nem tudja elviselni az erkölcstelen dolgokat. Mert az a személy esetleg átöleli Groll úr vállát és az ilyesmi rossz hatással van az idegekre…

Groll úr bement. A szobában ketten voltak, Ica meg Stefike. Stefike egy alkalmas pillanatban kisurrant és magukra maradtak mind a ketten. Ica arca csodálatosan fehér volt, szinte világított. Kék szeme sugárjátékot vetett, mint amikor az akvamaringyűrűre kékernyős lámpán keresztül illanik a fény.

Groll úr szíve úgy kopogott, mint a tótok csákányai az öreg házak falán. A torka fulladozott, a keze remegett.

– Én szeretem magát, – szólt erőlködve, – én nagyon szeretem, Ica kisasszony…

Ica hallgatott és csodálkozva nézett a szeplős fiúra.

– Jöjjön hozzám feleségül, – folytatta, – nálam jó dolga lesz…

Ica szeliden megfogta Groll úr kezét:

– Ne haragudjon rám Groll úr… Én szeretem magát, mint a barátomat. De nem lehetek a felesége, mert már más megkérte a kezemet. Tudja a Fazekas, a patikus, aki a maguk utcájában lakik… Ugy-e, nem haragszik?…

Groll úr lélekzete elfult. A könnyek keresztültörtek szempilláin.

– Én nem haragszom, – mondotta, – én nem tudok magára haragudni…

A könnyek végigperegtek arcán, a szél odakint felsuhogott. Groll úr úgy érezte, hogy most szállt el a második galamb.

IX.

Magdolna kisasszony személyesen ment föl a kegyelmes úrhoz, mert levelére nem kapott választ. A kegyelmes úr maga elé bocsátotta.

– Régen láttam, kisasszony, – mondotta hűvösen.

– Kegyelmes úr, – szólt Magdolna, – bocsánatért jöttem.

– Én nem haragszom magára Magdolna, az ilyesmire nincsen időm…

Magdolna észrevette, hogy minden veszve van. Nagy erőlködéssel megtámadta a kegyelmes úr hadállásait:

– Az ember néha csalódott, – mondá, – de ezután óvatosabb leszek. Már van néhány tehetséges növendékem, kik megérdemlik excellenciád pártfogását.

– Köszönöm, – mondotta őkegyelmessége, – már nem foglalkozom a művészettel. Tudja, az ilyesmi fiatalnak való…

Magdolna megsemmisülten távozott. Szívében rettentő elkeseredés lángolt. Egyszerre összeomlott minden, mit húsz évig épített.

– Vége van mindennek, – szólt keserűen és elhatározta, hogy felkeresi Mariannet. Meg fogja mondani neki, hogy ő tette tönkre, mert ő volt az, aki a nyakára hozta azt a szélhámost. Mert ha az a csirkefogó nincsen, nem történik semmi, nem lesz szerelmes az a buta lány. Mert az okos lányok csak úgy lesznek szerelmesek, ha valami értelme van. Ennek pedig semmi sincsen. Hiszen a báró szegény ördög, akinek nem való a szerelem.

Tehetetlen dühében azonban szükségét érezi, hogy valakit megmarjon. Hogy valakin kiadja mérgét, erős, nagy vénasszonyos elkeseredését.

Mint a szélroham, úgy rontott be Mariannehoz. Marianne éppen öltözött. Öreg csattokat tűzött ruhájára és egy vén násfát illesztett föl.

– Na, maga gyönyörűen viselkedett! – rikácsolt Magdolna.

– Nem értem, kedvesem!

– Nem érti? Az öccse tönkretett engem. Kirabolt, kifosztott, koldussá tett. És ezt magának köszönöm!

– Nem érdekel, kedves, – mondá hűvösen Marianne, – nem is érek rá. Tudja, most sok a dolgom. A kegyelmes úr hivatott…

Magdolna nem tudott egy árva szót sem kinyögni, csak tágra nyílt szemmel bámult Mariannera.

– Énekiskolát nyitok, – folytatta a másik, majd megforgatta a tőrt és Magdolna szívébe döfött:

– A kegyelmes úr ugyanis nagy barátja a művészetnek…

Magdolna szívébe mélyen belefúródott a tőr, de elnyomta a kibuggyanó vért.

– Gratulálok Marianne, – mondotta hűvösen, – csak vigyázzon, hogy azok a lányok ne énekeljenek olyan hamisan, mint maga…

Marianne válaszolni akart, de nem volt rá érkezése. Magdolna ugyanis gőgös, hideg, szertartásos mozdulattal megbiccentette a fejét és kilebbent az ajtón. Marianne csodálkozva nézte ezt a mozdulatot és elismerően jegyezte meg:

– Hiába, sokat tanult a nagyuraktól. Mit nem tesz a levegő!

Szólt és megállt a tükör előtt s leutánozta Magdolnát. De csak harmadszorra sikerült neki a nemesen stilusos mozdulat…

Groll úr arcán elfakultak a szeplők. Nem mintha rosszúl ment volna az üzlet, hanem a szerelem miatt. Néha az igazgyöngy is megfakul, nem tudni miért, hogy az történhetnék meg ugyanazokkal a drága pettyekkel, melyek a Groll sarjadék arcát voltak hivatva emlékezetessé tenni az emberek előtt. Groll úr halványodott, szomorú hallgatásba burkolódzott, sápadtan, szomorúan ballagott dolga után. A vénasszonyok részvéttel néztek utána és pompás összehangolással mondogatták:

– Azok a bestiák!

Azok a bestiák a Primusz kisasszonyok voltak, akik közül immáron kettő egy-egy jónövésü fiatalember karján sétálgatott. És boldogok voltak, mosolyogtak, pedig a báró meg az a patikus ketten együttvéve nem értek annyit, mint Groll úr egyetlenegy arcfoltocskája, melyet éppen csak hogy észre lehetett venni. És mégis ők tették tönkre azt a derék fiút, kinél gazdagabb nem volt még a túlsó oldalon sem. Egyebekben jóleső öröm járta át a szíveket, hogy nem sikerült megfogni azt a sok milliót, melyet Groll úr az orcáján viselt.

– Nem érdemeltek volna meg egy ilyet, – mondogatták és Troszték, kik szemmel tartották az eltévedt lovagot, reménykedni kezdtenek. Az ilyen fájdalmat csak puha asszonyi kéz gyógyíthatja meg. Klárika talán éppen ez okból használt kézfinomítót.

És Troszt mama reménykedve jelentette ki:

– Egy Groll csak tisztes polgárleányt vezethet hajlékába…

A gyűlölet óriás vala a Primusz-leányok iránt, majdnem akkora, mintha sikerült volna megszerezniök Groll urat. Az ő rovásukra írták Groll elszomorodását, csak azt nem értették, hogy egy rendes ember miért adja oda magát a búbánatnak olyan személyek miatt.

Groll úr megértette. Ha eljött az este, ott érezte maga mellett Ica leheletét. A hajából kiáradó illat körülfelhőzte, látta mélytüzű kék szemét, fehér arcát, ringó járását és mélységes szomorúságok ébredének benne. Elólálkodott az Ezüst Csillag körül, elhallgatta a kiszűrődő valcereket, de nem mert bemenni, félt a leány látásától, közelségétől. A szíve sajgott, a lelke fájt. Viaskodott, miként a viziló a télidővel és nem tudott enyhülést találni.

Egyszerre csak föltámadt Garai. Az agyonütött, agyonlapított Garai fölébredt, testet öltött egy éjszakán. Azon az éjszakán, melynek délelőttjén ki kellett fizetnie a házbért az üres hatszobás lakásáért, melyet valamikor még Mancikának vett. A szőnyegek megszívták magukat az orgonavirág-parfüm illatával, de a függönyökben benne volt már a por. Nehéz, fojtó levegő ült a butorok fölött, mintha halotti koszorúk hervadtak volna a siffonokban. Groll úr ide menekült bánatával és darabos könnyeket sírt a pamlagon.

Egyszerre aztán fölébredt benne Garai, aki Gloriettről kezdett beszélni. Hogy jó volna, ha odalépne hozzá és megsiratná bánatos fejét. Odaülnek a zongorához és egy kacagó dalt énekelnek a szerelemről, mely olyan, mint a korai virág. Kinyílik, ha süt a nap, de elsorvasztja a legelső szél, megöli a felfúvó vihar.

– Igen, Gloriett, – mondogatta szomorúan Groll úr, – Gloriett kedves volt hozzám, pedig nem szerettem.

Hirtelenbuggyanó vágy ragadta meg Gloriett után és elhatározá, hogy fölkeresi. Legalább lesz valaki, akinek ki tudja panaszkodni magát, mert Gruberl néni, kivel ez irányban kisérletezett, imádságot ajánlt:

– Drei Vaterunser, – motyogta a jó öreg, ki Szent Ferenc harmadik rendjének tagja volt és szent együgyüségében imádsággal gyógyította volna azt, amit csak csókkal lehet.

Groll úr egy délután felöltözött. Fölvette Garai tavalyi ruháit, a merészen szabott zsemlyeszínű felöltőt, a kockás téli ruhát, a mályvaszínű keztyűt és a hídnál kocsiba ült. Elhajtatott a Szív-utcába, ahol barátságosan néztek utána a házmesternék, kik a legnagyobb hidegben is kapu előtt álldogáltak, mert hiszen ez az élet…

Groll úr dobogó szívvel ment föl az emeletre, és megnyomta a csengőgombot. Idegen, csodálkozó arc fogadta. Groll úr alig tudta kinyögni Gloriett nevét, úgy megzavarodott.

– Már nem lakik itt, – volt a válasz és becsapódott előtte az ajtó.

Groll úr szomorúsággal szívében szállott le az emeletről, leballagott a házmesternéhez, aki elmondotta, hogy a kisasszony elköltözött. Valahova Budára, a Gellérthegy alá, ahol nagyszerűen el lehet bújni az emberektől.

– Egy öreg úr lett a barátja, – mondta az asszony, – de a kisasszony szívesebben volt a fiatal úrral…

Groll úr szomorúan ballagott el, a feltámadó Garai is becsapta őt.

– Nem érdemes élni, – mondotta és közzétett egy apróhirdetést:

Mint jó üzletember, nem akarta tovább fizetni a házbért. Annyira sohasem tudott elszomorodni, hogy elfelejtkezett volna arról, hogy mivel tartozik a pénznek, melyet még akkor is megszámlált, amikor Gloriett még vidám dalokat énekelt.

– Ez a Gloriett hálátlan teremtés, – konstatálta és valami kellemetlen érzés férkőzött hozzá. Bántotta, hogy Gloriett búcsú nélkül hagyta faképnél, pedig akkor nem győzte dicsérni tapintatát.

– Mégis Budára ment, – gondolta, aztán kijavította magát.

– Csak a budai oldalra…

Groll úr ugyanis csak az Erzsébet-hídtól a Margit-hídig tartotta Budának a várost, ami azon túl terült, nem érdekelte.

Idegen volt neki, mert ott mások építettek és mások gyilkolták halomra az öreg házakat.

Gloriett csakugyan Budára költözött, a Gellérthegy alá. Levetette rikoltó ruháit és polgári kontyba szelidítette haját. A rácvárosi templomba járt és barátságot tartott istenes nénikékkel, kik mindent meg tudtak bocsátani neki. Megbocsátották azt az öreg urat is, aki karvastag aranyláncot lógatott mellényén, és élesfüstű szivarokat szítt vacsora közben.

Gloriett meg volt elégedve sorsával, mert új volt neki ez a világ. A korai lefekvések, a zsíros vacsorák a rácvárosi korcsmákban, a harmónika, amelyen keresztül borbélylegények szuszogták bele bánatukat az őszi éjszakába. A szél pompás melódiákat tudott és hervadt levelek szagát ráncigálta le a hegyről. Szépek voltak a délelőttök, amikor egyedül sétálgatott a Dunaparton és komolyan tartotta fejét, úgy hogy nem merte megszólítani senki, csak távolból néztek utána nagy tisztelettel. Jól esett, hogy nagyságos asszonynak szólították és nem szemtelenkedtek vele a férfiak.

Ha este lett és vacsora után hazaballagott a nagybátyjával (ugyan ki is merne idegennel mászkálni ilyenkor), szerényen és tisztességesen viselkedett. Bánatos nótákat énekelt – melyeket a nagybácsi tanított – és halkan verte a zongorát, úgy hogy leheletfinoman hömpölyögtek ujja alól a hangok. Nem ivott pezsgőt, mely táncra erőszakolja az embert és illetlen mozdulatokra igazítja a lábat. Megtanulta a nagybácsitól, hogy a pezsgőnél százszorta tisztább és jobb a valódi óbor, melynek színe olyan, mint a berillköves gyűrű és forró tüzet önt el az erekben…

A szobák falán tisztes képek komolykodtak. Szent Sebestyén és Nepomuki János néztek le arany keretükből. Ez utóbbit különösen tisztelé, mert a titoktartás vértanuja volt, és nékie szüksége volt a titoktartásra, mert nem jó, ha az emberek beszélni kezdenek…

Néhány hónapig jól érezé magát ott a hegy alatt, de egyszerre csak megszólalt túlnan a város, titkos lámpajeleket küldött be az ablakon. A transzparensek betűi kisértetiesen robbantak, a háztetők fölött elalvó és kigyulladó sugárjáték mintha szólította volna. A kocsikerekek felrobogtak, megzörgették az ablakokat és néha-néha egy eltépett dal foszlánya remegett által a Dunán. Ilyenkor Gloriettet elfogta a vágy Pest után. Füle szomjas volt a pesti dalokra, szíve szerelmes a pesti éjszakába. Megmozdult a vére és vágyak szállották meg régen érzett, régen izlelt mámorok után.

Szeretett volna pezsgőt inni megint és táncolni vad cigánymuzsikára, hallgatni az összezúzódó poharak csördülését és keringeni a parketten a nagy csillár alatt, mely önti a fényt, a sugárzást, a forróságot és megrebbenti a mámor részegítő arany fátyolát. Valami nehéz sóvárgás, hazavágyás lepte meg és egy reggelen tornyos frizurába rakta haját, fölvette divatos ruháit, melyeknek szabása olyan volt, hogy követelte a férfinézést. Csattos, magassarku cipőt húzott és az emberek nem győztek hová lenni az álmélkodástól. Az elfojtott pletykák kiszabadultak és a tisztességes asszonyok kezdték félrefordítani a fejüket, amikor elmentek Gloriett előtt. A nagybácsi legendája elfoszlott és amikor az öreg úr esténként megjelent Gloriettnél, az emberek megvetően ujságolták: már megint itt van az a vén betörő…

A vén betörőnek egyébiránt nem tetszettek ezek a dolgok, de Gloriett nem engedett.

– Át fogok költözni Pestre, – erősködött, – már meguntam a bugrisokat. Meguntam a harmónikát és Szent Ferenc asszonyait…

Az öreg úr a haját tépte dühében, de nem tehetett semmit. Gloriett kereken kijelentette:

– Nekem már elég volt a tisztességből… Már nem birom tovább…

Az öreg úr kénytelen volt meginni a pezsgőt és meghallgatni ama dalokat, melyek hallatára a tisztességes ember úgy tesz, mintha elpirulna. És szomorú lemondással egyezett bele, hogy Gloriett lakást keressen Pestvárosban.

– Isten neki, Pestre fogok járni, – mondotta, csupán azt kötötte ki, hogy ne kelljen neki gombos cipőt viselni, mert nagyon megszokta a cuggosat. Gloriett ebbe beleegyezett, mert hiszen a főhadnagyok is cuggosat viselnek és mégis egészen kedves fiúk.

És Gloriett elkezdett lakást keresni. Olyat, amely neki megfeleljen, melyből a lépcsőházra nyíljék az ajtó. És a kezébe akadt a hirdetés, mely a József-utcában kínált hat utcai szobát…

– Azt hiszem, ez jó lesz nekem, – mondá és azon az estén nagyon kedves volt a nagybácsihoz.

Groll úr (az ifjabb) beletemetkezett szomorúságába, mely megnőtt, meghúsosodott, mint az őszi virágok szirma. Szomorú melankóliával rótta az utcákat, mintha keresett volna valakit. Üresek lettek az estéi, mintha kiszaggattak volna a lelkéből valamit, ami hozzá tartozott. Ezeken az üres esti órákon megrohanta minden vágy és minden emlékezés és rá omlott lelkére minden panasz. A ködös esték megteltek bánattal, sejtelmek és sírások dagadoztak benne. A kaputorkok feketén ásítottak reá és Icáról beszéltek neki. A levegőben suhogást hallott; elszállt galambok szárnyarebbenése zokogott a háztetők felett.

Ilyenkor szomorúan lehajtotta fejét, a szívén megszólalt az a valcer, melyet Knill Erazmus hegedűje újjongott, amikor átölelve tartotta Ica derekát a táncban. És fölsóhajtott, reszkető szívére keresztülhullámzott a múlt:

– A három galamb, – mondotta, – a három galamb…

Kettő beléje csapott szárnyával, a harmadik nem is érdekelte. És ment, kereste a lépésük nyomát, melyet nem tudott megőrizni a kő. Elbolyongott a kis házak alatt, melyek látták ablakszemükkel az ő alakjukat, melyeknek íves kapuja visszaverte kacagásukat. Emlékei vitték, beráncigálták a Medve-utcába, mely üres volt és halott, csupán a leeresztett függönyön keresztül szűrődött ki az élet lámpasugárba fojtva. A kiszűrődő fény elmosódott sugárpillangót röpített a vizes kövezésre, mely olyan volt, mint a tükör, melyben halott asszonyok nézik arcukat. És Groll úr megállt a sarkon, arcán végig szántott két meleg könnycsepp.

Állt, gondolkozott, gondolatai összefolytak érzéseivel, mint ahogy gyönge embereknél szokás. Egyszerre megrezzent, mert valaki megérintette vállát. Gyöngéden, alig érezhetően, aztán egy frissen kacagó lányhang csengett a fülébe:

– Groll úr! Jó estét Groll úr!

Stefike volt. Pikáns kis arca hirtelen elkomolyodott, amikor Grollra nézett. Összébb vonta vállán a berliner-kendőt és félig hízelkedően, félig sajnálkozva simult a fiúhoz:

– Szegény Groll úr, – mondotta, – maga sír…

Groll settenkedve kapott zsebkendőjéhez, Stefi pedig csicseregni kezdett.

– Jöjjön, kísérjen el, a boltba megyek…

Groll úr hozzácsatlakozott a kisleányhoz és elindult vele. Stefi elfogulatlanul beszélt. Járt a szája, csakúgy ömlött belőle a szó.

– Szegény Groll úr, én tudom miért szomorú maga. Az Ica miatt. Pedig nem érdemes, higyje meg, nem érdemes… Icával nem lehet összeférni, amióta menyasszony…

Stefi elhallgatta, hogy Ica nyakon ütötte. Amióta ugyanis menyasszony volt, azóta nagyon hirtelen járt a keze. És most Stefi mindenbe belekotnyeleskedett, egyszerre csak elcsattant a pof, mire Stefi bosszút esküdött.

– Csak hencegj, – mondotta, – azt hiszed én nem tudok magamnak fogni egy patikust?!

Ica elnevette magát, de Stefi duzzogott. És hogy találkozott Grollal, úgy érezte, a sors küldte neki.

– Ne féljen, nem fogom megmondani Icának. Még elbizza magát! Azt hiszi mindenki utána bolondul!

Groll urat felvidította Stefi csacsogása. Gyors, eleven, szapora beszéde lecsitította és egy kis derűt lopott reá. Beszéd közben belekarolt Groll úrba. Bizalmasan, csacsogva és összehangolta járását vele. Groll úr egészen elszédült, lopva egy-egy pillantást vetett a kisleányra és megállapította, milyen nagy és milyen gömbölyü. A karja meleg volt, keresztül sütött a felöltő szövetén. Groll úr megkérdezte:

– Hány éves maga?

– Tizenhét leszek.

Szemrebbenés nélkül mondta, pedig hazudott. De nagy leánynak akart látszani, akit komolyan vesznek az emberek. Míg benn volt a boltban, Groll úr utána kémlelt és megfigyelte hajlékonyságát, izmos testét, magas termetét. Arcbőre világított, mint a holdvilágos havas este, ametisztszínű szeme melegen sugárzott. Groll úr gyönyörködött benne, mint a színnyomatokban, melyeket nagyon szeretett. Amikor a leány kijött, észrevette, hogy a nagykendője alá rejt egy üveget. Groll úr a kendő alá nyúlt, a keze megfürdött a melegben. Elvette az üveget és a zsebébe tette.

– Majd én viszem. Mi van benne?

– Rum, – felelte szégyenkezés nélkül Stefi, – ilyenkor nagyon sok kell nekünk.

Groll úr hazakísérte Stefit. A kapunál kezet nyújtott. Stefi megkérdezte:

– Mikor látom megint?!

– Amikor akarja.

– Holnap este hétkor várjon a sarkon, – felelte kigyulladó arccal Stefi és egy erős irammal befutott a sötét, nagytorku kapu alá. Groll úr egészen felfrissült, egy sóhajtással lefújt lelkéről mindent.

– Kedves leány ez a Stefike, – állapította meg és hazaballagott. Restelkedve gondolta végig ezt a találkozást, mert eszébe jutott, hogy mit fognak mondani Ica meg Mancika, ha megtudják. Bizonyára nagyot nevetnek és az a két naplopó (Groll úr imigyen emlegette a vőlegényeket) segít nekik. Mert egészen bizonyos volt, hogy Stefi elmond az utolsó szóig mindent. Mert Stefikében nem tudott megállani a szó…

Amikor pedig rátért a megbeszélt találkozóra, gyorsan határozott:

– Nem fogok elmenni. Nem nevettetem ki magam!

Másnap egész nap azzal bibelődött. Nagy szomorúságán keresztül ugyanis odaférkőzött hozzá minduntalan Stefike és ingerkedni látszott vele. Sokszor el akarta forgatni magától, de vissza-visszaszállott. Érezte a karja melegét és azt a forróságot, mely a nagykendő alatt fűtött. Gondolatban bejárta néhányszor ezt a vidéket és megállapította, amit Stefi is bizonyított, hogy ő már nagyleány. Hanem azért ellentállt neki.

– Nem megyek el, – határozott és ehhez tartotta magát. Keményen, mint aki el van szánva mindenre. Hanem amikor leereszkedett az alkonyodás, elkezdett benne dolgozni a vágy. A céltalanság, az üresség hatalmába ejtette. Nem tudott mit csinálni, mert ilyenkor rohanják meg az embert a szomorúságok. Végig terped a lelken az őszi bánat és minden seb fájni kezd.

– Nem fogok elmenni, – mondotta szomorúan és nekivágott a városnak céltalanul. Onnan átról, a tulsó partról hívogatták a lámpaszikrák, a kigyulladó körték, a kivilágosodó ablakok. Jó volna Pestre menni valakihez – suhant át rajta – jó volna, ha megvolna Gloriett! És bolyongott vágyakkal birkózva, reményekkel hadakozva, bolyongott tehetetlenül. Elácsorgott a híd előtt, nekivágott, de megfordult megint. Mire hét óra lett és az országúti templom harangja belezokogott a sikátorokba, maga sem tudja hogyan, de ott állt a Medve-utca sarkán. El akart menekülni, de már késő volt. Lenyügözték a hangok, a hunyorgató fénysugárkák, megbilincselte az este, a hangulat. És egyszerre csak felsiklott egy háznak lapulva egy ismerős alak. Stefike volt. Kalap volt a fején, a kezén szarvasbőrkeztyű. Már messziről integetett. És közel érve, belékarolt kacagva, félig szégyenkezve, félig szemtelenül.

– Jó estét Groll úr!

Aztán csacsogni kezdett. Gyorsan, szaggatottan. Hogy nincsen két utálatosabb leány, mint a nénjei, akikkel összeveszett.

– Képzelje, azt mondták, kölyök vagyok!

Groll úr nevetett. Stefi pedig bizalmaskodva kérdezte:

– De úgy-e nem igaz? Mondja már, hogy nem…

Groll úr szeplői kigyultak.

– Nem. Nem igaz. Maga nagyleány. Nagy kisasszony!

Stefike hálásan bújt Groll úr vállához. Bátran cselekedte, mert üresek voltak az utcák. Amikor népesebb helyre érkeztek, megkérdezte Groll urat:

– Kivegyem a karomat?

– Nem. Ne. Hagyja Stefike…

– De akkor azt hiszik, hogy a menyasszonya vagyok. Vagy nem?!

– De igen, – felelte engedelmesen Groll úr, – de igen azt hiszik…

Stefike nekibátorodott. Hallgatva lépkedett Groll úr oldalán, aztán megszólalt. Halkan, csendesen:

– Groll úr, én szeretem magát. Úgy-e el fog venni feleségül?

Groll úr szívéhez valami különös, sohasem érzett érzés markolt. Volt benne valami az örömből, a meglepetésből, a megdöbbenésből is. Egy percig gondolkozott, aztán engedelmesen válaszolt.

– Igen Stefike, feleségül veszem!

– Ez gyorsan ment, – jegyezte meg szemtelenül a kisleány és magához szorította Groll úr karját. Aztán csacsogni kezdett:

– Lássa, magával így kell bánni. Mert maga nagyon jó ember, de nem meri megmondani az embernek, hogy szereti. Pedig én tudtam, hogy szeret. Régóta tudtam.

Groll úr megijedt.

– Mióta?

– Tegnap óta, – kacagott Stefi. Aztán kiegyenesedett. Kifeszítette gömbölyü mellét és büszkén így beszélt:

– Na, csak most merjenek hencegni velem azok…

Azok alatt Mancit, meg Icát értette, akik ma is felpofozással fenyegették.

– Lefőztem őket, – gondolta, – lefőztem…

Groll úr nem gondolt semmit, kábult volt, a feje szédült. Valami melegség futotta el a szívét. És megint megszólalt az a huhogás. Muzsikásan, kacagva a szívére szállt a legszebbik galamb…

X.

Stefike diadalmas arccal állt meg Ica előtt, aki megint ki akarta utalni a nyaklevest. Mert hét óra volt és a kisleány feltünő gonddal igazította a fejére a kalapot. Tüntetően, kihívóan igazgatta a tükör előtt aranyhaját, úgy, hogy lehetetlen volt félreérteni, hogy találkozóra megy. Ica, akinek feltünt a készülődés, kérdőre vonta:

– Hová mégy?

– Valahova. Dolgom van.

– Este hétkor?

– Igenis hétkor. Amikor nekem tetszik!

Ica felpattant:

– Te, mindjárt nyakon ütlek!

Stefi azonban nem hagyta magát. Kifeszítette mellét és kakaskodva nézett Icára.

– Engem ugyan nem! Nem félek tőled.

Ica fenyegető mozdulatot tett:

– Hová mégy? Megmondod mindjárt?!

– Ha éppen akarod… A vőlegényemhez! Azt hiszed, csak neked van vőlegényed!

Ica elnevette magát erre a szemtelenségre.

– Nem mondanád meg, kicsoda?

– A Groll, – felelte büszkén Stefike, aztán hozzátette:

– Tegnap megfogtam. Jó fiú. És olyan élhetetlen…

Ica torkán megakadt a szó. Csak pillanatok múlva tudott valamit mondani:

– Te Stefi, te bolonddá tartasz engem!

– Nem, – felelte a kislány komolyan. – Bizony Isten nem! Ha akarod, idehozom. Olyan engedelmes, mint egy gyerek…

A hír pillanatok alatt elterjedt a familiában, amely mindenre készült, csak erre nem. Primuszné, akit bántott, hogy leányai mindent a háta mögött csinálnak, ezt az egyet megbocsátotta:

– Nagyon jól tette, – mondotta, – mindig tudtam, hogy Stefi köztetek a legügyesebb.

Stefi már nem hallotta ezt a dicséretet, mert már kívül volt a házon. Majd hogy ölben nem vitték ki és Manci hallatlan nagylelkűségre lobbant: kölcsön adta húgának fehér boáját. A kislány nyakára övezte és büszkén siklott ki a kapun s szaporán koppanó lépéssel szaladt a sarok felé, ahol már ott lomhult Groll úr alakja, mint valami megázott marabú. Groll úr gyönyörködve nézte Stefikét, aki a fehér prémmel csakugyan olyan volt, mint egy begyes fehér galamb.

– Megmondtam otthon, – ujságolta gyorsan, – képzelje, megmondtam!

– Mit? – kérdezte Groll úr.

Stefi lesütötte a szemét és magát kelletve mondá:

– Azt, hogy mi szeretjük egymást…

Groll urat végigsimogatta valami melegség, amilyen télen a gesztenyesütő kemencék kazánjából illanik elő és megcsapja az ember arcát. Nem tudott semmit sem szólni, csak gyengéden belekarolt a kisleányba és megszorította kezét. Stefike csacsogni kezdett. Naivan, gyerekesen.

– Maga még nem szólt otthon?

– Nem, – felelte elborulva Groll úr. – Az én apám szigorú ember.

– A szigorú emberek fiai nem házasodnak? – érdeklődött Stefike.

– De igen, csakhogy azt veszik feleségül, akit az apjuk akar!

– Hát akkor… – akadozott Stefike rémülten, – akkor…

Groll úr közelebb húzta magához a leányt:

– Ne féljen, megpuhítom én az öreget.

Stefike megvigasztalódott és a jövendőről beszélt.

– Maga építőmester, tud maga villát építeni?

– Tudok, – mondotta Groll úr. – Hogyne tudnék!…

– Juj, de jó, – örvendezett a kislány, – mert tudja, én villában szeretnék lakni…

Groll úrnak erről eszébe jutott a József-utcai hatszobás lakás és most már erősen el volt szánva arra, hogy kiadja másnak. Mert mért ne laknának tornyos tetejű villaházban Stefivel? Csak az öreget kell megpuhítani. Groll úr minden este lefogadta, hogy másnap előveszi Groll urat (az öreget) és beszél vele. Mert ez az átmenet nem tarthat soká. Vagy előbb, vagy utóbb amúgy is megtudja, hiszen már széltében suttogják a vizivárosi tetők alatt. A Vizivárosból nem nagy ut a Krisztina, még a legkövérebb asszony is el tud gyalogolni odáig, nem hogy a szárnyakon szálló hír…

Groll úr ugyanis szakított a tartózkodással és már délelőtt is karonfogvást járt Stefikével. Stefinek, – akit eddig nem vettek számba, – hangosan köszöntek a vénasszonyok. Frau Krisztin már messziről integetett neki és alázatosan hajtotta meg a fejét:

– Kezét csókolom, kisasszony!

Warmpoltzter úr olyan alázatosan beszélt vele, mint az alattvaló a királlyal és Muttermayer néni megsímogatta az arcát. Stefi ugyan azt állította, hogy a legjobban szerette volna megfojtani, de jobbnak találta a símogatást. És Stefi értette a dolgokat. Néhány nap alatt megújhodott a ház, varró asszonyok lepték el az utcai szobát. Nagy pesti boltosok hordották a holmit és nem kértek egy árva fillért sem érte. Groll úr jövendőbelije jó volt minden összegre, Stefike pedig értette a hitelbevevést. Ica nem győzött szörnyűlködni azon, amit művelt, de amikor megbotránkozott, Stefi letorkolta:

– Az én vőlegényem se nem báró, se nem patikus, hanem komoly ember!

Ebben igaza is volt a lánynak, mert Groll úr az utolsó időkben nagyon elkomolyult. Mintha bántotta volna valami. Stefike nem tudta kicsalni belőle a nagy komolyság okát, Groll úrban ilyenkor megfagyott a szó. Nem merte ugyanis elmondani, hogy Fábián úr nyomára jutott ennek a szerelemnek és megsuhogtatta megint a nadrágszijjat. Hogy nem sujtott le vele, annak Gruberl néni volt az oka, aki közéjük állott, amikor összecsaptak az ebédlőben.

– Groll Fábián, – mondotta, – az ne csináljon botrányt, aki tíz óra után jár haza öreg korára. Én szégyelném magam!

Groll Fábián rámordult a vénasszonyra:

– Maga fogja be a száját. Semmi köze hozzá!

Gruberl nénit azonban nem lehetett elhallgattatni:

– Maga szívtelen, lelketlen ember. Ahelyett, hogy boldog volna, hogy a fia házasodni akar, skandalmot csinál. Az a leány szép, jó és fiatal. Nem lehet mindenkinek pénze…

Gruberl néni ugyan sohasem látta Stefikét, de úgy gondolta, jó lesz elhelyezkedni kegyeiben. Fábián úr azonban kijelentette:

– Ebből nem lesz semmi!

– De lesz, – felelte Groll úr. – Elveszem úgy, hogy te ne tudjál róla!

– Akkor kidoblak, – harsogta Fábián úr. – Mindenkit kidobok, aki erről beszél!

Ez a megjegyzés Gruberl néninek szólt, aki morogva csoszogott ki a szobából. Groll úr (az ifjabb) ugyanezt cselekedte, de haragosan bevágta az ajtót, csakúgy rengett belé a ház. Groll Fábián ebből megértette, hogy fiában lázadó ösztönök ébredeztek. És elhatározta, hogy meg fogja verni. Kegyetlenül. Csak arra várt, hogy Gruberl néni ne legyen jelen, amikor szóba kerül az a lány, akiről Muttermayer úr megbízható adatokat hozott. És Fábián úr mindig előhozá fiának ezeket az adatokat, gondolván, hogy beléjük kap, mint a hal a horogba és akkor előkerülhet a nadrágszíj megint. De Groll úr (az ifjabb) óvatos vala. Megérezte a nadrágszíj szelét és hallgatott.

– El fogom venni titokban, – gondolta, úgy képzelvén, hogy akkor amúgy is beleegyezik az öreg. Aztán meg Stefike ért a nyelvén, hiszen lecsalja a fecskefészekből a tollatlan madarat is.

Egy délelőtt levelet kapott a József-utcából. A levél rövid volt nagyon.

– Tessék átjönni a nagyságos úrnak, – írták, – délután négykor ki akarják venni a lakást.

Groll úr a megírt időre megjelent a házban. A házmesterné örömmel ujságolta:

– Nagyszerű népek, még a holmit is megveszik…

Groll úr fölment a lakásba, amely furcsa szagú volt a portól, meg a parfümtől és amelyben ropogtak. a bútorok. Türelmetlenül várta az érkezőket, szeretett volna túlesni a dolgokon. A házmesterné kinyitotta az ablakokat, hogy friss levegő jöjjön be a szobákba, megveregette a vánkosokat, melyekből vastagon felhőzött ki a por.

– Kár volna megtartani – mondotta, – mindent megeszik itt a piszok. Nem is tudom minek tartotta a nagyságos úr?!

Kívül éleset berrent a csengő, mire a házmesterasszony meglepő fürgeséggel nyitotta ki az ajtót.

– Itt van a nagyságos úr – hallatszott a szava, – tessenek beljebb fáradni…

Groll úr (az ifjabb) észrevette, hogy két ember jött. Házaspár. Amikor azonban kinyilt az ajtó, mintha villámos ütés szikrázott volna keresztül rajta, mely az égnek mereszté haját. A belépő hölgy is elsikoltotta magát. Hangosan, ijedten és tágra nyílt szemmel bámult Groll úrra.

Groll úr megismerte: Gloriett volt. Gloriett, a kacagószemű ördög. A leány mögött ott állott – Groll Fábián, az öreg Groll, aki fiának az erkölcsről szokott beszélni. Az öreg irtózatos zavarban volt, megrokkant, összeaszott és dadogni kezdett. Groll úr (az ifjabb) fölcsattanó hangon támadt neki:

– Áá… szépen vagyunk. Nem szégyelli magát?

Groll úr (az idősebb) könyörgő pillantást vetett a fiára.

– Ne itt – mondotta, – ne itt…

Groll úr (az ifjabb) intett neki és bevitte a szomszéd szobába.

– Kikérem magamnak, hogy öreg korára ilyeneket tegyen. Nem szégyelli magát?! Megtiltom magának a disznóságokat!

Fábián úr össze volt törve. Alázatosan állott fia előtt. Azon sem csodálkozott volna, ha az ifjú úr nadrágszíját suhogtatja. Szerencsére azonban nadrágtartót viselt.

– Maga akarja megtiltani nekem, hogy én egy tisztességes leányt elvegyek? Maga hoz szégyent a családra, nem az én menyasszonyom!

– Beleegyezem – mondotta az öreg, – csak hallgass…

Groll úr (az ifjabb) azonban birtokba vette a poziciót:

– Nincs szükségem rá. Én nem a magam ura vagyok. De kénytelen leszek a maga körmére is nézni. Nem tűröm, érti, nem tűröm el az ilyeneket…

Groll Fábián megsemmisült. Érezte, hogy vége van. Megszűnt a hatalma, az akarata, egyszerre öreg ember lett, aki megbotlott egy kőben és elesett.

– Azt a nőszemélyt majd elintézem én – mondotta Groll úr (az ifjabb) és átment oda, ahol Gloriettet hagyták. De Gloriett már nem volt a lakásban. Elillant, elszökött, eltűnt, mert nem szerette a jeleneteket.

Rax doktor másnap nem tudott hová lenni a megtiszteltetéstől, hogy megint beállított hozzá Groll úr.

– Küldjön annak a nőszemélynek négyezer koronát – mondotta és megadta Gloriett címét, melyet Fábián úr nagynehezen bevallott.

– Mi történt már megint? – érdeklődött a fiskális.

– Semmi, csak behálózta az öregemet.

Rax doktor megcsóválta a fejét:

– Nem jó kikezdeni az ilyen személyekkel – mondotta, – az ilyennek mindig rossz a vége.

– Az én esetemben jó vége lett – felelte Groll úr, aztán elmenőben még egyszer megjegyezte:

– Nagyon jó vége lett…

*

A kéményseprőéknél nyomott volt a kedv, pedig már itt volt a tél és rágyújtottak tüzeikre a házak. Vastag, nagy füstök szállottak a háztetők fölött és a fekete legények kiszálltak a fehér városba, mint a varjak. A pénz dült a házhoz, mert hiszen megszaporodtak a kémények a Groll cég jóvoltából. Pedig éppen a Groll cég okozta a nagy lehangolódást, mert a posta kartonra nyomott híradást hozott. És szólt a híradás, hogy a cég vezetését Groll Gusztáv úr vette át, aki folytatója leszen a régi elveknek, régi hagyományoknak. Troszték úgy vették a híradást, mintha halotti jelentés lett volna. És mélységes rezignációval állapították meg:

– Az a szerencsétlen el fogja venni azt a kis bestiát!

Mindent hajlandók voltak megbocsátani, a bárót, a patikust, csak Groll urat nem. Úgy érezték, ezek a ragadozók egyenesen azért szállottak a csendes házak közé, hogy elvigyék a legjobb, a legkövérebb falatot. Amikor aztán másodszor is hírt hozott a posta, már föl sem bontották a levelet. Mert úgy is tudták, hogy mit beszélnek a betűk. A besurranó asszonyok, a Frau Krisztinek és a Gruberl nénik gyorsabbak voltak, elmondották, hogy megtörtént az eljegyzés. És ami a legszomorúbb vala: Groll Fábián, a keménydereku Groll is ott volt az ünnepségen, melyről hiányoztak a kéményseprők és a kalaposok. A halászmesterek sem voltanak jelen, kik bizonyára lesütötték volna szemüket láttára az erkölcsök fordulásának, mely abban csúcsosodott ki, hogy Primusz úr brudert ivott a hatalmas Fábiánnal. Primusz mester egyébként elemében volt és leányaira mutatván, nagy megelégedéssel jelentette ki:

– Ez az én iparom! A szebbik iparom!

Groll Fábián nagyot kacagott a megjegyzésen, a báró azonban félrehúzta a száját. Nem tudott beleilleszkedni a hangulatba, pedig már régen kisült róla, hogy naplopó. Néhányszor el akart illanni a boldogság elől, de nem bírt Mancika szemével, melynek legkisebb rebbenése engedelmessé tette, mint egy gyereket.

– Úgy látszik mégis eszcájgot fogok pucolni – gondolta elkeseredéssel, amikor aztán Stefike feléje billentette a mérleget. Groll Gusztáv úr ugyanis elfoglalván a parancsnoki hidat, nagy terveket forgatott agyában. Hogy ezentúl Pesten is fog építeni, ahol több a telek és magasabbra lehet emelni a háztetőket. Erre a célra alkalmasnak látszott a báró, aki úgy tudott beszélni, hogy elszédültek az emberek.

– Csak az ilyen gazember imponál odaát, – mondotta bizalmasan Stefikének, ki észrevette, hogy leendő férjében kidagad a budai gőg, mely abba a régi mondásba volt foglalható, melyet valamikor Fábián úr recsegtetett:

– Nem tűröm a komiszságokat!

Ezt az elvet szigorú konzekvenciával vitte keresztül minden vonalon. Legelsőnek Primusz mester és élete párja érezték meg terhes nyomatékkal. Primusz úr ugyanis letette a gyalut és megszüntette a reparálást. Reggeltől estig ott ült a Szomjas Pacsirtában és a Zöld Hordóban, ahol istentelen magyar nótákra tanította a dalárdát, úgy, hogy az asszonyi népek riadtan dugták be fülüket. Primusz úrnak úgy megnőtt a tekintélye, hogy már messziről lesüvegelték az iparosok, kik eddig szóba sem állottak vele. A bádogosok, lakatosok és cserépfedők hozzádörgölődztek, mert ki tudja, nem tud-e valami munkát kijárni a vejénél? Az erős Tóni visszaitta vele a pertut, s elfoglalá régi helyét a bormérésekben, mert Primusz mester nem adhatta oda magát ilyen alacsony dolgoknak. Hitele megnyílt és bár sohasem fizetett, úgy élt, mint egy fejedelem. A szégyenlős vizivárosi asszonyok, kik csak félfüllel hallgatták beszédjét, most megnyitották előtte mindkét fülüket (sokan még ajtójukat is) és nagy kárörömére minden leányos anyáknak erkölcstelen életet folytatott vala.

Kiskirálysága azonban nem tartott sokáig, csak az esküvőig. Esküvő után az ifjú Groll kemény szóval adta tudtára, hogy nem tűri a komiszságokat és elrendelé, hogy apósa hurcolkodjék Pestre. Mert itt elrontja a levegőt. E szigoru rendeletnek mégis volt enyhítése. Az, hogy ezután havi pénzek járnak a Groll irodától és hogy – Fábián úr megigérte, hogy sűrűn ellátogat a túlsó oldalra, ahol násza ura jobban kiismeri magát az asszonyok körül. Mert dolgozni csak Budán, élni pedig csak Pesten lehet.

És egy esztendőre a behurcolkodás után megint stráfkocsi csörömpölte föl hajnali álmából a Medve-utcát. A dalárdisták már ébredő asszonyokat találtak az ablakokban, kik jóleső elégtétellel látták, hogy rakják föl a kocsi tetejére a kopott bútorokat. A dalárda nótázott, a dalosok ittak, a két meklenburgi nekilódítá a szekeret és bokrétás fejjel megindult a Margithíd felé. Az országúti barátok templomában reggeli misére muzsikáltak a harangok és Primuszné asszonyság a szemeit törölgette a gyalogúton. Eszébe jutottak a régi álmok: a zsírbafúló élet hazajáró lelke kísértette.

– Nem érdemes leányokat nevelni – sóhajtott, mire Primusz mester, ki éppen kibukkant a Szomjas Pacsirta ajtaján, átrikkantott hozzá:

– Ugyan ne kacérkodj, Mári!

Ica a csendes tavaszi estéken elsétálgatott az urával. Békés, csendes, egyszerű emberek voltak. Ott laktak a hegyoldalban és amikor elmentek a Három Korona előtt, egy papagályt vettek észre az egyik ablakban. Mérges, haragos állat volt és nem tudni miért, folytonosan ezt rikácsolta:

– Au revoir! Au revoir excellence… Au revoir…

VÉGE