– 10 Schein Gulden…
Vampuska ugyanis megnyomta azt, amit fontosnak tartott és úgy látszik az egész episztolában egyedül a tíz sájn-forintot taksálta lényegesnek. Vampuska azonban szabályos, glédába sorakozó betűket vetett (a csehek már azidőben is irodában voltak), ezek a betűk azonban úgy dőltek ide-oda, mint azok az emberek, kiket az erős Tóni kiakolbólított a Szomjas Pacsirtá-ból.
Hiába erőlködött, hogy megfejtse, sehogy sem akartak szavakká illeszkedni. El szerette volna olvastatni a sarki fűszeressel, de ez a tekintély meg az üzlet rovására esett volna. Mert ugyan ki hisz az olyan kártyavetőnek, aki nem tud még a jelenben sem olvasni?
A fiatal Groll kapóra jött. Frau Krisztin bejáratos volt Fábián úr házához, aki hitt az álmokban és a csodákban, melyeknek magyarázója Krisztina néni vala. Rácsapván a fiatal úrra, mint a kánya, reábízta a nagy feladatot. Garai-Groll itt budai ember volt, és nem tagadhatott meg semmi szívességet a budai népektől. Egy szuszra elfújta a levelet, melyet Francen Magdolna asszonyság írt a „Három Koroná“-ból. A levél rövid volt és szólt vala imigyen:
Tisztelt Frau Krisztin. Látogasson meg valamelyik délután négy órakor.
Amikor Groll úr (a fiatal) befejezé az elolvasást, Krisztina néni keményen hálálkodott. De Groll úr (a fiatal) kettétörte nagy hálálkodását:
– Mondja, Frau Krisztin, ki az a három gyönyörű lány, aki valahol itt lakik?
Krisztina néni égnek emelte szemét:
– A három galamb?! Oh, Gusztl, ha maga tudná!
És egyszerre kibuggyant belőle a szó, mint a megfúrt hordóból a bor. Groll úr valami nagy melegséget érzett belül, a melle áthevült, a feje gőzben főtt. Pesti és budai énje először csaptak össze, pedig ennek előtte jól megfértek egymással. A pesti Garai azt mondta a budai Grollnak: én nem kezdek ki senkivel Budán, mert mit szólnak a Trost-kisasszonyok. A budai Groll ellenben nagyban fogadkozott, hogy itt tisztességes szándékról vagyon szó. És míg így vitatkozott egymással Garai és Groll, Frau Krisztin keményen fogadkozott, hogy az a három galamb olyan fehér, mint azok, melyeket Groll úr tenyészt a Zugligetben. Három búbos galamb, akikből jó feleség válhat, de arra is jók, hogy az ember, – hogy is mondjam, – megsímogassa az arcukat.
Groll úr olyan cselekedetre ragadtatá magát, melyet a pesti Garai súgott neki. Húsz koronát nyomott Frau Krisztin kezébe. Nem rossz jóban lenni ezzel a vénasszonnyal, aki becsoszog még a galambdúcba is és hozzáédesgeti a legszebbet, a legbúbosabbat.
Groll úr úgy találta, hogy Manci a legszebb. A legbóbitásabb, a legfehérebb, mert sehogyan sem hasonlított vala a budai kisasszonyokra, kik szőkék és feszesre van fonva a hajuk. És ott leskelődék félénken, bátortalanul a Medve-utca sarkán (a budai Groll félénk természetű vala), majd elszánta magát (ilyenkor fölébredt a pesti Garai) és elsétált a Primusz-kisasszonyok ablaka alatt. Eleinte egyszer, majd kétszer és végül már nekibátorodva fölhúzta Garai galambszín keztyűjét, rezedaszínű nyakkendőt kötött és Muttermayer néni nagy döbbenetére odacsatlakozott a rajongók közé, kik közül kivirított, mint a pipacs a búzából.
Ica vette észre először Groll-Garai urat, Krisztina néni sietett beujságolni a legújabb lovagot. És amikor megjelent a Medve-utcán, mindig odaküldte az ablakhoz Mancit:
– Mosolyogj már egyet arra a szeplős elefántra…
Manci engedelmesen hajlott ki a muskátli fölé és a többi lovagok nagy megbotránkozására Groll úr felé hintett egy óvatos, mégis meleg mosolyt. A többi lovag, a főhadnagy és a statisztikai számgyakornok gyülölködő pillantást vetettek Groll urra s csodálkozva, érthetetlenül bámultak Mancikára. Ők még nem tudták, hogy minden szeplő többet ér, mint a Medve-utca egy-egy telke házastul, mindenestül…
Hanem Frau Krisztin ugyancsak megdöbbent, amikor Groll úr (a fiatal) magára hagyta a levéllel, meg a húsz koronával. Nem a húsz korona döbbentette meg, mert az ember nem attól a pénztől ijed meg, melyet a markába nyomnak. A Francen Magdaléna ijesztette meg. Ez a Francen Magdaléna gyanús hírben állott a budai polgárok előtt. A Három Koronába nem is igen mertek kíséret nélkül engedni fiatal leányt. Azt beszélték a sikátorutcákban, a cikóriaszagu kávémérésekben, hogy Francen Magdolna galambokkal kereskedik.
Francen Magdolnának tánc- és illemiskolája volt. Nála még régi táncokat is tanítottak, amelyeket öreg dámák és vén kisasszonyok is lejtettek valamikor a redutban. Popelka úr volt a mestere a táncnak és segédje Knill Erazmus álla alatt állandóan hegedűt szorongatott, lévén meggyőződése a mesternek, hogy csak hegedűre lehet igazán ringatódzni. Az egyik lábával a taktust verte, állával bólogatott, a hegedű pedig nyafogott, mint az álmos gyerek…
A tánciskola csak szeptemberben nyilt meg az Ezüst Csillagban, de Magdolna kisasszony már a nyáron szétküldötte a meghívókat. És bár féltették tőle leányaikat az anyák, mégis elküldötték (nagy fedezet alatt), mert az volt a legenda, hogy a táncleckéken fiatal hercegek jelennek meg inkognitóban, na és az ember sohasem tudhat semmit. A szerelem már nem egyszer tett csodát.
Frau Krisztin felcsoszogott a várhegy oldalára, benézegetett a nyitott ablakokon, melyek mögött szabályos élet folyt. Egyenletesen, mint az alvó ember lélekzete. Az asszonyok himzőrámára hajlottak és sokszínszárnyú pillangókat varrtak ki selyemmel, a leányok pedig etüdöket zongoráztak, melyeket valamikor egy cseh karmester komponált és álmos őszi délutánok hangulata ült a billentyűkre. Frau Krisztin szomorúan állapította meg, hogy az emberek nem változtak, csak ő lett öregebb. Amikor Vampuskával sétálgatott az özvegyek utcáján, ugyanazok az etüdök levegőztek ki az ablakokon és ugyanazokat a pillangókat hímezték az asszonyok…
A Három Korona ott állt az özvegyek utcájának homlokán, a bástyák alatt. Valamikor vendégfogadó volt és három korona begyeskedett a kapubolt fölött. A három korona most is megvolt, de aranyozásuk lekopott. Lemosta az idő, lemosták a bús őszi esők, melyek nedves tenyerükkel csapkodják a házakat.
A Három Koronából eltünt a fogadós. Eltüntek a vendégek, a kocsiszínben nem vesztegelnek a pántos úrihintók, a szénapadlás ajtaján berozsdásodott a lakat és állandó lakók telepedtek meg a boltíves szobákban. Öreg kisasszonyok beszéltek naphosszat az Arapapagállyal, öreg svarcvaldi órák kakukolták az elszálló időt. Nehány pesti ember bújt meg a vén szobákban, remélvén, hogy a hitelezők nem tudnak megbírkózni a hegymeredekkel…
Frau Krisztin tisztességtudóan köhögött Magdolna kisasszony ajtaja előtt. Csak azután merte megnyomni a csengőt, mely élesen berrent meg és az egyetlen új dolog vala a házban.
Magdolna kisasszony maga nyitott ajtót. Magas, gömbölyü személy volt, a haja színezüst, de sűrű. Az arca fehér és ránc nélkül való, de az öregség rajta ült nyakán meg húsos kezén. Selypítve beszélt és rejtelmesen suhogtatta ruháját. Amikor bevezette Krisztinát a belső szobába, Aralóra, a papagály elrikoltotta magát:
– Jó reggelt excellenc! Jó reggelt excellenc!
Magdolna kisasszony leültette Frau Krisztint s miután elhallgattatta az indiszkrét papagályt, beszélni kezdett:
– Frau Krisztin, három csodaszép gyerek van a maga utcájában!
– Három galamb, – mondotta Krisztin néni.
– Az a három galamb kellene nekem az iskolába. Hozza el őket ide. Tudja, a kegyelmes úr sokszor benéz a tánchoz. Minden esztendőben kell, hogy keressek néhány szép gyereket, akik ösztöndíjat kapnak. Tudja, a kegyelmes úr nagy gavallér és szereti a szépet…
Krisztina néni kimerítő tudósítást adott. Amikor elment, Magdolna kisasszony bankjegyet csúsztatott a markába, Aralóra pedig recsegve trombitált:
– Au revoir excellence! Au revoir! Au revoir!
IV.
Groll úr és Garai úr testvéri békességben éltek egy bőrben. Soha nem bántották egymást. Groll úr helyeselte, hogy Garai úr esténként a Groll-familiához nem illő cselekedeteket bonyolít le Gloriettnél, aki kétértelmü dalokra tanítja vala és úgy itatja pezsgővel, mintha egyszer főzött sör lenne a Szomjas Pacsirtánál. Elvégre e tisztes polgárhoz nem illő dolgokat nem cselekedheti senki, aki Groll névre hallgat. Aztán meg Garai úr megértő vala. Megértette Grollt, aki vasárnap délutánonkint kénytelen durákot játszani a kéményseprőéknél és szépeket mondani, megfésült és anyák fülének is elviselhető dolgokat suttogni a seprőnyél növésü Trost kisasszonyoknak. Megértette, hogy miért titkolja el lényének kettős voltát, hiszen Groll mindent elmondott Garainak, amúgy sem titkolhatván el előtte semmit. Így aztán nem volt probléma, amely meg ne oldódott volna. Garai könnyelmü szoknyavadász és léhütő vala, Groll Gusztáv úr pedig gyöngye a budai ifjúságnak. Lelke tiszta és mocsoktalan volt, viselkedése józan apák unokájához illő.
Gloriett, a nevetőszemü ördög, nem tudott semmit sem Grollról, a derék budai ifjúról. Garai úr meg volt győződve, hogy az a mamlasz nem is érdekelné, hiszen Grollra rá sem néz senki, aki selyem alsószoknyát visel. Garai hódító fiú volt, kedves, könnyelmü, bohém, minek is tolakodnék suhogóruhás asszonyok mellé az a trottli, kit Garai úr vidámabb perceiben maga is megmosolygott.
És meg volt elégedve élete ilyetén való elrendezésével. Élt, mint hal a vízben és sohasem is gondolt arra, hogy egyszer csak elapadnak a vizek, elfogy a friss forrás és akkor egyszerre vége lesz mindennek, Pestnek, Gloriettnek, a lépcsőházi háromszobásnak, a pezsgőnek, dalnak, ölelésnek és Trost Klárika fogja felköltögetni reggelenkint, amikor éppen Gloriettről álmodik. Mert ezek a Trost-leányok még az álmokat is ellenőrzik…
De erre nem kerülhetett sokáig a sor. Groll úr (az idősebb) nem erőltette, mondván, hogy jó ha a férfiember kitombolja magát, mielőtt élete párjává teszen valamely hajadont. A kitombolás alatt Groll úr (az idősebb) sashegyi spriccert és kuglipártit értett a Nagydiófánál, görög bor kortyogtatását a rácvárosi korcsmákban és kirándulást a határhegyre, hol kékszemü ibolya bámul szeliden a bokrok alól. Ennyi elvégre elég a kitombolásra.
Egy napon azonban nagy változás esett. Hideg szél kezdett fújni Garai úr titkos rózsakertjére. Gloriett ugyanis egy este így köszöntötte őt:
– Jó estét Groll úr!
Garai úrban meghült a vér és elsápadt. Nem tudott mit felelni, csak bambán, értelmetlenül nézett Gloriettre, ki ezüstcsengetyű hangon csilingelt:
– Groll úr! Groll úr!
Nem sejtette, hogy Gloriett honnan tudta meg. Nem is kutatta, mert rettentő félelmet érzett és a megriadt ember nem nézi, ki lőtt be az ablakán. Gloriett azonban megvigasztalta:
– Na, azért nem szégyen, ha valakit Grollnak hívnak!
És elkezdte simogatni, becézni, keze érintése olyan volt, mint a bársonyé. A hajából ibolyaillat áradt, a szeméből leányos sugár. De mindez Grollnak szólt és Garai úr rémülten vette észre, hogy – megcsalják. Megcsalja Groll, a trottli, aki durákot játszik és galambot tenyészt. Fájdalmasan állapította meg, hogy nincsen veszedelmesebb vetélytárs: a lenézett, megvetett, megcsúfolt Groll egyszerre csak ott úszott Gloriett vágyaiban, ki észre sem vette többé Garait.
Csalhatatlan jelenségek beszéltek erről. Gloriett ugyanis egy csapásra megváltozott. A fejébe vette, hogy Budán jobb a levegő és hattyútestü felhők úsznak az égen. A napsugár vérszínü rózsákat szippant ki a földből és nincsen szebb, mint a szakállas barátok harangmuzsikája.
– Egyszerre megtisztulnék, – mondotta Gloriett, aki észrevette a legelső pillanatban, hogy Groll úr értékesebb valaki, mint a léhűtő Garai és titokban arra gondolt, hogy nagyszerű volna valami rendes asszonynak lenni, leszokni a táncról és a pezsgőről, misére járni vasárnap délelőtt, durákot játszani szűk családi körben a kéményseprőéknél.
Amikor ezekről a dolgokról beszélt, Garai úrban meghűlt a vér.
– Jaj, de megbutult ez a lány! – gondolta.
Akkor meg éppen elfult a lélekzete, amikor Gloriett nyitott automobilon kezdett szaladgálni a Krisztinában és Groll úr (az idősebb) háza előtt meglassította a gépkocsit. Kiváncsian bámult be az ablakon és kacagva beszélte Garai úrnak, hogy micsoda pompás birsalmaillat levegőzött ki a szobákból és hogy Groll úr (az idősebb) aranyos ember.
Garai úr homlokbőrén keresztülgyöngyözött a veríték. Ez az aranyhaju vadállat még képes, beállít Groll úrhoz (az idősebbhez) és imigyen köszönti:
– Kisztihand papa!
Ennek azután tragikus következése lészen, melytől egyformán rettegett Groll úr (az ifjabb) és Garai is. Groll úr (az idősebb) ugyanis nem érti a tréfát. Rettentő öklével odabarackolja szerelmetes fia fejebubjára a véleményt.
– Majd adok én neked! Du Vagabund! So a’ Person!
Most már reszketve surrant fel a szív-utcai háromszobásba, ahol Gloriett egyszerű, asszonyos ruhában várta, haját feszesre fésült sűrű fonatban csavarta homlokára, miképpen a Trost kisasszonyok. És kijelentette, hogy utálja a táncot, meg a pezsgőt és limonádé-melódiákat kopogott a zongorán, melyeket Groll papa énekelgetett a Zöld hordóban, amikor az épülőfélben levő bérkaszárnyák bokrétaünnepét tartotta szerelmes jó fiával.
Garai úr érezte, hogy elveszítette a csatát: Groll kiszorította a lány szívéből. Nem bánta volna Gloriettet, de bánta a titkot, melyet még Grollnak (a fiatalnak) se mondott volna el, ha nem lett volna egy bőrben, egy pettyes bőrben vele. Mert ez a lány mindenre képes. Le fogja leplezni Groll papának és akkor vége van mindennek, ami ifjúság és ami szép. Az öreg úr nem ismeri a tréfát és összepárosítja a Trost kisasszonnyal, aki száraz, unalmas és rendes, mint a budai asszonyok fehérnemű-fiókja, melyben a Gugger-hegyen nőtt levendula erjed.
De nem adta föl a harcot. Garai úr még nem akart meghalni, eltünni, megsemmisülni, még nem akart elfoszlani, mint a régen hallott bordalok, melyek kiszállanak az ember fejéből a régi mámorokkal. Állta a harcot, csak azon a barackszüreten szeretett volna túl lenni, mely bő termésünek igérkezik vala és amelyet Groll papa fog kikopogtatni fia fejebubján. Már szerette volna megverettnek, megcsapottnak érezni magát (nadrágszijjal is fürgén bánik az öreg!), hogy aztán megmentse énje értékesebb felét: Garai urat.
Valósággal meggyűlölte Gloriettet, aki teljesen kivedlett stilusából. Gyűlölte új frizuráját, polgári szabásu ruháit, nyafogását, szenvelgését. Úgy festett, mint valami karrikatura, melyet vasárnaponkint gyönyörködve látnak a Witzrakete lapján a polgárasszonyok.
Napról-napra kiállhatatlanabb lett a leány és nem is titkolta szándékait, hogy szeretne Grollné lenni, menye a milliomos Groll Fábiánnak, rokona sok tisztes polgárcsaládnak és idővel bálanyja lenni a lövészeknek. Ezt aztán nem birta ki Garai úr. Egyszer ráförmedt Gloriettre:
– Ne beszéljen butákat. Maga nem ismeri az öregemet!
Gloriett fölényesen mosolygott:
– De ismerem magamat! Ne féljen, én tudok öreg emberek nyelvén beszélni!
Garai úr már az ifjabb Groll fején érezte ama megszámlálhatatlan daganatokat, mellyel ez a szerelem végződni fog. És elhatározta, hogy szakít Gloriettel. Elhatározása nem volt nehéz, mert rámosolygott a Primusz kisasszonyok hamvas arca, kik szelidek valának, mint a legelső tavaszi nap és úgy ringatóztak, járván a budai utcákat, mint az orgonavirág a szélben.
A Primusz kisasszonyokon csapott először össze Groll meg Garai. Hogy föllángolt benne az első tűz, Groll újra kezdett nagyon nekimelegedni. Garai hallgatott, hiszen ott volt Gloriett. És mint Groll kezdett sétálgatni a Medve-utcában, elnézni a sarkon a fekete medvét, mely egy fülkében állott a sarokház falán. Ez a medve haragosra érett barackot evett s ez eszébe juttatá Groll papa vérbíróságát. Hogy azonban Garai kezdett kiszorulni Gloriett vágyaiból, egyszerre feltámadt a Medve-utcán. És elhatározta, hogy Mancit mint Garai fogja szeretni, valahol a József-utcában kibérel egy négyszobás lakást. Ha Gloriett hármat érdemelt, Mancika megérdemel legalább négyet. Mint építőmester kubikméterekben is ki tudta fejezni a különbséget, mely Gloriettől elválasztja Mancikát. Imigyen született meg a negyedik szoba, melyben perzsaszőnyeg fogja megfojtani a hangot, melyre kiváncsi szomszédok lesnek, amikor két ember magára marad.
Garai úr fantáziája kigyulladt, mint a mécses a Nepomucénusok szobra alatt. Képzeletben már ott látta Mancikát abban a negyedik szobában, már érezte a forró karokat, a mámoros éjszakákat. A dolog nem is látszott nehéznek, hiszen Frau Krisztin elmondott sok mindent, amit jó tudni egy lovagnak, aki aranypénz-muzsikával dalolja a szerelmi vallomást. Tudta, hogy nemcsak Primusz mester iszik hitelben a Pacsirtánál, hanem ugyanezt műveli Primuszné asszonyság is a sarki fűszeresnél, aki csak Ica mosolygására volt hajlandó megnyitni a hitelt. És a Primusz kisasszonyok szalámit vacsoráztak, pedig finom pástétommal kellene élniök, gyengére sült pecsenyével, habostortával, hogy hamvas maradjon az arcuk. Gyöngyöző pezsgőt kellene szürcsölni kristálypohárból, hogy a szemükből ki ne lobbanjon a láng.
Primuszéknál csakugyan sátrat vert a penészszakállu szegénység. A lányok száján megfagyott a dal, elbágyadt a mosolygás. Már csak megszokásból nézegettek ki az ablakon a lovagokra, hogy valamivel elhessegessék azokat a szomorú gondolatokat, melyeknek szárnya alá Primuszné asszonyság fujta a levegőt. Ezek a gondolatok arról beszéltek, hogy a budai hegyek mögül már lesóhajtja a hervadás nótáját, maholnap az ősz és az ősz mögött a nagyszakállu, jégcsapbajuszu Télkirály lovagol. És üres a kamra, Primusz mester nem hajlandó koporsót vállalni, pedig Wohanka Tóbiás felkinálta neki. De az öreg megkötötte magát és kijelentette, hogy inkább kiáll a barátok temploma elé koldulni, semhogy köpönyeget faragjon a halálnak, mely akkor ellátogat a családjához is.
A lányok hang nélkül hallgatták anyjuk szipogását, ki mint a harmónika sírta panaszát. Hogy száll az idő, felnőttek a lányok és egyik sem keres. Csak nótáznak és ott sétáltatják a ház előtt a gavallérokat. Pedig azok a gavallérok nem is olyan utolsók, legalább Frau Krisztin azt beszéli, hogy annak a szeplősnek milliója van. Abból a millióból telnék sok mindenre és nem kellene könyvre vásárolni a Fekete medvénél, aki már messziről morog, ha meglátja Stefikét. Stefike járogatott ugyanis a Fekete medvéhez, akit becsületes nevén Warmpoltzter Tóbiásnak hívtak és aki jobban szerette a fagyos bankót, mint a meleg mosolygást, mellyel Stefike fizetett.
Warmpoltzter azonban az utóbbi napokban megszelidült és amikor Stefi átszaladt cukorért, sonkát és sajtot is csomagolt a cukor mellé, nemkülönben fehér kenyeret. Primuszné nem értette a fölmelegedést, még Ica sem, akinek pedig legtöbb volt a sütnivalója. Mert a hernyóforma sváb már tegnap kijelentette, hogy a hitelnek pedig – slussz.
Ebből az álláspontjából azonban kizökkentette Groll úr (az ifjabb), aki félrehúzta egy sarokba az öreget. Ettől a pillanattól fogva elvihették volna Primuszék az egész boltot, még az ostornyelet és a kulimászt is, ha éppen kedvük telt volna benne…
Amikor aztán felbontották a cukorcsomagot, a csomagban levél volt, a levélben névjegy, a névjegyen betűk: Garai Gusztáv építőnagyvállalkozó. A névjegy hátán néhány kusza sor beszélt arról, hogy tiszta és őszinte vágy húzta az igen tisztelt kisasszonyokhoz, akiket tisztelettel kér, hogy adjanak alkalmat a bemutatkozásra.
A levelet Stefike vette észre (ő volt a legjobb szemü) és Ica kezébe lopta. Ica összebujt Mancikával és haditanácsot tartott.
– Te, ez a Groll szörnyű nagy trottli, meg kellene puhítani…
– Nekem nem tetszik, – felelte Manci, aki válogatós természetű volt és mindig mesebeli hercegekről álmodozott.
– Nem az a fontos, hogy tetszik-e, hanem hogy…
A többit elkuncogta. Mert a szeplőkre gondolt, a tányérnagy szeplőkre, melyekre még az Angol-Bank is látatlanul kifizetne egy milliót. Egyébiránt még csak sejtelme sem volt arról, hogy Groll-Garai úrban micsoda változás ment végbe s hogy kettős énje szörnyű viaskodást folytatott egymással. Garai azonban legyőzte Grollt és elhatározá, hogy ő intéz ostromot.
A Primusz-kisasszonyok alig tudták elfojtani kacagásukat, amikor Garai úr vasárnap délelőtt bemutatkozott.
– Garai Gusztáv vagyok, – mondotta, miközben meghajtotta magát.
Igy tanulta az Ezüst Csillag-ban, ahol Popelka mester nyesegette a budai palántákat, táncra és illemre tanítván az ifjakat. Főképpen az ifjakkal foglalkozott, mert hiszen a leányok már hazulról hozták a levendula szagu illemet. Garai úr csak az eldadogott formaságból vette észre, hogy kitört belőle a Groll (az ifjabb) és elrestellé magát. Akkorákat szuszogott, mint a propeller, mely tüdővészt kapott a Duna közepén és csak nagy erővel tud révbe lubickolni. Nagynehezen összeszedte magát és megszólaltatta Garait:
– Már régen szerettem volna megismerkedni a hölgyekkel!
Ica elkuncogta magát, ami Garai urat Grollá törpítette. Garai többet föl sem tudott ébredni, mert Groll úr a galambokról kezdett beszélni. A galambokról, melyek suhogva szállnak és muzsikát csapnak szárnyukkal a levegőben. Az a muzsika olyan, mint az elfojtott kacagás.
– Maguk éppen olyanok, mint három galamb. Mint három fehér galamb!
Ezt elmondotta vagy tízszer is, de nem kapott rá választ. És elbátortalanodott, úgy érezte magát, mint a gyermek, amikor nagyobbak közé kerül. Hagyta, hadd vezessék, boldog volt, hogy köztük lehetett. És a lányok vitték. Vezették össze-vissza, amerre játékos kedvüknek tellett. Úgy érezték magukat, mintha egy lompos nagy idétlen kuvasz vetődött volna hozzájuk, melynek megbámulják cammogását. És mindenki utánuk fordult. Az ablakok kinyiltak és kiváncsi nézések lopakodtak nyomukba. A lányok szembeszéddel mondották el véleményüket.
– Borzasztó ostoba, – mondotta Manci szeme.
– Na, na, de azért ravasz, – felelte Ica.
– Szebb gavallért is el tudnék képzelni, – szemtelenkedett Stefi kék szeme, erre azonban rácsaptak mind a ketten:
– Te fogd be a szájad! – villogott a két nézés, mire aztán Stefi a járókelőkkel kezdett foglalkozni.
Groll úr akkorákat sóhajtott, hogy megrezdültek a gesztenyefákon a levelek. Garait siratta titkon, aki nem mert megszólalni, pedig ugyancsak lett volna mondanivalója. Amikor azonban a lányok keresztülvezették a Lánchídon, egyszerre előkerült. Pesten volt, a pesti oldalon, mely tüzet lehelt ereibe és bátorságot szívébe.
Ica úgy intézte, hogy magára maradjon Mancival. Garai úr hálás pillantással fizetett és hogy összestimmelte lépéseit Mancikáéval, elkezdte az ostromot:
– Már régen vágyódom erre a percre, kisasszony!
– Előbb is meg tudtam volna szerezni, ha nem olyan ügyetlen!
– Budán mindenki ügyetlen. Engem ott sokan ismernek. Meglássa, holnap mindenki arról fog beszélni, hogy én magukkal mentem!
– Olyan nagy baj az?
– Nem. Nem nagy baj. De nem szeretem. Ezért akarok Pesten lakni!
– Na és miért nem lakik ott?
Garai úr nagyot nyelt:
– Mert tudja… Tudja, hiányzik valaki, akivel odaköltözzem… Aki olyan legyen, mint maga. Barna haju és barna szemü…
Garai úr kivörösödött. A szeplők tüzesek lettek, mint a fekete éjszakában szálló szikra. Manci úgy érezte, hogy csupa parázs ég mellette, mely megperzseli haját és ruháját. Önkéntelenül oldalt lépett, Garai úr pedig reábámult halszínű szemével:
– Mondja Manci, hány szobás lakást szeretne maga?
– Hatot, – felelte Manci könnyedén, – hatot…
– Oh, én meg fogom szerezni magának, Manci. Tudja én…
Azt akarta mondani, hogy nem sajnálja a pénzt, de Manci közbevágott:
– Hagyja csak. Erről majd beszélünk még!
Amikor a sétának vége volt, Garai úr újjászületett. Tegnap talán titokban még sajnálta is Gloriettet, ma azonban örült, hogy a dolgok ilyetén formát vettenek magukra. Nem is merte álmodni, hogy Mancika ilyen könnyű és megértő legyen. És nem is sajnálta azt a kétszobás többletet, melyet Mancika kivánt.
– Megéri, – mondogatta, – bizony Isten megéri…
És most már elhatározta, hogy felkeresi Raxot. Rax doktort, az óbudai fiskálist, aki majd elintézi a dolgot Gloriettel. Azzal ugyanis tisztában volt, hogy fizetni kell. Gloriett nem az a lány, akivel olyan könnyű kibabrálni. És mert ismerte ezt a sarki igazságot, ezért fordult vala óbudai fiskálishoz, mert Óbudán laknak a legravaszabb rókák, tehát Óbudán nőnek a legcsavarosabb eszü fiskálisok is. Rax bácsi még a cementes olaszokkal is el tudott bánni, hogyne tudna elbánni egy pesti lánnyal?
Mancika otthon elmesélte Icának, hogy mit mondott Garai. Ica felhúzta az orrát:
– Nem szeretem, hogy mindjárt ezzel kezdte. A lakásról utóljára beszél az ember.
Ica ugyanis azt képzelte, hogy Garai úr hebehurgya ember, aki hamar megbánja a dolgokat. És megdicsérte Mancikát, aki ügyesen kisiklott a felelet alól.
– Csak melegen kell tartani, mint a kenyeret sütés előtt!
Mancika nem volt elragadtatva a gyors sikertől, alapjában véve nem bánta volna, ha Garai úr Icába lett volna szerelmes, de úgy érezte, hogyha így történt: szabályosan történt.
– Elvégre én vagyok soron, – mondotta és kissé megborzongott, amikor Garai vércseppszínű szeplőire gondolt. De Ica leintette:
– Azért egészen jó fiu. És kezelhető. Nem kell alatta eloltani a spirituszt!
A Medve-utcában bizonyos tisztelettel kezdtek reájuk nézni az emberek. Groll közeledése meggyujtotta az érdeklődés szövétnekét. Erről beszéltek az emberek és erről suttogtak a vénasszonyok a benyilókban és a kapuboltok alatt. És találgatták, hogy mi lesz a vége. A gyöngébb szívüek, akik szerettek megjelenni a temetéseken és elérzékenyedtek, amikor lakodalmat láttak: azt találgatták, hogy melyik templomban lesz az esküvő. A józanabbak azonban kételkedtek ebben a dologban, mert ismerték az öreg Grollt. Muttermayer néni, aki számon tartotta a budai dolgokat és szolidáris vala a kéményseprőékkel, megcsóválta a fejét:
– Vajjon mit szólnak ehhez a Trosték?
Mert ez nem illő dolog. Groll Gusztáv ugyanis minden nap megjelent az asztalosék ablakánál és hosszú beszélgetésbe keveredett azzal a barna lánnyal, aki mindennek való, csak feleségnek nem. Mert puccos, mint a páva és egész nap énekel, mint a színházi nők. Muttermayer néni lelkének rosszúl estek e dolgok és egy szép napon felölté fekete selyemruháját és fekete csipkekendőt tett a fejére s elballagott a Krisztinába Trosték felé.
Groll úr már kinézte a lakást. Apróra kikérdezte Mancikát, hogy mit hogyan szeretne – ha hatszobás lakása volna. És bár sohasem látta, mégis ő rendezte be messziről. A butorokhoz úgy értett, hogy csoda, hiszen asztalos lánya volt, a szőnyegekhez meg azért tudott, mert sokat nézte Pesten a kirakatokat. Azok a kirakatok lopják a szívekbe az első vágyat és termékenyítik meg a lányszíveket a bűnre. Muttermayerné csakúgy, mint Warmpoltzter úr legalább ezt vallották, megtoldván azzal, hogy rendes ember csak olyan boltban vásárol, melynek nincsen kirakata.
Garai úr berendezte a lakást. Puha és meleg fészek lett belőle. Parfümös üvegeket állított az asztalokra és kihúzta dugójukat. Az illat beszívódott a szőnyegekbe és a kárpitokba, benne kavargott a levegőben. Garai úr most már csak arra a várt, hogy Rax doktor elintézze Gloriettet és akkor a kalickába beszáll a fehér galamb. Természetesnek tartotta, hiszen Mancika mindent helyeselt. Nem mondott ellent soha. Még akkor sem, amikor világosan megmondta:
– Majd ha odaát fogunk lakni…
A hatszobásról nem szólt semmit, meglepetésnek tartogatta.
Hanem Rax doktor kemény dióba harapott. Amikor Gloriett kisasszony megjelent előtte, úgy képzelte, hogy tízperces lesz a dolog. De hogy kinyitotta száját, konstatálta, hogy az eset nem tartozik az egyszerűek közé.
– Abból nem eszik Groll Gusztáv úr, – mondotta kereken.
– De kisasszony, gondolja meg…
– Már meggondoltam. Jogom van hozzá és én érvényesítem jogomat. Ha nem tudom szép szerével, olyan skandalumot csinálok, hogy…
Rax doktor hagyta, hogy kidühöngje magát. Akkor aztán szárazon megkérdezte:
– Kisasszony, mondja meg, mennyi pénzt óhajt?
– Egy krajcárt sem. Még ha két szekérrel hozzák, se kell. Nekem jogom van Groll Gusztávhoz…
Rax doktor vállat vont. Aztán elhivatta Groll urat (az ifjabbat). Groll úr elsápadt a rémülettől, amikor meghallotta az esetet.
– Meg fognak verni, – gondolta szomorú rezignációval és titokban dühös volt Garaira, aki minden bajnak az oka. Groll Gusztáv sohasem csinál efféle butaságot, az ilyesmi csak Garaitól telik ki.
– Egyezzék ki vele, akármit kérjen is, – könyörgött Rax doktornak, aki azonban nem sok reménnyel biztatta. Ezeket a pesti pillangókat nehéz elhessegetni, ha rászoktak valakire.
Gloriett félredobta a fiskális második levelét. Egy délután fölvette legszerényebb ruháját, a haját egyszerű kontyba csavarta és omnibuszra ült. Szerényen, miképpen a polgárasszonyok, kik átmerészkedének a pesti partra. Az omnibusz lassú baktatással csörömpölt keresztül a hídon és beleringatá az alagút szájába, mely olyan, mint a bibliai cethal szája, mely tisztátalanul szippantja be a kétkedőket és megtisztulva teszi partra. Mire a pesti ember leszáll a budai templom előtt, úgy érzi magát, hogy elmaradt mögötte minden, ami Pest és ami hangos, lépése meglassudik és ereibe beleömlik a hegyek levegője, mely tavasszal virágporral vagyon tele.
Gloriett arcát sűrűfonásu fátyol védte a széltől és a kiváncsi pillantástól. Mert az asszonyt megnézik ideát is, akkor meg éppen, ha olyan, mint Gloriett. Gloriett ugyanis olyan volt, mint a mágnes, mely magához szívja a vasport. És kiváncsi pillantások repültek feléje, a pillantásokból azonban hiányzott az éhség, mely odaát a túlsó oldalán kilobbant százféle alakban. A nézésekben azonban nem volt egyéb, mint csodálkozás és Gloriett meg volt elégedve magával.
– Tisztességes asszonynak tartanak, – gondolta titkos örömmel és gondosan maga alá húzta lábát, nehogy meglássák áttört harisnyáját. Budán ugyanis nem tartják tisztességes asszonynak azt, aki áttört harisnyát visel.
Ennyit azonban nem akart áldozni a tisztességnek, amely amugy is sokat követel az asszonyi hiúságtól. Amikor Groll Fábiánék háza előtt megállott, le szerette volna húzni mégis ezt a harisnyát, de már nem volt érkezése. Babonás volt: cselekvések előtt nem szeretett visszafordulni.
A ház földszintes volt és úgy terpeszkedett el az utcán, mint a jóllakott macska a napon. Az ablakon régimódi spaléták, a kapu fölött faragott dísz. Amikor megrántotta a csengőt, hangosan kopogott fel a szíve. Valami aggodalom szállotta meg. De hamarosan összeszedte magát, mert csoszogó, öreges lépések reszkettek keresztül a nehéz tölgyfadeszkán és valaki köhécselt. Gloriett illedelmesre igazította magát, mert nem lehetetlen, hogy Fábián úr maga kecmereg elő valahonnan. Budán furcsák az emberek.
Ezt csak akkor konstatálta, amikor kinyilt a kapu és egy kócos öregasszony arca rajzolódott bele a nyilásba. Gruberl néni volt, az öreg szakácsné, akiről csakúgy csepegett az alázat. Amikor meglátta a finom úri dámát, összegörnyedt, mint a harmónika, melyből kiszállt a sóhaj.
– Groll urat keresem, – mondta Gloriett.
– Az öreg Groll urat? Óh igen, tessék…
Groll Fábián úr ingujjban volt, amikor Gruberl néni rászólt, hogy itt van egy finom úri dáma. Groll Fábián erre felhúzta a kabátját és előcammogott az irodából. Lassú, komoly lépéssel vitte magát keresztül a folyosón, melyen mindenki lábujjhegyen járt rajta kívül. Igy volt ez időtlen idők óta a familiában: a sarkán csak egynek lehetett járnia.
Amikor Gloriett meglátta, hangos zokogással szorította ki formás kebléből a levegőt.
– Groll úr, óh, Groll úr!
Groll Fábián meghökkent. Effélét nem látott gyerekkora óta. Ebben a házban nem sírt senki, de nem is káromkodott. Ez utóbbit ő is csak a házon kívül cselekedte. Hogy Gloriett hangos sírása megrázta a csendes, birsalmaszagu levegőt, úgy érezte magát, mint akit valami vándorméhraj rohan meg.
– Nagysád, – mondotta zavartan, – biztosan el tetszett cserélni a házat… A temetkező egylet a szomszéd házban van…
Gloriett fölemelte szép fejét és csendes sírásra változtatta a zokogást:
– Nem, Groll úr, én magát keresem… A fia miatt. Óh, ha az olyan derék, jó ember volna, mint maga…
Groll Fábián rosszakat sejtett:
– A fiam… Ismeri a fiamat!
– Óh jobban, mint kellene… Tönkretett engem. Azt igérte, hogy elvesz és… tetszik tudni…
A többi zokogásba fulladt. Groll Fábián egy darabig hümmögött, aztán kiveresedett az arca.
– Ne sírjon kisasszony, majd én rendbe hozom a dolgot…
Gloriett elmondott egyet-mást, amit szükségesnek tartott. A pezsgőt, meg a táncot azonban elhallgatta. Groll Fábián levegő után kapkodott. Szeplői felparázslottak az indulattól és csak ennyit mondott:
– Na wart…
Gloriett megsejtette, hogy ez az ifjabb Grollnak szól. Szepegve odacsúszott az öreghez és megfogta kezét:
– Groll bácsi, ne bántsa azért… Mi szeretjük azért egymást…
Groll Fábián elrántotta kezét. Kiszélesedett, kidagasztotta potrohát és húsos tenyerével a levegőbe csapott:
– Mars! Takarodj ki! Majd adok én nektek!…
Gloriett riadtan hökkent vissza. Ennyi hangot nem hallott egy tüdőből soha. Az öreg úgy bömbölt, mint a mozsárágyú és vörös haja felborzolódott a haragtól:
– Hinaus, – ordította, – hinaus!
Gloriett felugrott és riadtan futott ki a házból. Könnyű cipője úgy kopogott, mintha kavicsot koppantott volna a kőkockákra. Alig várta, hogy kívül legyem a kapun. Amikor végre Gruberl néni testén keresztül kijutott, felsóhajtott:
– Na, ezt aztán megcsináltam. Most mindennek fuccs!
Már nem omnibuszon, hanem bérkocsin ment haza. Nem volt szükséges rázatnia magát. A kocsiban rendezgetni kezdte gondolatait és csodálkozva. mondotta:
– Hogy csinálhattam ilyen butaságot!
Csak utólag konstatálta, hogy nem tud az öreg urak nyelvén. Pedig ugyancsak bizott abban a tudományban. Igaz, hogy ez az öreg úr más fajta volt. Budán lakott.
Groll Fábián hideg vízbe mártotta a fejét, hogy szét ne pattanjon. A Grollok ugyanis gutaütéssel múltak el az árnyékvilágból, behűtötte tehátlan kobakját, mint a szódásüveget és harcra készen várta fiát.
Előbb azonban Trosztné látogatásán kellett túlesnie, aki felháborodással közölt egynémely dolgokat, hogy az ifjabb Groll holmi jöttmenteknek csapja a szelet, akik behálózzák, akár pók a legyet. Az egész nap ott lődörög a Medve-utcán, mint valami szerelmes diák.
Groll Fábián megkönnyebbült erre a közlésre. Félt ugyanis, hogy annak a perszónának fizetni kell, hogy ne kösse Troszték orrára a dolgot. Az ilyen személytől minden kitelik. Igy azonban nem kap egy fityinget se, mert Trosztné már úgyis tudja.
– Azt a személyt éppen most dobtam ki a házamból! A fiammal pedig számolok!
Trosztné felháborodott ezen a merészségen és az elmúlt időket emlegette. Amikor fiatalon nősültek a férfiak. Akkor még nem voltak olyan szemtelenek a jöttmentek. Ezeknek az embereknek meg kellene tiltani, hogy leányaik legyenek. Törvényt kellene hozni ellenük. A régi időkben a magisztrátus vízbe szóratta az ilyen leányokat.
Groll Fábián helyeselt. És megigérte, hogy szigorúbban fogja a fiút. Ezzel Trosztné meg is elégedett és mint aki jól végezte dolgát: tiszta lelkiismerettel hazament.
– Meg fogja verni a fiút, – mondotta, – de úgy kell neki…
Trosztné jóslása valóra vált. Amikor ugyanis Groll úr (az ifjabb) hazasurrant, Groll papa berobbant a szobába. Két rettentő barackot helyezett el fia fején, miközben magyarázott:
– Nesze neked parfümös kisasszony! Nesze Medve-utca!
A barackok úgy kopogtak a fején, mint a jégdarabok. Közben, mint a kovács a félrebillent üllőt, tenyérrel csapkodta egyenesre a félrehúzott koponyát.
Groll úr fájdalommal konstatálta, hogy igaz az, amit az öregek beszélnek, hogy Groll papa fiatalabb korában ingyen ivott a vendéglőkben, mert rauzverfer volt. Amikor már dagadtra kalapálta kobakját, előkerült a nadrágszíj s néhány perc alatt zebrává változtatta át.
– So á Person! – üvöltötte az öreg. – Ilyen nőszemély! És te házasságot igértél neki!
Groll úr (az ifjabb) tagadta keményen azt a vádat, de nem használt. Groll Fábiánt nem lehetett becsapni. Ravasz róka volt. És kiadta a parancsot, hogy rövidesen megkérje Klárikát, kinél rendesebb hajadon nincsen az egész világon.
– Na, ezt aztán jól csinálta az a…
Nem folytatta tovább, mert hátha Mancika volt. Hiszen az öreg Medve-utcát emlegetett. Erre a gondolatra egészen nekikeseredett:
– Nem lehet bízni többé senkiben.
Gruberl néni vizesborogatást hozott. Gyöngéden bepólyázta fejét. A vén asszony bár elvben helyeselte a fenyítést: gyakorlatban ellene volt. Hogy megvigasztalja fiatal urát, gagyogni kezdett:
– Szép volt az a kisasszony hej!
– Milyen volt?
Gruberl néni pontosan leírta. Még a fotográfus sem tudta volna szebben. És Groll úr (a fiatalabb) megállapította, hogy Gloriett volt. Most már befejezte a mondatot, mit az imént kettéharapott:
– A bestia! Az a bestia…
Aztán lefeküdt. Egész éjjel azon gondolkodott, hogy hogyan keveredett ebbe a dologba a Medve-utca. És szomorú köd szállt a szívére, hirtelen jött bánat. Mert tisztában volt, hogy többé nem mutatkozhatik a Medve-utcában. Pedig az a hatszobás lakás már várja Mancikát, a hófehér galambot.
A Primusz kisasszonyok nem tudták megmagyarázni, hogy hol maradt Garai úr. Mert mind ott sétált az ablak alatt: a fasirozott nyakú telegráfos főhadnagy, a fogalmazó a statisztikából, a pesti jogász, a bankhivatalnok. Csak Garai hiányzott.
– Ugyan hol lehet? – érdeklődött Manci.
– Majd előkerül.
De egész délután nem mutatkozott. Eltünt, elveszett. Este, amikor már kiürült az utca, egy árnyék simult bele a félsötétbe. Megállott a Primusz kisasszonyok ablaka alatt és remegő hangon megszólalt:
– Mancika. Mancika kisasszony!
Mancika már feküdt, de meghallotta a hangot, Magára kapta a ruháját és kihajolt a virágok fölé.
– Mancika, – suttogta Garai úr, – én szeretem magát. De nem járhatok többé a Medve-utcában. De ha maga akarja, holnap kocsit küldök magáért. Már berendeztem azt a lakást és akkor mindennap látjuk egymást. Én minden este magánál leszek.
Mancika arcát elöntötte a tűz:
– Maga téved, kedves Groll úr, még a felesége is csak talán lettem volna!
Egy gyors, rövid rántással behúzta a zsalugátert, és a következő pillanatban ellobbant a gyertya. Garai úr szívére keserű, vad érzés szállt. Ez a leány is észrevette, hogy Groll úr a különb. Ő is azt akarta, amit Gloriett. Asszonyává lenni, a gazdag Groll fiának.
– Nem érdemes élni, – konstatálta és kiballagott a sikátorból. A levegőben valami huhogó hang muzsikált, mintha elszállott volna egy galamb, az első fehér galamb.
V.
Frau Krisztin kezdett megint sűrűn bejárni Primuszékhoz, de már nem emlegette többé Groll urat. Nem mert előhozakodni vele, mert Fábián úr megfenyegette. Megtudta ugyanis, hogy fiacskája Krisztina néni útján próbálgat közlekedni azzal a perszónával, mire csúnyán lehordta az öreg asszonyt. Frau Krisztin tehát elő sem hozta a fiatal urat, nem mervén kikezdeni a segítő egyesület hatalmas elnökével, ki egy személy vala Groll Fábiánnal.
Grollék helyett Franzen Magdolnát kezdte emlegetni, akinek nemsokára megnyilik tánciskolája az Ezüst Csillagban. Az ilyen gyönyörü gyerekek nem hiányozhatnak onnan. Nagy urak is meglátogatják néha a budai leányokat, kik között nincsen ehhez a három galambhoz fogható. Ha egyszer elmennek, annyi udvarlójuk lesz, hogy el sem férnek a gyalogjárón és lefőzik a budai polgárkisasszonyokat.
Primuszné asszonyság fájdalmasan sóhajtott erre a közlésre, mely mintha a lelke bokrán nőtt volna.
– Hiszen elküldeném őket, de tudja, hogy az uram nem keres semmit.
Frau Krisztin megvigasztalta: iparos emberrel megesik ilyesmi. És nyomban felcsoszogott a Három Koronába Magdolna kisasszony színe elé, aki éppen rendezgette a lakást. Új selymeket és bársonyokat szórt szét a szobában, új színeket kevert furcsa tarkaságba. Mert azok az urak, kikkel meleg barátság füzte össze, szeretik a változatosságot. Asszonyban éppen, úgy, mint színekben és ha már ő maga nem ölthetett friss ábrázatot, megváltoztatá a lakást. Hogy Frau Krisztin beszámolt a dolgokról, elégedetten bólogatott:
– Valamit fogunk csinálni szegénykékkel, – mondá és délután elhívatta a Primusz mestert. Megbízást adott neki mindenféle foltozgatásra és nagy csomó pénzt adott előlegül.
– Aztán ne feledkezzen el leányairól, – szólt oda a derék asztalosnak, aki nem értette meg, miért fizetik meg ennyire a semmiségekért. De elve volt nem kutatni, hogyan jön a pénz, melynek soha sincsen szaga és úgy fölmelegíti az embert, mint a háromszor főzött szilvapálinka. És Primuszékhoz egyszerre beköltözött a jókedv. Egyszerre dalos lett a leányok szája, a nézésük visszanyerte régi biztosságát, a gödröcskék megjelentek arcukon. A lovagok megállapították, hogy megszépültek és megvidámodtak és Ica, a középső, megint hamiskásan kuncogott, amikor elsétáltak az ablak alatt.
A varrónő is tanyát vert a házban és a három leány hangos-vitatkozva megmagyarázta, hogy milyen legyen az új ruha. Melegen és behatóan vitatták meg minden vonalát, minden ráncát, nekik a ruha több volt, mint másnak, mert a ruha jelentette az életet, a mozgást, a szabadságot, mely nélkül csak este lehetne kisurranni a kapun és mellékutcákban járni, félénken megrezzenni, ha férfilépés kopog föl a hátuk mögött, mert férfiak csak okos leányokkal mernek kikezdeni.
Popelka mester beeresztette az Ezüst Csillag termét viasszal és a csillárokra friss harisnyát húzatott. A bársony padokat, melyek körbe futottak a falak mentén, fölfrissíttette és lemosatta a márványokat. Girlandot akasztott a párkányokra, hogy barátságosabb képe legyen az egésznek, de hiába, ezt a nagy hambárt nehéz volt mosolyra hangolni. Mert valamikor kápolna volt, istenes barátok csoszogtak fel éjfélenkint zsolozsmára és csattogott a szöges flagellum és zsongottak a pszalmusok. De jött egy színészarcu császár, aki elkergette a barátokat, kisepervén őket, mint a hervadt falevelet és azóta hol színjátszók ütöttek tanyát benne, hol pedig karnevál nevető arcú hercege vonul be hangos muzsikaszóval.
Fenn, a terem boltja alatt három kis ablak nyilott, mely elé sűrű farács vonódott, mint a gyóntatószék könyöklője fölé. Valamikor a priorok és apátok lesték onnan titokban az éjféli flagellációt, a három ablak volt a klastrom szeme, melyen által a barátok lelkébe látott a gvardián. A kis leányok, kik Popelka úr intésére forgolódtak, szinte önkénytelenül meghajtották fejüket, amikor pillantásuk azokra az ablakszemekre esett. Pedig Magdolna kisasszony, éppen úgy, mint Popelka mester, biztosították, hogy azokban a fülkékben nincsen senki. A feljárókat befalazták, kísértetek pedig nincsenek.
Popelka mester öreg volt, mint egy papagály. Egyforma vénnek, száraznak ismerték harminc esztendő óta az asszonyok, kiket ő vezetett művészetébe a táncnak. Tőle tanultak meg hajbókolni és igent mondani a vallomás után. Ő tanítá meg őket a táncra, mely lassú égésü tüzeket gyújt lángra. Popelka nélkül nem lettek volna regények, Popelka nélkül szegény lett volna a farsang. És Popelka számon tartott mindeneket. Olyan volt, mint egy két lábon járó matrikula. De csak a leányokat jegyezte meg: az ifjak maguktól jöttek. Csak meg kell gyújtani a gyertyát és előszárnyal a pillangó.
Mihelyst felserdült egy leány: Popelka megjelent a családban. Hosszú kávészínü kabátot viselt, amely derékben feszesen ült. Pantallója halaványkék volt és galambszínű csíkos mellény világított a kabátja alatt. Nyakkendője nagy darab selyem volt, feketekék színü és egészen körülölelte nyakát. Karneolfejü tű tartotta össze, melyből egy szem rubint ragyogott a kislányok felé. Magas cilinder és enyhesárga keztyű egészítette ki öltözetét, melyet titokban leutánoztak a vándorszínészek, kik vidéken hódítanak apró városokban…
Hogy Popelka megjelent és meghívta a felserdült kisasszonyt a táncelőadásra, hivatalosan is nagy leány lett a háznál. És a kisasszonyok, kik türelmetlenek valának álmaikban, Popelkát látták és mosolyogva ébredtenek. Ha pedig valahonnan muzsika szürődött be, vágyakozva sóhajtottak:
– Istenem, csak Popelka jönne már.
Amikor ki volt fényesítve a terem, Popelka úr elkezdte a sétát. Bekopogtatott tisztes familiákhoz, elbeszélgetett a nagyanyákkal a régen múlt időkről. bókot mondott az anyáknak és megdicsérte fiatalságukat, melyet meg tudtak őrzeni ezekben a szomorú időkben, meghívta a kisasszonykát az Ezüst Csillagba, mely nélkül nem tökéletes a nevelés. És amikor elkezdte sétáját, a leányok türelmetlenül nézegettek ki az ablakon, hogy vajjon nem bukkan-e fel valahol a parádés öreg.
Popelka névsort írt össze sétája előtt, melyben egy vagy két kereszt jelezte a szép leányokat. A névsort mindig megmutatta Magdolna kisasszonynak, aki megtette észrevételeit. A kisasszony most olyasmit cselekedett, amit még soha. Vadonatúj nevet írt a lajstromba: a Primusz kisasszonyok nevét. És a nevek mellé négy keresztet rajzolt.
– Ide is el fog menni maestro!
Popelka mester aggodalmaskodott:
– Miféle emberek?
Magdolna kisasszony megnyugtatta:
– A leányok gyönyörüek, valami újat is kell mutatni a kegyelmes úrnak!
És Popelka úr Muttermayerné nagy csodálkozására bekopogtatott Primuszékhoz.
– Romlanak az idők, – sóhajtotta, – romlanak.
Többet nem tudott mondani nagy felháborodásában. Popelka úr látogatása ugyanis egyet jelentett a lovaggá ütéssel…
Magdolna kisasszony földig borult a megtiszteltetéstől, amikor eljött a kegyelmes úr. Mert a kegyelmes úr most bejelentés nélkül jött és ez azt jelentette, hogy meg van elégedve szolgálataival.
– Mit csinálnak a báránykák?
– Most tereljük össze őket. Nemsokára kezdődik a tánc és ha a kegyelmes úr megtisztelné intézetemet…
– Nagyon szeretem a táncot, nagyon szeretem.
És elkezdett más dolgokról beszélni, hogy ezidén még nincsen titkárja, mert, sajnos, hamar lesznek szerelmesek ezek a fiatalok.
– A kegyelmes úr egészen elrontja őket. Megházasítja, pedig nem mindig kell sietni…
– Én szeretem a rendes embereket. A rendes ember korán házasodik. Ez idén is meg fogunk jutalmazni egy-két ügyes leányt.
A kegyelmes úr ugyanis nagy jutalmat adott a táncoló kisasszonyok egyike-másikának. A jutalom nagy volt, még férj is járt vele. A kegyelmes úr esztendőnként válogatta titkárait, kiknek semmi dolguk sem volt. Csak néha-néha megjelentek az Ezüst Csillag táncleckéin és élet-halálra udvaroltak a legszebbeknek. Egyikük hamarosan férjhez is ment: a titkár úr nem tudott várni. És nem voltak ritkák a tizenhat esztendős asszonyok, akiket a kegyelmes úr segített férjhez.
A jó bugrisok ugyan mindenféle rosszat beszéltek az ilyen házasságról, de nem haragudtak meg érte. A kegyelmes úr jóképű fiúkat tudott összeválogatni és nem vonta meg a házasoktól később sem a jóindulatát. Ezek a fiatal párok ott laktak a várhegy alatt és ő excellenciája így hívta őket: vejeim…
Most, hogy végigdőlt Magdolna kisasszony kerevetjén, vejeiről beszélt:
– Kezdem már unni őket, – mondogatta, – mindenféle dolgukkal hozzám szaladnak. Annyi keresztfiam van, hogy nem győzöm őket…
Magdolna kisasszony helyeselt:
– Igaza van, kegyelmes úr, valami diszkrétebb, finomabb fiút kell keresni.
– Csak attól tartok, az ilyen túlkövetelő.
– Jó portékának jó az ára, – mondá Magdolna kisasszony, aki megigérte, hogy kezébe veszi a dolgot.
Magdolna kisasszony ügyes asszony volt. Nem nyult apróhirdetéshez, hanem maga vette kezébe a dolgot. Nincs az a nagy víz, amelyben ne lehetne friss halat fogni, volt az elve s körüljárta ismerőseit. Öreg kisasszonyok voltak, kik száraz keblükben elhervadt szerelmek emlékét őrizgették. Elmult kalandok emléke kisértette őket, melyek szívükbe lopták a gyönyörű órákat, míg elszálltak láthatatlanul. Virágot őriztek és arcképeket s kívülről tudtak mindenféle verset a holdsugárról.
Az ő ifjúságukban a grófok és katonák voltak divatban, ezért laktak ott a vár alatt. A várból kisöpörte ugyan az idő a katonákat, de megmaradtak a grófok, kik potrohot eresztettek és szemük elvizesedett; mint a potykáé. Dadognak és nem tudnak emlékezni, nem is tudják, hogy azok a vénkisasszonyok elérzékenyednek nevüknek hallatára.
Ezek közül való volt Marianne kisasszony is, akiről azt suttogták az emberek, hogy bárónő volt az anyja, bár sohasem emlegette, mert maga járt tejért és hitelbe vásárolt a fűszeresnél. És beszéltek róla elmult históriákat, melyeket csak este, csak sötétedéskor lehet elmondani, mert olyan hihetetlenek.
Marianne kisasszony illő reverenciával fogadta Magdolnát, mert nagy urakkal tart fönn barátságot. Lelkében ugyan megvetette, mert ezek a személyek teszik tönkre a finomlelkű nőket a hercegeknél, de mégis mosolygott, amikor belépett hozzá.
– Diszkrét dologban jöttem, Marianne, – mondá Magdolna kisasszony, aki szerette az ünnepélyes gesztusokat.
– Ha diszkrét, jobb helyre nem jöhetett.
– Marianne, – sóhajtá Magdolna, – maga nem tudja, mennyi baj van ma a fiatalokkal.
– Tudom, – felelte Marianne, – a mai fiatalok hangosak és illemtelenek.
– És megbízhatatlanok, – vetette közbe Magdolna, – nagyon megbízhatatlanok. Éppen emiatt kerestem föl. Tudja, a kegyelmes úr megint titkárt keres. Ha maga tudna nekem valakit ajánlani. Egy diszkrét, finom fiút, aki hallgatni tud.
Marianne szeme fölragyogott, mint a vén tükör, ha rátáncol a napsugár. Egyszerre emlékek kezdtek benne gyuladozni, egy láthatatlan lámpagyujtogató kis mécseseket gyujtogatott föl köröskörül. Elalvadt lángok lobogtak föl újra, elfelejtett álmok nyitogatták szemüket. Valahogyan megint odakerülni azokhoz az urakhoz! Ez volt minden vágya, minden ambiciója.
Alig tudta elfojtani örömét és a nekiiramló kiáltás szóparipáit visszarántotta.
– Igen, – mondotta, – ismerek egynéhány kedves fiút, aki alkalmas leszen. Van három unokaöcsém és azt hiszem, rá fogom beszélni az egyiket.
Magdolna kisasszony meg volt elégedve az eredménnyel. Ez a Marianne mindenképpen ügyes leány. Öccsei ugyan nem nagyon vettek tudomást róla, mert a barátság nem sok hasznot igért. No de minden megváltozik ezen a világon, miért ne változnának meg tehát a Sporn-fiúk? Magdolna csak annyit tudott róluk, hogy lovakból élnek és barátságot tartanak fönn minden lovászgyerekkel. Egyébként ügyes, jóvágású fiúk, akik után szívesen fordulnak meg az asszonyok.
Magdolna kisasszony egy cseppet sem lepődött meg, amikor egy délelőtt behozták Sporn báró névjegyét. A keresztneve István volt és a látogatásra szabályosan öltözött. Magdolna az első pillantásra megállapította, hogy ez az, akit keresett. Mert az első pillanatra tisztában lett mindennel és finoman, választékosan beszélt. Mindent elfogadott, amit Magdolna kívánt és helyeselte a terveket.
– Örülök, ha szolgálatára lehetek a kegyelmes úrnak, – mondotta és titokban az istállóra gondolt. Hogy majd a közelébe férkőzik minden titoknak s egy csapásra helyrebillenti a mérleget, mert az a mérleg lefele szállt nagyon, a hadmozdulatok sehogy sem sikerültek. Lassan-lassan lesülyedt az öt forintos adósságokig és a hinár ugyancsak belekapaszkodott.
– Nem lehet megélni, – panaszkodott, – maholnap eszcájgot pucolok.
Az eszcájg, mint valami szomorú szimbólum, villogott a Spornok fölött. A rossz nyelvek ugyan azt is megkockáztatták, hogy az eszcájgból csak holmi ezüstkanalakhoz volt közük, de ez alighanem túlzás volt. Mert ahol a Spornok étkeztek, nem volt ezüst kanál, vagy pedig jó szeme volt a pincérnek. Annyi azonban megfelelt az igazságnak, hogy egynémely hajtása a törzsnek, evőeszközön tanulta meg a munkát és az eszcájg tette hasznos tagjává a társadalomnak.
Sporn Pista nem kért ebből a haszonból és amikor Marianne fölajánlotta neki a hivatalt, két kézzel kapott rajta.
– Néha az ilyen kakadú is hasznos, – mondogatta barátainak, kikben boldog, reménységek ébredeztek. Mert a kegyelmes úr hatalmas ember volt, az ilyennel pedig nem rossz egy tálból cseresznyézni. Már pedig Sporn Pista nem az a fiú, akinek a magvak jussanak.
Sporn Pista hűvös szemtelenséggel jelentkezett a kegyelmes úrnál. A nagyúr megszokta, hogy hétrét görnyedjenek előtte az emberek. Sporn valami új volt számára, tetszett neki a föllépése. Ezzel a fiúval meg lehet jelenni mindenütt. A többiek félszegek, ostobák voltak és egy nap alatt félretaposták a cipősarkot.
– Nekem voltaképpen nincsenek titkaim, – mondotta, – de szeretem, ha ügyes ember van mellettem. Ön itt fog lakni nálam, és ha szükségem lesz szolgálatára, megüzenem.
És Sporn Pista elhelyezkedett a palotában. A régi titkárok szobáját foglalta el. A cselédek, akik a régiekről vették a mértéket, megpróbáltak elnézni a feje fölött. De Sporn egy mozdulattal elintézte őket és már a harmadik napon ő volt az úr a háznál. Tett, vett, intézkedett, anélkül, hogy valaki megbízta volna. És a kegyelmes úr örömmel állapította meg, hogy jobban mennek a dolgok.
– Ez a fiatalember valóságos kincs, – mondá Magdolnának, – rendet tart a háznál, már pedig mindennek lelke a rend.
Sporn szerencséje eljutott mindenüvé, ahol tudtak róla és a hitelezők kezdték jó pénznek tartani. Arany úr jónak találta ellenőrizni a dolgot és fölszemtelenkedett a palotába. De az inas nem engedte be.
– A báró úr sajnálja, de nem ér rá.
Arany úr boldogan vette tudomásul a választ, mert Arany úr okos ember volt.
– Komoly az ügy, – mondotta, – mert kidobott.
Arany urat ugyanis csak komoly emberek dobták ki. A dubiózusak letagadtatták magukat.
Popelka eközben házról-házra járt és meginvitálta a kisasszonyokat. Öreges bókokat mondott az asszonyoknak, a leányokat pedig tréfásan megfenyegette, hogy aztán rá ne haragudjanak, ha nem sikerül már az első esztendőben férjhez menni. Ilyenkor tubákos szelencéjéből fölszippantott egy csipetre valót és az asszonyok nem győzték csodálni művészetét. Mert ehhez művészet kell, mint a menüetthez, és amióta a menüett kiment a divatból, azóta elfogytanak a tubákosok.
Popelka meg volt elégedve az eredménnyel, mert még a Troszt-kisasszonyok is megigérték részvételüket. Pedig már félig-meddig mind a ketten menyasszonyok voltak. De úgy látszik, nem tudtak ellenállani a varázsnak, melyet a tánc igért. És Popelka mester boldog bizakodással jelenté Magdolnának:
– Úgy látszik, jó szezonunk lesz.