VI.
Az Ezüst Csillag úgy gubbasztott a várhegy alatt, mint valami nagy puposhátú szörnyeteg. Ablakai kivilágosodtak és sárga szemei éhesen néztek bele a vizes éjszakába. (Itt már kilenckor éjszaka van.) Lomha lessel várta a leányokat, éhes torka egy pillanat alatt elnyelte őket. Az esőernyők selymén indulót doboltak a cseppek és a kisasszonyok úgy hallgatták, mintha nászinduló ritmusa lett volna. Fejükön csipkekendő védelmezé a frizurát, fehér ruhájukra kabátka simúlt. Arcuk tüzes lett a nagy várakozástól, szemük ragyogott. Sejtések láthatatlan pillangói szállottak keresztül szívükön és tavasszal hintették teli az őszi alkonyodást. Az anyák leányaikon keresztül ugyanazt a remegést érezték, melyet harminc esztendővel ezelőtt és köröskörül régen hallgató melódiák emelgették föl fejüket. Akkor is ősz volt és a vízcseppek francia polkát táncoltak a kockaköveken és akkor is Rozetti volt a zongorás. Knill Erazmus játszott a hegedűn és amikor a kiválasztottak spanyol táncot jártak, csodálatos művészettel pengette a mandolint.
A terem ajtajában Popelka úr fogadta őket, éppen úgy, mint régen. Szertartásosan, mint ahogy a hercegnőket szokás. És mindenikhez volt egy-egy szava, kedveskedő megjegyzések hullottak ki belőle, mintha ódivatú csipkepapirosba csavart cukorkát prezentált volna mindenkinek.
A nagy terem fölmelegedett, a félhangos beszéd zsongássá keveredett össze. Megjegyzések röpködtek a levegőben, majd tört szárnnyal hullottak el. Az asszonyok egymás leányait nézték és titokban boldogan állapították meg, hogy mennyivel szebb az övék. Pedig egyforma volt valamennyi, mint a régi tajtékszobrok, melyeket egyazon pipaműves faragott vala. A hajuk szőke, a szemük kék. Éppen csak abban különbözének egymástól, hogy az egyiknek nagyobb rózsa égett az arcán, mint a másiknak és hogy a hangjuk vagy mélyebb volt, vagy magasabb.
Amikor a Troszt-kisasszonyok beléptek, fölmorajlottak az anyák. Mert a leányok harmadszor kerülnek az Ezüst Csillagba. Talán nem is a leányok okozták a feltünést, hanem lovagjuk, kinek arca égett és unottan bámult végig a sokaságon. A lovag ugyanis Groll úr volt, kit Fábián papa nadrágszíjra vett, hogy elkísérje ide Klárikát. Garait egészen agyonütötte a szíj, meghalt, megsemmisült és Groll úr szomorú melankóliával emlékezett énje szebbik felére, ki könnyelműen eljátszotta Gloriett kegyét.
– Buta voltam, – mondogatta, amikor magára maradt. – Nagyon buta voltam.
Ugyanazt mondotta Gloriett is, amikor hazakerült. De Gloriett föl tudott támadni megint, míg Garai úr hiába próbálkozott.
Rosetti mester megütötte a zongorát és Knill Erazmus fölstimmelé a hegedűt. A nagy terem fölkapta a hangokat, mint a forgószél a falevelet. Ide-oda csapkodta a márványborítású falak között és a hangok úgy zümmögtek, mint a sírás. Egyszerre aztán megint fölzsongott a csodálkozás, az anyák meglepetten néztek az ajtó felé. Az ajtóban ugyanis három leány fehérruhás alakja jelent meg. Mintha három hattyú lett volna. Az egyik barna volt, a másik kettő szőke. Szépek voltak, mint az oltárképen a szent asszonyok, és nagy szemük úgy csillogott, mint az opálkő a régi gyűrűn.
A polgárasszonyok meghökkentek, az első pillanatban megállapították, hogy ezek a leányok nem közülök valók. Valahonnan idegenből jöttek, valami idegen országból. (Talán Pestről.) Erre vallott szemtelen, fitymáló nézésük, mellyel a tisztes asszonyságokat illeték, mosolygásuk, mellyel Popelka úr kedvességeit fogadták. Biztosan mozogtak, mintha századszor lennének itten és minden mozdulatukból kiérzett a megvetés, melyet e szelid leányok iránt rejtegetnek. És szépségük is szemtelen, kihívó vala, mint a plakátoké, melyeket a sarkokra ragasztanak, olyankor, amikor a Városmajorban fölüti sátrát a cirkusz.
Trosztné legalább ilyeneket mondott leányainak és találgatni kezdte, hogy vajjon kicsodák lehetnek. Ez a kérdés himbálódzott köröskörül a szívekben, s tanácstalanul néztek egymásra az asszonyok. Mert ezeknek a leányoknak kisérőjük sem volt, kísérő nélkül pedig a tisztességes nőszemély nem jár soha. Legalább este nem, amikor odakinn az Ezüst Csillag előtt romlott fiatalok leselkednek, hogy hatalmukba ejtsék a tánctól fölhevült leányokat…
Néhányan megkérdezték ugyan Popelka urat, de az öreg barázdabillegető kitért a válasz elől:
– Három galamb…
Ettől aztán nem lettek okosabbak.
Egyszer azonban mozgás keletkezék. Mint amikor a májusi szél megfújja a feslő virágokat. Történt ugyanis, hogy a három lány, ki Magdolna kisasszonnyal beszélgetett (szintén nem a legjobb társaság) megbiccenté fejét. Megbiccenté pedig Groll Gusztáv felé, ki háromszor hajtotta meg magát. Ünnepiesen, mert Popelka ellenőrzött minden mozdulatot.
Troszt mama, kit éppen úgy furdalt a kíváncsiság, mint a többit, magához intette a lovagot:
– Mondja Gusztl, kicsodák ezek?
Groll úr egyszerűen felelt:
– A Primusz-kisasszonyok!
Trosztné most már többet is meg akart tudni:
– Honnan ismeri őket?!
– Ismerem, – felelte Groll úr kitérően és a lelkét majd kinézte két szemén. Szeplői világítottak, jámbor buldogg-képére rárajzolódott a gyönyörűség. Ica rámosolygott néhányszor, de Mancika úgy látszik, haragot tartott vele. Groll úr azonban boldog volt, hogy egy levegőt szívhatott velük. Egy levegőt, melybe Knill Erazmus, – ki köhögős természetű vala, – fenyőillatot fecskendezett egy ménkű nagy spriccelőből, mielőtt elkezdődött volna a tánc.
A tánc azonban az első estén későn kezdődött el. Csak a régi tanítványok ringatóztak a terem közepén, a többiek, a kezdők csak nézték. Groll úr fordulóra vitte a Troszt-leányokat, kik mereven tartották fejüket, mint a vásáros asszonyok, kiknek kosár van a búbjukon. Hogy sikerült letenni őket, Mancika előtt hajtotta meg magát. De Ica leintette őket:
– Manci, nekem beszédem van Groll úrral…
És Groll táncra vitte a lányt, aki úgy imbolygott, mint a virág a májusi szélben. Minden porcikája megtelt a tánc ritmusával és hajbókolt, hajladozott, aranyhaja szikrát vetett a csillárok tüzén, kék szeme mint a zafirkő csillámlott és nevető szájából ki-kivillogott fehér foga.
Minden szem reátapadt, a félénk, szögletes polgár-kisasszonyok úgy bámultak rá, mint a földöntúli csodára és maga Popelka úr sem tudta eltitkolni meglepetését. Ilyen leányt nem látott ifjúkora óta, ennek a leánynak mindene szomjasan issza a muzsikát.
– Manci nagyon haragszik magára, – mosolyogta Ica.
– Megbántam azóta ezerszer is…
– Majd én kibékítem magukat, – felelte a lány, – de figyelmeztetem, hogy ő olyan lány, akit komolyan szokás venni…
Hogy véget ért a tánc, a tenyerek megcsattantak, a tisztes asszonyokból tapsban tört ki a csodálkozás. És Groll úr bemutatta az ifjúságot a Primusz-kisasszonyoknak, kik ezen az estén fáradtra táncolták magukat.
Magdolna kisasszony gyönyörködve szemlélte a három galambot és a kegyelmes úrra gondolt.
– Minden igényt kielégítenek, – konstatálta és boldog volt, hogy ilyen virágszálakat talált.
A Primusz-kisasszonyok lassan-lassan megtöltötték a termet jókedvvel és melegséggel, mely láthatatlanul kiáradt belőlük. Biztatóan mosolyogtak a kezdőkre, kik bátorságra gyúltak. Őket utánozták valamennyien, melléjük tolakodtak mindannyian. És Popelka úr megelégedetten nézte a tánc bimbózását, az ügyetlenkék hangosan kacagtak, ha valami nem sikerült. A vén táncmester hálásan bólogatott Magdolna felé, ki úgy ült a sarokban, mint egy királyné.
– Nagyszerű, – mondotta ez a bólogatás, – igazán nagyszerű…
Groll úr tüntetően távol maradott a három galambtól. Trostné ugyanis nem jó szemmel nézte a táncot. Nem hiába volt kéményseprő asszonya, már a füst szagáról megmondta, kéménytűz-e vagy lángbaborult a ház. Ösztöne súgta, ez a Groll valamit melenget a szép lányok iránt. Amelyik darázs egyszer rászáll a mézre, másodszor is megpróbálkozik. És kurtán megmondá leányainak:
– Ide nem fogunk jönni többet!
– Miért nem? – érdeklődtek a leányok.
– Mert az a Groll nem tetszik nekem. Nem akarok neki alkalmat adni a komiszkodásra!
Szimatja ugyanis azt a szagot vette, hogy a milliomos Groll Fábián fiában nemcsak a kéménytűz lobog, És mert Fábián úr minden estére hozzájuk parancsolta fiát, könnyű volt visszatartani a fiatalembert a komiszkodástól. Trost úr ugyan disznóságot mondott ilyen esetben, de Trosztné asszonyság szerette a választékos kifejezéseket.
Amikor az első estének vége volt, a lányok összedugták fejüket. Primuszné asszonyság a foyerben várta őket és gyönyörködve szemlélte piros arcukat.
– Hogy mulattatok? – kérdezte kiváncsian.
– Azt csak most állapítjuk meg…
Ica már útközben leutánozta a Troszt-kisasszonyokat. Seprőnyéltartásukat és merev nyakukat. Amerre mentek, megtelt kacagással minden sikátor, a friss lányhang úgy csengett, mint a megütött zongorahúr. És azon az éjszakán boldog álmot aludtak mind a hárman. Csak Manci riadt föl egy pillanatra, mert hogyan, hogyan nem, álmába betolakodék a vizlovag. Duzzadt volt a szájaszéle és a szeme mélyen feküdt homloka alatt…
Azontúl minden este megjelentek az Ezüst Csillagban. Icának föltünt, hogy Groll úr elmaradt. Csak egy-egy pillanatra nézett be a tánchoz és alig tudott vele néhány szót váltani. Manci közömbösen vette az esetet, de Ica szerette tisztán látni a dolgokat. Észrevette, hogy Troszték sem jönnek el és megtalálta az összefüggést. És egy este, hogy Groll egy pillanatra beszökött a terembe, megkérdezte:
– Ugy-e maga esténkint a Trosztéknál tölti az időt?
– Fájdalom, – mondotta Groll, – az apám rámparancsolt. Tudja, az öreg nem szereti a vicceket.
Ica fölpattant:
– Mi csak vicc voltunk magának?! Köszönöm. Mit akar akkor maga Mancikával?…
Groll úr arcán kigyulladtak a szeplők.
– Ica, – mondotta szepegve, – tudja, hogy megbántam mindent. De nem is Manciról van szó, hanem magáról… Tudja, rájöttem, hogy tulajdonképpen maga tetszik nekem. Maga valahogy jobb hozzám és olyan okosan tud beszélni.
Ica fölkacagott, olyan kedvesen buta volt ez a Groll. Aztán megkérdezte:
– Most talán nekem kinálja föl azt a hatszobás lakást?
– Nem, – szepegett Groll úr, – én nagyon tisztelem magát!
– De Trosztékhoz jár minden este, – vetette közbe a leány.
– Nem sokáig, – mondotta Groll, – meglássa, nem sokáig. Én nehezen kezdek el valamit, de ha elkezdem, akkor minden ropog…
Két hosszú karjával belemarkolt a levegőbe, mintha láthatatlan nyakcsigolyákat fogott volna, melyeket füstfaragó mesterek és mesternék viselnek. Hiszen könnyű volna elbánni velük, csak ne volna olyan szerelmes a kéményfüstszagú kisasszonyokba Fábián mester, ki a fián keresztül második ifjúságot élt.
Ica jókedvűen kacagott föl és ez a nevetés megrázta Groll úr idegeit. Belecsendült a lelkébe, amelyben visszhangok keltek, mint amikor a templomban a vox angelica megrezdíti a festett ablakot.
– Meglássa, igazat mondok Ica, – erősködött Goll úr, mire aztán Ica csillapítóan szólt oda neki:
– Csak ne siessen el semmit, – mondotta, – nincsen nagyobb baj, mint a sietés. Lássa, Manci is mindig siet és sohasem ér el semmit…
Groll urat megvigasztalták Ica szavai. Úgy érezte magát, mintha a kis leány megsímogatta volna puha, bársonyos kezével. A haja illata körülfelhőzte és lomha nagy vére elkezdett sebesen keringeni.
– Ő szimpatizál velem, – mondá örömmel, – én szimpatikus vagyok neki!
Szinte hálás volt Garainak, hogy Mancikával elrontotta a dolgot. Mert ez az Ica sokkal szelidebbnek látszott és az öreg Groll nem szereti a pattogós asszonyokat.
Egy este, amikor már mindenki tudott valamit a tánchoz, Magdolna kisasszony meggyujtotta a csillárokat és megtelt fényözönnel a terem. Popelka úr fölhúzta új frakkját, mely sötétkék vala és hajtókáiba piros virágot hímeztek a budai asszonyok. Popelka ugyanis nem törődött a divattal, mely folyton változik, míg az öltözés művészete ugyanaz marad. Rosetti és Knill Erazmus is felöltötték Beethoven-kabátjukat és a fenyőszag helyett lóhereparfümöt hintettek a levegőbe, melybe láthatatlanul beringott valami különös hangulat.
A kislányok tánc közben föl-fölkapták fejüket, mintha valaki leskődött volna rájuk. A Primusz-kisasszonyok pedig észrevették, hogy Magdolna kisasszony sokszor fölpillant a mennyezethajlásra, mintha valamit keresne azok mögött a titokzatos rácsok mögött. Stefike, akinek olyan szeme volt, mint sólyommadárnak, legalább azt állította, hogy a rács mögött két tűzpont parázslott, két hirtelenszívott cigaretta, de Ica, aki nem szerette a romantikát, rápirított:
– Már megint szamárságot beszélsz…
Igaz, hogy a táncolók között legendák settenkedtek a három rácsos ablakról, mely mögött nagy urak leskelődnek a fehér kisasszonyokra. Titkos ajtó nyílik a fülkékbe, ahonnan jól lehet látni a táncot és a lányokat. Mindenki beszélte, de senki se hitte, mert, amikor Magdolna kisasszonyhoz kérdést intéztenek, ugyanazt mondta, amit az Ica:
– Szamárság…
A kegyelmes úr másnap meglátogatta Magdolna kisasszonyt, kivel egy egyesületben jótékonykodott. Magdolna kisasszony várakozóan kérdezte:
– Hogy tetszett a tánc, kegyelmes úr?
A kegyelmes úr megbólintá a fejét:
– Tudja, hogy szeretem a művészeteket.
– És a három galamb?
– Ahhoz csak gratulálhatok. Mindig bíztam a maga izlésében.
A kegyelmes úr közömbös dolgokról kezdett beszélni, mint mindig, amikor elhatározások előtt állt. Egyszerre aztán megtört egy mondatot:
– Ja igen… Az a kis barna megérdemli, hogy pártfogásba vegyem…
Magdolna meghajolt:
– Nemsokára személyesen fogja megköszönni a pártfogást…
Azon az éjszakán Mancika megint az esőcsepplovagról álmodott. A szeme beesett volt és duzzadt szájával meg akarta csókolni a nyakát. Amikor elmesélte álmát Krisztina néninek, a vénasszony fölkiáltott:
– Maga boldog lesz, Mancika. Meg fog ismerkedni egy nagy úrral, aki szeretni fogja magát. Lesz minden, amit csak akar, ruhája, kalapja, gyönyörű cipője. És pénze sok, amennyit csak akar… Meglássa, hogy igazat beszélek…
Mancika, aki szeretett mesebeli hercegekről álmodni, hitte is nem is, amit Frau Krisztin beszélt. Erre célozgatott Magdolna kisasszony is, aki mindennap foglalkozott vele.
– Maga a legszebb lány az egész iskolában, magának nem szabad ostoba házasságot kötni…
Ezt azért tartotta szükségesnek megemlíteni, mert a Primusz-kisasszonyok körül valóságos udvar keletkezett. És voltak közöttük, akiket számba lehetett venni, legalább Ica besorozta őket a komolyak közé. A legtöbbet Fazekas forgolódott körülöttük, aki patikát készült venni és estéit itt töltötte a kislányok között, kiknek fehér volt az arcuk, mint a porcellán tégelyeké, melyekben kézfinomítót árulnak az asszonyoknak…
Fazekas ugyan inkább Icával foglalkozott, de Ica ügyesen rájátszotta Mancikára. Magdolna kisasszony szemét mindez nem kerülte el és egy délután elhivatta a kegyelmes úrtól a bárót, aki néhány hét alatt meghízott, szétterpedt a nagy kényelemtől. Eltünt arcáról a ragadozó-vonás, mely már elárulja messziről a játékos embert.
Vagy egy óra hosszat tanácskoztak. Amikor Magdolna apróra elmagyarázott mindent, Sporn báró vállat vont:
– Komisz dolog, de mit csináljak…
– Az ilyen dolgokat nem kell túlságosan komolyan venni. Még nem halt bele senki…
Sporn bárón sötétzöld zsakett volt, amikor belépett a táncterembe. Jobb szemén monokli kevélykedett és arca kifejezése unott volt, megvető. Egyebekben pompás gyerek volt, az arca hasonlított a divatos színészekére és a kabátja zsebéből vérszínű selyemkendő nyújtotta ki tűzpiros nyelvét. Ilyennek álmodták a zúgutcákban a lányok a grófokat, akikről csak annyit tudtak, hogy vannak és élnek, szörnyen vasaltak és diszkrét parfüm illanik ki kendőjükből.
Magdolna kisasszony mutatta be a bárót a Primusz-kisasszonyoknak. Sporn úr arcáról leolvadt az únott kifejezés, amikor meglátta őket.
– Csinosak – mondotta Magdolnának, – igazán csinosak…
Ez az elismerés nem esett rosszul Magdolnának. Sporn báró ugyanis értett az asszonyokhoz.
A leányok megváltoztak valamennyien. Mintha Knill Erazmus valami hódító mérget fecskendezett volna a levegőbe, mely a szívekbe szállt. És megmámorosodtak tőle, úgy érezték, Rosetti még sohasem zongorázott ilyen gyönyörüen és Knill mester kezében nem zokogott még soha így a hegedű. Azok a lapos, százszor hallott, ezerszer megunt melódiák, melyeket a muzsikáló órák minden délben lesírtak, egyszerre megszépültek, megteltek élettel, ritmusuk belekapaszkodott a kifeszített izmokba s Popelka úr mosolyogva látta: így még sohasem ment a tánc. Az arcok kipirultak, Szent János lámpásai kigyúltak hivogató fénnyel a lányszemekben és a pillantásokból szelid kinálkozás szállott a báró felé hangtalanul:
– Akarod? Akarsz?!
A merev, nehézkes, alig mozduló polgárkisasszonyok szívén fölpattant a titkos ajtó, melyen olyan dolgok settenkednek által, miket nem jó tudni az anyáknak. Besurrantak a kinyílt ajtón és megfestették az álmokat, mint a gondos asszonyok a husvéti tojást. A fakó, egyszínű lánykák megszépültek, mert belépett közéjük a mese. A lovag, akinek el kell jönni egyszer. Néha korán jönnek, amikor még alig hogy kibújt az első ibolya, máskor meg elkésnek és térdig gázolnak az elhullott levélben. Övék a legelső vágy, a szívnek legelső rezzenése, a legelső sóhaj. Jönnek mosolyogva és eltünnek könnytelenül. Holttestük tölti ki a szerelmi ostromháborúban az árkot és aki utánuk jön, annak könnyű dolga van…
Az első lovag! Az első szerelem! Jó, hogy ezek a lovagok nem támadnak vakon, jó, hogy az első szerelem máglyája ellobban hamar. Ezeket gondolá Magdolna kisasszony, ki járatos vala a szerelemben. És elgondolta, mi lenne, ha hívná, ha szólogatná őket. Egy este üresen maradnának a fehér ágyak és az emberek arról beszélnének, hogy rettentő csapás sújtott rájuk vaskeztyüs kezével, pedig a tavasz lett diadalmas az élet fölött…
A terem forró lett a táncoló lányok lehelletétől, kik úgy imbolyogtak Knill Erazmus hegedűszavára, mint a rózsatövek a májusi szélben. És kétféle muzsika lengette a ritmust, az egyik a vén hegedűs kezefejében lakott, a másik pedig a szívekben. És emez volt a szebb, az erősebb, a hatalmasabb, ez feszítette meg a lábikrák izmait, ez csalt hivogató sugárzást a szemekbe:
– Akarod? Akarsz? A tied leszek!
A Primusz-kisasszonyokat azonban nem fogta meg a láz. Ők valahogyan hidegek tudtak maradni. Megszokták, hogy először hadrendbe sorakozzanak, ha ütközetbe mennek és őket nem találta senki sem készületlenül. Talán azért, mert velük mindenki harcot kezdett.
A báró mélyen meghajtotta magát előttük, amikor Magdolna bemutatta.
– Egyenesen a maguk kedvéért látogatott ide, – mondá, azonban Ica hirtelen visszavágott:
– A báró igazán nagylelkű. Én például nem volnék képes érte ekkora áldozatra!
Sporn báró ebből megérezte, hogy ezek a lányok nem azok közül valók. Azokat jelölte meg így, kik az első köszöntésre halálos szerelembe esnek, akik négyoldalas leveleket írnak és akik virágot préselnek az imádságos könyvbe.
– Nem szeretem ezeket a kis érzékeny állatkákat – mondá megvetően, – amikor bizalmas társaságban volt és amikor Magdolna csatasorba állította Mancika ellen, meg volt győződve, hogy ebbe a kategóriába tartozik. De amikor szembe került vele, megállapította, hogy tévedett. Mert Mancika nem volt ugyan olyan támadó szellemű, mint a huga, de nagyszerűen el tudott oltani minden tüzet. Hideg lett, mint a márványszentek az útszéli kápolnában, melyek alatt hiába lobog a mécses.
Mancika az első pillantásra megállapította, hogy csinos a fiú. És hogy elegáns. Mert ő a férfiruhához is értett. Gyerekkorában, amikor jóllakott az asszonyi dolgoknak bámulatában, órákhosszat elállongott a férfidivat-kirakatok előtt és képzeletben felöltöztette lovagjait, a diszkrét mellényekbe megkötötte a nyakkendőjüket és kiválasztotta a legszebb keztyüt, melynek gyöngyház gombja sejtelmesen csillogott, mint az álombeli princek szemei.
A báró vele foglalkozott egész este és vele táncolt. Úgy forgatta, mint a pelyhet a beillanó reggeli levegő, minden mozdulatának engedelmeskedett. Bele tudta ringatni a táncba, mely meggyújtotta az asszonyszívekben a vágyak ámpolnáit, melyeknek fénye kiragyog a szemekből, megcsillan a hajfonatokon és rózsát ültet az arcra. Ezen a hevületen keresztül kúsznak forró testükkel a kísértések és minden férfifejben fölszikrázik a gondolat: jó volna tánc után egyedül lenni…
Amikor vége volt a táncnak és Knill Erazmus tokba zárta hegedűjét, a leányok olyan lassan húzódtak az ajtó felé, mint még soha. Az új lovagot akarták látni, aki egyszerre megjelent közöttük és teliültette tavasszal az őszt.
– Báró – sóhajtottak titokban, – báró és milyen gyönyörű!
A báró Mancikával foglalkozott. Kedves volt és mosolygott. Mosolygásában azonban nem volt semmi nekibizakodás, a fiú szemmel láthatóan megjuhászodott.
Groll úr, aki megint későn érkezett, megint Icával foglalkozott:
– Hogy tetszik magának, kisasszony, ez az úr?
– Óh, nagyon mulatságos és nagyszerűen táncol!
Groll meg volt elégedve a felelettel. A második galamb még nem volt senkié.
VII.
Magdolna kisasszony belső boldogsággal nézte, hogyan szövődik a fiatalok közt a regény. Fiatalok alatt Mancikát értette, meg a bárót, aki nagyszerű gyerek.
– Nagyon szeretem a fiatalokat – mondotta ő excellenciájának, – kivált ha okosak.
Mert a báró okosnak bizonyult, szívósnak, kitartónak, ügyesnek. Nem rohanta meg egyszerre a leányt, hanem lassan-lassan melléje csúszott. Először az idegeibe vette be magát, aztán a hiúságába. Innen már meg lehet építeni a hidat, mely az álmokhoz vezet. Ez a híd sóhajtásból épül, egy elfeledkező nézésből, egy kibuggyanó szóból, egy kézszorításból…
Mancika azonban zárkózott természetű volt. Az ilyen leány szívébe bejutni a legnehezebb, az álmodók, a bolondok, az ábrándosak vannak tőlünk a legmesszebbre. Azt hinnők, ők szédülnek el a legelső vallomásnál és ők vetik magukat elsőnek karjainkba. Pedig nem ők azok, akikkel a tavasz és szerelem kezdődik, hanem az egészségesek, a józanok, akiknek mozgásba jön a vére, ha virágillat csapódik hozzájuk. Csak ezeket lehet megrohanni, elszédíteni, körülölelni egy pillanat gyorsan lobbanó mámorán keresztül. Ezek a sablonosak, az únottak, a jóviseletűek, a kedvesek, a megdicsértek.
Az álmodó szívhez néz az út, nehéz megvívni a mesékkel és az álomlovagokkal. Nehéz elhallgattatni az álommuzsikát, az eolhárfát, a tízhúrú hegedűt.
A báró a legelső mérkőzésnél észrevette, mert amikor egy este, tánc közben a megengedettnél forróbban ölelte magához Mancikát, a leány arca hirtelen elkomolyodott.
– Mi bántja? – kérdezte a báró.
– Semmi, azt hittem hirtelenében, hogy a Grollal táncolok.
Ettől kezdve aztán óvatosabb lett.
– Nehéz, nagyon nehéz a kicsike – mondogatta Margarétának, aki türelmetlenkedett. – Mert a kegyelmes úr kezdi unni magát és ilyenkor kiszámíthatatlan. Még azt is megteszi, hogy elutazik és akkor hiábavaló minden, amit itt hangszerelnek.
A báró értelmes fiú volt, a kemény szóból is megértette az egészet. És ilyenkor egy kis irtózás fogta el, melyet alig tudott elfojtani.
– Csunya dolog – konstatálta, – nagyon csunya dolog.
– Úgy látszik, barátom – mondá egyszer a nagyúr, – magának nem sok szerencséje lehet a szerelemben!
És ebben a pillanatban olyan volt, mint a keleti isten, amikor fehér testű szűzekre éhezik. A báró megundorodott tőle és kissé élesen felelt:
– Ez talán azért van, mert a szerelemben sem korrigálom a szerencsét.
– Pedig ott szabad – mondotta a kegyelmes úr, – néha nagyon is ajánlatos.
A vén ember teljesen Magdolna befolyása alatt állt, aki nem sajnált semmit, hogy ingerlő új helyzeteket teremtsen neki.
– Higyje meg, kegyelmes úr, csak az ér valamit, amit nehezen és drágán lehet kapni.
És elkezdett neki Mancikáról beszélni. Szakszerűen érdekesen, mert Magdolna művész volt, senki sem tudott úgy az asszonyi szépséghez és az öreg ember új gyönyörűséget várt, új izgalmat, hogy megszínesítse a körülötte áramló ködöt, mely egyforma szürkeséggel nyeli el a gyorsan iramló napokat. Neki ez a játék az volt, ami a régi embereknek az óracsinálás: foglalkoztatta, fölélte maradék energiáját elalvó életének. Neki a várakozás adott izgalmat, a játék, melyet másokon keresztül játszott és ebből a játékból élt Magdolna kisasszony.
A báró tisztán látta a dolgokat és néha megriadt. Sok volt még benne az ifjúságból és az ifjúság megriad attól, ami tőle idegen. De azért engedelmeskedett a kéznek, mely rángatta, nem tudott lesiklani az útról. Mert megszokta a kényelmet, a jólétet, a pénzt, a levegőt, mely teli volt a gazdagság minden illatával.
– Bolond volnék – csitítgatta magát, – bolond volnék…
És elkezdte Mancika ellen az ostromot. Óvatosan indult neki, lassan, kiszámítottan. A kalandorok és hamiskártyások vére áramlott benne, a játék kezdte hevíteni. Lassan, gyöngéden bánt a leánnyal, hetek multak el, míg egyszer megszorította a kezét és Mancika ujjai szeliden engedtek a szorításnak, kissé remegtek, aztán belesímultak szeliden, megadóan.
– Amióta magát ismerem – suttogta, – mindig maga jár az eszemben…
Mancika fehér arcán kigyúlt a bibor és szemei melegen nézték a fiút. Nem felelt semmit és attól az estétől kezdve dalba fonódott minden érzése. Azok a láthatatlan muzsikások, kik gyerekkora óta megtöltötték az álmok melódiáival a sötét sarkokat, most lakodalmi himnuszt csaltak ki hangszerükből. A primhegedű vékonyka hangja ujjongott, a fuvola fürgén trillázott, a hárfa pengett és valahol mélyen a szekrény alatt elhelyezkedett egy bőgő és belebrúgózott vidáman az ujjongó nótába, úgy, hogy föl kellett kacagnia. Mert ez a bőgő lassú morajlással mintha így zümmögött volna:
– Groll úr, Groll úr, Groll úr!
Eszébe jutott ugyanis Ica megjegyzése, aki kemény egyenesen ezt vágta oda neki: az a Groll tízezerszer különb, mint a báró! Különb, mert becsületesebb.
Icának ugyanis sehogy sem tetszett ez az ember. Valami ösztöne volt, ami nem csalta meg soha és amikor észrevette, hogy Mancika kezd feléje hajlani, közbevetette magát:
– Te, Manci, jó lesz, ha vigyázol magadra!
– Miért?
– Mert ez a báró nem rendes ember, akivel kezdeni érdemes!
Manci azonban már túl volt ezen. Egy este ugyanis, amikor pihentek a párok és Rozetti meg Knill Erazmus egy régi bécsi dalt cincogtak hangszerükön, a báró remegő hangon súgta oda a leánynak:
– Szeretem magát, Mancika. Maga nekem az élet és a boldogság. Maga nélkül üres volna körülöttem minden és ha maga nem volna, én rossz ember lennék nagyon…
Mancika nem felelt semmit, csak szeliden meghajtotta fejét és a szeme sarkába belopódzott egy könnycsepp. Éppen csak annyi, hogy meg tudta nedvesíteni a hosszú szempillákat. És ettől a perctől kezdve Mancika hol víg volt, hol szomorú. Szomorú, hol sírt, hol nevetett. Sírt olyankor, amikor arra gondolt, hogy mi lesz, ha a báró meg fogja tudni, hogy ő nem királykisasszony, hanem csak egy asztalos leánya a Medve-utcából, kinek apja most abból iszik, hogy részeg kocsisokat hajigál ki a korcsmaajtón. Nevetni meg akkor nevetett, amikor a láthatatlan bőgő elkezdett: zúgni, búgni:
– Groll úr, Groll úr…
A báró a vallomás óta mintha megszelidült és megsápadt volna. Karcsú, elegáns alakja elvesztette minden feszességét, arcára ráült valami álmodásféle. Mancika boldogan mosolygott föl, amikor megjelent és tánc közben néha megfeledkezve magáról, egy rövid fél pillanatra a vállára csuklatta bóbitás fejét, Erre aztán összenéztek a polgárleányok.
– Csunyán viselkedik az a leány – mondogatták, – de a szívük megtelt vala irigységgel…
Magdolna kisasszony gyönyörködve nézte őket:
– Nincs szebb, mint amikor a fiatalok szeretik egymást, – mondotta Popelkának, a bárónak pedig odasúgta:
– Bravó, bravó!
És elreferált a kegyelmes úrnak is, aki egy nézeten volt Magdolnával:
– Nincs szebb, mint amikor a fiatalok szeretik egymást, csak olyan átkozott sokáig ne tartana!
Ő excellenciája ugyanis most már sűrűbben jelent meg a rács mögött a titkos fülkében, ahonnan elgyönyörködött az ifjúságban. Alulról meleg illattal kevert pára szállott föl hozzája és bebújt a faragott lécek között. A kegyelmes úr úgy szívta magába az illatot, mintha rózsaszag lett volna. Pedig az ibolyához állott közelebb, mert leányi hajból kavargott elő.
– Nincsen szebb, mint az ifjúság – ismétlé meg magát és tágra nyílt szemmel bámulta a bárót és Mancikát. Szemmel követte minden mozdulásuk, magába szívta arcjátékukat. Úgy érezte, ő jár ott kar karba öltve azzal a barna leánnyal, minden mozdulata, minden nézése, minden hevülése neki szól. Érte, miatta, az ő akaratából történik minden, ő vette bérbe mások ifjúságát, hogy esztendőről-esztendőre újra átélje azt, ami szép és ami az életet teszi.
– Maga nagyon ügyes hölgy, Magdolna – vetette oda a vén leánynak, aki boldog volt ettől az elismeréstől. És a kegyelmes úr hálás is volt iránta. Nem tudott volna meglenni e nélkül az asszony nélkül, akivel valamikor személyesen játszotta el azt a játékot, mely alattuk himbálódzott. Mert akkor még fiatalok voltak mind a ketten. Magdolna haja olyan volt, mint Mancikáé, és ő maga elegáns fiú volt s házasságot igért Magdolnának, aki az övé lett nemsokára. Az övé lett sírás nélkül, könny nélkül, jelenet nélkül és amikor megunta, önként félreállt, de mint gondos asszony maga ügyelt arra, hogy a kegyelmes úr mellé ne kerüljenek veszedelmes személyek. Magdolna értette a módját, hogy kell újra meg újra megjátszani a szerelmi játékot, újra átélni a legelső regényt. És ezért nagy becsben vala ő kegyelmességénél, ki minden dologban reá hallgatott.
Most, hogy a kegyelmes úr gyönyörködve nézte végig Mancika csatáját, melyet azon a fiún keresztül vívott vala, megjegyezte:
– Én nem mórikáltam magam ennyit kegyelmes úr!
Ő excellenciája helyeslően bólintott:
– Úgy van Magdolna, de én gyorsabb voltam, mint azon fiatalember!
Magdolna megvigasztalta:
– Még csak néhány nap az egész, akkor aztán jövünk mi.
Amikor a kegyelmes úrnak egy ilyen ügye támadott, mindig többes számban beszélt, hogy észrevegye, hogy neki is része van a dologban, hogy ő is hozzájárul ahhoz, amiért mindig hálásnak illik lenni.
A báró pedig folytatta az ostromot. Egyszerre csak ott állott a kapu alatt, mely önként megnyilott előtte. Megnyilott és csendesen befogadta a hódító lovagot, ki legelső volt közöttük. Most már nem beszélt elfojtott, elszorított hangon, már nem akadozott a szava. Meleg, forró mondatok buggyantak ki a száján, a hangja zümmögött, mint a megrezzenő húr a hegedűn. És Mancika is bátrabb lett. Nem sütötte le a szemét, hanem melegen, nyugodtan a fiú arcába nézett és csendes bizonykodással felelte:
– Én is szeretem magát.
A báró mindennap virágot küldött. Vérszínű, selyemszirmu virágot, melynek a Mancika a nevét sem tudta. A virágnak nem volt illata, de lángolt és égett és megtöltötte tűzzel a szobát. Ica ebből mindent megtudott.
– Beléhabarodott, – konstatálta, – egészen beléhabarodott…
És elhatározta, hogy szemmel tartja őket. A báró azonban nem állt meg a sóhajtásnál. Egy este megkérdezte a leányt:
– Mancika, nem adna alkalmat, hogy beszélgessek magával?
– Mikor?
– Holnap délelőtt, várom magát a bástyán és akkor beszélhetünk.
Manci igent intett. A szívében ünnepi harangok kezdtek zúgni, egész éjjel nem hunyta le a szemét. A valóság összekeveredett a vággyal és álomfigurákkal rajzolta teli a sötétet. A mesebeli herceg eljött, de olyan arca volt, mint a bárónak és ő felült a hatlovas hintóba, mely hirtelen őrült iramodással megindult a sötétség felé. A báró még azon az estén megmondta Magdolnának:
– Azt hiszem, egy-két nap mulva megcsináljuk.
– Maga derék fiú!
Mancika boldogságtól sugárzó arccal jelent meg a találkozón. Ősz volt és a száraz levelek olyan hangot adtak, mint az elhagyott spinét, melynek ereszkednek húrjai. Bánatos érzések úsztak a levegőben, a hegyekről beszólt a városba a szél és magával hurcolta a haldokló füvek kesernyés illatát.
– Vártam magát, – mondotta a fiú.
– Tudtam, hogy előbb lesz itt, mint én, pedig hamarabb jöttem, mint ahogy megbeszéltük.
Egymáshoz símulva mentek. A báró mindenről beszélt, csak arról nem, amiről kellett volna. Maga sem tudta miért, de elfogódott volt. A leányról lesugárzó tisztaság elfojtotta szavát. Érezte, hogy Manci vár valamit. Egy forró vallomást, egy remegő mondatot, mely a jövőről beszélt. De nem tudta kierőszakolni, hanem lehajtott fejjel ment a leány oldalán.
Mancika észrevette és megkérdezte:
– Mondja, mi bántja magát?
– Semmi, – felelte a báró, – ha magával vagyok, nem tudok beszélni.
Elpirult, amikor mondta, mert eszébe jutott az a vén ember, akiért esténkint komédiáznia kellett. Most, hogy ez a játék a nappalba húzódott, tisztábban látott mindent. Az éjszaka keze sötét, eltakar mindent, de nappal hiányzik ez a takaró.
– Komisz munka, – gondolta nagy elkeseredéssel, – komisz dolog…
Aztán arra gondolt, hogy hiszen minden ettől függ. A jólét, a kényelem, a pénz, a biztos élet. És mindent legyűrő akarattal elhatározásra jutott:
– Meg fogom csinálni!
Mancika pedig ott lépkedett mellette, mint a fehér hótollu galamb, és nem vette észre, hogy csapdát állítottak elé.
A bárónak lassan-lassan megjött a szava. Belemelegedett. Magáról beszélt és a jövendőről. Addig erőszakolta magát, míg végre sikerült belerögződnie ebbe a hangulatba.
– Nem tudok maga nélkül élni Mancika, – mondotta, – üres az életem maga nélkül. Alig várom, hogy eljöjjön az este és láthassam, gyönyörködjem magában.
Mancika bársonyos szeme hálásan nézett a fiúra.
– Én feleségül veszem magát, – folytatta a báró.
– Én feleségül megyek magához, – mondotta a leány.
Csak neki lehet ilyet mondani, villant keresztül a báró fején. Mert csak az ilyen leányok hisznek és bíznak vakon. A naivakat, a hivőket, a vakon rohanókat, az őszintéket, akik csak titkolódzni tudnak, de hazudni nem.
Manci már titkolódzni sem tudott, mert amikor séta után kipirult arccal jött haza, lehetetlen volt észre nem venni rajta a boldogságot. Ica elő is vette:
– Te Manci, te a báróval voltál. Vigyázz, ne csinálj valami ostobaságot!
– Ne félts te engem, te csak puhitsd a patikust!
– A patikustól nincs félni valóm, de az a fiatal úr erősen gyanús.
– Nem gyanús, – felelte büszkén Manci, – egy cseppet sem gyanús. Feleségül fog venni!
Büszkén ragyogott a szeme, amikor kimondta, kiegyenesedett, megnyult és sajnálkozóan mérte végig a hugát. Ica azonban nem adott az effélékre semmit. Nem volt semmi érzéke a gesztusokhoz.
– Szamárság, – mondotta határozottan, – jó lesz, ha kivered a fejedből! Az a báró naplopó és kártyából él, de még így sem hiszem, hogy elvegyen egy asztalosleányt. Aztán meg nem is báró és egy fillérje sincsen…
Manci kihívóan kérdezte:
– Ugyan honnan tudod?
– A Groll mesélte nekem, a Groll nem hazudik.
Manci mérges lett nagyon:
– A Groll! Az a szeplős majom úgy viselkedik, hogy nem birom ki! Mintha vőlegényünk volna mind a hármunknak. Mindig a nyomunkban van, nem fordíthatom sehova se a fejem, hogy ne lássam. Mintha el tudnám felejteni, milyen pimasz volt. És te még ezek után szóba állsz vele!
– Szóba állok, igenis szóba állok, – felelte haragosan Ica, – mert ez a Groll buta, de becsületes. Amit tett, butaságból tette. De ez a te báród egy körmönfont csirkefogó és jó lesz, ha abbahagyod vele a komédiát. Akkor leszel a felesége, amikor…
Nem tudta befejezni a mondatot, mert Manci közbedobbantott. Erősen, határozottan és mély meggyőződéssel mondta:
– És mégis feleségül fog venni!
Ica vállat vont, mintha nem érdekelné a dolog, de azért magában rettentően megijedt:
– Baj lesz, – állapította meg titokban, – valami baj lesz ezzel a Mancival!
Manci gőgös fejtartással járt és kelt a Medve-utcán, figyelemre sem méltatta többé a rajongókat. Úgy érezte, hogy föléjük nőtt, nagyobb lett és messzire távolodott tőlük. Elkezdte gyülölni a sikátorutcákat, amelyekben olyan pompásan el lehet bújni a valóság elől. Ezelőtt szerette az eltakart zugokat, ahol nem tudja követni a szem, szerette az ódon házakat, a nyitott ablakokat, melyekbe be lehetett lopni egy-egy pillantást. Szerette a frizeket, a kapubálványokat, az ékítéseket az ablakok hajlása fölött. Hiszen úgy el lehetett ábrándozni, amikor lelibbent az este, mely ködkendőt csavart a gázlámpákra és megnövesztette a falakat. Ilyenkor álomalakok suhantak el titokzatosan a kapuk előtt és az ablakok alatt, amelyek megtöltötték igérettel az üres leányéletet.
Most, hogy a báró szerelmes szívvel közelített hozzá, egyszerre kicsinynek, utálatosnak, penészesnek tartott mindent, és felörült a szíve, amikor arra gondolt, hogy nemsokára itt van a szabadulás.
– Báróné leszek, – gondolta felujjongó örömmel. Beleszédült a boldogságba. Látta, hogy vadidegen, sohasem látott emberek fordulnak nyomukba, amikor a báróval sétált és félig irigyen, félig csodálkozva mondogatják:
– Milyen gyönyörű pár! Hogy egymáshoz illenek!
Ilyenkor boldogan vágott a báró felé és mosolygott.
– Hallotta?
A báró mély meggyőződéssel mondta:
– Talán nincsen igazuk?!
Mindennap találkoztak és pontosak voltak mind a ketten. Ezek a találkozások elernyesztették a báró energiáját. Egyik napról a másikra tolta a rohamot, amellyel ezt a leányt meg kell szerezni – másnak. És minden alkalommal újra meg újra feltört belőle a tiltakozás:
– Gyalázatos história!
Néha már a száján volt a hívó mondat, de nem tudta kierőszakolni, mert a leány olyan őszintén bizakodva, akkora rajongással nézett rá nagy szemével, hogy nem mert előhozakodni vele. A találkozók után lehangolódva kullogott el és magán érezte a leány meleg, rajongó pillantását. Nem tudta lerázni magáról, égette, mintha láthatatlan reflektor vetett volna rá forró sugárzást.
– Ej, csak nem vagyok belé szerelmes? – kérdezte riadozva, aztán hozzátette:
– Akkor igazán eszcájgot pucolok.
Már kezdett türhetetlen lenni neki ez az állapot. Mert Magdolna szüntelenül körülötte settenkedett:
– A kegyelmes úr unja magát, – mondotta, – maga tudja, hogy ez mit jelent.
A kegyelmes úr Magdolnán keresztül érintkezett a báróval. De csak ebben a kérdésben. Hisz ilyenekkel ő nem foglalkozott, hiszen akkor Magdolna fölöslegessé vált volna életében. Éppen ezért hajszolta a bárót és egyszer meg is mondta neki:
– Kedvesem, maga nagyon könnyen veszi a dolgot.
A báró ezen felbőszült. Különben is megvetette ezt az asszonyt, aki annak a vén embernek a gonosz szelleme volt. Mert az a vén ember nem tudott akarni. A legnagyobb érzés, mely ki tudott fakadni belőle, a bosszúság volt és egy este kitört belőle Magdolna előtt.
– Maga kezd lassú lenni, – mondotta, – úgy látszik öregszünk!
Magdolna halálra rémült és elővette a bárót.
– Na, most már itt lesz az ideje…
A báró elgondolkozott.
– Mikor akarják?
– Holnap délután…
– Az órát majd én mondom meg, – felelte, és azon az estén majd hogy össze nem forrott Mancikával. Máskor udvariasságból egy-egy fordulóra vitte Icát, de ma megfeledkezett róla. Még sohasem suttogott ilyen szerelmesen, még soha nem szédítette ennyire Mancikát.
– Jöjjön el holnap délután háromkor, – mondotta, – szeretnék komolyan beszélni magával. Úgy-e eljön?
– Eljövök, – mondotta a leány, – hiszen tudja…
Másnap délután lassu őszi eső hulldogált és pára ült a Viharhegy tetejére. Mancika mégis elment a bástyára, ahol már várta a báró. A leány észrevett valamit rajta.
– Maga nagyon sápadt, mi a baja?
– Keveset aludtam az éjjel. Magára gondoltam mindig…
És ebben igazat mondott. Azon az éjszakán nem tudott aludni, mert mindig a fejében járt az a kis barna gyerek. Odatolakodott gondolatai közé, végignyult bennük, nem tudott szabadulni tőle.
– Vajjon mit fog szólni, ha…
Százezer gondolat rohanta meg, de nem tudott feleletet adni. Hiába erőlködött, hiába vívódott. Nem ment, nem bírt vele. Ha egy pillanatra kiszorított valamit, a következő pillanatban új alakot öltött. Eleinte ezzel vigasztalta magát:
– Ej, hát azt csinálja, amit a többi… Hallgat és megvigasztalódik… Elvégre is az a vén ember gondoskodik róla.
De nem tudott megmaradni ennél. Új dolgok jöttek, ijesztőek, sötétek, feketék. Előszállottak csipkés, halk denevérszárnyon és leguggoltak melléje. Arról beszéltek, hogy az ilyenfajta leányokban óriás az elkeseredettség. Ezek lépnek leghamarabb arra az útra, mely a semmibe torkollik. Az álmodók, a bolondok, a szerelmesek végeznek magukkal leghamarabb.
Erre aztán valami fájó érzés lepte meg. Nem tudott aludni. Maga előtt látta Mancika sápadt, fehér, élettelen arcát. Hajnalfelé, amikor már fakószínü szárnyon belebbent hozzá a reggel, elkezdett alkudozni önmagával.
– Ej, – gondolta, – megesett máskor is, mással is, az élet nem válogatós…
Délelőtt felment Magdolnához. A vénleány várakozóan nézett rá.
– Rendben leszünk, – mondotta, – csak aztán valami baj ne legyen…
– Attól ne tartson, itt leszek én…
Magdolna volt ugyanis a vigasztalás. Aki megjelent a legnehezebb félóra után és felszárította a könnyeket, mosollyá szelidítette a sírást.
Nagy gyakorlata volt ebben. Ismerte a fogásokat. Veronika kendőjét vitte a retikülben és az a kendő teli volt itatva – parfümmel.
Most, hogy Mancika ott állott a báró előtt frissen, mosolyogva, egy pillanatra megint előjöttek az aggódások, de a báró lebirta, leszorította őket.
– Muszáj, – mondotta, – muszáj…
Az eső lassan szitált, csak egy-egy nagyobb esőcsepp dobbantotta meg az esőernyő selymét.
– El kellene valahová menni, – mondotta a báró, – azután a palotáról kezdett beszélni. A képekről, bronzokról, ódon butorcsodákról, nehéz függönyökről.
A leány érdeklődve hallgatta, meg-meggyulladt benne a fantázia és el tudott képzelni egy őszi alkonyodást, mely megrendült ott az ódon bútorok között. Vén óra kezd tik-takolni és kinyitja fényes szemét a sokágu csillár. A kandallóban meglobban a tűz és illatszer szóródik bele a levegőbe. Jó lenne ott asszonynak lenni, gondolta, titokzatosan suhogó selyemben végigmenni a termeken…
– Jöjjön el hozzám, mindent megmutatok, – mondá a báró fojtott hangon…
A leány felkapta a szép fejét. Pupillái kitágultak és kíváncsi, de tiszta sugárzás hullámzott ki rajta.
– Igazán eljöjjek?
– Jöjjön, – mondotta a báró. A szíve kalapált, még a torkán is érezte véres lüktetését. Lépésük összestimmelődött, az üres utcák felkapták koppanásukat és megálltak egy nagy, kétszárnyu, sárgára eresztett tölgykapu előtt.
– Itt vagyunk, – szólt a báró és megnyomta a csengőt, mely rövidet, éleset berrent.
A leány összerezzent.
– Fél? – kérdezte a báró.
– Ugyan mitől? Hiszen maga velem van.
A kapu kinyilt. Piros szőnyeg futott a lábuk alá, mintha a hatalmas kaputorok nyelve lett volna. A boltív közepén nehéz lámpa égett és bágyadt sugárzással töltötte meg a levegőt. Az ajtók maguktól látszottak kinyílni és Mancika szinte meghökkent, amikor észrevette az inasokat, kiknek merev arca nem árult el semmit, de a szemükből furcsa nézés sugárzott elő.
Egy nagy terembe mentek. A báró leültette a leányt. Szeliden, gyöngéden, aztán felállott.
– Egy pillanat mulva jövök, Mancika, – mondotta. – Rögtön jövök…
Megfordult. A leány remegni kezdett. A levegő fojtott volt, mintha ismeretlen rémségekkel lett volna teli. Maga sem tudta miért, de reszketett. Félt. A sarkok mintha ismeretlen szörnyek torka lett volna. Ő is felállt.
– Ne maradjon sokáig, – mondotta a fiúnak, – ne hagyjon itt…
A báró megállt, mintha tusakodott volna. A szomszéd szobában valaki felköhögött. A leány összerezzent, a báró tudta, hogy ki az. A kegyelmes úr. Valami láthatatlan kéz egyszerre meggyújtotta a lámpásokat. Száz meg száz körte izzott fel egy másodperc alatt. Kék, zöld, piros, sárga, violaszínű szemek bámulták Mancikát, aki szép volt, mint maga a tavasz. Bibor ömlött végig az arcán, a szeméből szelid, könyörgő nézés szállt a báró felé. És a romlott, cinikus, számító embert lenyügözte ez a tavasz. Visszafordult az ajtóból és odament a leányhoz. Átkarolta és erőszakosan, szinte durván kivitte a szobából.
– Jöjjön Mancika, nem jó magának itt lenni.
Az inasok csodálkozva néztek rájuk. A szobában pedig, melyből kiléptek, haragosan, indulatosan köhögött valaki.
VIII.
Groll úr (az ifjabb) kimaradt a Troszt kisasszonyoktól. Nem birta el őket. Azok az esti kártyázások elviselhetetlenek voltak. Mintha az a sok korom, melyet Troszt úr legényei kikapartak a kéményekből, ott keringett volna a levegőben. A koromfelhő teli volt villámmal. Troszt mama ugyanis szigorú szavakat ejtett el a gonosz nőszemélyekről, kik hálót vetnek a tisztességes fiatalemberekre. Gonosz nőszemélyek alatt a Primusz kisasszonyokat értette, kik bóbitás frizurába fésülték hajukat és többet mutatnak gömbölyüségükből a férfiaknak, mint amennyit szabad. És példálódzott, hogy vannak leányok, kiknek a lelkét kerekre esztergályozta a jó nevelés, azok a leányok nem néznek soha más férfiakra, mint akinek oltár előtt fogadnak örök hűséget.
Ilyenkor Klárika szemérmesen sütötte le vízszínű szemét és olyat sóhajtott, hogy meglebbent a petróleumlámpa tűzpillangója. Groll úr azonban nem látszott észrevenni ezt a sóhajtást és minden igyekezetével azon volt, hogy megszabaduljon. A középső Primusz kisasszony csalogatta, aki olyan kedvesen tudott kacagni, mint az iskolai csengetyű, mely hazaszólítja a leányokat. Ha csak tehette, elszaladt az Ezüst Csillag-ba, hogy egy percre, egy pillanatra lássa a második galambot. Nem törődött azzal, hogy megmosolyogják erőlködését (mindig vérpirosra melegedve rohant be), nem vette figyelembe Trosztné megjegyzéseit, hanem elfogta Icát egy-egy másodpercre és bolondos vallomásba fonta szerelmét. Mert szerelmes volt, egészen komolyan szerelmes, úgy, mintha még élt volna benne Garai. Szerelmes volt egész tudatosan és amikor magára maradt, mint jó üzletember felállította a mérleget.
– El fogom venni Icát, mondotta, elveszem, ha még úgy gorombáskodik is az öreg…
Mert az öreg Groll, hiába, veszedelmes férfiú vala. Nem lehetett tréfálni vele és nem voltak gyöngeségei. Olyan volt, mint egy főkönyv, vagy mint valami frissen rajzolt terv, mely életet van hivatva adni egy bérpalotának és ezzel a hideg, józan, fantáziátlan emberrel kellett szembe kerülni a derék ifjúnak.
Százszor elgondolta, hogy mit mondjon majd neki, hogy hogyan kezdje, de nem tudott kiokosodni semmit. Riadtan, megrémülve, leterrorizálva húzódott vissza a kezdettől és az egészből nem maradt meg semmi, csak az elhatározás:
– Feleségül fogom venni Icát. Ő lesz a feleségem…
Amikor egy-egy pillanatra magára maradt Icával (sok udvarlója volt, hiszen másnak is volt szeme), erre célozgatott. Amikor egy-egy kijelentést tett, sietett alátámasztani:
– Ezt nem mint Garai mondottam, Ica…
Trosztéknak mindez a fülébe jutott. Troszt mama először taktikával dolgozott. Hosszúra nyujtotta a vacsorákat, meg a kártyát, de Grollon nem lehetett kifogni. Későbben jött és előbb szaladt be egy-egy félórára a tánchoz. Ica ilyenkor tréfásan megfenyegette:
– Siessen, Troszték már türelmetlenek.
Groll úr elpirult:
– Nem sokáig fogok odajárni…
Napokig, hetekig fogadkozott, gyűjtötte az elhatározást, de mire este lett, elpárolgott belőle. Nem mert Fábián úrral kikezdeni.
Egyszer aztán mégis elmaradt. Történt, hogy Troszt mama megelégelte a Primusz kisasszonyok garázdálkodását. Különösen azóta, hogy a legnagyobbnak báró csapta a szelet. Amikor aztán egy este eljött Groll úr, nyiltan megmondta neki:
– Groll, válasszon a két lány között. Vagy az enyémet, vagy pedig azt a perszónát.
Troszt mama ugyanis pszichológus volt és ismerte a fiatal úr minden gyöngeségeit. Tudta, hogy azzal a kérdéssel meg lehet szorítani és le tudja hengerelni. Ez a kérdés ugyanis felidézte Fábián urat, akivel Groll úr nem mert szembefordulni. De Troszt mama csalódott. Mert Groll úr fölemelkedett:
– Már régen választottam, mondotta, csak nem akartam magának megmondani.
Szólt és illedelmesen elbúcsúzott a tisztes familiától. Megindult az Ezüst Csillag felé. Útközben kellemetlen gondolatok zümmögték körül, mint a darazsak.
– Meg fognak verni, mondotta keserűen, meg fog verni az öreg…
Pedig ezúttal nem lett senki, akit felelőssé lehet tenni az ütlegekért, hiszen Garai megsemmisült.
– Érte kapom, gondolta és megvigasztalódott. Úgy ment be a táncterembe, mint valami mártir. Boldogan, büszkén, mint aki jogot szerzett a boldogsághoz. Szinte látta, hogy görbül mosolyra Ica szája, aki csak azért nem nyilatkozott, mert tudja, minden este Trosztéknál tudja őt.
Benn a teremben sercegtek a lángok és Rosetti úr kedvtelenül kalimpálta a quadrillt. Knill Erasmus mintha beteg lett volna, úgy gunnyasztott a pódiumon. Popelka mester pedig minden pillanatban a tobákos szelencéhez nyúlt és nagyokat tüsszentett a táncmelódiába. Ő is betegnek, meggyomrozottnak látszott és alig hallható hangon dirigálta a kolonnokat.
Groll úr az első pillanatban észre sem vette a változást, de néhány perc múlva tisztán látott mindent. A táncosok közül ugyanis hiányzottak a Primusz kisasszonyok. És egyszerre üresnek tetszett a terem, gyerekesnek, kómikusnak az egész kergetődzés.
– Hol lehetnek? – kérdezte meghökkenve magától. – Vajjon hol lehetnek?
Alig várta, hogy vége legyen az első figurának. Akkor aztán odasettenkedett Popelka úrhoz:
– Hol vannak a Primusz kisasszonyok?
– Nem tudom, felelte idegesen a mester, én semmit sem tudok! Kérdezze meg Magdolna kisasszonytól.
Groll úr körülnézett és megkereste szemével Magdolnát. A vénlány sápadtnak, idegesnek látszott nagyon és három sohasem látott leánynak magyarázott valamit. A lányok csinosak voltak és kihívóan öltöztek, mint a szinésznők a korzón. Erősen igyekeztek a kislányt alakítani, miközben Magdolna kisasszony szeme sűrűn tapogatódzott a mennyezeten. Ott, ahol azok a rácsok voltak.
Groll nagynehezen elkapta Magdolnát. Tőle is ugyanazt kérdezte, amit Popelkától:
– Hol vannak a Primusz kisasszonyok?
Magdolna kisasszony pofacsontján két vörös folt gyúladt:
– Ne is említse kérem azokat a személyeket…
Groll úr meghökkent:
– Mit? Mit tetszett mondani?
– Azt kérem, hogy közönséges személyek, hálátlanok! Tönkre tették az iskolám hírnevét!
Groll úr most már forróságot érzett:
– Mi történt velük?
– Képzelje, a Manci elszökött a báróval. Ilyen skandalum! Ilyen szégyen!
Groll úr lelkéről rettentő nagy súly esett le. Sokkal rosszabbtól tartott. Megkönnyebbülten sóhajtott föl és így szólt:
– Na és a másik kettő? Azok csak nem szöktek el?
– Majd fognak, felelte mérgesen Magdolna. De ide többé nem teszik be a lábukat! Megüzentem nekik! Megmondtam…
Alig hogy elpattogott ez a néhány szó, kinyílt a terem és – megjelent a Primusz-lányok mindig mosolygó arca. Mancika boldog, büszke fejtartással támaszkodott a báró karjára, a szeméből a boldogság sugárzott. Ica és Stefi éppen úgy nevetgéltek, mint mindig. Mulattatta őket az elképpedés. Knill Erasmus gixert sikoltott a hegedűn, a párok összegabalyodtak, Popelka pedig zavarában összecserélte az egész figurát.
Magdolna arca tűzbe borult és vad indulattal mozdult meg, hogy feléjük menjen. De Groll úr eléje állt:
– Mit akar velük?
– Ki fogom dobni őket! Kidobom!
Groll úr azonban megfogta a karját:
– Meg ne próbálja, mert velem gyűlik meg a baja!
Magdolna kisasszony meghökkent. Még sohasem látta Groll urat ilyen erősnek, határozottnak.
– Tönkre tettek, – mondotta, – tönkre tettek…
Groll úr rámordult:
– Most már elég legyen!
Magdolna kisasszony megrokkant, összegörnyedt. Érezte, hogy minden elveszett. Groll Fábián fiával nem lehet kikezdeni, különösen akkor nem, amikor az övé az Ezüst Csillag. Bért esztendők óta nem fizetett, ezzel aztán kiszolgáltatta magát Grolléknak kegyelemre. Tehetetlen dühében nem tudott mit tenni. Egyideig fulladozott, aztán odament ahhoz a három ujonnan beszerzett leányhoz és rájuk szólt:
– Elmehettek… Hordjátok el magatokat!
A három leány húzódozó mozdulatot tett. Magdolna kisasszony az ajtóra mutatott és kemény, parancsoló szóval rájuk csattogott:
– Mars!
A három lány riadtan húzódott ki, Magdolna kisasszony pedig két karját keresztbefonta a mellén és alázatosan, engesztelően, esdekelve arra a három rácsos ablakra nézett. Mintha azt mondta volna:
– Bocsáss meg, uram!
Groll úr odagördült a Primusz kisasszonyokhoz. Melegen gratulált Mancikának. Aztán Icához csatlakozott és odasúgta neki:
– Többé nem megyek a Trosztékhoz! Szakítottam velük!
– Nehéz volt?
– Nagyon, – felelte őszintén, – nagyon. A neheze csak most következik, ha megtudja az apám.
Ica ártatlanul kérdezte:
– Maga miatt tettem, – felelte Groll úr, – hiszen tudja… Maga miatt, mert magát szeretem és magát fogom feleségül venni…
Ica megint csak nevetett.
– Erről beszélünk még, Groll úr. Tudja, most Manci van műsoron. Nagyon nehéz dolog, mert tudja, hogy az a báró így naplopó…
– Tudom, – felelte Groll úr, – de majd én csinálok valamit. Nekünk sok mindenféle ember kell. Még olyan is, aki öltözködni tud. Ez a báró pedig tud, hogy az ördög vigye el…
Ica hálásan szorította meg Groll úr kezét.
– Köszönöm, – mondotta, – én hálásabb leszek…
Groll úr arcán kivilágosodtak a szeplők, mint a hirtelen fölcsappantott villamos-gömbök. A Rozetti belevágott a zongorába. Knill Erazmus hegedűvonója alól ünnepiesen szállt a menüett. A párok lassan, méltóságosan mozogtak, hajbókoltak, mint a pávamadarak. Popelka úr egy pillanat alatt elfelejtette a kellemetlen intermezzót és fölragyogó szemmel dirigálta a kisleányokat. A legszebb volt valamennyi között Mancika, akit csodálkozva bámultak a többiek, kik érezték rajta a regényt. Össze-összesúgtak és minden irigység nélkül mondogatták:
– Olyan, mint egy hercegkisasszony…
Pedig csak bárónénak készült.
A báró olyan volt, mint a játékos, aki mosolyogva titkolja veszteségét. Amikor hazakísérte Mancikát, megigérte neki, hogy mire tavasz lesz, feleségül veszi. Úgy érezte, soha nem mondott semmit nehezebben, mint ezt a két mondatot. Amikor visszafordult, megbánta föllobbanását, de érezte, hogy mást nem tehetett. Aztán lehajtott fejjel fölballagott a palotába és sóhajtva nyomta meg a csengetyűgombot:
– Ki fognak dobni, – konstatálta, aztán szomorúan tette hozzá:
– Még csak ki sem használtam a vén szamarat.
Sejtelme nem csalta meg. Mert alig hogy levetette a kabátját, megjelent a belső inas.
– Mikor tetszik elvitetni a holmiját? – kérdezte szemtelenül, mire a báró nyugodtan felelt:
– Most mindjárt, mert két óra múlva utazom…
Összeszedett mindent és kocsit hozatott. Fölrakta a sárga táskákat és elhajtatott.
– Ezt is megjátszottam, – mondotta nyugodtan, aztán arra gondolt, hogy ezután mi lesz.
– Sehogy még sohasem volt, – állapította meg, aztán fütyörészni kezdett.
– Csak ne volna olyan átkozottul szép és szerelmes az a gyerek, – mondotta, – talán lehetne valamit csinálni vele.
Mert a báró is férfi volt és bele volt oltva a férfiirigység, mely nem engedi át másnak azt, akit a magáénak tudott. Ha nem lett volna férfi más a világon, szó nélkül otthagyta volna Mancikát. Igy azonban nem mert ellépni mellőle, mert félt. Félt attól, aki melléje fog tolakodni, aki utána következik. És ekkor erős, nagy elhatározással maradt annál, amit Mancikának mondott:
– El fogom venni…
Primuszéknál nagy lett a fölfordulás, amikor Mancika bejelentette a dolgot. Icának szólt először. Büszkén, diadalmasan:
– A báró el fog venni. Megkérte a kezemet.
– Mire? – kérdezte Ica, de Manci nem felelt. Gőgösen, hűvösen végigmérte hugát, aztán az anyjához fordult:
– Tavasszal asszony leszek! Báróné…
A derék asszonyságnak torkán akadt a szó. Erre igazán nem számított. Meglepte, megrohanta a dolog. Akkora tisztelettel nézett Mancira, mint a háziúrra, aki személyesen szokott jönni a házbértartozásért. Lelkében egyszerre megjelentek a délibábok és elhozták neki a bő, zsirbafulladó élet illatát. Szótlanul, megilletődve állt a kislány előtt, aztán alázatosan szólt:
– Aztán, Mancika, ne felejtsd el, hogy anyád vagyok…
Ica, aki ott állott mellettük, hangosan fölkacagott. Nem volt semmi érzéke a szép jelenetekhez…
Groll úr azon az estén gondolkozva ment haza. Mennél közelebb ért házukhoz, annál lassabbra fogta lépését.
– Meg fognak verni, – gondolá szomorúan, – az öreg nagyon rabiátus ember…
Lassan zárta ki a nehéz tölgyfakaput és lábujjhegyen osont végig a folyosón. Magára zárta az ajtót, hogy valahogy kitolja az öreg haragját. Arról ugyanis meg volt győződve, hogy Trosztné első útja ide vezetett. Ismerte a stílust és szeretett volna túlesni a gorombaságon. Most azonban nehezebbnek igérkezett:
– Nem fogok engedni, mert Ica tisztességes leány…
Budán ugyanis nem volt eset, hogy valakit megvertek volna tisztességes leány miatt.
Groll úr meggyújtotta a lámpát és sokáig töprengett. Esti tíz óra volt, ilyenkor szokott aludni menni az öreg. Hirtelen valami nagy, sohasem érzett elszántság fogta meg. Úgy érezte, hogy rettentő nagy erő szállotta meg. Fölállott, kinyújtotta tagjait és megindult az öreg úr szobája felé.
– Meg fogom mondani neki, – szólt keményen, – majd beszélek vele…
Bekopogtatott, de nem kapott választ. Benyitott, A szoba sötét volt, csak a kályhából szóródott ki valami láng és arabeszkeket rajzolt az ódivatú bútorok falára. Groll úr visszahökkent, amikor megnézte az ágyat, mely puha és érintetlen volt. Ha Fábián úr nadrágszijjal csapott volna az arcába, sem rendült volna meg ennyire. Mert az öreg harminc esztendeje, hogy nem maradt el soha tíz óra után.