A három galamb

Regény

Irta

Kádár Lehel

Budapest, 1918 Singer és Wolfner kiadása

Minden jogot fenntartunk, a fordításét is.

Copyright by Singer & Wolfner, Budapest, 1918.

Budapesti Hirlap nyomdája

Nucika emlékének

I.

A Medve-utcán egy reggel nehéz stráfkocsi dübörgött keresztül és megrázta az ablaküvegeket, melyek mögött fehér csipkefüggöny őrizte az asszonyokat és lányokat. A Medve-utcában ugyanis alacsonyak az ablakok és aranyszín haja van az asszonyoknak. Az ilyen hajra sóváran száll a férfinézés, mint a virágra a galagonyalepke. Az ilyen hajat el kell rejteni olyankor, ha kibontva ömlik végig a vállon, mely világít, mint a fehér alabástrom. Csak csendeséletű asszonyoknak van ilyen fehér testük, asszonyoknak, akik keveset vetkőznek és csak vasárnap délelőtt öltöznek suhogó selyembe, amikor misére szólnak a szakállas barátok harangjai. A szakállas barátok csak háromszor látnak életükben vizivárosi asszonyt közelről. Először akkor, amikor keresztelnek, másodszor, amikor összeadják valami ropogóscsontú kézművessel, harmadszor pedig, amikor fáradt-csendesen lefekszenek pihenni egy nehéz tölgyfakoporsóba, melyet mérték után gyalul össze a Gyorskocsi-utcai asztalos…

Amikor az a nehéz stráfkocsi felcsörömpölte a Medve-utcát, hajnal volt és meglebbentek a függönyök, s kiváncsi pillantások szálltak bele a májusi reggelbe, mely mosolygós vala, mint a jókedvű királykisasszony, ki szépet álmodott. A pillantások haragosak voltak, mert május elsején bokrétás legények szokták fölkelteni az álmodókat. Bokrétás legények, kiknek fekete süvegje orgonavirággal van kitollazva és ménkü nagy trombitát recsegtetnek a Fekete Medve sarkán. A nóta kényelmesen cammog bele a sikátorutcákba, a taktusa illedelmes, mint a misére suhogó polgárasszony. A bombardon vartyog, a szárnykürt rikácsol és a klarinét nyafog, mint a válogatós gyerek. És mégis szép a dal, mely kiszáll a trombitatölcséren, mert ott fogant valahol csendes német városokban, ahol szigorúan ki vagyon mérve az emberi élet, mint a Zöldhordónál a korsó sör és csak vasárnap délután érnek rá a kézművesek arra, hogy olyasmit cselekedjenek, mit hétköznap röviden butaságnak hívnak az iskolamesterek. E vasárnap délutánok hangulata szorong benne a dalokban, melyeket hétköznap csak a leányoknak van merszük dudolni titokban…

Hogy nem a trombitások keltették fel a Medve-utcát, haragos tűzzel szikráztak az asszony- és leányszemek. Akkor meg éppen, amikor meglátták a kocsit. A szekéren ugyanis mindenféle lim-lom dagadozott, melyekről azt se tudták a jó pugrisok, hogy mire való. Nem látták a becsületes százfiókú sublátot, melyben kényelmesen elszunnyad a fehérnemű, nem az almáriumot, melynek torkából levendulaillat felhőzik elő. A kényelmes ágyak tornyos feje sem hivalkodott a kocsi tetején s az asszonyok szemében az a kérdés égett csodálkozva: vajjon hol és mit álmodnak ezek az emberek? Mert arról meg valának győződve, hogy álmodni és meghalni csak tornyosfejű ágyakban lehet.

Ezek helyett a polgári élet-kellékek helyett mindenféle furcsa holmi hivalkodott a szekéren. Nagy, nehéz dunnák, süppedéses párnák kevélykedtek a kocsis háta mögött, az ágynemű mellett batyuk, a batyukat mindenféle cifra láda támogatta, melyekre tulipánok voltak pingálva. A ládák tetején edények csörömpöltek, melyek mázasok voltak, a rajzuk pedig éppen olyan cifra, mint a ládáké. A butorféle mögött gyalupad gubbasztott, a gyalupadon szerszám csörgött, meg valami furcsa hangszer, amilyent sohasem láttak az itt való emberek. Olyan volt, mint a cimbalom, de kisebb és ezüst hurok csillogtak rajta, mint a frissen köszörült kés.

A csörömpölés fölkeltette a polgárokat és a százesztendős Frau Krisztin, ki bölcs volt, mint a vén papagályok, megcsóválta öreg fejét:

– Na, so á’ Gsindl!

A kocsi mellett ugyanis egy hányaveti járású férfiú lépkedett, mintha parketten ceppedlizett volna. A bajusza veres, a feje kopaszodó. Jóvágású ember volt és feltünt a pugrisoknak, hogy egyetlen-egyszer sem botlott meg az ökölnagy kőből rakott flaszteren. Úgy öltözött, mint az iparosok vasárnap, pepita nadrág és Ferenc József-kabát kevélykedett rajta. Nem volt fiatal, de a szeme mégis ide-oda elevenkedett a meglebbenő függönyök felé és holtbiztosan meglátta a jóképű személyeket. Ilyenkor aztán kevélykedve meglebbentette fekete puha kalapját:

– Kisztihand, naccsám!

Félszemével hátrafelé vágott, ahol egy szélesre gömbölyödött asszony ballagott elfulladva és meg-megbotlott a nehéz kövekben. Jóképű, barna iparosasszony volt, java magyarfajta, a karja mint két gömbölyűre esztergályozott cölöp csapkodta a levegőt. Szeme dióbarna volt, a haja fekete és nagytollú kalap berzenkedett a fején. Amikor a férfi ide-oda köszönt a kikandikáló fehérszemélyeknek, az asszony felhördült, mint a haragos mopszlikutya. A férfi azonban hátra szólt:

– Ugyan ne bomolj, Mári! Az iparosember előbb társadalmat űz!

Az asszony valami cifrát kanyarított a társadalomra, meg az üzelkedésre, aztán meg-megigazgatta a stráfkocsiról lefityegő holmit és fújt, kelletlenkedett, ellenségesen forgatta jobbra-balra a meglebbenő függönyök felé szemét, aztán hálásan sóhajtott, amikor a stráfkocsi megállt egy szürke emeletes ház előtt. A ház ódon volt, mint az egész városfertály, a kaput nehéz kőbálványok tartották, a kapu fölött valami öreg címer viaskodott a rámázolt mészréteggel, a kapubolt alatt mángorló sárgállott és fehértarka macskák kergetődztek.

A szemben való ház ablakai kinyiltak és Muttermayer néni riadtan nézett ki az ablakon. Ő is azt mondta, amit Frau Krisztin:

– Na, so a’ Gsindl!

Nem volt érkezése újabb megjegyzésre, mert a Fekete Medve sarkán keményszavú nóta reccsent. Nem trombita fújta, hanem emberi torok. Feketeruhás sváblegények, iparosforma sihederek tátogatták szájukat. Egy rezesarcú, nagyöklű dirigálta a kórust, mely valósággal bedugaszolta szavával a sikátorokat. És szólt az ének:

A humorkás korál mosolyt csalt az asszonyi ábrázatokra és a lányok huncutkodva kacagtak ki az ablakon. A burgerek is felébredtek és magasra húzván nadrágjukat, pálinkát nyújtogattak kifelé a dalárdának, mely nagy kortyokban nyelé a tüzes italt. Házról-házra, ablakról-ablakra mentek a svábok és még az emeletekről is madzagon lógattak feléjük a valódi törkölyből a derék polgárok, kik különben szűkmarkúak voltak, csak ünnepi alkalmakkor nyilott meg a tenyerük és szívük…

A dalárda minden harmadik-negyedik háznál lelkesedve zendített rá a dalra és nyelte a kiáramló pálinkafolyamot. Mind nehezebb lett a torkuk, mind bokrétásabb a süvegjük, mert a pálinkával együtt virág is hullott az ablakokból. Ami nem is volt csoda, mert tavasz volt és a kőházak mély udvarában virágpillangó ült az orgonabokron…

A Medve-utca kéjes gyönyörrel hallgatta a dalárokat, szívta és itta az éneket és élet szállt a kövek közé, a tavaszi reggel gyönge élete. Kerekre szélesedtek az orcák és jókedvre hangolódtak a szívek. Mert jó hírt hoztak a vincellérek a hegyről és Frau Krisztin, a százéves asszony jó termést jósolt ezidénre. A dalos svábok megálltak annál a háznál, amely előtt a stráfkocsi vesztegelt, s amely előtt két nagymarku tróger pörölt az imént érkezett asszonysággal, aki a földszinti ablakok egyikéből szidta fölmenő ágra leledző rokonságukat. A dalosok rázendítettek a dalra, a szünetek között a regenschori rányújtotta lapát nyelvét az asszonyra, kit elhagyott a türelme. A következő pillanatban egy vödör víz csapódott a sváblegények képébe és lőn szörnyű felfordulás, milyet még nem láttanak a medve-utcai kövek. A dalárda ugyanis haragra lobbanván a sérelem miatt, beverte az ablakot. Bántotta önérzetét, hogy a polgárság szemeláttára történt és hogy az asszonyok nagyot kacagtak rajtuk.

Az ablaküveg csörömpölve hullott a gyalogjárókőre, de a következő pillanatban kijött az asszonyság ura. Ingujjban volt és erős karján dagadtak az izmok. Megfogta a karvezetőt, megrázta és odavágta a dalárok közé, kik mint a kuglifigurák jobbra-balra dőltek. A dalárda szétrebbent, mint a kővel meghajított verébsereg és az emberek szörnyűködének:

– Ein rabiater Kerl!

A föllépés imponált a két trógernek, ki nekilátott a cihelődésnek és befelé hurcolta a holmit. A mester a világért sem nyúlt volna semmihez, csak nézte, hogy izzad a két szaktárs és hallgatta, hogy kerepel a felesége nyelve, ki szapora szóval korholta az imént való ágálás miatt. Amikor megunta, felszólt félvállról:

– Ne kacérkodj már annyit, Mári! Az iparosembernek meg kell szerezni a tekintély-alapot…

Szólt és rágyujtott egy rövidre, melynek kék füstje lassan úszott a levegőben, mint az emeletről leejtett fátyolrongy. Ott állott gőgös-kevélyen, mint egy fejedelem és egykedvűen szalajtotta végig a szemét a házakon, mintha nem érdekelnék. Pedig nem tett céltalanul semmit, mint a magyari népek általában. Az utcába torkolló boltajtókat figyelé belső elmélyedéssel és csakhamar megcsillant a szeme. Mert észrevette, hogy az egyik deszkalapról Gambrinusz király kövér orcája mosolyog. Valami régen porló vándorpiktor mázolta valamikor az ajtóra anno Domini 1792. Nagy bendője lehetett a jámbornak, mert mint a legenda mondá, annyi sört alkudott ki fizetségül, amennyit egy ülőhelyében meg tudott vala inni. És aznap nem jutott sör a vizivárosi polgároknak, mert a vagabundus megivá mind a három hordót.

Gyomránál csak a szíve lehetett nagyobb. A szívében szerelem égett. Nagy, sűrű, mélységes szerelem, melyet sörrel kellett vala locsolni, hogy meg ne gyulladjon és hamuvá ne hulljon valamelyik kiskorcsma előtt. Nagy szerelmét, rajongását rámázolá az ajtófára. Cinóberrel meg kékkel dolgozott, de annyi életet vitt felséges ő ura ábrázatába, hogy nem volt ember, aki el mert volna menni a „Szomjas pacsirta“ előtt. Ez a pacsirta hasonlított vala a művészre, mert szintén szerette a sört. Odaszállott Gambrinusz király habzó kőkorsójára és megülve szélén, belemártotta szomjas csőrét a habzó italba…

Az ujonnan érkezett férfiú egyenesen a Pacsirta felé tartott és berugván az ajtót, letelepedett az egyik asztalhoz, mely kopott volt az időtől meg a durákozó iparostenyerektől. Körülszimatolt és az egybeolvadó szagokból megállapította az első versre, hogy itten a a legjobb a barackpálinka. Amikor eléje tették, egy hajtásra kiitta és ezt megismétlé egymásután négyszer. Ekkor aztán szalonnát húzott ki a pepitanadrág zsebéből, kenyeret kért és végtelen nagy kézműves-nyugalommal bicskázni kezdett. Szakértelemmel aprítá a húsos szalonnát és kenyeret, belakott, aztán lecsipegetvén nadrágjáról a morzsákat, az asztalra durrantott:

– Sört!

Kisült, hogy legalább is van olyan szomjas, mint a pacsirta a silten, mert egyik korsót a másik után hajtogatta föl. A korcsmáros félre nem magyarázható aggodalommal szemlélte vendégének ilyetén való a működését, ami alighanem a fizetségre vonatkozott. De megnyugodott, mert nemsokára megnyilt az ajtó és megjelent a barna asszonyság, aki csípőre tette kezét és rárikolta élete ő párjára:

– Mi lesz, nagyságos úr?

– Ugyan ne kacérkodj, Mári! Igyál egy pettyet!

Az asszony azonban megnyitotta beszédjének zsilipjét és elárasztotta szózuhataggal az utcát. Az egészből csak annyi volt kihámozható, hogy a trógerek behurcolták a holmit és fizetségre várnak. A férfi erre mellényzsebéből kikotort két százkoronást, meg egy csomó kisebb bankót és átaladá az asszonynak:

– Itt van lelkem, majd délre nézz utánam…

És folytatá az ivást. A pugrisok valahogy megneszelték a dolgot és becsődülének a „Pacsirtához“. Jelenlétük azonban nem érintette a derék férfiút, mert tovább ivott. Pedig ugyancsak észre akarták vétetni magukat, mert feléje kacsintgatának, mondván:

– Das ist der rabiater Kerl!

Az idegen lassankint felismerte a helyzetet, mert megismerte a társaságban a rezesarcú karvezetőt, aki nem éppen barátságos szemet meresztett reá. Néhány nagycsontú sváblegény is ott gebeckedett körülötte és elárulá nem éppen békességes szándékait. Németül karatyoltak valamit, mire a korcsmáros csitítani kezdé őket. Ez csak tűzre csöppent olaj volt. A rezesorrú addig ágált, míg az egyik sváblegény oda nem hajított egy üres poharat az idegen asztalára. A pohár nagyot koppant, de nem tett kárt. Az idegen lehajtotta sörét, megtörölte száját, kisimította bajuszát, aztán tempósan, lassan odaballagott az ellenséges asztalhoz és szó nélkül megcsapta a hajigálót, aki hanyatt vágódott székestől. Erre aztán kitört a verekedés. Kopogott a söröspohár, csörömpölt az üveg, pattogott a káromkodás. Az idegen férfiú hagyta, hogy belecsimpaszkodjanak és az ajtó felé lökjék. Ott aztán megállt, egy mozdulattal lesöpörte magáról a svábokat, aztán egyenkint kidobta őket az ajtón, mint a kölyökmacskát, miközben számolt:

– Án – cváj, án – cváj…

Amikor kiszórta őket, a legnagyobb nyugalommal visszatelepedett helyére, mint aki elvégezte és pedig jól végezte dolgát. Aztán odaszólt a korcsmárosnak:

– Sört…

A korcsmába betévedt Vasztl, a harmónikás és elkezdé nyekegtetni hangszerét, mely bánatosan szuszogott, mint a temetőbe ballagó vénasszonyok. Vasztl opportunus ember vala és tekintettel a vendég magyar voltára, magyar nótákat cifrázott, pedig német nyafogóra illegett a keze. A magyar friss is úgy elnyúlt a harmónikán, mint a rétestészta és elszomorodott, mint a házaégett bugris.

A kocsma előtt lassankint csődület támadt. Összeverődtek a gyerekek. Egy-két fehérszemély is keveredett közéjük, nehány öreg polgár is meg-megállott az ajtóban és érdeklődni kezdett, hogy mi is van nézni való azon, hogy valaki ingujjban sörözik és Vasztl muzsikál neki. A felvilágosítást aztán megkapta otthon, ahol elujságolták az esetet:

– Vadember… tönkre teszi a békességet…

És aztán már szöget ütött a fejükbe és elhatározták, hogy szólnak a policájnak, mely még búcsúnapkor se téved a Medve-utcába, lévén állandó a rend és zsinórmértékbe szabott a csendes élet. Előbb azonban várni kell egy kicsit, mert elvégre, amit az ember maga elvégezhet, nem bízza másra.

És az agyvelőkben megfogant a kérdés, vajjon merre lehet az erős Tóni?

Erre gondolt az első pillanatban a Pacsirta kocsmárosa is, de látván az óriás mennyiséget, melyet vendége fogyaszt, letett szándékáról. A vendég ugyanis rátért a borra. A jó nehéz sashegyire, mely sárga volt, mint a topáz és úgy csillogott, mint a betlehemi csillag háromkirályok éjszakáján. És nyelte nagy kortyokban, csettentett hozzá, mondván:

– A bor jó…

Délben, amikor az országúti templom harangja bemuzsikálta a tizenkettőt a Pacsirtába, megint megjelent az asszonyság:

– Na mi lesz, nagyságos úr?

– Én itt ebédelek, Mári, – mondotta a derék férfiú, kinek már kivörösödött a homloka. Az asszony ismerte, tudta, hogy ilyenkor nem jó vele okoskodni. A nyelve lassú, de a keze gyors nagyon. És látván, hogy élete párja nem mozdul, hátat fordított, mondván:

– Csak dobna ki már valaki innen!

– Olyan ember nem nőtt Pesten, Mári!

A korcsmáros azonban titokban ellene beszélt és arra gondolt, hogy hogy kiszállítaná innét ezt a férfiút az erős Tóni! Az ám az ember! Egész Budán nincs olyan, aki meg merne állani előtte, ha haragszik, még a policáj is kitér neki, ha felönt a „Noé bárkájá“-ban.

Az erős Tónira gondolt Knill Erazmus is, a ragyabunkó karmester, kit meglazsnakolt vala ez a vadember csúfságosan. És elment, hogy megkeresse, ami nem könnyű dolog, lévén május elseje és a budai kocsmárosok ilyenkor lekötik a Tónit. A Tóni ugyanis „rauzverfer“ volt, akit alkalmankint illő sallárium ellenében beállítának a rend irányában. Öt forintért úgy kihajította még a morva strázsamestert is, hogy magával rántotta a siltet. Az ilyen ember mindig kapós, hát még május elsején! Ilyenkor rálicitálnak a kocsmárosok, mint a kupecek a lóra.

De Knill Erazmus szívós ember volt, meg aztán, sajgott is a barack, melyet feje búbjára ültetett a vadember, a tekintély is kificamodott a Vizivárosban, ezt aztán helyre kell rándítani. Nyakába vette tehát a várost, bekukkantott a kiskocsmákba, ahol a csaposlegények széleset vigyorogtak, mondván:

– Na Erazmus, milyen volt a „Pacsirtá“-nál a sör?

Budán ugyanis gyorsan száll a hír és az emberek a mozgó hírvivőktől megtudják a nagy eseteket, melyek érdemesnek találtatnak arra, hogy az annálesekbe följegyeztessenek. Ez a kiszóratás pedig illett vala a nevezetes események közé, lévén Knill Erazmus híres vezérportyázó, aki még soha nem fizette maga a sörét…

Délután lett, mire megtalálta Tónit. A Nagydiófában működött, ahonnan pesti sportosokat kellett kiszórni. Úgy hajította ki őket, mint a kölyökmacskát. A nehézsúlyú birkozók, az evezők, a boxolók, a futók, a súlydobók akkorát nyekkentek, mint a megrúgott duda. Csak úgy sittyegett belőlük a szusz.

Knill Erazmus éppen a munka közepén találta Tónit és láttára e baromi erőnek, fölpislákolt benne a bosszúérzés.

– Ez majd elveri rajta a taktust!

Amikor a sportegylet ki vala ebrudalva, Tóni lehajított két spriccert és meghallgatá Erazmust. Méltányolva a sérelmet, mely diónagy és papagályszínű daganat alakjában puposodott az öreg tar kobakján, hajlandónak mutatkozott a sérelem reparációjára.

– Hallottam róla, – mondá, – valami csiszlik!

– Rabiátus ember, Tónikám, meg fogod verni!

Tóni lenyelt egy újabb spriccert és mélázva így szólt:

– Ja, megverni az más… Megverni több…

Tóninak ugyanis meg volt a maga tarifája. Szimpla ebrud tiz korona, pofozással egybekötve húsz, megverés megállapodás szerint…

Nagy alkudozás után megegyeztek ötven koronában.

– Úgy megverem, – mondá Tóni, – hogy lepedőben viszik el…

A pénz felét leszurkoltatta előre, aztán megigérte:

– Estére hét órakor arra nézek!

Knill Erazmus sopánkodott:

– De akkorára már nem lesz ott!

Tóni bölcs ember volt:

– Aki reggel iszik, este is iszik…

És Tóninak lett igaza. Mert a mester lassankint hozzáidomult a Pacsirtához. Ivott, mint a szomjas föld, nyelte a bort és hajigálta a pénzt. Egynémely vizivárosi polgár bemerészkedett és látván, hogy nem esik baja, nekibátorodott és italozni kezdett. A Vasztl leszuszogta a német muzsikát, a kanári madár elkezdett sipolni, a korcsmáros meg a csapos hordották a sört és akkora lőn a szivarfüst, mintha meggyulladt volna a boltíves ivó. Gambrinusz Őfelsége boldog szívvel itatta a szomjas pacsirtát és az országúti templomban hangos harangszóval búcsúztatta az időt, mely száll-száll, mint az eltévedt madár…

Már hetet döngött a nagyharang és Popinka úr, a korcsmáros meggyújtotta az ivóban a petróleumlámpát. A sárgaszárnyu lángpillangó bágyadt fényt rajzolt a falakra és az emberarcokra, amikor kihajlott az ajtó (a régi korcsmaajtók kifelé nyiltak, a garázda vendég célszerűbb kiakolbólíthatása miatt) és belapult rajta a Tóni. Hatalmas, nagycsontu, bikanyaku ember volt, a tenyere akkora, mint két cséphadaró, a csontja ropogott, ahogy megmozdította karját. A Tóni mögött felvörösödött Knill Erazmus huszárnadrágszín képe s a szájában lógott a cigáró.

A Tóni megjelenése halk izgalmat keltett. A Vasztl rányaffintott a „Geh’n wir nach Zlauderbach“ kezdetű nótára, Popinka kétvonalas sashegyit csurrantott a korsóba, a kanári elhallgatott és a svábok arcára bizonyos káröröm ült és Horacsek, aki tűzmester volt hatvanhatban, kiszámította az ívet, melyben ez a garázda magyar ki fog szállani a túlsó ház elé.

Tóni lenyelte a bort, aztán megkérdezte Erazmust, hogy melyik az? Erazmus hangosan bökött a pepitanadrágos felé, aki egykedvüen nyelte a bort. Mert már a bornál tartott. Az arca meg se rebbent, pedig tudta, hogy róla van szó. Lepattantotta a szivarja hamuját, azután muzsikus baritonhangon dalolni kezdett:

Tóni megérezte, hogy ez a nóta neki szól és nagy szelindek ábrázata vérvörösbe gyulladt. A vendégek már ismerték és riadtan lapultak meg egy sarokban, mint a birkák. Csak az a rabiátus magyar nem mozdult, sőt oda vágott félszemével Knill Erazmus felé:

– No, öreg, jó-e a tavaszi barack?

Erre Tónit elhagyta a türelme és odalendült az asztalához. A vendégekben megfult a lélekzet. Na most…

Tóni akkorát csapott tepsitenyerével az asztalra, hogy kiborult a bor. És hangja megreccsent, mint a tréntrombita:

– Hinaus, te betyár!

Jobb kezével áldozata után kapott, de az hirtelen visszaugrott. Elkapta Tóni kezét, egyet csavarintott rajta, balöklével szemen durrantotta, úgy hogy a következő percben a földön hempergett. Fel sem tudott tápászkodni, mert hat-hét nyakleves csattant meg arcán, aztán két gyorsmozgásu kar markolt a gallérjába s akkorát lódított rajta, hogy ott szedte össze magát az utcán és tátogott, mint a szárazra került csuka.

Ekkora szégyen még nem esett meg rajta. Rémületében nem tudott mást mondani, mint síró, nyöszörgő hangon: policáj, policáj!…

A bennszorultakban megállt a lélekzet. Csodálkozva, tisztelettel bámulták az idegent, aki kiszórta a legerősebb budai embert. Knill Erazmus térde remegett a rémülettől, úgy hogy nem tudott kirohanni az ajtón. De nem volt szükség rá, mert a rabiátus magyar maga kínálta meg borral.

– Igyál öreg az ijedtségre…

A kidobatás hire úgy szaladt keresztül a girbe-görbe utcákon, mint a pusztai tűz, a korcsmákból összecsődültek az emberek a Pacsirtához. Nem volt ugyanis közöttük senki, akit a Tóni ki ne hajított volna vagy egyszer, vagy másszor valahonnan. És eljöttek megcsodálni a csodaembert s akkora forgalom lőn, hogy Popinka még az anyósát is berendelte a sasadi dülőből, hogy segítsen hordani a bort.

És lőn nagy dáridó, hangos nagymulatság, csakúgy zúgott bele az utca. A polgárasszonyok hiába mentek a férjükért, az a fene betolakodott ellene lázította őket. Ott állottak nagy tanakodással a kapuban, hogy mitévők legyenek? Az erős Tóni már nem segíthet, a policájjal nem jó kezdeni. Valakit kellene keresni, aki erősebb, mint az a lump, de hát van-e ilyen ember Budán?

Volt.

Úgy félkilenckor egy barna lány lépkedett keresztül az utcán. Gömbölyded volt, piros arcu, bársonyos nézésü. Akkora szeme volt, mint egy ököl és szeliden, csodálatosan tudott rajta nézni. Alig lehetett több tizennyolc évesnél. Ruhája rövid volt és félcipője halkan koppant meg a köveken. Finom keztyű volt kicsi kezén és a kalapja egyszerű volt, de finom. Az asszonyokban megállt a szó: ilyen szépet még nem láttak soha. Vajjon ki lehet?

A finom kis kisasszony óvatosan lépkedett a hegyes köveken, aztán megállt a Szomjas Pacsirta előtt. Kissé idegenkedve, kelletlenül kinyitotta az ajtót, egyet köhögött és csengő, szép, melódiás hangon beszólt az ivóba:

– Papa, azonnal gyere haza!

Még dobbantott is a lábával. És a vendégek csodálkozva látták, hogy hogyan rokkanik össze a virtusos ember. A hang megállt benne. Kifizette, amit egész nap ivott, aztán engedelmesen lépkedett lánya után, aki csak annyit mondott neki:

– Mondd, nem szégyenled magad?

II.

A kőbálványos házon másnap megjelent egy nagy, pirosbetüs firmatábla:

A firmatábla balsarkát magyarázó szöveg tarkította. A magyarázatot krétával írták vala oda, mondván:

– Koporsót nem vállal.

A szarkalábas betűk megnyugtatták Wohanka Tóbiást, a Gyorskocsi-utcai asztalost, aki nem szenvedhette a konkurrenciát. Megörült a fehér enunciációnak, de titokban szamárnak nevezte Primusz mestert. Mert ugyan mi az ördögből is élne meg egy jóravaló asztalos a Vizivárosban, ha nem koporsófaragásból? Mert itt annyi az öregasszony, mint akácon a virág és amikor eljön a köhögős tüdejü ősz, az öregasszonyok elalszanak csendesen, mint a mécsesek, amikor a vizivárosi temetőn végigfúj a haragoskedvü mindszenti szél… És még valamennyien életükben méretnek koporsót Wohanka mesternél, aki ismeri minden óhajtásukat. Mert ha öreg is az asszony, csak asszony és ugyancsak sokat beszél az utolsó ruháról, arról a faköpenyegről, melyben a másvilágra vonul. Sok a rigolyája, sok a kívánsága és Wohanka mester az esztendők során úgy megtanulta a vénasszonyok nyelvét, hogy még a gyóntató barátokat is lefőzte ebben a nehéz művészetben…

Primusz mester azonban inkább a fiatalabb asszonyok nyelvén beszélt. Jóképü ember volt és ha elkezdett fütyülni, megálltak a ház előtt az asszonyok. Hivogatóan, trillázva repültek ki a hol vidám, hol mélabús magyar dalok, végig kergetődztek az utcán. És az asszonyok lassan-lassan észrevették, hogy nini, az öreg almáriumok, a vén kommódok nagyon rászorultak a javításra. Az egyiknek megrepedt a párkánya, a másikon már hibás volt az intarzia. És elhivatták Primusz mestert, aki szemével a butort, kezével a megrendelőt simogatta meg. Ilyenkor rácsaptak a kezére, de tetszett nekik szörnyen ez a tapintat és hogy, hogy-nem, híre terjedt az egész környéken, hogy érti a mesterségét!

Reggeltől estig dolgozott, estenden pedig benézett a „Szomjas Pacsirtá“-ba, ahonnan borvirágos kedvvel érkezett haza. Otthon elnyomta nagy kedvét, mert már nagyon a fejére nőttek a lányok, a Primusz-kisasszonyok. A legidősebb, Manci, tizennyolc esztendős barna lány volt, szeme simogató, mint a bársony, arcán a tavasz pillangója ült. Gömbölyü, arányos, gyorsmozgásu termete ha feltünt az utcán, utána lestek az ablakokból, még az asszonyok is rajta felejtették szemüket. Nem is tudták, hogy barnában valakinek olyan szelid, epekedő nézése lehessen, olyan gömbölyü válla, karja, olyan hamvas, friss arca. Hiszen itten szőke lányok nyiltak. Fehérek, csendesek, bágyadtak, szótalanok voltak. Szótalanul várták a virágnyilás idejét, amikor az ablakuk alatt megszólal a szájharmonika, mit fulladozó tüdővel sipogtak-szivogattak a sihederek.

Manci magyar fajta vala, lappangó tüzek lobogtak benne. Gőgösen tartotta fejét és divat-tudásban megszégyeníté a sarki szabónét, aki titokban róla mintázta a kosztümöket. Egyet nem értettek meg az emberek: a kislány végtelen komoly volt, sohasem nevetett. Arca merev volt a komolyságtól, még enni is komolyan szokott. És észrevette az embereken a ferdeségeket és odahaza, családi körben leutánozta őket, Primuszné ténsasszony nagy örömére, ki haragban volt az egész világgal, maga sem tudta, miért. Úgy érezte, hogy minden, ami másoknak van, jog szerint az övé és tőle rabolták méltatlanul. Ha valami jobban öltözött asszony ment el az ablak alatt, vagy ha valamelyik konyhából pecsenyeillat parázott elő, csendes magában felmordult, mire Primusz mester rászólt:

– Ugyan ne kacérkodj, Mári!

Ebből aztán parázs veszekedés habzott. Primuszné asszonyság csipőjére tette kezét és elkerítette élete párját. Egy-egy felbuzdulása programbeszéd volt a – férfiak ellen, kik valamennyien svindlerek és gyalázatosak. Gyalázatosak, mint az ő élete párja, ki szoknyák után szalad, pedig már nőnek, sarjadzanak a lányok, ma-holnap főkötő alá kerülnek. De ide nem meri betenni a lábát semmiféle ember, mert amilyen az apa, olyan a familia. Erre aztán foghegyről odasercentett Primusz mester:

– Nézd meg az anyját, ne vedd el a lányát…

Primuszné felhördült. Panaszosan, mint a meghajigált komondor és kezei átokra lendültek. Primusz mester türelmes egykedvüséggel mondá:

– Negyvennyolc óta nem fog az átok, Mári!

Az asszony fújt, reszketett, mint a hirtelen befékezett gépkocsi és mesterségében támadta meg a mestert.

– Te asztalos vagy? Vagy ám!… Fuser, fótozó, aki még munkát sem mer vállalni, ha meg kell fogni a gyalut. A Muck néni koporsóját nem akartad elvállalni, ugy-e?

– Nem vállalok én koporsót, mert akkor közülünk temetnek valakit…

A lányok szótalan hallgatással nézték a jelenetet, mely után az asszonyság nekik esett:

– Persze, kisasszonyok lettetek. Mert olyanok vagytok, mint az apátok, nem kell a dolog. Csak a pucc, meg a flanc… De legalább meg tudnátok csipni valakit…

Primuszné lelkében egy zsirbafuló élet képe délibábolt, mely megmenti minden szegénységtől. Finom szagok tolakodtak az orrába, pecsenyeillat, tortagőz, mely gazdag emberek konyhájáról szabadul el és csiklandozza a szegény embert. Úgy érezte, méltatlanság esik rajta minden nagyebéddel, melyet mások esznek, minden selyemruha azért suhog a Szent Anna templomban, hogy őt ingerelje. És ilyenkor felreszketett délibábos nagy álomjátékkal a megkívánt, megáhított bőség, amely meghoz mindent, ami hiányzik, de aminek meg kellene lennie. Emeletes nagy házról álmodott és a ház körül szőlő fog mosolyogni. A lányok híres kisasszonyok lesznek, akiket automobilon röpítenek majd keresztül a városon a hercegek…

– Csak okosnak kell lenni, mondogatta, csak eszetek legyen…

A Primusz-kisasszonyok nagy karikaszeme csodálkozva bámult ilyenkor és Ica, a második, aki már erősen közeledett a tizenhetedik tavaszhoz, felkuncorgott:

– Jaj de hercig lesz az a herceg…

Ica szőke volt és az apjára ütött. Szerette az édespálinkával töltött cukrot és a muzsikát. Egy hallásra megtanult minden nótát és este, amikor az anyja kinn pletykázott a kapuban, elővette a citerát. Nagy, bánatos hangja betöltötte a házat, kiszabadult a kaputorokból és a burgerek csodálkozva néztek össze. Igy csak az ünnepi misén énekelnek a pesti kalaposdámák, amikor hegedű jajgat bele az orgonába a kóruson és valami hosszúhajú öregember vékony pálcikával csapkodja a levegőt.

Stefi, a legkisebb, beleénekelt a dalba, fejletlen gyerekhangja azonban bátortalanul simult Ica énekébe. Csak tizenöt esztendős múlt és gimnázistákkal kacérkodott a lányiskola előtt. Egyébiránt az életről annyit tudott, mint a nénjei. Hogy egyszer eljön értük egy herceg gépkocsin és el fogja röpíteni őket valamilyen palotába. Lévén kissé ostoba, szemtelenül bámult nagy kék gubószemével az eliramodó autókba és megállapította, hogy nincsen szebb mint egy lilaszínű karosszéria. És Ica nénjét utánozva halálos komolysággal mondá:

– Juj de hercig a herceg…

Manci, a legidősebb, szintén várta a herceget, csakúgy mint a hugai. Várakozásában azonban valami türelmetlenség vala. Az anyja természetét örökölte és amikor titokban leszökött a pesti korzóra, nagy gyűlölségek fakadoztak benne, látván, hogy az övénél drágább ruhák is vannak és nálánál csúnyább lányok körül hódolva keringenek kiöltözött fiúk. Igaz, hogy mikor végigment, minden szem rálobbant, a férfiak vágyakozva, az asszonyok csodálkozva néztek rá és elharapott megjegyzések röpültek utána:

– Csodaszép gyerek… Gyönyörű…

Néhányan nyomába vetették magukat, de nem merték megszólítani. Mert valami hideg, fagyos lehelet, valami érthetetlen tiszteletet parancsoló tartózkodás sugárzott le róla. A gavallérok hiába próbálkoztak vele, minden szavuk, minden udvariasságuk lepattogott róla. Hidegen nézte végig barna szemével és egyszerre lehült minden kedvük, minden fellobbanásuk. A gyors sikerhez szokott lovagok lemaradtak, a rajongók nem mertek közeledni, de megjegyezték arcát, termetét és tanakodtak, hogy vajjon ki lehet. Mert kíséret nélkül járt-kelt, sohasem volt vele senki és mégis urilánynak látszott.

Nem volt ismerőse senki, nem tudta a nevét senkinek. Nem köszöntek neki és ő sem köszönt soha. Egyszer, amidőn a Fürdő-utcán a Lánc-híd felé ballagott, szembe került vele Primusz mester. Nyomban átcsapott a túlsó oldalra és onnan köszönt. Alázatosan, tisztelettel, mint ahogyan a legjobban fizető kuncsaftjainak szokott. És a leány kedves-komolyan, szertartásosan megbillentette fejét, kalapján meglebbentek a szalagok. Olyan volt, mint a rózsatő, melyet megringat a szél. Odahaza aztán kérdőre vonta az öreget.

– Mondd papa, miért kerültél ki engem.

– Nem akarom, hogy miattam szégyeld magad. Rossz befektetés az iparos-apa…

A leány elrestelte magát, de Primuszné asszonyság rájuk csapott:

– Igaza van apádnak… Az ilyen ember csak szégyent hoz az emberre!

Primusz mester azonban megfelelt neki.

– Csak a leányaidra Mári, csak a leányaidra!…

Ezen aztán csunyán összeháborodtak megint.

A Medve-utcában furcsa hireket meséltek az asszonyok az asztalosékról. Úgy néztek rájuk, mint a csodára, ilyen embereket még nem láttak soha. A kis házakban, melyek egymáshoz simulnak, mintha félnének, hogy egyszerre csak megrohanja és felfalja őket a nagyváros, a terjeszkedő bérkaszárnyasor, tiszták és régiek valának az erkölcsök. A háztetőkről pléhcsatorna nyult le és hordókba öntötte a vizet, az eresz alatt tavasszal friss fészket tapasztott a füsti fecske. Oleander virágzott a tornácok előtt, vadszőlő futott a vén falakra. A kis kertekben zümmögő melódiákat vertek ki szárnyukkal a bogarak és szakadatlan sorban kerülgették a verbénát, meg a violát. Egyszerű népek laktak az öreg szobákban, melyekben csendes volt az álom és az élet, csak messziről morajlott be a nagyváros, ahogy zsongássá enyhülve elhozta a szél a körút szavát, ahol csörtetve rohant a villamos és csattogtak a patkók. Csendesek, rendesek, egyszerüek voltak az emberek, egyszerü szerelmek nőttek a kövek között. Órára mérték ki mindenkinek az életét, mindenki tett-vett, dolgozott. Birkózni látszottak a nagyvárossal, melyben ez a néhány utca olyan volt, mint az oázis a sivatagban. Kisváros-oázis a nagyváros homokjában, itt megakadt a számum, itt még volt szive mindenkinek.

Amikor Primuszék beköltöztek, idegen szokások és erkölcsök keveredtek közéjük. Nem bírták elviselni az örökké zsémbelő, nagyhangu asszonyt, nem tudták megérteni, hogy hogyan lehetnek hangos embereknek ilyen csodaszép leányai. Mert a legenda szerint csak a csendes, jámbor, istenfélőfajta népnek ad szépséget az Úr, de csak akkor, ha karácsony éjszakáján születnek. És azon tanakodtak, hogy vajjon csakugyan nem karácsony szent estéjén születtek-e ezek a szép gyerekek, akikre Frau Krisztin kimondta a szentenciát:

– Ezeknek nem jó végük lesz…

Amit pedig Frau Krisztin mondott, abban mindig volt valami. Frau Krisztin ugyanis bölcs volt, mint a vénasszonyok, akik sokat éltek valamikor. Ez a valamikor az ő esetében nagyon régen lehetett, mert a Csalogány-utcai kis szobában olyan fotográfiákat őrzött, melyeken fehér waffenrokkot viseltek a nagybajuszú katonák és a kard a jobboldalukon fityegett. Daguerre mester lencséi azidőben még kicsereberélték a jobbat a ballal és Frau Krisztin, akit akkoriban Krisztinkának hivtak, megesküdött volna, a férfiaknak a jobboldalon kopog a szive.

És dicsérte is a régenmúlt időket, melyek elszálltak, mint az őszi szél szárnyán a vándormadarak. Hogy elmentek, magukkal vitték a fehérkabátos katonákat, kiknél szebb vitézek nem parádéztak a városban soha. Azóta megszürkültek a katonák és szidják a cifra életet. Elfogyott a fegyelem az ármádiából, nincs már olyan látványosság, mint a vesszőfutás! Hej, hogy lehetett akkoron sírni a meghatottságtól és a megbotozott vitéz milyen hálásan nézett a Katharinákra és Krisztinákra! A mostan valók már a pénzestarsolyt nézik és nem tudják már a régi fegyverfogásokat. Nem prezentálják többé a nehéz muskétát a vártán és a Fehérvári kapuk előtt… Elmultak a katonák, a szép idők, a tótok eltalicskázták már a mélytorku kapukat is. Ej, nem érdemes élni!

Hogy mégis élt, annak a természet volt az oka, meg Gerstl néni, aki jóféle füveket szedeget tavasszal a József-hegyen. A füvek elmulasztották a kólikát, meg a grippet, de fájdalom, nem hozták vissza többé az ifjuságot. Az arcról lehervadt rózsa nem nyilik többé újra és ami elmult, nem jön vissza soha. Legfeljebb álomban, amikor a vén papagálysziveket is megérinti az aranysarus tündér, aki végigjárja lábujjhegyen a hálókamrákat. És reggelre kelve, előkerül a kártya, meg az álmoskönyv, mely mindenre tudott magyarázatot. A sötét víz betegséget jelent, a kotlóstyúk szerencsét, a pillangó hütlenséget. Lúdhúst enni jó, mondá sokatjelentően az álomfejtő, melyet Frau Krisztin megtanult hosszu évek során. És megtanulta a kártyarakást, melyet fiatalkorában benső borzalommal szemlélt vala, amikor még szerelmes volt Vampuska gránátos szakaszvezetőbe.

Vampuska szakaszával együtt régesrég bevonult a nagy cadre-hez, ahol bizonyára számonkérik, hogy mit cselekedett egy Chalupka Krisztin nevü hajadonnal, ki elutasítá szerelmét az istenfélő Tauber Ezaiás halászmesternek és pártában maradt. Pedig a Tauber mesternek háza volt a Gyorskocsi-utcában és szőlője a sasadi dülőben s ő látta el borral a „Noé bárkáját“, mely száz egynéhány esztendeje úszik az Iskola-utcában nagyívű szivárvány alatt. Az a szivárvány a borból a szivekre is rászállott vala és nagytorku diákok énekeltek szép, bánatos bordalokat a nagyivóban…

Frau Krisztin kikopott mindenből, de mert állítólag látta Ferenc császárt Pozsonyban és sokat beszélt a vajszívű Ferdinandus úrról, kinek olyan feje volt, mint a lopónak, lassan-lassan elhittek neki mindent. Elhitték, hogy megfejti az álmot és kihámozza a jövendőt. Hozzásurrantak tehát tanácsért a szerelmes leányok, hiába tiltották el róla a papok, kik anatémát mondanak Krisztin nénire. De tekintélyét nem tudták elrontani, kártyavetésre eljöttek hozzá még a messzi Ferencvárosból is és néha nagyúri dámák parfümjétől volt szagos a szobája, kik kétlovas kocsin jöttek jövendőt mondatni és tétován álltak meg az ablak alatt, melynek üvegje mögött egy izzószivű Coeur-királyné hirdette Frau Krisztin tudományát…

Ha kevés volt a szerelmes lány, meg asszony, akkor házról-házra járt kilincselni. Hordta az újságot, mert hiszen mindenkit ismert. Elújságolta, hogy pesti bagázs kezd átalszivárogni a nagy vizen és föl kellene égetni a hidakat. Amióta hidak hajlanak át az egyik partról a másikra, nem lehet kibírni ebben a városban. A „Három Koroná“-ba pesti népek hurcolkodtak és az „Ezüstcsillag“-ban tejesboltot nyitott egy izraelita, aki meg fogja mérgezni a budai gyerekeket.

Hogy Primuszék átaljöttek a hidon, szemmeltartotta őket. Mindenféle istentelen dolgot tudott meg róluk, hogy onnanátról azért kellett elköltözködniök, mert nem fizettek házbért és a kisasszonyok úgy páváskodtak, hogy a háziúr nem tűrte el többé. És megerősítette azt, amit amúgy is tudtak, hogy Primuszné asszonyság féltékenységgel gyötri férjeurát és azok a szép lányok nem tanulnak otthon semmi jót.

– Meglássák, nem jó végük lesz szegényeknek…

Hanem amikor egy este belopódzott hozzá Primusz Manci, odáig volt a boldogságtól. Elővette a szekrény tetejéről, a birsalma mellől a kártyát és meg-megemeltetvén, a piruló leánnyal beszélni kezdett. A sarokban Cinci, a kékszemű fehérmacska hangosan dorombolt, a vénasszony hangja belestimmelődött a dorombolásba. Titokzatosan fakadozott bugyborékolt a szó:

– A vizen túlról két férfi jön… az egyik fekete, a másik katona.

Frau Krisztin mindig elégnek tartotta a jellemére azt, hogy katona. Aztán beszélt, hogy a fekete embernek sok lesz a pénze, a katonának pedig a szive. Amikor elment, mosolyogva állapította meg:

– Na, ez a vén boszorkány rosszul ismer engem!

És arra a fekete férfire gondolt, akinek sok lesz nagyon a pénze.

Türelmetlenül várta. Hogy elhozza a megszabadulást. Valahogyan úgy érezte magát odahaza, mint a száműzött királylány, mint az elvarázsolt királykisasszony, akit valami haragos tündér parancsolt ide. És várta a megszabadító királyfiút, aki hatlovas hintón érkezik. Selyembaretta lesz a fején, a combján felemásszín nadrág, hosszu, kosaras kard csörömpöl az oldalán és apródok hajlonganak előtte, várván parancsát. Csipkerózsika jázminillatos meséje felhőzött körülötte, elöntötte a vén boltíves szobát. Ezüsthúrú hegedűn tündérek lakodalmi dalt muzsikáltak és álompillangók repültek át a levegőn. Álmodását Primuszné törte ketté, mondván:

– Jobban tennéd te is, ha valami után néznél…

Ilyenkor Manci összerezzent. Tudta, hogy mit jelent. Valamikor irodába szánták valami kattogó gép mellé. Primuszné asszonyság minden nap tudott egy-egy példát, amikor a bankigazgató beleszeret a szép kisasszonyba. Csak olyankor mert előhozakodni vele, amikor Ica nem volt jelen. Ica ilyenkor ugyanis felkuncogott, mire a ténsasszony elhallgatott és azt gondolta, hogy ez a leány olyan, mint az apja. Nincs előtte semmi sem, ami szent volna és tegnap is szamárfület mutatott Muttermayer néninek, amikor észrevette, hogy a kötője alatt borosflaskát rejteget. Pedig Muttermayer néni tisztes asszonyság, akinek két háza is van és aki most polituroztatja azzal a pernahajderrel a sifonokat. Az a pernahajder Primusz mester volt, aki e pillanatban a „Zöld Hordó“-ban ült, mert amint mondá, bort inni csak ott lehet igazán. Sört a „Szomjas Pacsirtá“-ban, bort azonban a „Zöld Hordó“-ban igyék minden emberfia.

Primuszné most magára maradt volt Mancival. Ica, meg Stefi ugyanis az ablakban könyököltek, ki-kihajladozva az utcára. Horgásztak, ahogy nevetve mondogatták. Horgásztak valamilyen lovagra. Mert volt válogatni való bőven. Alig hogy beköltöztek, máris letaposták a kockakövek közül sarjadzó füvet a gavallérok. Úgy beszállingóztak a csendes utcába, mint a virágra a pillangók. Ott hullámzottak föl-alá, szerelmes szemeket vetettek a két bóbitásfejü lányra, akik lopva végigmustrálták valamennyit. Titkos tolvajnyelvet kalapáltak maguknak, mellyel aztán kicserélték egymással gondolataikat. Egyike-másika felköszönt, de a két leánynak megmerevedett az arca és csendes lehüléssel konstatálták, hogy ezekkel nem olyan könnyü kezdeni. Ica is, Stefike is otthon voltak ezekben a dolgokban. Nem tanulták senkitől; velük született. Kinőtt rajtuk, mint az aranyhaj, vagy mint az ovális köröm, mellyel olyan szivesen összekarmoltatták volna magukat azok a gavallérok…

Ezalatt Primuszné nagy sóhajtással magyarázta Mancinak, hogy nehéz az élet, hogy valami után kellene nézni. Mert az öreg Primuszt maholnap agyonvágja a bor, meg a pálinka, vagy valami felbőszített férj és akkor még nehezebbek lesznek az idők. Primuszné alázatos szipogással kisérte mondanivalóját, melyet ezzel fejezett be:

– Valamit meg kellene már próbálni gyerekek…

Manci igazat adott anyjának. Hogy csakugyan kellene valamit próbálni, mert nem lehet kibírni idehaza ezt a muzsikát. Meg aztán a divat olyan gyorsan változik, hogy aranykeretü kocsin lehet csak lépést tartani vele. Mit csináljon ilyenkor a gyalogos kisasszony?

Vár valakit, akinek aranykerekű kocsija van, aki aztán felveszi a szépséges gyalogjáró kisasszonyt, hogy fel ne sebezze a lábát a nagy rohanásban. Ezt a bölcseséget már Ica fogalmazta meg, kinek Manci hűségesen beszámolt, hogy mit mondott az anyjuk. És panaszkodva fordult a hugához:

– Nem bírom ki sokáig ezt az életet…

Ica, aki könnyebben vette a dolgokat, vigasztalni kezdte:

– Egy-két hónap az egész… Van egy tervem, meg fogom vele bolondítani a férfiakat.

Hanem hogy mi az a terv, arról nem beszélt. Talán nem is volt neki. Csak úgy találta ki, hogy megvigasztalja a másikat, aki türelmetlen volt, mint az elkényeztetett gyerekek…

De amikor Stefivel magukra maradtak, csodálatos éleslátással magyarázta a dolgokat.

– Mi el vagyunk temetve ebben a zugban, Stefike. Nagyon rossz helyen lakunk!

Aztán programot adott. Hogy ezután mindig oda kell járni, ahol sok az ember. Ahol látják őket és ahol ők látnak másokat. Mert, aki nem vesz észre senkit, azt nem veszi észre senki, ha még olyan gyönyörű is az arca, meg a növése. És a legközelebb való vasárnapon kiöltöztek mind a hárman. Csak iparoskisasszonyok tudnak kiöltözni igazán. Vasárnap délelőttönkint elsuhognak az ember előtt. Egyszerűek, de hófehér a ruhájuk és rózsavíz-illat párázik nyomukba. Meg lehet ismerni őket: minden új és vasalt rajtuk. A fehér ruha még merev egy kissé a keményítőtől, a lakkcipő glancos, mint a frissen vert ezüsttallér, vagy mint az öreg urak lepomádézott haja. A kalap vadonatúj és rózsaszínű szalag vagy muskátliforma virág van rajta. A napernyőt nem értetik a földre, nehogy megkarcolódjék a koptatója. Mert csak az vasárnapi, ami új, ami vasalt. És vannak csodálatos új ruhák, melyek esztendőkig újak maradnak szent kultuszában a vasárnapoknak. Régi emberek, régi erkölcsök villódzanak ki az ilyen ruhákból, kik épp úgy elfogynak, mint az őszi levél a gesztenyefáról, vagy mint az ódon házak az új városban, ahol csupa olyan ember lakik, aki másutt született…

A Primusz-kisasszonyok azonban nem voltak ezek közül a kiöltözöttek közül valók. Ruhájuk új volt, de nem kiabált. Diszkréten ömlött keresztül karcsu derekukon a szövet, a szinek harmónikusak voltak. Csak egy jól elhelyezett szalag képviselte a fantáziát, a felkiáltójelet, mely ott van minden álomember életében. És finomak, diszkrétek, elegánsak voltak ezek a gyerekek. Amikor kiléptek a kapun, megcsattantak a rácsok a zsalugáteren és a sóvár pugrisszemek tágranyiltak a csodálkozástól. A három lány olyan volt, mint a májusi szélben ringatódzó rózsavirág. Muttermayer néni nem restelt utánuk hajolni és csendesen megjegyezte, mintha félt volna, hogy valaki rossz néven veszi:

– Princessin… Mint a hercegnők…

Manci gőgösen, öntudatosan, de mégis finoman lépkedett, Ica lányos és vidám volt, Stefike pedig fürgén siklott nénjei mellett, mint a síktengeri torpedónaszád. Manci a Csalogány-utca sarkán megkérdezte:

– Hová menjünk?

Ica mosolyogva felelt:

– Meghódítani a világot…

És megindultak, mint három szerencselovag megvívni a harcot az életért és a mesebeli kincsekért. Amerre mentek, utánuk fordult mindenki. Nagy csodálkozással, kiváncsisággal. És a lépésük nyomán kérdések fakadoztak, hogy kicsodák ezek a lányok. Még azok is, akik tudták a nevüket, így feleltek:

– Hercegkisasszonyok…

III.

Ica a várba vezette a kalandor-csapatot. Manci csalódottan kérdezte:

– Miért jöttünk ide? Hiszen itt senki sincsen…

Ica leintette.

– Manci, te nem értesz ehhez. Igenis, itt vannak azok, akikkel érdemes valamit kezdeni. Ezekben a házakban laknak a hercegek!

És bejárták az üres utcákat, melyekben felkopog az ember lépése, amelyekben végigterjeszkedik a csend. Boltíves kapuk torka ásit az unalomtól: sok évet és embert láttak hosszú életükben. És az évek, meg az emberek olyan egyformák, hogy megunják őket az ablakszemek, melyek hályogosak az aláhulló csipkefüggönytől és csak este fényesednek meg, amikor kigyullad a csillárok lángja és két marékkal szórják kifelé a sugárt és fénypillangókat táncoltatnak a szemközti falon. Ica elképzelte, micsoda meleg kályhák állanak a sarkokban és mekkorát lehet aludni a csendben. Mert odahaza már hajnalban megszólal Primusz mester füttye, aki a kakasokkal kezdi a munkát. És a gyalu néha felvijjog a nedves deszkán, ilyenkor aztán megszakad a legszebb álom is.

És elképzelte, milyen pompásak lehetnek azok a meleg, boltíves fészkek, melyeken keresztülszárnyal a selyemruhasuhogás és amikor a zengő szavu órák muzsikálni kezdenek, szelid álom száll a szívre. A kőbálványos, cimeres kapuk mögött valami diszkrét némaság ült, a tölgyfakapuk hallgattak és fényesre mázolt hintókat rejtegettek. Ica pedig bomlott a szép kocsiért, az ütemesen csattogó lovakért, szerette a parádésinasokat, akik után megfordultak az emberek.

Ahogy ott lépkedtek a kockaköveken, meg-meglebbentek a függönyök, ezekben a hideg, cirádás palotákban mégis volt élet. Ica rámutogatott egyikre-másikra:

– Látod, ezt elfogadnám…

Manci helyeslően bólintott. Neki nem terjedt a fantáziája tovább a hatszobás lakásnál, de a hintónak eléje tette az automobilt, melynek ülésén el lehet nyúlni kényelmesen, mint a macska. Stefi azonban ellentmondott. Neki elvei voltak:

– Ica, te nem vagy elég modern lány. Én csak villában érezném jól magam.

A járómüvek kérdésében Mancival tartott és e körül nagy vita keletkezett. Elfelejtkeztek mindenről és belemelegedtek a beszédbe. Arcuk kipirult, szemük kiragyogott. Lábuk elé aranyszőnyeget terített a nap és a szél a bástyáról behozta ölében a katonamuzsikát. A ritmus egyszerre fiatal vérükbe szállt, megrezdítette szivüket. Kimentek a muzsika után. A bástyán nyujtózott a tavasz és zölddel csipkézte ki a gesztenyefákat. Emberek hullámzottak a sétálóuton és a pavillonban cseh katonák fújták a trombitát és valami cvikkeres karmester dirigálta a bécsi valzert.

Hogy alakjuk belerajzolódott a fasorba, minden szem rájuk tapadt. A férfiak csakúgy bámulták őket, mint az asszonyok. A szemekben meglepetés és bámulat égett, csodálkozás és kérdezés. Hogy vajjon kicsodák lehetnek? Idefenn ugyanis mindenki ismerte egymást. Akiknek kitértek és akikre alázatosan pislogtak, azok ott laktak azokban a palotákban, melyekre Ica úgy rájuk éhezett. Hosszúnövésü emberek voltak és a szemük a földet seperte, mintha elveszített tallérokat kerestek volna. Pedig annál is drágábbat kerestek. Finomrajzu asszonyi bokákat, s ha találtak egyet, feljebb csusztatták nézésüket. Mert az asszony a bokájánál kezdődik és a körme hegyén fejeződik be.

Hogy a Primusz-kisasszonyok végigringatták magukat, azok a nyakigláb urak egyszerre megelevenedtek és nem restellték meggyorsítani hüvös járásukat, hogy előlről is megbámulják őket. Otthagyták asszonyaikat, akik ördögpofáju kutyákat rángattak zsinóron és lenyelték szájuk szélét, nehogy a világ mosolyogni lássa őket. Amikor észrevették a Primusz-kisasszonyokat, összenéztek:

– Vajjon micsoda emberek ezek?

És titokban összehasonlították azokkal a vidám, mindig nevető személyekkel, kik faszinházakban csicseregnek és akik megmentik őket nyáron attól, hogy feleségek legyenek.

De az összehasonlítás nem állt meg. Ezek valahogyan mások voltak. Tisztábbak, szebbek, egyszerübbek.

Ica, meg Manci nem néztek sem jobbra, sem balra, mégis mindent észrevettek. És halk, gyors, rövid megjegyezések pattogtak a szájukon:

– Láttad?

– Láttam.

– A lába…

– Csatahajó!

– A nyaka…

– Faschirozott…

Ez a megjegyzés egy főhadnagyra vonatkozott, akinek a haja, szeme, arca egyszínű és fakó volt. Kezei a térdéig fityegtek és a jelentéktelen emberek kakaskodó önbizalmával billegett. Atillájának hosszú volt a nyaka, hogy eltakarjon hátul egynémely forradást. Az ilyen sebet nem párbajban kapja az ember, mondotta Manci megvetően és amikor a huszár bemutatkozott, hűvösen, fagyosan mérte végig. A három lány jéggé meredt abban a pillanatban. Schinoglné, aki fölszuszogott a Medve-utcából lányai ellenőrzésére, legalább így beszélte. A szegény, fakó katona, mint a megsörétezett barázdabillegető, elrebbent mellőlük és zavartan pödörte bajuszát.

A lányok meg voltak elégedve a bemutatóval és Ica, aki a legjobb eszű volt közöttük, magyarázni kezdett:

– Az első, hogy észrevegyenek, a második, hogy megismerjenek… Aztán jön a többi…

Hogy az a többi mit jelentett, azt elzokogta nekik naponta Primuszné asszonyság. Jelentette a jólétet, a gondtalanságot, a szabadulást. Abban egyetértettek mind a hárman, hogy otthon nem lehet sokáig maradni. Még Stefi is kitört néha-néha:

– Nem bírom itt ki sokáig.

Ica azonban rápirított.

– Te fogd be a szájad. Neked még négy éved van. Az első a Manci!…

Ebben aztán megegyeztek valamennyien.

Valahogyan a vérükbe edződött a fegyelem, hogy egyiknek nem szabad a másik elé ugrania, pedig Primuszné asszonyság nem bánta volna, ha akármelyik kezdi. De Ica, aki a legeszesebb volt, leintette:

– Maga nem ért ehhez!

Ilyenkor aztán elhallgatott. Pedig ugyancsak lett volna beszélnivalója, mert Primusz mester lassanként kipoliturozta a kopott szekrényeket, kireparálta a foghijjas intarziákat és napokig hevert érintetlenül a gyalu. Mind szűkebbek lettek az ebédek és a mester a „Szomjas Pacsirtá“-nál rovásra szopta a mámort, mely megvigasztal mindenekért. És amikor hazajött, nótára stimmelt szájjal, elkezdett beszélni arról a százfiókos szekrényről, melynek a rajza ott van a fejében és nem hal meg addig, míg össze nem illeszti pompás diófából… És beszélt lángoló magabízással, lelkesedéssel:

– Hej, akkor látjátok csak miféle asztalos vagyok!

Egyelőre azonban nem láttak semmit. Csak azt, hogy Primuszné asszonyság csendes sóhajtozással kinyitogatja a szekrényt és kiveszi a szegényes aranyholmit, a smukkot, amelybe valamikor fölösleges pénzek huzódtak meg. És kék, meg sárga cédulák kerültek a karkötő, meg az öreg kösöntyü helyére, melyet soha nem viselt senki, úgy hogy egészen elbágyadtak benne a kövek.

A lányok észrevették a csendes műveletet és elkeseredtek. Kivált a Manci, aki a legérzékenyebb volt. És csendes megadással mondotta húgának:

– Te, én apróhirdetek! Belépek valahová!

Ica erre felpattant.

– Micsoda? Ilyen piszlicsári módon akarod kezdeni?!

És leszidta kegyetlenül. Odakergette az ablakhoz, amelyben haragosvörös muskátli lángolt és néhány bágyadt cinerária mutogatta sokszinü szirmát. Az ablak alatt férfiak sétáltak, jólöltözött fiúk, kiknek nadrágja úgy hasította a levegőt, mint a gőzvéső a fát. A három lány megjelent egy-egy pillanatra a virágok mögött: nem mosolygott, de nem is vágott szigoru arcot. Ica dirigálta őket, róla az volt a legenda, hogy már ötéves korában értett a férfiakhoz.

A legendában lehetett valami, mert az első pillanatban tisztában volt a tereppel. Csak egy rövidke percre hajlott a muskátli virágra és észrevett mindent. Csendes felhangon, mint valami hadvezér, kioktatta Mancit:

– Látod azt ott jobbról… Most megy el a Fekete Medve előtt… Az nem számít, pedig a legcsinosabb. Csak írnok, de jól tud a szabója nyelvén beszélni… Mögötte az a másik, jó lesz tartaléknak: fogalmazó a városnál. Az a pepitanadrágos utálatos, de melegen kell tartani. A Groll Fábián fia a Krisztinából.

Erre a névre bizonyos megilletődést éreztek a lányok, mert Groll Fábián építőmester volt és teleragasztotta a várhegy oldalát ízléstelen nagy hambárokkal és bérkaszárnyákkal. A gólyanyaku házak az ő keze alatt nőttek és az üres tűzfalakra félholdat, meg csillagokat pingált cinóberrel. A félholdnak hegyes orra és éhes szája volt, mellyel vigyorgott, mint a timárok a szentmihályi vásár után. És az emberek azt mondogatták, olyan a nevetése, mint a szerencséskezü építőnek, kinél nem volt gazdagabb ember Budán…

Fia titokban Garainak hivta magát, de a vén sváb előtt nem merte megtagadni apai nevét. Nem is tagadhatta, mert úgy hasonlítottak egymásra, mint tök a tökre, veréb a verébre. A fiatal Garainak ugyanannyi szeplő lángolt az arcán, mint az öreg Grollnak, aki büszkén jelentette ki:

– Az én fiam a legszebb fiú Budán. Minden szem szeplője ötezer forint…

Voltak tehát anyák, akik megvesztegették Gruberl nénit, Groll Fábiánnak öreg cselédjét, hogy számolná meg a foltokat. Hozzátették, hogy csak finom bőrön jelennek meg ezek a pettyek. És Gruberl néni kijelentette, hogy nagyobbfajta van háromszáz és kisebb lehet vagy kétannyi. A kisebbeket csak ezer forintra becsülték, de még így is kikerekedett a millió.

Garai-Groll valamelyik vasárnap délelőtt látta meg a Primusz-lányokat. Úgy bámult rájuk, mint Szent Vendelin ökrei a püspöksüvegre. Az első pillanatban akkorát dobbant a szive, mintha Fábián papa egy Garai névre szóló vizitkártyát talált volna megint. A lélekzete elfult és halszínü szeme megtelt csodálkozással. Igy nézhette az öreg Groll az első négyemeletest, az első cinóberfélholdat, az első csillagot a tűzfalon, az első százezret a takarékban. Pedig azokon a dolgokon nem is volt semmi csodálkozni való: maguktól jöttek. De ezeket a lányokat a tündérek küldték, akik néha megtréfálják az embereket. És Garai-Groll Gusztáv úr egyszerre lángra lobbant, mint a száraz rőzse ökörsütéskor. Nagy hájas szíve tovább kalapált és hol az egyiket bámulta, hol a másikat. Még Stefikének is jutott a bámulatból, pedig ő még nem volt számbavehető.

Garai-Grollnak kettős volt az élete, mint a neve. Az egyiket az öreg Groll tartotta a kezében, aki voltaképpen a fián keresztül maga élvezte az életet. A szeplős, nagyvállú gyerek azokba a kávéházakba és budai nagyvendéglőkbe járt, amelyekbe az apja dirigálta és – amelyekbe az öreg járt volna, ha fiatalabb lett volna vagy harminc esztendővel. Merev, szögletes leányoknak udvarolt, a Trost-kisasszonyokkal táncolt a lövészbálon. Fagylaltot evett a régi Augusztnál és galambot tenyésztett a Zugligetben. Jó viszonyt tartott nagybátyjával, a kéményseprőmesterrel és a többi nagypénzü polgárokkal, belenyugodott abba, hogy egyszer csak el fogja venni a Trost Klárit, akinek majdnem ugyanannyit ért minden szeplője, mint neki, s nem is volt sokkal kevesebb.

Az öreg Groll meg volt elégedve a fiúval:

– Derék gyerek, nem félek kezére adni a pénzt!

Arról, hogy fiának – mint Garainak – második élete is volt, nem tudott. Talán megütötte volna nyomban a guta. Az a másik élet odaát folyt le Pesten, a kávéházban, ahova bécsi szabású ruhában és galambszín kesztyűvel járt. És Pesten folytak le apró szerelmei, melyek elviselhetővé tették budai énje életét. A kis Gloriett kék szeme már messziről nevetett, ha meglátta az ő elefántját, a szív-utcai háromszobás, lépcsőházra nyíló lakás diszkréten elrejtett mindent. Itt gyöngyözött a pezsgő és három szál cigány hegedűlte Gloriett dalait, melyek arról szóltak, hogy nincsen szebb a szerelemnél.

És Garai hozzárikkantotta:

– A pesti szerelemnél!

A többit már csak hozzágondolá. Hogy Budán nem érdemes szerelmesnek lenni, mert ott füstszagúak és szeplősek a leányok és a nagybácsik arról beszélnek, hogy nincsen utálatosabb valaki a puccos asszonynál és a Horváth-kertben föl kéne égetni a színjátszó bódét, mert megrontja az erkölcsöket…

Garai valósággal gyűlölte Budát, a templomtornyokat, melyek úgy nyujtogatták nyakukat, mint a nagynénik, amikor észreveszik az utcán, az ablakokat, melyek mintha a Groll-rokonság és ismeretség kémkedő szemei volnának. És Budán csendesen, illedelmesen lépkedett mindig, nem leskelődött asszonyok után, s hálásan gondolt a vén Dunára, mely elválasztja Pestet Budától, hogy még a szele is nehezen tolakodik által. Meg volt győződve róla, hogy Budán nincsenek szépasszonyok és Gloriettek, a pezsgő, mit a Filában töltenek, hamis, a mosoly, mely az arcokra rajzolódik, savanyú és csak azért köszöntik egymást az emberek, mert félnek egymás szájától.

Néha, amikor nagyon sok tüzet kergetett ereibe a pezsgő, megvallotta Gloriettnek:

– Budán nem lehet szerelmes az ember…

Arra gondolt, hogyha az öreg Groll megúnná az életet és a Kriegspartit a Gerlicénél s elmenne lefeküdni a Farkasrétre, nyomban átalhurcolkodna Pestre, ahol van élet és van szerelem.

Amikor először meglátta a Primusz-kisasszonyokat, megdöbbent. Ezek csak pestiek lehetnek. Nem merte nyomon kísérni őket, mert a Trosték túléberek voltak és éberségük miatt beleszaladna az öreg Groll tenyereibe, melyek még kérgesek voltak a malteroskanáltól. Amikor azonban harmadszor is ugyanazon a helyen találkozott velük, nem bírta megállani. Messziről, hogy senki észre ne vegye, utánuk ballagott. És megállt a lélegzete, amikor látta, hogy eltünnek a vizivárosi sikátorokban, becsapnak a Medve-utcába, ahol aztán elnyelte valamelyik ház.

Hogy melyik, nem tudta megmondani, mert budai énje nagyon bátortalan volt, nem bírta elviselni a nagy kockázatot. De a szerencse még Budán is elkezd néha mosolyogni s ezúttal Frau Krisztin öreg alakját öltötte magára. Frau Krisztin laposat és alázatosat mosolygott:

– Oh, csakhogy erre is jár, Gusztl… nagyságos fiatal úr…

A vénasszony majdnem erőszakkal húzta be magához. Levelet kapott ugyanis valahonnan. Nyomban elővette okuláriumát és nekiült a betűknek. A mesterség azonban sehogy sem akaródzott menni, nem bírt a szarkalábakkal, melyek olyanok voltak, mint amikor a frissen hullott havon két szerelmes kakas vitézi tornára száll. Utoljára akkor olvasott írott betűt, mielőtt Vampuska szakaszvezető utoljára kért tíz váltóforintot kölcsön, hogy hazautazhasson Csehországba az anyja látására. Ott is maradt a gazember, ha nem is az anyjánál, hanem Viszkocsil Mária hajadonnál, kit feleségévé tőn annak rendje és módja szerint.

Az a levél ott sárgul valahol az almáriumban, betűi elfakultak, az írásból nem látszik semmi, csak ez a két szó: